{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 1


Mi a legkedvesebb emléked a Pázmányról? óth A H. T

.

szigorlat

Az első és az utolsó ott töltött nap…

1. A 2001-es évfolyam. 2. Boldog Özséb Dalárda. 3. Felezőbuli… tudnám még folytatni a sort. Ott ismertem meg a férjemet.

:)

Logika ZH 2-es

m.

káni é d 3 A

Rocktogon. :)

Görög filozófia másfeles érdemjegy első körben

A citrom-szóda másnap reggel (délelőtt) a Hambuciban. Egyébként az egyik legjobb dolog Piliscsaba volt. Márminthogy nem Pesten volt az egyetem, hanem volt egy campus. Activity a Jenőben táncpróba után. Szerdai Tibornya partik? Na jó, ezen kívül: fíling volt oda (hozzátok?) tartozni, ja, és még ami fontos: mindegy, hogy hol jár az ember, tuti összefut pázmányosokkal… Az hagyján, de föl is ismerik, és messziről üvöltenek vagy integetnek. Mer ittak.

Kalász Nándor, Maróth Miklós hármas beszélgetések.

Szerda, Tibornál, igen! A Guszti tetőtermében egy-két angolos szeminárium Pintér Karesszel, meg amikor még az Anzi büféjében szálra lehetett kapni a cigit Gizikétől! (;

Az első év, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik is jó volt, a hatodik szuper, a hetedik és a … szóval mind.

Számtalan ilyen volt, de pl.: Pilisi Majálisok, világmegváltás naponta a Tibornyában, Kvízestek, újkor szigorlat előtt átszökellt előttem egy őzike a campuson… mi tagadás, négyessel meglett. Meg nálam pl. a gólyatáborok és a vezetett csoportjaim… amikor a végén feldobáltak…

éjjeli futások a pályán meg a ligetkörön vagy a kellemes szundik az Auditoriumban leíró nyelvészet előadás alatt. Voltunk vagy húszan… Hogy is hívták a profot, aki annyira nem látott, hogy az óráját is két centiről nézte? És igen, az albérlet! a Jenő utáni hajnalok... szerintem, hát az Szende Tamás volt, de nem leíró nyelvészet volt hanem fonetika/fonológia


egyszer vizsgaidőszakban szedtünk két hatalmas kosár gombát és bevittük Szerecz tanár úrnak, nézze már át, összedobnánk így a szigorlat előtt egy jó kis gombapaprikást. Neki ugye, van gombaszakértői papírosa. Döbbenten nézegette a zsákmányt, majd közölte, hogy humánusabb módja is van annak, hogy megússzuk a szigorlatot. És kezdte sorolni: Hasmenés, vérhas, kiszáradás, légzészavarok, látásproblémák, hirtelen szívbénulás, erősen hallucinogén... - mi azt hittük, mind őzláb. Ebben a legjobb egyébként az, hogy két vizsga között, mikor már sok volt, simán kimentünk hegyet mászni, kirándulni és gombászni, őzet lesni és hasonlók. Télen mindig leóvakodtak a vaddisznók is a Kopasz oldalán. Fantasztikus dolog volt eleve ilyen környezetben diáknak lenni. Nem az éjjeli, nyüzsgő város szippantott be, hanem a közös élet, a kvízpartik, az, hogy ha két előadás között 2 óra volt, "kénytelenek voltunk" egymással beszélgetni, kint lakóknak az egymásrautaltság - Hé, van kenyered? Kicsit zöld? Nem baj... Van gyertyátok? a téli nagy áramszünetek idején - és hasonlók. Ezek igazi élmények, közösségi élmények, azon túl is, hogy "egyetemi évek".

Mi volt a legemlékezetesebb előadás vagy szeminárium a Pázmányon? Mit tanultál ott, aminek ma is hasznát veszitek? Hell György - német nyelvészet. Nem vettem/veszem hasznát ugyan, de Gyuri bácsi az utolsó igazi egyetemi tanárok egyike volt.

Kovács Ákos esztétikatört. A szlovák igék valenciaértékének változásai - spec.kol. Pilecky Marcel

Pléh Csaba taníto

tt nálunk? Menő!

Kákosy Tanár Urat mindig megtapsoltuk előadás után, sose felejtem el a szelíd mosolyát, ami ilyenkor átfutott az arcán. Talán mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket tanított. Sipos Lajos Tanár Úrnak pedig azt a képességét csodáltuk, hogy ha valami nem várt esemény félbeszakította, ugyanott folytatta a mondatot - akár percekkel később, akár egy szó közepétől -, ahol abbahagyta. Egyszer félév és előadás kellős közepén betoppant az előaddóba egy "kolléganő" és lazán feltette a kérdést a Tanár Úrnak: "Elnézést, ez a modern magyar irodalom előadás?" Ő rezzenéstelen arccal, udvariasan válaszolt, majd megvárta, amíg a hölgyemény felkipikopizik a leghátsó sorba - közben azért mintha kicsit összemosolygott volna velünk - és a szó közepétől folytatta a megkezdett mondatot.


A PÁZMÁNY KLUB 2013. ÉVI ÖREGDIÁK ESTJE A „PÁZMÁNY KLUB IV. ÖREGDIÁK TALÁLKOZÓ” CIVIL TÁRSASÁG SZERVEZÉSÉBEN JÖTT LÉTRE. AZ EST TÁMOGATÓI:

PPKE BTK

EVENT&MORE PRODUKCIÓS IRODA

PORTUS BUDA GROUP

KÜKEDI TAMÁS ESTER COMMUNICATIONS PINK LEMON

Köszönjük a civil társaság tagjainak és a szervezőknek!


KÜKEDI Tamás

SEMMI NOSZTALGIA Köszönjetek el szépen az emlékeitektől, köztük Piliscsabától! Mint ahogy azt már itt-ott hallottátok, Piliscsabának vége. Sok kar és szervezeti egység már részben beköltözött Budapestre, a Mikszáth térre. Könnyen lehet, hogy nem is olyan sokára olyanok lesznek ebben a közösségben, akik úgy hagyták el az egyetemet, hogy számukra nem sokat jelent Piliscsaba. Maximum legendákat, mint sokunknak a Ménesi út, ahol az egyetem 1992-ben elindult. Mi marad? Piliscsaba úgy összeforrt bennünk a Pázmánnyal, mint Druczával a narancssárga Skoda. De be kell látni, hogy Atteszka elfogyasztott azóta már egy pár kocsit és igazából nem szűnt meg Druczának lenni. Ugyanígy lehet az egyetemmel. De akkor „Mi az a Pázmányos ethosz?” – ahogyan a kérdést megfogalmazta egyik korábbi egyetemi tanárom. Erre keressük ebben a lapszámban a választ. És részben meg is adjuk, amikor a lap többi részét interjúk teszik ki olyanokról, akik Pázmányosok voltak és valami érdekeset, figyelemreméltót alkotnak, akikre jó odafigyelni. Nem ők az egyetlenek! Most épp őket cserkésztük be. Mi vagyunk a Pázmányos ethosz, tanár úr! A közösség az, ami marad, csak bővül, változik, gyarapszik. Az én nagy kérdésem, hogy hogyan lehet hátteret, fórumot adni neki a jövőben. Amikor közel négy éve elkezdtük mindazt, amit ma Pázmány Klubnak hívunk, nem gondoltam, hogy egy-egy találkozó megszervezése ekkora áldozatokkal jár majd. Egyrészt a főszervezők és az egyes részterületekért felelős szervezők a találkozó előtti egy hónapban minimum 40 munkaórát, de inkább többet eltöltenek a szervezéssel. Ehhez társul azoknak a munkája, akiknek nem hétben „csak” napokban vagy órákban mérhető a hozzájárulása, mert részt vesznek valamiben. Munka és család mellett – esetleg helyette... Másrészt a találkozó költségeit is mi adjuk össze. Ez néhányunk esetében tízezres nagyságrendben mérhető adományt jelent még a mostani találkozó esetében is. De idén hatalmasat léptünk előre. Mert már nem csak egy forrásból érkezik a támogatás, hanem háromból: a szponzorok mellett idén megtaláltuk a módját, hogy a résztvevők és az egyetem is csatlakozni tudjon úgy, hogy senkinek nem sérülnek az elképzelései. Két éve lehet Magyarországon „civil társaságot” létrehozni, ami egy egyszerű civil szervezet. Magánszemélyek hozzák létre egy nonprofit cél érdekében, és megszűnik, amint azt elérte. Nem kell bejegyeztetni, nem kell bonyolultan adminisztrálni. Alapító okirat kell és a tagok felé elszámolás a projekt végén. Erre az esetre találták ki. Most először tudjuk megteremteni a lehetőségét, hogy önkéntes alapon bárki támogathassa a szervezést. Létrehoztunk egy civil társaságot, úgy hívják, hogy „Pázmány Klub IV. öregdiák találkozó” civil társaság. Sokan, akik ezt olvassátok, már tagja is vagytok. Köszönjük nektek, mert nekünk, nélkületek már nehezen ment! Üdv a fedélzeten, mostantól ti is szervezői vagytok az öregdiák találkozónak. Szervezetet pedig már az egyetem is könnyebben támogat: azt hogy a negyedik találkozó összejött, nagymértékben köszönhetjük az ő idei támogatásuknak. Köszi, egyetem! Végül csak megtaláljuk az együttműködés módját. Szerveződünk, és alkotunk – ez a jövő. Nosztalgiából még nem nőtt ki semmi. Jó mulatást, Pázmány Klub!

