Gruber Enikő: Történelem, kultúra, szellem

Gruber Enikő TÖRTÉNELEM, KULTÚRA, SZELLEM

A kötet megjelenését a Tartományi Tudományügyi és Technológiai Fejlesztési Titkárság támogatta

Gruber Enikő

TÖRTÉNELEM, KULTÚRA, SZELLEM

Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete Szabadka, 2015

Létünk Könyvek 3.

Sorozatszerkesztő: Bence Erika

© Gruber Enikő, 2015 © Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete, 2015

ELŐSZÓ A művelődéstörténeti kutatások az emberek társadalmi és szellemi fejlődését vizsgálják az élet szinte minden mozzanatára kiterjedve, így jelentőségük több szempontból is tagadhatatlan. Művelődéstörténészként fontosnak tartom, hogy minél inkább megismerjük térségünk történetét, hiszen Léderer Emma szavaival élve: ,,csak a múlt megismerése vezethet a jelen megértéséhez”.

A kötet koncepciójában és a témák megközelítésében is eltér az eddigi vajdasági művelődéstörténeti kutatásoktól. Különböző korokból merítettem, különböző tematikákat dolgoztam fel sajátos nézőpontból, arra törekedve, hogy a kutatási téma egy eddig ismeretlen oldalát domborítsam ki.

Születési helyemből adódóan mindig is vajdasági témákkal foglalkoztam. Egy kutató számára ugyanis a legjobb témák törvényszerűen azok, melyeket közel érez magához. E vidék számos fontos történeti esemény helyszíne volt, mégis sokkal kevesebb feltáró munka született róla, mint amennyit elvárnánk.

Az általam vizsgált események a XII. századig nyúlnak vissza, a titeli prépostság alapításáig. Bár a káptalan hiteles helyként is működött, és a prépostság gondozásában később megépült a vár is, mely a törökök elleni harc során fontos védőbástyaként szolgált, jelentősége vagy csupán megléte rég a feledés homályába veszett, ezért tartottam fontosnak megemlékezni róla.

A Ferenc-csatorna története, illetve a bánáti betelepítések számomra a legfontosabb témák közé tartoznak, hiszen mindkét esemény meghatározó momentum volt az itt élő lakosság életében.

A mocsarak lecsapolásának köszönhetően hatalmas megművelhető területek keletkeztek, fellendült a mezőgazdaság, valamint a gyáripar és a kereskedelem is virágzásnak indult.

Kempelen Farkasnak – akinek bár a Bánát betelepítésében való munkájával foglalkozom – szintén fontos szerepe volt a csa5

torna létrejöttében. Birodalmi érdeknek tekintette, ezért minden lehetséges módon támogatta. Ugyanolyan elengedhetetlennek tartotta a bánáti területek termékennyé tételét is, és egy olyan német telepes réteggel való feltöltését, amely később alkalmas lehet egy erős gazdaság kialakítására. A Bácska és a Bánát tervszerű betelepítése az adott korszak egyik legfontosabb rendelkezése volt, mely e térségben rengeteg pozitív változást hozott. Ennek köszönhetően a XVIII. század egy termékeny és hálás korszak, hiszen sok-sok érdekes témával szolgál a kutatók számára.

A következő évszázad szintén két tanulmány forrását képezi. Ekkor készítette el Róna József híres lovas szobrát a zentaiak kérésére, és ekkor utazta be vidékünket Széchenyi István, Mindszenthy Antal és Ritt Gyula, akiknek a feljegyzéseiből mi is megismerhetjük, milyen impressziókat keltett e táj az akkori utazókban.

A XX. század második felének ideológiai vizsgálata szintén hozzám közel álló téma. Fontosnak tartom, mert az akkori tudatformáló tevékenység hatása a mai napig érezhető, és a délszláv térség történeti értelmezése során megkerülhetetlen. A jugoszláv ideológia jelenlétét a Pionírújság tizenkét évfolyamában vizsgálom. A gyermeklap, amely a mai Jó Pajtás elődjeként 1947−1958ig jelent meg a kommunista propaganda egyik eszközeként, a naiv gyermeki elmére próbált hatni. A jugoszlávizmus eszméje mélyen be is ivódott e generáció tagjaiba, és ez a későbbi évtizedek minden megnyilvánulásában kimutatható.

Az említett művelődéstörténeti tanulmányok tematikájuknak és megközelítésüknek köszönhetően a szélesebb olvasórétegnek szólnak, mindazoknak, akiket érdekelnek az ok-okozati összefüggések, és akik szívesen olvasnak e térség történeti alakulásának egy-egy fontosabb mozzanatáról.

A szerző 6

A TITELI PRÉPOSTSÁG A titeli prépostság alapításának pontos dátumára nincsenek konkrét adataink. X. Leó pápa I. Lászlót, illetve annak öccsét, Lambertet nevezi meg alapítóként (THEINER 1859, 591), ebből következik, hogy valamikor a XI. század végén keletkezhetett. Történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy Szent László tudatosan erősítette e déli peremvidéket, ugyanis nagyszabású külpolitikai tervei voltak, és az erős egyházszervezet egyfajta biztos háttért jelentett számára.

Az első írott forrás, melyre hiteles adatként támaszkodhatunk, egy oklevél 1138-ból (IVÁNFI 1877, 7). E dokumentum II. Béla király káplánjaként egy Lőrinc nevezetű titeli kanonokról tesz említést.

Martirius esztergomi érsek 1156-os évi adománylevelében pedig Péter, titeli prépost az adományozás egyik tanúja (JERNEY 1857, 73). A későbbiekben számos oklevélben és hivatalos iratban találkozhatunk titeli kanonokok és prépostok neveivel, hiszen a hiteles hely képviselőiként gyakran szerkesztettek és írtak át okiratokat.

Ezek azok, melyekből tudhatjuk, hogy a titeli káptalan az Isteni Bölcsesség, vagyis a Dei Sapientia nevet viselte egykoron, a fennmaradt pecsét ugyanis a nevet is tartalmazza.

1. ábra. A titeli prépostság pecsétje

7

A titeli prépostság a kalocsai egyházmegye területén feküdt, de abban a privilégiumban részesült, hogy közvetlenül az esztergomi érsek joghatósága alá tartozott. Mindezt bizonyosan IX. Bonifác pápa 1400. május 1-jén kelt diplomájából tudjuk, ahol felsorolja azokat az apátságokat és káptalanokat, amelyek kivontak azon püspökségek felügyelete alól, ahova területileg tartoztak volna. Még inkább megerősíti ezt X. Leó pápa 1513-as oklevele (ÉRDÚJHELYI 1895, 54), melyben a titeli prépostnak engedélyt ad, hogy a szentelt olajokat a szomszédos püspököktől szerezhesse be, mivel az esztergomi érseki székhely, ahova tartozik, tíznapi járásra van.

A titeli, rendezett káptalanban volt olvasó, éneklő, őrkanonok, illetve dékán és számos egyszerű kanonok is. Abban az időben mind a szerzetesek, mind pedig a világi papok társas életet éltek, és az egyetlen különbséget közöttük a szerzetesi fogadalomtétel megléte vagy hiánya jelentette. A titeli egyház egyértelműen a társas káptalanok közé tartozott világi papokkal, és kitüntetett szerepe volt a magyarországi intézmények között. Jelentősége abban rejlett, hogy ez volt az első olyan egyházi intézmény a vidéken, amely a király kegyeit élvezhette. Az itt élő és dolgozó kanonok és prépostok egyaránt teljesítettek szolgálatot az egyház és a tudomány területén, valamint tevékenykedtek egyházi és világi ügyekben. A prépostok királyi kancellári és alkancellári tisztséget láttak el, némelyek pápai követként dolgoztak, de részt vettek a pápai tized begyűjtésében is, illetve szerepet vállaltak a döntéshozatal előkészítésében és az udvari írásbeliségben, míg a kanonokok jegyzői feladatokat teljesítettek, egyházi szempontból pedig a titeli és a környező falvak magyar ajkú híveinek lelki gondozói voltak. Több titeli prépostnak is sikerült magas rangot elérnie a későbbiekben.

Koboli László prépost 1326-ban zágrábi püspök lett, majd 1342ben kalocsai érsek, Gerhardt Kelemen 1344-ben csanádi püspök, de itt tevékenykedett Csezmiczei János is, aki később pécsi püs8

pökké vált, és akit ma Janus Pannoniusként ismerünk. Az egyik leghíresebb itteni prépost viszont kétségkívül Bakócz Tamás, aki Janus Pannoniustól örökölte meg e tisztséget. Ő volt az egyetlen magyar pap, aki pályázhatott a pápai címre, de végül, mint tudjuk, esztergomi érsekként halt meg. Később a XIV. századtól a titeli prépostsági tisztséget egyfajta szinekúraként adományozták más magas pozícióban lévő egyházi személyeknek, akik szinte sosem tartózkodtak a helyszínen. Ez természetesen, nem hogy az intézmény javát nem szolgálta, hanem a pozíció is elveszítette addigi tiszteletbeli státuszát.

A titeli prépostság több birtokkal és plébániával is rendelkezett. A középkori társadalmi rendszer ugyanis szorosan összefonta az egyház és az állam érdekeit, és ennek köszönhetően az egyház bőséges anyagi javakhoz jutott. Ismeretes, hogy az egyházi méltóságok az állami szférában is fontos funkciókat láttak el, és az is, hogy a társadalmi rendszert mély vallásosság jellemezte, így a fejedelmek és a nagybirtokosok elismerésük jeléül komoly ös�szegekkel támogatták az egyházi intézményeket. A titeli káptalan több birtokkal rendelkezett, és bár sok nehézséggel kellett szembenézniük, mégis a prépostság nagy befolyással volt az Alföld mezőgazdaságára (WENZEL 1887, 114). Pontos adataink nincsenek arra vonatkozóan, mely birtokok tartoztak a titeli káptalanhoz, csak néhányról tudjuk biztosan, melyek nevei egy-egy okiratban fennmaradtak, a legfontosabb azonban kétségkívül Erdőd volt.

Erdőd mint vár, mint rév és mint bortermelő terület, egyaránt fontos volt a prépostságnak, olyannyira, hogy sokszor magát a birtokost is erdődi prépostnak nevezték.1

1

Például Bakócz Tamást is sokszor Erdődi Bakócz Tamásként emlegetik, bár az ő esetében ez Erdődi név a Szatmár megyei Erdődről származik, de ugyanilyen okból kifolyólag.

9

2. ábra. Erdőd vára egy XIX. századi metszeten

Az erdődi birtok terjeszkedéséből kifolyólag többször is ös�szetűzésbe került a prépostság a budai Klarissza apácákkal. Hol az apácák sérelmezték a jogtalan birtokháborítást, hol pedig a prépost panaszolta be őket, miszerint embereik megtámadták az erdődi révet és megsebesítették az ott dolgozó embereket.

A titeli rév, amely az egyik legnagyobb tiszai átkelő volt, szintén a káptalan tulajdonát képezte. Ezt bizonyítja az az okirat, amely szerint 1450-ben Guthi Ország Péter titeli prépost a szegediek minden boros hordójából tíz dénárnyi vámot követelt (VARGA 1887, 238). A szegediek Hunyadi János kormányzóhoz fordultak fellebbezésért, mivel nekik Zsigmond király vámmentességet ígért az ország egész területén. Az ügy végül alapos kivizsgálás után a szegediek javára dőlt el.

A titeli prépostsághoz tartozó területekről nem készült feljegyzés, azt viszont tudjuk, hogy voltak birtokai Titel környékén, Szigetvárnál, Erdőd és Eszék vidékén, Valkó vármegyében és valószínűleg az ország más területein is, hiszen akkoriban az egy10

házi javak nem egy területen tömörültek. A titeli káptalan éves jövedelme mintegy 4000 arany volt (ÉRDÚJHELYI 1895, 65), ami körülbelül megegyezett a bácsi káptalanéval, és ebből következett az, hogy az 1498. évi törvény nekik is ötven lovas katona tartását irányozta elő a törökök elleni védelem céljából.

Titel mint hiteles hely A hiteles helyek olyan káptalanok, konventek és szerzetesi monostorok voltak, melyek hiteles pecséttel rendelkeztek, és az ország lakosainak birtokairól, illetve más jogairól hivatalos oklevelet készíthettek, amelyeket azután különböző levéltárakban őriztek, és őriznek még ma is. A káptalanok tagjait hitelesítés és végrehajtás céljából bármikor kiküldhették, nemcsak a káptalan falain belül működtek. Az oklevél készítőjét mesternek nevezték, de a kiadásnál, szerkesztésénél más kanonokok is közreműködtek, és az ő nevük tanúként szintén felkerült az okiratra. Minden okiratot pecséttel láttak el, ami egy színes zsinóron függött az oklevélről.

3. ábra. A titeli káptalan egy eredeti oklevele 1238-ból, amely a Révay család központi levéltárában található

11

4. ábra. A titeli káptalan 1325. április 29-én kelt okiratának 1931-es évi átirata a kincstári levéltárból

Mint ahogy a prépostság alapításáról sincsenek pontos adataink, úgy azt sem tudjuk pontosan, mikor ruházták fel e hitelesítő tevékenység engedélyével. Az viszont bizonyos, hogy 1237-ben már eszerint működött, ezt több oklevél is tanúsítja, illetve az is ismeretes, hogy 1366-ban Lajos király felszólítja a titeli, a boszniai és a kői káptalant, hogy mindenkor álljanak a kalocsai érsek és káptalan szolgálatára, ha az tanúságlevél kiadására kérné őket.

Az általuk kiadott oklevelek tették hivatalossá ugyanis a különböző területek tulajdonoscseréjét. Egy ilyen okiratban olvashatjuk, mely 1250-ben kelt, hogy Nemhyz Félix fia szabadságáért cserébe a kalocsai káptalannak adományozza Babayt (WENZEL 1863, 332), vagy egy másik 1331-ből arról számol be, hogy Zalánkeméni Vechy Balázs a deberi hegyen egy szőlőt eladott a titeli konvent jelenlétében (FEJÉR 1834, 288). Arról is tudomásunk van, hogy 12

1395-ben egy királyi rendelet miatt a titeli káptalan határjárást tart Zondban az apácák területének meghatározása céljából. Sajnos, a titeli prépostság levéltára a török pusztítás során elveszett, csak néhány okirat maradt fenn, amelyeket ma a Magyar Országos Levéltárban őriznek.

A titeli vár A titeli vár építéséről hasonlóképpen nincsenek adataink, mint a prépostság vagy a hiteles hely keletkezéséről sem, az viszont ismeretes, hogy 1247-ben IV. Incze pápa felszólítására az egyházi testületek különböző erődítményeket kezdtek el építeni a mongol veszedelem ellen. Ekkor épülhetett a titeli vár is, amelyről a káptalan gondoskodott, és aminek a török háborúk idején nagyon fontos szerepe volt a délvidéki területek védelmében. Az feltételezhető, hogy valamiféle vár már korábban is létezett, de erődszerű átalakítására csak a török időkben került sor. Ezt támasztja alá X. Leó pápa 1513-as levele is, melyet a titeli templom restaurálása kapcsán adott ki, és melyben a vár építésének fázisairól is szót ejt, illetve Szerémi György emlékiratai, melyben a XV. században már várnak nevezi az erődítményt, amikor leírja, hogy V. László király Nándorfehérvárról először a titeli várba utazott, és onnan tovább Szegedre. Az bizonyos tehát, hogy e vár elhelyezkedésének köszönhetően már a mohácsi csata előtt is őrhelyként szolgált, és fontos megfigyelőpont volt a magyarok részére, igazi jelentőségét azonban csak a XVI. században nyerte el.

A török veszedelem közeledtével Báthory István megerősíti a környező várakat, köztük Titelt is, és 200 gyalogost vezényel e pontra. A gyalogos katonákon kívül azonban a védekező mechanizmus másik nagyon fontos eleme az állandó sajkás hadsereg volt. Titel lakosságának jelentős százalékát ugyanis szerbek alkották, akik szintén részt vettek a vár védelmében. Ők gondoskodtak az élelemszállító hajókról is, miután a törökök elfoglalták Nándor13

fehérvárt. Tomory Pál ezután a lehetőségeihez mérten megerősítette a titeli vár védelmét, de mindez hiábavalónak bizonyult a hatalmas ellenséges sereggel szemben. A törökök ugyanis Buda felé vonulva végig pusztítottak mindent, ami az útjukba került, beleértve Titelt is, és teljesen kopárrá tették e vidéket. Egy török történetíró, Kemálpasazádé így ír a vár elfoglalásáról: „A Tisza vizének a Dunába ömlésénél, a folyó partján van a gonosz hitetleneknek egy igen jól megerősített, kőfallal körülvett és szilárd kapukkal ellátott vára, mely az erősség föltételeit s a szilárdság eszközeit magában foglaló, hozzáférhetetlen helyen fekszik s melynek tornyai az Égben a Kos csillagzatánál végződnek. Az ország nyelvén Titil néven ismeretes. Alapjai a vizek fenekére érnek le, míg bástyái az ég csúcsáig nyúlnak le. Ámbár a nevezett erőd bővében volt úgy a hadiszereknek, mint a harcosoknak, mégis mihelyt hallották a várbeli gaz gyaurok, hogy a hadrendező és országhódító pasa óriási seregével erre közeledik, házaikat üresen hagyva kiszöktek és eszeveszetten megfutottak. Mikor az igazhívő török sereg visszatérő útjában e helyre érkezett, az istentagadók felekezetéből sem férfit, sem nőt, egy szóval egy lelket sem talált a várban. Papjaik és szerzeteseik is odahagyták a templomokat és kolostorokat s a többiekhez csatlakozva, megszöktek. Házaikkal és javaikkal nem törődve, azt hangoztatták, hogy a ki csak fejét megmentheti, nagy nyeresége lesz. (…) E nehezen hozzáférhető vár tehát kardcsapás és minden harc nélkül elfoglaltatott. Az egész környéken nem maradt egy lélek sem, a ki ellenállni és megküzdeni bírt volna. Így a hitetlenség földének ezen végvidéke is meghódolt a hatalmas vezérnek” (ÉRDÚJHELYI 1895, 78–79).

A titeli várat Ibrahim pasa foglalta el, miután Pétervárad bevételének hírére a lakosság nagy része elmenekült. Maga a szultán is megpihent itt Budáról visszafelé jövet, amikor már az ő fennhatóságuk alá tartozott, addigra azonban az egész város romok-

14

ban hevert. Verancsics2 1553-as konstantinápolyi útjának leírásában így tesz említést róla: „Titelt messziről megpillantottuk. Úgy véljük, nincs mit mondanunk a romokról és pusztulásról: mivel nincs ott egyéb vadonnál és pusztulásnál” (ÉRDÚJHELYI 1895, 81). A szultán csapatai ugyanis felégették a prépostságot annak minden értékével együtt, a megmaradt várat pedig saját katonáik vették birtokba. A város ezután fontos szerepet látott el, a titeli nehija központja lett, amely alá a szomszédos 34 falu tartozott. A török uralom egészen a XVII. század végéig tartott, amikor is 1688. július 28-án a császári csapatoknak sikerült visszavenniük nemcsak a titeli, hanem több Dél-Duna menti várat is, így e terület teljesen felszabadult a török iga alól. 1696-ban egy kis időre ismét oszmán kézre került, de még ugyanazon évben a császári csapatok visszafoglalták, a rákövetkezőben viszont a Zenta felé vonuló törökök a vár épületeit felgyújtották, így az a tűz martalékává vált.

A megmaradt téglákat később Belgrád újjáépítéséhez, majd a titeli sajkás zászlóalj épületeihez használták fel, így a XVIII. század végére semmi nem maradt a hajdan híres várból.

Titel mint prépostság, mint hiteles hely és mint vár fontos helyet foglal el történelmi múltunkban, ám mindebből vajmi kevés maradt fenn kollektív emlékezetünkben. Titelről szinte kizárólag mindenkinek a két nagy folyó találkozása jut eszébe, bár ez nem helytálló, hiszen a Tisza valójában nem itt, hanem néhány kilométerrel lejjebb ömlik a Dunába. Sajnos, a prépostságról alig maradtak írásos adataink, ami szintén megnehezíti emlékének ápolását, de akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy e térség kulturális fejlődése rengeteget köszönhet neki, és végvárként hosszú évekig védte hazánkat az ellenséges erőkkel szemben.

2

Verancsics Antal 1553–1557-ig pécsi püspökként I. Szulejmán szultánnál volt követ Isztambulban.

15

5. ábra. Az 1697. augusztus 28-ai titeli ütközet részlete a vár rajzával és alaprajzával

Irodalom ÉRDÚJHELYI Menyhért. 1895. A titeli káptalan története. In BBVTT Évkönyve.

FEJÉR György. 1834. Magyarország egyházi és világi okmánytára: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. 10. kötet. Buda: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

FRAKNÓI Vilmos. 1889. Erdődi Bakócz Tamás élete 1442–1521.

Budapest: Franklin-Társulat Könyvnyomdája. Forrás: http:// mek.oszk.hu/05700/05734/html/01.htm#d1e195 IVÁNFI Ede. 1877. Titel mint prépostság, káptalan, hiteles hely és vár. Temesvár: Magyar-féle könyvnyomda.

16

JERNEY János. 1857. A magyarországi káptalanok és konventek – mint hielmes és hiteles helyek története. In Magyar Történelmi Tár. MTA Kiadása, 1. sorozat, 2. kötet.

THEINER, Augustino. 1859. Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia II. kötet. Romae: Typis Vaticanis.

VARGA Ferenc. 1887. Szeged város története. A legrégebbi időktől a török foglalásig. Szeged: Szerzői magánkiadás.

WENZEL Gusztáv szerk. 1863. Monumenta Hungariae Historica: Magyar történelmi emlékek. 1.osztály: Okmánytárak. XII. kötet. Pest: Eggenberger.

WENZEL Gusztáv. 1887. Magyarország mezőgazdaságának története. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága.

17

A FERENC-CSATORNA ALAKULÁSÉS KULTUSZTÖRTÉNETE A Ferenc-csatorna, mely Magyarország első és legnagyobb hajózható csatornája, egyúttal korának egyik legfontosabb alkotása is volt, nagyban hozzájárult Bácska gazdasági felemelkedéséhez. A Duna folyót a Tiszával összekötvén ugyanis nemcsak a kereskedelmi útvonalak hossza rövidült le, hanem egyre több lehetőség adódott az újonnan odatelepült lakosság számára is. A mocsarak lecsapolásával és a folyók szabályozásával az addig lápos, vadregényes táj egyszerre termékennyé vált, és az addig lakatlan, hasznosíthatatlan térség gazdag gabonatermő vidékké változott. Az így nyert több tízezer holdnyi területen termelt gabona gyorsan és olcsón tudott eljutni az ország más pontjaira, és jó megélhetést biztosított a lakosság számára. A mezőgazdaságon kívül a gyáripar és a kereskedelem is virágzásnak indult. Itt alakultak meg az első kender-, cukor- és olajgyárak illetve a különböző üzemek, melyek még inkább gazdagították e térséget. Napjainkban ezek az érdemek már csak a szakirodalomból ismeretesek, hiszen a mai kor embere csupán a pusztulás végső fázisait érzékeli, mégis érdemes visszagondolni arra, hogy őseink életét több évtizeden keresztül milyen mértékben könnyítette meg a csatorna. Mindezt szemléltetve álljanak itt egy idős cservenkai német telepes Zichy gróf kormánybiztoshoz intézett szavai: „Mindenünket, amink van, ennek az ároknak köszönhetjük” (MUHI 1943, 64).

A csatornaépítés ötlete és előzményei A XVIII. század nyolcvanas éveiben II. József reformjainak köszönhetően nagyszámú német telepes érkezett a törökök által elnéptelenített vidékekre. 1782 és 1786 között mintegy 3000 családot telepítettek Bácskába, akik kamarai földeket kaptak. A számukra 19

kijelölt földek kiparcellázásával Kiss József kincstári mérnököt és építészeti igazgatót bízták meg. Kiss József az 1758-ban hochkircheni csatában hősi halált halt Kiss János alezredes legidősebb fiaként látta meg a napvilágot 1748. március 19-én Budán. Mivel a szülei jómódúak voltak, így két testvérével, Istvánnal és Gáborral, a bécsi császári-királyi mérnökakadémián tanulhatott. A képzés befejezése után nyugat-európai tanulmányútra indult, és ezen az úton ismerkedett meg az új vízépítési eljárásokkal, mert ekkoriban kezdték el építeni a hajózható csatornarendszert Nagy-Britanniában. Hazatérése után hidászként szolgált a seregben, majd leszerelt, és kamarai mérnökként dolgozott Bécsben, amikor is szabályozási munkákat vezetett a Duna Dévény és Komárom közötti, majd pedig a mohácsi szakaszán. Életútjáról emlékirataiban1 számol be. Fiatalkorát nem részletezi, főleg a későbbi, Zomborba költözése utáni időkről olvashatunk benne. Kiss József ugyanis 1780 táján, még II. József trónra lépése előtt kincstári mérnökként Zomborba települt, és ott végezte feladatait. A rá bízott földosztás teljesítése alatt jól megismerte Bácska középső részét, és látta, hogy a későbbi Ferenc-csatorna vonala mentén mocsaras területek vannak, melyek nemcsak egészségtelenek a lakosságra nézve, és akadályozzák a sikeres telepítést, hanem ily módon hatalmas területek vesznek kárba. Ha ugyanis a mocsarak le lennének csapolva, akkor az áradások nem veszélyeztetnék sem az újonnan kialakult településeket, sem a szántóföldeket. Különösen Kúla, Cservenka, Torzsa és Kucora határában voltak ilyen területek. A probléma megoldására 1785-ben Kúlától Verbászig egy

1

20

Kiss József 1769-től vezette emlékkönyvét, melyet számos illusztráció díszít. A borítóján ezt olvashatjuk: „én boldog emlékkönyv vagyok. Azon legmagasabb kegyben részesültem, hogy Ő Felsége II-ik József császár átlapozott és most azon különös szerencse ér, hogy mult idők felejthetetlen emlékeül a magyar nemzeti muzeumba áttétetem. Anno 1813.” Az emlékkönyv azért nagyon jelentős, mert a csatornaépítés számos mozzanatát megörökítette.

kisebb, egy méter széles, ármentesítő csatornát ásatott2, és ezután a felesleges vizek a Cserna-barába folytak. A levezetés olyan jól sikerült, hogy Torzsa és Kucora környékén is elvégezték ugyanezt a műveletet, és más helyeken is hasonlókat terveztek. A következő év elején Kiss József kérvényt nyújtott be az udvari kamarához 14 ezer forintnyi hozzájárulásért, melyből az Ószivác környéki mocsarak lecsapolását végezte volna el. A kamara áldását adta az ötletre, így 1786 őszétől 1787 nyaráig kiépülhetett az Újverbászt Sziváccal összekötő két méter széles árok is. Ennek köszönhetően ismét hatalmas területek váltak megművelhetővé, ahol fellendülhetett a gabonatermelés. E levezető árkok azért nagyon fontosak, mert ezek vezettek el a csatorna szükségességének gondolatához.

Kiss Józsefet eredményes munkájáért 1788-ban kamarai igazgató mérnökké nevezték ki, így tisztségénél fogva az orosz–török háború alatt, melyben Ausztria is részt vett, feladatként rá hárult a zavartalan hajózás biztosítása. 1787-ben Kiss Gábor, József testvére, aki szintén mérnök volt, meglátogatta bátyját az Alföldön.

A két testvér látván a telepesek szorgalmát és a földek magas termékenységét, arra a megállapításra jutott, hogy a gabonafelesleg bizonyára hamarosan elszállítást fog igényelni, így igen hasznos lenne ezen a kereskedéstől elszigetelt vidéken egy hajózható csatornát létesíteni, ami összekötné a Dunát a Tiszával, hiszen a jókora szintkülönbség3 hasznosításában nagy lehetőségek vannak.

Ugyanakkor, ha Batinától vagy Monostorszegtől Bácsfölvárig egy hajózható csatornát építenének, az megrövidítené a hajóutat is, és így 150 kilométert megtakaríthatnának. Miután saját költségen kétszer is szintfelmérést végeztek, tervrajzokat készítettek, és a

2

3

Eimann János, aki a munkálatok alatt mint állami számvevő főfelügyelőként volt jelen, Der deutsche kolonost című könyvében leírja, hogy a munka kivitelezéséért, amelyen napszámosokat alkalmazott, 400 forintot kapott Kiss Józseftől, aki pedig valószínűleg a kincstártól. Eimann szerint ez volt az első pénzbeli juttatás, amit a csatorna építésére fordítottak.

