Page 1

Horváth Márk SZERTELEN SZÜKSÉGSZERŰTLENSÉG ÉS A HIPERKÁOSZ INVOLUTÍV IKONOGRÁFIÁJA

Gyarmati Zsolt művészetéről

Olyan kérdéssel kell kezdenünk, amelynek tagmondatai egymást folyamatosan leépítve, egy körkörös, non – lineáris dekonstrukciós folyamatba kezdve magát a kérdést is több alkérdéssé felbomlasztva, a válaszadás lehetőségét is elsodorva visszatalálnak egy, a kérdést már megelőzően is jelen lévő háttérhez, egy olyan visszahúzódó, játékosan rejtőzködő mélyréteghez, amely mégis folyamatosan mozgásokon keresztül nyilvánul meg. A dolgok szólalnak meg rajtunk keresztül, de a dolgok megszólalásai nincsenek szükségszerűen az emberhez kötve. Gyarmati Zsolt művei a megszólaló filozófust olyan elemi erővel tépik szét és alázzák meg, amely nem a képek sajátja, hanem folyamatosan mélyebbről tör fel. Kitépett nyelvek, elguruló szemgolyók, összetekeredő és egymást keresztező bélcsatornák, a szemüregből kimászó idegen, kilapított testek szegélyezik az utat, ami egy non – antropocentrikus esztétikai elemzés felé vezet egy, a véget és az értelmetlenséget tematizáló kiállítás kapcsán. A háttérmozgások azonban nem szorítkoznak szigorúan a felfedezhetetlen, a meg nem tapintható vagy ki nem mondható misztikus zónájába, hanem az apokalipszis értelmezésére kulturális keretet biztosító középső zónát véglegesen leépítve, közvetlen közelről, szenzuális és szenvedélyes, skizoid mozgásokon és korlátozhatatlan, reterritorializálhatatlan erőkön keresztül törnek be környezetünkbe. A felbomlás, a deterritorializáció temporális értelemben szétterülő sajátossága együtt jár az apokalipszis, az összeomlás korlátozhatatlanságával, hiszen nincs egy olyan adott

pillanat, amely az ʻapokalipszis’ szó görög eredetijének értelmében felfedne valamit, hanem egy olyan kiterjedésre, deterritorializációs mezőre bukkanunk, ami a fakticitás abszolutizálásán keresztül nem korrelál a gondolattal, és egyetlen szükségszerű enti- tást sem tételez. A vég, egy poszthumán világ lehetőségének

eksztatikus mozgás ebben a háttérben levő és a végtelenül közel közötti átmeneti zónában a teresedésnek egy különleges szakadékát hozza létre, ahol involutív ősemberi majomfajzatok és a felszíni regressziót meghaladó techno-majmok, félelmetes halál- fejek, kiberm u t á n s o k , d e g e n e r á l t k i f o rd u l t s z i m u l a k ro m o k

belátása sem jelent elsőbbséget a tudatos lény számára, hiszen az összeomlásnak az öndekonstruáló kérdésen keresztül történő felvetése rámutat a bármilyen szükségszerű létező hiányában megnyilvánuló abszolútumra. Quentin Meillassoux szerint „a mi abszolútumunk alapvetően semmi egyéb, mint a káosznak egy szél- sőséges formája, egy hiperkáosz, amely számára

tenyésznek. Ennek a meghekkelt biológiai kísérletnek azonban nem egy lineáris vagy pontosan antropocentrikusan megragadható leszármazási módozatáról beszélhetünk, hanem egy kódok és popkulturális maradványok által mozgatott, féregszerű önnemzésről és virális továbblökődésről, megfertőződésről. Test – maradványok, felismerhetetlen,

semmi sem tűnik lehetetlennek, még az el- gondolhatatlan sem.”Az elgondolhatatlan elgondolásának jelentőségmentes kaotikussága non – filozófiai elméletének megtört, félrecsúszó és önmagába harapó körvonalait kívánjuk megrajzolni egy olyan esztétikai elméleten keresztül, amely a hiperkáosz abszolútuma

zombifikálódott rétegek termelik az időből is kivetkőző, önmagát virálisan továbbadó apokalipszis hiperkáoszát. Meg kell hogy történjen, mert nem kell megtörténnie, létre kell jönnie, mert nem szükségszerű, hogy létrejöjjön, fel kell hogy táruljon az apokalipszis, mert a szó – már önmagát is kiüresítve – nem tár fel semmit. Gyarmati

megnyilvánulásának a szimbólumoktól, a rögzített jegyektől, a stabil identitásoktól megszabadult dolgok realista, mágikus esztétikájának tekintünk. Gyarmati Zsolt művein a forma határozottsága összeomlik, és a felbomlásban lévő forma „elválaszthatatlan lesz egyfajta zuhanástól”. Gyarmati alkotásait szemlélve a dolgok jelei, a mémek önmagába gabalyodó önreferens jelei, a

