Issuu on Google+

1 Hippolyte Taine AZ ANGOL IRODALOM TÖRTÉNETE

Előszó A történésznek az emberi lélek mélyére kellene hatolnia, meghatározott időben, néhány évszázadon át s egy bizonyos népnél. így áttanulmányozhatná, leírhatná, elbeszélhetné mindazokat az eseményeket, átalakulásokat, forradalmakat, ame­ lyek az ember bensőjében mentek végbe; amikor munkája végéhez érne, ké­ szen állna egy egész civilizáció története: a választott népé a választott időben. G u i z o t : Európai civilizáció

Száz év óta Németországban s hatvan év óta Franciaországban is átalakult a történetírás: mindez az irodalom tanulmányozásának köszönhető. Fölfedezték, hogy az irodalmi mű nemcsak egyszerűen a képzelet játéka, vagy valami forrófejű egyén magános szeszélye, hanem az uralkodó erkölcsök hű másolata és egy bizonyos lelkiállapot kifejezése. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy az irodalmi emlékek segítségével fölidézhető, hogyan is éreztek és gondolkoztak az emberek több évszázaddal ezelőtt. Meg is próbálták, é$ sikerrel jártak. Megvizsgálták az érzés és gondolkodás formáit, és úgy találták, hogy ezek elsőrendűen fontos dolgok. Észrevették, hogy ezek a formák összefüggnek a nagy eseményekkel, hogy érthetővé teszik, és hogy érthetővé váínak általuk, s hogy ezentúl helyet kell adni nékik a történetírásban, méghozzá az egyik legfontosabb helyet. Ezt meg is adták nekik, s ez idő óta azt látjuk, hogy a történetírásban minden megváltozott: a tárgy, a módszer, az eszközök, a törvények és az okok értelmezése. Ezt a változást - és a módot, ahogyan végbemegy és végbe kell mennie - próbáljuk előadni a következőkben.

A történeti dokumentumok csak jelzések; ezek segítségével kell rekonstruálnunk a látható egyént

Amikor egy-egy nagy fóliáns merev lapjait, megsárgult kéziratot, vagyis egy költeményt, egy törvénykönyvet, egy hittant lapozgatunk, mire gondolunk legelőször? Arra, hogy nem önmagától jött létre. Ez csak az öntőforma, a megkövült kagylóhéj, egy lenyomat, mint azok a formák, amiket hajdan élt s elpusztult állatok hagytak maguk után a köveken. A kagylóban valamikor egy állat élt, az írások mögött ott volt egy ember. Miért tanulmányozzuk a kagylót? Azért, hogy magunk elé képzelhessük az állatot. S ugyanúgy: az írást is csak azért tanulmányozzuk, hogy megismerjük az embert; a kagyló meg az írás is csak holt maradvány, egyetlen értékük, hogy a teljes és eleven lény nyomára vezetnek. Ehhez a lényhez kell eljutnunk, s megpróbálnunk életre kelteni. Ha az írást csak önmagában vizsgáljuk, rossz úton járunk. Egyszerű szobatudósként közeledünk a dolgokhoz, és könyvtári illúziókat táplálunk. Valójában nincsen sem mitológia, sem nyelv, kizárólag emberek vannak, akik szerveik 113


szükségletei és szellemük ősi formái szerint rendezik el a szavakat és a képeket. Egy dogma önmagában véve még semmi; az embereket figyeljük, akik megfogalmazták, mint például a XVI. századi portrén egy-egy püspök vagy angol mártír merev és energikus arcát. Az egyén nélkül sem létezhet semmi; tehát az egyént magát kell megismernünk. Amikor sikerült végre megállapítanunk a dogmák származását, a versek osztályozását, a törvények fejlődését, a nyelvek átalakulását, ezzel még csak az akadályokat hárítottuk el: az igazi történelem akkor tűnik elő, amikor a történész - át az idők messzeségén - kezdi felismerni az élő, a cselekvő, szenvedélyekkel teli és szokásokkal élő embert: a hangját, az arckifejezését, a mozdulatait, a ruháit, meglátva, hogy ő is éppúgy egyszeri és teljes, mint az az ember, akitől épp az előbb váltunk el az utcán. Igyekezzünk hát eltüntetni - amennyire csak lehet - azt a hatalmas időközt, amely megakadályozza, hogy saját szemünkkel, saját fejünk szemével figyeljük meg az embert. Mert mi rejtezik a modem verseskötet szép, selymes lapjai mögött? Egy modem költő, egy ember, mint például Alfréd de Musset, Hugó, Lamartine vagy Heine, aki iskolába járt, utazott, fekete frakkot s kesztyűt visel, a nők körében népszerű, esténként, társaságban ötvenszer köszön, s mond vagy húsz elmés megjegyzést; reggel újságot olvas, többnyire a második emeleten lakik, nem túlzottan vidám mert neki is vannak idegei, és főként: mert ebben a tömény demokráciában, ahol majd megfulladunk, a hitelük vesztett állami tisztségek olyannyira növelték az ázsióját, hogy igényei túlzottá váltak, és mert feltűnési viszketegsége némi kedvet ébreszt benne, hogy magát Istennek higgye. Nos, ezt vehetjük észre egy-egy modern meditáció vagy szonett mögött. - S ugyanígy: a tizenhetedik századi tragédia mögött is van egy költő, egy költő, mint például Racine, elegáns, meggondolt udvaronc, szellemes csevegő, méltóságteljes parókával és szalagos cipőben; meggyőződéses monarchista és keresztény, aki „Isten kegyelmének hála senki előtt el nem pirul, sem a király, sem az Evangélium társaságában”; ért ahhoz, hogy szórakoztassa a herceget, szép francia nyelvre fordítsa neki „a gall Amyot-t”*; a nagyokkal szemben tisztelettudó, és társaságukban mindig tudja, „hol a helye”, Marlyban éppoly buzgó és tartózkodó, mint Versailles-ban a szabályos és díszes kertek állandó szórakozásai közepette; buzgó és tartózkodó a csipkés főuraknak akik korán kelnek, hogy kiváltságaikat megérdemeljék - meghajlásai, bókjai, mesterkedései és finomságai láttán, és ugyancsak buzgó és tartózkodó a bájos hölgyek között, akik ujjaikon számolgatják családfájukat, hogy elnyerjék a leülés jogát a király jelenlétében. Nézzék meg mindezt Saint-Simonban és Pérelle metszetein, mint ahogyan az előbb Balzacban és Eugéne Lami vízfestményein láthatták. - Hasonlóképpen: amikor egy görög tragédiát olvasunk, legelső dolgunk az kell legyen, hogy magunk elé képzeljük a görögöket, vagyis félmeztelen embereket a gümnaszionokban vagy a köztereken, a tündöklő ég alatt, a legszebb és legnemesebb tájak ölén, akik mozgékonnyá és erőteljessé fejlesztik testüket, beszélgetnek, vitatkoznak, szavaznak, hazafias kalóztetteket visznek véghez, amellett dologtalanok és mértékletesek: házuk egész bútorzata mindössze három korsó, s élelmiszerkészletük csupán két ajóka a hasas kőedényben; rabszolgák szolgálják ki őket, s így kedvükre művelhetik szellemüket és testüket; egyetlen gondjuk, hogy magukénak mondhassák a legszebb várost, a legszebb fölvonulást, a legszebb gondolatokat s a legszebb embereket. Mindezekről a dolgokról egy-egy szobor, mint a parthenoni Méléagrosz vagy Thészeusz, vagy akár a selymes tunikára emlékeztető kék és ragyogó Földközi-tenger, amelyből márványtestekként emelkednek ki a szigetek, és hozzá még Platón és Arisztophanész húsz válogatott mondata jóval többet mond, mint akárhány disszertáció és kommentár. - És megint ugyanígy: ha meg

Amyot, Jacques (1513-1593) - Plutarkhosz és más ókori szerzők fordítója; fordításaival a francia irodalmi nyelv egyik megteremtője. Plutarkhosz-fordítását Montaigne - régiessége miatt - nagyon is „gallnak” tartotta.