ISMERETLEN (1983. január 31.) 23 míg P.H.Z. (1899, 71) 27 lábnak írja.

21

háború befejeztével, 1791. december 12-én felterjesztették azokat a magyar királyi udvari kamarához. A javaslatban ez állt: ,,Az alulírott két testvér, azon törekvéstől vezérelve, hogy hazájuk javát szolgálják, bátorkodnak a császári és királyi felségnek a bácskai kamarai körzetben, Monostor felett és Bácsföldvárnál, a Duna és a Tisza hajózható csatornával való összekapcsolását legalázatosabban ajánlani. A helyszínrajz és a szintterv, valamint a mellékletek, az építkezés kivitelezhetőségére mutatnak, meg az ebből származó nagy haszonra, a kereskedelemre, a gyárakra, manufaktúrákra nézve, és … e szépfekvésű, jóföldű tartomány fejlődéséhez való hozzájárulására” (ISMERETLEN 1983. január 31.).

6. ábra. Kiss József (1748–1813)

22

7. ábra. A Ferenc-csatorna tervezete

A javaslatban még egy fontos mozzanat szerepelt, ami abban az időben újszerűnek hatott. Azt ajánlották az uralkodónak, hogy a csatorna építését magánvállalkozásra bízza. Egy olyan magánvállalkozásra, amely részvénytársaság jellegű lenne, és amely számára természetesen különböző előjogokat kellene biztosítani.

Minderre azért volt szükség, mivel az ország anyagi tartalékait felemésztette a törökök elleni háború, és képtelen lett volna arra, hogy egy ekkora beruházást támogasson. A felterjesztés szerint a csatorna hossza 13,25 osztrák mérföld, vagyis 100,5 kilométer lett volna, mélysége pedig egy bécsi öl, ami 189,65 centiméter. A szélességére vonatkozóan pedig azt a kijelentést tették, hogy akkorára tervezik, hogy két Kelheimer típusú hajó4 zavartalanul elhaladhasson egymás mellett. A felterjesztés további részében a csatorna kiépítéséből származó nyereséget tárgyalták. A legfontosabbnak a hajóút lerövidítését tekintették, ami megkönnyítette volna a sószállítást, ugyanis akkoriban Szeged volt az Osztrák–Magyar Mo

4

Ez volt akkoriban a legnagyobb típusú hajó, ami a Dunán közlekedett.

23

narchia keleti részeinek a sólerakata. Az erdélyi sóbányákból a Maroson keresztül került oda a só, hogy később tovább szállíthassák a Tiszán és a Dunán Baja, Szolnok és Pest irányába. Ezek a hajók kénytelenek voltak, Bácsfölvár mellett is elhaladva, Szalánkeménig leereszkedni a Tiszán, hogy a Dunáig jussanak. Úgy tervezték, hogy a csatorna Bácsföldvárnál torkollik majd a Tiszába, a Dunába pedig Bezdán alatt, Monostornál. Segítségével tehát le lehetne rövidíteni az utat. Bácsföldvár és Bezdán között a távolság szám szerint 17 hajóállomással csökkenne, ami 258 kilométert jelent, vagyis tíznapi hajóúttal lenne kevesebb a táv, visszafelé, a víz folyásával szemben hajózva pedig hússzal. Mindemellett segítségével el lehetne kerülni a Duna legveszélyesebb – Bezdán és Pétervárad közti – szakaszát, illetve az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a csatornán nem szünetel majd hónapokig a vontatás (ebben az időben a hajókat még lovak vagy emberek vontatták) a Dunán nagy esőzések, áradások után, csak a téli hónapokban, amikor befagy. A felterjesztés részletes költségvetést is tartalmazott, mely szerint a csatorna felépítése 901 852 forintba és 27 krajcárba kerülne, és azt ígérték, hogy ha az év nyolc hónapjában ötezer kubikos, ötven ács, negyven kőműves és hatvan kétlovas szekér dolgozna, akkor három éven belül be tudnák fejezni a munkálatokat. Mivel a kamara válasza nem volt elég gyors, így a Kiss testvérek személyesen utaztak Bécsbe, hogy ügyüknek megnyerjék a császárt. A későbbi I. Ferenc király pártfogásának köszönhetően, az apja, II. Lipót is áldását adta az építkezésre, és megkezdődhettek a tárgyalások a különböző hatóságokkal, amikor kitört a francia forradalom, és időközben császárrá választott Ferencnek hadat üzentek a franciák, így a csatorna ügye háttérbe szorult egy időre. Kiss József azonban nem hagyta tervét veszni, és addig munkálkodott, amíg létre nem jött egy társulat, mely anyagilag támogatni tudta a munkálatokat. Az ötvenes létszámú tagságban olyan nagy neveket találhatunk, mint Zichy, Eszterházy, 24

Appony, Battyányi vagy Kolonits. A társaság élén természetesen a Kiss fivérek álltak, akik 1792. augusztus 2-án, illetve 1793. március 27-én szerződést kötöttek a Magyar Királyi Udvari Kamarával a csatornaépítés ügyében. Az építkezést Kempelen Farkas5 udvari tanácsos is pártolta, és az ő közbenjárása is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Kissék engedélyt kaptak az uralkodótól a kivitelezésére. A szerződés azonban különböző kitételeket tartalmazott, melyekhez tartaniuk kellett magukat. Néhány közülük: mivel a csatorna nagyrészt Bács megyei kincstári földeken megy át, így a vállalkozóknak csak a hajózási jog adatik meg, a regálé6 felett továbbra is az uradalom rendelkezik; kocsmákat, mészárszékeket, malmokat csak előzetes egyeztetések után állíthatnak, azonban 50 forint befizetés után az építkezésen dolgozó embereknek az építkezés ideje alatt biztosíthatnak italt és élelmet. A szabadalmazott huszonöt év alatt a csatornában való halászat is engedélyezett, amiért szintén évi 50 forintot kötelesek fizetni, ha azonban a csatorna más törvényhatósági területeken is átvonul, akkor velük is kötelesek megegyezni ez ügyben; a vállalkozóknak számolniuk kell azzal, hogy őket terheli a hidak megépítése és azok karbantartása is, hogy a környékbeli földek tulajdonosai akadálytalanul végezhessék munkájukat; a kincstár által nyújtott kölcsön 200 ezer forint, melyet 40–80–80 ezer forintos részletekben kapnak meg évenként 4%-os kamattal, de csak akkor, ha a társaság bizonyítani tudja, hogy az adott évben már ennél nagyobb összeget fektetett az építkezésbe. Ennek fejében az összes sószállítás a csatornán bonyolódik előre meghatározott összegért, ha a részvénytársaság 5

6

Mechanikus és feltaláló volt. Sakkozógépével vált híressé, amiben ugyan egy ember volt, de optikai trükkökkel, tükrökkel eltüntette. Elsőként a világon beszélőgépet szerkesztett, mely a belenyomott levegőt az emberi hanghoz hasonló rezgésekké alakította át, továbbá a vakok számára írógépet készített, szökőkutakhoz vízemelőgépet, valamint megcsinálta a gőzturbina ősét és átfogó csatornatervekkel is foglalkozott.

Királyi felségjogon élvezett jövedelem.

25

biztosítani tudja a só gondtalan célba érését. A további kitétel mellett a XII. cikkelyben azt is leszögezik, hogy a szabadalmazott huszonöt év lejárta után a kincstár birtokba veheti a csatornát, és a csatorna kiépítéséhez ingyen kapott földeket a társaság köteles ingyen visszaadni, más telkeket pedig olcsón, akkori érték szerint eladni az udvari kamara számára. A szerződésben engedélyezik azt is, hogy a hajók magyar zászló alatt közlekedjenek, és hogy a csatornát az uralkodóról I. (II.) Ferencről nevezzék el.7 Ezeket a szabadalmakat Kiss Józsefék már egy évvel korábban megkapták, ők azonban mindezt átruházták a társaságra három feltétellel: először is, hogy tíz első osztályú részvényt kapnak egyenként 5000 forint értékben, másodszor, hogy a csatornaépítés után megkapják a tiszta jövedelem 10%-át felülmúló jövedelem egyharmadát, illetve, hogy a csatornai igazgatói poszt a Kiss családon belül fog öröklődni. Ezt az egyezséget 1792. június 11-én megkötötték, majd 1796. április 17-én meg is erősítették, ám később mégsem tartották be. A szerződés aláírása után Kiss József egy felhívást tett közzé a Magyar Hírmondóban: „Mennyire szokták előmozdítani minden országba a hajózási csatornák a kereskedést s ez által a köz jóllétet, bizonyítják Anglia, Hollandia s több jelenleg virágzó ország. Ily példák által felbátorítva, két magyar, s névszerint Kiss József és Gábor testvérek, - az idősebik, k. kamarai igazgató mérnök, egyszersmind Bács vgye táblabirája s a másik a cs. kir. ingenieur-karnál kapitány – néhány év alatt különös élénk szorgalommal egy műtervet dolgoznának ki: mint kapcsolhatnék össze csatorna által hazájok két főfolyama, a Duna t.i. a Tiszával, ugy hogy ez által egy nagy, igen terhes és költséges kerülő-út fogna elmellőzni s az eddigi hajózás legalább is 20 nappal rövidülni. Miután ezen javaslatterv a különösen e végre küldött műértők által a hely szintén vizsgálat alá vétetett s ezek azt az országra nézve

7

26

A csatorna I. (II.) Ferencről való elnevezése báró Schwitzen udvari tanácsos ötlete volt, ezzel is tisztelegve az új uralkodó előtt, aki kezdettől fogva támogatta a csatornaépítés ötletét.

nemcsak nem károsnak, sőt inkább hasznosnak találták s ugyanazt az ország főhatóságai is megismerték, ő cs. k. Felsége nekik nem csak kegyelmesen megengedni méltóztatott, hogy tervök valósítására egy különös társaságot (Anglia példája szerint, hol már eddig sok csatorna ily módon haszonnal létesült) »Kir. magyar hajózási társaság« czimmel alkossanak, hanem egy különös, a magyar udv. kamara által velök kötött szerződésben nekik még több igen fontos kedvezést s hasznokat is ajánlott meg. (…) Az ezen csatornára szükséges költségek 900 ezertől egész egy millió forintig számítvák. A vállalkozók szilárd akaratja e munkát három év alatt bevégezni. (…) A kiadandó részvényeknek három osztálya lesz: az 1-ső osztályba tartoznak az 5000, a másodikba az 1000, a harmadikba az 500 frtos részvények. (…) Minden részvényes tagja csatornakiépítés 3 éve alatt, azon naptól fogva, mellyen részvényekért bizonyos pénzt lefizet, a kamatokat száztól – öttel s a csatorna elkészülte után a társaság közgyűlése által évenként híven huzatandó osztalékokat minden levonás nélkül kézhez veendi. (…) ezenkívül minden 1-ső osztálybeli részvényes nemcsak a 9 s 10 pcenttel neki járandó osztalékbul részesül, hanem még azon szabadságot is nyeri, hogy évenként egy terhelt hajója, bármilyen nagyságú legyen is az, szabadul s minden vámfizetés alul menten a csatornán keresztül mehessen” (P.H.Z. 1899, 71–74). A felhívás igen sikeresnek bizonyult, mert egy hónap alatt mintegy 800 ezer forint értékű részvényt sikerült eladniuk, és ezzel megalapították az ország első magánjellegű tőkés vállalkozását. Ekkor egy újabb problémával találták szembe magukat, a munkaerőhiánnyal. Mivel a császár a korábban ígért 4000 katonát a háború miatt nem tudta biztosítani, másképp kellett munkásokról gondoskodniuk, és ezért a szokásosnál jobb feltételeket kellett ígérniük. Toborzók járták az országot, a bér mellé ingyenes szállítást, szállást, élelmezést, orvosi ellátást ígértek, és mivel a földesurak nem szívesen engedték el a jobbágyaikat, ezért nyolc megyéből hoztak rabokat, 27

elítélt bűnözőket. Kissék úgy gondolták, hogy 3000 munkás foglalkoztatásával betarthatják majd a három éves határidőt, de ez – mint később kiderült – hiú ábránd volt csupán, hiszen a csatornát kézi erővel ásták ki az emberek, így sem az idő, sem a pénz nem volt elegendő e hatalmas vállalkozáshoz.

A csatornaépítés folyamata A csatornaépítés végül 1793 májusában kezdődött meg. A munkálatok kezdetben gyorsan haladtak, hiszen a munkások motiváltak voltak. A juttatás köbölönként járt, így aki szorgalmas volt, igazán jól kereshetett. Voltak, akik házat és földet is tudtak venni a bérükből. Melléjük munkavezetőket állítottak, ők ügyeltek a munkára, a szerszámokra, és az ő feladatuk volt a bérek kiosztása is. Kiss József fontosnak tartotta, hogy az alkalmazottaknak megfelelő szállást és egészségügyi ellátást biztosítson, nem beszélve az élelmezés magas színvonaláról. Közben testvérének be kellett vonulnia, hogy katonai szolgálatot teljesítsen, előbb Horvátország területén, majd Budán, így József magára maradt a munkálatok irányításában. A csatornaépítés a tervek szerint haladt, 1794. június 19-én letették az újverbászi zsilip alapkövét, ugyanakkor a Monostorszeg melletti zsilip építésénél nagy nehézségekbe ütköztek a magas víznyomás és a gyakori homoktódulások miatt.

Mivel akkoriban még nem voltak korszerű eszközök, amelyek a segítségükre lehettek volna, így a munka menete lelassult. Mindezt tetézte a sok rosszindulatú rágalmazás, melyekkel Kiss Józsefet próbálták befeketíteni a kamaránál. A Magyar Királyi Kamara is érdekelt volt az ügyben, így elrendelték a munkálatok felülvizsgálatát, és csak e vizsgálat után emeltek vádat az uralkodónál a Szabadalmazott Hajózási Társaság ellen. A vádirat öt pontból állt, mely leginkább a jogtalanul használt ingatlanokra, kereskedelemre és építményekre tért ki. Az uralkodó helyt adott a panaszoknak, és a szerződésszegés azonnali korrigálását követelte. Kiss József 28

emlékirataiban gazoknak és irigyeknek nevezi rosszakaróit és arcképe mellé ezt írja: „ezen kép a jótékonyság Istennőjének oltalma alatt áll. A sors üldözése mellett – mi zivataros felhőkkel jeleztetik a képen – az irigység, a butaság és a dühödtség vesztöket lelik.

Bár mindent megkisértenek – a menydörgés között végromlással fenyegetővillám visszapattan és a gonosz szándék megsemmisittetik” (KOOH 1885, 30). A Kiss testvérek pozitív szemléletét tehát nem tudta megváltoztatni senki és semmi. Legjobb bizonyíték erre az a két indítvány, melyet 1795 januárjában terjesztettek fel az uralkodóhoz. Az egyikben egy gabonakereskedelemmel foglalkozó részvénytársaság megalapításának a szükségességét taglalták, mely felvásárolná az ország gabonafeleslegét, így az ínséges években nem kellene ugyanazt a gabonát ötszörös áron felvásárolniuk, amit előzőekben a tényleges érték feléért adtak el. A gabona tárolását raktárakban képzelték el, amiket az elhagyatott templomok és kolostorok átalakításával létesítettek volna. A felvásárlást a kincstár végezné, a kereskedelmi társaság pedig közreműködő partnerként lenne jelen. A másik tervezet szorosan kapcsolódott az előzőhöz, ugyanis ebben a gabona elszállításának a lehetséges megoldását taglalták, természetesen a Szabadalmazott Hajózási Társaság hathatós segítségével. Úgy gondolták, hogy a gabonaszállítás legkézenfekvőbb módja az lenne, ha kiépítenének egy utat, mely összeköti e térséget az észak-adriai kikötőkkel. „Az első szakasz – egy Vukovár–Šamac közti hajózható csatorna építésével – lehetővé tenné a gabonaszállító hajók átvezetését a Dunából a Szávába. A Száván, Šamactól Sisakig vontatták volna fel a dereglyéket, hogy itt a Kulpa (Kupa) folyóba bejutva, folytassák útjukat Károlyvárosig (Karlovac). A vízi út utolsó szakaszát, a Kulpa medrének előzetes kimélyítése után, Károlyvárostól Brod na Kupiig tervezték. Innen, szárazföldi úton, Rijekába került volna a gabona, hogy tengerjáró hajók szállítsák tovább az olasz, spanyol és a francia kikötők felé” (ISMERETLEN 1983. február 7.). I. Ferenc 1796.

29

március 25-én engedélyezte az új útvonal kiépítését, viszont az új kereskedelmi társaság tervét elvetette. Lehet, hogy a császár hibát követett el, amikor nem engedélyezte a gabonatársaság létrejöttét, mert valóban felvirágoztathatták volna segítségével a gazdaságot.

Az viszont bizonyos, hogy Kiss Gábor vezetésével már hozzáfogtak a Kulpa folyó kimélyítéséhez, amikor 1796 májusában a testvérek helyzete hirtelen rosszra fordult. Egy ismeretlen feljelentő ugyanis arról értesítette a kamarát, hogy a Ferenc-csatorna nem a jóváhagyott tervek szerint épül. A torkolatnál sekélyebb a tervezettnél, a vízellátást nem a Duna, hanem egy víztároló segítségével akarják biztosítani, ami miatt a Sziváci-láp vízszintje megnövekedett, és így a víztároló az árvíz veszélyét is növeli, a tervekben csak három zsilip szerepel, ezzel szemben négyet építettek, és azok sem olyan minőségűek, amilyeneknek lenniük kellene, a csatorna szélessége sem a tervek szerint alakult, a töltések meredekek, bármikor beomolhatnak, minden zsilipnél vízimalmot akarnak építeni, és több levezető csatorna is létesült, amik akár kárt is okozhatnak. Bár a feljelentés névtelen volt, mégis annyira komoly vádakat tartalmazott, hogy I. Ferenc helyszíni ellenőrzést rendelt el. A szemle gyorsan lezajlott, melynek végén lehetőséget biztosítottak a Kiss testvéreknek a védekezésre. Ők minden egyes vádpontra tudtak magyarázattal szolgálni, amit a bizottság többé-kevésbé elfogadott, és jelentésük zárásában ez olvasható: „Legalázatosabban ajánljuk Felségednek, vegye kegyes védelmébe és támogassa ezt a nevezetes és közhasznú építményt, amely a Szabadalmazott Hajózási Társaság példátlan serénységének, vállalkozó- és munkakedvének köszönhetően, már nagyobbrészt elkészült” (ISMERETLEN 1983. február 10.). Ez a dokumentum a bizonyíték arra, hogy a csatorna a tervezett három év alatt majdnem megvalósult, vagyis Kiss József és Gábor munkája eredményes volt. Mégis számtalan ellenlábasuk akadt, akik nem nézték jó szemmel sikereiket, még a társaságon belül is, ahol végül Apponyi Antal az egyik igazgató 30

kíméletlenül hátba támadta őket, és ellenük fordította a részvényeseket, így 1797-ben a bizalom hallatlan visszaélésének jogcímén Kiss Józsefet eltávolították a vállalat éléről, és helyére Redl udvari tanácsost helyezték. Hátrahagyott irataiban így ír érzéseiről: „Azon alkalommal midőn a Kiss testvérek a csatorna-társulat egyes irigyei és alávalói által, közöttük leginkább Redel és Raab, az első ferendarius, a második társulati számvevő – a legkeserűbben bántottak s üldöztettek, Kiss József, fehér íróasztalára, irónnal, búbánatát írta! Mindenható Isten! a te utaid megmérhetetlenek, az emberek életsorsát, saját javukra, sötétséggel takarod! Ne tégy hasznost az életben, mert jutalmad irigység lészen, bántódás és üldöztetés – okulj saját példámon. Azok, akik engemet és testvéremet rágalmazták és a kik szövetkeztek, hogy minket és az egész családunkat tönkre tegyék, meghaltak már és bizonyára a még életben levő többi bűntársakat is a sirba fogják dönteni, a mint az már Heppen, az országos építészeti igazgatón beteljesedett. A csatorna és a csatornával összefüggésben levő minden tervezkedések, nem lesznek áldáshozók mindaddig, míg a Kiss testvérek a társulattal tökéletesen ki nem lesznek békítve és míg vissza nem leendenek adva jogai, mert a legártatlanabbul megbántattak és a rajtuk elkövetett igazságtalanságokat az Isten fogja megbosszulni” (KOOH 1885, 31). Nem sokra rá ugyanis, miután megfosztották vezetői posztjától, bár a csatorna már Monostorszegtől Sztapárig hajózható volt, elkészült a szenttamási és az újverbászi zsilip is, hozzá nem értés miatt a műszaki vezetést is másra bízták, nevezetesen Heppe Szaniszlóra az Országos Építkezési Igazgatóság igazgatójára, akit az előző idézetben említ is Kiss. Az építkezés tovább folytatódott tehát, más vezetésével, ugyanakkor számtalan nehézséggel. Bár a hidak és zsilipek gyorsan elkészültek, az ásott csatornarészek kitisztítása és a Cserna-bara hajózhatóvá tétele rengeteg időt vett igénybe, mindemellett folyamatosan számolni kellett a szerszámok és a munkaerő hiányával is, illetve a Verbász 31

környékén pusztító sárgaságjárvánnyal is. Ezen ismeretek birtokában nem meglepő, hogy a tervezett három év helyett nyolc évig húzódott az építkezés, és csak 1801 őszén fejeződött be.

A csatorna átadása és működése A csatorna vizét végül öt zsilip tartotta: a bevezető zsilip Monostorszegnél, az első tartányi zsilip a Kis-Sztapár pusztán, a második Újverbász mellett, a harmadik Szenttamásnál, míg a kivezető zsilip Tiszaföldvárnál volt. Teljes hossza 108 kilométer, szélessége 18,6 méter, vízmélysége 5 méter, a két vége közötti szintkülönbség pedig 9,61 méter volt. Miután a kamara szakbizottsága helyszíni szemlét végzett, és a csatornát minden szempontból megfelelőnek találta, azt a következő év május 1-jén8 ünnepélyes megnyitó keretében átadták. Bár a forgalom megindult, a csatorna több kivetnivalót is hagyott maga után: „Partjai nem voltak eléggé megerősítve, úgy hogy a föld sok helyütt a partról a csatornába szakadozott, főleg a hajók vonatatására használt lovak és ökrök körmei alatt.

Azután a csatorna a Dunából jövő víz által eliszaposodott, úgy hogy kisebb vízállás idején az árúkat gyakran kisebb hajókra átrakni kellett. Főhibája pedig az volt, hogy nem a Dunának főfolyamához volt vezetve a csatorna hanem egyik kanyarulatához, egy holt ágához, melyet a Duna vize – törvén magának egyenesebb útat – mindinkább elhagyogatott” (KOOH 1885, 45). Ettől függetlenül a forgalom beindult és őszig mintegy 250 hajó közlekedett a csatornán. A sószállítás pedig, mely elsődleges célja volt az építkezésnek, csupán a 10%-át képezte a forgalomnak. Mivel azonban a csatornaépítés költségei meghaladták a 3 millió forintot, a kölcsön évi kamata miatt a csatorna nem termelhetett nyereséget, ezért a kamara segítségképpen kedvezményesen bérbe adta a társaságnak

8

32

MUHI (1943, 66) 1802. május 1-jét jelöli meg az átadás dátumaként, de felhívja a figyelmet, hogy más szakirodalmak egy nappal későbbre datálják az eseményt. KOOH (1885, 45) tanulmányában például az utóbbi olvasható.

a kincstár Bács megyei jószágállományát. Ez jól jövedelmező befektetésnek bizonyult, ám egy idő után így sem tudták tartozásukat törleszteni, mert a hivatalnokok járandóságai olyan magasak voltak, hogy emiatt egyre inkább eladósodott a részvénytársaság.

Kiss József, a csatorna megálmodója, akinek köszönhetően elkészülhetett az építmény, még az átadási ünnepségen sem vehetett részt, és a csatorna nyereségéből is teljesen kizárattatott, hiába volt minden szerződésbe foglalva. Több évi pereskedés után végül 25 ezer forintnyi végkielégítést ítéltek oda neki. 1813. március 13-án hunyt el Zomborban, magányosan, mindenki által elfeledetten.

Utolsó kívánságát teljesítve Újverbászon, saját szőlőjében, a csatorna közelében temették el. Márványtáblájára ezt íratta:9 „Kiss József, magyar nemes, kinek halhatatlanságát a Ferenc-csatorna tanúsítja, de akit mégis holtnak mond e márvány. Szül.1748. márc.19., meghalt, 1813. márc.13.” (KALAPIS 1983, 1).

A közlekedés évekig zavartalanul folyt, amikor 1819-ben a csatorna elszakadt a Dunától, és az alacsony vízállás miatt a hajózás egyre nehézkesebbé vált. A Ferenc-csatornának emiatt igen rossz híre lett, és a részvényesek is a kihátrálást fontolgatták. Maga a társaság is felajánlotta a Magyar Királyi Kamarának a csatorna tulajdonjogának megvásárlását, de mivel az nem élt a lehetőséggel, minden maradt a régiben. Ekkor a vezetőség megszorításokhoz folyamodott, lecsökkentette a kiadásokat, és így a következő két évben képesek voltak profit felmutatására. Mindezek ellenére a társulati tagok továbbra is az eladást szorgalmazták, ezért a harmincas évek elején ismét felajánlották a csatornát I. Ferencnek. A császár ugyan hajlott a megvásárlásra, de tanácsadói késleltették a lebonyolítás folyamatát, így a Ferenc-csatorna csak 1841. november 1-jén került az állam birtokába.

9

Nagy valószínűséggel e szöveget ő írta, mert szinte pontosan ugyanezt olvashatjuk emlékkönyvében is.

33

A csatornán addig átlagosan lebonyolított forgalom, számszerűsítve: 8. ábra. A csatorna forgalma 1802–1818 között Terhelt hajók

670 darab

Üres hajók

300 darab

Gabona

565 000 métermázsa

Só

112 000 métermázsa

Ezüst, réz és egyéb ércek

1 792 métermázsa

Fa és építőszerek

56 000 métermázsa

Bor

43 000 hektoliter

Dohány, olaj, gubacs, különfélék

36 232 hektoliter

9. ábra. A csatorna forgalma 1830–1836 között Terhelt hajók

510 darab

Üres hajók

300 darab

Gabona

952 000 métermázsa

Só

42 380 métermázsa

Ágyú és lőszerek

1 450 métermázsa

Fa és építőszerek

6 720 métermázsa

Bor

48 000 hektoliter

Dohány

14 000 métermázsa

Olaj

2 632 métermázsa

Gubacs

2 912 métermázsa

Különfélék

12 320 métermázsa 10. ábra. A csatorna forgalma 1836–1846 között

Terhelt hajók

730 darab

Üres hajók

600 darab

Gabona

1 568 000 métermázsa

Só

87 668 métermázsa

Olaj

10 584 hektoliter

Bor

43 296 hektoliter

34

Érdekes látni, hogy melyik időszakban hogyan alakult a csatornán való szállítás mértéke, és hogyan befolyásolták ezt a különböző külső tényezők. Ettől függetlenül azonban az bizonyos, hogy eredeti célját messzemenően túlszárnyalta, hiszen 1946-ra a rajta átszállított rakomány már elérte a két millió mázsát, és ez csak felfelé ívelő tendenciát mutatott. A társaság nyereségvágya miatt azonban a karbantartásra szinte semmit sem fordítottak, így a csatorna elég rossz állapotban került a Magyar Királyi Udvari Kamara birtokába. A fő gondot a Monostorszegnél lévő alacsony vízállás jelentette, mert itt nem tudtak átmenni a komoly rakományt szállító hajók, csak több másik, kisebb segítségével, amik tehermentesítették őket. Még 1830-ban a torkolati zsilip átszakadásakor homokkal telítődött, majd eliszaposodott a csatorna ezen része, amit az Angliából szerzett gőzkotróval sem tudtak igazán használhatóvá tenni. A helyzet megoldására több javaslat is érkezett. Egyesek a csatorna meghosszabbítását ajánlották a monostorszegi zsiliptől felfelé a Batinával szemben lévő Duna-partig, melynek köszönhetően a csatorna nem egy holt ággal, hanem a Duna fő ágával lenne összeköttetésben, míg mások a Bajáig való megépítését szorgalmazták. Beszédes József Arad vármegye táblabírája, aki szintén vízmérnök volt, a Századok 1839. augusztus 19-i számában szakvéleményt írt e helyzetről: „A bácsi csatorna hazánk alsó vidékére áldással hatott, különösen Bács vármegye jobblétére, mivel itt is hiányzik az utcsinálásra alkalmas szer: de kiváltképpen magasra emelte becsét a körülötte fekvő kamarai és magányos jószágoknak, melyek ha ezen csatorna elromlik, ismét visszaesnek előbbeni tespedésökbe. Azért minden jó hazafi óhajtani tartozik ezen csatornának jobb karba tételét, mint most van; mert tudja a közönség, hogy ezen csatorna, mint első kezdet, sok hibával lett meg; ezek közül legnagyobb, hogy annak torka egy bizonytalan dunai görbüléshez volt Monostorszegnél kapcsolva: holott Batinánál a túlsó part kőhegyből áll. Ilyen hegy ellenébe 35

kell a csatornatorkot tenni, mint Pestnél a Gellérthegynél, Bölcskénél az agyag-oromnak ellenébe. (…) 1820-ik évben itt a víz egy régi fokon nagyobb erővel áttört. En ezen áttörést azon évi június hónapban láttam, már akkor a Duna sodra abban folyt. Ez idő óta az egész Duna ezen áttörésen folyik, s a csatornatoroknál volt régi ágyát a Duna úgy eliszapolta, hogy a hajók mostan alulról visszakerülve vergődnek nagy nehezen a csatornába. Az ilyen iszapolás alulról lassabban de mégis növekedik és így nem sokára bedugul a csatorna torka, ha a segedelem nem jön” (BESZÉDES 1839, 166).

