Tematematika Arról, hogy a zene és matematika között szoros, bensőséges kapcsolat van – gondoljunk csak a kottaírásra például! –, sokan, sokféleképpen szóltak már; nem részletezném. A zene és a tánc kapcsolata úgyszintén evidens, napnál világosabb, csak a nevetségessé válás kockázatával lehetne vitatni. De mi köze van a matematikának a „zene ütemére való járás” történéséhez, a tánchoz (néptánchoz)? Kell, hogy legyen valami kapcsolat; ha a zenével van, kell, hogy a tánccal is legyen. Surányi László – matematikus – az előbbiről így ír: „A zenei jel nem a reprezentációs jelelméleten alapul, inkább egy kapu, amin belépve a zene egyfajta tere nyílik meg. Nem rajta kívül van egy tárgy, amit jelent, hanem beinvitál a saját jelentésterébe. [...] A számnak is jelentéstere van, nem egy dolog.”23 Véleményem szerint ez a táncra is érvényes, s ezen belül Mihályi Gábor koreográfiáira. Surányival való egyetértésem okán a következőkben nem az előadások jelentését – azt tehát, hogy miről is szólnak – vizsgálom, hanem azokat a jelentéstereket, melyeket megnyitnak, s így lényegi sajátjuk. Miután Mihályinál épp úgy felfedezhető a „tiszta forrás” utáni szomj, mint ahogy mestereinél is – a bartóki intenció érvényben marad –, a kérdés voltaképpen az, hogy ő hol is keresi azt, ha nem ott találja, ahol a nagy elődök. Korábban már érintettem ezt a kérdést, s meg is válaszoltam. Tapasztalatom szerint a jelenben keresi – mindig hic et nunc –, egy olyan jelenben, melynek igazságát (horizontját) a hozzá tartozó „mélységes mély múlt feneketlensége”24 adja, és a jövő bizonytalansága.
28