Page 1

Orosz Istvรกn

SZENT RINOCร‰ROSZ GYERMEKEI


Orosz Istvรกn

SZENT RINOCร‰ROSZ GYERMEKEI


A könyv kiadását a könyvkiadói program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Copyright © Orosz István, Typotex, Budapest, 2017 Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!

ISBN 978 963 279 922 3 ISSN 1787-3444 Képfilozófiák Témakör: képzőművészet Kedves Olvasó! Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót! Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado oldalakon értesülhet.

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft. Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa Főszerkesztő: Horváth Balázs Felelős szerkesztő: Pordány Katalin Borítóterv: Sosity Beáta Tördelőszerkesztő: Janković Milán Nyomás: Séd Nyomda Kft. Felelős vezető: Katona Szilvia


TARTALOM Szent Rinocérosz gyermekei / 11 Ha majd… / 12 S.E.M.M.I. / 13 Távirat / 18 Piros héricsek / 19 Jónás mesterről / 23 Lábjegyzet egy sakkpartihoz, avagy Attila reinkarnációja / 26 „A huncut tüdész” / 37 A Galéria / 40 A megszőtt világosság / 41 Kísérlet az idő visszafordítására / 45 Emlékezés Kass Jánosra / 47 Kass táskája / 50 Jónás könyve / 53 A litográfia készítésének pontos leírása és a munkálatokban segédkezők bemutatása / 56 Gyulai Líviusz naptáráról / 58 Gyulai Líviusz kiállítása elé / 60 A rinocérosz / 63 A Rinocérosz gyermekei / 64 Fecskeszárnyak (Gerzson Pál festménysorozatához) / 68 20110731/3428/H21 / 69 Keep zooming… / 73


Egy kiállítást fogok hamarosan megnyitni… / 77 Architektonikus táncrendek Vásárhelyi Antal rajzairól / 81 Szerénytelenül / 83 Rög-eszmék / 86 Egyperces kroki Takáts Márton vándorrajzolóról Párizsban / 87 Takáts Márton kiállítása elé / 89 Emlékezz a jövőre… / 91 Memento futuri / 92 T. M. – rézkarc / 96 Megnyitó / 101 Társas mozaik (Szikora Tamás) / 102 A Fal mitológiája / 103 Útiterv / 107 Egészlet, avagy Soproni Anziksz (szecessziós anagrammatikus versezet) / 109 Balogh István / 110 DOPP-díj, 1991 / 112 Plakátok Pécsen / 114 Vladislav Rostoka és Juraj Králik kiállítása elé / 119 Plakátok kora / 122 A húszéves plakát / 125 A drótplakát / 132 Egy tárlat pálfordulásai / 134 Plakát(h)-barát(h)ok / 136


Plakátszonettek / 139 P.Ó.C.S. / 142 Hogyan csinálni jó plakát? / 145 Krzysiek / 148 Da-da: Horkay / 151 Levődik idővel… (Horkay István szimmetrikus plakátjairól) / 153 A nő hússzor / 156 Tanácsok színházi plakát tervezéséhez / 160 Két Pé / 162 Oda a plakát? / 165 Kékplakátok / 169 Jankovics / 177 Jankovics 75 / 181 Szoboszlay Péter / 184 Isten veled, kis Sziget! / 187 Változtassuk meg a világot animációval! / 189 In memoriam Vajda Béla / 193 Dániel Ferenc / 196 Az utolsó fejezet, amelyben elmegy a villamos / 198 Felköszöntő / 200 Vajon lehet-e lelke egy filmstúdiónak is? / 204 A jókedvű örmény temetése / 207 Éjszakai morze (Szilágyi Varga Zoltán képeihez) / 210


Haris László hosszú képei / 212 A jel / 215 Iskander / 216 Jama / 219 Lézerfantáziák / 221 Szentkuthy / 223 Járj, merre tetszik / 226 A Kempelen-vonal / 228 Tibor és Gáspár / 235 Múzsák testvérisége / 240 Ajánló sorok haikuolvasóknak / 246 Villantástan (kísérő költemény Antall István kiállításához) / 248 Csak játék (egy fulfulde költeményről) / 252 Színkeverés / 255 A szürkékről, avagy egy mackónadrág apoteózisa / 258 Körkérdés / 268 Az építészetről (na jó, inkább csak az építészet ürügyén) Megkerült válaszok a régi/új Magyar Építőművészet folyóirat körkérdésére / 273 Hungarikumok / 277 Leltár / 280