1942-ben a kormány helyszíni vizsgálattal bízta meg gróf Zichy Ferencet, mielőtt döntést hozott volna az ügyben. Ő a legenda szerint a Cservenkán szerzett tapasztalatai alapján a csatorna megmentése mellett tette le voksát. A terveket, hogy a csatornát ös�szekötik a fő ággal, elfogadták, a munkálatokat elvégezték, Bezdán mellett pedig egy új torkolati zsilipet építettek. A zsilip, melyet Ferenc Józsefről neveztek el, Európa-szerte újszerűnek számított, ugyanis minden részét betonból készítették, és a betonhoz szükséges cementet is saját kemencében állították elő, igaz, kissé hiányosan, ami később problémákat is okozott. E nagyszabású munkálat 800 ezer forintba került, de segítségével ismét zökkenőmentessé válhatott a forgalom a csatornán. Álljon itt szemléltetésképp az 1860-as évek forgalmi statisztikája: 11. ábra. A csatorna forgalma az 1860-as években Terhelt hajó

900 darab

Üres hajó

700 darab

Terhelt tutaj

300 darab

Üres tutaj

100 darab

Búza

1 200 000 métermázsa

Kukorica

180 000 métermázsa

Köles

35 000 métermázsa

Repce

220 000 métermázsa

36

Árpa

100 000 métermázsa

Zab

300 000 métermázsa

Különfélék

200 000 métermázsa

A hatvanas évek végén ismét problémák adódtak a csatornával. Évtizedekig az alacsony vízesés okozott gondot a felső részen, ekkor pedig az alsó rész magas vízesése és a Tisza alacsony szintje tette szinte lehetetlenné a hajók ki- és bezsilipelését. Emiatt a bácsföldvári zsiliptől lefelé egy újabb csatornaszakasz kiépítése vált szükségessé, ahova szintén egy új zsilipet kellett állítani. Ennek segítségével akkor is akadálymentesen közlekedhettek a hajók, ha éppen alacsony volt a Tisza vízszintje.

A csatorna teljes átszervezésének folyamata Hiába oldották meg a csatorna bezdáni torkolatát egy új zsilippel, nyilvánvalóvá vált, hogy a végső megoldást csakis egy tápcsatorna jelentené, mely állandó jelleggel biztosítaná a szükséges vízmen�nyiséget. A tervek kidolgozása és véghezvitele az amnesztia-rendelet után hazatért Türr István nevéhez fűződik.

12. ábra. Türr István (1825–1908)

37

13. ábra. A Ferenc-csatorna bővítési terve

A külföldi tapasztalatokkal és kapcsolatokkal rendelkező olasz királyi altábornagy mélyrehatóan tanulmányozta az ország gazdasági helyzetét, és a fellendítés ügyén munkálkodott. Széchenyihez hasonlóan a külföldön szerzett tapasztalatait akarta hazájában alkalmazni. A vízgazdálkodás magas színvonalúvá tétele volt szemléletének egyik legfontosabb pontja. Ennek érdekében 1868-ban egy francia, majd a következő évben egy olasz mérnök társaságában beutazta Bácska területét, és hozzálátott a csatorna átalakításának megtervezéséhez. Impresszióiról ez a nyilatkozat maradt fenn: „Amint a hazába visszatértem, Bács megyében látva a Ferenc csatorna elhagyott állapotját, azonnal annak orvoslását vettem célba,…Ha az adóalapot nem akarjuk megbénítani, még két művelet van, amelyet meg kell csinálni. Az egyik a belvizek 38

levezetése, a másik, hogy avval összekötve, amennyire csak lehet, öntözési és hajózási csatorna létesítessék” (FALUDI 1997, 153).

1870-ben a csatorna Türr István vezetésével 75 évre ismét egy részvénytársaság, nevezetesen a Ferenc-csatorna Részvénytársaság kezébe került. A szerződés értelmében megkapták a létesítményt az összes épületével és annak tartozékával, 388 hold szántóföld és 58 hold rét használati jogát, ugyanakkor a terhet is át kellett vállalniuk, ami addig a kincstárt érintette. A megállapodás szerint, az új haszonélvező köteles a csatornát kijavítani, megépíteni a baja–bezdáni tápcsatornát és a kis-sztapár–újvidéki öntözőcsatornát, a Sugovicát a tápcsatorna kiegészítő részévé tenni és az eredeti csatornát a borjasi átszúrásig meghosszabbítani. Minderre mintegy 10 millió forint volt előirányozva, melynek a kincstár 1/5-ét kifizetné, részvényekért cserébe, időkorlátként pedig 4–5 évet jelöltek meg. A megállapodás azt is tartalmazta, hogy az építkezéshez szükséges kincstári földek tulajdonjogát ingyen átruházzák, ezért cserébe viszont a társaság köteles térítésmentesen biztosítani a postát és a távirdát a kincstár részére. Továbbá a részvénytársaságot felmentik a jövedelemadó terhe alól, és különböző okirataikra sem kell bélyeget vásárolniuk. Ez az igen kedvező szerződés 1870. július 9-én vált jogerőssé. A munkát még abban az évben elkezdték, főleg angol tőke és olasz munkások segítségével. Türr István külföldi országok, mint például Spanyolország, India, Hollandia vagy Amerika tapasztalataira támaszkodott, és az ő vízszabályozási munkáikat vette például. Tervei ugyanis nemcsak a hajózás zökkenőmentesítését célozták meg, hanem az öntözéses gazdálkodás és a belvízmentesítés problémáját is. „Olaszországi hosszas időzésem alatt bőven volt alkalmam látni, hogy milyen hasznos a csatorna nemcsak a közlekedés előmozdítása, hanem a földmívelésre is a mesterséges öntözés tekintetéből, miután a hüvelyes és kalászos vetemények termése kétannyi, a kaszálóké pedig 6–8-annyi mennyiségre számíthat öntözéssel, mint 39

anélkül” (FALUDI 2004, 13). Mint látjuk, különösen fontosnak tartotta a csatornázást a mezőgazdasági termelés szempontjából.

A baja–bezdáni tápcsatorna nyomvonalát Vittorio Caramorra olasz mérnök jelölte ki, ami valójában a Duna egyik holt ágának vonalával esett egybe, tervét pedig Klasz Márton építészeti felügyelő készítette el. Mindezt egy holland mérnök John Lawson is felülvizsgálta, és csak ezután kezdődhetett a tényleges munka.

A tápcsatorna eredeti célja a Ferenc-csatorna vízellátása volt, de mégis olyan szélességben és mélységben építették, hogy szükség esetén egy hajó problémamentesen áthaladhasson rajta. A tápcsatorna vizének biztosítására a Sugovica volt hivatott, melyet 2000 öl hosszúságban kimélyítettek és egy gáttal zártak el 100 ölnyire a tápcsatorna torkolatától. A helyreállítási munkálatokban a helyi emberek is tömegesen részt vettek. A csatorna tartályait kimélyítették, a zsilipeket, a hidakat megjavították, a partokat kiigazították, és 1872 májusára, mikor Ferenc József az árvíz sújtotta térségbe látogatott, már olyan jó állapotba hozták, hogy az uralkodó a csatornán keresztül hajózhatott át a Dunáról a Tiszára. Ekkor zajlott le a kis-sztapár–újvidéki öntözőcsatorna építésének ünnepélyes megkezdése, ahol jelképesen az uralkodó vette ki az első ásónyomnyi földet, melynek tiszteletéül e tápcsatornát Ferenc József-csatornának is nevezik. A munkálatok ideje alatt ismét több nehézséggel kellett szembenéznie a vezetőségnek, mint például a pénzválság, a belvizek által okozott károk vagy a kolerajárvány, de végül 1875-re elkészültek a csatornák, és átadták őket a rendetetésüknek. A Sztapárt Újvidékkel összekötő 68 kilométer hosszú csatorna Kis-Sztapárnál ágazik ki a régi csatornából és Újvidék alatt ömlik a Dunába, mely fekvésének köszönhetően a belvizek levezetésére is kiválóan alkalmas lett.

40

14. ábra. A kis-sztapári vízválasztó (korabeli felvétel)

A Baja–Bezdán tápcsatorna 44,6 km, melynek felső végén a híres Deák Ferenc zsilip található –és amit Andrássy Gyula a legnagyobb és legszebb építmények egyikének és a csatorna kulcsának nevezett – Sebesfoknál kapcsolódik a Ferenc-csatornához.

15. ábra. A Deák Ferenc zsilip dunai oldala (korabeli felvétel)

41

16. ábra. A Deák Ferenc zsilip csatorna felőli oldala (korabeli felvétel)

Miután 1875 novemberében lezajlott az első próbaút, az üzembe helyezés megtörtént. Ám mintha a csatornán átok ült volna, a következő év ismét megpróbáltatásokkal állította szembe a társaságot, ugyanis az 1876-os áradás „…átszakította Pest megye töltéseit, február 26–27-én a Deák Ferenc zsilipet megrohanta, annak közfalát megdöntötte és kapuit kicsavarta. A mohácsi szigetet ellepvén, az ár az egész tápcsatornát elborította. A bajai zsilipen alul, csak négysoros pilótákból készült, erős gerendával, zárgáttal és belehányt harmincezer zsákkal lehetett a berohant vizet a legnagyobb erőfeszítéssel visszatartani”10 (KOOH 1885, 54). A csatornán lefelé több töltés is megrongálódott, átszakadt és ezért kereszttöltéseket kellett építeni. A következő évben pedig a tartós esőzések miatt hatalmas belvizek keletkeztek, melyek levezetésénél nyújtott segítsége még inkább megerősítette a kissztapár–újvidéki öntözőcsatorna meglétének létjogosultságát. A részvénytársaság jövedelme növelése céljából rizs-, indigó-, illetve

10

42

A részletet KOOH (1885) a vezérigazgatóság 1876. évi jelentéséből idézi.

nád- és sástermeléssel is foglalkozott, mindemellett tervbe vették a Bega–Vukovár–Samatz csatornavonal kiépítését is. 1895-ben a borjasi átvágás miatt a csatorna torkolatát át kellett helyezni Bácsföldvárról Óbecsére. Az új szakaszt és a zsilipet a részvénytársaság fiatal műszaki igazgatója, Hainz Albert tervezte Aleksandre Gustav Eiffel segítségével. A zsiliprekeszek itt már elektromos meghajtásúak voltak, melyekhez a szükséges energiát a zsilip melletti vízerőmű szolgáltatta, a tetejére pedig egy gőzgépet szereltek, mely a vízáteresztő kapuk mozgásáért volt felelős. Köszönetképpen lelkiismeretes munkájáért e zsilipet 1908-ban Türr Istvánról nevezték el. A csatornán való közlekedés a század közepén szűnt meg, amikor a vízi közlekedés helyét átvette a sokkal gyorsabb közúti forgalom. A Ferenc-csatornát ma Duna–Tisza–Duna-csatornaként ismerjük, mely része az 1975–1977-ig épített, összességében 930 kilométer hosszú csatornarendszernek. Manapság, sajnos nem hogy eredeti céljának nem felel meg, hanem egészségre káros hatása is van, olyannyira elhanyagolt állapotba került.

A csatorna kultusztörténete Bár a Ferenc-csatorna keletkezéstörténete sok ember számára ismeretlen, érdemeiről is kevesen tudnak, a szakirodalmon kívül van még egy közeg, ahol gondoskodtak halhatatlanságáról. A vajdasági irodalomnak több jelentős alkotója merített e tematikából, és ennek köszönhető a mai napig nem merült a feledés homályába.

Az irodalomban először Molter Károlynál találkozunk a csatornával. Ő említi, hogy gyermekkorában úszkált benne, vándorolt a partjain, tűnődött és elmélkedett a zsilipek vasoszlopai között. Művének főhőse Tibold Márton, aki a csatorna partján nevelkedik, és később is mindig vissza-visszatér szülőfalujába, ahol utca van elnevezve Kiss Józsefről, és Türr Istvánról szóló versikéket lehet hallani. Kecskeméten, amikor társainak szülőföldjéről mesél, a tutajokról regél, a műmalmokról, a Ferenc-csatornába 43

ömlő, olajos meleg vízről, amiben annyit fürdött, a zsilipek zuhatag karjairól, a húszlovas hajóvontatásról. Ezek azok a mozzanatok, amik számára az otthonát jelentik. A regény egy másik jelenetében pedig, amikor Márton Lizikével sétál a zsilipeknél a telecskai dombok éjszakai békéjében, gyönyörűen leírja a környezetet: „A csatorna mentén zizegett a nád s a másik oldalon mélázott a csatornaépítő kissárosi Kiss József sírja. Idelátszott a kripta aranygombos kupolája, körülötte ápolt fenyők” (MOLTER 1937, 171–172).

Majtényi Mihály Molter Károllyal szemben a Császár csatornája című regényében a vidék jellegzetességét történetileg kívánja megragadni, vagyis a kezdetekig megy vissza, a török hódoltság utáni újratelepülésig és a csatorna építéséig. Juhász Géza Majtényiről írt monográfiájában kiemeli, hogy Majtényi Mihály csatornaregényének megalkotása közben a rabok vándoroltatásának és a csatornaásók tömegének a mozgatásában szem előtt tartotta Miloš Crnjanski Örök vándorlás című regényét. Majtényi a Császár csatornájában szűkebb hazájának múltját tárja fel, mellyel úttörőnek számít a vajdasági írók között. A regény 1943-ban jelent meg első ízben, majd később ezt átdolgozta, még egy kötettel megtoldotta, és Élő víz címmel ismét kiadta. Majtényi az utóbbit tartotta élete fő művének, de a kritika az előzőt esztétikailag sokkal jobbnak ítélte meg. A Császár csatornájában a Szenteleky Kornél által szorgalmazott helyi színek elméletét próbálja bizonyítani, és ezért hazája jellegzetességeit, megkülönböztető jegyeit keresi.

Megpróbálja megteremteni a táj, a szín és a hangulat kapcsolatát.

Mindebben segítségére volt Kiss József, a „bolond luteránus”, aki tudta, hogy mekkora lehetőségek rejlenek a vidékben, és mit kell tenni ahhoz, hogy Európa legjobb gabonatermelő vidékévé váljon. Majtényit valójában pont annyira érdekelte Kiss József alakja, mint amennyire a csatorna története és a történelem alakulása.

A regény középpontjába ezért Kiss József alakját helyezi, egészen 44

bukásáig, amikor a hangsúly áthelyeződik a romantikus szálra, vagyis Jablanczy Gáspár és Kiss József nevelt lányának szerelmére.

Előtte azonban végig ő áll az események, a meseszerű világ középpontjában, és többször is hosszú jellemzéseket olvashatunk róla, amint legendás alkatként tünteti fel: „Josephus Kiss, kincstári inzsellér és vízmérő. Hidraulae districtuales. Négy van belőlük az országban” (MAJTÉNYI 1943, 11) vagy „Az a makacs luteránus ott Szenttamáson, aki a dolgokat hajtja akár egy pióca, úgy fekszik a mocsarak fölött. Kinyújtotta két kezét a Dunától a Tiszáig, nem enged. Hajókázni akar. Nem lehet letörni” (MATJÉNYI 1943, 32).

Kiss József a regény heroikus figurája, akinek tragikus sorsát végigkövethetjük a műben. A Császár csatornája tehát nemcsak a Ferenc-csatorna keletkezéstörténetét vetíti elénk, hanem egy emberi életpálya felívelését és gyors bukását is.

2009-ben jelent meg a vajdasági magyar irodalom legújabb csatorna-regénye, Vasagyi Mária Pokolkerék című munkája, amit szintén a Ferenc-csatorna ihletett. Centrális témája a csatorna építése és a partjain zajló élet. Hiteles történelmi tények, események és személyek felvonultatásával megteremti a hagyományos értelemben vett történelmi regény illúzióját, miközben mégis tökéletesen működik mögötte a fikció. Lothár, az elbeszélő szépapja, a napló írója, egy francia–magyar származású nemes, végignézi a budai kivégzést, ami valószínűleg a jakobinus mozgalom vezetőinek a kivégzése lehet, majd őt is elfogják, szabadkőműves múltjáról vallatják, összeesküvéssel vádolják, és több társával együtt láncra verve elhurcolják és csatornaásásra kényszerítik. A szöveg említést tesz Kiss Józsefről, az Inzsellérről, és az ő kegyvesztettségéről is, illetve a korabeli hidraulikai újításokról, amelyek a csatorna tervezését pártoló udvari tanácsos, Kempelen Farkas nevéhez fűződnek. Mindemelett Vasagyi Mária regénye betekintést enged számunkra a vidéki emberek életébe, a korabeli Bácska vízrajzába, illetve az akkori írott és beszélt nyelvet is rekonstruálni próbálja.

45

A regény azokat a részeket tárgyalja a csatornaépítés mozzanatából, amelyek a jakobinus mozgalomhoz és a francia forradalomhoz kapcsolják. A munka gyorsabbá tétele érdekében ugyanis, mint köztudott, megnyitották a kazamatákat, melyben elítélt forradalmárok raboskodtak, akiket azután állandó szabadulásvágy vezérelt, és a különböző elkeseredett próbálkozások számos emberéletet követeltek, mint ahogy a különböző kezdetleges kísérletek, technikai kezdeményezések végrehajtása is. Erre utal maga a cím is, hiszen a Pokolkerék nem más, mint az ásógép, mely balesetet okozott, és amit az emberek Hekaté kerekének vélnek, mert szerintük a csatorna sátáni alkotmányként megbontja az isteni rendet. Ebből kifolyólag az emberek halála mindennapossá válik, amibe a rabok közönyösen beletörődnek, ezért egy idő után a csatornaásás monotonná, egyhangúvá válik.

Térségünk irodalma tehát sokszor merített a Ferenc-csatorna építéstörténetéből, és tette különböző műfajú művek központi alakjává az építményt megálmodó inzsellér alakját. Mindez természetesnek tűnik, ha arra gondolunk, hogy ritkán történik ekkora horderejű és jelentőségű építkezés környezetükben. Ezek a művek azonban egymástól teljesen különböző tematikai és poétikai szempontokat emelnek ki, tartanak fontosnak. Molter Károly regénye elsősorban a csatornapartján élő, különböző etnikumokhoz tartozó emberek sorsközösség vállalását mutatja be, a Császár csatornája a csatornaásás történetét, és azt, hogy mindez hogyan hatott az itt élő emberek életére, az Élő víz, Majtényi második regénye tulajdonképpen az első javított, ideologizált, szocialista változata, mely a lojalitás bizonyításának a jegyében született, Bordás Győző két munkája pedig tulajdonképpen várostörténeti regényként is értelmezhető. Ezekhez társult ötödikként, magát a csatornaásást elbeszélő Pokolkerék, Vasagyi Mária alkotása.

46

A csatorna kultuszát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy két nagy építőjének, Kiss Józsefnek és Türr Istvánnak a személye oly mértékben összefügg magával az építménnyel, hogy külön-külön vizsgálni szinte lehetetlen. Sokkal eredményesebb a kutatás akkor, ha összességében vesszük górcső alá, és vizsgáljuk jelenlétüket a közösség kollektív tudatában. Jelen esetben kijelenthetjük, hogy jelenlétük csekély mértékű, ami összefügg a csatorna kihasználatlanságával és az évek alatt végbement pusztulásával. Hasonlóan sok régi értékünkhöz, lassan a feledés homályába vész.

Irodalom Kiadások BORDÁS Győző. 1992. Fűzfasíp. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

BORDÁS Győző. 1995. Csukódó zsilipek. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

MAJTÉNYI Mihály. 1943. Császár csatornája. Budapest: Magyar Írás Könyvkiadó.

MAJTÉNYI Mihály. 1951. Élő víz. Noviszád: „Testvériség-Egység” Könyvkiadó Vállalat.

MOLTER Károly. 1937. Tibold Márton. Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh.

VASAGYI Mária. 2009. Pokolkerék. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

Monográfiák JUHÁSZ Géza. 1978. Majtényi Mihály. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

Bibliográfiák MÁK Ferenc. 2008. A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

47

Felhasznált szakirodalom A jelen a múlt jövője – A Ferenc-csatorna megnyitása. Magyar Országos Levéltár. (http://www.mol.gov.hu/a_het_dokumentuma/a_ferenccsatorna_megnyitasa.html) BENCE Erika. 2009. Többes kötődésben. Vasagyi Mária: Pokolkerék. Híd (11): 105–111.

BESZÉDES József. 1839. Szakvélemény a Ferenc-csatornáról 1839-ben. A Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat Évkönyve 166–167.

CSEHÁK Kálmán. 1979. Közép-Európa egyik legnagyobb gazdasági vállalkozása a XVIII. században – Gondolatok egy jeles monográfia margójára. Magyar Szó – Kilátó (39): 11. Élet és Tudomány 1998/12. Krónika rovat. Kiss József (http://www. kfki.hu/~tudtor/kisscs.html) FALUDI Gábor. 1974. Vázlat Türr István vízgazdálkodási nézeteiről. Földrajzi Közlemények (3): 240–243.

FALUDI Gábor. 1997. A 120 éves Baja–Bezdán-i tápcsatorna (impressziók és megemlékezések kapcsán). Hidrológiai Közlöny (3–4): 153–156.

FALUDI Gábor. 2004. A Ferenc-csatorna és Türr István. Baja: Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság.

FEKETE J. József. 2009. „Nadályos vízbe vetett sors”. Vasagyi Mária: Pokolkerék. (http://www.vmmi.org/index.php?cont=book&id=35&view=details) GRUBER ENIKŐ. 2010. Kiss József vízépítő mérnök alakja és munkássága. Létünk (1): 141–149.

GYULAVÁRY József szerk. 1998. Ferenc-csatorna emlékalbum.

Hasonmás kiadás. Baja: Türr István Múzeum.

HAJNAL Árpád. 2009. Pokolkerék. Vasagyi Mária könyvéről. Hét Nap, július 8. 30.

48

HAJÓS György. 2001. A Ferenc-csatorna és építői. Mérnök Újság, január 29. 29–30.

HALLGATÓ Imre. 2005. A Duna–Tisza (Ferenc)-csatorna építésének története. Bácsország (32): 42–43.

HERCEG János. 1993. Régi dolgainkról. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

HOVÁNY Lajos. 1995a. Csatornát lehet kapálni a várostól egészen a Tiszáig. Kiss József tevékenységének szabadkai vonatkozásai (2.). Bácsország (5): 12.

HOVÁNY Lajos. 1995b. Kiss József tevékenységének szabadkai vonatkozásai (1.). Bácsország (4): 12.

ISMERETLEN. 1909. A Ferenc-csatorna építésének emlékirata.

A Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat Évkönyve 43–45.

ISMERETLEN. 1983. A bácskai Ferenc-csatorna regényes története. Magyar Szó, január 30. – február 17. (Folytatásos tárca Nikola Petrovi: A Közép-Duna vidékének hajózása és gazdasága a merkantilizmus korában. – Belgrád, Történelmi Intézet, 1978. könyve alapján) JUHÁSZ József – SZŐKE István – O. NAGY Gábor – KOVALOVSZKY Miklós szerk. 1992. Magyar Értelmező Kéziszótár. I. kötet. Budapest: Akadémia Kiadó, 598.

KALAPIS Zoltán. 1983. A kincstári inzsellér verbászi síremlékénél. Magyar Szó, március 26.

KALAPIS Zoltán. 1985. Újra fehérlik Kiss József obeliszkje. Magyar Szó – Kilátó (34): 14.

KALAPIS Zoltán. 1993. Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: A kanális és az út Bács vármegyén keresztül. (http://www.tankonyvtar.hu/foldrajztudomany/egynehany-hazai-utazasok-080904-16) 49

KOOH József. 1885. A Ferenc-csatorna, a baja–bezdáni tápcsatorna és a kissztapár–újvidéki öntözőcsatorna története. A Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat Évkönyve (3): 29–61.

KOZMA László. 1917. A Ferenc-József-zsilip helyreállítási munkálatainak emlékirata. A Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat Évkönyve 20–23.

Magyar Életrajzi Lexikon – Kiss József és Türr István: (http://mek. niif.hu/00300/00355/html/ABC07165/08014.htm;nhttp:// mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC15363/16124.htm) MUHI János. 1943. A 150 éves Ferenc-csatorna és alkotói. Kalangya (2): 63–72.

MUHI János. 1944. A bácskai csatornahálózat. Különlenyomat a Délvidéki Szemle 1944. évi 5. számából. Szeged: Szegedi Új Nemzedék Lapvállalat Részvénytársaság.

NÉMETH Zoltán. 2007. Séta a kétszázéves csatorna partján. In Magyar Szó Naptár 85–92.

P.H.Z. 1899. A Ferencz-csatorna s Kiss Gábor mint annak alapítója. A Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat Évkönyve.

69–79.

SZEKERES László. 1996. A császár csatornája. Bácsország (10): 10.

TOLDI Éva. 2009. A káosz riadalma. Vasagyi Mária: Pokolkerék.

Híd (8): 63–71.

50

KEMPELEN FARKAS MUNKÁSSÁGÁNAK DÉLVIDÉKI VONATKOZÁSAI Kempelen Farkas számos tudományban és művészetben jártas, sokoldalú, egyetemes gondolkodású ember volt. Nevét hallván elsőként sakkozógépére asszociálunk, később talán eszünkbe jut a beszélőgépe vagy esetleg valamely másik találmánya is, minden más érdeme viszont háttérbe szorul. Ez a tendencia azonban nemcsak a köztudatra jellemző, hanem a szakirodalomra is. A számunkra oly fontos tényt, miszerint többször is járt térségünkben, és több nagyszabású vállalkozásban is részt vett, egyes munkák meg sem említik1 vagy csak egy-két mondat erejéig térnek ki rá.

17. ábra. Kempelen Farkas (1734–1804)

1

Ilyen például: Szentkláray Jenő. 1879. Száz év Dél-Magyarország ujabb történetéből 1779-től napjainkig. Temesvár: Csanád Egyházmegyei Könyvnyomda.

51

Kempelen Farkas 1734. január 23-án született Pozsonyban.

Szülei ír bevándorlóként kerültek Mária Terézia udvarába. Az édesapja, Kempelen Engelbart – aki a pozsonyi vámhivatal vezetője lett, később pedig udvari tanácsos – nagy műveltségű ember volt, és fontosnak tartotta, hogy fiai is jó nevelésben részesüljenek.

Ennek köszönhetően, amikor felfedezte, hogy legfiatalabb fia, Farkas jó nyelvérzékkel rendelkezik, lehetővé tette számára, hogy évente egy-egy nyelvet elsajátítson, így tizennyolc éves korára már nyolc nyelven beszélt, írt és olvasott. Jogi és filozófiai tanulmányait Győrben és Bécsben végezte, de mivel mindez nem elégítette ki tudásvágyát, mellette matematikai és fizikai tanulmányokkal is foglalkozott, szabadidejében pedig mechanikával.

