Page 1

Thomas Müller

BESTIÁLIS EMBEREK Sorozatgyilkosokkal négyszemközt

Dialóg Campus Kiadó  Budapest–Pécs


Ajánlom mindannak az 518 férfinak, nőnek, gyereknek és újszülöttnek, akikkel szakmai tevékenységem során megismerkedtem, anélkül, hogy valaha is beszéltem volna velük. Ők az  emberölési bűncselekmények áldozatai. *** A könyvben szereplő német nyelvű tettesek és áldozatok nevét az egyetlen Lutz Reinstrom kivételével alapvető emberi és jogi megfontolásokból megváltoztattuk és csillaggal jelöltük. *** A fordítás alapjául szolgáló mű: Thomas Müller: Bestie Mensch © Ecowin Verlag, Salzburg, 2010 Fordította: dr. Fekete Lilla Sára

www.dialogcampus.hu © Dialóg Campus Kiadó, 2013 © Nordex Kft. – dr. Fekete Lilla Sára, 2013 A  mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a  sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.


1.

2003. október 17., 9.05 A galamb jellegzetes csapkodó hanggal szállt fel a vaskos, vörös téglakerítés félköríves peremére. Négyméteres magasság – látszik a kerítésen, hogy a fagy, a nap és a szél évtizedeken keresztül próbálták kikezdeni, de ez csak próbálkozás maradt. A galamb még egy darabig tovább ugrált a falon és mozgása azt sejtette, hogy egyik lába hiányzik vagy sérült. Minden ugrásnál úgy tűnt, mintha a feje tartaná meg az egyensúlyt, azáltal, hogy miközben előre ugrott, fejét hátrafelé mozgatta. Burukkolva nézett rám egy röpke pillanatig, mielőtt eltűnt volna a fal egy lyukában, amely annak az épületnek a része volt, ahová voltaképpen igyekeztem. A belső udvart két oldaláról vörös téglakerítés vette körül, amely ránézésre az angol kastélyok ódon kerítéseire emlékeztetett. Hajlottam arra, hogy a vörös falat robusztus szépsége miatt egy ezoterikus könyvecske fedőlapján képzeljem el. Alatta valahogy így, a következő mondattal: A szerelmet nem lehet feltartóztatni. Az olvasóban, aki az  ilyen könyvekben keres tanácsot, az  a  vizuális asszociáció kell hogy ébredjen, hogy az  életben a pozitív hozzáállást a legnagyobb ellenállás sem tudja legyűrni. A belső udvar másik két oldala hatalmas épületrészekben végződött, amelyek ugyancsak vörös téglából épültek. Az ég sötétkékje azt a fajta hidegséget sugározta, amely csak azokon az október végi napokon érzékelhető, amikor a megfelelő felsőruházat eldöntése kész kínszenvedéssé válik reggelente. A kabát, amely reggel még valóságos jótétemény, délre, legkésőbb azonban délutánra garantálja az átizzadt ingeket-blúzokat.

5


Az égen egy repülőgép húzott egy egyenes vonalat, amelyik a kékség vörös téglakerítés által keretezett kivágását két, nagyjából egyforma félre osztotta. A  vékonyka fehér kondenzcsík állhatatossága még jobban kiemelte a hideget, és a pilóta közleményére emlékeztetett, amely szerint a gép elérte a repülési magasságot, és a külső hőmérséklet mínusz 50 fok. Az ugrándozó galamb, a  vörös téglakerítés kisugárzása, a  jeges levegőben úszó repülőgép az  utazás szabadságát, Velencét, egy skót grófság kertjében való barangolást juttatták az eszembe: a valóság szöges ellentétét. Én ugyanis azért voltam itt, hogy a  hamburg-fuhlsbütteli büntetés-végrehajtási intézet fegyház szigorúságú épületrészében egy különleges beszélgetést folytassak. Úton voltam Lutz Rein­stromhoz, akit a média a 90-es évek elején „savazós gyilkosnak” nevezett el, mert két nőt nagyméretű műanyaghordókba gyömöszölt és sósavban feloldott. A börtön bejáratánál gyorsan elintéztük a formaságokat, lejelentettek, leadtam a szolgálati útlevelemet, a mobiltelefonomat, az összes fémtárgyamat, röviden ismertették velem a Lutz Rein­ stromra vonatkozó biztonsági intézkedéseket. Tömör leírást kaptam a belső udvaron átvezető útról, amely az épületegyüttes azon részéhez vezetett, ahová én is tartottam. Ez a rész egyébként ugyanazt sugározta, amit a  neve oly frappánsan fejezett ki: fokozott biztonsági előírású részleg. A bejáratnál az illetékes tiszt üdvözölt, még egyszer kioktatott a biztonsági előírásokról, és  abba a  látogatóterembe vitt, amelyben Lutz Rein­strommal kellett beszélgetnem. Hosszúkás helyiség, spártai berendezés, faasztal, két szék, rácsok az  ablakon. Ami szembeszökő volt, az a terem kivételes magassága, a csaknem két méter hosszú kábelen a fém lámpaernyő úgy tűnt, elérhetetlen magasságokban libeg. Az ablakon kipillantva kis belső udvarra láttam, amely szemmel láthatóan a létesítmény azon része volt, ahol az intézmény lakói, szigorúan rögzített szabályok alapján egyedül vagy 6