SZENT RINOCÉROSZ GYERMEKEI Kereken 500 esztendeje, hogy a leghíresebb rinocérosz Európa földjére lépett. Leghíresebb, mondom, ám illene hozzátennem, hogy kissé elfogult vagyok iránta, szakmai elfogultságnak is mondhatnám, hiszen alighanem csupán a képzőművészek, pontosabban a grafikusok azok, akik leghíresebbként gondolnak az illető fenevadra, dicső történetére és szomorú pusztulására, szóval rá, aki Albrecht Dürer metszete révén évszázadokon át az orrszarvú-ábrázolások etalonja lett. Sokan jelképet is látunk benne, hivatásunk hőn szeretett címerállataként tekintünk rá, sőt alkalomadtán lerajzolásával, megfestésével, kimetszésével is megpróbálkozunk. Nehézkes, böhöm bestia, mégis a könnyű, szárnyaló képzelet megtestesítőjeként gondolunk rá, hiszen Dürer úgy rajzolta le, majd metszette fába, hogy sohasem láthatta. Egy levél, talán egy sebtében odavetett vázlat alapján egyszerűen elképzelte. A rinocérosz az alkotó képzelet apoteózisa. Ugye nem is kell tovább magyaráznom a fenti címet: Dürer követőiről, e Szent Rinocérosz gyermekeiről, hivatásos és amatőr képzelgőkről, vagyis rajzoló, illusztrátor, képzőművész és filmanimátor kollégákról, régiekről és maiakról szóló írásaimat gyűjtöttem együvé. Azokból a valóságos és virtuális paksamétákból, amelyek fiókjaim mélyén és a komputeremben porosodnak, most a magyarországi művekkel és alkotókkal kapcsolatos esszéket, folyóiratcikkeket, kritikákat, kiállításmegnyitókat, naplójegyzeteket és blogbejegyzéseket szedtem elő. A könyv küllemét és terjedelmét tekintve a Typotex Kiadónál megjelent két munkámhoz, a Követ és a fáraóhoz, illetve a Válogatott sejtésekhez társul, és megpróbál illeszkedni a kiadó Képfilozófiák című sorozatához.

11


HA MAJD… Ha majd egy megnyitón egyszer összefutunk, vagy intesz a metrón, ha együtt utazunk, vigyázz, nem az leszek, akit hiszel, csupán emlékeztetek rá némileg, de ha már itt tartunk, te is csak hasonlítasz talán rá, ki rajzom nézi e lap túloldalán. (Megjelent Orosz István kiállítási katalógusában, Ericsson Galéria, Buda­ pest, 2005.)

12


S.E.M.M.I. Az írótól, akit leginkább Fernando Pessoa néven szoktak emlegetni, holott további nyolcvanhat néven hívhatnák (csodálnám, ha házigazdánk tanult barátja, Szimplicisszimusz nem tudna egy nyolcvanhetedikről), szóval ettől a Pessoától azt olvasom: „jó adag metafizika van abban, ha az ember nem gondol semmire”. Igyekeztem kellően metafizikus lenni (kevésbé elegánsan: sznob), vagyis semmire se gondolni, pontosabban a Semmire gondolni, miközben minden részletre kiterjedő alapossággal kitaláltam, sőt le is írtam, miről szeretnék szónokolni. A semmit akarom tehát megidézni, önök már nyilván rájöttek, egyebek közt azért is, hogy kapcsolódjak házigazdánkhoz, aki ugyebár Senkit emlegette, amikor elmagyarázta az Útisz Galéria görögös hangzású nevét. Hosszadalmas magyarázkodás helyett leakasztottam egy képet, egy olyat, amelyen a semmi lerajzolására tettem kísérletet. A Hiány sorozat egyik lapjáról van szó, történetesen épp arról, amelyet (illetve amelynek egy részletét) vendéglátónk emblémának választott. Mielőtt részletesebb magyarázatba fognék a fordított világról, amelyet a kép, illetve a Hiány sorozat többi darabja ábrázolni próbál, néhány unalmas technikai részletről írok. A galériában kiakasztott munkák nyomtatott grafikák, azoknak is egy speciális válfaja: mélynyomással sokszorosított képek. Ilyen eljárás egyebek között a rézkarc, a rézmetszet, a hidegtű, a mezzotinto, a heliogravür; közös jellemzőjük, hogy a nyomódúcból kimetszett, kimart vájatba, az ürességbe, hiányba, a voltaképpeni semmibe dörzsöli be a grafikus a festéket, amelyet ebből a negatív formából emel ki aztán a vájatokba bepréselt papiros. A műalkotáson megjelenő pozitív vonalak a grafikus által létrehozott negatív árkok kitöltései, voltaképpen a láthatóvá tett hiány képei, a semmi megtestesülései. A keleti bölcsességek egyik központi témája az a „semmi”, amelynek kapcsán Lao-ce, a talán soha nem is létezett kínai bölcs (vagy inkább