Mária Terézia 1755-ben figyelt fel rá, amikor törvénykönyvét pontosan és szakszerűen lefordította latinról német nyelvre. Elismerése jeléül Kempelent udvari fogalmazónak nevezte ki, aki ezután a királynő hűséges alattvalója lett. „Rokonszenves egyénisége, simulékony, megnyerő modora volt az oka nagy tudása és széles látóköre mellett annak, hogy idővel Mária Terézia egyik legbefolyásosabb tanácsosává lett” (LAMATSCH 1937, 4) – olvashatjuk a szakirodalomban. Udvari fogalmazóból két éven belül kamarai titkárrá lépett elő, majd kinevezték a magyarországi sóbányák igazgatójává. Bár ez is egy komoly, tiszteletreméltó feladat volt számára, melyben megmutathatta rátermettségét, ám mintegy tíz évre rá, még jelentősebb, országos kiterjedésű történelemi feladatot kapott. 1767. július 11-én2 ugyanis Mária Terézia Kempelen Farkast „ad inve stigandum populationisstatum in Banatu Temesiensi et corrigendos defectus” vagyis a bánáti telepítések kormánybiztosává nevezte ki. Ennek természetesen voltak előzményei, hiszen a hatvanas évek elejétől már a dél-magyarországi telepítések ügyét is ő intézte. A hét éves háború befejezése után ugyanis az újonnan felszabadított területek gazdasági kiaknázásával próbálták az

2

52

A legtöbb forrásban pontatlanul 1768-at találunk.

államkincstár bevételét növelni. Ennek érdekében, a leszerelt katonák között kihirdették, hogy aki a bácskai letelepedésre szánja el magát, az rendkívüli szabadalmakban, előnyökben részesül, és ingyen termőföldhöz juthat, mindemellett állami segítséggel házat építhet, háziállatokat és mezőgazdasági felszerelést kap és még adókedvezményt is biztosítanak számára. A jelentkezők, akik igen szép számmal voltak, Pozsonyban gyülekeztek, és onnan indította őket útnak Kempelen.3 Tehát Kempelen Farkas a Magyar Kamarában már a hatvanas évek elejétől a telepítésekkel foglalkozott, mintegy tíz éven keresztül. Ezt azért fontos kiemelni, mert egyes forrásokban azt találjuk, hogy csak rövid ideig vett részt a délvidéki telepítésekben.

A bácskai telepítés szervezetten folyt. A telepesek hajókon, tutajokon érkeztek Apatinba, majd új telepeket hoztak létre. A Cothmann-féle jelentésből tudjuk, hogy akkoriban jött létre, vagy új lakosokkal gyarapodott Apatin, Hódság, Bezdán, Zombor, Kupuszina, Doroszló, Moravica, Kishegyes, Szivác, Őrszállás, Csonoplya, Gákova, Küllőd, Bácsszentiván, Szentfülöp és még sok más település. Nyolc év alatt mintegy kétezer ötszáz család érkezett Bácskába. A települések közül Apatin gyorsan kiemelkedett.

Itt létesült először posztófabrica, pamutfonó, illetve selyem-, lenés kenderipari manufaktúra. A vállalkozások ötlete Cothmann felügyelőtől származott, amiket azután Kempelen Farkas karolt fel. Azt vallotta ugyanis, hogy fontos, hogy a lakosságot hasznosan foglalkoztassák. A munkálatokhoz kieszközölte Mária Terézia támogatását, és ezután kezdődhetett a termelés. Sajnos, a manufaktúrák nem az elvárt módon működtek. Akadozott a termelés, nem volt elég felszerelés és nem tudták értékesíteni az előállított posztót. 1766 végén Kempelen ellátogatott Apatinba, hogy személyesen tájékozódjon a helyzetről. Látva a nehézségeket, új beru

3

Ezt Cothmann Antal udvari tanácsos jelentése támasztja alá, melyet a bács-kerületi kamarai puszták állapotáról írt. A jelentést fordította: Iványi István. Szabadka, 1888.

53

házásokkal próbált rajtuk segíteni. Megtalálta a módját, hogy a Kamarától újabb húszezer forintos támogatást kapjanak, és abból néhány új berendezést rendelt Bécsből. Folyamatosan buzdította az embereket, és különböző ötletekkel látta el őket. Kempelen javaslatára kezdtek el például anil-fű termesztésével is kísérletezni, melyből indigót lehet nyerni. Ugyanakkor mechanikai tudásának köszönhetően, ő is megpróbált segítségükre lenni. „Egy hatalmas szélkerékkel hajtott, két nyomószivattyúval ellátott kútszerkezetet tervezett, melyet az apatini ültetvényes kertben kívánt felállítani.

A felhúzott és a magasból lecsapó víz hajtotta volna a csüllengzúzót, s a mellette felépített kallómalmot, az elfolyó vizet pedig a kert öntözésére használták volna. A terv jónak tűnt, de valamilyen oknál fogva maga Kempelen minősítette megvalósíthatatlannak” (KALAPIS 2001, 84). Sajnos a sok próbálkozás ellenére, a manufaktúrák fokozatosan tönkrementek vagy pedig királynői rendelettel bezártak. A kudarcot azonban nem Kempelennek tulajdonították, így kamarai pályafutása nemhogy derékba tört, sokkal inkább ezután kezdett szárnyalni. Továbbra is igazgatta a sóbányákat, új megbízatásként pedig 1767 és 1771 között kincstári biztosként a bánáti telepítések ügyét intézte.

Kempelen Farkas szerepe a Bánát betelepítésében Bécs XVIII. századi telepítés politikája három szakaszból állt. Az első, Claudius Florimond Mercy gróf bánsági kormányzósága idején volt, 1722 és 1726 illetve 1736 és 1737 között, a második Mária Terézia korában, vagyis a hatvanas–hetvenes években, a harmadik pedig 1782-től, II. József uralkodása idején. Kempelen Farkas tehát a telepítések második hullámának volt az irányítója. 1766-tól bácskai telepítési felügyelő, 1767 és 1771 között bánsági telepítési biztos, 1769-től pedig az összes kamarai „fabricák” igazgatója, melyeket a telepítések függvényében szinte kizárólag Bácskában és Bánátban hoztak létre.

54

A bécsi kormány a mocsaras Bánságot sokáig deportáló gyarmatnak tekintette. 1762 és 1768 között 3130 bűnöst toloncoltak ide, akiket csendzavaróként, erkölcstelen személyként tartottak nyílván Bécsben. A büntetés ezen módját II. József hatására szüntették meg. A társuralkodó ugyanis lóháton bejárta a Temesi bánságot, és nagyon elégedetlen volt az ott tapasztaltakkal. Emlékirataiban így számol be a látottakról: „Biztonságot a zárak és pisztolyok szereznek, a világítást nap és hold adja, a tisztaságról pedig az eső és száraz levegő gondoskodik” (HECKENAST 1992, 13). Mária Teréziához már korábban is érkeztek helyzetfelmérő jelentések, de fia tapasztalatai végül döntésre sarkallták. II. József elképzelése mutatkozott meg később a rendszeres telepítési módszerben is. Mivel a főurak egyéni telepítései visszaélésekre adtak alkalmat, a kincstár maga vette kézbe a telepítés ügyét. Bécsben telepítési bizottság alakult, aminek Lamberg grófot nevezték ki vezetőjéül, tanácsadójául Festetich Pál grófot, a gyakorlati lebonyolítással pedig Kempelen Farkast bízták meg. Az állami telepítés költségeire hárommillió forintot irányoztak elő.

Kempelen első bánáti látogatása alkalmával arra törekedett, hogy felderítse a visszaéléseket, kiküszöbölje a bürokrácia okozta nehézségeket és tanulmányozta az addigi telepítések rendszertelenségét. Visszatérve Bécsbe kieszközölte a királynőtől, hogy a későbbiekben kikerülhesse a hatóságokat. Bár nem ment könnyen, de „1769. június 25-én Mária Terézia rendelkezést adott ki, melynek értelmében Kempelen Farkas ezentul a hosszú hivatalos út megkerülésével közvetlenül az uralkodóhoz küldje a telepítések ügyével kapcsolatos jelentéseit” (KŐSZEGI–PAP 1955, 21–22).

Kempelen első dolga volt, hogy a királynő rendelkezéseit kiegészítse a saját tapasztalataival, elképzeléseivel és egy tervezetben azokat összefoglalja.4 Az okmányt maga Mária Terézia látta el kézjegyével, amit ezután elküldtek a bánsági Országos Igazgató

4

Eredeti címe: Instruction für die Banatische Landes-Administration.

55

sághoz. A királynő időközben felmentette Perlas grófot a bánsági tartományi igazgatósági tisztségéből és a helyébe Clary grófot nevezte ki. Kempelennek pedig azt az utasítást adta, hogy a tervezetet Clary gróffal egyetértésben hajtsa végre, mint másodelnök.

Kempelen Farkas tervezetét teljes mértékben elfogadták, bár sokkal drágább volt, mint az előző. A költségek emelkedése a telepesekkel való humánus, emberibb bánásmóddal magyarázható.

Minden 1 holdas háztelekre 24 hold szántóföld, 6 hold legelő és 3 hold rét esett. Ha viszont a birtokos nagyobb terület megművelésére volt képes, többet is kaphatott. A városi lakosság is igényelhetett földet, ha azzal akart foglalkozni. Az egyetlen kitétel, hogy ne álljon műveletlenül, parlagon. A kincstár célja az volt, hogy egyenlő telekadót vezessen be, és ezáltal, biztos évi jövedelemre tegyen szert. A terv foganatosításához az első lépés a bánáti terület feltérképezése volt. „Nem csak egy általános, hanem mindenegyes falu után részletes térképet készitettek, és még a kiosztatlan földeket ujtelepesek között határozták kiosztani” (BÖHM 1867, 102). Az utasításban az is szerepelt, hogy ha a falu eredetileg német, akkor a telepeseket elsősorban oda kell irányítani, ha viszont oláh vagy rácz, akkor „betolható nemzetbeli alattvalókkal gyarapítható”.5 Ha már nincs elegendő falusi telek, akkor népesíthetők a puszták, elsősorban azok, amik közel vannak a vízhez, és szőlőtermesztésre alkalmasak. A faluk építésére is meghatározott szabályok voltak: „Se posványos, se oly helyekre épitessenek, hol mély kutakat ásni volna szükséges. A falu közepén legyen a templom, lelkészlak, iskola és kocsma helye, és minden utczában néhány közös kut. A főutczák 18–20, a mellékutczák 6–8 ől szélesek legyenek. A falu telkeit egészekre 37 holddal, féltelkekre 21 holddal, és negyedtelkekre 13 holddal lehet osztani. Az elosztásnál arra kell ügyelni, hogy a paraszttelkeken kívül még egy darab kaszáló a lelkész, iskolamester, kerületi hivatalnokok, kocsmáros, mészáros és

5

56

Böhm Lénárt megfogalmazása.

mesteremberek szükséges marhái számára fönmaradjon” (BÖHM 1867, 103). Ezenkívül az utasítás 90. pontja elrendeli, hogy minden kertben gyümölcsfákat kell ültetni, illetve a ház előtt, az utcán vagy az udvarban 20 jegenye- vagy eperfát. Így akarták a telepeseket a selyemtermesztésre ösztönözni. Minden házat számmal kellett ellátni a könnyebb nyilvántartás érdekében. A nagyobb községekben kórház építése volt előírva, seborvos alkalmazása és a jobb vallási tanítás érdekében is rendeleteket bocsátottak ki.

A korábbi telepítésektől eltérően Kempelen idejében a betelepített személyek is a nívósabb rétegből kerültek ki. Előzőleg ugyanis a gazdálkodáshoz nem értő, munkakerülő, haszontalan csavargók települtek a Temesi Bánságba, ekkor pedig polgárosult parasztok, akik már némi pénzzel és ingósággal rendelkeztek.

Az útvonal, amit meg kellett tenniük, továbbra is ugyanaz volt.

Ausztriában hajóra vagy tutajra szálltak, és mintegy hathetes utazás után megérkeztek Pancsovára. Innen utána mindenki a számára kijelölt helyre utazhatott. A telepesek falvai kereszt vagy kör alaprajzúak voltak, és általában a vízi vagy szárazföldi utak mentén helyezkedtek el. Ennek alapján a telepítéseket négy csoportba oszthatjuk: víz mentiekre, út mentiekre, piactelepítésekre és gazdasági telepítésekre. A telepesek házai, melyek érkezésükkor már beköltözhetőek voltak, két szobából és egy konyhából álltak, és általában zsindelyes tetőzetük volt, vert falból, vályogtéglából vagy vesszőfonadékra vetett agyagból emelték őket.

18. ábra. Bánáti telepesházak Kempelen idejéből (Griselini 1780-ban megjelent könyvéből) Az első vertfallal, a második vályogtéglából, a harmadik agyagból készült.

57

A házban különféle bútorok, ágynemű, liszt- és gabonaláda, valamint nyílt tűzhely várta a beköltözőket. Ezenkívül még szerszámokkal, fejős- és igásállatokkal és vetőmaggal is ellátták őket. „A telepesek zöme Felső-Rajna vidékéről származott, ami azt jelenti, hogy az állami telepítéspolitika, mint egyébként korábban is, döntően a katolikus németek behívására koncentrált, azzal a többször is megerősített szándékkel, hogy a Török Birodalom felé eső határ menti övezetekben csakis megbízható, a császári hatalommal szemben lojális alattvalókat látja szívesen” (KALAPIS 2001, 86). A Temesi bánság, mely délen a Dunával, nyugaton a Tiszával, északon a Marossal, keleten pedig az erdélyi Felföldekkel volt határos, Magyarország egyik legjobban lepusztult területe volt. Eleinte húzódoztak is tőle a németek, bármennyi kedvezményt is kaptak. Ekkor született az a sváb népdal, melyben ezek a sorok csendülnek fel: „De sok embert megölt, vagy nyomorral gyötört, míg termelt ez a föld.” Ám a mocsaras területekből alig fél évszázad alatt Magyarország egyik legnagyobb éléskamrája lett.

A második német telepítés alkalmával 1768 és 1776 között mintegy 10 288 családdal gyarapodott Bánát lakossága. Ha családonként négy tagot számlálunk, akkor az 41 152 személyt jelent. Az 1770-es év rendkívül kimagasló számadattal szolgál, hiszen, az előző évi alig 900 családhoz képest, 7 844 érkezett meg e területre. Többségük lotharingiai, kisebb számban breisgauiak, elzásziak és luxemburgi volt. E tömeges telepítésnek köszönhetően 1776-ra már 77 német település létezett a Bánátban. Mivel azonban a telepítésekre szánt költségek jóval meghaladták az évi 200 ezer forintot, lelassították a folyamatot.

1771-től pedig csak saját költségen jöhettek a telepesek. A kimutatások szerint 1772 és 1776 között ezt mindössze 67 család tette meg.6

6

58

Az 1772 és 1776 közötti adatot Buchmann (1936, 64) Czoerning: Ethnographie der öst. Monarchie III. 24 című munkája alapján közli, bár megjegyzi, hogy a számadat helyességét semmilyen bécsi adat nem igazolja. Böhm (1867, 107) munkájában is ugyanezzel a számmal találkozunk. Valószínűleg ő is Czoerningtől vette át.

A telepítésekre fordított összeg azonban hamar megtérült az államnak, hiszen az újonnan jöttek szorgalmasnak bizonyultak, így 1778-ra körülbelül 200 ezer hold földet műveltek, melyen annyi gabona termett, hogy a beszolgáltatott tized révén a rájuk költött összeg többszörösét fizették vissza a kincstárnak. És bár a kincstár nem támogatta többé a németek telepítését, az elhullott állatállomány és az elhasznált szerszámok helyébe újakat adományozott. „Az államhatalom segítő keze ily módon is támogatta a Bánátban a német telepeseket” (BUCHMANN 1936, 64).

Kempelen 1771-ig töltötte be bánáti hivatalát. E négy év alatt 37 ezer család telepedett le a segítségével. Miután feladatát végrehajtotta, Mária Terézia 1771. március 31-én felmentette tisztségéből. A felmentő szövegben ez állt: „Ő császári és királyi apostoli felsége, Magyarország és Csehország királya, Ausztria főhercegnője, legkegyelmesebb asszonyunk kegyesen köszönti Kempelen magyar udvari kamarai tanácsost. Őfelsége legkegyelmesebb elhatározásából kéziratot bocsátott ki, amelyben az udvari kamarai tanácsos úrnak a temesvári Bánát megszervezésében végzett szolgálataiért legfelsőbb megelégedését fejezi ki, s ezen kívül ezer dukát jutalmat, továbbá évi ezer forint nyugdíjat legkegyelmesebben rendelkezésére bocsát”7 (KŐSZEGI–PAP 1955, 24). Kempelen Farkas érdemei tehát vitathatatlanok. Azon felül, hogy a kormányzat tervét emberiesen végre hajtotta, neki köszönhető az is, hogy a császárnő visszacsatolta Magyarországhoz a Temesi bánságot. Igaz, erre csak 1778-ban került sor, amikor újraalakult Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegye, de ennek köszönhetően több mint kétszáz év után ismét magyar terület lett e vidék.

Kempelen Farkas bánáti tartózkodásáról kevés konkrét adat maradt fenn, az viszont egészen biztos, hogy három alkalommal is járt e vidéken. Egy sajátkezűleg írt kérvényben, mely II. Józsefhez szól, miután megvonták tőle a Mária Terézia által megítélt nyug

7

Az eredeti dokumentum a Kempelen család irattárában található.

59

díjat, ez áll: „Felség! Mária Terézia császárné Őfelsége dicsőséges uralma idején alulírott, mint akkor udvari kamarai tanácsos… három ízben császári-királyi biztosként kiküldettem Temesvárra és a Bánátba, éspedig az első két alkalommal a telepítés ügyében, mely akkortájban nagyon rendezetlenül folyt, hogy jobb rendszert léptessek életbe, és harmadik alkalommal azért, hogy az általam javasolt és azután legfelsőbb helyen is jóváhagyott politikai és közösségi rendszert megvalósítsam” (KŐSZEGI–PAP 1955, 25). A beadvány folytatásában leírja, hogy az ő vezetésével telepedett le a bánáti területen 37 ezer német, hogy a bánáti mocsarak egészségtelen éghajlata miatt epekő betegséget kapott, ami 10 ezer forint kiadás jelentett számára, és itt említi meg azt is, hogy ő volt az első, aki Mária Teréziát rávette a Bánát Magyarországhoz való csatolására. Kempelen ezen beadványának köszönhetően pontos adatokkal rendelkezünk, melynek valóság alapja vitathatatlan.

Kempelen Farkas a bácskai és bánáti telepítési mozgalmakon kívül még egy szállal kötődik térségünkhöz. Ő volt az, aki kezdettől fogva támogatta Kiss Józsefnek, a bácskai, később Ferenc-csatorna néven ismert nagycsatorna megépítésére vonatkozó tervezetét. Hivatalnokként ugyanis felismerte a benne rejlő gazdasági lehetőségeket. Mint a magyarországi sóbányák egykori igazgatója, tisztában volt vele, hogy mit jelentene, ha lerövidülne a só vagy a bánsági búza szállítási ideje. Éppen ezért, a csatorna tervezetét birodalmi érdekű kezdeményezésnek tekintette, és egyengette az útját az adminisztráció labirintusában. Ezzel egy időben ugyanakkor a gyakorlatban is segíteni próbált. Neki tulajdonítják azt a lovak által húzott kotrógépet, kanalas exkavátort, melynek segítségével a csatorna medrét mélyítették,8 illetve ő volt az, aki megszerkesztette a verbászi vízduzzasztó kicsinyített mását, és ezáltal bebizonyította, hogy az akkumulációs tó hidraulikus szempontból kivitelezhető, vagyis a csatorna vízállása szabályozható, így a

8

60

A kotrógépről részletesen: Teleki Domokos: Egynéhány hazai utaknak leírása. Bécs, 1796.

hajózás zökkenőmentesen folytatódhat akkor is, ha a Duna vízállása alacsony. Egyes utalásokból arra is lehet következtetni, hogy az általa szerkesztett gőzgépet9 nagy valószínűséggel alkalmazták vagy legalábbis alkalmazni próbálták a csatorna építésénél. Gépezetének egyedisége abban rejlett, hogy a korabeli gőzgépekkel ellentétben nemcsak szivattyúzásra volt alkalmas, hanem más célokra is, mert rendelkezett egy forgatótengellyel, ami közvetlenül mozgott. A Természettudományi Közlöny 1888-as évfolyamának egyik cikke a bizonyíték minderre, mely szerint: „a Ferenc-csatorna építésekor az ő »tűzzel és párával dolgozó alkotmányaival merítették a vizet«” (KALAPIS 2001, 96).

Kempelen Farkas munkássága, mint a tanulmány során kiderült, több szempontból is kapcsolódik térségünkhöz. Mivel minden egyes tudományág, más-más megközelítésből vizsgálja személyét, a szakirodalomban számtalan Kempelen-képpel találkozhatunk. Az általam végzett megvilágítás eddig háttérbe szorult, pedig munkásságának művelődéstörténeti értéke vitathatatlan. Neki köszönhetjük ugyanis, hogy gazdaságilag, morálisan és kulturálisan is fejlődésnek indult vidékünk. A német telepesek által létrehozott falvak, melyek mára már teljesen átalakultak, és elvesztették nemzetiségi jellegüket, egy modernebb, polgáriasodottabb életkultúra csíráit hordozták magukban, akárcsak a bácskai manufaktúrák, melyek a gyári termelés megalapozói voltak.

A Ferenc-csatorna pedig, amely a mocsaras területet termővé változtatta, megszüntette a mocsárlázat, megoldotta az olcsó és gyors szállítást, Európa-szerte egyedi kezdeményezésnek számított. Ennek tudatában úgy hiszem, nem szabadna, hogy a feledés homályába vesszen mindaz, amit közvetett módon, de értünk tett, és háttérbe szoruljon egy érdekes, de csupán csak a szórakoztatás célját szolgáló sakkozó török mögött.

9

Kempelen Farkas 1777 és 1780 között két gőzgépet is szerkesztett.

61

Irodalom ÁCS Zoltán. 1987. A harmadik honalapítás. Budapest: Kossuth Nyomda.

ASZTALOS Miklós. 1934. A nemzetiségek története Magyarországon. Budapest: Lantos Könyvkiadó Vállalat.

BALLA Kálmán szerk. 1984. Kempelen emlékezete. Budapest: Az MTA Nyelvtudományi Intézete.

BODOR Antal. 1914. Délmagyarországi telepitések története és hatása a mai közállapotokra.

BÖHM Lénárt. 1867. Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme. 1. kötet. Pest.

BUCHMANN Károly. 1936. A délmagyarországi telepitések története. Budapest: Stephaneum Nyomda R.T. GAJDOS Gusztáv. 1997. Kempelen Farkas – Ganz Ábrahám. Budapest: Műszaki Könyvkiadó.

HECKENAST Gusztáv. 1992. Közvetlenül Bécstől… História 14 (1): 11–14.

KALAPIS Zoltán. 2001. Kempelen Farkas. In Lentségi arcképcsarnok. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

KEMPELEN Béla. 1906. Adalékok a délvidéki német telepítések történetéhez. Századok 40: 911–915.

KÓKAI Sándor. 2011. A Bánság történeti földrajza. Nyíregyháza– Pécs: Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete.

KÖSZEGI Imre – PAP János. 1955. Kempelen Farkas. Budapest: Művelt Nép Kiadó.

LAMATSCH Sándor. 1938. Kempelen Farkas két ismeretlen kéziratkötete a fővárosi könyvtárban. Budapest: Budapest székesfőváros házinyomdája.

62

MARCZALI Henrik. 1987. Mária Terézia 1717–1780. Budapest: Terra.

SZENTKLÁRAY Jenő. 1879. Száz év Dél-Magyarország ujabb történetéből. Temesvár: Csanád Egyházmegyei Könyvnyomda.

SZ. SZIGETHY Vilmos. 1937. Svábok. In Sz. Szigethy: Torontáli fametszetek. Szeged: Szerzői kiadás.

63

BÁCS-BODROG VÁRMEGYE XIX–XX. SZÁZADI ÚTLEÍRÁSAI A mozgás és az utazás élménye már régóta része az emberiség történetének. Az utazás és a vele kapcsolatos írásos emlékek vizsgálata mégis sokáig a tudományos érdeklődés látószögén kívül esett. Ha az utazásokat vesszük górcső alá, akkor különbséget kell tennünk az utazástörténet és az útleírás között. Az utazástörténet ugyanis az utazások kialakulás- és fejlődéstörténetével foglalkozik, míg az útleírás egy konkrét út bemutatása. Az útleírásokat ugyan sokszor felhasználták egy-egy történelmi személy önéletrajzának rekonstruálására, de tudományos igénnyel, művelődéstörténeti szempontból csak a XIX–XX. század fordulóján kezdtek el vele foglalkozni (KULCSÁR 2014, 15). Ha irodalmi nézőpontból közelítjük meg, akkor beszélhetünk útirajzról és úti jegyzetről. Az útirajz az utazási irodalom egyik fő műfaja, amely az író személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait állítja előtérbe az objektív, tudományos igényű útleírással szemben, az úti jegyzet pedig még az úti rajztól is kötetlenebb műfaj, ami nem rendelkezik átfogó szerkezettel.

Gilbert Keith Chesterton szerint az utazás két világ, az utazó által otthagyott ismerős és az utazó által felfedezett új világ közötti állandó mozgás. Az utazástörténet szerint az utazó mozgása azt jelenti, hogy éppen sehol sincs, így az utazó nem próbálja meg ráerőltetni hatalmát az idegen kultúrára, hanem csak megfigyeli és racionalizálja azt (V. POPOVA-NOWAK 2006, 128). Más kutatók viszont az utazó és környezete közötti dialogikus viszonyra mutatnak rá, vagyis arra, hogy az egyén érdeklődésének tárgyait különböző szemszögből vizsgálja meg, összekapcsolja őket saját világával újradefiniálva saját identitását.

Az emberek koronként eltérő okokból utaztak. Ennek megfelelően az utazásnak különböző válfajai alakultak ki. A középkor65

ban a zarándoklatok és a missziós utak voltak elterjedve. Később már beszélhetünk a kézművesek kötelező utazásairól és a kereskedők üzleti útjairól is. A diplomaták mellett a katonák voltak még azok, akik a különböző hadjáratokról hazatérve hozzájárultak az információáramláshoz. Az alacsonyabb rétegek fürdőutakon és kirándulásokon vettek részt, majd hamarosan megjelentek a kutatók és a felfedezők is. A XVI. században az utazás egy újabb típusával találkozhatunk, az ún. Kavalierstourral, ami az előkelő családból származó nemes ifjak képzéséhez hozzátartozó utazást jelentette. Ezek a több évig is elhúzódó külföldi tanulmányutak a XVIII. században már a nevelés lezárását jelentették. Az utazás alatt a fiatalok megismerkedtek az idegen ország kultúrájával, szokásaival, gazdaságával, történelmével, és később ezeket az információkat hasznosíthatták saját hazájukban. A XVI. századtól ugyanakkor megindultak a „tudós utazások” is, melyek résztvevői nem egyetemisták voltak, hanem tanult tudósok, akik ismereteik bővítése céljából utazgattak. A XVII. században a gazdasági fejlődésnek köszönhetően és a feudális szerkezet felbomlásából eredően az utazás nagyobb teret nyert, ugyanis szélesebb rétegek engedhették meg maguknak. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy javult az utak minősége és a közlekedési eszközök is fejlődtek. Elterjedtek az egyetemi tanulmányutak, melyek elsődleges célja a személyes megismerés és tapasztalatszerzés volt. A XVIII. század közepére az utazás fokozatosan elveszítette udvari-feudális jellegét, és kialakult egy új utazási kultúra, melynek a korszak minden rétege részese volt, beleértve az uralkodókat is. A század végén megjelentek a különböző szakirányú utazók, akik például gazdasági, irodalmi, művészettörténeti vagy botanikai céllal indultak útnak. A századfordulón pedig felbukkantak a szentimentális utazás képviselői, akik számára az utazás csak másodrangú volt, írásaik középpontjába saját érzéseik, lelkiviláguk került. Ugyanakkor jelentős azok száma is, akik csak az élvezet kedvéért utaznak, őket 66

nevezzük turistáknak. A terminus a tour szóból ered, mely a XIX. században honosodott meg az európai nyelvekben.

Ha egy-egy utazást, útleírást, útirajzot vizsgálunk, akkor mindenekelőtt ezekre a kérdésekre kell választ találnunk: Ki az utazó?

Miért utazik? Hova utazik? Hogyan érte el az utazó a célját? Mihez kezdett, amikor megérkezett? Milyen hatással volt az utazás az utazóra, a saját kultúrájára és arra ahova utazott? Független-e az útleírás forrása? Megbízható-e? Kiknek szánja az utazó az írását?

(BURKE 2006, 7–10).

A történelmi áttekintést végignézve, eljutva a XX. századig, kijelenthetjük, hogy manapság teljesen megváltozott az utazás fogalma. Régen egy távoli földrészre való eljutás is utazói rangot eredményezett, míg manapság csak azt tekinthetjük annak, aki útleírásával hozzájárult egy-egy táj tudományos feltárásához. Korunkban az ún. kulturális turizmus az elterjedtebb, amikor híres emberek sírhelyét, építményeket vagy történelmi események színhelyét keressük fel.

