Mahabharata

Ardzsunának: – Ó, hõs, ne ölj meg ilyen gyáván! Emlékezz az erényre. Egy nemes harcos soha nem öl meg olyan ellenséget, aki kiszolgáltatott helyzetben van.

Krisna elmosolyodott. Visszakiáltott a megsebzett Karnának: – Jó, hogy végre eszedbe jut az erény, Karna. Kár, hogy akkor elfelejtkeztél róla, amikor minden adandó alkalommal becsaptad a Pándavákat, s rengeteg szenvedésnek tetted ki õket – különösen, amikor erényes feleségüket olyan alávalóan megsértettétek. Vagy hol hagytátok ezt az erényt akkor, amikor a Kuru hõsökkel együtt kegyetlenül végeztetek az ifjú Abhimanjuval? Ha szerinted ez az erény, akkor ne vesztegesd az idõd azzal, hogy erre éppen most figyelmeztetsz minket.

Karna lehajtotta a fejét, s még tett egy-két hasztalan kísérletet a kerék kiszabadítására.

– Miért tétovázol? – fordult Krisna Ardzsunához. – Sújts le erre a rosszlelkûre, de azonnal.

Nem érdemel könyörületet.

Karna homlokáról patakokban folyt a veríték, miközben a kerékkel bajlódott. Amikor belátta, hogy nem tudja kiszabadítani, villámgyorsan hátrafordult az íjáért. Fölkapott egy hosszú acélnyílvesszõt, minden testi és lelki erejét beleadva kilõtte, s közben egyfolytában mantrákat olvasott rá. A nyíl villámcsapásként száguldott a Pándava felé, s teljes erõbõl mellkason találta.

Ardzsuna megtántorodott. Krisna újra sürgetni kezdte, hogy ne vesztegesse az idõt: ölje meg ellenségét.

– Ne kegyelmezz neki! Vágd le a fejét, mielõtt a szekerére szállna!

Ardzsuna ekkor kezébe vett egy andzsalika-hegyû nyilat, melynek formája két összetett kézre hasonlított. Az arany nyílvesszõt íjára helyezte, s Indra Vadzsra-fegyverének erejével ruházta fel.

Ahogy a füle mellett megfeszítette a húrt, majd gondosan célzott, vészjósló csend telepedett a harctérre. A harcosok kõvé dermedtek. Úgy tûnt, az ég megremeg, s a mennyekbõl figyelõ risik felkiáltottak: – Békesség! Békesség!

Ardzsuna egy pillanatig visszatartotta nyilát, s ezt suttogta: – Ha valaha is végeztem bármilyen lemondást, és ha tisztelettudó voltam feljebbvalóimmal, akkor ez a nyílvesszõ most ölje meg Karnát. – Ekkor eleresztette, s a nyíl napként ragyogva száguldott Karna felé. Széles és erõs nyakán találta el. A feje azonnal levált a testérõl, s a földre esett – még mindig csillogtak rajta arany fülbevalói. A törzse, melybõl csak úgy lövellt kifelé a vér, a földre rogyott. Mindenki legnagyobb ámulatára ragyogó fénysugár hagyta el a testét, a magasba szökött, s beleolvadt a napba.

A Pándavák örömujjongásban törtek ki. Táncra perdültek a csatamezõn, megfújták kagylókürtjeiket, s megilletõdve nézték a halott Karnát, aki olyan volt, mint egy mennyei villám sújtotta hegy. Krisna magasztalni kezdte Ardzsunát, majd Judhisthira is odajött hozzájuk, s újra meg újra boldogan gratulált neki. Örömében és megkönnyebbülésében a Pándava király sírva fakadt. Végre megszabadult legnagyobb félelmétõl. Most már csak a háborút kell befejezni. Érezte, a Kauravák számára közel a vég.

Durjódhana lehanyatlott szekerérõl. A mellét verte, zokogott, s fájdalmában a földön hempergett. A Kauravák körülállták Karnát és keservesen sírtak. Tisztelettel körüljárták a holttestet, s menetükhöz a Pándavák is csatlakoztak. A nap végén a napisten szomorúan bukott alá a nyugati hegyek mögött, s utolsó sugaraival még ragyogó fénybe vonta elesett fia testét.

A tizennyolcadik nap reggelére a Kauravák elkeseredése a tetõfokára hágott. Azon az éjjelen Durjódhana szinte semmit nem aludt. Vigasztalan volt. Magányosan ült a sátrában, s Karna üres helyére meredt. Amikor felkelt a nap, nagy nehezen feltápászkodott, s megmosakodott. A fájdalomtól szinte kábultan hagyta el a sátrát, s tanácskozásra indult megmaradt minisztereivel.

Amikor eszébe jutott, miként végeztek Karnával, fájdalma haraggá változott. A barátját