13


Magyarországra szakadt alteregója, Weöres Sándor) így írt: „a semmit-sem-tudás azonos a mindent-tudással”. Lerajzolva még egyszerűbb: jin és jang, a valódi és a spirituális világ, a negatív és a pozitív forma, a van és a nincs egymásba kapcsolódó, egymás létét feltételező csavarintmányai. A semmi, ami ott Keleten az elérni kívánt üdvösséggel azonos, Nyugaton többnyire elrettentő ürességet, folyton kitölteni kívánt űrt jelent. Amíg az európai filozófiák a semmi fogalmához az élet értelmetlenségét társították, az indiai Brahmagupta „kitalálta” a nullát és megalkotta a nullával való számolás szabályait. Ideát a semmi abszolút hiány, odaát végtelen sűrűségű koncentrátum. A különbség fokozhatatlan, de valahogy mégis mindkettő mélyén ugyanazok a melankolikus tartalmak szunnyadoznak. Előhozakodhatnánk a zenei szünetektől a kihagyáson alapuló balladai homályon át a Malevics szuprematizmusában megjelenő teljességet jelképező nagy Semmiig sok mindennel. Gimnazista korom kultuszfilmjét, Antonioni Nagyítását oly sokszor megnéztem, hogy a végtelenségig fölnagyított fotók ezüstszemcséi közt magam is látni véltem a titkot, azt a semmit, az űrt, amely talán épp a világ megismerhetősége fölötti kétség képi megjelenítése, és együtt hallgattam David Hemmingsszel a film végén a teniszlabdaként elhajított semmik pattogását. Ó, hányszor hoztak izgalomba – olykor zavarba – másféle hiánylátomások: egy boka fölött a zokni gumijának árka, a szemüveg helyének vörös félholdja az orrnyergen vagy a levett melltartó fehéren maradó hiánya a napbarnított testen. A gyakorló alkotók tudják, vagy tudniuk kellene, hogy minden művel, amelyet létrehoznak, el is vesznek valamit a teremtett világból. A stadionépítők nagyobb darabot hasítanak ki belőle, mint a násfacizelláló ötvösök, de vajon figyel-e egyikük is arra, ami munkájuk nyomán eltűnik? Fölér-e a robusztus lelátó a szelíd tájjal, amelyet eltakar egy kottamásoló ablakából, vagy a briliánsokkal díszes gyöngysor, ha elfedi két kulcscsont közt azt a kicsiny mélyedést, apró konkáv formációt (nevezhetjük-e hiánynak), melyet gáláns férfielődeim valaha sótartónak neveztek el? A vulkán sújtotta Pompei feltárásakor a megszilárdult hamuban ember formájú hiányokat találtak a régészek. Üres lenyomatait a kataszt-

14


rófa elporladt áldozatainak. A negatív forma a veszteség figyelmeztető jelenléte okán mindig tragikusabb a pozitívnál, nem is bírták sokáig nézni, gipszet öntöttek az antropomorf üregekbe, élethű szobrokként támasztva föl a városlakókat. Vajon mit vágyhattak e hamuban sült ci­ toyenek jobban: hogy mint spirituális hiányformák maradjanak meg mementónak vagy közszemlére tett szoborparkban nyújtsák a vigaszt a turistáknak: a halál az, ami mindig mással történik meg. Ha valaki sokat forgolódik a formák világában, egyszer csak észreveszi, hogy a pozitív alakzatok olykor véletlen, olykor szándékoltnak tűnő negatívokat generálnak. Számomra M. C. Escher geometrikus művei meg az előzményükként számon tartott iszlám mintázatok jelentették az első találkozást a negatív-pozitív formadialógusokkal, holott illett volna már jóval előbb, a népművészetek, köztük a magyar paraszti világ festett, hímzett, faragott képi kérdés-felelet játékaiban is ráismerni ugyanerre. Észrevenni a „túlról-determináltságot”, azt, „…hogy a »beszédes« körvonal […] nem az általa körülzárt forma »magánügye«”.* „A semmi ágán ül szívem”, és mily különös a költői kép ereje: már látjuk is a nyilvánvaló láthatatlant. Egy másik József Attila-versben, az Eszméletben a létező és nem létező fogalmak ugyancsak tárgyiasult látványként jelennek meg: „csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”. Amikor a Hiány-képeket rajzolni kezdtem, ezekre a képzeletben megjelenő ürességekre, virtuális semmikre gondoltam, a valóság negatív öntőformáit, az őket láthatatlanul átölelő Űrt szerettem volna ábrázolni. Olyan épületeket, építészeti részleteket választottam, amelyeknél a negatív-pozitív forma felelgetése mellett valamely elmúlt korba, a képzettársítások történelmi hálójába is magammal vonhatom a nézőt. A kultúrtörténeti beágyazottság a formai-geometriai gesztusból fakadó asszociációkkal oly sokrétűen árnyalhatják a képet, hogy már magam sem tudnék minden szálat követni. Meg eszem ágában sincs. Ha lehet vágyam saját munkáimmal kapcsolatban, az csak annyi: kezdjenek el önálló életet élni és találtassanak bennük olyan tartalmak, amelyekre * Pap Gábor: A  népművészeti jelrendszer általános meghatározói (Téridő-kerete). Őshagyomány.