Az utazás feltételeinek kialakulása vidékünkön Az utak a táj legősibb ember teremtette elemei. Első kialakulásukat általában homály fedi. Az ember a vízjárta vidéken kereste a szárazabb helyeket, és ha egyszer megtalálta az átkelőt, amin minden évszakban jól lehetett közlekedni, akkor évszázadokig nem változott az útvonala. A magyarországi úthálózat legfőbb iránya a pesti rév volt, melynek köszönhető az ország máig fennálló sugaras úthálózata. A XIV. század derekán kezdett kialakulni az egész országra kiterjedő úthálózat, amely a kereskedelmi forgalom főbb irányait követte. A XVIII. századtól a főutaknak két funkciójuk is volt: az állathajtás és a postaforgalom. Az utóbbi miatt szükség volt különböző postautak létrehozására, ennek köszönhetően az utak száma bővülni kezdett. Ám az utasokat is szállító postakocsi-forgalom beindítására csak Mária Terézia uralkodása alatt 67

került sor. Az állam a postautakat igyekezett legalább járható állapotban tartani, melyeket végül a XIX. század közepén kiköveztetett. Egységes koncepció a XIX. századig nem létezett, amikor is Széchenyi István felvázolta az első országos úthálózatot, melynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1890-ben, Baross Gábor minisztersége idején, az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták, és megkülönböztettek: állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat.

Az 1830-as években több mocsárlecsapolásra és útépítésre került sor. A munkálatok egy részét az érintett vármegyék, másik részét pedig az érdekelt földbirtokosok végeztették. Az alföldi úthálózat kiépítésének kezdetét az 1860-as évektől számíthatjuk, korábban ezen a területen csupán nagyon rossz, elhanyagolt utak léteztek.

Bácskában az áruszállítás egyetlen módja sokáig a vízi út volt. Létkérdésnek számított ugyanis, hogy a Tiszántúl gabonáját Nyugatra szállíthassák. A meglévő lehetőség a Tiszán le, Dunán fel, hosszúnak, és ezért gazdaságtalannak bizonyult. Ráadásul a fahajókat még nem tudták megfelelően szigetelni, ezért a rakomány könnyen tönkrement, befülledt vagy megrothadt. Az út- és csatornahálózat megtervezését már az 1723-as országgyűlés törvénybe iktatta, majd fél évszázadig folyt a vita, hogy hol és mely irányban lenne célszerű csatornát vezetni, egészen addig, amíg két kiváló vízépítő, Kiss József, kamarai mérnök és öccse, Gábor, hadmérnök munkához nem láttak. A csatorna megnyitására, melyet az uralkodóról Ferenc-csatornának neveztek el, 1802 májusában került sor. „A Ferenc-csatorna építése abban az időben hatalmas vállalkozásnak számított, hiszen megelőzte még a Szuezi-csatornát is, ami majd csak 1859-ben épül, nem beszélve a Korinthosziés a Panama-csatornákról. Kiss József terve tehát messze felülmúlta a kor hasonló jellegű kezdeményezéseit, és a Magyar Királyság 68

területén belül is ez volt az egyetlen mesterséges csatorna. Kiss Józsefnek köszönhetően teljesen átalakult a bácskai táj, hiszen a mocsaras vidéket termővé varázsolta, ennek köszönhetően a föld értéke magasan megnövekedett, és a csatorna segítségével még a termékfölösleg értékesítése, és olcsó elszállítása is megoldódott.

Bácskát valójában a Ferenc-csatorna megépülése után kezdték el a termékenység és a gazdagság jelképeként emlegetni” (GRUBER 2010, 148).

Magyarország az 1860-as évektől gazdasági fejlődést mutatott, melynek legszembetűnőbb megnyilvánulása a vasúthálózat gyors kiépülése volt. A kiegyezéstől a világháborúig megépült Bácska egész vasúthálózata. Az első vasútvonal Szeged–Szabadka–Zombor között létesült, melyen az 1869-es évben megindult a forgalom, és amit a következő évben meghosszabbítottak Gombosig, majd 1882-ben megépült a Szabadka–Budapest vasútvonal is, amit a rákövetkező évben szintén tovább építettek, így már egészen Újvidékig lehetett utazni, és ennek köszönhetően Bács-Bodrog vármegye közvetlen összeköttetésbe került az ország fővárosával. Az elkövetkező években számos vasútvonalat kapott még a térség, ami megkönnyítette megközelítését.

Bár a vasúthálózat minden igényt kielégített, Bács-Bodrog vármegyének még 1908-ban sem volt állami útja, ezért minden költséget, mely az utakat terhelte, a törvényhatóságnak kellett fedeznie. Ennek köszönhetően az úthálózat kiépítése nem haladt olyan mértékben, ahogy kellett volna. 1895-ben 232 kilométer hosszú közút volt, 1908-ban pedig még csak 466,9 kilométer, és mind törvényhatósági. 1941-ben és 1942-ben a törvényhatósági út 1102,6 és 1155,7 kilométer, az állami kézben levő pedig mindkét évben 185,8 kilométer volt (TÖRÖK 1943, 128). Természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy a terület 1920-től nem tartozott a Magyar Királysághoz.

69

Utazók a Délvidéken Magyarország a XVI. és a XVII. században igen kedvelt célpont volt a külföldi utazók körében, de ez a lelkesedés a XVIII. században enyhülni látszott. Ugyanakkor ez volt az az időszak, amikor a dunai hajózás kedveltté vált, és több úti- illetve kalauzkönyv látott napvilágot. Johann Lehmann, aki több ízben is járt Magyarországon, már az 1780-as években megjelentetett egy útikönyvet1, melyben a magyar földet valódi tejjel-mézzel folyó Kánaánnak nevezi, és megcáfolja azt a nézetet, miszerint a dél-magyarországi utazások alkalmával tartani kell a rablástól és az életszükségletek hiányától. Bár azt írja: „A rablásokról és gyilkosságokról szóló elijesztő történeteket nem utasíthatom vissza, de bajosan is lennének visszautasíthatók. A megyei rendőrség Magyarországon óvatos, szigoru és nem haszonleső. Egy példa ne rémítse el az utast, csak elővigyázóvá tegye. Az utas minden városban, mindenkor vigyázzon a holmijára, jobban mint otthon; még az is jó, ha postán egyedül utazva fegyvert visz magával, kivált Pesten alul. Itt még a postakocsissal szemben is óvatosnak kell lenni” (BERKESZI 1890, 118–119). Ugyanakkor ezzel egyidejűleg a szerző megpróbálja bátorítani a külföldieket, és kijelenti, hogy ezek a históriák csak a haszonleső vendéglősöktől és a lusta kocsisoktól származnak, akik annak reményében terjesztik, hogy az utasok tovább időznek fogadójukban, és végül még meg is köszönik nekik a tanácsokat.

A kocsis pedig, aki saját elmondása szerint akár tizenkét óráig is képes lenne menni, szívesen tart pihenőt, ha a szállás költségeit az utas fizeti. Lehmann könyve konkrét leírásokat nem tartalmaz Bács-Bodrog vármegye városairól, útja ugyanis nem haladt át e térségen, de utalásokat olvashatunk benne. A könyv valódi érdeme viszont az, hogy nagy valószínűséggel ez késztette Hoffmann

1

70

Johann Lehmann. 1785. Reise von Pressburg nach Hermannstadt in Siebenbürgen. Dükelspiel und Leipzig.

segg grófot2 arra, hogy meglátogassa Magyarországot. A gróf 1793 és 1794 alatt beutazta az országunkat, hogy gyűjteménye számára madárpéldányokat és rovarokat gyűjtsön, és tapasztalatairól leveleken keresztül számolt be nővérének. A leveleken kívül naplót is vezetett, melyből később könyv készült, és amit Dr. Berkeszi István 1887-ben fordított le magyar nyelvre.3 Bács-Bodrog vármegye útleírásait kutatva két jelentősebb XIX. századi forrást kell megemlítenünk. Az egyik gróf Széchenyi István, a másik pedig Mindszenthy Antal4 délvidéki utazása.

Széchenyi már az 1830-ban megjelent Hitel című munkájában hazája gazdasági felemelkedését tűzi ki célul, melyhez megfelelő közlekedési eszközök kellenek. Új utakat kell tehát teremteni, a régieket felújítani és karbantartani, illetve megteremteni a lehető legolcsóbb szállítást, ami eleve adott, csak szabályozni kell. Széchenyi egyik legnagyobb reformprogramjának a Duna szabályozását tekintette, azzal ugyanis sokkal egyszerűbbé vált volna az árucsere-forgalom. 1830-ban vetődik fel benne az ötlet, és a következő tizenkét évben kilencszer jár emiatt az Al-Dunánál. Utazásairól feljegyzéseket készített naplójában, melyekből kitűnik, hogy milyen nagy megértéssel tekintett a Délvidék problémáira (BERCZIK 1943, 459). Széchenyi az első útjára vonatkozó terveket nagy titokban tartotta. Az úthoz vett egy hatalmas dereglyét, melyet Desdemonának keresztelt, és építtetett rá egy kényelmes kabint. Maga mellé vett pár inast, Waldstein János grófot, aki az al-dunai út minden fázisát lerajzolta, neki köszönhetünk sok adatot, mely kiegészíti Széchenyi feljegyzéseit, illetve Beszédes József folyammérnököt. Céljuk az volt, hogy ugyanazzal a hajóval tegyék meg az utat Pesttől a Duna alsó szakaszáig. „…én azért az elvért 2

3

4

Hoffmann vagy Hoffmannsegg János Centurius gróf (1766–1849) német természetbúvár és utazó.

Berkeszi István. 1887. Hoffmannsegg utazása Magyarországon. Budapest: Olcsó Könyvtár.

Mindszenthy Antal (1786–1859) Komárom megye táblabírája volt.

71

utazom, hogy Pestről a Dunán utazhassam a Fekete-tengerig” – olvashatjuk naplójában (BORDÁS 2010, 63). E nagyszabású terv véghezviteléhez, elsősorban a Vaskapun való áthaladáshoz, meg kellett szüntetni az előttük álló akadályokat. 1830. június 24-én indultak és szép lassan haladtak lefelé a folyón (BORDÁS 2010, 460). Utazásuk ötödik napján Ó-Futakon kötöttek ki és gyalog mentek át Új-Futakra, ahol e táj földesura nagy szeretettel fogadta őket Hadik András régi kastélyában. Néhány órával később, június 28-án 10 órakor érkeztek Péterváradra. Széchenyi, miután elvégezte a kötelező látogatásokat, ráért egy kicsit körülnézni. Átcsónakáztak Kamancra is, melyről így ír naplójában: „...Szerémség buja zöldje, jó útjai, élősövénykerítései, csinos fehér házai elragadtak. Kamenitzben megtekintettük Marzibányi Márton mintabirtokát (etablissement). Minden az úr kis lelkületére vall! Szárazföldi úton vissza Péterváradra. Fekvése rendkívül szép. Újvidék olyan hely, mint Komárom.” Ezenkívül feljegyzi még, hogy Újvidéknél a Dunát igen szűknek találta, mivel a Péterváradot Újvidékkel összekötő híd nem hosszabb 150 ölnél. Másnap már Titelig jutnak, majd egyre lejjebb és lejjebb. Visszafelé a szárazföldi utat választják, ami sokkal gyorsabbnak bizonyul. Zimonynál lépnek át a Dunán, és kerülnek ismét magyar földre. Zimányból hat óra alatt érnek Indiján át Péterváradra, ahonnan egy újvidéki ebédet követően Temerinbe utaznak Széchenyi István rokonához, Széchenyi Károly grófhoz. Ő volt az, aki lovakat biztosított számukra, hogy Szabadkáig gondtalanul haladhassanak. Széchenyi miután megismerte a Délvidéket és annak problémáit, szinte személyes ügyének tekintette e térség gondját-baját, és a megoldásukra törekedett (BERCZIK 1943, 465). Egyik útja alkalmával még Miloš Obrenovićtyal is találkozott, akit szeretett volna megnyerni ügye támogatására. A szerb fejedelem szívélyesen fogadta Széchenyit, hiszen a Magyarországgal való jó kapcsolat számára is előnyökkel járt volna. A tervet el is fogadta, megvalósításában viszont már 72

nem tudott részt venni, hiszen a fejedelemség státusza még függő állapotban volt, később pedig nem rendelkezett elég tőkével.

Széchenyi Vásárhelyi Pált kérte fel a Duna alsó szakaszának feltérképezésére, és 1834-ben meg is kezdődtek a munkálatok a legnagyobb sziklák mederből való kirobbantásával. Emellett a Duna bal partján építettek egy 122 kilométer hosszú utat, mely segítségével a hajók rakományát a szárazföldön is tovább tudták szállítani. Ezt az utat tiszteletből Széchenyi-útnak nevezték el. A munkálatok ezután egy időre abba is maradtak, és csak 1878-ban kezdtek hozzá ismét. Széchenyi tervét Baross Gábor akarta befejezni, a csatorna átadására azonban csak halála után, 1896. szeptember 27-én került sor, a munkálatok végső befejezésére pedig csupán három évvel később.

19. ábra. A Vaskapu

73

20. ábra. Széchenyi István emléktáblája 1912-ben a Vaskapunál

Mindszenthy Antal nagyon szép és részletes képet fest a délvidéki városokról a Tudományos Gyűjteményben közreadott Egy fordulás az Alföldön című értekezésében. Legelőször Zombor városáról beszél: „A’ Város nagy, és a’ ki nem esmeri sokkal népessebbnek gondolja, mint a millyen valósággal, mellynek az az oka, hogy kivévén a’ Város’ háza körül fekvő némelly házakat, a’ többieknek nagy udvaraik és kertjeik vagynak, mellyek a’ város kiterjedését nagyon elterültté teszik” (MINDSZENTHY 1831, 3). Azt is kifejti, hogy bár a város utcái szélesek, mégsem kővel kirakottak, és ezért esős időben nagy a sár. Ennek az az oka, magyarázza, hogy a közelben nincs kő, és vagy Tótországból, a karloviczi és sósvári vagy a Visegrád és Zebegény körül fekvő hegyekből kellene hajón odaszállítani. A házak közül sok a „falusi rácz paraszt házakhoz hasonló, melyek sövényből készültek ’s náddal fedettek, úgyhogy az ott járt azt gondolná, hogy valamelly nagy rácz faluban van” (MINDSZENTHY 1831, 3). A városhoz közelítve azonban az 74

épületek sokkal szebbek, legfőképpen a piac körüliek, melyeket akár össze lehetne keverni egy nagyvárosival is. „A Vármegye Háza (…) mellynél hazánkban alig van nagyobb és szebb egy nagy szabad helyen fekszik, mellyet vásárállásnak neveznek, ’s valóban a’ vásárok ott is tartanak. (…) A rá való látás szép, és az épület nagyot mutat ’s azt, hogy egy olly fényes Vármegyének, mint Bács-Bodrog, érdemes gyülekező helye.” (Uo.) A piac közepén áll a Városháza, egy négyszögletű épület, mely egy emeletre készült, és ami „még akkor, amikor az utazó utolszor itt járt, nem volt egészlen el készülve; alól köröskörül kalmár boltok vagynak, ’s ha el készül egészlen, a’ Magyar Országon való leg derekabb Városházak közül való lészen” (MINDSZENTHY 1931, 6). Vendégfogadók és kávéházak is vannak Zomborban, de egyik sem igazán jó, ám a szerző mégis ajánl számunkra kettőt, ha esetleg arrafelé utaznánk. A város gazdasága kielégítő, a kereskedés a Ferenc-csatornának köszönhetően, mely ott halad el Zombornál, zökkenőmentes. „A városnak bora elegendő, de nem igen jó terem; gabonája bőven; szénája a szükségen felyül; legelője is van, de nem annyi mint a’ mennyi a’ város határában való sok marhának kellene. A’ városnak két közönséges erdeje van, de a’ belőle vágódó tűzi fa nem elegendő a város szükségére: határa két nyomásbéli, földje fekete, lapos, néhol dombos is és olly jó termékenységű, hogy a’ trágyázásra nem igen van szükség” (MINDSZENTHY 1931, 9).

Zombor lakossága tizennyolcezer, melynek legnagyobb része rác, német és a legkevesebb a magyar. Ha a városból a Ferenc-csatorna mentén továbbutazunk, Bács Vármegye közepe felé vesszük az irányt. Zombort elhagyva mindenfelé kiességet találunk, amit egy-egy szállás képe bont meg. Mindszenthy pár óra kocsikázás után Sziváczra érkezett, melyről így ír: „Ha Sziváczot először meglátja a’ Zombor felől jövő útas, ha még nem járt erre, azt gondolja távolról, hogy valamelly kis város fekszik előtte várkastéllyával együtt, melly megcsalattatást a’ hosszu helység, a’ benne való há75

rom, tornyos templom, vendégfogadó, a’ helység felett emelkedő halmon elterjedő nagy és hosszas uradalmi épületek okozzák” (MINDSZENTHY 1931, 12). Szivácztól a csatorna mentén nagyon szépen lehet haladni Verbászig, kivéve, ha sáros az út. A Ferenc-csatorna nagyban hozzájárult az itt élő emberek életkörülményeinek jobbá tételéhez, hiszen a mocsaras területek termékennyé tételével fellendült a földművelés, és ezáltal emelkedett az átlagos életszínvonal. Mindszenthy az útját folytatva elérte Cservenkát, majd azon túlhaladva Kúlát, melyről megemlíti, hogy a mohácsi csatáig a kalocsai érsekséghez tartozott, majd a törökök kiűzése után a Királyi Kamara birtokába került. A város alatt a Ferenc-csatornán egy fahíd található, ami átvisz Verbászra. Új-Verbász német helység, mely úgy néz ki, mintha zsinórra lenne építve. Határa mentén a telecskai dombok terülnek el. Új-Verbász szomszédságában van Ó-Verbász, és bár egymás mellett találhatóak, mégis nagyon különböznek egymástól. Új-Verbászon németek, Ó-Verbászon rácok laknak, az előbbiben szép házak, míg az utóbbiban inkább csak kunyhószerű építmények vannak.

Mindkét település határában fekete a föld, kivéve egy nyomásét, ami a Telecskán fekszik. A régebbi időkben a két Verbász egy határ volt, és sokáig ez is a Kalocsai Érsek birtokát képezte, de a XIX. századtól már úgyszintén a Királyi Kamara tulajdona. Mindszenthy útleírása nem egy város, hanem a Ferenc-csatorna ismertetésével folytatódik. „Dunátol fogva a’ Tiszáig 13 ½ mérföldekre terjed, kezdődik a’ Dunán Monostorszeg falu mellett, s Földvár helységnél a’ Tiszába végződik: építtetésére következendő környűlállás adott alkalmatosságot. Cservenka helységtől fogva, Szivácz mellett el, egész a’ Kis-Sztapári pusztára egy mocsaras tóság nyult el, melly a’ bele folyott vizek által esztendőnként szaporodott, annyira, hogy 2dik József Császár idejében ezen tóhoz közel építtetett három helységekbe, u.m. Cservenkán, Uj-Sziváczon és Torzsán a’ víz árja ugy feladta magát, hogy a’ házak vizzel meg 76

teltel ’s nagyobb része az emlitett helységeknek öszve omlott. Hogy a’ veszedelemnek elejét lehessen venni a’ Császár azt parancsolta, hogy valamelly móddal a’ tóságot eresszék le, melyre való nézve Kiss Úr egy kisded Csatornát készittetett melly Cservenkán felyül a’ tónál kezdődött, ’ s O Verbásznál, az innét egészen a Tiszáig ki nyulo Czerna Bara Mocsárba végződött” (MINDSZETHY 131, 34). Később Kiss József és testvére, sikereiken felbuzdulva, arra gondoltak, hogy a hollandiai és az angliai hajózható csatornák mintáira akár itt is lehetne egy a Tiszát a Dunával összekötő csatornát építeni. Így született meg a ma is létező Ferenc-csatorna. A szerző képzeletben útját a csatorna mentén folytatva Bodrog városához érkezik, melyeknek ma már csak a nyomai látszanak, majd Monostorszeg, Kis-Sztapár és Új-Verbász következik. Az utolsónál fontosnak tartja kiemelni, hogy itt van a legerősebb zsilip, amit a Ferenc-csatornára építettek, mert bár Szenttamáson, a következő állomásán, szintén van egy, de az nem akkora. A város lakosai többnyire tehetős emberek, akik gabonát termelnek, és szarvasmarhát, juhot, lovakat tenyésztenek. A házak jól épültek, az utcák szélesek, a vendégfogadó alkalmatos. Földváron, a falun kívül, a Tisza partján áll a csatorna ötödik zsilipje. Mindszenthy szerint a település elég rendes, bár rácok lakják, jó házak vannak benne és a falun kívül, az Ó-Becsére menő országút mellett alkalmas kis vendégfogadó áll. Utazását valójában Verbászról Bács, vagyis a vármegye régi fővárosa felé folytatta. Több kisebb falun áthaladva, meg is érkezett úti céljához. „Bács igen régi hely, ’s nevezete arra láttatik mutatni, hogy mikor Magyar eleink hazánkba béjöttek, valamelly Bács nevezetű5 fő Magyar telepedhetett itt meg” (MINDSZENTHY 1932, 8). Annyi bizonyos, hogy Szent István idejében már állott, és nagyon fontos szerepe lehetett, ugyanis az egész vármegye róla kapta a nevét, 1093-ban pedig Szent László ide helyeztette a Bácsi Érsekséget. A Bácsi vár maradványai a vá5

Horváth István állítása szerint Bács olyan keresztnév volt abban az időben, mint Somogy, Bihar, Tihany, Sopron, Moson vagy Farkas.

77

roson kívül vannak és a Mosztonga mocsár veszi körül. Mindszenthy Vályi Andrást6 idézi amikor azt írja: „a’ Bácsi Érsekek leginkább itt laktak (…) ami annak a jele, hogy a’ Bácsi vár minden bizonnyal pompásabb lakó hely volt mint Kalocsa; annyi bizonyos, hogy a fekvése szebb mint Kalocsáé” (MINDSZENTHY 1932, 15). Elhagyván Bácsot, a szerző a tájban gyönyörködik, hiszen amerre a szem ellát, rónaság van, csak a Duna túlsó partján, nagyon messze körvonalazódnak a Szerémi hegyek. Útleírásának fontos állomása még Temerin. Az a derék mezőváros, melyben szép kis parasztházak vannak, és a város közepén a katolikus templom áll. A templom mellett vendégfogadó található, ahol ő maga is megszállt, a város túlsó szegletén pedig az uraság emeletes kastélya. A mezővároson megy keresztül a postaút, mely összeköti Újvidéket Óbecsével, majd az utóbbit Szegeddel és Temesvárral.

A lakosság marha- és juhtenyésztéssel foglalkozik, a szegényebbek napszámba járnak, de akadnak igen tehetős gazdák is. Vallási hovatartozásukat tekintve 5 935 katolikus, 12 óhitű és 106 zsidó. Temerint elhagyva a Sajkások kerülete következik.

Az Al-Dunán való kirándulás mindig is vonzotta az utazókat.

A XIX. és a XX. század fordulóján Ritt Gyula és társai is megcsodálták e tájat, és a látottakat, élményeiket, benyomásaikat a Turisták Lapjában jelentették meg több mint húsz évvel később. Ritt Gyula ezt írja beszámolójában: ,,A vidék fejedelmi szépsége, az évszázados történelem nagy eseményeinek életrekeltése és a közbejátszott epizódok felejthetetlenné teszik utazásunkat” (RITT 1924, 137). Kirándulásuk Zimonynál kezdődik, abban a városban, amely dombhátakon fekszik. „Utcái hol szűkek, hol öblösek és hullámosak. Ilyen utca vezet a temetőig, mely a legmagasabb dombon fekszik. A dombnak a Dunára néző oldalán hajdan a négyszögű és kerek sarokbástyákkal védett határvár. Ma már csak a romok figyelik az idő haladását, a falakat már rég széjjelhordták 6

78

Vályi András (1764–1801). Fő műve a Magyar Országnak leírása I–III. Buda, 1796–1799. Ez az első magyar betűrendes helységnévtár.

a mai épületekhez” (RITT 1924, 138). A rom udvarán áll egy ezeréves emlékmű, ahol a fő torony homlokzatán ott van az egyesített magyar címer és kupoláján kifeszített szárnyaival egy turul madár ül. Útjukat hajón folytatják a Dunán Belgrád felé. A Duna és a Száva torkolatánál állnak a belgrádi erődök, ahol a part Ritt Gyula szerint a régi Nándorfehérvár nyomait őrzi. A parttól ugyanis egészen a várhegy tetejéig bástyák, tornyok, kazamaták és sáncfalak megrongált maradványai láthatóak. A Kalemegdánon átsétálva a Száva oldalán haladva a várhoz érünk, amelynek a Duna felé néző Nebojsza-tornya és az alatta álló katonai épülete helyén valamikor, Hunyadi János idejében, a történeti nevezetességű torony állt, amelynek ablakából Dugonics Titusz lerántotta a törököt. A Dunán tovább haladva Ritt és társai megérkeztek Orsovára, melynek történelme visszavezethető a múltba. A bolgároktól Árpád vezére, Zoár hódította el, és később falai alatt sok magyar–török csata zajlott, 1848-ban pedig Bem ellenállás nélkül vette be. A Dunán Ó-Orsovánál három országra van kilátás. „Balról hazánk földje Orsovával, a jobb oldalon Szerbia és előttünk, amerre a Duna szalad a szirt tengerrel borított Vaskapu felé, Oláhország” (RITT 1925, 98). Ó-Orsova mellett, ahol a Cserna folyó beleömlik a Dunába, egy nyolcszögletes épület áll, a Korona-templom. Történelmi szempontból igen jelentős hely, hiszen az 1848–49-es szabadságharc után, amikor Kossuth Orsovánál átlépte a határt, és török földre menekült, Szemere Bertalan az ő utasítására itt ásta el a magyar Szent Koronát. Miután a koronázási jelvények előkerültek (1853. szeptember 8-án), templomot építettek ide, és nemzeti emlékhellyé vált. A kápolna közepén pedig egy mély üreg jelzi a helyet, ahol a korona valaha el volt ásva.

79

21. ábra. A magyar Szent Korona kápolnája 1901-ben

Utazásuk Herkulesfürdőn fejeződik be, ahol egy kicsit elidőznek, majd indulnak haza. Húsz év távlatából, a lejegyzés alkalmával Ritt Gyula így emlékszik vissza minderre: „Zimony, Belgrád és a mesés Alduna regényes vidékeivel, a Kazán-szoros, hol milliárd gyöngyöt szór a víz, Ada-Kaleh, a török sziget, ahol letűnt nagyság romjait őrzi a történelem örökké élő múzsája, Orsova, a korona kápolna, hol Clió ismét egy lapot tart elénk, Mehádia és a Cézárok üdülőhelye: Herkules fürdő, oly kellemes emlékeket idéznek vissza, valahányszor e kirándulásra gondolok, melyeket felejteni sohasem lehet” (RITT 1925, 101).

Az 1940-es években a Délvidéki Szemlében7 több helytörténeti leírás is megjelent. Ilyen volt Csuka Zoltán Délvidéki városaink című tanulmánya, Vitéz Bornemisza Félix Délvidék kikötője vagy Pálos Károly Ujvidék című cikke. Mégis a legszebb, a Délvi

7

80

1942 januárja és 1944 októbere között Szegeden havonként megjelenő folyóirat. Szeged város és a Délvidék irodalmi, művészeti, néprajzi, történelmi és tudományos kérdéseivel foglalkozott.

dék propagandájának is nevezhető írás Majtényi Mihály tollából származik, ami a Kalangyában látott napvilágot. „Járom a bácskai tájat hosszú évek óta. Valóságban és álomban is” – írja. Azt a tájat, ami „szerves része a Nagyalföldnek, de ott, ahol a futóhomok a feketefölddel ütközik. Ott ahol a nagy vizek hatalmas háromszögeket képeznek, ott ahol emberkéz teremtette csoda, az első európai nagycsatorna az egész táj képét és vele lelkét formálta át. Ott ahol északról jövet a Duna először szalad megint a hegyeknek” (MAJTÉNYI 1943, 408). A bajai, bezdáni, apatini szögben pedig a baranyai erdők tárulnak elénk. Dombok és mögötte hegyek.