SOÓS-VASS Nóra

UGRÁSRA KÉSZEN Ikrek vagyok. A határidők lejártának közeledtével és a váratlan helyzetekben vagyok igazán kreatív, legyen szó arról, amikor a bejelentett lapzártakor gyanúsan lassan telik a cikkeket tartalmazó mappa (ó, a régi szép idők, amikor ezt a Iustineum gyéren fűtött szerkesztőségében tapasztaltuk meg, miközben finoman szállingózott a billentyűzetre a vakolat) vagy akár arról, amikor az angoltanító Teddy maci nélkül érkezem az oviscsoportomhoz, akik elkerekedett szemmel várják a magyarázatot. Örök diák vagyok és tanár. Megtanultam a Pázmányon, hogy ha egy előadása érdekes vagy emlékezetes, még a legunalmasabb téma is sokkal könnyebben emészthető, s ha valamihez nyitottan állunk, azt sokkal könnyebb megtanulni. Szeretek nevetni és játszani, szeretem, ha a tanóra pörög, s bár tudom, hogy az olvasásértés is fontos készség, szívesebben tanítok kommunikációt. Meggyőződésem, hogy a Callaneticset egy hasonszőrű szabadúszó tanár találhatta fel, aki reggeltől estig úton volt, általában vezetés közben fogyasztotta el egészségesnek csak nagy túlzással címkézhető elemózsiáját, a sportolsz-e kérdésre mindig azt válaszolta, hogy igen, egyre jobb eredménnyel fut sprinteket a kocsitól az osztályteremig, így azt az időt is észrevétlen ki akarta használni, míg a diákok önállóan dolgoznak. Egykori pázmányos vagyok és büszke erre. Nemcsak azért, mert mi a hőskorban lehettünk pázmányosok és sokszor keményen meg is dolgoztunk azért, hogy pázmányosok maradjunk, hanem mert olyan társakkal szívtam egy levegőt - legyen szó a koleszos dohányzó fojtogató füstjéről, a Tibi vodka-alma ízű, a szerdai CD első számának felcsendülése miatt érzett felhőtlen örömmel töltött atmoszférájáról, vagy arról, amikor az auditoriumban egy pisszenés sem hallatszott, hogy annál nagyobb erővel töltse be a teret egy megismételhetetlen előadás után a kirobbanó taps -, akikről ma azt hallom, megélik álmaikat, s ezért megérdemelten ünnepli őket a média, a munkahelyük, tanítványaik vagy akár csak a virtuális eszmecseréket folytató társaság, aminek tagjai vagyunk. Optimista vagyok. Hiszem, és az elmúlt évek bizonyítják is, hogy ez a csapat, ahol vannak zenészek, irodalmárok, grafikusok, kritikusok, tanárok, filmrendezők, újságírók, cégvezetők, az egyetemen egymásra talált anyukák-apukák, pálinkakészítők és borszakértők, gazdák és rendezvényszervezők, modellek és köztisztviselők, nem szűnik meg egyre növekvő közösség lenni. Legyen az a piliscsabai levegő, az a sokszor megkérdőjelezett katolikus szellem, a kommersz cseresznyepálinka felesek vagy a csocsóbajnokságok, a szeminárium, amit úgy szerettünk, hogy akár fél órát is vártunk a tanárra, az a sok történetet hallott Pázmány szobor vagy a ceruzakerítés, amit talán felvált majd az együtt koptatott pesti villamosülés meghitt melege, valami volt és van, ami miatt ez a közösség képes lesz megmaradni, sőt tovább bővülni - úgy, hogy tagjai nem csak véletlenül botlanak majd egymásba, de keresik is a lehetőséget, hogy tudjanak a többiekről és mindig készen álljanak a közös munkára, közös gondolkodásra vagy csak egy évenkénti találkozásra, ahol a mosolygós miújságok mögött valós érdeklődés vár - ugrásra készen.

1. oldal


HAJNALI KELÉS 180 PERCÉRT ÉS 1,5 MILLIÓ HALLGATÓÉRT Interjú Kiss Gábor Istvánnal Bíró Mátyás: Legtöbben a kétheti Orbán-interjúk révén ismerik a szakmában csak KGI-ként emlegetett Kiss Gábor Istvánt. Pedig ez munkájának csak az egyik, igaz, meghatározó része. Szerinte a felkészületlen műsorvezető a rádióban lepleződik le legkorábban. Egy nemrég veled készült interjú „kőkemény” címe: A miniszterelnök embere. Az újságíró némileg túlzó címadását gondolom az motiválta, hogy azért nem sok tollforgató dicsekedhet azzal, hogy állandó interjúalanya a magyar kormányfő? Mennyire zavaró számodra, hogy sokan „csak” ezen interjúkkal kapcsolatban említik meg a nevedet? KGI: Miért, kéthetente azt a levegőt szívom be, amit a miniszterelnök kifújt...ez talán semmi? A viccet félretéve: én ezt hétköznapi munkának, nem különös dicsőségnek fogom föl. Zavarni pedig csak akkor zavarna, ha korábbi kormányfők nem tartoztak volna, hivatali idejükben, rendszeres vendégeim közé. Egyébként ez nem lényeges kérdés, mert a 180 perc-nek az információ a vivőanyaga, nem pedig a műsorvezető személye. Ez itt a tényújságírás és nem a vélemények terepe. Bíró Mátyás: És ugye ez a munkádnak csak egy szelete? KGI: Igen, bár azt el kell ismernem, hogy valóban erre figyelnek a legtöbben. Több mint két éve, nagyjából kétheti rendszerességgel, élő interjút ad a miniszterelnök, ez kb. negyven interjút jelent sorozatban. Ez a figyelem persze jót tesz a műsor hallgatottságának. A napi kiadású, élő, prózai hírmagazinok között az ország legnagyobb közönsége a miénk, átlagosan másfél millió hallgató minden hétköznap reggel. Bíró Mátyás: Egyébként az Orbán-interjúk jelentik valóban a legnagyobb szakmai kihívást? Milyen egyéb emlékezetes beszélgetéseket emelnél ki? Gyurcsánnyal, Bajnaival, de akár egy helyi kultúrház igazgatójával is előfordulhatnak izzasztó társalgások. KGI: Attól függ, ki izzad. Egyébként a papírjaihoz, jegyzeteihez ragaszkodó kultúrház igazgató a legnagyobb falat a felsoroltak közül. Minden interjú szakmai kihívás abból a szempontból, hogy - megítélésem szerint - higgadt, mértéktartó és intelligens beszélgetésnek kell lennie, ami ráadásul csak a háttérben, a reggeli készítés, vagy a vezetés aláfestéseként szól. Tudni kell: a felkészületlen műsorvezető a rádióban lepleződik le legkorábban, mert ott csak a hang van, kép nincs. Bíró Mátyás: Magyarország leghallgatottabb élő reggeli műsorának vagy a felelős szerkesztője, és műsorvezetője. Felkészített erre a Pázmány? És egyébként hogy bírod a tempót? KGI: Más tempót nem ismerek, majd nyugdíjas koromban pihenek. Én már a Pázmány előtt is végig arra készültem, amit most csinálok, tehát igen, felkészített. Bíró Mátyás: Sok helyen nyilatkoztad már, hogy annak a műfajnak, amit te is csinálsz, a lényege, amitől népszerű és hiteles tud lenni: az őszinte, szinte gyermeki kíváncsiság. Azért gondolom ennél több is kell a sikerhez. KGI: Persze nem elég, de ez a minimum-feltétel. A gond azzal van, hogy a KISS GÁBOR ISTVÁN KÖRMENDEN SZÜLETETT, OTT kérdések 98 százalékára pontosan tudom a választ, ilyenkor nehezebb IS GYEREKESKEDETT. 35 ÉVES, NŐS, BÜSZKE APUKA kíváncsinak lenni, de akkor is annak kell. Ebben a pár perces műfajban a (A MÁSODIK KISLÁNYA A NAPOKBAN SZÜLETIK). A feladat mindig ugyanaz: egy bonyolultnak tűnő témát a hétköznapok nyelvére lefordítva kell érthetővé tenni. Egy kérdéskörnek a legfontosabb PÁZMÁNY MAGYAR-KOMMUNIKÁCIÓ SZAKÁN részéről kell beszélni, úgy, hogy a hallgatóban a lényegi megismerés érzése 2003-BAN DIPLOMÁZOTT, A RÁDIÓZÁSSAL ÁLTALÁalakuljon ki az adott témáról. NOS ISKOLÁS KORBAN ISMERKEDETT, AZ EGYETEMI Bíró Mátyás: Sok gyakornok kerül a kezeid közé, milyen a felhozatal? Csak az igazat... ÉVEK ALATT TÖBB RÁDIÓBAN DOLGOZOTT, AZ KGI: …akkor hagyjuk. EGYETEM UTÁN KERÜLT A KOSSUTH RÁDIÓHOZ, Bíró Mátyás: Nem unod még a rádiózást? Mi motivál, mit szeretnél még elérni ezen a pályán? Esetleg egy interjú 2016-ban a pápával? MÁSOKKAL EGYÜTT A REGGELI MŰSORSÁV MEGÚJÍKGI: A rádiózás nálam érzelmi kérdés. Interjú-álmom nincs, mindig a TÓJA, A 180 PERC LÉTREHOZÓJA. LASSAN TÍZ ÉVE sorban következő adást szeretném a lehető legmagasabb színvonalon KÜLÖNÖS, CSILLAPÍTHATATLAN VONZALMAT ÉREZ A elkészíteni. A műsor, amelyben dolgozom – és amelynek mellesleg egyik szülőatyja vagyok – még ma is naponta váratlan helyzet elé állít, nincs két HAJNALI FELKELÉS IRÁNT… egyforma műsor. A rádiózás egyébként technikailag egyszerű, tartalmilag HA NEM ÍROK, EZT CSINÁLOM LEGSZÍVESEBBEN: erős, viszont a hallgató nem tud az adásba sem vissza-, sem beletekerni, tehát …NEM ÍROK. OLVASOK, AZTÁN BESZÉLEK. végig ügyelni kell az érthetőségre – ez még holnap is nagy kihívás.

ITT LENNÉK LEGINKÁBB MOST: VAN MÉG KÉRDÉS? KÉSÉSBEN VAGYOK…. HA LEHETNE, AZ Ő BŐRÉBE BÚJNÉK NÉHA: …EL FOGOK KÉSNI! MÉDIAMOGUL SKÁLÁN 1-10-IG: ADJ EGY ÖTÖST!

BÍRÓ Mátyás 2. oldal


Fotó: Mohácsi László TANULMÁNYOK: 1999-2004: PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM, BTK, GERMANISZTIKA-KOMMUNIKÁCIÓ SZAK I 1995-1999: ALTERNATÍV KÖZGAZDASÁGI GIMNÁZIUM I 1991-1995: BUDAPESTI NÉMET ISKOLA (DEUTSCHE SCHULE BUDAPEST) SZAKMAI TEVÉKENYSÉG: 2004-TŐL: HETI VÁLASZ, ÁLLANDÓ MUNKATÁRS, BELPOLITIKA ROVAT, KÜLSŐSKÉNT 2003 ÉS 2004 KÖZÖTT A KULTÚRA ROVATBAN I 2007-TŐL: A HETI VÁLASZ ONLINE ÁLLANDÓ PUBLICISTÁJA I 2008-TŐL: A HETI VÁLASZ MŰHELY ÓRAADÓJA I 2006-2008: ÓRAADÓ A SCHOLA EUROPA AKADÉMIÁN (MÉDIAISMERET) I 2006-2007: KÉTHETI PUBLICISZTIKÁK A MAGYAR HÍRLAPNAK I 2005-2007: MAGYAR TELEVÍZIÓ, A DOB+BASSZUS C. MŰSOR SZEREPLŐJE (ÁLLANDÓ SZAKÉRTŐ) I DÍJ: JUNIOR PRÍMA, 2009, SAJTÓ KATEGÓRIA, MINŐSÉGI ÚJSÁGÍRÁSÉRT DÍJ 2012 HA NEM ÍROK, EZT CSINÁLOM LEGSZÍVESEBBEN: DALÍRÁS, ZENÉLÉS. AKKOR IS EZT CSINÁLNÁM LEGSZÍVESEBBEN, AMIKOR ÍROK. ITT LENNÉK LEGINKÁBB MOST: BUDAPEST. HA LEHETNE, AZ Ő BŐRÉBE BÚJNÉK NÉHA: KEITH RICHARDS. MÉDIAMOGUL SKÁLÁN ÖNBESOROLÁS 1-10-IG: ???