csoportokba verődve, napi kimenőjüket töltötték. Már nem is tudom, hányadik beszélgetésem volt ez, amelyet kiemelten őrzött börtönökben folytatok, valahol abbahagytam a számolást: 80., 90…? Ez munkámnak az a része, amely mindig a legérdekesebbnek tűnik: személyes beszélgetéseket folytatni olyan emberekkel, akiknek tapasztalati világába nincs átjárásunk. Mert mit tudunk mi valójában azokról, akiknek hatalomvágya olyan erejű, hogy ezért másokat megkínoznak és  megölnek? Át tudjuk-e érezni azt, akár csak megközelítőleg is, mit jelent attól boldognak lenni, ha egy másik embert a fájdalomtól fetrengeni látunk? Azért van szükségem a Lutz Rein­strommal folytatott beszélgetésre, hogy legalább részben megértsem, hogy a rendkívüli bűncselekmények megítélésében és feldolgozásában mindig tévedések áldozataivá válunk, mert úgy véljük, felismerhető, hogy hogy néz ki a Gonosz. Lutz Rein­stromot két emberen elkövetett gyilkosság, súlyos rablás kísérlete és halmazati bűncselekményként személyes szabadságtól való megfosztás, valamint emberrablás és zsarolás miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. A német büntetőjog alapján megállapították a bűncselekmény súlyosságát és elrendelték biztonsági őrzését: eddig a földi ítélet. Gonosz-e ezért Lutz Rein­strom? A  kriminálpszichológia szempontjából semmiképpen. Mert ez a megítélés sem abban nem segít, hogy viselkedését megértsük, sem abban, hogy értelmes beszélgetést folytassunk le vele; azaz megtanuljuk tőle, miként tudnánk saját életünkben megakadályozni egy olyasfajta drámai fejleményt, mint amit ő választott magának. A  férfi élete hátralévő részét elzártan fogja tölteni. De tudni kell róla, hogy ragyogó szűcsmester. Szakmai munkámban nem ítélkezem, csupán értékelek, és veszem magamnak a bátorságot, hogy minden olyan emberrel beszéljek, akivel beszélni szeretnék. Arra is rákényszerítem­ 7


magam, hogy azokkal is beszéljek, akikkel nem szeretnék, mert csak ezen a módon jutok azokhoz az információkhoz, amelyekre munkám során szükségem van.

2. Azoknak az embereknek, akik összetett bűncselekményeket követnek el, nincs sárga szemük. Nem karcolják körmükkel a padlót, és nem ég a Káin-bélyeg a homlokukon: három embert tettem el láb alól. A rendkívüli néha nagyon is mindennapi színben tűnhet fel. Ha önök kicsivel több mint 17 évvel ezelőtt jártak volna a  müncheni Oktoberfesten, elméletileg előfordulhatott volna, hogy egy udvarias, rendkívül előzékeny 55 éves férfi mellett ülnek, aki elmeséli önöknek, hogy az utóbbi 30 évben milyen szorgalmasan dolgozott. Hans festő volt, persze nem művész. Nem képeket festett, hanem házakat, garázskapukat és osztálytermeket. Szorgalmasan, kitartóan, szinte egész életében macskaszerű gyorsasággal végezte munkáját, és ha elmesélte volna önöknek, önök is elámultak volna, mennyire sok helyen dolgozott. De ez az ember tett még valamit. Beismerő vallomása szerint néhány év leforgása alatt hét embert ölt meg, közülük hármat oly módon, hogy eleinte senki nem jött rá. Nincs még két olyan mondat, amelyet szakmai pályafutásom során gyakrabban hallottam volna, mint a következők: ha valahol egy összetett bűncselekményre derül fény, és a rendőrség előállít egy gyanúsítottat, a személyt közelebbről ismerő emberek első reakciója mindig ugyanaz. Az általános szörnyülködés első hulláma után mindig ezek az érzelmektől fűtött megállapítások következnek: „De hát ő nem lehetett, ő az  a  rendes unokaöcs volt, aki mindig felhordta az  ősz hajú nagynéninek a  szenet. Ő az a kedves szomszéd volt, aki a füvet nyírta, és a gyerekeivel 8