114


akarunk érteni egy hindu Puranát,’ legelőbb is képzeljük magunk elé a családfőt, aki „meglátván fia térdén fiának fiát”, a törvény értelmében elhagyja lakhelyét, és egy baltával meg egy korsóval a patakpartra húzódik egy banánfa alá, többé nem beszél, egyre többet böjtől, négy tűz között meztelen pihen, és fölötte ott az ötödik, a rettentő nap, vagyis minden élőlény folytonos elpusztítója és megújítója; ez az ember hosszú heteken át elmélyülten figyeli előbb Brahma lábát, aztán a térdét, aztán a combját, aztán a köldökét, és ez így folytatódik mindaddig, míg e beható meditáció hatására el nem kezd hallucinálni, és a lét különböző formái összekuszálódva, egymásba folyva áthullámoznak ezen a szédülettől elgyengült koponyán; mindaddig, míg a mozdulatlan, lélegzetét visszafojtó, merev tekintetű ember meg nem látja végre, amint az egyetemes és üres lét fölött, amelyben elmerülni kíván, füstként eloszlik a világegyetem. Ezen a téren semmi sem lehet hasznosabb, mint egy indiai utazás; de jobb híján útleírások, földrajzi, növénytani és néprajzi munkák is megteszik., Mindenesetre, a kutatásnak hasonlóképpen kell lefolynia. Egy nyelv, egy törvénykönyv, egy káté mindig elvont dolog; a teljességet a cselekvő ember, a testileg létező és látható emberi adja, aki eszik, jár-kel, harcol és dolgozik; hagyjuk hát egy pillanatra az intézmények és működésük, a vallások és a vallási rendszerek elméletét, és próbáljuk inkább megfigyelnimagát az embert - műhelyében, hivatalában, szántóföldjén -, figyeljük egét, földjét, házát, ruháit, földművelését, étkezéseit, ugyanúgy, mint amikor Angliában vagy Itáliában szállunk partra, és megfigyeljük az arcokat és a mozdulatokat, a járdákat és a kocsmákat, a sétáló polgárt és a borozó munkást. Legfőbb gondunk tehát az kell legyen, hogy pótoljuk, amennyire csak lehet, a helyszíni, személyes, közvetlen és érzékelhető megfigyelést, amelyre 'már nincs módunk, mert az ember megismerésének ez az egyetlen útja; tegyük a múltat jelenné, hiszen egy dolgot csak úgy ítélhetünk meg, ha jelen van: távoli jelenségekről nem "lehet tapasztalatunk. A rekonstruálás sohasem teljes, ez kétségtelen, és így ítéleteink sem lehetnek teljesek, de ebbe bele kell nyugodnunk; a részletismeret mégiscsak többet ér, mint "a semmis vagy a hamis ítélet^.s annak, hogy a hajdani tetteket nagyjából megismerjük, egyetlen módja van:* nagyjából megismerni a hajdani embereket. ~ Ez tehát a történetírás első lépése; Európában a múlt század végén tette meg a képzelet újjászületésekor Lessing és Walter Scott; Franciaországban valamivel később Chateaubriand, Augustin Thierry, Michelet és még sokan mások. Lássuk most már a második lépést:

II. A testi, a látható ember csak jelzés, amelynek segítségével tanulmányoznunk kell a láthatatlan embert, a belső embert

Mit kutatunk, amikor a látható embert vizsgáljuk? A láthatatlan embert. A szavak, amelyek fülünkbe jutnak, a mozdulatok, az arckifejezések, a ruhák, a tettek és a mindenféle érzékelhető alkotások, mindez nekünk csak kifejezés; a lélek fejeződik, ki bennük. A külső ember mögött ott rejtezik egy belső ember, s a külső csak megnyilvánulása a belsőnek. Amikor a házát, bútorait, ruháit szemléljük, tulajdonképpen szokásainak és ízlésének nyomait, eleganciájának vagy egyszerűségének, tékozlásának vagy takarékosságának, ostobaságának vagy éleselméjűségének a mértékét kutatjuk. Hallgatjuk, hogyan beszél, megfigyeljük a hanglejtését és magatartásának változásait, hogy megítélhessük lendületét,

* Purana: vallási mondákat, legendákat, mítoszokat tartalmazó, szanszkrit nyelvű indiai történetek gyűjteménye.

115


önfeledtségét és vidámságát, avagy erélyét és szigorúságát. Áttekintjük írásait, műalkotásait, üzleti és politikai vállalkozásait, hogy felmérhessük intelligenciájának, találékonyságának s hidegvérének lehetőségeit és korlátáit, hogy feltárhassuk eszméinek rendjét, fajtáját és szokásos erejét, gondolkodásának és fejlődésének módját. Minden külső vonás csak e^y-ejgy sugárút, amely egyetlen középpont felé vezet; sm i épp azért térünk.já valamelyikre*, hogy éljussunk abba a középpontba, m erta vaíödi .embert ott találjuk: értem e^en a képességeknek és az érzéj»eknek.azí ^együttesét . a mely m inden mást létrehoz. Ú jvilágba, végtelen világba jutottunk, hiszen minden látható tett mögött régebbi vagy újabb következtetések, benyomások, érzelmek végtelen sora húzódik, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy tettünk napvilágot lásson, s amelyek, mint a mélyen földbe gyökerezett s magasra nyúló sziklák, e tettekben érik el csúcspontjukat, s jutnak a felszínre. Ez a föld alatti világ a történész második és legsajátosabb témája. Ha a történész kritikai felkészüjtsége megfelelő,...kép^Jesz.rá* bpgy egy-egy épület bármely'dTszítménye, egy-egy festmény bármelyik vonala, egy-egy írásmű bámélyik mondata mögött is”felismerje azt a sajátos érzelmet, amelyből a díszítmény, a vonal, a mondat megszületett; részesévé lesz a belső drámának, amely a művészben vagy az íróban lezajlott; a szavak kiválasztása, a mondatok rövidsége vagy hosszúsága, a metaforák fajtája, a verssorok hangsúlya, a következtetések sorrendje az ő szemében mind egy-egy nyomra vezető jel lesz: s míg szeme a szöveget követi, lelke és elméje azoknak a benyomásoknak és elgondolásoknak a folytonos fejlődését és változó sorozatát követi, amelyekből e szöveg származik: lélektani elemzést végez. Ha ezt a műveletet meg akarjuk figyelni, vegyük csak szemügyre Goethét, egész jelenkori kultúránknak a kezdeményezőjét és mintaképét, aki - mielőtt Iphigéniájába belekezdett volna - egész napokat töltött a legtökéletesebb szobrok lerajzolásával: úgyhogy mire szeme beitta az ókori táj nemes formáit, s elméje is benépesült az antik élet harmonikus szépségeivel, már oly pontosan fel tudta idézni magában a görög képzelet szokásait s hajlamait, hogy szinte Szophoklész Antigoné­ idnak s Pheidiász istennőinek ikertestvérét sikerült megteremtenie. A hajdani érzelmeknek e pontos és bizonyított megsejtése napjainkban teljesen megújította a történetírást; a múlt században még szinte teljesen ismeretlen volt ez a módszer: akkor még minden embert fajtól s kortól függetlenül - jobbára egyformának hittek, mintha valami elvont, s az egész emberi nemre érvényes elmélet szerint ugyanabba a formába öntötték volna a görögöt, a barbárt, a hindut, a reneszász kori és tizennyolcadik századi embert. Ismerték az embert, de nem ismerték az embereket; nem láttak lelkűkbe; nem is sejtették a lelkek végtelen változatosságát és nagyszerű bonyolultságát; nem tudták, hogy egy-egy nép vagy egy-egy kor erkölcsi struktúrája éppoly sajátos és egyedi, mint egy növénycsalád vagy egy állatfaj fizikai struktúrája. Ma már a történetírásnak is, éppúgy, mint az állattannak, megvan a maga anatómiája, s bármelyik ágát tanulmányozzuk is - a filológiát, a nyelvészetet vagy a mitológiát -, ha új eredményeket akarunk elérni, ezen az úton kell haladnunk. Vegyük szemügyre a sok író közül, akik Herder, Ottfried Müller* és Goethe óta folytatták és folytonosan helyesbítették ezt a hatalmas erőfeszítést, csak két történészt és két művet Carlyle kommentárját Cromwelltől és Sainte-Beuve Port-Royal)it -; máris láthatjuk, hogy mily pontossággal, mily biztonsággal, milyen mélységben lehetséges feltárni egy lelket a tettek és művek mögött; hogy az öreg tábornokban nem egy közönséges és becsvágyó képmutatót találunk, hanem egy mélabúra hajló képzeletnek zavaros álmodozásaitól gyötört, de remek ösztönökkel és képességekkel megáldott férfit, aki oly tökéletesen angol, hogy aki nem tanulmányozta volna az éghajlatot és az emberfajtát, különösnek és érthetetlennek fogja

* Müller, Ottfried (1797-1840): német filológus és régész.