Gombosnál a Duna hajlatánál szintén hegyek vannak, szőlőkkel, várromokkal. „Itt már a történelemmel találkozol”-írja Majtényi. „Ujvidéknél már kézzelfoghatóan látod a történelmi folyamatot – Pétervárad vára, épenúgy mint Gombosnál Erdőd, vagy keletre innen: Vukovár a legtisztább magyar történelem helyei” (MAJTÉNYI 1943, 409). A magyar élet itt ősibb, mint máshol talán, ahol épségben maradtak a kastélyok, és „Bácsország mely a maga színeivel pótolhatatlanul egész, egységesen multbanyúló s a magyar egység töretlenségét szimbolizálja a nagy vizek a Duna és a Tisza szögletében: örökké és mindig” (MAJTÉNYI 1943, 410). Összegzés Az utazásnak minden korban megvolt a maga varázsa. Ki ilyen, ki olyan okból kelt útra, de közben mindig megcsodálhatta a táj szépségeit. Mint láthatjuk, több neves személy is járt vidékünkön, akik aztán elismerően nyilatkoztak róla, és később is vissza-visszatértek. Számunkra a legkedvesebb mégis a „legnagyobb magyar” elismerése lehet, aki e táj szerelmeseként nem csak elismeréséhez, de fejlődéséhez is hozzájárult. A XIX. és a XX. században még teljesen mást jelentett egy hosszabb utazás, mint manapság, és sokkal több megpróbáltatással is járt, ezért igazán értékes forrásnak tekinthető egy-egy korabeli leírás, mind helytörténeti, mind 81

pedig művelődéstörténeti szempontból, külön kiemelve azokat az impressziókat, amiket az utazóban váltott ki. Tanulmányomban csak a fontosabb személyeket emeltem ki, de természetesen sokkal többről tudunk, hiszen az alföldi táj és az emberek vendégszeretete sok embert utazásra késztet és késztetett mindig is, nem beszélve arról, hogy elhelyezkedése folytán sok esetben kikerülhetetlennek is tekinthető.

Irodalom Az Alföld. In Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben.

VII. kötet. Magyar Királyi Nyomda, 1891.

BALÁZS Dénes szerk. 1993. Magyar utazók lexikona. Budapest: Panoráma.

BERCZIK Árpád. 1943. Széchenyi első délvidéki utazása. Délvidéki Szemle 2 (10): 457–466.

BERKESZI István. 1890. Mult századi külföldi utazók feljegyzései Temesvárról és Délmagyarországról. Történeti és Régészeti Értesítő 6 (I–III): 116–122, 179–188, 218–228.

BORDÁS Győző. 2010. Széchenyi Szerbiában – 1830. Naplók, dokumentumok. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

BOROVSZKY Samu. 1896. Magyarország vármegyéi és városai. (http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/index.html) BURKE, Peter. 2004. Útmutatás az utazástörténet számára. Korall (26): 5–24.

CSUKA János. 1942. Délvidéki városaink. Délvidéki Szemle 1 (4): 121–125.

FÁBRY György szerk. 1996–2000. Magyarország a XX. században, IV. kötet. Szekszárd: Babits Kiadó.

GRUBER Enikő. 2010. Kiss József vízépítő mérnök alakja és munkássága. Létünk (1): 141–149.

82

Hírünk a világban. Jugoszláviai magyar exteriorika VI. Újvidék: Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 2005.

KULCSÁR Krisztina. 2004. II. József utazásai Magyarországon, Erdélyben, Szlavóniában és a Temesi Bánságban 1768–1773.

Budapest: Gondolat–Magyar Országos Levéltár.

MAJTÉNYI Mihály. 1943. Délvidéki színek és hangulatok. Kalangya (9): 408–410.

MÁK Ferenc. 2008. A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

MINDSZENTHY Antal. 1831–1832. Egy Fordulás az Alföldön.

Tudományos Gyűjtemény (X): 3–51; (V): 3–35; (VI): 3–43.

PÁLOS Károly. 1943. Ujvidék. Délvidéki Szemle 2 (10): 442–450.

RITT Gyula. 1924. Húsz évvel ezelőtt az Aldunán. Turisták Lapja 36 (10–12): 137–141; 37 (7–9): 94–101.

TÖRÖK László. 1943. Délbácska úthálózata. Kalangya (3): 128– 129.

VITÉZ BORNEMISZA Félix. 1942. Délvidék kikötője. Délvidéki Szemle 1 (7): 271–274.

V. POPOV-NOWAK, Irina. 2004. A nemzet felfedezésének Odüs�szeiája. Magyarok Magyarországon és külföldön, 1750–1850.

Korall (26): 128–152.

83

84

RÓNA JÓZSEF ÉS AZ Ő LOVAS SZOBRA A budai Várnegyed, mely 1987 óta a Világörökség részét képezi, a magyar főváros egyik legfontosabb építészeti alkotása. Nekünk vajdaságiaknak pedig különösen jelentős, hiszen a Budavári Palota előtt álló Savoyai Jenő herceg szobra nemcsak a zentai csata győzelmére emlékeztet bennünket, hanem arra is, hogy e szobor Zenta városának köszönhetően lehet ma Budapest egyik fontos turistalátványossága. Bár alakulástörténete szinte ismeretlen, elhelyezkedésének hála, az őt megillető tisztelet övezi.

Az alkotó személyéről Róna József szegény családból származott. A szobrászat iránti vágya egy budapesti szobrászmester műhelyében alakult ki, ahol éjjelente, munka után, saját szobrokat formált, majd ezek révén 1879-től ösztöndíjasként tanulhatott Bécsben. Művészi pályafutása itt kezdődött Caspar von Zumbusch kezei alatt, ahol három évig tartózkodott, majd 1885-ben ő volt az első külföldi, aki a Beér Mihály-féle díjjal, Rómába mehetett. Miután hazatért, mindenfelé merevséggel teli reprodukciókat látott, ami ellen hevesen tiltakozott. Azt vallotta, hogy „az élethez kapcsolódó realizmus követését kívánja meg nem csupán újító kedvünk, hanem magyarságunk, önálló voltunk is” (LENGYEL 1910, 24). Nincs szükség semmiféle átvételre, sallangra. A Megszorult faun című szobra, melyen az erőteljes plasztikus formák domborodnak ki, nemcsak a közönség tetszését nyerte el, hanem a szakmáét is, mert Röck Szilárd-díjjal jutalmazták érte.

Ugyanilyen sikeres munkája az Utolsó szerelem is, mellyel komoly elismeréseket szerzett külföldön, Antwerpenben és Párizsban.

Mindemellett az ő alkotása a gödöllői Erzsébet királyné-szobor, a szegedi és miskolci Kossuth-szobor, illetve a komáromi Klapkaszobor is. Munkássága legfontosabb műve azonban kétségkívül a 85

Savoyai Jenőt ábrázoló szobor, melyről ő maga nyilatkozta, hogy az már az eszközök teljességének birtokában készült.

22. ábra. Róna József (1861–1939)

A szoboralkotás előzményei 1697. szeptember 11-e a magyar történelem egyik legfontosabb eseményének dátuma. Ekkor aratták ugyanis a keresztény szövetséges erők Savoyai Jenő főparancsnok vezetésével egyik legfontosabb győzelmüket a törökök felett. Az esemény színhelye Zenta, a Tisza menti kisváros, mely azóta is büszkén ápolja e csata emlékét.

A XIX. század végén a híres győzelem 200. évfordulója alkalmából azonban még különlegesebbé szerették volna tenni a megemlékezést, így született meg a szobor ötlete. Bár, egy kisebb fajta síremlék már emeltetett e célból, de az nem volt megfelelő, helyette egy sokkal monumentálisabb alkotást képzeltek el.

A szobor terve a város akkori polgármesterétől, Bornemis�sza Jánostól származik, aki a képviselőtestület 1896. július 12-i ülésén ismertette ötletét, miszerint „A nagy haditény megörökítéseül emeltessék Zenta város területén alkalmas helyen egy hazai 86

művész által megalkotandó Eugen-szobor” (BALASSY 1995, 33).

Az indítvány tartalmazta azt a javaslatot is, hogy a költségekkel ne a várost terheljék, hanem közadakozás útján szerezzék be a szükséges pénzt, méghozzá nyereményjáték segítségével, a teendők lebonyolítására pedig alakuljon egy öttagú bizottság Eugen Szobor Bizottság Zentán néven, és annak tagjait a polgármester nevezze ki. Bornemissza János az idő szűkös voltát is hangsúlyozta, ami az azonnali cselekvést indokolta. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta az előterjesztést, és neki is láttak a teendőknek. Hamarosan felvették a kapcsolatot egy budapesti szakértőkből, ismert újságírókból álló bizottsággal, akiktől a szobor és a művész személyének kiválasztásában kértek segítséget. Az ő szoborelképzelésükről, mely nagyban megegyezik a később megalkotottal, a korabeli jegyzőkönyvekből tájékozódhatunk: „Egyhangú nézete a bizottságnak, hogy a dicső hadvezér emléke csakis lovasszobor által örökíthető meg…A talapzat előrészén, domináló helyen alkalmazandó a magyar címer, hátrészén pedig szintén szembeötlő helyen Zenta város eredeti Ulászló korabeli címere alkalmazandó. A talapzat magassága 5,56 méter magas, az alsó lépcsőzet 7-8 méter széles és 10-12 méter hosszú legyen. A domináló lovasszobor méltó mellékalakjaiként javasolja a bizottság, hogy a talapzat felső részén, mintegy magát a talapzatot kiegészítve: két kemény kőből faragott megláncolt török fogoly alkalmazandó…(…) lényeges, hogy a szemlélőben első pillanatban azon impressziót ébressze, hogy itt a hatalmas győző diadalmaskodik a legyőzöttek fölött. (…) A talapzat alsó részén, a két megláncolt töröktől jobbra és balra, illetve alattuk, a talapzat alsó síkját élénkítve reliefek alkalmazandók, amelyeknek motívumai a zentai csata eseményeiből veendők…” (BALASSY 1995b, 36). A szobrász személyére is több javaslatuk volt, de mivel csupán egy év maradt a kivitelezésre, így leszűkítették egyetlen emberre, Róna Józsefre, aki éppen akkor fejezte be egy másik munkáját, és akit képesnek tartottak arra, hogy e szoros határidőt betartsa.

87

Róna József önéletrajzi művében részletesen leírja, hogyan kapta meg ezt a megbízást, és hogyan egyezett meg a zentaiakkal. „Egy szép napon hajlongó kis emberke jött be a mütermembe. – Róna mestert keresem, Zentáról vagyok – mondotta s aztán bemutatkozott. (…) – Zentán emléket akarnak állitani Savoyai Eugen hercegnek s ezt a zentai csata kétszázadik évfordulóján akarják leleplezni, tehát 1879-ben, a jövő évben. (…) Nem akarnak versenyt kiirni s most keresnek valakit, aki ennyi idő alatt elkészülne a szoborral. (…) később meg is jelent nálam a bizottság a polgármesterrel együtt. Első kérdésük az volt, hogy el tudom-e késziteni a kitüzött időre a szobrot. – Ha a megbizást rögtön megkapom, elkészülhetek. (…) De volna egy föltételem. Az emlékmüvet olyanra csinálom, ahogy nekem tetszik, szóval, ahogy én akarom. Sem bizottság, sem zsüri abba bele nem szólhat. Különben nem tudok elkészülni a pontos időre. ettől eltekintve, a müvész mindig felelős a müvéért, nemcsak a jelen, hanem az utókornak is” (RÓNA 1929, 644–646). Ugyanakkor Róna a megrendelők megnyugtatatására azzal az ötlettel állt elő, hogy ha a későbbi szobrot megelőző modellekkel elkészül, kérjék ki Caspar von Zumbusch véleményét, aki hozzáértő kritikát tud mondani róluk.

Ez tetszett a zentaiaknak, így gyorsan meg is állapodtak. Ekkor elkezdődhetett az alkotás folyamata. Legelőször ki kellett találnia a művésznek, hogyan is formálja meg a herceg alakját, hogy az legyen a szobor legmarkánsabb része. Sok lovas szobor hátránya ugyanis, hogy sokkal inkább a lóra összpontosít, mintsem a lovasra. Ezt elkerülendő olyan mozzanatot kell megörökíteni, mely a hős nagyságát hangsúlyozza. Ezen töprengve, megálmodta a megoldást: egy olyan szobrot készít, ahol a hős hirtelen megállítja lovát, és a messzeségbe réved tekintete, a csata távoli pontját szemlélve. E tervekről gyors vázlatot készített, majd négy hét alatt gipszből megformálta a tizednagyságú modellt, mely előfeltétele volt az eredeti szobornak. Miután a szoborbizottság három tag88

ja felutazott Budapestre megtekinteni a mintát, és ők azt jónak vélték, megköttethetett a valódi szerződés.1 Ebben minden fontos mozzanatról megegyeztek, amely biztosítani kívánta a munka zökkenőmentességét és elkerülni mindennemű félreértést. Azonkívül, hogy hivatalosan is megállapodtak a szobor méreteiben, minőségében és a határidőben, az elkészítés anyagi vonzatáról is megegyeztek. A szerződés értelmében a zentaiak 138 ezer forintot fizetnek Róna Józsefnek mindennemű költsége fedezésére, amiért cserébe ő köteles a szobrot legkésőbb a következő év szeptember 10-ig a rendeltetési helyén felállítani.

A szoboralkotás folyamata Miután Róna József kezében ott volt a hivatalos megbízás, nekilátott a szobor elkészítésének. Hogy művével a tökéletességre törekedett, mi sem bizonyítja jobban, hogy a modellt újratervezte a munka kezdete előtt. Úgy vélte ugyanis, hogy egy valódi ló méreteit kell tanulmányoznia ahhoz, hogy élethű formákat tudjon kreálni. Ebben gróf Andrássy Tivadar volt a segítségére, aki a rendelkezésére bocsájtotta saját lipicai ménjét, amin elvégezhette a megfigyeléseit.

Mivel a szobornak a szerződésben foglaltak szerint 4,5 méter magasnak kellett lennie, Róna Józsefnek egy megfelelő műteremre volt szüksége, ahol e munkát elvégezhette. Végül sikerült rátalálnia egy régi kőfaragó műhelyére, ahol felállíthatta pódiumát, és ezután nekikezdhetett a tényleges munkának. A szobor elkészítéséhez fából és vasból készült vázat használt, így öntötte ki a gipszet. A mesternek e nagy munkában több segítője is akadt. A modell pontozásán, melyet később felhasznált a szoborhoz, négy ember dolgozott, de a reliefek és a török foglyok megalkotásánál is volt inasa. Az állványok lebontása után nekilátott a kivitelezésnek, mindenféle apró részlet elhagyásának tervével, és az alkotás hevének köszönhetően csakhamar el is készült. Róna József elégedett 1

E szerződés a mai napig a Zentai Levéltárban található.

89

volt munkájával, de leginkább Zumbusch véleménye érdekelte.

Előtte azonban egy régi szakmabeli barátja látogatta meg Bécsből, aki elragadtatásában egy barokk mester művének titulálta a szobrot: „Csupa erő és lendület és tudás s amellett milyen egyszerü!

Semmi fölösleges nincs rajta…Szeretném, ha Bécsben volna egy ilyen legény!” (RÓNA 1929, 649). A nagy mester, Zumbusch, is hasonlóképpen vélekedett, nem győzte dicsérni egykori tanítványa munkáját: „Róna József Jenő herczege minden tekintetben sikeres mű, mely a művészeti tökéletesség szempontjából véve a legmagasabb igényeket is kielégíti…minden esetre bizonyos az, hogy a városnak, melyben elhelyezendik, kiváló dísze és művészeti nevezetessége lesz” (BALASSY 1995b, 42). Rónának ekkor egy újdonságnak számító ötlete támadt. Műterem-kiállítást szervezett, melyen a meghívott vendégeken kívül több újság képviselője is megjelent. A szobor számos pozitív kritikát kapott. Az újságok felmagasztalták, és több jelentős szobrász, művész és lószakértő is fontosnak tartotta megtekinteni. A kiállítás végeztével a lovast az öntödébe küldte, és a két török szobrán is elkezdett serényen dolgozni. Mindenképpen tartani szerette volna a határidőt, amihez szerződés kötötte. Ekkor azonban sajnálatos történések vették kezdetüket. A szobrász, mivel a zentai bizottságtól nem kapott elég pénzt, saját vagyonát fektette be, sőt több hitel is terhelte már, ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a szobor költségeire szükséges pénzt a megrendelő nem tudja előteremteni, így Róna József helyzete teljesen ellehetetlenedett.

A szobor anyagi vetülete Mint már szó volt róla a korábbiakban, a bizottság semmiképpen sem szerette volna a szobor költségével a várost terhelni, ezért más módot talált az összeg előteremtésére. Vagyis csak talált volna, hiszen a szerencsejáték segítségével és közadakozás útján remélt összegek elenyésző százalékát tették ki a 138 ezer forintos előál90

lítási költségnek. Ugyanis arra számítottak, hogy minden hazaszerető ember szívesen adakozik majd e nemes célra, ám nem így lett. Persze, voltak önkéntes adományok, de azok nagyon kevésnek bizonyultak, és a nyereményjáték sem a tervek szerint alakult.

Eredetileg 4 000 darab egy korona értékű sorsjeggyel zajló játékot terveztek egy 300 ezer forintos sorsjátékkal karöltve, de erre nem kapták meg az engedélyt. A pénzügyminiszter csak egy 200 ezer darab egy forintos vagy 400 ezer darab 50 krajcáros tárgysorsjátékot engedélyezett. Ennek lebonyolítására viszont egyetlen közeli intézmény sem vállalkozott, egyedül a budapesti Kereskedelmi Bank mutatott érdeklődést iránta, ám mivel a forgalmazást csak 1897. január 1-jétől engedélyezték, a társaság az osztrák területen való lebonyolítás mellett döntött, és az A. Molling Bankra bízta az egészet. Arra számítottak, hogy a játékból mintegy 40 ezer forintnyi jövedelemre tesznek majd szert, a többi pénzt pedig adományok útján teremtik elő. E pénzszerzési folyamat közben Róna József hiába követelte többször is a támogatást, nem tudták azt folyósítani. Néha-néha kapott 100-200 forintot, és egyszer a Molling cég hiteléből 2500 forintot bocsájtott rendelkezésére a bizottság, de az szinte semmire sem volt elég, hiszen már akkor több tízezres költségekbe verte magát a művész. Ennek ellenére a város továbbra is fenntartotta az igényt a szoborra, mert úgy gondolták, hogy „Miután a szobor elkészült, legcélszerűbb volna felállitani. A leleplezésen a király is megjelenne s a zentaiak elszégyelnék magukat s végül mégis kifizetné.” Ám Róna nem állt kötélnek: „– Egy »smarnt« – mondottam bosszúsan. – Sem a bronzöntő, sem a kőfaragó nem adná ki a szobrot pénz nélkül. Aztán nincs is pénzem a szobor elszállitásának s felállitásának költségeire. És harmadszor, fütyülök az egész bizottságra, a polgármesterre s az egész Zenta városára! Ezek mind svindlerek, csalók. És ha felállitanám a szobromat, a sóhivatalhoz szaladnék a pénzemért! Olyan nincs!”

(RÓNA 1929, 653). A bizottság ekkor egyenesen Széll Kálmán 91

miniszterelnökhöz fordult kérelemmel, hogy segítsen megnyerni a király jóindulatát. A miniszter azonban erről hallani sem akart, így ez a terv is dugába dőlt.

A szobor további sorsa Róna József műve ezután a Műcsarnokban került kiállításra. A lovas szobrot a bejárat elé, a két reliefet és a modellt pedig a szoborcsarnokba helyezték el. A művésznek mindezzel két terve is volt. Először is, szerette volna, ha minél több ember megcsodálja, egyfajta elismerésként, másodszor pedig tudomása volt róla, hogy a király minden évben ellátogat a kiállításra, és abban reménykedett, hogy hátha a szobor láttán megesik a szíve a zentaiakon. Bár a király pont abban az évben nem tette tiszteletét a rendezvényen, Róna munkájáért állami kitüntetésben részesült, és elnyerte Szilágyi Dezső parlamenti elnök rokonszenvét.

23. ábra. Savoyai lovas szobra a Műcsarnok előtt

92

24. ábra. Az eredeti szobor modellje, mely ma a Magyar Nemzeti Galériában található

Szilágyi Dezső barátsága sajnos nem lehetett segítségére, mivel ő hamarosan ágynak esett, sógora2 révén azonban, aki a Budapesti Napló szerkesztője és parlamenti képviselő is volt, sikerült kieszközölnie egy találkozót a miniszterelnöknél. Széll Kálmán javaslatára a művészek összefogtak és egy kérvényt nyújtottak be, hogy többé ne alakulhasson ki ilyen helyzet, mint e szobor kapcsán. A beadványt száznál is többen aláírták, fő szószólójuk a híres szobrász, Fadrusz János volt. Nem sokra rá Romy Béla miniszteri tanácsos kereste fel Rónát, és fényképeket kért a műről, majd később Hausmann Alajos, a vár építésének vezetője érdeklődött a szobor méretei iránt. ,,Ekkor már valami megvillant az agyamban. És álmokat szőttem… és azok valóra váltak!” – írja önéletrajzi könyvében (RÓNA 1929, 657). Mintha megérezte volna a szobor további sorsának alakulását. A miniszterelnök közbenjárására ugyanis a király is értesült a gondokról, és a Zumbusch mestertől kapott vélemény után úgy gondolta, hogy a szobrot elhelyezhetnék a Budai Várban: „A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. Ezt én tudom a legjobba” (RÓNA 1929, 658). Széll Kálmán csak erre az engedélyre várt, mely megerősítette eredeti elképzelésüket Hausmann Alajossal, és már cselekedett is. A király ezek után kifizette a szobor költségét a mesternek, melyből ő visszafizette a zentaiaknak a tőlük kapott összeget, a különböző hiteleket, és még maradt is számára valamennyi. Mégis jó végkicsengésű tehát a történet, igaz, nem Zenta városának, de a mesternek mindenképp, hiszen nem csak egzisztenciális szempontból, de morálisan is elismerték tehetségét, emlékműve ugyanis, az általa a világ egyik legszebb helyének titulált Budai Várba kerülhetett, és mai napig ott áll.

2

Vészi József (1958–1940)

93

A szobor, mely végül 1900-ban került a mai helyére, Savoyait korabeli öltözetben, mellvértben és lovaglócsizmában ábrázolja.

Talapzatán a barokk stílus jegyeit figyelhetjük meg, két oldalán egy-egy török fogollyal, mely a Török Birodalom bukását hivatott jelképezni. A talapzat elején a koronás magyar címer, oldalt pedig a bronzból öntött reliefek vannak, amik a zentai sáncok bevételét és a sorsdöntő csatában részt vevő lovasság fontos szerepét ábrázolják.

25. ábra. Savoyai lovas szobra a Budai Várban

94

26. ábra. A két relief: felül a zentai sáncok bevétele, alul a lovasroham

A zentaiak viszonyulása a kialakult helyzethez Zenta város vezetősége bármennyire is szerette volna, a csata jubileumi évfordulójára nem tudott szobrot állítani. Bár a lehetőség megvolt, próbáltak is élni vele, mégsem sikerült. Ha ésszerűen gondolkozunk, ez várható volt, hiszen a 138 ezer forintos előállítási költség akkori viszonylatban nem csekély összegnek számított, és mivel a város önkormányzata nem támogatta anyagilag a kezdeményezést, csupán a szerencsében bízni nem volt felelősségteljes hozzáállás. A szobor ügye ezután egy időre feledésbe merült, majd a század közepén ismét előkerült, amikor is találga95

tások kezdődtek annak kapcsán, hogy hogyan lehetne mégiscsak visszaigényelni. Ám ezek csupán ábrándok voltak, hiszen valódi tettek nem álltak mögöttük.

Ezek az előzmények után mindenki számára egyértelmű lehet, hogy miért is áll a híres szobor Budapesten és nem a Tisza menti kisváros főterén. Magára az ötletre büszkék lehetnek a zentaiak, hiszen a terv érdeme az övék, a kiviteleztetés folyamán tanúsított alkalmatlanságukra viszont már kevésbé. Mindemellett azt gondolom, hogy maga a szobor léte olyanfajta érdem, mely felülír mindent, és éppen ezért, sajátként kell rá gondolnunk.

Irodalom Kiadások RÓNA József. 1929. Egy magyar művész élete. Budapest: Szerzői kiadás.

Felhasznált szakirodalom BALASSY Ildikó. 1995a. Zentai szobor a Budai Várban! Bácsország 1 (1): 5.

BALASSY Ildikó. 1995b. A zentai Eugen-szobor regénye. In BARTA László – BALASSY Ildikó. 1995. A zentai csata. Zenta: Dudás Gyula Múzeum- és Levélbarátok Köre.

LENGYEL Géza. 1910. Róna József. Művészet 9 (1): 23–26.

PROHÁSZKA László. 1990. Budavári szoborkalauz. Budapest: Zrínyi Kiadó.

TÓTH Vilmos. 2001. Budapest első lovas szobrának mestere.

Népszabadság, február 1. 34.

96

A PIONÍRÚJSÁG MAGYARSÁGKÉPE A vajdasági magyarok körében jól ismert a Jó Pajtás című gyermeklap, hiszen több generáció nőtt fel hasábjait hétről hétre olvasva. Azt viszont kevesen tudják, hogy eredetileg Pionírújság címmel jelent meg, és egészen más szerkesztéspolitika és koncepció jellemezte. Mivel megalakulásának dátuma és megjelenésének mind a tizenkét évfolyama egy politikailag befolyásolt időszakra tehető, így kétségkívül fontos identitásformáló szerepe volt. A jugoszlávizmus mint állameszme, az élet minden területén éreztette hatását. Ez az ideológiai nevelés már a kisiskolások oktatásában megnyilvánult, ahol észrevétlenül és eredményesen érhettek célt a propaganda különböző eszközeivel. Eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint a Pionírújságon felnőtt generációk későbbi rendszerhűsége, mely a vajdasági magyarság egyik legnagyobb hibájának volt felróható évtizedekig. A kutatás szempontjából tehát, mely a második Jugoszlávia első évtizedében jelenlevő magyarságkép alakulását próbálja felvázolni, e gyermeklap kétségkívül az egyik legjobb forrásnak tekinthető.

27. ábra. A pionírok emblémája

97

1. A Pionírújság létrejöttének létjogosultsága 1.1. A politikai és ideológiai háttér 1945. november 29-én az alkotmányozó nemzetgyűlés kikiáltotta a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot, melynek hivatalos alkotmányát, ami a szovjet mintát követte, a következő év januárjában fogadták el. A kommunista vezetők tisztában voltak azzal, hogy a soknemzetiségű lakosság támogatását csak úgy szerezhetik meg, ha a szerb dominancia előtérbe helyezése helyett a többi nép érdekeit is figyelembe veszik, ezért az ország újjászervezése föderatív alapon ment végbe. A második Jugoszláviát hat tagköztársaság (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Montenegró és Bosznia-Hercegovina) és két autonóm tartomány (Vajdaság és Koszovó) alkotta. Bár az új alkotmány számos rendelkezést és jogot törvénybe iktatott, mint például a nemzeti és vallási gyűlölet szításának tilalmát vagy a törvény előtti egyenlőséget, valójában egy egypártrendszer alakult ki, mely magában hordozta a proletárdiktatúra minden vonását. A Jugoszláv Kommunista Párt, vagyis annak vezetője és ideológusa, Josip Broz Tito és Edvard Kardelj döntöttek mindenről, hiába létezett a Nemzetgyűlés mint törvényhozó és a kormány mint végrehajtó szerv. Működése csak látszólagos volt, és általuk irányította az állam minden szegmensét és foganatosította akaratát a kommunista párt. Bár az új alkotmány biztosította az ország minden államalkotó népének egyenrangúságát, illetve a hatalom gyakorlásának lehetőségét, valójában csupán ez is csak a kormánypárt egyik hangzatos szlogenje volt a manipulálni kívánt tömeg félrevezetésére. Az új kisebbségpolitika célja ugyanúgy az asszimilálás volt, akárcsak korábban, csak nem az addigi erőszakos módszereket alkalmazva, hanem sokkal burkoltabban. Engedélyezte a kisebbségi jogokat, de közösséggé alakulásukat minden eszközzel akadályozta. Fontosnak tartotta az egyenrangúság látszatának fenntartását, így minden közegben 98

betartották a nemzetiségi arányokat, illetve minden kisebbség élhetett a szabad nyelvhasználati jogával is, lehettek saját intézményeik, fórumaik, de azok nemzeti megerősödésére már nem volt lehetőség. Jó példa erre a vajdasági magyarság esete, ahol elvárás volt az egyetemes magyarságtól való elszakadás, a jugoszláv magyar identitás létrehozása, és az annak megerősítése érdekében való tevékenység. Szintén ezt a célt szolgálta az az intézkedés is, hogy minden jelentősebb intézmény székhelye csak Újvidéken lehetett. Közben megindult az anyanyelvű oktatás, megjelenhettek a magyar nyelvű sajtó különböző termékei, és a földreformnak köszönhetően a nemzeti kisebbségek is kaphattak megművelendő földet. E pozitív hozzáállás egészen 1948-ig megfigyelhető, amikor is a Kominform szovjetellenesség vádjával kizárta Jugoszláviát a szocialista táborból, és felbontott minden kereskedelmi szerződést vele. Tito ekkor megszakította a kapcsolatot Sztálinnal, és a Nyugat felé fordult. A szakítást követően a szovjet megszállás alatt álló magyarok a másik oldalra kerültek, és a megtorlás veszélye fenyegetett, de erre végül nem került sor.