BÍRÓ Mátyás

Válaszokra várva

INTERJÚ STUMPF ANDRÁSSAL

Bíró Mátyás: Interjút készített Bob Geldoffal, Oliver Stone-nal és az utolsót Cseh Tamással, állandó vendége több tévés beszélgető műsornak, az újságírás mellett pedig szívesen csap a húrok közé is. Stumpf Andrással, a Heti Válasz állandó munkatársával, Junior Príma díjas újságíróval beszélgettünk. 1999 és 2004 között jártál a Pázmányra germanisztika-kommunikáció szakra. Hamar eldőlt, hogy nem német tanár leszel egy gimiben, hanem az újságírói pályát választod? Stumpf András: Olyan hamar, hogy fel sem vettem a pedagógiát – az én évfolyamom volt az első, azt hiszem, amely számára nem volt kötelező. Én meg úgy voltam vele: nem vágyam, célom a tanári pálya, azt pedig mindenképp el szeretném kerülni, hogy ha esetleg nem jön be az élet, nem megy majd az újságírás, akkor jobb híján elmenjek valami gimibe tanítani. Az ilyen jobbhíján-tanároknál nincs szánalmasabb, megkeseredettebb, az efféle ráadásul hatalmas károkat tud okozni. Azt hittem, ha nincs képesítésem, én majd nem tudok. Aztán dehogynem! A sors fintora, hogy később OKJ-s képzésben is oktattam, meg a Heti Válasz Műhely hallgatóit is örvendeztetem olykor. Bíró Mátyás: Milyen a felhozatal, van remény? Stumpf András: Remény mindig van. Aki a Műhelybe jön, fizet érte, tehát megbecsüli a tudást, amit ott kap, ki akarja használni. Az OKJ-s képzésre persze leginkább melegedni jártak. Amúgy rengeteg tehetséges ifjú kolléga van, többüket fel is vette a Heti Válasz, miután végeztek. Bíró Mátyás: Tíz éve dolgozol a Heti Válasznál, 2004 óta állandó munkatársként, a print kiadás mellett az online verzióba is publikálsz. Sokféle témában és műfajban írtál már, de talán a „Stumpfos nagyinterjúkkal” azonosítanak a legtöbben. Melyiket tartod a legjobban sikerült darabnak, és van-e olyan, ami jobb, ha el sem készült volna? Stumpf András: Az, hogy az interjú jó vagy sem, függ persze az újságírótól, de az alanytól, a helyzettől, az aktualitástól is. Ezért nehéz megmondani, hogy melyik volt a legjobb. Cseh Tamás, akivel a halálos ágya mellett ülve beszélgethettem? A legkomolyabb élmény mindenképp az volt. Kereskedelmi siker, idézettség? Akkor meg a Fábry-Vágó vita. Kihívás? Akkor meg mondjuk Thomas O. Melia amerikai helyettes államtitkár, Bob Geldof vagy Oliver Stone. Könnyebb kérdés, hogy volt-e, aminek nem kellett volna megjelennie. Hogyne. Jó néhány kiherélt írás, amelyekbe az alany pofátlanul nyúlt bele, hogy rá sem lehetett ismerni a végén arra, amit írtam, meg amit mondott. Aztán volt sokszor, hogy mellélőttem, rossz volt a megközelítésem. Hobó esetében, például, de mondjuk Presser Gáborral is teljesen felesleges volt kizárólag kekeckedni. Bíró Mátyás: Sokan a tévékből ismernek inkább. Korábban a Magyar Televízió Dob+basszus c. műsorának állandó vendége voltál, míg az utóbbi években leginkább a Hír Tv Lapzárta című műsorában láthatnak az emberek. Nem gondolkodtál el azon, hogy esetleg belekóstolj a tévés újságírásba is? Stumpf András: De. Akadt néhány megkeresés, amelyre én mondtam nemet, meg olyan is, hogy a műsor mégsem indult el, mégsem volt rá pénz. Egyet sajnálok ezek közül, egy dokumentumfilm-sorozatot a rendszerváltásról. A próbaadás elkészült és igazán pofás lett vizuálisan is, tartalmában is. Sebaj. Valahol megvan dvd-n. Bíró Mátyás: Lassan 10 éve végeztél, így visszanézve, mi az, amit már itt megtanultál a szakmából? Csak őszintén, mi hiányzott leginkább az akkori kommunikáció szakos képzésből szerinted? Stumpf András: Ha nem lettem volna pázmányos, újságíró sem lennék. Osztovits Ágnes figyelme, szigora és bizalma az, ami miatt egyáltalán elgondolkodtam a lehetőségen. A kommunikáció szakot, ahogy sokan, én is csak amolyan melegedőnek szántam, hogy úgyse jelent semmit, azaz ráérek még eldönteni, mit kezdek majd magammal. Persze senki nem tanulja meg a szakmát az egyetem alatt, az újságírás pedig nem tudomány, úgyhogy oktatása szerintem nem is való egyetemre. Ha már mégis ott tanítják, sokkal összefogottabb tantervre lenne szükség. Nem kommunikáció-elméletre meg effélékre, hanem földrajzra, gazdaságföldrajzra, cégügyekre, közgazdasági ismeretekre, kultúrára, történelemre, jogi ismeretekre, politika-történetre. És persze rengeteg írásgyakorlatra, de azok voltak tíz éve is, arra nem lehet panaszom. Bíró Mátyás: A Pázmány BTK-n sokan érezték úgy magukat, mintha a gimis éveket élnék újra, intenzív, szoros baráti kapcsolatok, heti több buli, stb. Így volt ez nálad is? Stumpf András: Nem. Másodéves voltam, amikor kiderült, hogy apa leszek, úgyhogy a nappali tagozat tényleg nappali volt, a maradék időmben dolgoztam, számlakifizetésileg, családeltartásilag. Azért olykor, délutánonként meg-megfordultam a Jenőben, a Tibornyában és a Hambuciban, máig tartó haverságok is köttettek, a három, valóban barátnak nevezhető személy közül pedig az egyiket Piliscsabán ismertem meg. Bíró Mátyás: Mi az a három dolog, ami ha eszedbe jut az egyetemről, még most is elmosolyodsz magadban? Stumpf András: Egyszer nagyon szerelmes lettem. Ez egy dolog, de ha eszembe jut, háromszor is elmosolyodom. Bíró Mátyás: Talán sokan nem tudják, hogy a klaviatúra püfölése mellett szívesen csapsz a húrok közé is. Longstep, rock and roll... Stumpf András: Sok zenekar volt az évek során, pázmányos kötődésű is akadt: Gábor Andrissal (ma Ozone Mama) a Roosterben nyűttük annak idején. Voltak még ígéretes kezdeményezések, de a Longstep, remélem, tényleg ismert lesz egy év múlva. Nyilván elfogult vagyok, de azt hiszem, ez tényleg nagyon, nagyon jó lesz. Bíró Matyi:Olvasom a Facebook oldaladon, hogy jelenlegi lakhelyed Trogir. Ugye csak hülyülsz? Stumpf András: Ott nyaraltam, azóta nem állítottam át. Bíró Matyi: Végül csak őszintén, ha lehet. Mit utálsz leginkább magadban, és miért járhat jogosan a „buksisimi”? Stumpf András: A gyávaságot és a gyengeséget utálom legjobban. Mindkettővel megvert a sors bőségesen. Vagy megvertem velük magam. Mindegy.

3. oldal


KERESZTÉNY A POGÁNYBAN Interjú Sasvári Gáborral

SOÓS-VASS Nóra

Mikor az egyetemre kerültem, Sasi az elsők között volt, aki – felsőévesként – segített, hogy jól válasszak szemináriumot és kötelezően látogatandó előadásokat, és mindenekelőtt, hamar barátokra leljek. Amikor beült velünk a Hambuciba, hogy bátyámnak rögtönzött történelmi előadást tartson az egyetemi felvételihez, vagy csak elmesélt nekünk valamit a dohányzóban, amiről épp olvasott, elbűvölten hallgattam, és reméltem, hogy sok nebuló kedvenc tárgya lesz majd miatta a történelem. A közösségi hálót figyelve úgy érzem, ez be is következett, sőt, osztályfőnökként is remekül megállja a helyét. SVN:Voltak-e gyerekkori álmaid arról, hogy mi leszel, ha nagy leszel? SG: Persze, sokminden. Például római legionárius akartam lenni, de arról ugye lemaradtam, vagy vadász, többnyire a militarista vonalon mozogtak az elképzeléseim. SVN: Mikor kezdett el érdekelni a pedagógiai pálya? SG: Viszonylag későn – bár igazából sosem késő megtalálni, mivel kell foglalkoznunk. A középiskola harmadik osztályában, egy véletlen találkozásnak köszönhetően. Volt egy atya, akihez gyerekkorom óta jártam, akinél tulajdonképpen felnőttem, aki kérdezte, hogy mi akarok lenni, mire én azt válaszoltam, hogy nem tudom, aztán elmondtam neki, hogy mit szeretek: a történelmet, a szereplést és az embereket. Erre felvetette, hogy „Miért nem leszel tanár?” Otthon aztán elgondolkodtam, és rájöttem, hogy igaza van: ez az a pálya, ahol a hátom ötvöződik: történelmet tanítok, ami érdekel, minden óra valamiféle színészi teljesítményt követel, és emberekkel foglalkozom.