hétvégén a közeli folyóparton grillezett.” De a bűncselekmény összetettségének függvényében néhány óra vagy egy-két nap múlva már akadnak olyan emberek, akik hirtelen egész más véleményt képviselnek: „Már rég megmondtuk. Ez az  ember mindig is furcsán viselkedett.” De miről is árulkodik ez az  általános átalakulás? Semmi másról, minthogy képtelenek vagyunk felismerni azt, hogy valaki valamit meg tud tenni, vagy nem tud megtenni. A második tévedés, amellyel karrierem során újra meg újra találkoztam, annak feltételezése volt, hogy a  Gonosz valahol jó messze található. Egy szudáni közmondás így szól: A kunyhód árnyékában keressed az  ellenséged! És  bármilyen groteszkül is hangzik, de a legtöbb ember, akinek hazudnak, akit megvernek, átvernek, megerőszakolnak és  megölnek, meg tudná mondani a  tettes nevét. Azt feltételezni, hogy tudjuk, kire mi bizonyítható rá és mi nem, a legnagyobb tévedés és az előítéletek melegágya. Ez a tévedés ágyaz meg annak, hogy a hamisság álcázása növekedésnek indulhasson. És mi magunk ezt azzal segítjük még jobban elő, hogy azt hisszük, meg tudunk ítélni más embereket. Tévedés! Egy személy viselkedését és  döntéseit nem lehet méterrúddal lemérni. Olyan mérleg sem létezik, amellyel megállapítható lenne, egy személy 3,5 kg része veszélyes-e vagy sem. Az  összehasonlítás kínálja az  egyetlen megfelelő eszközt arra, hogy az értékeléshez mérni tudjunk: ha egy ember viselkedését több más, hasonló körülmények között lévő személy viselkedésével összevetjük. Egy bizonyos döntésnél csak ez az objektív összehasonlítás biztosítja annak lehetőségét, hogy egy bizonyos viselkedést be sorolni és  adott körülmények között értékelni tudjunk. Lutz Reinsstrommal is ebből a meggondolásból szándékoztam beszélni.

9


3. Természetesen ismertem már képekről, újságcikkekből, ügyiratokból. De éppenséggel nem mindegy, hogy valamit tudok-e valakiről, vagy valamit személyesen tapasztalok. Mert pontosan a közvetlen beszélgetés nyitja meg a manipuláció, valamint a verbális és nonverbális megtévesztés lehetőségeit. Ha úgy ves�szük, nem egyszerűen belépett a helyiségbe, hanem lényével egészen kitöltötte, attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitotta az ajtót és először is bocsánatot kért, hogy kicsit késett. Közölte ugyan velem, hogy értesítették várható érkezésemről, de hozzátette, nem tudta, pontosan mikor jövök. Azt a fajta magabiztosságot árasztotta, amely csak kevés embernél fedezhető fel, akiket még a válság sem hajlít meg, és akik nem hagyják, hogy észrevegyék rajtuk: vesztettek. A hangja erős volt, talán egy kicsit fel-felcsúszott; szemkontaktusa egyértelmű, a kézfogása meggyőző. Még a fegyház fokozatú részlegekben tett sok-sok beszélgetés után sem tudtam, egészen eddig a pillanatig, mi a jobb: akkor belépni a helyiségbe, amikor már jelen van a beszélgetőpartner, vagy fordítva. Miután Lutz Rein­strom bejött, már tudtam. Hiba volt, hogy én vártam rá. Tulajdonképpen tudnom kellett volna: ez az  ember más kaliber. Mondhatni, minden téren különbözött azoktól, akik fiatal nőket erőszakoltak és öltek meg, vagy azoktól, akik holttesteket gyaláztak meg vagy tucatszámra gyújtogattak. Annak a bizonyos nehezen körülírható eltökéltségnek volt a birtokában, amely anélkül, hogy megszólalt volna, csak úgy áradt belőle, ahogy uralta és ellenőrzése alatt tartotta a szituációt – mozgása, a bocsánatkérésének a módja, a hangja, a visszafogott meghívás, hogy igyak vele egy pohár teát. Mindent egy jutazsákban hozott magával: két poharat, teáskanalakat, cukrot, különféle teatasakokat és egy forró vízzel teli termoszkannát. Helyet foglalt az asztalnál, annak a protokoll­ 10