Tito ezután igyekezett kidomborítani a sztálinizmus és a jugoszláv szocializmus közötti különbségeket, melyet pártja ideológusai dolgoztak ki a szakítás által okozott gazdasági válság idején, ezzel is igyekezve megnyerni, és a saját oldalukra állítani a lakosságot, beleértve a kisebbségeket is. Az új társadalmi rend kialakításához Tito és pártja már a II. világháború alatt hozzá látott. Ezt tükrözi az államosítás folyamata, vagyis a magántulajdon teljes felszámolása is. 1947 áprilisában fogadták el az első ötéves tervet, mellyel bevezették a centralizált tervgazdálkodást. Mindez még a szovjet példát követve történt, ami a szakítás után már elképzelhetetlen volt, így újra kellett gondolniuk a szocializmust, ami az önigazgatás eszméjének segítségével történt. „Az önigazgatási modell elmélete szerint a szocialista fejlődés során az állam elhal – a katonai funkciók kivételével –, amire először a gazdaságban 99

kerül sor. Ezért a köztulajdonosi funkciókat a vállalat dolgozóinak kell gyakorolniuk, akik a választott munkástanácsokon keresztül a törvény szabta keretek között döntenek a vállalat gazdálkodásáról. A munkások önkormányzatát megtestesítő munkástanácsoknak fokozatosan önkormányzatot kell adni” (GULYÁS 2009).

Ez az új modell valójában a decentralizáció nézetét erősítette, és azt a felfogást, hogy nincs többségi nemzet az államon belül. A JKP egyre inkább az ideológiai és a politikai tevékenységre kezdett koncentrálni, háttérbe szorítva a konkrét államigazgatást. A decentralizációnak köszönhetően egyre több jogkör került át szövetségi, tartományi szintre. A következő évtizedek gazdaságát a kettősség jellemezte, mert bár a decentralizációt hirdették, a centralizációs folyamatok végig jelen voltak úgy a társadalom, mint a párt szintjén. Az önigazgatás rendszere valójában egy működésképtelen rendszer volt, mely nem segítette elő az ország gazdasági növekedését, és csakis külföldi támogatásokkal maradhatott fenn.

A jugoszlávizmus eszméje egészen a XVI. századig vezethető vissza. Akkor alakult ki ugyanis az a nézet, hogy a Balkánon élő szlávok az illírek utódai, tehát egyfajta etnikai-nyelvi kapcsolat van közöttük, melyből adódóan a szláv népeknek össze kell fogniuk. Sokan úgy vélték, hogy ez az összefogás segíthetne a török fennhatóságtól való megszabadulásban is. A XVII. században egyre többször használták a délszláv elnevezést az illírekre, amely a XVIII. században az Osztrák–Magyar-Monarchián belül politikai színezetet kapott. A következő században az illírizmus helyett mindinkább a jugoszláv megnevezés terjedte el. 1848-ban a Habsburg Birodalmon belül megjelent a föderatív délszláv állam gondolata, melyet a horvátokon kívül a szerbek és a szlovénok is támogattak, és ami a délszláv népek egyesülését jelentette volna úgy, hogy közben az önálló nemzettudat megmarad. „A jugoszlávizmus fő áramlatai a XIX. században tartósan tételezték az erős és független, de legalábbis belső autonómiával rendelkező nem100

zetek meglétét, nem azok tagadására, éppen ellenkezőleg, azok erősítésére törekedtek” (A. SAJTI 1991, 12). A forradalom leverése után ez az ideológia egy időre háttérbe szorult, ám az első világháború kedvezett neki. A jugoszlávizmusnak két változata létezett: a horvát és a szerb. A horvátok egy föderatív államban gondolkodtak, ahol minden nemzet azonos jogokkal rendelkezik, a szerbek viszont a nagy szerb eszmével azonosították, vagyis, hogy létre kell hozni egy egységes szerb államot, ezért meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy felszabaduljanak az idegen elnyomás alatt élő szerbek. Mivel az első világháborúból Szerbia került ki győztesen, a horvátok álláspontja háttérbe szorult, így az újonnan alakult állam szerb központú lett, melyben a királyság kikiáltása után 1929-ben hivatalosan is deklarálták a jugoszláv nemzetet, minden más megnevezést pedig betiltottak.

Az első jugoszláv állam 1941-ben széthullott, és a harcokból végül Tito és a partizánok kerültek ki győztesen. A második Jugoszlávia keretein belül a jugoszlávizmus fogalma egybeolvadt a Tito nevével fémjelzett politikai rendszerrel, a titoizmussal. „A titoizmus valójában a hagyományos balkáni társadalmak, a nyugati eszmei áramlatok (nemcsak a nemzeti, hanem kulturális és államszervezői tapasztalatok), valamint a sztálinizmus kölcsönhatásából létrejövő rendszer” (MÉSZÁROS 2008, 25). Megjelenik a Tito-kép mint szimbólum, és kialakul a Tito-kultusz. Mindezek nagyban befolyásolták a nemzeti kisebbségek önképének alakulását, beleértve a vajdasági magyarságot is.

1.2. A tömeg és a kommunikáció Ma már mindenki tisztában van vele, hogy a médiának közösségformáló szerepe van, és hatása alól szinte lehetetlen kibújni.

Nem volt ez másképp korábban sem, hiszen a tömegkommunikációs eszközök segítségével manipuláltak a diktatórikus államokon belül is. A hatalmi párt rendelkezett a média felett, és csakis 101

az ő cenzúrájuk után tájékoztathattak. Mindent elkövettek, hogy megszerezzék a társadalom feletti teljes kontrollt, ezért a manipulálás összes eszközét bevetették. Göbbelstől, Hitler propagandaminiszterétől, a propaganda atyjától származik az a nézet, hogy a propaganda lényege abban áll, hogy az embereket olyan őszintén, olyan mélyen nyerjék meg egy eszmének, hogy végül azokat teljesen magukévá tegyék. „A népet a manipuláció segítségével végeredményben arra kárhoztatják, hogy a monopóliumok hatalmi törekvéseinek eszköze legyen. Az ember most már nem csak gazdasági és politikai értelemben válik a kizsákmányolás és az elnyomás áldozatává. Gondolatainak és érzelmeinek világán is úrrá lesz egy idegen hatalom. Megfosztják annak lehetőségétől, hogy tudatára ébredjen önálló személyiségének és cselekvő részese legyen az eseményeknek. (…) A cél az, hogy olyan állampolgárt formáljanak, aki tökéletesen hasonul az ország társadalmi viszonyaihoz” (BERGNER 1969, 19). A tömegkommunikáció propaganda célokra való felhasználása kockázatmentes, hiszen egyoldalú, közvetített, nyilvános és nem rendelkezik közvetlen visszacsatolással.

A II. világháború után Jugoszláviában, mint ahogy más szocialista országokban is, a sajtó teljes mértékben a párt tulajdonát képezte és „a történelemben soha nem tapasztalt szigorral kontrollálta a kommunikációs folyamatokat” (SZECSKŐ 1988, 19). Mivel a propaganda akkor sikeres, ha a tömeg előtt van egy követendő személy, aki tekintélye megkérdőjelezhetetlen, (lásd Németország, Hitler példáját) Josip Broz Tito személyi kultuszának kialakulása és évtizedekig való fennmaradása egyértelmű. A manipulálást a társadalom minden szintjére kiterjesztették, ezért minden korosztály számára megtalálták a legmegfelelőbb közvetítő eszközt.

Az általános iskolások számára ilyen volt a pionírmozgalom, és a vajdasági magyar ajkú kisgyermekek számára a Pionírújság.

102

1.3. Magyarságkép Első hallásra mindenki egyértelműen tudja, hogy mit is jelent a szó, magyarságkép. Ha viszont jobban elgondolkodunk rajta, több szempontból is kérdésessé válik a jelentése. Maga a magyarság szó két különböző dologra utalhat. Elsősorban megnevez egy meghatározott etnikai csoportot. Ebben az esetben előjönnek a szokásos sztereotípiák vele kapcsolatban, mely a nemzetkarakterológiai kutatások következményeként elterjedt a köztudatban, ugyanakkor ezzel egyidejűleg utalhat egy nemzeti teljesítményre is. Ez sokkal fontosabb, ugyanis nem közhelyszerű dolgokat takar, hanem az adott nemzet valós eredményeit. Bibó István szerint: „Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése. A tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatuk vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény”(PATAKI 1998, 5). A magyarságkép szóösszetétel utótagja, vagyis a kép, szintén változó jelentéstartalommal bír, melyet sok minden befolyásol. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis, hogy történelmi koronként változik. A magyarok képét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy másmilyen kép rögzült róluk 1956-ban vagy 1989-ben, amikor rájuk figyelt az egész világ, mint azokban az időszakokban, amikor nem történtek hasonló horderejű események az ország területén, és az érdeklődés enyhült irántuk. Mindemellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a képalkotás mindig kölcsönös, ezért valószínű, hogy a másik nép hasonlóképpen fog vélekedni rólunk, mint ahogy mi gondolunk rájuk. Ha a nemzetkép fogalmát egy adott nemzet saját magára való reflektálása kapcsán vizsgáljuk, akkor viszont azt mondhatjuk, hogy: „nemzeti vonatkozású ingroup és outgroup attitűd, melynek funkciója, hogy segíti az egyént saját népére vagy más népekre vonatkozó gondolatainak, érzéseinek és cselekvési prediszpozícióinak rendezésében és állandó újraértelmezésében” (KÖPECZI 1995, 13).

103

Kutatásomban azt vizsgálom, hogy a Pionírújság, az 1947–1958 közötti események tükrében, milyen magyarságképet közvetít a kisiskolás diákok számára. Mit tart fontosnak kiemelni az egyetemes, illetve vajdasági magyar irodalomból és történelemből, és mindezt hogyan kapcsolja össze a jugoszlávság eszméjével.

2. A Pionírújság vizsgálata 2.1. A Pionírújság megalakulásáról és felépítéséről A Pionírújság első száma 1947. január 1-jén jelent meg nyolc oldalas terjedelemben. Az újság főszerkesztőjének Cellik Magdát, egy vidéki pártaktivistát neveztek ki, ami alátámasztja azt a tényt, hogy a lojalitás mint elsődleges szempont megelőzte még a szaktudást is. A lap megalakulását a Vajdasági Központi Ifjúsági Szövetség szorgalmazta és tartalmi összeállításáért is ő volt felelős.1 Követendő példának a jugoszláv pionírújságot, a szovjet Pionirszkaja Pravdát és a magyarországi Úttörő Gyermekújságot tartották. Az első vezércikkben, melyben a főszerkesztő (Magda néni) a leendő olvasóihoz, a kis pionírokhoz szól, egy történetet mesél el, melyben gyerekekkel beszélget, és ahol ez hangzik el a szerb pionírújság kapcsán: „De jó lenne, ha lenne magyar pionírújság is, amit mindannyian olvashatnánk!” Erre reflektálva írja az újságban: „Én csak mosolyogtam magamban, mert tudtam, hogy ujévre már meg is jelenik a magyar pionirujság első száma, hisz a Népfront régen tervbe vette és már készítik is.”2 A Pionírújság kezdetben nyolc oldalon, majd tíz, tizenkettő, később tizenhat és húsz oldalon jelent meg kétheti rendszerességgel. A mai gyermeklapoktól teljesen eltérő felépítés jellemezte. Az újságnak nem volt fedőlapja, rögtön az első oldallal indult, amely

1

2

104

Ezt Cellik Magda maga ismeri el a Jó Pajtásnak írt levelében (Jó Pajtás 2002 (5): 4.)

Pionírújság 1947 1 (1): 3.

minden esetben egy ideológiai írást tartalmazott, legtöbbször egyegy szimbolikus kép kíséretében. A későbbiek folyamán ettől néha eltértek, amikor kizárólag egy kép foglalta el az első oldalt, de ez nem vált folytonossá. A címoldalon szerepelt az újság neve, mely majdnem egy évig Pionirújságként íródott, és csupán a 16. számtól alkalmazták a hosszú í-s formát. Már a címből egyértelmű, hogy ki is a megszólított célközönség, hiszen a pionírmozgalom a 7–15 éves korosztályt ölelte fel, így alcímre nem volt szükség. Az egész újság nyelviségére jellemzően a kiadás helyeként következetesen „Noviszád”-ot jelölik meg, sehol nem találkozunk a város magyar megfelelőjével. Az impresszum többi része az utolsó oldal legalján kapott helyet. A lap kezdetben fekete-fehér kivitelezésű volt, de a piros szín dominanciájára már itt is felfigyelhetünk. Egyetlen színként túl erőteljesen alkalmazták, amivel valószínűleg pluszhatást akartak elérni. Az 50-es években jelennek meg más színek is, de csak a rajzok színesebbé tételére, hiszen az akkori nyomdatechnikai lehetőségek miatt a fényképek minősége továbbra is gyenge maradt. A Pionírújság tematikájára a sokszínűség jellemző, ami lehetővé tette az éppen aktuális események közlését. Mert bár egy gyermeklapról beszélünk, az első 2–3 oldalon mindig valamilyen politikai írás szerepelt. Ha egy gyermek a kezébe vette, ezekkel az ingerekkel találkozott legelőször. A második legfontosabb téma a pionírság és a vele kapcsolatos mindennemű tevékenység volt, csak ezután szerepelhettek versek, mesék vagy más jellegű írások az újságban. Az utolsó oldalak egyikén a gyerekek kedvence, a Fejtörő című rovat, majd lapzáróként a Pionír Posta kapott helyet.

105

28. ábra. A Pionírújság első megjelenő példányának fedőlapja

2.2. A Pionírújság hazafogalma A haza szó a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint azt az országot jelöli, ahol valaki született, ahonnan származik, ahol él, és amelyik tagjának tartja magát (JUHÁSZ–SZŐKE–ÓNAGY–KOVALSZKY 1992, 529). Ugyanakkor politikai, társadalmi és alkotó közösséget, egy meghatározott ideológiai eszmék szerinti szervezett társadalmat is jelent, mely az ország történelme során alakult ki. Jelen esetben a haza megnevezés a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot jelenti, melynek tudatosítása már az I. évfolyam 1. szám 1. oldalán megkezdődik: „Tanuljátok meg, hogy nagyon kell szeretni azt a földet, amely annyi vért ontott a szabadságért.” Tito figyel106

meztető szavai mellett rögtön ki is emelik a pionírok alapszabályából az erre vonatkozó passzust: „A mi szervezetünk a hazaszeretet az összes népek egysége és testvérisége szellemében nevel. Ezért a Pionirszövetség összes tagjai a Jugoszláv Hadsereg harcosait és vezetőit tiszteljék és szeressék.” Mindez a pionírok fogadalomtételében is szerepel: 29. ábra. A pionírok ünnepélyes fogadalma a Pionírújság 1. számában

30. ábra. A pionírok fogadalma a Pionírújság 2. évfolyamának 22. számában

107

A hazaszeretet fontosságát a pionírság egyik fő eszméjeként gyakran kiemelték. Tudatosítani akarták minden gyermekben a jelentését, melyet folyamatosan társítottak a szenvedés fogalmával, így elvárva az együttérzés és a hála gesztusának kialakulását.

Népeit követendő archetípusként jelenítették meg, mivel: „Jugoszlávia népei teljes hozzájárulásukat adták a fasiszta hódító elleni harcban aratott győzelemhez, és fényes példát mutattak a többi rabságba döntött népnek, hogyan kell harcolniok a szabadságért országuk rabságbadöntői ellen.”3 Az összefogást, a testvériség szellemében képzeltél el, hiszen a titói Jugoszlávia ezáltal akarta elfojtani a különböző nacionalizmusokat, így ez lett a propagandájuk elsődleges szólama. A kis pioníroknak is feladatul tűzték ki, hogy minden tettüket ez egységre való törekvés szellemében kell végre hajtaniuk. „Nektek pioníroknak, tovább kell fejlesztenetek a testvériség szellemét”4 – harsogja egy szalagcím, és nem sokra rá már meg is jelentetik egy pionírvezető tudósítását A testvériség szellemében dolgozunk5 címmel. A hazafogalom vizsgálatakor érdemes azt is megnézni, hogy melyek azok a dátumok, amiket a legfontosabbnak véltek tudatosítani az ország minden korosztályában.

1948-ban, 1949-ben és 1952-ben is találunk egy-egy írást az aktuális számban az 1941. július 7-i eseményekről, és azok jelentőségéről. Arról a napról, amikor „olyan ünnepet ülünk, olyan napra tekintünk vissza, amely fényesen világít történelmünkben és az emlékezés rá boldoggá tölti meg a szívünket (…) amikor egymillió hétszázezer hős piros vére ömlött ki azért, hogy ma magyarul tanulhass az iskolában, magyar Pionírújságból olvasd a sok mesét, verset és ezt a visszaemlékezést is. – Erre pedig légy büszke!”6 A vajdasági magyarság történelmét tehát azonosnak tekinti a többi

3

6

4 5

108

Részlet Tito a JKP V. Kongresszusán mondott beszédéből. Pionírújság 2 (15–16): 6.

Pionírújság 1 (18): 4.

Pionírújság 2 (8): 5.

Pionírújság 6 (13–14): 14.

jugoszláv nemzet történelmével, és a délszláv egyesülés célját rájuk is kiterjeszti. Habár a fegyveres harcok kezdete a magyar erők elleni harcot is jelenti, mely a térség visszaszerzését tűzte zászlajára, és az újbóli visszacsatolás még inkább biztosította volna a magyar nyelvű oktatás lehetőségét, ennek a gondolati lehetőségét is kizárta a gyermekek számára. Az ország legnagyobb ünnepének viszont kétségkívül november 29-ét tartották, melyről minden évben kötelezően meg kellett emlékezni. Két szempontból is felejthetetlen e dátum a jugoszláv lakosság számra. Először is 1943. november 29-én tartották Jajca városában az AVNOJ második ülését, ahol döntöttek a föderatív állam létrehozásának ügyében, majd két évvel később ugyanezen a napon kiáltották ki a köztársaságot, így ez a második Jugoszlávia megszületésének dátuma. A Pionírszövetség pedig a tisztelet jeléül szintén ugyanezen a napon tartja avatását, amikor is a jelöltek leteszik esküjüket és a szervezet tagjává válnak. Erre a hármas évfordulóra hívja fel a figyelmet az újság évről évre a maga propagandista stílusával. „Mindig emlékezni fogunk arra a három nevezetes napra, amikor lerakták az új Jugoszlávia alapjait és törvénybe foglalták a nagy Népfelszabadító Harc vívmányait, amelyeket népeink nehéz, négyéves forradalom árán vívtak ki maguknak.”7 Mert a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság „napsugaras köztársaság, ahol tizenkét nyelven beszélnek az emberek, és a gyerekek tizenkét nyelven tanulnak az iskolákban.

Tizenkét nyelven beszélnek, de együtt dolgoznak és szórakoznak.

Egyet akarnak.”8 Az újonnan alakult ország egyik nagy fájdalma Trieszt és az Isztria volt. 1947-ben ugyanis egy ENSZ határozattal két zónára osztották, így egyik fele brit és amerikai fennhatóság alá tartozott, a várost körülvevő rész, egészen a hegyekig, pedig a jugoszlávoké lett. Ám ők igényt formáltak az egészre, mivel úgy tartották, hogy 7 8

Pionírújság 3 (24): 2.

Pionírújság 12 (6): 7.

109

a Jugoszláv Hadsereg szabadította fel hatalmas áldozatok árán és mindennemű segítség nélkül. Edvard Kardelj a Borba című lapban ki is mondja, hogy Isztria, Trieszt és a szlovén tengerpart saját nemzeti országuk, melyet a múltban erőszakkal ragadtak el Jugoszláviától (MÉSZÁROS 2008, 122). Ez a követelés a Pionírújság hasábjain is megjelenik, bár nem olyan gyakorisággal, mint a felnőtt sajtóban. A módszer azonban ugyanaz. A terület délszláv voltának és az elnyomás hátrányainak hangsúlyozása. „Sajnálunk benneteket, hogy ti nem vagytok szabadok és boldogok, mint mi. (…) Idegen katonák puskája, idegen rendőrök gumibotja nem engedte, hogy a szabadság vörös csillagos lobogója alatt meneteljenek csapataitok. Mi, vajdasági, baranyai, szlavóniai és muravidéki magyar pionírok jól tudjuk azt, hogy Tito marsal dicsőséges hadserege nagy véráldozattal szabadított fel benneteket két évvel ezelőtt.”9 1953 végén Trieszt Olaszországhoz való csatolására nagy esély mutatkozott, Olaszország ugyanis fokozatosan közelített a nyugati hatalmakhoz, illetve a trieszti helyhatósági választásokon is azok a pártok győzedelmeskedtek, akik az ez irányú csatlakozást szorgalmazták. Tito azonnal egy háború lehetőségét villantotta fel, ami a Nyugatnak sem kedvezett volna, pont akkor, amikor Jugoszlávia egyre inkább elfordult a Szovjetuniótól. Az eseményekre reflektálva a Pionírújság november 1-jén megjelenő számában, már olvashatunk is e sérelemről, Életünket adjuk, de Triesztet nem adjuk címmel.

Ugyanebben a számban egy csantavéri pionír beszámolóját is leközlik, aki több társával együtt szintén részt vett a tüntetéseken, és azt harsogták: „Trieszt a miénk és inkább harcba megyünk, minthogy rabigába kerüljenek szlovén testvéreink.”10

9

10

110

Pionírújság 1 (15): 2.

Pionírújság 7 (16): 8.

31. ábra. Életünket adjuk, de Triesztet nem adjuk

A haza mint téma gyakran megjelenik a Pionírújság hasábjain. A rendszer ideológiájának ugyanis egyik fő feladata volt erősíteni a közösségi tudatot, a testvériség-egység szellemében, és azt, hogy büszkének kell lenni arra, hogy Jugoszláviát nevezhetik otthonuknak. Hogy ez mennyire volt sikeres, nézzük meg egy pionír versét 1957-ből: Szeretlek téged, / szívemből szeretlek, / soha az életben / el nem feledlek. / Szeretem a népet/ s Tito apánkat, / szeretem szabad / jugoszláv hazámat.11 2.3. Magyarország és a magyar történelem megjelenése a gyermeklapban Tudván, hogy a Pionírújság egy magyar gyermeklap volt, azt gondolnánk, hogy a magyar történelmi események, személyek és maga az ország gyakori témának számított. Ennek ellenére azonban a tizenkét évfolyam mintegy 280 számában mindössze tíz alkalommal jelentettek meg ilyen tematikájú cikket. A jeles tör

11

Pionírújság 11 (9): 14.

111

ténelmi események közül legfontosabbnak mindenképpen 1848. március 15-ét tartották, erről ugyanis nemcsak többször megemlékeztek, hanem két alkalommal címlapot is kapott.

32–33. ábra. 1848. március 15-e a Pionírújság címlapján

Érdemes azonban megnézni, hogy milyen összefüggésben emlékeznek meg történelmünk e jeles dátumáról. Az első címlapot látva és az ott megjelent vezércikket olvasva egyértelmű, hogy az elnyomás elleni harc fontosságát emelik ki, kiélezve az akkori helyzetre, a szerb nép felkeléseivel összehasonlítva. Ez esetben sem a magyarok és az ő tetteik kerülnek a középpontba, hanem a harcoló nép, az elégedetlen dolgozó tömeg. A 48-as események kapcsán is megemlítik a szerbeket, akik szintén felkeltek az osztrákok ellen, de mivel nem voltak elég egységesek, ezért nem lehettek eredményesek sem. Itt is az egységes szót használják, reflektálva a testvériség-egység eszméjére, vagyis hogy csak általa érhetnek el sikereket. A következő március, amelyről olvashatunk, az 1919-es, 112

„amikor ujra fellázadt a dolgozó tömeg és érvényesítette akaratát”.12 Ám ekkor sem beszélhetünk sikerről. Ezután folyamatosan a megfelelő alkalomra vártak, a felkelésre alkalmas pillanatra. Itt már összemosódik a két ország, a két nép fogalma, mert az 1941es március kapcsán már arról írnak, hogy Jugoszláviát fasiszta országgá akarták tenni, amikor a nép ismét megkezdte nagy harcát.

Valójában ezek a márciusok mind a harc fontosságát hangsúlyozzák, és azt, amit el akartak érni. Hiszen így ki tudják emelni, hogy mi az, ami megvalósult. „Ma már megvalósult a földosztás álma, a munkás becsületes bért kap. Ma építjük a dolgozók hazáját, Jugoszláviát, melyet semmiféle erő nem fog megdönteni sohasem. Éljen a népek testvérisége és egysége! Éljen március örök tüzének szelleme!”13 A Pionírújság egyetlen alkalommal ugyan, de megemlékezik erről az évfordulóról is, viszont mint általában, ez esetben is mást tart fontosnak kiemelni. „A magyar szabadságharc tizenhárom tábornokát végezték ki Aradon. A hóhérok nem válogattak (…) a szerb szabadsághős, Damjanics Jánost törött lábbal cipelték hóhérai a bitófához. (…) Soha sem volt a szabadság csak egyetlen nép kizárólagos ügye. Lengyel és osztrák és szerb és olasz hősök együtt küzdöttek az elnyomott magyarsággal, az oszthatatlan szabadságért.”14 Az 1848–49-es forradalomhoz hasonlóan Dózsa György személyének szerepeltetése a lapban hasonló indíttatású volt. Itt is az elnyomott parasztok lázadtak fel „Szabadságot! Földet!”15 követelve. A VII. évfolyam 8. számában megjelent írás középpontjában ismét a szerb nép felebaráti oldalát domborítják ki. Megtudhatjuk ugyanis, hogy Fekete Péró kétezer szerb vitézzel felajánlotta a segítségét a magyar parasztoknak, és bár nem értették egymás nyel Pionírújság 1 (6): 1.

Uo. 14 Pionírújság 1 (16): 5.

15 Pionírújság 7 (8): 5.

12 13

113

vét, a szabadság szeretete összekötötte őket. A felkelést azonban a nemesek leverték, és „így lett a magyar paraszt földhözkötött, jogtalan jobbágy”.16 A múltban történt események mellett két-három aktuálpolitikai cikk is megjelent Magyarországgal kapcsolatban. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezeket az I. évfolyamban, vagyis az 1947-ben megjelenő számokban találjuk, amikor még nem történt meg a szakítás Sztálinnal. Ez nagyon fontos, mert a későbbiekben, ahogy Magyarország a másik oldalra került, még csak meg sem említik.

A 4. számban Budapest felszabadul címmel egy történetet olvashatunk, melyben egy kisfiú szemszögéből lehetünk részesei a „felszabadulás” pillanatainak, amit a családjával együtt egy csodaként élt meg. Édesapjától ugyanis hallotta, hogy „messze keleten van egy nagy, hatalmas ország, az egyetlen a világon, ahol a munkások uralkodnak. (…) Abban az országban minden a munkásoké: a gyárak, erdők, mezők, bányák – azért ott a munkások gazdagok és hatalmasak.”17 Erre vágyott ő is, mert akkor neki is lehet meleg télikabátja, és vajas kenyeret ehet majd almával, mint azok, akik szüleinek most gyárai vannak. Közben teltek a hetek a pincében, ahova a bombázások elől bújtak, és ahol a megmentő sereg jöttére vártak. Mert jönni fog, ebben biztosak voltak, hiszen „a munkások hadseregét nem lehet megállítani, jön, jön feltartóztathatatlanul.”18 Péterke, a kisfiú, még álmában is a vörös csillaggal álmodott, annyira hitt benne. És e hit nem volt hiába, mert egyik reggel arra ébredtek, hogy megérkeztek a szovjet katonák, a várva várt Vörös Hadsereg, és Budapest „felszabadult”. Az azonos oldalon állásnak köszönhetően Magyarország és Jugoszlávia kapcsolata rendeződni látszott. A magyar kormány egy csoport Uo. Pionírújság 1 (4): 2.

