Udvarlási szokások Spanyolországi hiedelmek és szokások – II.
A
z előző részben elsősorban vallási és profán párválasztási praktikákról, valamint az udvarlás leggyakoribb alkalmairól esett szó. Ezt a gondolatmenetet folytatva a következőkben arról olvashatunk, hogyan vallották meg egymásnak a spanyol falvak fiataljai érzelmeiket, hogyan alakultak, formálódtak a leányok és legények kapcsolatai, és ezek hogyan váltak a család és a falu által is elfogadottá, formálissá. Az udvarlási engedély kérésére, a kapcsolat kezdetének kimondására kiváló alkalomként szolgáltak a különböző mulatságok, a
8
lakodalmak vagy egyéb ünnepnapok, a körmenetek, misék, a vízhordás ideje, vagy a közösen végzett munkaalkalmak. Andalúziában a szegényebb rétegek között ez szóban történt, sokszor keresetlen egyszerűséggel és rövidséggel. Máskor egy-egy barátot, barátnőt, kértek meg a közvetítésre, de az sem volt ritka, hogy a fiú barátaival szerenádot adott a lány ablaka alatt. Sok esetben a generációról generációra öröklött rituális szavakkal fordultak a lányhoz: „Ha még nincs mátkád, és akarod, hogy az legyek...”, melyeket akár a birtoklott földek,
javak felsorolása is követhetett. Málagában a fiú először a szülőkhöz ment el, velük beszélt, s csak aztán a lánnyal, aki az ajánlatra először nemet mondott. Ezt a következő este is megismételték, majd ha tetszett a lánynak a legény, s kedvére lett volna a kapcsolat, a harmadik alkalommal igent mondott, és ettől kezdve már egy párnak számítottak. (Limon Delgado, A.: Costumbres populares andaluzas de nacimiento, matrimonio y muerte. 121-124.) A felsőbb rétegek körében gyakori volt, hogy levél útján érdeklődtek. Ezt a levelet általában az egész család elolvasta és megvitatta, hogy elég jó-e, megfelelő-e a kérő. Ekkor sem illett rögtön igent mondani, hogy a fiúnak legyen módja szándéka komolyságát bizonyítania, párszor még váltottak levelet. Az érzelem- és szándéknyilvánítás szimbolikus módon is történhetett: például a legény virágcsokrot hagyott a lány erkélyén, melyet ő úgy vett el, hogy közben leejtette a keszkenőjét vagy egy szál virágot, amit a fiú a kabátjára tűzött. Ha egy fiú félénk volt, és nem merte a lányt szemtől-szembe megkérdezni, például lakodalom alkalmával a lány mellé került, felkérte, majd tánc közben megállította és a kúthoz vezette. Ott egy szó nélkül egy érmét dobott a kútba. Ha a lány hasonlóképpen cselekedett, azt jelentette, beleegyezik, hogy egy pár legyenek. Extremadurában a szokásos körmenet során két darab főtt tojást vittek a kezükben, és ha a lány hagyta, hogy a fiú tojásaival megérintse az ő tojásait, az azt jelentette, hogy elfogadja az ajánlatot. (Moreno, D.: El folklore del noviazgo en Extremadura. Revista de Folklore n. 79.) Kasztília sok falvában nagyon gyakran a húsvéti feltámadási mise utáni pillanatot választották: a fiú a tánc kezdete előtt egyszerűen odament a lányhoz és megkérdezte, hogy megkínálja-e őt a maga készítette süteményből. Ha a lány igent mondott, az automatikusan azzal járt, hogy a felajánlott kapcsolatot is elfogadja. Az is gyakori volt, hogy Szent Iván-napján a fiúk fát ültettek a lány háza elé. Természetesen a lány beleegyezése a fiúnak nagyon fontos volt, de ahhoz, hogy formálisan is udvarolhasson, elengedhetelen volt mindkét család beleegyezése, a szülői hozzájárulás. Granada és Extremadura környékén a legény elment a kiválasztott lány házához és egy nagy furkósbotot hagyott a kapualjban. Távozóban hangos szóval kiáltotta: „furkós kifelé vagy furkós befelé”. Ha a lány apja nem akarta elfogadni a kapcsolatot, kitette a botot a házon kívül egy jól látható helyre. Ha ellenkezőleg, szívesen látta a legényt a lánya jövendőbelijeként, akkor bevitte a házba. Ezzel jelezte beleegyezését.