nak megfelelően, amelyet mi is olyan sokszor gyakoroltunk és egyeztettünk, az FBI-nál is: úgy, hogy a kijárati ajtóra nekem legyen szabad rálátásom, és ő megfelelő távolságra üljön a beszélgetőpartnerétől. Ismét szabadkozott hiányos felkészültsége miatt, de senkire nem hárította át emiatt a felelősséget, egyszerűen nyitva hagyta a kérdést. Célzatos humorral rám bízta, hogy a borsmenta és a gyümölcstea között válasszak, és a kedves meghíváshoz még hozzáfűzte, hogy a költségeket az állam viseli. Kinyitott egy kis mappát, amelybe, mint megállapította, gyorsan összekapkodott néhány dokumentumot magáról és a bírósági eljárásról. Közölte, hogy tulajdonképpen már úton volt a  munkába, amikor szóltak neki, hogy a  mai napon szeretnék beszélni vele. Az ember soha nem megy felkészületlenül ilyen beszélgetésekre. Ügyiratokat olvas, tetthelyeket elemez, igazságügyi orvosszakértőkkel beszél vagy elolvassa a  szakvéleményüket. Térképeket, életrajzokat, toxikológiai jelentéseket és  tanúvallomásokat tanulmányoz. Olyan ez, mint egy sakkjátszma: aki a fehér bábuval kezd, egy lépés előnye van. De csak egy. A Lutz Rein­strommal folytatott beszélgetésnél már rövid időn belül világossá vált számomra, hogy egyáltalán nem vagyok lépéselőnyben. Bocsánatkérései, amelyeknél nem nevezte meg, ki is a hibás, kedves, de határozott meghívása, domináns, erőteljes fellépése és már-már finom, manipulatívan csengő hangja gyorsan elültette bennem az  érzést, hogy ez a  beszélgetés bizony más lesz, mint az eddigi több tucatnyi. És az a nyitottság, amellyel bizonyos kérdéseimet megválaszolta. Néha abba sem hagyta a beszédet. Beszélt magáról, a letartóztatásáról, a bírósági eljárásról, a vád képviseletéről, a médiáról, az egészségi állapotáról, és az volt az érzésem, hogy már egy aprócska kérdés is információzuhatagot indít el nála. Ez a körülmény egyrészt lehetőséget teremtett arra, hogy elgondolkodjak a veszélyes ­momentumokon, 11


amelyeknek az ember az  ilyen beszélgetéseknél –  éppen ami a manipulációt illeti – kétségkívül ki van szolgáltatva, másrészt, hogy további kérdéseket fontolgassak. Semmiképpen nem volt kellemetlennek nevezhető a beszélgetés. Azt is nyíltan közölte velem, hogy érdeklődött felőlem. Remek, bár ez magától értetődő is lehetett volna. Számomra az volt a legfontosabb, hogy megértsem, hogyan történhet olyasmi egy köztiszteletben álló szűcsmester életében, hogy olyan messzire merészkedik, hogy a  kertjében bunkert épít. Ahol meghal egy nő. Földi maradványait hatalmas műanyaghordóban találják meg, amely a kertben van elásva. A kert Lutz Rein­stromé, a tetemet tartalmazó hordó sósavval teli. Mi folyhatott itt? Részemről a beszélgetés célja először csak az volt, hogy nagy vonalakban áttekintést kapjak, hogy az objektív tényeket, amelyeket az orvosszakértőtől ismertem, meg tudjam különböztetni az emocionálisan előadott történetektől. Persze szándékomban állt az is, hogy a manipuláció mikéntjéről kicsivel többet tudjak meg. Az volt a véleményem, hogy a Lutz Rein­strommal folytatott beszélgetés ebben továbbsegíthetne. Mert honnan lehetne másként ilyen dolgokról valamit megtudni, illetve tanulni? A tudomány elefántcsonttornyában aligha. Az emberi viselkedés túl komplex ahhoz, hogy 10 vagy 12 fiókban elrendezhető legyen, bár nap mint nap történnek erre kísérletek. Ki az, aki közülünk még nem olvasta a horoszkópját és nem inkább annak pozitív tartalma esetén hajlott arra, hogy a csillagok állásának és azok jelentésének higgyen? Ha viszont a jövőről és a jelenről megsemmisítő bizonyítványt állít ki a horoszkóp, már nem is tulajdonítunk neki jelentőséget. Mindig arra vágyakozunk, amink éppen nincs, és  megpróbáljuk ezért saját magunk és  mások számára is a  dolgokat besorolni, azért, hogy tiszta kategóriákban tudjunk 12