i 16


őt találni; hogy mintegy száz itt-ott elszórt levél és húsz töredékesen ránk maradt beszéde segítségével követni tudjuk tanyájától és fogataitól tábornoki sátoráig és protektori trónjáig, megfigyelhetjük változásait és fejlődését, lelkiismeretének háborgását s államférfiúi döntéseit, úgyhogy gondolkodásának és tetteinek mechanizmusa végül is láthatóvá válik, és ez a folytonosan megújuló és változó belső tragédia, amely nagy és titokzatos lelkét dúlta, behatol - éppúgy, mint Shakespeare-nél - a környezet leikébe is. És láthatjuk majd a Port-Royalban, hogy a kolostori viták és az apácák ellenállása mögött az ember pszichológiájának jókora területei rejtőznek, és hogy az az ötven jellem, amely eddig.elmerült az illedelmes elbeszélés egyhangúságában, hogyan bukkan ismét a felszínre., a maga sajátos formájával és .végtelen változatosságában. A teológiai értekezések és az egyhangú szentbeszédek mögött észrevehet­ jük a tovább élő szívek dobbanását, a vallási élet fellobbanásait és hanyatlásait, a természet váratlan visszatérését és hullámzó zűrzavarát, a környező világ beszűrődését, a kegyelem időszakos győzelmeit - mindezt az árnyalatoknak oly nagy változatosságában, hogy a legrészletezőbb leírás és a leghajlékonyabb stílus is alig képes annak a kimeríthetetlen termésnek a betakarítására, amely a kritika munkája nyomán érett be ezen az eddig kopár mezőn. S másutt ugyanez a helyzet. Németországban, amelynek hajlékony, tág és átalakulásra mindig hajlandó szelleme az emberi gondolkodás legtávolabbi és legkülönösebb formáinak a reprodukálására is alkalmas; Angliában, amelynek egzakt szelleme kiválóan alkalmas rá, hogy megragadja az erkölcsi kérdéseket, a számok, a súlyok, a mértékek, a földrajz, a statisztika és a szövegek meg a józan ész segítségével közeledve hozzájuk; végül pedig Franciaország, a maga párizsi kultúrájával, szalonjainak szokásaival, a jellemek és az alkotások folytonos elemzésével, a gyengeségeket oly hamar kipellengérező iróniájával, az árnyalatok megkülönböztetésében oly gyakorlott elmésségével - mind ugyanazt a területet művelik, s az emberek kezdik megérteni: a történelem mindegyik vidékén meg kell forgatniuk ezt a mély réteget, ha bő termést kívánnak. Ez hát a második lépés: nemsokára a végéhéz érünk. Megvalósítása korunk kritikájának köszönhető. Senki sem haladt előre oly pontosan s oly messzire, mint Sainte_-Beuve: ebben a tekintetben mindannyian az ő tanítványai vagyunk: módszere ma megújítja a könyvekben, sőt még a napilapokban is, az egész irodalmi, filozófiai s vallási kritikát. Ebből a módszerből kell kiindulnunk, hogy tovább segítsük a fejlődést. Már több ízben megkíséreltem felvázolni ezt a fejlődést: véleményem szerint a történetírásnak új útja nyílik itt; megpróbálom hát részletesebben leírni ezt az utat.

III. A belső és láthatatlan ember állapotainak és tetteinek oka a gondolkodás és az érzés néhány általános formájából magyarázható

Elégedettek lehetünk-e, amikor megfigyeltük és feljegyeztük egy embernek egy, két, három, majd ezernyi érzelmét? Vajon ismereteink ezzel már teljessé váltak? Vajon egy füzetnyi feljegyzés már pszichológia? Nem, ez még nem pszichológia, s itt, éppúgy, mint másutt, a tények összegyűjtése után az okokat kell feltárni. Akár testi, akár lelki tényekről legyen is szó, mindegyiknek megvan a maga nka; van oka a becsvágynak és a bátorságnak, az igazmondásnak és az emésztésnek, az izmok mozgásának és az állati melegnek. A bűn és az erény éppúgy termékek, mint a vitriol és a cukor; s minden bonyolult tény egyszerűbb tényéktől függ, azok találkozásából születik. Ha erkölcsi tulajdonságokat vizsgálunk, keressük hát, mint ahogy a fizikai tulajdonságoknál tennénk, az egyszerűbb összetevőket; vizsgáljuk 117


meg az első adódó tényt: például a vallásos zenét, amely a protestáns templomokban hallható. A hívők szellemét egy belső ok irányította e komoly és egyhangú dallamok felé, olyan ok, amely jelentősebb, mint hatása, vagyis az Istennek szentelt valódi külső emberi kultusznak az alapgondolata; ez a belső ok volt az, amely kialakította a templom építési stílusát, ez távolította el a szobrokat, tüntette el a képeket, szüntette meg a díszítményeket, rövidítette le a szertartásokat, ez zárta a hívőket magas s minden kilátást megakadályozó padokba, ez rendezte el a díszítések, az elhelyezkedés és minden külsőség ezer és ezer részletét. Ez a belső ok is egy másik, általánosabb okból ered: a teljes - belső és külső - emberi magatartás eszméjéből, az imádságokból, a cselekedetekből és mindenfajta hajlamokból, melyekkel az ember Istennek tartozik; ez az ok emelte trónra a kegyelem tanát, ez csökkentette a papság szerepét, alakította át a szentségeket, szüntette meg a külsőségeket, s változtatta a fegyelem vallását morális vallássá. De ez a második eszme maga is egy harmadik, még általánosabb eszme függvénye, azé az erkölcsi tökéletességé, amely a tökéletes Istenben, e tévedhetetlen bíróban, a lelkek szigorú Őrében valósul meg, Istenben, aki előtt minden lélek bűnös, gyötrelemre méltó, erényre és üdvösségre képtelen, hacsak nem a lelkiismereti válság segítségével, amire Ő ösztönöz, és a szív megújulásával, amit ő idéz elő. íme, az alapgondolat, amely a kötelességet teszi meg az emberi élet abszolút uralkodójának, és minden eszményi példát a morális példa alá rendel. S ezzel az ember legbenső tájaira érünk, mert ahhoz, hogy e felfogást megmagyarázhassuk, magát a fajt kell szemügyre vennünk, vagyis a germánt és az északi embert, jellemének és szellemének struktúráját, gondolkodásá­ nak és érzéseinek legáltalánosabb formáit, a lassú és hűvös érzeteket, amely megakadályozza benne, hogy hevesen s könnyen az érzékek örömeinek az uralma alá kerüljön, a bárdolatlan ízlést, a rendszertelen és állhatatlan elgondolásokat, ami nem engedi, hogy megszülessék benne a szép rend és a harmonikus forma, hogy megvesse a látszatot, hogy igényelje az igazságot, hogy ragaszkodjon az elvont és puszta eszmékhez, amely a többi rovására fejleszti Öntudatát. A kutatás itt megáll: alaptulajdonságokhoz jutottunk, egy bizonyos század s egy bizonyos fajta valamennyi érzésére és elméletére jellemző vonásokhoz, a szellem és a szív minden megnyilvánulásától elválaszthatatlan sajátosságokhoz. Ezek már végokok, mivel egyetemes és állandó okok, minden pillanatban és minden lépésnél jelenlevők, mindig és mindenütt cselekvők, elpusztíthatatlanok és végül bizonyosan uralkodók is, mivel a rajtuk keresztül gázoló mellékkörülmények, korlátozottságuknál és részlegességüknél fogva, végül is engednek az ő erőfeszítésük makacs és szüntelen ismétlődésének; a dolgok általános struktúráját és az események fő vonalát ezek a végokok hozzák létre, s végeredményképpen a vallások, a filozófiák, a költészetek, az iparok, a társadalmi és családi formák is őket tükrözik.

IV. Főbb gondolat- és érzésformák. Történeti hatásaik

így tehát az emberi érzelmeknek és eszméknek is megvan a maguk rendszere; s e rendszer legfőbb mozgatója egy faj, egy század vagy egy ország embereire közösen jellemző néhány általános vonás, néhány ész- és szívjellegzetesség. Az ásványtanban a kristályok, bármily különfélék is, mind néhány egyszerű anyagi formából ereditek; ugyanígy van a történelem­ ben: a civilizációk, bármennyire különböznek is egymástól, mind néhány egyszerű szellemi alapformából erednek. Az ásványokat geometriai alapelemekből magyarázzuk, a civilizációkat lélektani alapelemekből. Ha az ásvány fajták összességét akaijuk áttekinteni, legelőbb egy 118