SASVÁRI GÁBOR 1979-BEN SZÜLETETT BUDAPESTEN, ÉRDEN NŐTT FEL, KÖZÉPISKOLÁS ÉVEIT A PIARISTÁKNÁL TÖLTÖTTE, MAJD 1997 ÉS 2004 KÖZÖTT A PÁZMÁNY NÉMET-TÖRTÉNELEM SZAKOS HALLGATÓJA, TÖBB GÓLYAGENERÁCIÓ CSAPATVEZETŐJE, A PILISCSABAI TÁRSASÁGI ÉLET MEGHATÁROZÓ ALAKJA, AZ EGYETEMI SZÍNJÁTSZÓKÖR TAGJA, A HORVÁTH Z. GERGELY ÁLTAL RENDEZETT KIVILÁGOS KIVIRRADTIG FILM EGYIK SZEREPLŐJE, TÍZ ÉVE TANÍT TÖRTÉNELMET, EBBŐL AZ UTÓBBI KILENCET A BUDAPESTI POGÁNY FRIGYES ÉPÍTŐIPARI, INFORMATIKAI ÉS SPORT SZAKKÖZÉPISKOLÁBAN. SVN: Olyan, aminek képzelted? SG: Azt hiszem, sosem gondolkodtam azon, milyen is lehet. Alapvetően tetszik, kivéve a fizetésnap, bár az is változott kicsit. SVN: Volt olyan pillanat, amikor tudatosult benned, hogy most már tényleg tanár vagy? SG: Volt, de nagyon régen, nem emlékszem pontosan, hogy volt. De egy barátommal, akivel a kezdettől fogva együtt voltunk a pályán, sokat beszélgettünk, mert ő hosszú ideig nem tudott azonosulni ezzel a szereppel, aztán végül neki is sikerült. Én az elejétől fogva azonosultam, talán túlzottan is, a magánéletben is tanári attitűdöm volt. Aztán amikor megkaptam az első osztályomat, amikor először érettségiztettem, amikor először buktattam, akkor jöttem rá, hogy igazi felelősségem van és pedagógusként kell viselkednem. SVN: Nehéz megbuktatni valakit? SG: Az. Még mindig nehéz, pedig tíz éve tanítok, érettségin is nem egy gyereket megbuktattam már, és mindig van álmatlan éjszakám emiatt. Egyes esetekben gondolkodnom kell, jól döntöttem-e, de utólag általában az jön ki, hogy igen. Ezt is meg kell tanulni, hogy olyan döntést hozz viszonylag rövid idő alatt, ami a másik ember sorsára hat. SVN: Felkészített-e a Pázmány erre? Hallgat, érzem, hogy azon gondolkodik, szabad-e rosszat mondani, így végül megkérdezi: Szerinted? SG: Nem. (Nevet.) SG: Hát igen, kevéssé. Ez nem a Pázmány, hanem a tanárképzés hibája. Sokszor olyanok tanítanak a tanárképzésben, akik rég láttak iskolát belülről vagy egy nagyon erős, jó nevű iskolában tanítottak. Az én szakmódszertanos tanáraimmal is ez volt a baj, hogy nem tudtak abban segíteni, hogy olyan módszereket tanulj meg, amivel egy rakás motiválatlan, gyenge képességű gyerekkel tudsz dolgozni. Olyanoknak kellene szakmódszertant tanítani, akik napi szinten tanítanak. Kell, hogy a kezdő tanár tudja kezelni a gyerekeket, és erre nem vagyunk felkészülve, tíz-tizenkét töritanár is, akit ismerek, hagyta ott emiatt az iskolát. Amire szintén nem fektettek hangsúlyt, az a személyiségfejlesztés. Egy két napos gyakorlat volt erre, ami nagyon hasznos volt, sokkal többet tanultam alatta magamról, mint előtte. Ebből lehetne több. SVN: Ezenkívül az egyetem kapcsolatot teremthetne régi diákjaival, akik tanítanak és küldhetne hozzájuk diákokat, akik tanárok akarnak lenni, hogy olyan helyeken gyűjtsenek tapasztalatot, ahol majd később tanítani fognak – például egy átlagos szakközépiskolában. Te vállalnál ilyet? SG: Persze, szívesen fogadnék diákokat, akik hospitálni akarnak nálam. SVN: Biztosan volt egy csomó emlékezetes momentum az elmúlt tíz évben… SG: Voltak jó pillanatok, elég sok, az ember talán nem is emlékszik annyira, melyik volt a legjobb, de az mindenképpen jó, amikor azt látom, hogy a gyerekek értik a gondolatmenetet, együtt dolgoznak és érdeklődnek. Nem mindennapos, de akad belőle bőven. Negatív is volt, csattant el pofon az órámon, egyik diák adta a másiknak és olyan gyorsan eszkalálódott a helyzet, hogy nem tudtam időben közbelépni, de utána ezzel foglalkozni kellett és tudtuk rendezni. Osztályfőnökként sok megdöbbentő problémát is kellett kezelnem, na, ezekre nem készített fel a Pázmány. SVN: Volt-e olyan tanár az egyetemen, akit modellnek tekintesz? SG: Mindig azokat a tanárokat szerettem, akik nem tananyagot adtak le, hanem szemléletmódot, nem azt tanították, hogy mi mikor történt, hanem hogy hogyan közelítsek bizonyos kérdésekhez: Botos Mátét és Ötvös Istvánt nagyon szerettem, később a doktori iskola alatt pedig Horváth Miklós és M. Kiss tanár urak voltak ilyenek. Német szakon pedig volt nagyon régen egy tanár, Hell Gyuri bácsi, akit azért őriztem meg, mert személyesen nekem segített, és jól esett, hogy volt egy professzor, aki a sok közül az én életem és az iránt érdeklődik, hogy ki is vagyok.

4. oldal


KÜLFÖLDRE SZAKADT PÁZMÁNYOSOK KOVÁCS Edit Előrebocsátom, pusztán a véletlen műve hogy kiket találtam meg és kiket nem, de jövőre megint lefutom a kört és egy még reprezentatívabb összeállítással állok majd elő. Színtiszta evidencia hogy mi, ex-Pázmányosok szép számmal hagytuk el az országot, de nézzük meg közelebbről, ki mit csinál és ki hogy érzi magát. Mit hiányolnak a külföldön élők és hogyan birkóznak meg a közösségből való kiszakadással? Valóban komolyabbak-e a kihívások odakint és mi az a konkrét, szerzett tudás, amit fel lehet a külföldi tapasztalatból használni? Megváltozott-e a világképe, a beállítódása annak, aki nem az országban él? Köszönettel tartozom Petrás Edének, Vereb-Dér Botondnak, Kovács Szilvinek, Bollók Istinek, Tóth Orsinak, a Tóth Gabesz-Tóth Kata házaspárnak, Rónaszéki Krisztának és Bozsó Orsinak. És persze Fojlinak is, aki az utolsó utáni pillanatban, másnaposan válaszolt a kérdéseimre, miután tisztáztuk, hogy milyen nap van. MI OKBÓL ÉS HOGYAN? A kiváltó ok meglehetősen egyértelmű: az anyagi kényszer, vágy még több szellemi kihívásra vagy kalandra, vagy egyszerűen csak a házastárs/pár ösztöndíj vagy munkaajánlata. Tóth Gabeszék fix időre terveztek és véghez is vitték a nagyszabású tervet: 7 hónap Írország után hazajöttek és (részben az odakint megkeresett pénzből) lakást vettek. Ők a hazatértek stábban nyilatkoztak. Bollók Isti hosszú évek fordulatos magyarországi munkavállalása után és egy féléves töprengés után került ki Finnországba, ahol azóta is él (magyar párjával együtt). Érdekes módon Vereb-Dér Botond is ugyanott kötött ki, tolmácsnak hívták annak idején, most projekt asszisztens és csak finnekkel dolgozik. Petrás Ede (és családja) pedig a PhD befejezése után kezdett el külföldi tanulmányok után kutatni, mondván, nem jó ha az ember összes diplomája egyetlen országból van. Kovács Szilvi viszont nem tervezett semmi ilyesmit, de a pszichológia szak elvégzése után megházasodott és most a férje révén él a napfényes Kaliforniában, Berkeley-ben. Bozsó Orsi is a férje révén került ki Angliába, bár ők a hazatérést tervezik, amint a fix kiküldetés lejár. Fojli most már 3 éve Drezdában van, ahová egy éves londoni kiruccanás után cuccolt át, Berlin volt az eredeti terv, de aztán itt ragadt. Nem pénzügyi okok miatt indult el, hanem puszta kíváncsiságból, ő még mindig egy sajtkukac. Szerinte a világ túl nagy ahhoz, hogy egy helyen éljük le az egészet, de ő a végén Budapesten szeretne kikötni. KÖZÉRZET-HIÁNYÉRZET-HONVÁGY Talán a legínycsiklandóbb téma a „ki hogy érzi magát odakint” kérdéskör, amit ha csúsztatnánk, a „miért jó külföldön élni” kérdésnek hangzana. De nem csúsztatunk. Edéék jól érzik magukat Thaiföldön, ahol függetlenül az etnikai (maláj, thai és kínai) és vallási ellentétektől, az emberek békésen utálják egymást, de elfogadják a sokfajtaságot. A nyugodt felszín alatt forronganak az etnikai ellentétek, de ez sosem csúcsosodik ki erőszakban, a maláj sokféleségre a konfliktuskerülés a jellemző. A beszámoló szerint itt a legdurvább diktatúrában sem sértik meg az emberi méltóságot, a tolerancia és az elfogadás az alapja az itteni népek együttélésének, de Edéék nem érzékelik a politika ilyen vagy olyan lépéseit a mindennapokban. Thaiföldön nyugodtan és olcsón lehet élni, és még meleg is van. A családok és barátok hiányát éves látogatásokkal enyhítik, bár a legtöbb barát elkopott a családalapítással és PhD-vel eltöltött évek folyamán. Szilvi szintén szeret Berkeley-ben élni, sokat süt a nap és keresztbe-kasul lehet biciklizni a várost, amit a sokféleség táplál. A multikulti pontosan azt kínálja amit egy homogén helyről nem is érthet meg az ember: mindenki megtalálja a kedvére való és érdekesnek tűnő embereket, tevékenységeket, helyeket, közösséget. Az ő beszámolója szerint a honvágy nagyon is jelen van, de az első években sokkal nehezebben viselték. Bollók Isti is szereti Finnországot - az ingyenes oktatást, az átláthatóságot, a biztonságot és a finnek munkastílusát: a mindenek feletti együttműködést. Botond ugyan szintén Finnországban, de nem a fővárosban él, és ez meg is határozza a mindennapjait, ő zárkózottnak látja a finneket és a bugyogó kulturális életet is hiányolja északról. Bozsó Orsi nagyon jónak találja a kisgyerekes programokat és az egészségügyi ellátást, szeret Északkelet-Angliában élni, már amennyire az ember boldog lehet itt a család és barátok jelenléte nélkül. Ő most otthon babázik és éjszakánként fordít, ezelőtt még tolmácskodott is bajba jutott magyaroknak, és tanított angolt meg magyart is. Az ő hozzállása az élethez nem változott meg, talán csak annyiban hogy a család és barátok hiánya rádöbbentette ennek a fontosságára. Az otthonról hozott zárkózott, pesszimista hozzáállást is levetkőzte, és a korábban lenézett munkákat most már értékeli és tiszteli is. Fojli úgy érzi magát Drezdában, mint Budapesten, az emberek mentalitása, a hangulat, a kelet-európaiság miatt. Jól érzi magát, a város inspirálja rengeteg dologra, ő már bicikli-függő, sportol és sziklát mászik. Új embereket nehéz megismerni, de szerinte itt máshogy működnek a társas kapcsolatok. A meglévő jó barátok, hasonszőrű emberek ugyanígy látják, még akkor is, ha bennszülöttek, vagy ha az egyetemen dolgoznak. Hiányzik a spontaneitás, mintha kevesebb meghívás érkezne, tehát aktívan kell kezdeményezni. Nehezebb megtalálni a közös hangot, de a nyelvi problémák eltűnnek, amint a közös platform megvan. Hozzá kellett szokni az új szabályokhoz, a munkaidőnek vége fél ötkor és vasárnap minden zárva, függetlenül mindentől. A napsütés hiányzik neki, a nyelvi játékok és az hogy a szarkazmust ismerjék és értsék. Meg hogy a férfiak férfiként viselkedjenek, még akkor is, ha a nők „masszív amazonok (a drezdai traktorok)”. A nonprofit szféráról tanult sokat, az önállóságról, arról, hogy mindenre van megoldás, és a „you can do it” attitűdöt minden azon múlik, hogy mit szeretne az ember csinálni. Folytatás a következő oldalon