15


én magam sosem gondoltam volna. Érjen össze mindegyikük a paszparturák, a keretek mögötti rejtett zónában, felelgessenek egymásnak, és párbeszédüket már én se tudjam követni, annyira se értsem őket, mint bárki más. Az antik Róma sok képemen megjelent, a Hiány sorozat első darabjai is az örök várost tükrözik. A most bemutatott diadalív mellett egy aquaduct, egy timpanonnal megfejelt oszlopsor és persze a Pantheon kupolája. Pontosabban mindezen épületek megszerkesztett hiánya. A látványos semmi. A kupola tetején ásító hatalmas nyílás helyén a lebegő tömör kőkorong. Kopottan, mohosan, ezerévesen. Lehet-e érzékletesebb formát – liftszekrényt – találni a múltba történő alászálláshoz? Vagy a dimenziókból való kiszakadáshoz? Hogyan is tudnám a fekete lyuk paradoxonját átélni, ha nem álltam volna nap mint nap elmerevedő nyakcsigolyákkal ott, a beesteledő opeion alatt, elgondolván, talán várván is az időkből kiemelő fordított gravitáció ölelését. Megtanultam, hogy a fekete lyuknak nevezett égitestekben az anyag sűrűsége a végtelenhez, kiterjedése a nullához közelít. Az az a pont, ahol az abszolút Semmi regnál. Megtanultam, de elképzelni a Semmit is csak úgy tudom, ha ábrázolom. Lerajzolom a negatívját. Azt mondom, ez a valami, ez a semmi… fordítottja. A műértők és műelemzők gyakran elmondják, hogy nemcsak a kimondott vagy látható dolgok a fontosak, leginkább azokra érdemes figyelni, amiket elhallgat, nem ír le vagy nem mutat meg az alkotó. Nemes Nagy Ágnes az Eszméletet elemezve a versfüzér ürességeit, a szavak, sorok és strófák közötti hiányokat magyarázva meglepő építészeti hasonlatot használ: „A költő […] a versszakok közét tágítja minél levegősebbé, mint egy széles oszlopsorét. De ki tudná elmondani egy oszlopsornyi vers oszlopközeit? Hogy azonban az oszlopközök terét használhassuk, mégis csak ki kell faragnunk az oszlopokat. A vers többé-kevésbé a sorközökért íródik, de ahhoz meg kell írni a sorokat is.” Amikor a verselemzés a kezembe került, már túl voltam a munkán, túl a rézkarcok kinyomtatásán is, mégis úgy éreztem, mintha nekem akarna segíteni Nemes Nagy, vagy inkább időn – halálon – túli feladatot jelölne ki a számomra. Köszönöm. Egy rövid beszélgetést leszámítva sosem voltam kapcsolatban vele, személyesen alig

16


ismertem; az a költészetbe emelt mértani attitűd azonban, amely leginkább az ő nevével áll összefüggésben, igencsak meghatározó volt számomra. „A művészet a világ felfogásának egyik vetülete, és talántalán geometriai vetülete leginkább.” Ezt a mondatot is tőle tanultam, A vers mértana című esszéből. S ő kitől mástól vette volna: ott sétál most is Platón oldalán, s felettük az írás: „Ne lépjen be senki, aki nem ismerős a geometriával.” A  sok görög istenszobor közt állt a Pantheonban egy üres talapzat is A. T. – az ismeretlen isten – nem létező szobra számára. A láthatatlan istenek látható szobra mellett a posztamensre emelt Semmi. Pál apostol meg is dicsérte érte az athéniakat.* Ha egy kicsit bátrabb lennék, Hiány című grafikai sorozatom lapjait neki, annak a bizonyos A. T.-nek, vagyis Agnosztosz Theosznak a pártfogásába ajánlanám, ha meg egy kicsit önzetlenebb is volnék, nem ilyen földi dicsőségre san- Orosz István: Hiány V. dító parvenü, akkor bizonyára áldozatot mutatnék be általuk, mert a (A kupola) semmit ábrázoló lapok számára úgysem lehetne üdvösebb sorsot találni annál, mint hogy maguk is semmivé avanzsírozzanak. (Elhangzott az Útisz Galéria megnyitóján, 2014. november 3‑án.)