művei részletek, töredékek maradnak, egyszerre önmagukba záródó átmeneti és mélyfelszíni aberrált művészeti rétegek, amelyek éppen azért töredékek, mert semmi nem hiányzik belőlük. A káosz valójában nem a rend hiányát jelenti, hanem a szükségszerűség abszolút érvényű hiányát. Nem szükségszerű a változás, sem az állandóság, nem szükségszerű a művészet, sem a

popkulturális ikonok szimulakrum – töredékei egy hipervalós teret hoznak létre, ahol a forma többé nem lényeg, hanem járulékos, esetleges képződmény, amely végső soron – a megszűnés háttérzajának felerősítésén keresztül – mégis az ember esetlegességéről árulkodik. Az apokalipszis hátteréből kiszámíthatatlan, mégis pontos művészi nyelven artikulált erők törnek elő, és a vásznat a

művészet megszűnése. Gyarmati töredékesen teljes ikonográfiájában mégis egy olyan megszunnyadó potencialitást fedezhetünk fel, amely az ember végleges eltűnése után árulkodhatna ezen eltűnés szükségszerűségének hiányáról. Éppen azért illeszkedik az ember felemésztődése és eltűnése az univerzum hideg sötétjébe, mert a káosz a szükségszerű- ség abszolút

maga egységében egyetlen egyszerű mozgás járja be. Az alkotásokon a forma a háttérbe húzódó, de deterritorializált jegyeket kibocsájtó apokalipszis felszabadított jelei figyelhetők meg, ahogy egy ember utáni formavilág formaisága hirtelen – a középső, kulturális értelmezési keretet meghekkelve – az előtérbe ugrik,

érvényű hiányát jelenti. Teljesen lényegtelen, hogy megszűnünk vagy sem, hiszen a fennállás és a felbomlás egyaránt alá van vetve egy mélyben hallgató, mégis mindent összeroppantó erő destruktív temporalitásának. Gyarmati archeofuturista művészetében kimondásra kerül, hogy „a világnak nincsenek jelentéssel bíró tartalmai,

széttépve és leépítve, majd műveibe visszaépítve a műélvező tekintetét. A dolgokban lévő ellenálhatatlan,

amelyek szerint rendszerezhetnénk, sem ideális jelentései, amelyek alapján rendezhetnénk, hierarchizálhatnánk.”


Egy olyan dehumanizált, felszabdalt és deterritorializált jelekre épülő, végtelenül cirkulatív esztétikai tapasztalat ez, amely egy, az embert teljesen összeomlasztó élvezetfolyammá alakul, ahol a reménytelenség határtalan szétáradása egy leírhatatlan animális örömmel fonódik össze, egy olyan involutív, degeneratív mégis felemelő

arra figyelmeztet, hogy rend és káosz nem egymásnak ellentmondó folyamatok, hanem olyan egymásba átfolyó erőhatások, amelyeket egy destruktív erő fon össze. Művei látszólag meghatározott teret töltenek ki, képein – a dolgok megszűnésének és kreatív keletkezésének árnyjátékán keresztül – mégis a határok abszolút, mindenkor

megspékelve spekulatív, terminális kriptovaluta buborékokkal és a feltérképezhetetlen X vírusokkal, lezüllesztő ultravírusokkal, lecsupaszított forradalmakkal, meghekkelt xeno – adatokkal és kiégett határvidékekkel. Gépi szintézisek, non – lineáris nano – tervezés, tropikális széthúzás és xenofób hiperparanoia. Szervek nélküli

poszt – szimbolikus katarzissal, amit egy kínzó tragikusság hat át. A racionalitást, a tudatot és a linearitást nem megelőzi a majomlét primitívsége, hanem a linearitást a nietzschei örök visszatéréssel felcserélő cirkulatív neopaleolit kibernetika egymásba omlasztja az evolúciót az animalitás involúciójával. Nemcsak az evolúció–involúció kettőse kerül lebontásra egy

érvényes hiánya sugárzik át hiperkaotikus abszolútumként. Gyarmati Zsolt művészete meggyaláz, felépít, összeomlaszt, meghat, felperzsel és kimozdít idejétmúlt emberi kötöttségeimből: pillanatnyi állapotom meghatározásának lehetősége szertefoszlik, és ezen felbomlás rámutat „az abszolútum pillanatnyi állapotomnak

testek, jövőből visszaküldött alternatív evolúciót bejárt majom – asztronauta a hidegháborút megnyerő szovjet egyenruhában. Leolvadó Mona Lisa, mechanikus szingularitások, kigyulladó háborús zónák, Turing – teszten átesett digitális fantomok.

bármely más állapotba történő lehetséges átmenetére.” Értelem nélküli a művészet, és éppen ezért abszolút. Azonban a