5. oldal


KÜLFÖLDRE SZAKADT PÁZMÁNYOSOK (II. rész) KOVÁCS Edit BEFOGADÓK – MENNYIRE FONTOS A KÖZÖSSÉG MEGLÉTE VAGY HIÁNYA? Ede elmesélte hogy még az odaúton, a vonaton megismert házaspár azóta is minden évben meghívja a Petrás családot vacsorára, remekül elszórakoztatják egymást majd a kommunikáció megint lecsökken a nullára a következő évi vacsoráig. Ott a család tölti be a barátok szerepét is, de ezt Edéék már megszokták és nem okoz gondot nekik. Szilvi remek közösségre talált a Berkeley falain belül, megtalálta a mindennapokban azokat az embereket, akikkel „igazán jó együtt lenni, és azokat a tevékenységeket, amik érdekesek és jó velük időt tölteni”. Tehát összességében pozitív a közösséghez való tartozás képe, de sokszor eszébe jut, hogy milyen lenne ez az élet otthon. Szilvi elismeri, hogy a döntés a földrajzi helyről magában hordozza a lemondást. Bozsó Orsinak a nyelvtudás megléte sem garantálta a teljes befogadást, ő mindig kívülállónak érzi magát, bár vannak barátai, akik nem angolok, és ezért egy cipőben érzi magukat velük. A tisztán angol kapcsolatokat ő felszínesnek találja. Neki a Duna-part, a kocsmák, a gyümölcsök íze, a kultúra és a színház hiányzik otthonról, a már említett családon és barátokon kívül. Fojlinak nagyon fontos a közösség - amíg nincs meg az álommeló, addig ennek megléte a prioritás. A kultúrális programok és az emberek, akikkel mindezt együtt lehet élvezni, szintén elengedhetetlenek. Kirándulások, koncertek, élmények mind a közösséggel való közös tevékenységből fakadnak, ez az élményanyag adja az alapot az ottlétre. Enélkül ő már tovább is állt volna. Az itteni barátokkal egészen közeli a viszony, annyira, hogy ismeri a családjukat is, függetlenül attól hogy néha mégis csodabogárnak kezelik. HASZNÁLHATÓ BÖLCSÉSZ-TUDÁS BÖLCSÉSZ HASZNOS TUDÁSA

AVAGY

A

Kivétel nélkül mindenki pályáján számított a nyelvtudás, ami nem meglepő, de az idegen nyelven való munka azért sokat kíván. Ede például angolul tanít tézisírást, nyelvtant és az írás folyamatát az agyban. Sosem tanulta konkrétan azt, amit most csinál. A neveléstudomány PhD után keresett külföldi posztdoktori lehetőséget, így került ki Thaiföldre. A maláj nyelvet könnyen megtanulta, az eszperantó után a legkönnyebb nyelv. Szilvi számára az idegen nyelven való olvasás az, ami dimenziókat nyit ki, bár maga a nyelvtudás el is tud zárni másoktól, nemcsak lehetőségeket teremt. Egy Montessori óvodában tanít, ahol mindenki pszichológiát végzett, valószínűleg sokat nyomott a latban a szakos diploma. Sosem gondolta volna, hogy tanítani fog, de a didaktika órák, lám, mennyire hasznosak voltak! Az egyik elképesztően releváns eset a bölcsész életrevalóságról, amikor Tóth Gabesz (szociológus) kötéltáncot tanított és arcot festett egy ír cirkuszban. Bollók Isti épületgépészetet tanult a Pázmányos évek után, ami jó döntésnek bizonyult, mert a munkát szívből csinálja. Emellett a nyelvtudás miatt tudott kiemelkedni, és különösebb rizikó nélkül kitanulni a szakmát. Botond ugyan finnugor szakra járt, a nyelvet mégis magánúton sajátította el, ami elvezetett a felsőfokú nyelvvizsgáig, és most már kettős állampolgár. A projektes főállás mellett újságot ír (finn helyi lap), hokiedző, emellett gazdasági főiskolára jár, és svédül tanul. Bozsó Orsi magyar szakosként magyart tanít angoloknak és angolt magyaroknak, a tolmácsoláson és a fordításon kívül, tehát valamennyire a saját területén helyezkedett el, ami ideiglenes, hiszen ők nemsokára hazaköltöznek. Fojli elemez, analizálja a mindennapokat és ezt bölcsészként sajátította el: összehasonlít, keresztkérdéseket tesz fel, jól jön a kritikai gondolkodás, szkeptikus hozzáállás, vitaképes érvelés. Az ott felszedett tudást nem lehet kilóra hasznosítani, de a széles körű műveltség és a képesség, hogy bármihez hozzá tud szólni és van véleménye, sokat nyom a latban. Folytatás a következő oldalon

6. oldal


KÜLFÖLDRE SZAKADT PÁZMÁNYOSOK (III. rész) ÖSSZEGZÉS – NA ÉS AKKOR MOST? Nem is maradt más a végére, mint néhány személyes benyomást megosztani. Az eddigi interjúalanyok kivétel nélkül értékelték a külföldi tapasztalatszerzést, a lehetőségeket, az önállóságot, a kinyílt világképet és a megváltozott hozzállást. Mindenki tanult, vagyis fejlődött a külföldi élet során, akár ilyen, akár olyan területen. A legáltalánosabb konklúzió, hogy a család és a barátok hiánya a legnehezebben tolerálható probléma, és ehhez kapcsolódóan a helyi közösségben való részvétel az egyik sarkallatos pont. A politikai és mindennapi adminisztrációs nyomás nincs jelen, az átláthatóság és az együttműködés viszont igen. Akik elszármaztak és nem mentek haza, a budapesti kultúrát hiányolják, kocsmázas világmegváltást és a körúti giroszt, akik otthon maradtak, azok a mindennapi élet nehézségeire hivatkoznak. Vagy csak meg kell tanulnunk a lemondással együtt élni? A kecske nem lakhat jól ha a káposztát is meg akarjuk tartani.

ÉS AKIK HAZAJÖTTEK... KOVÁCS Edit

A Tóth házaspár, Tóth Orsi és Rónaszéki Kriszta összegzése, milyen itthon a külföldi lét után. Rónaszéki véletlenül került ki Wales-be, és ő azóta is kétlaki életet él: nyáron Wales, télen Győr, ezt már majd tíz éve űzi, de élt már 3 évet egyfolytában is Walesben. Tóthék 7 hónapot éltek Galwayben, ahová pusztán pénzkereset miatt mentek, és a terv végrehajtása után hazatértek és lakást vettek. Nem adták fel az ötletet, hogy egyszer még eltöltsenek egy évet valahol külföldön, ha jön egy jó lehetőség. Tóth Orsi tíz év után jött haza Prágából, most a nyelv és a barátok a prioritás itt, Budapesten. Rónaszéki egy étterem nyári konyháját vezeti, övé a teljes felelősség az alatt a 6-8 nyári hét alatt, amíg az étterem üzemel. Itthon angolt tanít, de megjegyzi, hogy az étteremvezetési tapasztalattól és a nyelvtudástól függetlenül nem talált munkát Magyarországon. A jelenlegi helyzet nagyon is kedvére való, legszívesebben ezt csinálná örökre. Tóthék egy cirkusz keretein belül kezdtek el dolgozni, arcfestés és kötéltánc-oktatás volt a fő profiljuk, később Kata egy tolmács céghez került, Gabesz pedig raktárosként indult el a világot jelentő deszkákon. Bocs a képzavarért. Ők az íreket barátságos, mindenkit keblükre ölelő népként ismerték meg, és értékelték a rablókapitalista hozzáállás teljes hiányát. Az írek pénzt küldtek utánuk, miután hazajöttek, senki nem próbálta meg átverni őket. A honvágy egy idő után náluk is előtört, minden hiányzott nekik otthonról, a kiülős helyek, a barátok, de szerintük mindenkinek érdemes kipróbálni egy éves külföldi megmérettetést. Orsinak az átláthatóság hiányzik, és a munkatapasztalatot meg a nyelvtudást hasznosítja itthon. Egy multinacionális cégnél dolgozik, és cégen belül tudott költözni. A munkát sosem tanulta, időközben szedett fel mindent. Például azt, hogy megtanult különböző háttérrel rendelkező emberekkel kommunikálni. A tíz évvel ezelőtthöz képest teljesen más szemüveggel látja a világot, ami számára teljesen pozitív.

Kriszta számára a környezet szépsége, a természetközeliség, a sportolási lehetőségek tárháza nagyon vonzó még mindig Walesben, a mindenki ismer mindenkit, a totális közbiztonság és a befogadó közösség. Még mindig hívják és várják minden évben a rendezvényeikre, és a biciklijét soha nem zárja le, ahogy nem volt soha lakáskulcsa sem. Kriszta magányosnak érezte magát Walesben, a 6 gyerekes családmodell (3 különböző apától) és a pazarlás sem jött be neki, valódi barátokat nehezebb volt szereznie, mint itthon. Amit tanult, az a talpraesettség és kitartás, és hogy valahogy mindig mindent meg lehet oldani.