* Pál: Aeropagoszi beszéd. Cselekedetek 17:22–34.

17


TÁVIRAT nyúlj be alulról a villanyóra dobozába vedd ki a kulcsot recével fölfelé dugd a zárba lépj be tapogasd ki a villanykapcsolót indulj előre fordulj balra menj föl a lépcsőn lépd át a felstócolt vakkereteket vigyázz meg ne botolj a posztamensben (elég szűk a hely) menj a rajzasztalhoz told félre a széket ereszkedj négykézlábra húzd ki az asztal alatt tartott mappák közül a harmadikat állj fel oldd ki mindkét rögzítő masnit vedd ki a legfölső lapot vidd a festőállványhoz tűzd föl rajzszöggel (az asztal bal szélén levő hamutartóban mindig van néhány rajzszeg) lépj hátra két lépést ülj le gyújts rá dőlj hátra tedd keresztbe a lábad fújd ki a füstöt és próbáld meg hunyorítva nézni a képet nyomd el a cigarettát (hamutartó a rajzasztal bal szélén) állj föl húzd ki a rajzszögeket a lapot tedd a mappába csomózd vissza a masnikat guggolj le csúsztasd a helyére a mappát kelj fel fordulj meg lépd át a vakkeretstócot menj le a lépcsőn fordulj jobbra oltsd el a villanyt lépj ki az ajtón zárd be (rece felül) a kulcsot hagyd a villanyóraszekrényben (Budakeszi, Felkeszi utca 2.) (Megjelent Keresztes Dóra és Orosz István kiállítási meghívójában. Vigadó Galéria, Budapest, 1985.)

18


PIROS HÉRICSEK Évelő gyomnövények sallangosan szeldelt (borzos) levelekkel és élénk színű virágokkal… Nádi Boglárka – grafikus kollégáknak inkább Nádibogi – jut eszembe, nemcsak azért, mert a virág a boglárkafélék ­(Ranunculaceae) családjába és a boglárkavirágúak rendjébe (Ranun­ culales) tartozik, hanem mert éppoly játékosan kunkorodik a növény szára, és a lapon szétterülő kalligráfiákkal oly barokkosan elegyedik, ahogyan az a Bogi tervezte illusztrációkon is szokott. Na persze, hiszen a barokkban vagyunk, a kellős közepén, a kép, amelyen a vörös héricset nézegetem, akkor készült, ezerötszáz… mikor is? De először inkább arról, hogyan kerül elém ez a héricses kép. Témát kellene találnom egy hollandiai előadáshoz, ráadásul olyat, ami egyszerre magyar és holland is, ráadásul a szakmámba vág. Olvasgatom a „holland Vasarinak” nevezett Karel van Mander híres könyvét, a Schilder-Boeck-ot (magyarul is megvan: Hírneves németalföldi és né­ met festők élete), a Joris Hoefnagelről szóló résznél tartok, ott csap orrba a meglepő mondat, mely szerint az antwerpeni festő egyszer egy olyan könyvet illusztrált, amit a „világ legjobb írója” írt. Méghogy a legjobb a világon?! Megnézem az 1604-es eredetit, hogy nem értek-e félre valamit: „den besten Schrijver van der Weerelt”. Kétség sem férhet hozzá: a világ legjobb írója. Mondjuk egy Shakespeare nevű is épp akkor élt, de itt aligha róla van szó. Jó lenne azt hinni, hogy Karel van Mander csak azért nem említi meg az illető nevét, mert aki a világon a legjobb, azt úgyis mindenki ismeri, de alighanem épp fordítva van: Mander sem tudta, hogy hívták az illető írót, és talán a kortársai sem nagyon ismerték, mára pedig jószerivel teljesen elfelejtették. Bocskay György volt a neve. György Bocskay. Vagy: Georgii Bochkaj. Egyébként nincs a dologban semmi túlzás, el kell ismerni, tényleg az volt, a világ legjobb írója, még ha esetében az íróságot

