Nem tudtam rálépni a küszöbre – Képzelje, Máriskó néni, be akartam menni az öreg Fira néniékhez és nem tudtam. Az utcaajtón még bejutottam valahogy, de ahogy mentem fel a házig, mintha fogta volna valaki a két lábamat. Mintha egy súly lett volna kötve rájuk. Képzelje el ke’, ez nem tiszta dolog, de esküszöm, hogy így volt. Dögöljek meg, ha nem igazat mondok! Pusztuljak el, forduljak fel, mint egy megpuffadt tehén! Itt az ördög nem alszik. A békákkal kuruzsol, azok a barátai. A telek közepén, ott fent van a kis nádfedeles házuk. Hát, én a küszöb mellett állingáltam, s nem tudtam rálépni a küszöbre. Bentről kihallott, hogy: „Üljetek le, ne mind utánam járjatok, hagyjatok már békét nekem!”. Úgy beszélgetett, mint a gyermekekkel. Pedig annak a vén kuruzslónak sosem volt gyermeke és még a szomszédba se szokott járni. Mindenki tart, fél tőle. Félig megdermedve meg-megemelgettem a lábam, hogy tegyem rá a küszöbre, de nem tudtam. Ott toporzékoltam egy helyben, mint a ló, már-már ott tartottam, hogy visszafutok, de az sem ment. Ott a küszöb alatt, volt egy nagy lyuk, féltem, hogy onnan bújnak ki a békák és utánam ugrálnak. A negyedik kiáltásomra jött ki Fira néni. Ahogy kinyitotta az ajtót, két hatalmas béka ugrott rá a küszöbre. Fira néni dobbantott egyet, mondott valamit románul, s a két rusnya béka eltűnt. „Na, mi van, menyecske, mi a baj?” – kérdezte. De ne féljen kend, Máriskó néni, mert nem mondta volna a világért se, hogy gyere be te menyecske! Én meg elmondtam, hogy
miért is jöttem. Azt üzenték, hogy a határon járnak a vaddisznók és eszik a málét. – Te, menyecske! – szólt Máriskó néni. – Én is csak egyszer voltam Firánál, azt is megbántam. Egész fiatal asszony voltam, átmentem a kicsi Gyurimmal. Ott volt az anyja Firának. Én is nehezen léptem át a küszöböt, féltem tőlük. Ott az ajtó sarkánál, volt valami betakarva, úgy látszott, hogy mozog a takaró alatt. Az öregasszony dobbantott, ilyenkor egy darabig nem mozogtak. A fiacskám oda akart menni, hogy lássa, mi van ott. A vén kuruzsló megfenyegette a gyereket, de hát nem csak a gyermek, még én is kíváncsi voltam, hogy mi lehet ott. Másodszor már megcirógatta a gyermeket, de az egyből sírni kezdett. Azonnal haza kellett menjek vele. De beteg is lett a gyermekem, azon az éjjelen nem tudott aludni. Ötször is felsírta magát. Félt a gyermek, nem evett, olyan furcsán nézett erre-arra. Még a földre is mutogatott: „Né ott, né!” – bújt a fersingemhez. Felvettem az ölembe, hogy ne féljen, de én nem láttam semmit. Én nem hittem a kuruzsba. Ez így ment két hétig, a gyermek sovány, sápadt lett. Kérleltem Firát, hogy tegyen valamit érte. Úgy tettem, mintha nem tudnék semmit arról, hogy az anyja kuruzsolta meg. Fira megsajnálta a gyermeket, át is jött. A köténye fel volt akasztva, és valami mozgott benne. Az ágyhoz ment, megsimogatta a gyermeket, azzal el is ment, de köszönés nélkül. Úgy ment, ahogy jött. De azóta se jóban, se rosszban nem kellenek nekem. Mintha nem is lennének. – Te, menyecske! Én azért sajnálom Firát, mert ő kellett hogy, elörökölje a békákat az anyjától. Az édesanyjának ő volt az egyetlen gyermeke. S azt mondják, hogy ezek a kuruzsló, békás asszonyok, nem tudnak meghalni addig, amíg át nem adják a kuruzst a békákkal együtt valakinek. Úgyhogy Fira át kellett, hogy vegye őket, ha kellett, ha nem. Ha nem vette volna át, az anyja nehezen tudott volna meghalni, nem hagyták volna nyugton a békák. Ugráltak volna rajta éjjel, nappal, mert ezeknek ez a dolguk. Ezek ördögök, de béka képében. De menyecske! Te hallottál már ördögről angyal képében? Te, olyan az én menyem – súgta. – Úgy hízeleg, olyan szépen beszél a fiammal, és közben úton-útfélen megcsalja. De ezt hagyjuk – legyintett. – Ezt biztos te is tudod, a füledbe fütyülte a szél. – Te, menyecske! – folytatta Máriskó néni a beszédet. – Az én gyermekkoromban volt egy ilyen vén kuruzslótemetés. Hallottam, ahogy beszélték az asszonyok, hogy hogyan szökdöstek a békák, a gyászmenet után. Annak sem volt gyermeke, ezért a rokonok kísérték. Egyik asszony meghúzta a másik ruháját: „Te, miért nem zárta be ezeket a békákat?”. Mire a másik: „Én bezártam, de kijöttek!”. Amíg prédikált a pap, meghúzódtak a földbe, de amikor takarták le a halottat, mind beugráltak a sírgödörbe. Egy asszony így siratta a halottat: „Jaj, drága testvérem! Így sem lesz nyugtod a békáktól, nem tudtál megszabadulni tőlük.”. Kocsis Rózsi (1997. március 19.) Közreadja: Juhos Kiss Sándor és Juhos-Kiss János
33