7. oldal


KÖSZ, ÉN MEGVAGYOK... SZILÁGYI Bundi András

Ethosz. Jajj Istenem, miért kell ez? Menjünk vissza legelejére a dolognak, hisz ha ethoszt keresünk valamiben, igazából nincs is nehéz dolgunk. Karaktere ugyanis mindennek van. Mivel „pázmányos” is van, nekünk is van ethoszunk. Ami főleg abban nyilvánul meg, hogy most is itt vagyunk. Együtt. Annyi év után. Mint közösség. Vagyunk és van karakterünk. Pár héttel, tán hónappal korábban kibontakozott az interneten egy vita. Mondani sem kell - pázmányos fórumon. Amiből a miénk, akik itt ezt a bulit is szerveztük, nem az egyetlen, csak talán a legnagyobb. Azok közül, amelyek meg is nevezik nevükben „pázmányosságukat”. De vajon hány házasság, hány baráti társaság, sőt szerkesztőség, cég van ebben az országban, ahol a pázmányosság kimondatlanul is szervező elem, hisz olyanok alkotják az élet-, munka és baráti közösségeket, akiket egy cigizés az Audmax előtt, egy este Tibinél, vagy épp a közös előadások hoztak össze? Most vagy hatalmas projekteket visznek, mint exhökelnökünk, vagy csak egyszerűen stabil családban dolgoznak a népszaporulat fenntartásán és a magyarság újravirágzásán. Ne feledkezzünk el a pázmányos nagycsaládok atyjairól és anyjairól. Sokan félreérthették, de nem negatívan fogalmaztam meg azt, amit akkor, oda írtam. „Eleve nem közös értékek hoztak össze, hanem egy Intézmény. Épp ezért irreleváns arra vágyni, hogy ezek meglegyenek. Kezdve a Katolicizmushoz való viszonnyal, az Universitas eszményéig bezárólag nem beszélve Pázmány Péter személyènek megítèléséig. És akkor el is jutottunk mindenig, ami összeköthet. Ja...a Jenő meg a Tibornya kimaradt.” Nem szabad ugyanis lebecsülni a Tibornyát, a Ligetet, a Jenőt, a kis közös albérleteket, az „elment az utolsó vonat, van matracotok?” kérdés jelentőségét. Lehet, épp ezeken a matracokon csattantak el a döntő első csókok, ezek mellett a poharak mellett derültek ki későbbi nagy cégek közös irányvonalai. A campus rongyos pécéi mögött későbbi szerkesztőségi közösségek körvonalazódtak. Mert egy időben voltunk egy helyen, liberális, konzervatív, baloldali, jobboldali, katolikus, ateista, református, pesti, vidéki. Mi mind. Pázmányosok.

A Maróth-vizsga legendás közösségi élménye, a katolikus jelzőből fakadó, konzervatív légkör, Pázmány Péter szellemének kicsit ellenreformációs stichje, a „majd mi megmutatjuk” a „majd mi leszünk a katolikus értelmiség” rendszerváltás utáni erős idealizmusa, a konzervatív értelmiség megteremtésének hivatástudata, mindemellett az épülés, gyarapodás, növekedés élménye, a földből kinövő épületek, egyszerre voltak meghatározók mindnyájunknak. De már akkor elmúlt, s már azóta sem ugyanaz. Miért ne lehetne más akkor máshol és máshogyan? Hidegzuhanyként jön a hír: a Pázmány felköltözik Pestre. Miközben a Pázmányosok sorra költöznek vidékre. Vicces nem? Meg kell értenünk, hogy a Pázmány is kénytelen utánamenni a diákoknak, a felvételizőknek, és ha a megfogyatkozott Y-generációban (ahol a statisztikák szerint egy átlag 35 fős gimnáziumi osztályból alig 6-an választanak hittant az erkölcstan helyett) fel akarja tölteni a létszámot, az Intézménynek kell a diákok után menni, és ők bizony tömegével Pesten vannak. Vészharangot kongatnak az öregek: a Pázmány nem lesz az, mint régen. Én viszont kérdem: miért kéne olyannak lennie? A ménesi úton szocializálódott pázmányos ugyanúgy pázmányos most is, mint akinek az orosz tornacsarnok jelentette az Audmaxot és nem a Makovecz-díszlet. Bevallom, nekem már az utolsó időkben is idegen volt a Pázmány. Én már nem ott diplomáztam, ahova felvételiztem. Azok, akik most költöznek a sulival együtt, hasonlót fognak megélni, de együtt. Nekik nem Tibi lesz, hanem Nothing But The Blues. Nekik nem Liget lesz, hanem kocsmakörök a Nyolckerben. Ők nem a Lujzában fognak lakni, hanem a Reviczky utcában. Ők majd nem Maróth vizsgájától fognak rettegni, hanem valami mástól. Ők nem vidéken fognak lógni fürtökben, hanem az amúgy szintén történelmi levegőt árasztó egykori Sophianum mellett, közel a Károlyihoz. Kiülnek az egykori Piarista Gimi elé a kőre, és közösséget formálnak. Mi meg ott leszünk, ahogy nekünk ott voltak a „ménesi útiak”, úgy mi, „piliscsabaiak” is ott leszünk a „pestieknek”. És pár év múlva ők is csatlakoznak hozzánk ezeken a bulikon, megismerkedünk, összejárunk, talán össze is jövünk, meg ilyenek. Mert mi összejárunk, nem úgy, mint az „eltések”. Mert a Pázmány közösség, nem csak Intézmény. Még ha az Intézmény is az, mely összehozott minket. De összehozott, itt vagyunk, és ha már itt tartunk: mivel vagyunk, keressük az ethoszunkat. Holott maga az ethosz maga az, hogy vagyunk. (Wow. Köszönjük szépen Kiss Mihály a sok Heidegger órát, ez Dasein a javából!) Persze lehet, hogy a Pázmány egyre inkább nevében lesz csak „katolikus”, ahogy ettől sokan félnek, akik a kezdeti idők célkittűzéseihez képest keveslik a „katolikust” az egyetemről. Ha azonban úgy vesszük, egy pesti egyetemi lelkészségen akár egész, vasárnap is együtt lévő és maradandó, élő közösséget lehet szervezni. A lehetőségek épphogy nagyobbak, nem ürül ki a suli péntek este, s húz mindenki haza. Lesz „pázmányos templom”! És ez jó. El tudunk majd járni egy misére, ahol hetente, s nem csak félévente találkozhatunk. Tarthatunk esküvőket az „alma mater” közelében, ezzel szentesítve a pázmányos frigyeket. Hajlamosak vagyunk azt is elfelejteni, hogy az eredeti „Pázmány” is Pesten volt. Ma úgy hívják ELTE. Talán épp emiatt, az egykori kutatókönyvtárak közelében, a tudományos intézetek tőszomszédságában az egykori pázmányos kutatók is sokkal jobban be tudnak majd kapcsolódni az egyetem életébe. Végső soron most sem Piliscsabán, a nosztalgiával emlegetett Tibiben tartjuk az öregdiák találkozót, hanem fent, a Városban. Miért kellene pont a Pázmánynak „lenn” maradni vidéken, mint egy kedves nagyinak. Nem csirketelep az, hanem egyetem! Ne féljünk tehát, és bízzunk. Ha nem is mindannyian a Gondviselésben, de legalábbis abban, hogy amíg van Pázmány, addig lesz ethosz is. Mert mi itt vagyunk. És leszünk is.

8. oldal


EZEK A MAI FIATALOK...

BÍRÓ Mátyás

Megkérdeztünk 25 mostani hallgatót, hogy mit gondol a karról, a városról (bizony, bizony pár hónapja), örülne-e, ha a kar Pestre költözne, tudja-e, hogy ki volt az első dékán? stb. Kükedi Tomi is kapott 5 voksot:) Kükedi for president! Mit jelent nekem a Pázmány BTK?: a diplomát..., életem eddigi legjobb döntését, az ösztöndíjamat, egy barátságos, családias egyetemet, a csajomat, semmit Mitől különlegesebb a többi egyetemhez képest?: a vidéki hangulatától, az ingázás összekovácsolja a társaságokat, a vallásos értékrendje miatt, összetartóbbak a közösségek, a hallgatóbarát oktatás miatt, olyan sz..., mint a többi, Mit szeretek Csabában?: a csodálatos épületeket és a Pilist, a tiszta levegőt, hogy nyáron hűvösebb, a csendet, a Ligetet, a színvonalas oktatást, hogy mindenki mindenkit ismer, a falusi légkört, hogy az emberek nem löknek fel, a CBA-s töpörtyűt, és mit utálok?: az időjárást, hogy nincs pörgés, kevés a szórakozási lehetőség, hogy nehezen megközelíthető, hogy nincs semmi két benzinkúton és egy Aldin kívül, hogy télen lehetetlen megközelíteni, mindent... Csabán lakik: 9 / Ingázik: 16 Jár-e Kati nénihez? (gyengébbek kedvéért ez egy évtizedek óta üzemelő színvonal alatti csabai kocsma): Igen: 3 Nem: 22 Következő falu csaba után Esztergom felé? Jászfalu: 7 Kesztölc: 2 Dorog: 4 Fogalma sincs: 12 Örülne-e egy esetleges Pestre költözésnek? Igen: 9 Nem: 14 Nem tudja eldönteni: 2 Sajnálja-e, hogy már nem lehet bulikat tartani a Campuson? Igen: 9 Nem: 16 (na ez ....fel igazán, mi lett volna velünk a jó Pilisi Majálisok és Pázmány Napok nélkül?) Szokta-e nézni az ETV-t? (pár éve megszűnt:)) Igen: 5 Nem: 20 Ki volt a kar első dékánja? Maróth Miklós: 13 Kükedi Tamás: 5 Nem is tippelt: 7

Kovács Panni: Kifele Én vagyok a peron, a vonat,

A töltés mellet futó utak

Én vagyok a messzi látszat

Én vagyok az, akit húznak

Én vagyok a táncos távol

Az elhagyott fák, az ellenvonat

A következő kanyar ahol

az első osztály, meg a mozdony,

Én vagyok aki jegyet váltott

a koszos ablak egy ponton

Én aki majd leszállok

a helyjegy, a kalauz, az esti lég

A sínpár amin fut a vonat

mi kell, megállj, mi kell még?

9. oldal

Én vagyok a büfékocsi

Az érthetetlen hangszóró,

Az ablakon kihajolni

Én vagyok a tíz perc késés

Tilos tábla, az átszállás

Ami még tíz meg tíz és és

A következő csatlakozás

A menetrend, az ütköző

Én vagyok az, aki lekéste

a váróterem, a szemebeülő

akinek leültek a helyére

én vagyok a máv szignálja

Én vagyok az üléshuzat,

minden végső állomása,

A olvashatatlan felirat

én vagyok a vonat-kék

Én vagyok a sorompó,

mi kell, megállj, mi kell még?


