Mahabharata

– Úgy látszik, már elfelejtetted azt a kis kalandot a gandharvákkal. Akkor vajon hová tetted a vitézséged? Ki volt az, aki végül Durjódhana megmentésére sietett?

Bhísma és Dróna hangosan helyeseltek, s mindketten Karnára néztek. Karna tajtékzott a dühtõl. Magasba emelte íját, s a messzeségben Ardzsunára pillantott. Válaszra sem méltatta a Kurukat. Majd elhallgatnak, ha legyõzi Ardzsunát! A gandharvák annak idején váratlanul támadtak, de most föl volt készülve.

– Pándu erényes fiai eleget tettek a megállapodásnak – szólalt meg újra Bhísma. – Számûzetésük ideje lejárt. Nem kell tõlük tartanunk, hiszen sohasem követnének el bûnt.

Fogadjuk õket szeretettel! Ó, Durjódhana! Add vissza nekik birodalmukat, s kerüljük el a fölösleges öldöklést!

Durjódhana nem látott a dühtõl.

– Soha, semmit nem vagyok hajlandó visszaadni nekik! – vicsorogta. – A csatamezõn fogunk egyesülni!

Bhísma fájdalmasat, mélyet sóhajtott. Emlékezetében megjelent az a régi nap, amikor a trónról lemondva nõtlenségi fogadalmat tett. Apja akkor megáldotta, hogy maga választhatja meg halálának pillanatát. Cserébe Bhísma megesküdött, hogy bár sohasem foglalja el a hasztinápurai trónt, örök életében védelmezni fogja. Dhritarástra oldalára kellett hát állnia, s ez azt jelentette, hogy Durjódhanát támogatja. A kötelesség útja bizony nem volt mindig könnyû.

Dróna kiadta az elsõ parancsokat a csatára. Az égbõl hirtelen néhány nyílvesszõ hullott a lábához, majd Bhísmáéhoz és Kripáéhoz is.

– Ardzsuna üdvözli így rég nem látott feljebbvalóit – mondta Dróna. – Tiszteletét ajánlja velük, ám készüljetek: amit ezután lõ ki, többé nem a hódolat jele lesz!

Ardzsuna eközben Bhumindzsaját látta el tanácsokkal.

– Óvatosan közelítsd meg a sereget! Különösen Karnán tartsd rajta a szemed. Õ és Durjódhana világéletükben a halálomat akarták. A többiek azonban, Bhísma, Dróna és Kripa, soha nem kívánnának rosszat nekem.

A matszják hercege megindult szekerével a Kuruk hada felé. Ardzsuna kezében lövésre készen ott feszült a Gándíva íj. Ha teheti, nem fog sem feljebbvalói, sem Durjódhana vagy fivérei életére törni. A számûzetésnek vége: elõször békés úton kell egyezségre jutniuk. Ez volt Judhisthira határozott kívánsága is. Talán ez a csata észhez téríti Durjódhanát. Ha majd látja fegyvereinek erejét, melyek égi démonok egész seregeit gyõztek már le, talán hajlandó lesz békét kötni.

– Vigyél egyenesen Durjódhanához! – mondta kocsihajtójának. Tekintetét a Kaurava hercegre szegezte, s aztán nem telt el egy pillanat, íjából ezer meg ezer nyílvesszõ süvített szélsebesen Durjódhana felé, akár egy félelmetes sáskahad. A Kuruk nyomban a herceg mellett teremtek, hogy segítségére legyenek. Dróna és Kripa nyílvesszõikkel kivédték Ardzsuna nyilait, aki erre mosolyogva még nagyobb erõvel támadott, s az eget hirtelen mantrákkal irányított nyílvesszõi töltötték be. Két tanítóját kímélve – akik vonakodva szálltak ellene harcba – egyenesen Durjódhana felé vágtatott. Acélnyilainak záporában, melyek – Durjódhanának úgy tûnt – minden irányból zuhogtak testére, tántorogva próbálta tartani magát, ám még az is nehezére esett, hogy íját felemelve védekezzen. Ardzsuna nyilai százával fúródtak harci szekerébe, darabokra törték zászlórúdját, lovai húsába mélyedtek, majd páncélján félrecsúszva a földre hulltak.

– Gyorsan! Gyorsan! Meneküljünk innen! – kiáltotta halálra vált kocsihajtójának Durjódhana.

A kocsihajtó a lovak közé csapott, s a szekér már el is porzott.

– Engedjük útjára most az egyszer ezt a gyáva férget – mondta Ardzsuna. – Hajts Karnához!

Nézd, ott áll üvöltve harci szekerén, zászlaján ott díszeleg az elefánt-gúzs!