átlagásványt kell alaposan, lapjaival és szögeivel megvizsgálnunk: ezen a példán aztán jól megfigyelhetjük, ásványunk mily sok átalakulásra képes. Hasonlóképpen: ha a történeti változatok összességét akarjuk áttekinteni, vizsgáljunk meg előbb két-három alaptulajdonságá­ val egy emberi lelket, mert ebből a példából mindjárt kitűnik, hogy miféle alapformák léteznek. Mert végül is ez az eszményinek tekintett geometriai vagy pszichológiai kép egyáltalában nem bonyolult, s^eléggé hamar meglátjuk, milyen keretek közt kénytelenek létezni a civilizációk, illetve aJcristályok^S kiinduláskor mit találunk az emberben? Képeket vagy tárgyak képzeteit - vagyis azt, ami lelki szemei előtt lebeg, egy ideig fennmarad, elmosódik, majd visszatér, amikor egy fát, egy állatot, vagyis egy érzékelhető tárgyat szemlél. Ez az egésznek az anyaga, s ennek az anyagnak a fejlődése kettős: spekulatív vagy gyakorlati, aszerint; hogy a képz£tekáltalánoselmélethez vagy pedig cselekvő elhatározáshoz vezetnek. íme, röviden összefoglalva maga az ember: az emberi különbségek mind ezen a zárt területen találhatók; egyszer az alapanyagon, másszor az alapvető kettős fejlődésen belül. Bármily csekélyek is még ezek a különbségek az elemekben, a tömegben már óriásira nőnek, és az összetevők legkisebb módosítása is óriási változásokat hoz az utódokban. Az emberi gépezet minden művelete és egész menete teljesen átalakul aszerint, hogy a képzet tiszta s mintegy pontosan kiszabott, vagy pedig zavaros és pontatlanul körülhatárolt; hogy a tárgynak sok vagy kevesebb tulajdonságát foglalja magába; aszerint, hogy heves és impulzusokkal kísért, vagy pedig békés és nyugalommal járó. És ismét ugyanúgy: minden emberi fejlődés aszerint változik, hogy a képzet további fejlődése változik-e. Ha az általános elmélet, amelyhez vezet, nem más, mint valami egyszerű és száraz jelölési rendszer, kínai módra, akkor a nyelv egyfajta algebrává válik, a vallás és a költészet felhígul, a filozófia valamiféle erkölcsi és gyakorlati tanácsadóvá, a tudomány pedig receptek, osztályozások, hétköznapra való mnemotechnikák gyűjteményévé zsugorodik, s a szellem egésze pozitivista irányba fejlődik. Ha viszont a képzet olyan általános elmélethez vezet, mely, mint az árja fajoknál, költői és figuratív alkotás, élő szimbólum, akkor a nyelv valamilyen árnyalt és színes eposzfélévé fejlődik, amelyben minden szó jelentős; a vallás és a költészet nagyszerű és kimeríthetetlenül gazdag, a metafizika pedig a gyakorlati alkalmazás gondjait elvetve, merészen és árnyalatosán fejlődik; s az egész szellem - az erőfeszítésekkel járó elkerülhe­ tetlen kitérők és kihagyások ellenére is - a szép és a magasrendű felé hajlik, és olyan ideális mintát teremt, amely nemessége és harmóniája folytán képes maga körül felébreszteni az emberi nem gyengédségét és lelkesedését. Ha pedig az általános elmélet, amelyhez képzetünk vezet, költői ugyan, de kevéssé fokozatos, ha az ember ehhez az elmélethez nem folyamatos emelkedés, hanem hirtelen intuíció útján kerül^ha az alapművelet nem a rendszeres fejlődés, hanem heves robbanás, tikkor - miként a szemita fajoknál - nem jön létre metafizika, a vallás csak a pusztító és magányos Istenkirályt ismert, a tudomány nem tud kifejlődni, a szellem túlságosan merev és makacs, semhogy visszaadhatná a természet tökéletes rendjét, a költészet legföljebb szenvedélyes és hatalmas felkiáltások sorozata, a nyelv nem képes kifejezni a bonyolult érvelést és ékesszólást, és az ember a lírikus lelkesedésnek, a fékezhetetlen szenvedélynek, a fanatikus és korlátolt cselekedeteknek a rabja. A sajátos képzet és az egyetemes elmélet közti senki földjén találhatók a legnagyobb emberi különbségek csírái. Némelyik faj, mint például a klasszikusok, szabályosan felépített és egyre általánosabb eszmék lépcsőfokain jut el az elsőről a másodikig; mások, így például a germánok, ugyanezt az utat hosszas és zavaros tapogatózás után, egyenetlen ugrások segítségével teszik meg. Némelyek - mint a rómaiak s az angolok megállnak a legelső fokoknál; mások - mint a hinduk és a németek - fölmennek egészen a legfelsőkig. Ha mármost, miután áttekintettük a képzettől az elméletig vezető utat, megvizsgálnánk a képzettől az elhatározásig vezetőt, hasonló fontosságú és hasonló rendű alapvető különbségekre bukkannánk, aszerint, hogy az 119


érzés élénk-e, mint a déli éghajlaton, avagy fakóbb, mint északon; aszerint, hogy - mint a barbároknál - azonnal követi-e a tett, vagy csak késve, mint a civilizált népeknél; aszerint, hogy képes-e vagy sem növekedésre, egyenlőtlenségre, állhatatosságra és kapcsolatokra. Az emberi szenvedélyek egész rendszere, a béke és a közrend lehetőségei, a munka és a tett forrásai mind innen erednek. A többi lényeges különbséggel ugyanez a helyzet; következmé­ nyeik teljes civilizációkat foglalnak magukba s azokhoz az algebrai formulákhoz hasonlít­ hatók, amelyek szűk területükön előre jelzik a teljes görbét, amelynek ők a törvényei. Nem mintha ez a törvény mindig következetesen megvalósulna; néha előfordulnak zavarok is; de a zavarok oka nem a törvény hamis volta, hanem az, hogy nem egyedül hatott. Új elemek keveredtek a régi elemek közé; nagy külső erők keresztezték az eredeti erők útját. A faj máshová vándorolt, mint például a régi árja nép, s az éghajlati különbség megváltoztatta e faj értelmi működését és társadalmi szervezetét. Egy nép meghódolt, mint a szászok nemzete, és az új politikai struktúra új szokásokat, képességeket, hajlamokat ébresztett benne. Egy nemzet a kizsákmányolt és fenyegető legyőzöttek körében telepedett le, mint a régi spártaiak, és a kényszer, hogy sátoros banda módjára kell élniük, erőszakosan másfelé irányította egész ekölcsi s társadalmi felfogásukat. Az emberi történelem gépezete mindig egyformán működik. Az első rugó mindig a szellem és a lélek egy igen általános hajlama, amely a fajnak vagy vele született és természetes, vagy pedig szerzett és a körülmények hatására állandósult tulajdonsága. Ezek a hatalmas és meglevő rugók lassanként éreztetni kezdik hatásukat, ezen azt értem, hogy pár évszázad elteltével hatásukra a nemzet vallási, irodalmi, társdalmi és gazdasági rendszere megújul; s ez az új állapot a megújuló erőfeszítéseikkel együtt megint csak új állapotot hoz létre, amely hol jó, hol rossz, hol lassabban, hol pedig gyorsabban keletkezik, és így tovább; úgy, hogy minden önálló civilizáció teljes mozgását egy állandó erő hatásának tekinthetjük, mely erő, módosítva a körülményeket, művét minden pillanatban változtatja.

A három alapvető erő

A fa j Három különböző erőforrás segíti elő ennek az alapvető szellemi állapotnak a létrejöttét: a faj, a környezet és a pillanat. Fajnak a velünk született és öröklött tulajdonságokat nevezzük, amelyeket az ember már születésekor magával hoz, és amelyek többnyire azokhoz a különbségekhez kapcsolódnak, amelyek a vérmérsékletben és a test fölépítésében mutatkoznak meg. Ez pedig népenként változik. Léteznek természetesen különböző emberfajták, mint ahogy vannak bika- és lófajták: egyesek bátrak és okosak, mások, félénkek és korlátoltak, egyesek magasrendű elméleteket és műveket képesek létrehozni, mások megmaradnak a kezdetleges eszméknél s ötleteknél, némelyik különösen alkalmas bizonyos munkákra és bizonyos ösztönökben gazdagabb, mint ahogy a kutyafajok közül is az egyik a futásban, a másik a harcban, a harmadik a vadászatban, a negyedik a ház- vagy nyájőrzésben tehetségesebb. Tisztán megkülönböztethető erő ez tehát, olyannyira tisztán kivehető, hogy még a két másik hajtóerő kiváltotta hatalmas eltéréseken át is felismerhetjük; hiába szóródott szét egy-egy faj, mint például a régi árja nép a Gangesztől egész a Hebridákig, ahol a legváltozatosabb éghajlatú területeken, a civilizáció legkülönbözőbb fokain él, s amellett 120


harminc évszázad forradalmai formálták - nyelvükből, vallásukból, irodalmukból mégis világosan kitűnik a vér- és szellemi rokonság, amely e nép leszármazottak még ma is összeköti. Bármennyire különböznek is egymástól, rokonságuk mégiscsak fennmaradt; hiába a vadság, a műveltség és az ojtás, az ég és a föld különbsége, a szerencsés vagy szerencsét­ len véletlenek: az eredeti forma legfőbb vonásai megmaradtak, és az idő hozta másodlagos nyomok mögött megtalálhatjuk az elsődleges nyomok két-három alapvonását. E rendkívüli szívósságban nincs semmi meglepő. Noha a roppant távolság csak félig és homályosan engedi látnunk a fajok eredetét,1 a történelem eseményei eléggé jól megvilágítják a történelem előtti eseményeket, s ezzel alapvető jellemvonások szinte változhatatlan állandóságát is magyaráz­ zák. Amikor e jellemvonásokkal az időszámítás előtt tizenöt, húsz vagy harminc évszázaddal egy-egy árjánál, egyiptominál vagy kínainál találkozunk, jóval több évszázad, esetleg több ezer évszázad munkájának az eredményét látjuk. Mert az állatnak, mihelyt megszületik, máris alkalmazkodnia kell környezetéhez; lélegzésének, megújulásának, reakcióinak mikéntje a levegő, a táplálék, a hőmérséklet változásaitól függ. Másfajta éghajlat alatt s másféle környezetben mások lesznek a szükségletei, és ennek következtében mások a tettei, mások a szokásai, mások különböző képességei s ösztönei. Az ember, mivel kénytelen kiegyezni a körülményekkel, nekik megfelelő vérmérsékletet s jellemet alakít ki önmagának - és minthogy a külső bennyomás állandó ismétlődésekkel ivódott bele, s egy régebbi örökséggel szállt ivadékaira, ez a vérmérséklet s ez a jellem igen tartós jellegű. Egy-egy nép jellemét, bármikor vizsgáljuk is, valamennyi eddigi cselekedete és benyomása összefoglalásának kell tekintenünk, vagyis olyan mennyiségnek és súlynak, „amely ugyan nem végtelen”2 hiszen a természetben minden dolog véges, de a többivel nem áll arányban, és alig felbecsülhető tömegű, mert egy szinte vég nélküli múlt minden pillanata növelte a súlyát, s ahhoz, hogy átbillenthessük a mérleg nyelvét, még ennél is több cselekedetet és érzést kellene fölhalmoznunk a másik serpenyőben. Ez tehát az első és leggazdagabb forrása azoknak az alapvető adottságoknak, melyekből a történelmi események erednek; s könnyen megállapít­ ható, hogy azért oly hatalmas erejű, mert nemcsak egyszerűen forrás, hanem valóságos tó, amolyan mély víztároló, ahová évszázadokon keresztül öntötte vizét sok más forrás.