AKKOR ÉS MOST NÉMETH Sarolta

/Gondolatfoszlányok tizenöt évről/ Fura dolog ez az élet. A mai napomban – mint minden másikban – volt jó is, rossz is. Munka, pörgés, főnöki letolás (miért is?), sport, nevetés, sztorik, fészbúk, satöbbi. Többször meghallgattam az egyik kedvenc Quimby-számomat – idézem: „Unom a káoszt, unom a rendet, unom a zajt és unom a csendet, …. unom az elejét, unom a végét…” Hja. A nap végén valóban untam az egész verklit. Majd egy esti véletlen videótól hirtelen jobb kedvre derültem, és a két szám eszembe juttatta az egyetemi időszakot. Elgondolkodtam, vajon miben is különböznek a mostani, mindennapi életemnek a hangulat-variánsai annak a tizenöt évvel ezelőtti énemnek az életmegélésétől, aki épp ilyenkor, ősz környékén kezdett a Pázmányra járni, vagy a tizenkét-tizenegy évvel ezelőttiétől, aki a „rendszer teljes jogú tagjaként” már aktívan szigorlatozgatott és (vagy) tibornyázgatott. Tulajdonképpen minden, és tulajdonképpen semmi. Untam akkor dolgokat és unok most is. Felvidítottak dolgok akkor is, és felvidítanak most is. Mi változott tehát? Mi volt jó és rossz akkor, és mi az most? Mit merítenek az akkori időszakból azok, akik a csabai campus takaros padjait koptatták velem együtt? Íme néhány lehetséges válasz a kérdésekre. Az „emlékek szerint” sokszor kellett küzdeni „lelkibeteg” tanárokkal, és rossz volt, hogy nincs pénzünk (ez tényleg rossz volt). Nyugodalmas egyetemi napjainkat ezen felül megzavarták olyan kellemetlenségek, mint például a latin (már akinek), az általánosan kötelező tárgyak (lásd közgazdaságtan – én akkoriban felháborodtam rajta, hogy minek ez egy bölcsésznek, aztán ma már úgy látom, lehetett volna belőle több félév is), vagy a pestieknek az utazás. Á, és a logika, a görög vagy az arab filozófia, amely tantárgyak első vizsgakörében az évfolyam 80-90 százaléka elhalálozott (megjegyzem, ezek kvázi beavatási szertartásként működtek). Szerintem azért ezeket az ember – én legalábbis – amolyan büszkeségfélével emlegeti élete során („Látod, mit kellett elviselnünk a jövőnk érdekében?”), hogy überelje a más intézményből érkezők hasonló rémsztorijait. Emblematikus alak például az én évfolyamom környékén Kiss Mihály; ő a visszaemlékezések alapján egyszerre „keménykalapos”, aki a harmadik utóvizsgán kettesért kérte a kötelező olvasmányban szereplő latin verset fejből (szegény OKA - Otott Kovács Attila), és olyan tanár, akinek a hermeneutika speckollja nélkül Cserne Gabi például sosem olvasott volna Nietsche-t. Én a magam részéről vele kapcsolatban az egyik művelődéstörivizsga beugró kérdéseit mesélem (pedig akkoriban nagyon ki voltam akadva erre): „Hogy hívták Szent László lovát?” és „Colleoni lovasszobránál melyik lába van felemelve a lónak?” (A helyes megfejtők között pázmányos relikviákat sorsolunk ki… Na jó; a megoldás „Szög” és „a bal”). Legjobb a vélemények szerint a pázmányos időszakban egyöntetűen a vicces és intellektuell (hö? ) társaság volt. A dobogón az emberek közötti összetartás, a Campus és a Pilis hangulata, a jó fej tanárok (igen, ilyenek is voltak), és a megszerzett tudás szerepel még. Akkoriban úgy gondoltuk, nincs időnk, és stresszes az életünk. Szerintem mára már többen belátjuk, hogy sosem volt több időnk, és hogy a stressz fogalma a „való életben” kicsit más értelmezést nyer – mondjuk egy tender beadásának időszakában vagy a gyermeknevelés napi rutinja mellett. Viszont, ami lényeges, hogy akkor kezdtünk el próbálkozni önmagunkkal; és az az öt (izé, némelyeknek ugye hat, hét, vagy nyolc) év azt segített eldönteni, hogy mit is akarunk valójában az élettől. Biztosan ezt – vagy biztosan nem ezt. Silvius jellemezte talán legérzékletesebben az akkor és a most különbségét: „Közben megtaláltam önmagam; azokat a dolgokat, amelyekben kiteljesedhetek, és amelyek értelmet adnak a létezésemnek.” Én például még mindig útkeresek, csak már sokkal tudatosabban. Akkor voltak „idióta” tanárok, értelmetlen tanegységek, vérengző ZH-k, meg rossz napjok. És emellett inspiráló közeg, jó társaság, sok új dolog, és felelősség nélküli szabad létezés (persze ezt akkor sokszor kötelezettségektől terhes, nehéz időszaknak éltem meg). Ma más a köntös: a főnök „idióta” és a munkák értelmetlenek, és van kreatív közeg meg új emberek a rossz napok mellett is. Csak sokkal több a felelősség. De közben rájöttem, hogy minden rajtam múlik; azon, hogy én hogy alakítom, hogyan élem meg a saját életemet. Régen inkább a körülményekre fogtam, ha valami nem sikerült, vagy épp igen. Ma már magamból indulok ki. Talán ez a legnagyobb különbség, ami az akkori és a mostani énem működésében felfedezhető. Mi változott tehát? Tulajdonképpen semmi, és tulajdonképpen minden. Több lettem a tapasztalatokkal és az emlékekkel. Köszönöm nektek is. :)

10. oldal


A BOHEMISTA KULTÚRDON Interjú Bosznai Tiborral Megközelítőleg 10 éve nem találkoztunk. Voltak emlékek, legendás esték, mégis kíváncsian vártam, mit mond majd. Hallottam ezt-azt a háza tájáról, volt pár konkrétum is a tarsolyomban, de mégis az ő szájából szerettem volna hallani, hogy pontosan mi is történt, hogyan vezetett el idáig az út, hogyan vált egy történelem-cseh szakos pázmányos pesti srácból mára Budapest kultúrdonjává. Bosznai Tiborral beszélgettem. Nem tudok mást mondani, Becsületes Kft.-nek hívják a céget – válaszolta Tibor az első kérdésemre, amiben azt a legendát feszegettem, miszerint az egykori Süss fel Nap! vagy közkeletű nevén a Süsi-t üzemeltető cégüket, első vállalkozásukat, Becsületes Kft.-nek hívták. Szalontay Tamással közösen, édesanyámék számomra, a nagy betűs életbe való elindulásomra (esküvő, lakásvásárlás, stb.) szánt csekély tőkéjéből indítottuk el az ipart, amivel tulajdonképpen azt folytattuk, amit a Viking klubban, az Eötvös klubban, illetve a Titanic hajón szervezett bulikkal elkezdtünk. Rengeteget kellett tanulnunk a fegyelmezett és előre tervezett üzletvezetésről, az akkor még gyerekcipőben járó tömegmarketingről, és így akarva-akaratlan váltunk saját hibáink olykor borsosan megfizetett árán egyfajta kulturális úttörőkké. Jó példa erre az, hogy a Holdudvar megnyitása az ELTE Múzeum körúti kampuszán pont akkor került elérhető közelségbe, amikor a Süsinek megújulásra volt szüksége. Ez adott egy új löketet, és egy kellemes, kerek történetté vált. Az sem akasztotta meg a dolgot, amit mi akkor a végnek hittünk. Volt ugyanis egy prosperáló vendéglátóipari vállalkozásunk egy fővárosi bölcsészkaron. Volt egy hálás és nagyon aktív, folyamatosan bővülő vendégkörünk, és aztán voltak páran, akik meg szóltak, hogy el akarunk menni. Nincs ebben semmi politika, helyzet volt, de nem estünk nagy pánikba. Követtem a cseh szakos felkiáltást, ha szorít a Vašek, akkor sodródni kell. Egyébként a néhai Vašek tanár úr fontos szerepet játszott abban is, hogy Tibi és Prága a kezdeti kamaszszerelemből sosem gyógyultak ki, és abban is, hogy büszke bohemista lettem. Tehát hagytuk magunkat sodorni, és egyszer csak azt vettük észre, hogy ott állunk a Margit-szigeten az akkor még elképesztően romos Ybl kaszinó épülete előtt, amire ki volt írva, hogy bérbeadó. Csodálkoztunk, hogy miért nem adják bérbe. Egyáltalán miért nem működik ez a kaszinó, vagyis a Kaszinó, amihez minden tősgyökeres fővárosinak meg van a saját története, emléke. Szerencsénkre a kézenfekvően egyszerű tervek (szálloda, luxusétterem, stb.) vagy a korlátozott autóforgalom, vagy az akkor és még most is egy darabig életben lévő építési tilalom miatt nem valósulhattak meg. Megfelelő alkudozás után megszületett a megállapodás, melynek eredményét a Holdudvar mostani állapota tükrözi. A vendéglátós felszín alól már eddig is fel-feltört a kultúra, de mostanában mondjuk magunkról azt, hogy vendéglátással és kulturális szervezéssel foglalkozunk. Egyrészt hatalmas a konkurenciaharc, szinte már követhetetlen tempóban nyílnak a tematikus szórakozóhelyek, másrészt a művelődési házak szinte teljes eltűnésével, lezüllésével, a csökkenő forrásokkal együtt a kultúra háttérbe szorult. Ezért egyértelmű volt számunkra, hogy ez lesz az az irány, amivel a kötelező pluszt belevihetjük a vendéglátásba. A Hadik Kávéházban és a Szatyor Bár és Galériában átléptük ezt a határt, és immár a vendéglátás lett az, ami a kultúrát támogatta. A szerencse és az isteni akarat itt is közrejátszott, mivel a Hadik és a Szatyor múltját többek között olyan nevek építették és gondozták, mint Karinthy, Déry Tibor, Kosztolányi Dezső, Rejtő Jenő, Tersánszky-Józsi Jenő illetve az ő feleségeik, Devecseriné Guthi Erzsébet vagy Böhm Aranka, és ebben a nosztalgiában rejlő presztízs és kultúrturisztikai pontokat az önkormányzat is szándékozott begyűjteni. Ezért nem volt elég újra nyitni a Hadikot, mint kávéház, fel kellett élesztenünk azt a kulturális életet, pezsgést, ami a helyet jellemezte a XX. század 20-as éveiben, és amit akkor még nem neveztek buzz-nak. A kulturális szervezés során s művészeti élet számtalan szegmensében kapcsolatokat, barátságokat kötöttünk, így amikor a saját életciklusomban férjjé és apává váltam, a család és a munka összefonódása zökkenőmentesen zajlott le úgy, hogy a süsis bulik szervezésétől a Holdudvaron és a Hadikon át észrevétlenül rendeződött át úgy a napi munkarutinom, hogy annak nagy részét a nappali teendők és a Púder Bárszínházba szervezett hétvégi gyermekprogramok megtervezése és látogatása köt le. Bár a feleségem /Lovass Dóra, magyar-esztétika/ kibírna több időt is velem, ezért igyekszem egy varázsfésűvel egy irányba terelni az életemet meghatározó vektorokat. Sokat fejlődik az ember, de ha valaki fiatalabb koromban megkérdezte volna, hogy hova szeretnék tovább tanulni, a cseh szakot biztosan nem mondtam volna. Mégis Tibi és Prága igazi kamaszszerelem volt. Abban az időben talán a Volánbusznak volt egy 7 ezer forintos ajánlata oda-vissza, ezért rengeteget lebzseltünk a Kármelická ulicén az egykori Sokol Egyesületnek az épületében, – ami olyan, mint nálunk anno a leventék voltak. Itt ugyanis, közel a belvároshoz működött egy kollégium, ahol turisták is lakhattak, így amikor angol-történelem szakra jelentkeztem, és az angol felvételim siralmasra sikerült, akkor jött egy lehetőség, hogy indul a szlavisztika tanszék, és cseh, lengyel és szlovák szakra lehet felvételizni. Na akkor már egyértelmű volt, hogy a cseh szak lesz a választott, és nagyon örülök, hogy megismerhettem a nyelvet, és a kultúrát. Tehát mint mondtam már, büszke bohemista vagyok. Ezért is gondolom azt, hogy a bölcsészek szuper fegyverek, vagy titkos fegyverek, mert bölcsészekkel találkozom az IT, a közgazdaság, a kultúra, a média és még számos nem feltétlenül humán szak területén, mivel a bölcsészkartól egy olyan tárházat, egy olyan eszköztárat kapunk, ami hatalmas előnyt biztosít. Minél tudatosabban élünk az élet és jelen esetben az egyetem által nyújtott lehetőségeinkkel, annál nagyobb játszóteret tudunk magunknak teremteni, legyen szó barátságról, kapcsolatokról vagy munkáról.

