lenéről (saját diszpozíciói tartalmáról) igenis számot kell adnia annak, aki interpretációra vállalkozik, azaz dialogikus – megértő/értelmező – viszonyba próbál kerülni tárgyával. Különösen igaz ez esetünkben, amikor a MÁNE közelmúltjának művészi gyakorlatához, Mihályi Gábor koreografikus alkotásainak mélyrétegeihez szeretnénk kulcsra találni. Egy, mozgásformájára tekintettel imitatív, a hagyomány által inspirált esztétikai képződmény – a néptánc –, mint energikus testi aktivitás fenomenológiai/ hermeneutikai hátvéd nélkül elemezhetetlen maradna. Két meglehetősen masszív – még jelenleg is eleven, a mindennapi életben (tudatban), s a társadalmi intézmények-
4
ben (ideológiákban) érvényesnek látszó – metafizikai tétel radikális kritikájával (előítéletek közé száműzésével) egy olyan szemléleti horizont nyílhatott meg ugyanis a XX. századi kontinentális filozófiában, melyben a táncot (pontosabban annak befogadását) immár saját közegében, érzéki valóságában tette leírhatóvá, megközelíthetővé. Az egyik az az evidensnek tűnő előítélet, hogy mi mindan�nyian szubjektumként létezünk, s állunk szemben egy objektív világgal; az igazság pedig e kettő hibátlan, hiánytalan megfelelése egymásnak. („Veritas est adequatio rei et intellectus” – „a gondolkodó képzetalkotás [kijelentés] adekvációja magával a dologgal”5 – így tematizálta, s per-