A környezet Miután így megállapítottuk a faj belső struktúráját, vegyük most szemügyre a környezetet, amelyben él. Mert az ember nem egyedül van a világon, körülfogja a természet és körülveszik a többi emberek; az eredeti és állandó vonásokra véletlen és másodlagos vonások rakódnak, és a természeti vagy társadalmi körülmények megzavarják vagy éppen kiegészítik a nekik kiszolgáltatott jellemet. Hol az éghajlatnak volt szerepe. Bár nem követhetjük elég pontosan az árja népek történetét közös őshazájuktól a végleges hazákig, annyit mégis megállapíthatunk, hogy a mélyreható különbség, amely egyrészt a germán fajok, másrészt a hellén és latin fajok között mutatkozik, nagyrészt a letelepedésük helyéül választott vidékek különbségéből adódik; az előbbiek hideg és nedves tájakon, zord és mocsaras erdők mélyen, vagy vad óceán partján éltek, mélabús vagy szenvedélyes érzelmek rabjaként, kedvelték az italt, a nehéz ételeket, és harcos és vérengző életmódot folytattak; az utóbbiak viszont a legszebb tájakon, tündöklő és daloló tengerek partján találtak maguknak hazát, hajózni meg kereskedni kezdtek, gyomruk nem kívánta a nehéz ételeket, viszont kezdettől fogva vonzódtak a társas életmódhoz, a politikai szervezettséghez, és azokhoz az érzelmekhez és képességekhez, amelyek kifejlesztik a beszéd művészetét, az örömet az élvezetekben, a tudományos felfedezéseket, az irodalmat és a művészeteket. 121


Hol a politikai körülmények játszottak szerepet, mint például a két itáliai civilizációban: az első teljes egészében a tett, a hódítás, a kormányzás és a törvényhozás jegyében fejlődött, és ősi helyzeténél fogva - végvár volt, határ menti emporíum*, és fegyveres arisztokráciája, amely városába telepítette és besorozta az idegeneket és a legyőzőiteket, s ezzel két ellenséges és egymással szemben álló erőt hozott létre - nem talált más kiutat belső nehézségeinek és ragadozó ösztöneinek, mint a szüntelen háborút; a másodiknak város­ önkormányzati formájának állandósága, pápájának kozmopolita helyzete és a szomszédos nemzetek katonai beavatkozása elzárta az útját az egység és a nagyobb politikai ambíciók elől, s ily módon nagyszerű és harmonikus szellemének hajlamát követve, az élvezet és a szépség kultuszának áldozott. Hol pedig a társadalmi körülmények voltak nagy hatással: tizennyolc évszázada a kereszténység, huszonöt évszázada a buddhizmus formájában, amikor is a Földközi-tenger körül, illetve Hindusztánban az árja hódítás és szervezettség következménye tűrhetetlen elnyomás, az egyéniség összezúzása, a teljes kétségbeesés, a világra nehezedő átok volt, de ezzel egyidőben kifejlődött a metafizika és az álmodozás, és a nyomorúságok tömlöcébe zárt ember - érezvén, hogy szíve felenged - megteremtette a lemondást, a könyörületességet, a szeretetet, á gyengédséget, az alázatosságot, az emberi testvériséget - ott az egyetemes nemlét, itt Isten atyai jelenlétének gondolatában. Figyeljük csak meg az egy-egy fajra jellemző szabályozó ösztönöket és képességeket, vagyis azt a fajta észjárást, amelynek szellemében ez a faj ma gondolkodik és cselekszik; legtöbbször azoknak a hosszan tartó szituációknak, azoknak az állandó körülményeknek, azoknak az embercsoportokra nehezedő, hatalmas feszítő erőknek a hatását fogjuk felidézni, amelyek - egyenként és együttesen nemzedékről nemzedékre hajlították és formálták az embercsoportokat. így Spanyolországban egy nyolc évszázados keresztes hadjárat a muzulmánok ellen, amely következményeiben még ennél is tovább tartott, és a mórok kiűzése, a zsidók jogainak eltiprása, az inkvizíció bevezetése, a katolikus háborúk nyomán a nemzet kimerüléséhez vezetett; Angliában egy nyolcszáz éves politikai berendezkedés, amely a függetlenség és az engedelmesség szellemében talpra állítja és tisztelettudóvá teszi az embert, és ahhoz szoktatja, hogy társaival együtt küzdjön a törvény tekintélye alatt; Franciaországban egy latin szervezet, amely miután az engedelmes barbárok szervezete is lett, s utóbb öszetöredezett az egyetemes pusztulásban - magától reformálódik meg a nemzeti ösztön látens összeesküvése nyomán, továbbfejlődik az öröklődő királysággal, és egy bizonyos egyenlőségre törekvő, központosí­ tott, adminisztratív köztársaságban végződik a forradalmaktól fenyegetett dinasztiák alatt, íme, ezek a leghatásosabbak az ősi embert formáló és megfigyelhető okok közül; a nemzet számára ugyanazt jelentik, mint az egyén számára a műveltség, a hivatás, a társadalmi helyzet, a tartózkodási hely, és - úgy tűnik - mindent magukba foglalnak, minthogy magukba foglalják mindazokat a külső hatóerőket, amelyek az emberi anyagot formálják és amelynek segítségével a külvilág hatással van a bensőre.

A pillanat De ismerjük még az okoknak egy harmadik csoportját is, mert a belső és külső erők mellett ott van közösen alkotott művük is, és ennek része van az utána következők kialakításában; az állandó ösztönzésen és az adott környezeten kívül nem szabad elfelednünk az elért sebességet sem. A nemzeti jellem és a meglévő körülmények hatása sohasem tiszta lapon emporíum: kereskedelmi gócpont

122


érvényesül, hanem olyanon, amelyen már jó néhány lenyomat látható. A lenyomatok pedig változnak, attól függően, hogy az egyik vagy a másik pillanatban vesszük kezünkbe a lapot: ennyi is elegendő, hogy a végeredmény más és más legyen. Figyeljük meg, példának okáért, egy irodalomnak vagy egy művészetnek két pillanatát: a francia tragédiát Comeille és Voltaire idején, a görög színházat Aiszkhülosz és Euripidész idején, a római költészetet Lucretius és Claudianus* korában, az olasz festészetet da Vinci és Reni** idején. Kétségtelen, hogy az általános felfogás e végpontok között mit sem változott; itt is, ott is ugyanannak az embertípusnak az ábrázolásáról vagy megfestéséről van szó, a vers formája, a dráma struktúrája, a testek milyensége megmaradt. De a többi különbség mellett mindjárt itt van az, hogy a művészek közül az egyik előfutár, a másik csak követő; hogy az elsőnek nincs mintája, viszont a másodiknak már van mintája; hogy az első szemtől szemben látja a dolgokat, a második pedig csak elődjén keresztül látja a dolgokat; hogy a művészet több jelentős ága tovább tökéletesedett; hogy az egyéniség és az impresszió mértéke kisebbeden; hogy a forma még szebbé és csiszoltabbá vált; egyszóval az első mű meghatározta a másodikat. Ebből a szempontból egy nép éppolyan, mint egy növény: ugyanaz a nedv, hasonló hőmérsékleten és hasonló talajon, a növény folyamatos fejlődésének különböző fokain különböző képződményeket hoz létre: rügyeket, virágokat, magokat - s mindezt oly módon, hogy a megelőző mindig feltétele a következőnek, amely akkor születik, amikor a másik elhal. Ha mármost nemcsak egyetlen pillanatot veszünk szemügyre, mint az imént, hanem inkább azoknak a nagyobb fejlődési szakaszoknak egyikét, amelyek egy vagy esetleg több évszázadot foglalnak magukba, mint például a középkor vagy legutóbbi klasszikus korszakunk, ugyanarra az eredményre jutunk. Volt egy bizonyos uralkodó felfogás: az ideális embertípus kétszáz évig, ötszáz évig egyáltalában nem változott: a középkorban a lovag és a szerzetes volt ez, klasszikus korunkban pedig az udvaronc és a szép beszédű társalgó; ez a teremtő és egyetemes eszme a tett és a gondolkodás minden területén megnyilvánult, majd miután az egész világot elárasztotta akarattalanul is rendszeres műveivel, hanyatlásnak indult s aztán meghalt - de máris új eszme támad, amely éppolyan uralkodó lesz, s éppannyi alkotást hoz majd létre. Tegyük fel most, hogy a második részint az elsőtől függ, és hogy a születő dolgok fejlődését és irányát az első - amelynek hatása hozzáadódik a nemzeti szellemnek és a meglevő körülményeknek a hatásához - fogja meghatározni. E törvény értelmében jönnek létre a nagy történelmi áramlatok, értve ezen egy-egy szellemi áramlat vagy alapvető eszme hosszú uralmát, mint például az ösztönszerű alkotásoknak azt a korszakát, amelyet reneszánsznak neveznek, vagy a klasszikus kornak nevezett szónoki stílus korszakát, vagy az alexandriai és keresztény kornak nevezett misztikus szintézisek sorozatát, vagy éppen a mitológiai virágzásoknak azon sorozatát, amely Germánia, India és Görögország eredeténél is megtalálható. Mint mindenütt, a probléma itt is pusztán mechanikai: a végeredmény teljes egészében az őt létrehozó erők nagyságának és irányának az eredője. A morális problémákat a fizikai problémáktól egyetlen különbség választja el: az előbbieknél nagyság és irány nem állapítható meg, és nem számítható ki úgy, mint az utóbbiaknál. Mert ha egy szükséglet vagy képesség éppúgy fokozatokra osztható mennyiség is, mint valamiféle nyomás vagy akár egy súly, ez a mennyiség mégsem mérhető meg úgy, mint a nyomás vagy a súly mennyisége. Nem rögzíthető pontos vagy hozzávetőleges képle-

* Claudianus (i. sz. 4. sz. vége-5. sz. eleje): Alexandriában született római költő, a panegirikus költészetben Janus Pannonius mestere. ** Reni, Guido (1575-1642): Bolognában működön olasz festő.