18 Uo. 16 17

114

ja 1947. október elején Belgrádban járt, mely a „két szomszédos állam baráti kézszorításának újabb tanújele volt.”19 E hónap 15én aláírták a jugoszláv–magyar kulturális egyezményt, mely a két ország közötti kapcsolatok zökkenőmentességét biztosította hat szakaszban. Olyan passzusok szerepelnek benne, miszerint támogatják a másik ország népének megismerését, megszervezik a tudósok tapasztalatcseréjének lehetőségét, különböző bizottságokat állítanak fel, hogy a munka zökkenőmentes legyen, és a kulturális élet minden területén biztosítani fogják a közvetlen érintkezést.

Tito ünnepi beszédében kiemelte, hogy: „Az új Jugoszlávia népei örömmel látják, hogy a magyar nép feltartóztathatatlanul halad a népi demokrácia megvalósítása felé.”20 Bizalma jeléül a marsall két hónappal később, decemberben látogatást tett a magyar fővárosban, és „a gyárak, a barázdák, az íróasztalok dolgozó népe, a dolgozók új Magyarországa kitárta szívét a nagy népi hős, a bölcs államférfi, a szeretett elvtárs, Tito marsall előtt.”21 Fogadására hatalmas tömeg gyűlt össze, ahol képviseltették magukat az úttörők is, az ottani pionírok. Ünnepelték az államfőt, de ahogy a cikk írja, ez az ünnep nem csak neki szólt, hanem mindennek, amit képviselt. Ott tartózkodása alatt megkoszorúzta Kossuth Lajos szobrát a parlamentnél, tisztelegve ezáltal a függetlenségi harcos előtt, meglátogatta a csepeli Weiss Manfred gyár dolgozóit, ahol a munka fontosságára hívta fel a figyelmet, mely meg fogja szilárdítani a demokráciát, és elősegíti a jugoszláv–magyar barátság elmélyülését, illetve Dinnyés Lajos miniszterelnökkel aláírták a két ország közötti barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, mely húsz évre szólt. Dinnyés Lajos ekkor ezt a kijelentést tette: „A magyar nép elismerését és háláját kívánom tolmácsolni a teljes emberi és polgári egyenjogúságért, Pionírújság 1 (17): 3.

Uo. 21 Pionírújság 1 (20): 3.

19 20

115

amit Tito Jugoszláviája biztosított a magyarságnak Vajdaságban.

A jugoszláv kormány bölcs lenini-sztálini nemzetiségi politikájának eredménye, hogy testvéreinknek teljes egyenjogúságot biztosítottak Vajdaságban. Igyekezni fogunk, és vigyázni arra, hogy az alkotmánnyal biztosított egyenjogúság a jugoszláv és más nemzetiségek számára Magyarországon feltétlenül megvalósuljon.”22 Magyarország és a magyar történelmi események csak ilyen konstellációban szerepeltek a Pionírújságban, és csakis ilyen ös�szefüggésben hallhattak róla a magyar kisdiákok. A számunkra oly fontos momentumok, mint a honfoglalás, a mohácsi csata vagy a Délvidék története említésre sem kerül. Nem tudhatták tehát az akkor általános iskolás magyar diákok, hogy ki volt például Szent István, Könyves Kálmán vagy akár Mátyás király. Tito nemzetiségi politikája eredményes volt e téren.

2.4 A magyar irodalom előfordulása a Pionírújságban Az irodalomnak mindig is tudatformáló szerepe volt, emiatt szívesen használták a különböző propagandaanyagokban. Minden kornak és rendszernek megvolt a maga közkedvelt írója, költője, aki a kellő ideológiai töltetet közvetítette művei által. A Pionírújságban is csak meghatározott szerzőktől publikáltak, úgy a magyar, mint a vajdasági magyar irodalomból. Az egyetemes magyar irodalom képviselői közül a legnépszerűbbnek Petőfi Sándor bizonyult. Ez összefüggésben van azzal a ténnyel, amiért az 1848–49-es forradalmat is többszörösen kiemelték. Versei ugyanis folyamatosan a lázadás szükségességére hívják fel a figyelmet, a harcra és az elnyomás elleni küzdelemre. Gondoljunk csak a Föltámadott a tenger vagy a Háború volt című versére. „Egy szentség van a világon, / Melyért fegyverünkkel / Sírunkat megásni méltó, / Melyért véreznünk kell; / Ez a szentség a szabadság!”23 Petőfinél

22 23

116

Forrás: http://adattar.vmmi.org/fejezetek/995/05_1947.pdf Pionírújság 2 (6): 4.

elválaszthatatlan az egyén sorsa a nemzet sorsától, és egyfajta vezetői szerepre vállalkozik, ez forradalmi költészetének alapja, és ez az a momentum is, amiért a szerkesztők úgy vélték, hogy helye van az újságban. Hiszen „élete a legtartalmasabb, legszebb emberi élet, mert folytonos harcot folytat az igazságért, a nép jogaiért és szabadságáért. Ez a három fogalom pedig minden időben összekapcsolódott, és Petőfi korában számos más nép ontotta érte a vérét.”24 Külön kiemelik, hogy Petőfi érdeme az is, hogy ő nem csak saját népének szabadságáért harcolt, hanem a népek világszabadságáért. Versei ugyanis „szépek, emberiek és halhatatlanok, mert az egyszerű nép hangján szólal meg bennük minden keresettség nélkül fenségesen. (…) A nép örömét és fájdalmát fejezik ki forradalmi módon és igazi ihletséggel.”25 Mindemellett fontosnak tartják megemlíteni, hogy Petőfi szellemében harcolt a Petőfi-brigád is, amely csatlakozott „Jugoszlávia népeinek felszabadító küzdelméhez”. Miután a legnagyobbak közé sorolták, egyértelmű volt, hogy megfelelőnek tartják verseit arra, hogy megismerhessék a gyermekek, így forradalmi hangvételű művein kívül más tematikájú alkotásait is leközölték. Megtaláljuk itt a klasszikus gyermekverseit, mint az Anyám tyúkját, az Arany Lacinak vagy a Falu végén kurta kocsmát, de az olyan ismert költeményeit is, mint az István öcsémhez, Szeget szeggel vagy a Föltámadott a tenger. Naplójából és A hóhér kötele című regényéből szintén olvashatunk részleteket, egy alkalommal pedig címoldalon szerepelhetett a Tavaszhoz című verse.

24 25

Pionírújság 6 (1): 5.

Pionírújság 3 (15–16): 10.

117

34. ábra. Petőfi Sándor Tavaszhoz című verse a Pionírújság címlapján

Petőfi mellett még József Attilával, Ady Endrével, Arany Jánossal, Juhász Gyulával, Babits Mihállyal, Móricz Zsigmonddal, Radnóti Miklóssal, Kosztolányi Dezsővel, Illyés Gyulával, Móra Ferenccel, Kaffka Margittal, Gárdonyi Gézával, Benedek Elekkel és Zelk Zoltánnal találkozhatunk a Pionírújságban, ám az ő szereplésük elenyésző, mindössze két-három alakalommal közöltek tőlük egy-egy verset vagy mesét. Bár Ady Endre is a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja volt, és méltán foglalkozhattak volna vele többet, ennek ellenére, mindössze négyszer olvashatunk róla, akkor is a munkások iránti rokonszenvét kiemelve. Az Új várak épültek című versével emlékeztek rá halálának 28. évfordulóján, azzal a reménnyel, hogy „Az ó várak leomlanak, / Csupa uj vár lesz a világ, / Hol győztes bárdok énekelnek”26 majd, illetve kétszer leközölték a kultikus A proletár fiú versét, mellyel egyszer Az én apám címmel találkozhatunk, negyedikként pedig a Dózsa György unokáját olvashatták a kisdiákok.

József Attila szerepeltetése ugyanezen kontextusban viszont egyér

26

118

Pionírújság 1 (3): 2.

telmű, hiszen őt tartják a magyar szocialista irodalom csúcsának.

Már az I. évfolyam 8. számában megjelentettek róla egy ismertetőt, melyben életrajza mellett verseiről is beszámolnak, és ezzel együtt kiemelik, hogy a „munkásság és a parasztság legnagyobb költőjének” azért kellett meghalnia, mert hitt a népek szabadságában és az urak gondoskodtak róla, hogy „ne találjon kenyeret”. Ám „látjátok, a mi Tito marsallunk hogyan gondoskodik a költőkről és írókról. A mi Jugoszláviánkban nem éhezik majd egyetlen költő sem és senki olyan, aki dolgozik. Olvassátok József Attila verseit. Olyan mindegyik, mint a muzsika. És akkor gondoljatok arra ti is, hiszen már ti is építők vagytok, pionírok, hogy olyan országot építünk, ahol lesz a kisgyereknek jó ruhája s finom csokoládétól lesz a mosolygó arca maszatos.”27 Azt tanították, hogy József Attilán kívül talán egyetlen magyar költőt sem érezhetnek annyira magukénak, mert ő volt az, aki a költészet eszközeivel leginkább lázadt a tőkések kizsákmányolása ellen. Mindazonáltal a munka fontosságát is hirdették, mert az az „ki a szabadság útjára visz gyász és romok felett”.28 A II. világháború után az új állam keretein belül a jugoszláviai magyar irodalomnak is meg kellett újulnia. Más lett a társadalmi és a politikai helyzet, így az irodalmároknak is ehhez kellett igazodniuk.

A 40-es évek végén és az 50-es években a szocialista realista stílus volt a jellemző, teljesen átitatva a marxizmus-leninizmus eszméjével. Ekkor lépett fel egy új generáció az irodalom berkein belül, és kezdtek el megszólalni ismét a háború alatt passzivitásba burkolózó régiek. A szocialista irodalom képviselői sokkal inkább egyfajta helyzettudósítók voltak, akiknek a társadalmi harc szolgálata volt a fontos, minthogy művészileg maradandót alkossanak. Célként az új társadalmi tudat kialakítása lebegett előttük, melynek érdekében minden eszközt megragadtak. Ebben közre játszott az is, hogy az akkori irodalomszemlélet csak a rendszer számára hasznosítható al

27 28

Pionírújság 1 (8): 2.

Pionírújság 2 (12): 6., részlet Juhász Gyula A munka című verséből.

119

kotásokat értékelte, és csak a politikai tematikájú műveket fogadta be a kánonba. Ez egy félig kiteljesedett irodalmat eredményezett, mely bár egységes volt, de alacsony színvonalú. A Pionírújságban is csak a kor nagyjainak számító írók, költők művei szerepelhettek. Négy nevet emelnék ki: Gál László, Bogdánfi Sándor, Thurzó Lajos és Fehér Ferenc. Az ő munkásságuk jelentette a gyermekek számára a vajdasági magyar irodalmat. Gál László fő feladatának az agitációt tartotta, és hogy a társadalom újjáépítésére ösztökéljen. Bori Imre szerint Gál ebben az időszakban született verseiben „a magyar forradalmi líra hagyományait, elsősorban expresszionisztikus jellegű eredményeit, de az új, szociális lírát is megszólaltatta, a számot adás, az emberi élet múltja felmérésének igényével és a hasznossági elvet is kielégítő szenvedéllyel” (BORI 1998, 139). Egyik ilyen emblematikus verse, a Pionírköszöntés a kongresszusra: „Hősök pártja Pártunk, / Hatalom… / Szíved szóljon-szálljon / Szabadon. / Ez a Párt vívta ki / Hazádat;/ Szeresd, mint anyádat, /Apádat! (…) Magyar nyelven tanulsz? / Ő tette! / Titonak adj hálát / Érette. (…) A kongresszusnak meg/ Adjátok át:/ Negyvenezer magyar/ Kis pionír kíván/ Jó munkát!”29 35. ábra. Gál László verse a Pionírújság címlapján

29

120

Pionírújság 6 (21): 1.

Mindemellett szívesen írt különböző alkalmakra is verseket, számtalan ilyen jellegű költeményével találkozhatunk: Üzenet az új iskolaév előtt30, Búcsú a nyártól31, Újévi köszöntés32, Nők Napjára33, Májusi köszöntő34, Búcsú az iskolától35 és még sorolhatnám. Ő tipikusan az a költő volt, aki kiszolgálta a hatalmat, és bármire képes volt alkotni, ha igényt tartottak rá. Bogdánfi Sándor leginkább színműveiről, novelláiról, humoros írásairól, illetve műfordításairól ismert, de a háború előtti időkben verseket és prózai írásokat is megjelentetett a Híd című folyóirat elődjében, az Őrtűzben. A Pionírújság hasábjain verseit és színműveit olvashatjuk.

A gyerekek egyik nagy kedvence valószínűleg a hetenként megjelenő Kicsi Jóska-történet volt: 36–40. ábra. Kicsi Jóska-történetek a Pionírújságban

32

33

34

35

30 31

Pionírújság 3 (17): 2.

Pionírújság 6 (17): 4.

Pionírújság 6 (1): 2.

Pionírújság 7 (5): 1.

Pionírújság 7 (9): 3.

Pionírújság 7 (10): 1.

121

122

E történeteken kívül találkozunk még ideologikus verseivel is, mint például Dal a párttagságról36, de a hétköznapi gyermekélet mozzanatairól is írt: Indulunk az iskolába37, Tavaszi öröm38 vagy Újévi dal39 címmel. Thurzó Lajos a szocializmust realitásként megélt költő, akinek irodalmi beállítottságát mindvégig a mozgalmi elkötelezettség befolyásolta, szintén sokat szerepelt a lapban.

Fiatalon bekövetkezett halálakor úgy nyilatkoztak róla, hogy: „Ő volt a gyermekek, a pionírok költője. Verseit minden iskolában tanulják és szívesen szavalják, mert egyike volt azon keveseknek, aki tudott a pionírok nyelvén énekelni, ismerte életüket, gondolataikat, szívük dobbanásait.”40 Szonya című műve még sok-sok évtizeddel később is tananyag volt az általános iskolás gyermekek számára, így mindenki ismerheti a legendás sorokat: „Mily boldog világ is ez! / Játszanak a kétajkú gyerekek… / Hogyan kell örülni, mutatjuk nagynak, / s neveljük egymást szerbnek-magyarnak.”41 Fehér Ferenc a háború után jelentkező generáció egyik legjelentősebb képviselője. Költészetére a leíró, ábrázoló stílus jellemző, melyet áthat a szülőföld iránti szeretet. Ragaszkodik a faluhoz, a gyermekkori emlékeihez, a paraszti világhoz, mely versei ihletőjeként költészetének legfőbb témáját képezi. Faluképe azonban nem idillikus, hanem a magáramaradottság, az elszigeteltség és a elmaradottság hangsúlyozásával negatív felhangot kap. „Ott laktunk a falu szélén, az alacsony, vakolatlan parasztházikók egyikében, s házunk apró, vaksi ablakszemeiben, hosszasan nézegette magát a szántások mögött lenyugvó nap. Mit is nézegethetett volna egyebet önmagánál, különösen télidőben, hiszen ott túl az ablaküve Pionírújság 3 (17): 5.

Pionírújság 4 (18): 12.

38 Pionírújság 5 (7): 7.

39 Pionírújság 5 (20): 1.

40 Pionírújság 4 (10): 6.

41 Uo. 36 37

123

gen nem volt egyéb a mi kis szegénységünknél”42 – írja például a Szegényember aranyai című versében. Őszi verse szintén a falusi életet, a földműves munkát idézi, belecsempészve egy kis ironikus hangszínt. „Kihalt tájon kis szelek, / mókáznak a csősszel: / »Kend is zabot hegyezni / mehetne így ősszel…«”43 41. ábra. Thurzó Lajos Őszi verse a Pionírújság címlapján

A prózairodalom képviselői közül pedig Majtényi Mihályt és Herceg Jánost találjuk meg a folyóiratban, akik néhány novella, elbeszélés erejéig szintén szerepelhettek a gyermeklapban.

A Pionírújság irodalmi részét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy nincs túlreprezentálva a propaganda és a politikai tematiká

42 43

124

Pionírújság 8 (1): 3.

Pionírújság 9 (4): 1.

jú cikkekhez képest, sőt, sokkal inkább háttérbe szorul, ám a megjelent alkotások a kor igényeinek megfelelve, szerepüket betöltötték, hiszen a jugoszláv eszmeiséget közvetítették, és ugyanúgy az agitációs célt szolgálták, mint a konkrétan ezen okból megírt és leközölt cikkek.

3. Összegző gondolatok A háború utáni fél évtized és az ötvenes évek sajtóorgánumaira mindvégig a kommunista ideológia jellemző, nem csak Jugoszláviában, hanem az összes szocialista országban. Ez volt az az időszak, amikor mindent a testvériség-egység eszméjének és a hatalmi pártnak rendeltek alá, illetve megkövetelték az egyén szolgalelkűségét és beintegrálhatóságát a rendszerbe. Bár az ös�szes intézkedést a munkásság „érdekében” hajtották végre, ezek csak látszattevékenységek voltak, melyek mögött minden esetben hatalmi érdekek húzódtak. A nemzeti intézmények és kulturális tevékenységek engedélyezése is ilyen volt, mert bár létezhettek, működhettek, de különálló tevékenységet nem folytathattak. A folyóiratoknak, napilapoknak, irodalmi kiadványoknak pedig a vezetőség álláspontját kellett közvetítenie, elsősorban a belpolitikai eseményekre fókuszálva. A magyar sajtótermékek közül a Magyar Szó a legfontosabb, ami a titoista rendszert szolgálta, de ugyanebből a célból indították útjára a Pionírújságot is. A partizánpropaganda a mártír hősöket teszi példaképnek, ez megfigyelhető bármely lap részletes vizsgálatakor, esetünkben Dózsa György vagy az aradi vértanúk szerepeltetése tölti be e funkciót, de a nők és a fiatalok dicsérete is a módszerük részét képezi, ami által arra próbálnak ösztönözni, hogy mindenkinek harcolnia kell nemtől és kortól függetlenül. Az akkori propagandatevékenységet többen és különféle szempontok szerint vizsgálták már, de ezek a vizsgálatok leginkább a felnőtteknek szánt anyagokra korlátozódtak. A Pionírújság azonban szintén nagyon fontos forrásanyag, 125

melyből ugyanúgy kimutatható a manipuláció és annak eszköztára. Mivel e tanulmány elsősorban a magyarságkép megjelenésével foglalkozik, így azon keresztül próbáltam rámutatni a rendszer befolyására, és arra, hogy mit akart közvetíteni a kisgyermekek számára. Arra, hogy milyen indíttatásból jelenhettek meg bizonyos személyek a lapban, és mi lehetett az oka mások mellőzésének, illetve arra, hogy hogyan élték meg magyar identitásukat a második jugoszláv állam keretein belül a vajdasági magyar kisiskolások. Mint az várható volt, egyértelműen kimondható, hogy magyar identitásról nem beszélhetünk, csakis jugoszláv azonosságról, melynek bár részét képezi az egyén, aki magyar, de ez a valóságban nem realizálódik. Ez pedig visszavezethető arra, hogy mivel a magyar közösségi tudat kialakulása akadályozva volt, így az egyéni szinten is szinte csak a nyelvhasználatra korlátozódott.

Irodalom A.SAJTI Enikő. 1991. Nemzettudat, jugoszlávizmus, magyarság.

Szeged: JATE. BERGNER–HAAK–HAMANN–HEYDEN. 1969. Manipuláció: A tudatalattiról. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

BORI Imre. 1998. A jugoszláviai magyar irodalom története. Újvidék: Forum Könyvkiadó.

DOMONKOS László. 1992. Magyarok a Délvidéken. Budapest: Zrínyi Kiadó.

GULYÁS László. 2009. Politika, gazdaság és nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában. Rubicon (5) (http://www.rubicon.hu/magyar/ oldalak/politika_gazdasag_es_nemzeti_kerdes_a_titoi_jugoszlaviaban_1945_1980/) HORNYÁK Árpád. 2009. A délvidéki magyarok a második Jugoszláviában. Rubicon (5) (http://www.rubicon.hu/magyar/ oldalak/tito_zaszlaja_alatt/) 126

HORNYÁK Árpád: A Balkán története a 18-20. században. (http://arkadia.pte.hu/tortenelem/cikkek/a_balkan_tortenete_18_20_sz) JUHÁSZ Géza. 1972. Magyar irodalom és könyvkiadás Jugoszláviában 1945–1970. Létünk (5): 59–80.

JUHÁSZ–SZŐKE–ÓNAGY–KOVALSZKY. 1992. Magyar Értelmező Kéziszótár. Budapest: Akadémia Kiadó.

KÖPECZI Béla. 1995. Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe. Budapest: Akadémiai Kiadó.

MÉSZÁROS Zoltán. 2008. A korai titoizmus propagandája. Szabadka: Életjel Kiadó.

PATAKI Ferenc. 1998. Magyarságkép és történeti változásai. História (9–10): 3–6.

REHÁK László. 1988. Nemzet, nemzetiség, kisebbség Jugoszláviában. Budapest: Gondolat Kiadó.

SOKCSEVITS–SZILÁGYI–SZILÁGYI. 1994. Déli szomszédaink története. Budapest: Bereményi Könyvkiadó.

SZABOLCS Ottó. 1990. Külföldi tankönyvek magyarságképe. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat.

SZECSKŐ Tamás. 1988. Tömegkommunikáció és társadalom.

Budapest: Magyar Rádió Rt.

127

KÉPEK JEGYZÉKE 1. ábra: A titeli prépostság pecsétje. Forrás: http://archives. hungaricana.hu/hu/charters/view/18755/?query=JELZ%3D(1931)&bbox=-2051.946458068285%2C-4900.411185 167033%2C5187.946458068284%2C-571.6972865571256& pg=0 2. ábra: Erdőd vára egy XIX. századi metszeten. Forrás: http://mek. oszk.hu/05700/05734/html/01.htm#d1e195 3. ábra: A titeli káptalan egy eredeti oklevele 1238-ból, amely a Révay család központi levéltárában található. Forrás: http:// archives.hungaricana.hu/hu/charters/2602/?query=JELZ%3D%28259483%29 4. ábra: A titeli káptalan 1325. április 29-én kelt okiratának 1931es évi átirata a kincstári levéltárból. Forrás: http://archives. hungaricana.hu/hu/charters/view/18755/?query=JELZ%3D(1931)&bbox=-2051.946458068285%2C-4900.411185 167033%2C5187.946458068284%2C-571.6972865571256& pg=0 5. ábra: Az 1697. augusztus 28-ai titeli ütközet részlete a vár rajzával és alaprajzával. Forrás: http://mek.oszk.hu/09400/09477/ html/images/banlaky-big_hadtortpic_1735.jpg 6. ábra: Kiss József (1748–1813) Forrás: A festmény az Evangélikus Országos Múzeumban található Budapesten 7. ábra: A Ferenc-csatorna tervezete. Forrás: http://mnl.gov.hu/a_ het_dokumentuma/ferenc_csatorna_megnyitasa.html 8. ábra: A csatorna forgalma 1802–1818 között. Forrás: KOOH 1885, 47.

9. ábra: A csatorna forgalma 1830–1836 között. Forrás: KOOH 1885, 48.

129

10. ábra: A csatorna forgalma 1836–1846 között. Forrás: KOOH 1885, 48.

11. ábra: A csatorna forgalma az 1860-as években. Forrás: KOOH 1885, 50.

12. ábra: Türr István (1825–1908) Forrás: FALUDI 1974, 240.

13. ábra: A Ferenc-csatorna bővítési terve. Forrás: GYULAVÁRY 1998, o. n.

14. ábra: A kis-sztapári vízválasztó (korabeli felvétel) Forrás: GYULAVÁRY 1998, o. n.

15. ábra: A Deák Ferenc zsilip dunai oldala (korabeli felvétel). Forrás: GYULAVÁRY 1998, o. n.

16. ábra: A Deák Ferenc zsilip csatorna felőli oldala (korabeli felvétel) Forrás: GYULAVÁRY 1998, o. n.

17. ábra: Kempelen Farkas (1734–1804) Forrás: KŐSZEGHI–PAP 1955, 1.

18. ábra: Bánáti telepesházak Kempelen idejéből (Griselini 1780ban megjelent könyvéből) Az első vertfallal, a középső vályogtéglából, az alsó agyagból készült. Forrás: KŐSZEGI-PAP 1955, 24.

19. ábra: A Vaskapu. Forrás: http://www.epa.oszk.hu/00000/00030/ 00028/datum00759/cim200760.htm 20. ábra: Széchenyi István emléktáblája 1912-ben a Vaskapunál. Forrás: https://kepeslapok.files.wordpress.com/2013/01/l_-1901 2751.jpg 21. ábra: A magyar Szent Korona kápolnája 1901-ben. Forrás: https://kepeslapok.wordpress.com/2013/01/02/orsova/orsovakoronakapolna-1901/ 22. ábra: Róna József (1861–1939) Forrás: RÓNA 1929, 580.

23. ábra: Savoyai lovas szobra a Műcsarnok előtt. Forrás: RÓNA 1929, 652.

130

24. ábra: Az eredeti szobor modellje, mely ma a Magyar Nemzeti Galériában található. Forrás: http://www.mng.hu/kepkereso/1132 25. ábra: Savoyai lovas szobra a Budai Várban. Forrás: RÓNA 1929, 659.

26. ábra: A két relief: felül a zentai sáncok bevétele, alul a lovasroham. Forrás: RÓNA 1929, 660–662.

27. ábra: A pionírok emblémája. Forrás: Pionírújság 1 (4): 1.

28. ábra: A Pionírújság első megjelenő példányának fedőlapja. Forrás: Pionírújság 1 (1): 1.

29. ábra: A pionírok ünnepélyes fogadalma a Pionírújság 1. számában. Forrás: Pionírújság 1 (1): 2.

30. ábra: A pionírok fogadalma a Pionírújság 2. évfolyamának 22. számában. Forrás: Pionírújság 2 (22): 1.

31. ábra: Életünket adjuk, de Triesztet nem adjuk. Forrás: Pionírújság, 7 (16): 3.

32. ábra: 1848. március 15-e a Pionírújság címlapján. Forrás: Pionírújság 1 (6): 1.

33. ábra: 1848. március 15-e a Pionírújság címlapján. Forrás: Pionírújság 6 (6): 1.

34. ábra: Petőfi Sándor Tavaszhoz című verse a Pionírújság címlapján. Forrás: Pionírújság 2 (6): 1.

35. ábra: Gál László verse a Pionírújság címlapján. Forrás: Pionírújság 6 (21): 1.

36. ábra: Kicsi Jóska-történetek a Pionírújságban. Forrás: Pionírújság 4 (19): 13.

37. ábra: Kicsi Jóska-történetek a Pionírújságban. Forrás: Pionírújság 4 (20): 13.

38. ábra: Kicsi Jóska-történetek a Pionírújságban. Forrás: Pionírújság 4 (21): 9.

131

39. ábra: Kicsi Jóska-történetek a Pionírújságban. Forrás: Pionírújság 4 (22): 13.

40. ábra: Kicsi Jóska-történetek a Pionírújságban. Forrás: Pionírújság 5 (4–5): 13.

41. ábra: Thurzó Lajos Őszi verse a Pionírújság címlapján. Forrás: Pionírújság 9 (4): 1.

132

TARTALOM

Előszó

5

A titeli prépostság

7

A Ferenc-csatorna alakulás- és kultusztörténete

19

Kempelen Farkas munkásságának délvidéki vonatkozásai

51

Bács-Bodrog vármegye XIX–XX. századi útleírásai

65

Róna József és az ő lovas szobra

85

A Pionírújság magyarságképe

97

Képek jegyzéke 129

Létünk Könyvek 3.

Gruber Enikő: Történelem, kultúra, szellem Sorozatszerkesztő: Bence Erika Szerkesztő: Novák Anikó Recenzensek: Dr. Ispánovics Csapó Julianna Dr. Rajsli Ilona Dr. Szilágyi Mária Lektor: Kiss Zsuzsanna Tördelés: Novák Anikó Kiadó: Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete CIP – A készülő kiadvány katalogizálása A Matica srpska Könyvtára, Újvidék

930.85(497.113) GRUBER, Enikő, 1985Történelem, kultúra, szellem / Gruber Enikő. – Szabadka : Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete, 2015 (Szabadka : Creative Line). – 132 str. : ilustr. ; 20 cm. - (Létünk könyvek ; 3) Tiraž 300. - Bibliografija.

ISBN 978-86-89635-05-8 a) Војводина - Културна историја COBISS.SR-ID 302897671