19


Bocskay György kalligráfiája és Joris Hoefnagel illusztrációja a Mira Calligraphiae Monumenta című írásmintakönyvben

egy kicsit másként is kell érteni. Nem az volt a fontos, amit, hanem az, ahogy. Bocskay György betűrajzoló volt, szépíró a szó eredeti értelmében, és a halála óta eltelt fél évszázad sem ad okot rá, hogy Mander állítását revideálni kelljen. Hermann Zapf, aki a kalligráfia 20. századi ikonja, így beszélt róla: „Komolyan mondom, amikor először megláttam Bocskay betűit, arra gondoltam, hogy hazamegyek és azonnal kidobom a tollaimat. Méltatlanul keveset tudunk erről a korszakalkotó zseniről.” Szóval Bocskay. Ha az emlékezetemre hagyatkozom és ha az interneten kutakszom, mindkét irányból a politikus-hadvezér Bocskai István kerül elő, nem a kalligráfus, nem a betűrajzoló, nem a tipográfus, nem a könyvdíszítő Bocskay György, aki egyébként rokona volt Istvánnak, sőt egy időben azt hitték róla, hogy a hadvezér apukája, mert történetesen az is György volt és nagyjából a koruk is stimmelt. A mi Györgyünk a Bocskay (vagy Bocskai) család egy másik, Szlavóniába szakadt ágában született, ami nem volt túl nagy szerencse akkoriban, hiszen arról jöttek a törökök is, vagyis az ottani birtokokra keresztet lehetett vetni. A jobb módú kismarjai ágból származott István, a későbbi erdélyi fejedelem, aki (Gulyás Borbála doktori disszertációjából tudom) másodunokatestvére volt a mi emberünknek. A fejedelmi rokonság ugyan nem sok hasznot hozott Györgynek, de a hivatalnoki ranglétrán azért szépen lépegetett előre. Érseki írnok Oláh Miklós mellett, majd a Magyar Királyi Kancellária udvari titkára, később a Magyar Tanács tagja, vagyis a bécsi magyar udvartartás egyre tekintélyesebb személyisége lett. Oláh Miklós érsek mellett a Batthyány és a Nádasdy család befolyásos tagjaival is jó volt a kapcsolata, olyannyira, hogy a bécsi Nádasdy-házban rendezte be grafikai műhelyét, azt a bizonyos kalligráfiastúdiót, ahol a Mira Calligraphiae Monumenta lapjai készültek. Az évszámot most mondom, érdemes megjegyezni, 1561‑ben és 1562‑ben szignálta a lapokat. Az ország három darabra tépve, jó része kifosztva, trónviszályok és vallásháborúk. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy Magyarország minden értelemben leszakad Európától, sőt bizonytalanná válik, lesz-e még egyáltalán ilyen nevű ország.

20


És akkor „a világ legjobb írója”… „Ars scribendi”, mondták akkoriban. Alighanem a műfaj utolsó nagy fellángolása volt a szép kalligráfiák divatja, hiszen gyorsan terjedt a nyomtatott könyv, ami sokkal olcsóbb és praktikusabb volt a kézzel rajzolt szövegeknél. Bocskay György előbb hivatali tevékenysége, például címeres oklevelek fogalmazása és felcicomázása mellett, majd főállásban „szépírt”, „a császár írnoka” lett, vagyis udvari kalligráfusként illene megszólítanunk. Ebbéli minőségében készítette azt a három írásmintakönyvet (kettőt I. Ferdinándnak, egyet II. Miksának), amelyek alapján aztán Karel van Mander áradozott. Latin, görög, héber betűk, korabeliek és történeti típusok váltakoznak a lapokon, sokat közülük maga talált ki, másokat pedig átalakított vagy továbbcicomázott. Négy különböző Az írásmintakönyv nyelvű írás silabizálható ki az arasznyi pergameneken, s vannak olyan előző lapjának másik oldala betűk, amelyek alig nagyobbak, mint egy milliméter. Az egyik Ferdinánd megbízásából írt könyvecskéből tanult meg írni a kis Rudolf főherceg, a későbbi II. Rudolf. Becsületére legyen mondva, hogy nem szamárfülezte össze a 128 oldalas kis abecedáriumot és a sorok közti üresen hagyott részekre sem firkált levágott fejű törököket és kibelezett magyarokat, hanem amikor császár lett belőle, elővette újra és megparancsolta Joris Hoefnagelnek, hogy fessen oda valamit. Ez körülbelül harminc évvel a lapok megírása után és jóval Bocskay halálát követően történt. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy tudott ennyire „összedolgozni” ez a két ember. Joris Hoefnagel antwerpeni flamand festő volt, vele kapcsolatban sokkal bőbeszédűbbek a források. Ott van köztük az a bizonyos Schil­ der-Boeck, tessenek felütni a részletekért, én most csak a magyar vonatkozásokat hozom szóba. 1591-től állt II. Rudolf császárunk szolgálatában, bejárta az akkoriban nem túl biztonságosnak számító Magyarországot, miniatúrákat festett és metszeteket készített a török hadak által dúlt vagy dúlni készült városokról és várakról. Győr és Esztergom, Tokaj és Eger, Hatvan és Kolozsvár korabeli látképét Hoefnagel György