TÓTH Bálint

11. oldal


OLVASS PÁZMÁNYOST! TOROCZKAY András Könyvet venni jó. Hát még, ha ismerjük, vagy azt gondoljuk, hogy ismerjük is az írót. Ha nem is ismerjük személyesen, legalább látásból. Vagy ha nem is ismerjük se látásból, se személyesen, legalább hallomásból, ha ismerjük. Vagy úgy sem, csak mondjuk, ha tudjuk, hogy ugyanoda járt egyetemre, ahova mi is, mert mik vannak, ugyanazzal a vonattal zötykölődött és ugyanaz az alagút után kezdett ugyanúgy szedelődzködni. Vagy ha busszal jött, ugyanúgy a Kopár csárda után jelzett, hogy az ujjlenyomatunk egymásra préselődött vele. És közben fejben írta már a regényét. Feltéve persze, ha nem az ellenkező irányból jött, mert akkor a Klotild után jelzett, vagy a benzinkútnál, ha busszal, vagy esetleg egyenesen piliscsabai volt az illető, mint Hobo, vagy Vadóc úr (Isten nyugosztalja). És az is lehet, hogy kocsival, vagy gyalog jött. Mennyi lehetőség... De ha minket ez nem is érdekel, mert nincs meg bennünk a pázmányos mojo, könyvet venni akkor is jó. A tavalyi számban olvashattatok egy rövid listát (természetesen a teljesség igénye nélkül), amelyet Tóth Kata kollégám és a Milyenferi zenekar frontembere gyűjtött össze. Most ez a lista kicsit hosszabb, mert bővült nem is akármilyen nevekkel, de persze a teljesség ezúttal sem lehetett cél. Szóval, aki kimaradt, az nyugodtan írjon egy dühös emailt, én is ezt tenném. Változatos műfajok: felnőtt és gyerekversek, próza, kisregény, nagyregény, képregény, slam poetry. Szóval irány a könyvtár, antikvárium, könyvesbolt, ismerős könyvespolca, stb.

Lakatos István: Óraverzum (Magvető, 2013?) Ayhan Gökhan: János és János (Kalligram, 2013?) Csender Levente: Murokszedők (Magyar Napló, 2013) Pion István: Atlasz bírja (Helikon, 2013) Simon Márton: Polaroidok (Libri, 2013) Ijjas Tamás: Bőröndapu (Betűtészta Kiadó, 2012) Ayhan Gökhan: Fotelapa (JAK, 2011) Babiczky Tibor: A jóemberek (Magvető, 2011) Horváth László Imre: Nézd, havasak a fák, tél van (Fapadoskönyv Kiadó, 2011) Lakatos István: Dobozváros (Magvető, 2011) Ughy Szabina: Külső protézis (Orpheusz, 2011) Bíró Gergely: Oroszlánkeringő (Magyar Napló, 2010) Csender Levente: Fordított zuhanás (Magyar Napló Kiadó, 2010) Horváth László Imre: A bolondok városa (Magyar Napló Kiadó, 2010) Lakatos István: Lencsilány (Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2010) Simon Márton: Dalok a magasföldszintről (L'Harmattan, 2010) Toroczkay András: Napfényvesztés (Magyar Napló Kiadó, 2010) Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk – esszék (Magvető, 2009) Svébis Bence: Biztos talaj (Tippcult Kft., 2009) Cserna-Szabó András: Puszibolt (Magvető, 2008) Babiczky Tibor: Levegővétel (Alexandra Kiadó, 2007) Cserna-Szabó András: Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (A macskajaj regénye 52 recepttel, Alexandra, 2007) Csender Levente: Szűnőföldem (Magyar Napló Kiadó, 2006) Cserna-Szabó András: Levin körút – hasnovellák, gasztroesszék (Ulpius ház, 2004) Csender Levente: Zsírnak való (Magyar Naplő Kiadó, 2003) Cserna-Szabó András: Félelem és reszketés Nagyhályogon (Magvető, 2003) Cserna-Szabó András: Fél négy (Magvető, 1998) Cserna-Szabó András: Fél hét (Magvető, 2001) Babiczky Tibor: Istenek vagytok (Püski Kiadó, 1999) Dávid Ádám: A Virág utcai focibajnokság (Pozsonyi Pagony, 2011) Ijjas Tamás: Fejedelmi többes, (Noran Kiadó, 2008)

12. oldal


ALMANACH - 2012. IV. 13.

13. oldal


ALMANACH - 2012. IV. 13.

PÁZMÁNY KLUB TALÁLKOZÓ A.D. 2012

14. oldal


A „PÁZMÁNY KLUB IV. ÖREGDIÁK TALÁLKOZÓ” CIVIL TÁRSASÁGRÓL

A korábbi évek tapasztalataiból okulva 2013-ban a Pázmány Klub éves öregdiák találkozójának megszervezésére több öregdiák civil társaságot hozott létre. A „civil társaság” mint szervezeti forma 2011-ben került civil törvénybe (2011. évi CLXXV. törvény az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról.) törvénybe. Lényege, hogy egy természetes személyek hozzák létre, nem gazdasági érdekű közös céljaik megvalósítására, közösségi célú tevékenységük összehangolására, azaz egy non-profit cél elérése érdekében, és ha azt a célt eléri, meg is szűnik. A tagok közösen cselekszenek, közösen viselik a felelősséget és a terheket. A civil társaság nem jogi személy, nem igényel bejegyzést, tevékenységének befejeztével elszámolást készít. Mivel a Pázmány Klub előző találkozóját – ami egyben (az első) közös rendezvény volt a PPKE BTK-val – alig négy hónappal a törvény kihirdetése után, 2012 áprilisában szerveztük, most nyílt először lehetőségünk az új szervezeti forma kipróbálására. A civil társasághoz a két alapítón kívül a Campusaurus lapzártájáig, formálisan tíz öregdiák csatlakozott, 18-an pedig bejelentették csatlakozási szándékukat. A csatlakozás az est végéig folyamatos így a szervezet végső taglétszáma minden valószínűség szerint jócskán meghaladja majd a 30 főt. A szervezet céljaihoz, illetve az est szervezéséhez támogatóként csatlakozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi kara, valamint több, öregdiákok tulajdonában lévő vállalkozás. Részletek a társaság alapító okiratából: A Civil Társaság Célja A Társaság elsődleges célja a 2013. október 10-én megrendezésre kerülő „Pázmány BTK öregdiák találkozó – Gólya Reinkarnációs Party III.” című, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának egykori hallgatói számára szervezett öregdiák találkozó (a továbbiakban: Öregdiák találkozó) szervezése, lebonyolítása, az azon történő részvétel. A Társaság Célja megvalósul, ha az Öregdiák találkozó megfelelő létszám mellett megtartásra került vagy a jelen szerződésben megjelölt határidő eltelt. A Civil Társaság vagyona, gazdálkodása A Társaság minden egyes tagja 1 000 azaz egyezer forintot köteles a Társaság rendelkezésére bocsátani az Öregdiák találkozó kezdetéig. /…/ A Társaság tagjai tudomásul veszik, hogy amennyiben a befizetett összeg a felmerülő költségeket meghaladja, a fennmaradó rész a Wesley János Lelkészképző Főiskola által fenntartott, 1086 Budapest, Dankó utca 11. szám alatt működő óvoda részére kerül az elszámolást követően egy összegben átadásra. A tagok részére kifizetés tehát ebben az esetben nem történik. /…/ A Civil Társaság megszűnése A Társaság megszűnik, amennyiben az I. pontban megjelölt cél megvalósul, illetve az erre nyitva álló határidő eltelik.

15. oldal


IMPRESSZUM Campusaurus – III. évf. 1. szám. 2013. október. A Pázmány Klub ingyenes időszaki lapja. Megjelent 160 példányban. Kiadó: Pázmány Klub (www.pazmanyklub.hu) Alapítók: Kükedi Tamás, Sasvári Gábor, Wildner Ágost Főszerkesztők: Soós-Vass Nóra és Kükedi Tamás Munkatársak: Bíró Mátyás, Kovács Edit, Kovács Panni, Németh Sarolta, Szilágyi Bundi András, Tóth Bálint, Toroczkay András Borító: Ambrózy Áron Tördelés és design: Tóth Bálint Fotók: P Műhely egyesület, Nagy Zoltán – MTVA, Mohácsi László, valamint a Facebookon elérhető nyilvános fotók Nyomda: Copy-Mánia Kft.

Profile for Agost Wildner

Campusaurus 2013 szeptember  

Campusaurus 2013 szeptember - a harmadik szám

Campusaurus 2013 szeptember  

Campusaurus 2013 szeptember - a harmadik szám

Profile for wagost
Advertisement