gondolkodni: fekete-fehér, jó-rossz, igazságos-igazságtalan, tudományos-tudománytalan. De mint ahogy a szürkének is több tucat árnyalata létezik, úgy minden egyes ember egyedisége azokban a  módozatokban nyilvánul meg, ahogy bizonyos külső ingerekre reagál. Az  ilyen beszélgetések, mint a  Lutz Rein­strommal folytatott is, ennek a felderítését szolgálják. Mivel fog próbálkozni, hogy eladja nekem a  történetét? Hogyan próbál majd manipulálni? Hol lehetett volna olyan gyenge pontja, hogy egy elkövetendő cselekménye előtt még időben be lehetett volna avatkozni? Hol tudnék utána olvasni, mi hajtotta őt ilyen messzire, hogy ahelyett, hogy eredeti szűcsmesterségét gyakorolná és  embereket tenne boldoggá azzal, hogy állati testek részeiből állít elő „műalkotásokat”, a német büntetőjog maximális büntetési tételével Hamburg-Fuhlsbüttelben ül? A sakkjátszma tehát elkezdődött, és röviddel később bizonyos voltam abban, hogy Lutz Rein­strom verbális képességei, széles körű élettapasztalata, kombinációs és  megfigyelő készsége okán már egy-két lépéssel előttem járt – talán nem is egy, hanem több lépéssel. De mit veszíthettem? A  két emberölési bűncselekményt, amelyek az ő szemszögéből balesetek voltak, egyre aprólékosabb részletességgel meséltettem el magamnak. Megpróbáltam az  egyes döntésekről és  gondolatmenetekről egyre pontosabb információkat szerezni, és valahogy élveztem azt a helyzetet, hogy egy hideg októberi napon egy enyhén túlfűtött fuhlsbütteli társalgóban ülünk és teázunk. Nyíltan megmondom, hálás voltam neki, hogy megkínált teával, mivel azon a  2003. október 11-i napon Gunther Scholz tv-rendező autójával már reggel 5 órakor úton voltunk Brémából Hamburgba, és  az autópályán azzal kellett szembesülnöm, hogy az autó fűtése nem működik. Úgy átfagytam, mint télen a  fenyőtoboz, és  csak a  csészényi gyümölcsteától, majd utána 13


a borsmentateától melegedtem fel belülről lassacskán annyira, amennyire szükséges volt ahhoz, hogy teljes figyelmemet a beszélgetésnek tudjam szentelni. Azért utaztam Gunther Scholzcal Hamburgba, mivel ő a  német 2. csatornától megbízást kapott egy szexuális bűncselekményekről szóló dokumentumfilm forgatására, és megkért, hogy szakértői tevékenységem keretében konzulensként legyek a  segítségére. Október 17-e délutánjára még forgatást terveztünk egy rekonstruált helyszínen, amelyet feltehetően tartalmi hibák miatt kellett újra szakértenem. Így tehát 10 óra körül még mindig Lutz Rein­strommal ültem abban a beszélőben, háttal az ablaknak, füleltem a kivitelezésre, hogyan, mikor, hol, mennyi sósavat öntött a hordókba, hogy áldozatai földi maradványait eltüntesse. A  hátam mögötti fűtés kívülről, a gyümölcstea belülről látott el a szükséges meleggel. Éppen arra a  pontra jutottunk, amikor Lutz Rein­strom a  második áldozat halálát előidéző körülményekről beszélt, amikor az a benyomásom támadt, hogy valami nem stimmel. Pusztán biztonságtechnikai szempontból semmi nem adott okot aggodalomra – valami olyan érzés volt, amit ugyan érzékeltem, de nevén nevezni nem tudtam volna.

4. Emlékeztem rá, hogy egyszer már éreztem ugyanezt, amikor 1992-ben, egy grazi börtönben Jack Unterwegerrel készítettem interjút. Unterwegert azzal gyanúsították – legalábbis a vádiratban ez állt –, hogy összesen tizenegy prostituáltat ölt meg három különböző országban, két különböző kontinensen. Életrajza inkább emlékeztetett egy hollywoodi játékfilm főszereplőjének életrajzára, semmint annak az osztrák fiúnak az életére, aki 1950ben a  stájerországi Judenburgban született, és  egy állítólagos­ 14

Bestiális emberek - olvasópróba  

Dr. Thomas Müller osztrák kriminálpszichológus négyszemközti beszélgetései sorozatgyilkosokkal.