123


lekben; legföljebb irodalmi impresszióként foghatjuk fel és adhatjuk vissza; mindössze annyit tehetünk, hogy feljegyezzük és megemlítjük a legfontosabb jelenségeket, amelyekben megnyilvánul, s amelyek nagyjából, hozzávetőlegesen megjelölik, hogy a skála milyen magasságában kell őket elhelyeznünk. És bár a jelölés módja nem egyforma a szellemi és a természettudományokban, mindkét tudományág anyaga hasonló, és egyaránt erőhatásokból, irányokból és nagyságmértékekből áll; ily módon azt mondhatjuk, hogy a végeredményt egyik és másik esetben is - azonos műveletek segítségével nyerjük. A végeredmény kisebb vagy nagyobb lesz aszerint, hogy az alapvető erők kisebbek vagy nagyobbak-e, és hogy többé-kévésbé pontosan ugyanabba az irányba hatnak-e; aszerint, hogy a faj, a környezet és a pillanat különböző hatásai úgy keverednek, hogy erősítik vagy éppen megsemmisítik egymást. Csak így magyarázhatók a tehetetlenség hosszú időszaka után azok a nagyszerű sikerek, amelyek teljesen rendszertelenül és minden látható ok nélkül következnek be egy-egy nép életében; az okok: a belső egyezések vagy éppen ellentétességek. Ilyen belső egyezés jött létre a XVII. században, amikor a franciák velük született társas természete és beszélgető kedve találkozott a szalonok divatjával és a szónoki elemzéssel; vagy a XIX. században, amikor Németország hajlékony és mélyenszántó szelleme összetalálkozott a filozófiai szintézisek és a kozmopolita kritika korával. Ellentétesség fordult elő viszont a XVII. században, amikor a rideg és magányos angol szellem ügyetlenül azzal próbálkozott, hogy magáévá tegye az újfajta udvariasságot, vagy a XVI. században, amikor a tiszta és prózai francia szellem hasztalanul próbálkozott élő költészetet teremteni. A teremtőerőknek ez a titkos egyezése hozta létre XIV. Lajos és Bossuet korának tökéletes udvariasságát és szabályosan nemes irodalmát, Hegel és Goethe korának nagyszerű filozófiáját és tág látókörű kritikáját. A teremtőerők titkos ellentétessége hozta létre Dryden* és Wicherley** korának tökéletlen irodalmát, botrányos vígjátékát, elvetélt színházát; Ronsard és a Pléiade korának rossz görög utánzatait, tapogatózásait, tákolmányait és apró, részleges szépségeit. Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy azokat az ismeretlen alkotásokat, amelyek felé az évszázadok áramlata sodor bennünket, teljes egészükben a három alapvető erő fogja előidézni s aztán formába önteni, és hogy ha le tudnánk mérni és számokban megadni ezeket az erőket, akkor ebből, akár egy képletből, kiszámíthatnánk jövendő civilizációnk sajátosságait; és hogyha ma - jelölési rendszerünk látható durvasága és mértékeink alapvető pontatlansága ellenére is valamiféle képet akarunk kapni sorsunk fő irányáról, akkor jóslatainkat ezeknek az erőknek vizsgálatára kell alapoznunk. Mert ha ezt a hármat felsoroltuk, máris teljesen körbenjártuk a hatóerők birodalmát; és azzal, hogy megfigyeltük a fajt, a környezetet, a pillanatot, vagyis a belső rugót, a külvilág nyomását s a már megszerzett ösztönzést, teljesen kimerítettük a mozgásnak minden valóságos, minden lehetséges okát is.

Dryden, John (1651-1683): angol költő, író, kritikus, korának irodalmi vezéregyénisége, a klasszicista drámaié)fogás hirdetője. ** Wicherley, William (1640-1716): angol komédia- és szatíraíró.

124


VI. Hogyan oszlanak el a kezdetleges ok hatásai. Az elemek közössége. A csoportok összetétele. A kölcsönös függések törvénye. Az arányos befolyások törvénye

Hátra van még annak kutatása, mily módon osztják el hatásukat ez okok, melyek egy nemzet vagy egy századra alkalmazódnak. Mint a magasban fakadó forrás az emelkedések szerint és fokról fokra árasztja vizeit, míg végre a talaj legalsó létegéig jut, éppen úgy tesz a szellemi vagy lelki hangulat is, melyet az valamely népnek a faj, a környezet vagy az időpont ad; különböző arányokban és szabályos ereszkedések útján árad szét különféle fajta tényekre, melyekből ama nép polgárosultsága áll.3Ha valamely ország földrajzi térképének készítésénél azon ponttól indulunk ki, ahol a vizek elcszlanak, látni fogjuk, hogy a közös pont alatt a folyamok öt vagy hat főmedencére oszlanak, ezek mindegyike ismét több másodrendű medencére, és így tovább mindaddig, míg az egész terület ezernyi szakadozásával együtt benn foglaltatik e háló elágazásaiban. Hasonlóképpen, ha valamely emberi polgárosultság eseményeinek és érzéseinek pszichológiai képét állítjuk össze, először öt vagy hat tisztán elkülönzött területet találunk: a vallást, a művészetet, a bölcsészetet, az államot, a családot, az ipart; ezután ezek mindegyikében természetszerű osztályokat és végre ezekben még kisebb területeket, egész addig, míg az élet megszámlálhatatlan részleteihez jutunk, melyeket minden nap szemlélünk magunkban és magunk körül. Ha most megvizsgáljuk és összehasonlítjuk a tények e különböző csoportjait, azonnal észrevesszük, hogy részekből állnak s hogy bizonyos részek mindnyájukkal közösek. Vegyük először az emberi értelem három legfőbb művét, a vallást, a művészetet, bölcsészetet. Mi egyéb a bölcsészet, mint a természetnek és kezdetleges okainak felfogása absztrakciók és formulák alakjában? Micsoda alapjában egy vallás - egy művészet, mint ugyanezen természetnek s ugyanezen kezdetleges okoknak fölfogása, többékevésbé megállapodott jelképek, többé-kevésbé meghatározott személyiségek alakjában, azon különbséggel, hogy vallásban hisszük, a művészetben nem hisszük létezésüket? Tekintsen meg az olvasó egynéhányat a szellem eme nagy alkotásaiból Indiában, Skandináviában, Perzsiában, Rómában, Görögországban, és látni fogja, hogy a művészet mindenütt az érzékivé lett bölcsészet e neme, vallás az igaznak tartott költészet, a bölcsészet pedig kiszáradt s tisztán eszmékre összevont művészetnek és vallásnak egy neme. Van tehát mind a három csoport központjában valami közös elem: a világnak és alapél vének fölfogása; és ha különböznek egymástól, ez onnan van, mert a közös elemmel mindegyik egy külön elemet köt össze: amott az elvonó erőt, itt a személyesítő és hívő képességet, emitt végre a hit nélkül személyesítő tehetséget. Vegyük most az emberi társulás két fő művét: a családot és az államot. Mi egyéb teszi az államot, mint az engedelmesség érzése, mely egy tömeg embert egy fő tekintélye alatt egyesít? És mi egyéb teszi a családot, mint az engedelmesség érzése, melynél fogva nő és a gyermekek a férj, az atya vezérlete alá vetik magukat. A család nem más, mint természetes, kezdetleges és korlátolt állam, - valamint az állam nem egyéb, mint mesterséges, kifejlett és kiterjedt család; és a különbségek alatt, melyeket a tagok száma, eredete és állapota idéz elő, észre lehet venni, a kis társadalomban úgy, mint a nagyban, uganazon szellemi alaphangulatot, mely azokat összehozza és egyesíti. Tegyük föl most, hogy e közös elem a környezettől, az időponttól vagy a fajtól sajátos jelleget nyer, világos, hogy mindazon csoport, melybe behat, aránylag módosulni fog. Ha az engedelmesség érzése csak félelem,4 úgy - mint a legtöbb keleti államban - a zsarnokság durvaságát, a büntetések bőségét, az alattvaló kizsákmányolását, az erkölcsök szoigaiságát, a tulajdon bizonytalanságát, a termelés elszegényedését, a nő rabszolgaságát, a hárem szokását találjuk. Ha az engedelmesség érzésének gyökere a fegyelem és társulás ösztönében és a becsületben rejlik, akkor - mint Franciaországban - tökéletes katonai szervezést, a szép kormányzati hierarchiát, 125