Gyarmati Zsolt művei virális önmegtermékenyítő cirkulatív rendszerek, olyan csodálatos ikonok, amelyek minden

hiperkáoszban felszabaduló művészet nem szorítkozhat kizárólag az organikusság és a természetesség területére. Inorganikus vitalizmus, involutív kiborgizációs fejlődés jellemzi Gyarmati furcsa lényeit, mintha a digitális fraktálok és széteső pixelek között egy mesterséges élet várakozna a feltörésre. Gyarmati művészete szétfeszít és megfoszt bennünket az organikusságtól, mégis egy poszthumán

ember utáni túlterhelt processzorokon át is az őrült nevetésbe omló szeretetre szólítanak fel. Szeretni a világvégét, átölelni a megsemmisülést, élvezni a szükségszerűtlenséget és a szertelen művészet tombolását!

hiperkaotikus esztétikai praxison keresz- tül, hanem a szubjektivitás–objektivitás korreláció is, amelynek helyén – üres halmazként, szubverzív jeleket szabadon kilökő erőtérként – megmarad az abszolútum helye. Kiborgizáció, poszthumanizáció vagy végtelen regresszus, az egysejtű lét bináris primitivitásába való elmerülés, esetleg a digitalitás mesterséges élet torz kísérleteibe való belefolyás: az abszolútum megüresedett helye tetszés szerint bármivel feltöltődhet. Gyarmati művészete egy fantasztikus relatív deterritorializációval kecsegtet, amelyben felismerhető popkulturális ikonok digitális fraktalizált maradékaiban egy skizoid parodisztikus reterritorializáció is felsejlik. A kísérletezésnek, a játékosságnak, egyszóval a spekulációnak ki kell szakadnia a racionalitás és a felvilágosodás antropocentrikus nyelvi gettójából, és szét kell áradnia minél nagyobb felületen, szétrombolva a rögzített esztétikai formákat és lingvisztikai korlátoltságot. Az abszolútum a káosz maga, ami korántsem egyenlő a rend hiányával. Egy olyan szubverzív, kifordult szabályokkal re n d e l k e z ő s z a d o m a z o c h i s z t i k u s re n d e t i s e l képzelhetünk, amely a rend hiányát reterritorializálva bármilyen hosszú időtartam erejéig fennállhat. Ha a jövőben a kiüresedett, szétbomlott Földön kutakodó, szemétgyűjtő robotok megtalálják Gyarmati műveit, kaotikus, hiperszimbolikus ikonográfiája abban a poszthumanisztikus rendben is hatni fog a maga hiperkaotikusságával. Gyarmati kiemelkedő művészete

élet tombol ezekben a művekben. A poszthumanisztikus gondolkodás és a poszthumanista irányultságú művészet elkerülhetetlenül együtt jár a spekulatív jellegre való nyitottsággal. Azonban Gyarmati hiperkaotikus kiberesztétikája még több is ennél: kizárja, ellehetetleníti még az ember végére vonatkozó kérdéseket is. A kiállításon szereplő művek felszólítanak a jövőről való radikálisan nyitott gondolkodásra: imaginárius majomszerű testeken, szomorú robotokon és blaszfemikus ikonokon keresztül egy valami mégis kizáródik. Az antropocentrizmus, a linearitás és az egyirányú metanarratív gondolkodás feloldódik a semmit fel nem fedő nonhumán poszthumán álomszerű materialitásában, ami delejes delíriumként fertőzi meg az esztétikai kíváncsiságot. A logisztikai módon gyorsuló techno – ökonómiai interaktivitás a társadalmi rendet, és az apokalipszis kulturális értelmezhetőségi keretét szétlapítja egy upgradelt paranoiás információs autópályán. Digitális voodoo és betondzsungel, hiperkaotikus planetáris beolvasztás és a szingularitás felé törő technoszféra megspékelve

Irodalom:

DELEUZE, Gilles (2002 [1964]) Proust (Budapest: Atlantisz Kiadó)
 DELEUZE, Gilles (2014 [1981]) Francis Bacon. Az érzet logikája (Budapest: Atlantisz Kiadó)

LAND, Nick (2011 [1994]) “Meltdown”, In: Land, Nick (2011) Fanged Noumena. Collected Writings, 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic)

MEILLASSOUX, Quentin (2010) After Finitude. An Essay on the Necessity of Contingency (London, New York: Bloomsbury Academic)

Profile for zsoltgyarmati

Horváth Márk - Gyarmati Zsolt művészetéről  

SZERTELEN SZÜKSÉGSZERŰTLENSÉG ÉS A HIPERKÁOSZ INVOLUTÍV IKONOGRÁFIÁJA

Horváth Márk - Gyarmati Zsolt művészetéről  

SZERTELEN SZÜKSÉGSZERŰTLENSÉG ÉS A HIPERKÁOSZ INVOLUTÍV IKONOGRÁFIÁJA

Advertisement