21


(mert olykor még a nevét is megmagyarították) vedútái alapján bogarászhatjuk. Ekkoriban, élete vége felé (1601‑ben, ötvenkilenc évesen halt meg) nyomta a kezébe Rudolf a Bocskay-féle lapokat, egészítse ki azokat belátása szerint virágokkal, lepkékkel, gyümölcsökkel, bogarakkal. Úgy képzelem, Hoefnagel mester kulcsot kapott Rudolf wunder­ kammeréhez, talán épp azt a kulcsot, amelyet korábban Arcimboldo használt (Giuseppe Arcimboldo, aki a Habsburgok udvari festőjeként még nemesi címet is kapott azokért az élő és élettelen tárgyakból ös�szerakott csodaportréiért, amelyeket később Dalí a 20. századi szürrealizmus előzményeként lobogtatott, 1593‑ban adta le a kulcsot), hogy a természetrajzi gyűjtemény darabjait másolgathassa. A császár alighanem lupét, sőt szemüveget is csináltatott az illuminátornak, magam legalábbis – épp Hoefnagel korában járván – nehezen tudnám ilyen segédeszközök nélkül elképzelni az aprólékos munkát. Mit aprólékos?! Merő szöszölés! Mert Hoefnagel életnagyságban dolgozott, ami ugye mondanom sem kell, mit jelent a porzók és a bibék plasztikus ábrázolásánál. Az egyik ilyen porzós, bibés lap a már emlegetett piros héricses pergamen. Újra szóba hozom, mert szeretnék szólni egy furmányos technikai megoldásról. A héricsek szárai átszúrják a lapot, vagyis ha megfordítjuk, akkor a végük ott, a túloldalon kunkorodik elő a hasítékból. Legalábbis úgy van megfestve, hogy ezt higgyük. Trompe l’oeil (a szem becsapása), mondják a művészettörténészek, háromdés csúcsillúzió, teszik hozzá az egyetemem grafikushallgatói. A hérics egyébként mérgező, főzete szívmegállást okozhat, hogy egyebekről ne is beszéljek. Irodalmi megítélése is problémás, Szőcs Géza írja: „Figyeli, milyen baljós hangzású ez a szó: hérics?! Mennyi alattomosság és sunyi vicsorgás van benne, milyen görögös romlottság?! Például Nyikoláj Hérics, rendőrségi besúgó… Nem szeretnék kettesben maradni éjszakára egy hériccsel. – Engem, azt hiszem, valami betegségre vagy szörnyetegre emlékeztet. »Nem érte meg szegény a tavaszt sem. Elvitte a hérics.«” Most kéretik a héricsek neve mellé egy jó pontot tenni. Legözelebb Hérics Nándor grafikus kollégámról is írok. (Megjelent az Utisz Blogon 2012. november 2‑án.)

22


JÓNÁS MESTERRŐL Hohó, ezt már jól ismerem: panaszkodik az író, hogy késik a könyv kiadása, mert az a fránya illusztrátor nem készült el. A kiadó átkot szór, a nyomda tépi a haját. Nekem meg melegszik a szívem, s máris jó barátként gondolok a sorstárs kollégára, Bubenka Jónásra. Teccenek ösmerni? Talán a zsémbelő szerzőt inkább: Comenius Ámos Jánost és persze a késedelmes könyvet, az ő híres Orbis Pictusát. Komensky tanár úr 1654‑ben hagyta el Lorántffy Zsuzsanna sárospataki iskoláját, hóna alatt a kézirat egy példányával, a másik példány, legalábbis így képzelem, az eperjesi kántortanítónál maradt, hogy készítene mindegyik passzushoz egy fametszetet. Szóba se kerülhet, hogy képek nélkül jöjjön ki a könyv, hiszen bele vagyon írva: „Adják azt a gyermek kezébe, hogy gyönyörködtessék magukat a képeknek megszemlélésével […] hogy semmit ne lássanak, a mit meg nem tudnának nevezni és semmit ne nevezzenek, a mit meg nem tudnának mutatni.” Az eperjesi kántor, ő a mi Bubenkánk (a felmenőit még Dobosnak hívták, aztán Dobocskára, vagyis Bubenkára tótosították a nevüket), a nagyságos feladatot fölfogván egy csapásra Bubenkiusszá avanzsál, s dolgozik is éjt nappallá téve, titokban tán még a lutheránus ünnepek pihenésre rendelt idején is, egészen addig, míg ki nem nevezik Lőcsén az iskola rektorává. Még jó, hogy nem tanszékvezető! Brr! Drága Jónásom, amice Bubenkius, kellett neked ez az új hivatal?! És nekem vajon kellett?! Na de most rólad folyjék a beszéd, ott a fényesre csiszolt, felibül-harmadábul kimetszett dúcok meg a rengeteg skiccek, vázlatok, simára vasalt papirosok között. Olyikon már ott hivalg az állványos körbe foglalt B monogram is, jelezvén, büszke ám a rajzokra a kántorból lett iskolarektor. Méltán az. Pedig akkorra már tudható volt, hogy a rajzolási munkák hátrébb sorolódnak. A tanárkodás mellett a versírást és a zeneszerzést sem bírja abbahagyni, latin bölcseleti disputációt ad ki, német Jézus-dalokat, sőt