a közszellem hiányát időszaki hazafias kitörések mellett, az alattvaló kész tanulékonyságát a forradalmár türelmetlenségével együtt, az udvaronc hajlongásait a nemes ember ellenszegülésével, a társalgás és a nagyvilág gyöngéd kecsességét a házi és családi élet civódásaival, és a törvény kényszerítése alatt a házasság tökéletlenségével együtt hitvesek egyenlőségét találjuk. Ha végre az engedelmesség érzése az alárendeltség ösztönében és a kötelesség eszméjében gyökerezik, akkor - mint a germán népeknél - a család biztonságát és boldogságát, a házi élet szilárdságát, a világi élet késedelmes és tökéletlen fejlődését, a létező hatalmak iránt való hódolatot, a múlt babonaságát, a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartását, a törvény természetes és megszokott tiszteletét fogjuk látni. Hasonlóképp különböző lesz a vallás, művészet, bölcsészet valamely fajnál, aszerint, amint különböző képessége van az általános eszmék iránt. Ha az ember természeténél fogva alkalmas a legtágabb általános fogalmakra, s egyszersmind hajlandó ezeket megzavarni túlizgatott szervezetének ideges gyöngesége által, úgy - mint Indiában - az óriási vallási alkotások bámulatos bőségét, a roppant és átlátszó hősköltemények fényes virágzását, a legmagasabbb és legfantasztikusabb bölcsészetek különös vegyülékét fogjuk találni, melyek úgy össze vannak egymással fűzve s annyira áthatva egy közös életnedv által, hogy terjedelmükről, színükről, rendetlenségükről tüstént meg lehet ismerni, mint ugyanazon éghajlat és szellem termékeit. Ha ellenben az ember természeténél fogva egészséges és egy egyensúlyt tart, ha önként határt szab fogalmai terjedelmének, hogy hogy annál jobban meghatározhassa alakjukat, akkor - mint Görögországban - a művészek és regélők teológiáját találjuk, elkülönített istenekkel, kik könnyen elválaszthatók a dolgoktól s csaknem már elejétől fogva határozott személyekké alkultak át; az egyetemes egység érzése csaknem egészen elenyészik s alig marad fenn a végzet bizonytalan fogalmában; a bölcsészet inkább finom és velős, mint nagyszerű és rendszeres, a magasabb metafizikában korlátolt,5 de hasonlíthatatlan a logikában, szofisztikában és erkölcstanban; költészete és művészete világosságban, természetességben, mérsékletben, igazságban és szépségben mindent felülmúl, ami valaha e nemben világra jött. Ha végre az ember szűk fogalmakra szorítkozik, nincs semmi spekulatív finomság s a gyakorlati elfoglaltságok egészen megkeményítik - úgy, mint Rómában - elemi isteneket találunk, merő üres neveket, melyek csak arra valók, hogy a földmívelés, nemzés, házi élet legapróbb részleteit megjelöljék s házassági és majorsági feliratokként szolgáljanak, tehát olyan mitológiát, bölcsészetet és költészetet, amely vagy kölcsönzött vagy semmi. Itt is, mint mindenütt, alkalmazni kell a kölcsönös függések törvényét.6 Minden polgárosultság testet képez, és egyes részei úgy viszonylatiak egymáshoz, mint valamely szerves test részei. Éppen úgy, mint az állatban az ösztönök, a fogak, a tagok, a csontváz, az izomrendszer akként vannak összekötve egymással, hogy az egyikben történő változás mindegyikben megfelelő változást hoz létre, és az ügyes természettudós néhány töredékből okoskodás által csaknem az egész testet összeállíthatja; hasonlóképpen a polgárosultságban a vallás, a bölcsészet, a családi forma, az irodalom, a művészetek, ahol minden helyi változás általános változást idéz elő, úgyhogy a tapasztalt történetíró, aki csak egy kis részét tanulmányozza, azonnal észreveszi s félig megjósolja az egésznek jellegét. Nincs e függésben semmi határozatlan. Az élő testben az szabályozza, hogy mindenekelőtt hajlandó feltüntetni bizonyos kezdetleges jelleget, azután szükségét érzi annak, hogy igényei kielégítése végett szervekkel bírjon, és hogy önmagával egyességben kell lennie, ha élni akar. Ami pedig a polgárosultság­ ban szabályozza a függést, az, hogy minden nagy emberi alkotásban jelen van bizonyos termelő elem, amely egyszersmind a többi körülfekvő alkotásban is megvan, azaz bizonyos hatásos és jelentékeny tehetség, képesség, hangulat, melynek sajátos jellege van, és ezt beviszi magával minden műveletbe, melyben részt vesz, és a maga változásai szerint változtatja mindazon műveket, melyekhez járul.

126


vn. A csoport-alakulás törvénye

Idáig jutva, betekinthetünk az emberi átalakulások fő vonásaiba, és megkezdhetjük az általános törvények fürkészését, melyek már nem eseményeket, hanem az események osztályait, nem ezt vagy azt a vallást, ezt vagy azt az irodalmat, hanem a vallások és irodalmak csoportjait kormányozzák. Ha például megengednők, hogy a vallás nem egyéb, mint hit kíséretében föllépő metafizikai költemény; ha ezen kívül megjegyeznők, hogy vannak bizonyos időpontok, bizonyos fajok és bizonyos környezetek, ahol a hit s a költői és metafizikai tehetség együtt szokatlan erővel fejlődik ki; ha tekintetbe vennők, hogy kereszténység és a buddhizmus keletkezése nagyszerű szintézisek korszakába esik és oly elnyomáshoz hasonló nyomorúságok közé, mint az volt, mely a Cévennes-hegység rajongóit harcra lázította; ha más részről megismemők, hogy a kezdetleges vallások az emberi ész ébredésekor, az emberi képzelet legdúsabb virágzása alatt, a legkedvesebb naivság és a legnagyobb hiszékenység korszakában születtek; ha végül tekintetbe vennők, hogy a mohamedánizmus együtt jelent meg a költői prózával és a nemzeti egység fogalmával, a szellem hirtelen fejlődésének pillanatában oly népnél, mely minden tudomány nélkül volt; azon következtetésre juthatnánk, hogy valamely vallás születik, süllyed, megújul vagy átalakul, aszerint, amint a körülmények több vagy kevesebb szabatossággal és erővel gyarapítják és gyűjtik össze három alkotó ösztönét; és meg lehetne értenünk, miért endémikus a vallás Indiában, kiválóan képzelődő, bölcsészi, rajongó agyvelők közt; miért fejlődött ki oly különösen és nagyszerűen a középkor nyomasztó társadalmában, az új nyelvek és irodalmak közepette; miért emelkedett föl a tizenhatodik században új jellemmel és hősi lelkesültséggel, az általános újjászületésnek és a germán fajok ébredésének pillnatában; miért burjánzik bizarr felekezetieké az amerikai vaskos demokráciában és Oroszország bürokratikus zsarnoksága alatt, és végül miért van ma Európában oly különböző arányokban és sajátosságokkal elterjedve a fajok és polgárosultságok különfélesége szerint. Éppen így van az emberi alkotás minden más fajával is, az irodalommal, zenével, festőművészettel, bölcsészettel, tudományokkal, állammal, iparral és a többivel. Mindegyiküknek közvetlen oka valamely erkölcsi tehetségben, vagy az erkölcsi tehetségek csoportosulásában fekszik; ha az ok megvan, föllép az okozat, és ismét eltűnik, ha az ok megszűnt; ereje vagy gyöngesége az ok erejétől függ. Úgy össze van vele kötve, mint a fizikai tünemény föltételével, mint harmat a hőmérséklet kihűlésével, mint kiterjedés a meleggel. Az erkölcsi világban éppen úgy vannak párosulásök, mint a fizikában, s az egyikben éppoly szorosan össze vannak fűzve, éppoly általánosan el annak terjedve, mint a másikban. Minden, ami e párban létrehozza, megváltoztatja vagy elnyomja az egyik részt, létrehozza, megváltoztatja vagy elnyomja a másikat is. Minden, ami kihűti a hőmérsékletet, létrehozza a harmatot. Mindaz, ami kifejti a hiszékenységet, egyszersmind a költői világnézeteket, megszüli a vallást. így jöttek létre a dolgok; így fognak létrejönni ezután is. Mihelyt tudjuk, minő egy ilyen nagy jelenség elégséges és szükséges föltétele, szellemünk azonnal fölfoghatja annak múltját, csakúgy, mint jövőjét. Biztosan megmondhatjuk, milyen körülmények között kell újjászületnie; nagy merészség nélkül előre láthatjuk legközelebbi történetének több részét, és né au óvatossággal előre vázolhatjuk további fejlődésének néhány vonását.

