ARCHITEKTONIKUS TÁNCRENDEK Vásárhelyi Antal rajzairól Pont – vonal – tér – sík – idő. Mert így működnek ezek a képek kétségtelenül. És idő – sík – tér – vonal – pont. Ezek az egymásba dobozolt dimenziók, architektonikus táncrendek, illuzórikus mérművek, önnemző transzparens labirintusok. Két pont vonallá lényegül, három kijelöli a síkot, négy már teret alkot, és az ismétlődés utáni olthatatlan vágyakozás csalja a szemet tovább, hogy elvesszünk a Vásárhelyi-képek tércsapdáiban. Minden ismétlődés az idő képi megjelenítésére találtatott ki. Az idő fortélyos rabul ejtésére. A múlt és a jövő közé szorult időpillanatot szerkeszti láthatóvá, úgy húzva szét a térben, akár a végtelenre élesített kukker rézcsöveit vagy, ahogy a célfotó síkjában távolodik el egymástól a múlt és a jövő képe. Ezt a valójában nem is létező valamit építi körül szövevényes épületekkel, öntörvényű konstrukciókkal, burjánzó architektúrákkal. Szokatlan rendezőelvek szerint dolgozik, a jól ismert szabályokat pedig elveti eltökélten. Lemond az oly sokakat megkísértő nosztalgiáról, elmetszi a romantika köldökzsinórját s az irodalmi as�szociációk és filozófiai ajánlkozások elől is kitér. A „költőinek” nevezett idő hagyományos képi szinonimája a perspektíva, az enyészpont felé futó ortogonálisok összehajló szelíd lírája. Vásárhelyi elvágja ezeket a húrokat, szakít a perspektívával, kizárja a végtelent. Az ő világa a tiszta axonometria. Axis és metrum a megfagyott idő koordináta- rendszerében. Tényszerű, hűvös, következetes. A kint és a bent, az elöl és a hátul egyenlő eséllyel vesz részt az építészeti elemek rituális mozgáskombinációjában. A másik nagy időközhely a rom. Az építészeti témák esetén szinte kötelező. Vásárhelyinek erre sincs szüksége. Sehol egy
81