127


VIII. A történelem általános problémája és jövője. Lélektani módszer. Az irodalmak értéke. A könyv témája

Itt tart tehát ma a történetírás, vagyis inkább: közel jutott mindehhez, ott áll a kutatás küszöbén. Miután ide érkeztünk, a következő kérdést kell föltennünk: tekintetbe véve egy irodalmat, egy filozófiát, egy társadalmat, egy művészetet, egy ilyen vagy olyan művészeti ágat, melyik már most az a szellemi képesség, amely létrehozta, és a faj, a pillanat, a környezet mely feltételei a legalkalmasabbak rá, hogy ezt a szellemi képességet létrehozzák? Mindegyik alakzathoz és az alakzatok mindegyik ágához külön szellemi képesség tartozik; tartozik egy a művészetekhez általában, és egy-egy mindegyik művészeti ághoz, az építészethez, a festészethez, a szobrászathoz, a zenéhez, a költészethez; mindegyiknek megvan a maga sajátos csírája az emberi pszichológia tág mezején; mindegyiknek megvan a maga törvénye, és ennek a törvénynek az értelmében virágzik ki - látszólag véletlenül és egyedül, miközben szomszédjai elsorvadnak - a XVII. században Flandriában és Hollan­ diában a festészet, a XVI. században Angliában a költészet, a XVII. században Németor­ szágban a zene. Abban a pillanatban és abban az országban a feltételek csak egy bizonyos művészet kifejlődésének kedveztek - a többinek a legkevésbé sem egyetlen ág hajtott csak virágot az általános terméketlenségben. A történetírás feladata most az, hogy feltárja az emberi vegetáció eme szabályait; megállapítsa minden egyes sajátos alakzat sajátos pszichológiáját; összeállítsa a sajátos feltételek teljes táblázatát. Mi sem kényesebb s nehezebb; Montesquieu belefogott ugyan, de az ő korában a történetírás még nagyon is új volt, s így nem járhatott sikerrel; még csak nem is sejtették, hogy milyen utat kellene követni, és még ma is csak épp hogy homályosan kezdjük látni. Amiként a csillagászat alapjában véve nem más, mint mechanikai, az élettan pedig kémiai kérdés, ugyanúgy a történetírás alapjában véve lélektani kérdés. A benyomásoknak és a belső hatásoknak sajátos rendszere tesz valakit művésszé, hívővé, zenésszé, festővé, nomáddá vagy társaságbeli emberré; a gondolatok és az érzelmek láncolata, hatásfoka és összefüggései mindegyiküknél különbözők; mindegyiküknek megvan a maga lélektani előzménye és a maga alkata, alapbeállítottsága és hajlama, uralkodó jellemvonása. Ahhoz, hogy mindegyiket megmagya­ rázhassuk, előbb a belső elemzés fejezetét kellene megírni, de ez a munka napjainkig legföljebb vázlataiban készült el. Stendhal volt az egyetlen, aki - hála különleges észjárásának és neveltetésének - kísérletet tett rá, de az olvasók többsége még ma is ellentmondásosnak és homályosnak találja könyveit; tehetsége és gondolatai nagyon korán érkeztek, az olvasók még nem tudták megérteni csodálatos jövendöléseit, itt-ott elrejtett mély értelmű szavait, megállapításainak és logikájának megdöbbentő pontosságát; nem voltak képesek meglátni, hogy a csevegő és a társaságbeli ember mögött rejtőző író a legbonyolultabb belső ellenségeket is megmagyarázza, hogy rámutat a mozgató rugókra, hogy a szív történetébe beviszi a tudományos módszereket, az összegezés, az elemzés és a következtetés művészetét, hogy elsőnek jelölte meg az alapvető okokat vagyis a nemzetiséget, az éghajlatot és a vérmérsékletét; röviden: hogy úgy szemlélte az érzelmeket, ahogyan szemlélni kell, vagyis a természettudós, a fizikus módjára, osztályokba sorolva és felmérve őket. Emiatt száraznak, különcnek bélyegezték, és teljesen magányos maradt; regényeit, útleírásait, jegyzeteit legföljebb húsz olvasónak szánta; annál több nem is igen akadt. És mégis: még ma is az ő könyveiben találjuk a legszerencsésebb próbálkozásokat annak az útnak a feltárására, amelyet az imént kíséreltem meg leírni. Senki sem tanított meg jobban rá, hogyan kell kinyitnunk szemünket és széttekintenünk, előbb a bennünket körülvevő emberekre s a jelen életre, aztán a régi és hiteles írásokra figyelve; hogyan kell a sorok közt olvasni; hogyan lehet észrevenni a régi nyomás, vagy a kézzel írt szöveg mögött a valódi érzelmet, a gondolatsort, a 128


lelkiállapotot, amelyben íródott. Stendhal írásait, Sainte-Beuve-öt s a német kritikusokat tanulmányozva ismerhetjük fel a legjobban, hogy mi minden olvasható ki egy-egy irodalmi emlékből; ha ez az emlék gazdag, és képesek is vagyunk értelmezni, akkor kiolvashatjuk belőle egy léleknek - sokszor egy évszázadnak, s olykor még egy fajnak is - a pszichológiá­ ját. Ebből a szempontól egy-egy nagy költemény, szép regény, egy híres ember vallomásai; jóval tanulságosabbak, mint akár a történészek s a történetírások egész garmadája; ötven kötet oklevél meg száz kötet diplomáciai levelezés sem ér fel Cellini emlékirataival, Szent Pál leveleivel, Luther asztali beszélgetéseivel vagy Arisztophanész vígjátékaival. Ebben rejlik az irodalmi művek jelentősége: tanulságosak, mert szépek; és minél tökéletesebbek, annál hasznosabbak; és történelmi emlékek, mivel dokumentumokat tartalmaznak. Minél láthatóbbá teszi egy könyv az érzelmeket, annál irodalmibb, mert az irodalom legsajátosabb feladata az, hogy az érzelmeket ábrázolja. Minél fontosabb érzelmeket ábrázol egy könyv, annál méltóbb hely illeti meg az irodalomban; mert egy író akkor mondhatja magáénak egy egész évszázad és az egész nemzet rokonszenvét, ha képes az egész évszázad és az egész nemzet életmódját ábrázolni. Ezért van az, hogy a megelőző nemzedékek érzéseit nekünk bemutató dokumentu­ mok közül a legértékesebb - összehasonlíthatatlanul - az irodalom, méghozzá a nagy irodalom. Azokhoz a rendkívüli érzékenységű, csodálatos műszerekhez hasonlítható, amelyekkel a fizikusok megkülönböztetik és megmérik egy-egy test legsajátabb és legérzékenyebb változásait. Az alkotmányok, a vallások meg se közelítik; a katekizmus és a törvénycikkek csak hozzávetőlegesen és minden finomság nélkül tükrözik a szellemet; s legföljebb a szószéki ékes beszéd, az emlékirat vagy a bizalmas vallomás olyan dokumentum, amelyben a politika és a dogma élő marad - és mindez az irodalomhoz tartozik, vagyis az irodalom nemcsak a saját javaival, hanem egyebekkel is rendelkezik. Ahhoz tehát, hogy megírhassuk a szellem történetét, s hogy közelebb juthassunk az eseményeket irányító lélektani törvények ismeretéhez, főképpen az irodalmakat kell tanulmányoznunk. Megkísér­ lem hát leírni egy irodalom történetét, és megkeresni benne egy nép pszichológiáját; nem véletlenül választottam épp ezt. Olyan népet kellett választanom, amelynek irodalma nagy és teljes, s ez ritkaság; mert kevés nemzet volt képes rá, hogy gondolkozzék, és valóban írjon. A régiek közül a latin irodalomnak szinte nincs kezdete, később pedig kölcsönzésekből és utánzásokból áll. A modernek közül: a német irodalom két évszázadon át (1550-től 1750-ig) szinte nem létezett; az olasz és spanyol irodalom pedig véget ér a XVIII. század közepén. Egyedül a régi Görögországban, a modem Franciaországban és Angliában találjuk meg a nagy, kifejező emlékek teljes sorozatát. Angliát választottam, mert élő és közvetlenül megfigyelhető, s így könnyebben tanulmányozható, mint egy romba dőlt civilizáció, amelynek csak töredékeit ismerjük, és mert különbözőségénél fogva Franciaországnál jobban képviseli a franciák szemében jellegzetes jellemvonásokat. Egyébként ennek a civilizációnak a külső hatástól független fejlődése mellett megvan az a sajátossága, hogy a legutolsó és legeredményesebb hódítás hatására kényszerűen letér az útjáról, és hogy a létrejöttét meghatározó három tényező, a faj, az éghajlat és a normann hódítás tökéletesen megfigyel­ hető az emlékeken; olyannyira, hogy e történetben az emberi fejlődés két legfontosabb hatóerejét figyelhetjük meg - értem ezen a természetet és a kényszert -, és hogy megfigyelé­ seinket, hiteles és teljes emlékek segítségével, minden bizonytalanságtól és hiánytól mentesen folytathatjuk. Igyekeztem meghatározni ezeket az alapvető erőket, bemutatni fokozatos hatásukat, s megmagyarázni, hogy miképpen voltak képesek világra hozni a nagy politikai, vallási, irodalmi műveket, és kifejleszteni azt a belső mechanizmust, amelynek segítségével a barbár szászból kialakult az az angol, akit mi ma ismerünk. (Fordította: Csiky Gergyefy - 6 . , 7. fejezet, jegyzetek és Szávai János - L , 2., 3., 4., 5., 8. fejezet) 129


Elm 02 taine