23


állítólag egy számtankönyvet is szerkeszt. A csavargó Comeniust meg eheti a fene már lengyel földön. De nézzük a dolgok jobbik oldalát, az 1656‑os lesnai tűzvészben odalett az író minden könyve, az Orbis Pictus kézirata viszont, illetve a másolat szerencsére ott hevert a mi lőcsei rektor urunk párnája alatt, hogy a benne foglalt tudományok még álmában is hasznosuljanak. Aztán nagy sokára csak elkészültek a képek is. Összesen 152 darab. A negyedik ábrára három betűt vésett: I. B. O. (azaz: Jonas Bubenkius Och­ tinensis), a hatvannyolcadikra pedig, amely egyébként a képírás mesterségét szemlélteti, magát is odarajzolta mesterünk, alákanyarítván: „Sculpsit Jónás Bubenkius Leitschoviae 1679.” Szóval csak 1679‑ben jött ki a könyv, mit mondjunk, tényleg jókora csúszással, Comenius végül nem is várta ki, ’58‑ban egy nürnbergi nyomdával gyorsan megcsináltatta, hogy ’70‑ben már megnyugodva szenderülhessen jobblétre. A Bubenka-­metszetek tehát első ízben a ’79-es lőcsei kiadásba keBubenka Jónás: rülnek bele, aztán persze még nagyon sokba. Aki átnyálazza a német Fametszet Comenius könyv képeit, hamar felfedezi a hasonlóságot, nagyjából ugyanazok az Orbis Pictusában ábrák vannak itt is, ott is, csak épp egymáshoz képest tükörfordított állásban. Ez úgy történhetett, hogy az egyik illusztrátor a másik munkáját átkopírozta a maga dúcára, kimetszette, majd kinyomtatta és a nyomtatás során, ahogy az már lenni szokott, szépen megfordult a kép. A másoló alighanem a mi Bubenkánk volt, legalábbis a kronológia okán arra kell gyanakodnunk, hogy ő plagizált, de minthogy a nürnbergi kiadás illusztrátora egyszerűen elfelejtette odametszeni a nevét legalább valamelyik ábrára, így csak Bubenka ­Jónás nevét tudjuk emlegetni, ha a legelső és szép lassan bestsellerré váló európai k­ épes i­skoláskönyvet

24


akarjuk magasztalni. Fölmerülhet persze egy olyan variá­ció is, hogy Comenius nem csak írt, rajzolt is, sőt ugyanazokat a vázlatokat adta oda a német grafikusnak és a magyarnak. A hasonlóság kérdését meg is oldhatnánk ezzel, de a tükrözött állapot ugyebár akkor se lenne megnyugtatóan tisztázva. A legfőbb tanulság, amit egy tanításba magát beleártó déd-ükunoka korú kolléga levonhat az Orbis Pictus és annak rézbe és fába metszett illusztrációi kapcsán (az angol kiadásokhoz ugyanis már modernebb és elegánsabb rézmetszeteket készít valaki, következésképp persze megint helyet cserélnek az oldalak), az a tapasztalás primátusa. A Comenius– Bubenkius-féle szemlélet lényege szerint a szöveg és a kép egyformán fontos hordozója a tudományoknak, sőt a képekre mintha a megszokottnál több feladatot is bíznának szerzőink: „Engegyék meg nékik (ti. a gyerekeknek) azt is, hogy a maguk kezével utánna leírhassák a képeket, ha vagyon arra való kedvek; sőtt ha nem volna is, szerezni kell nékik; először, hogy a dolgokra reá figyelmezni és azokrul elmélkedni szokjanak; azután hogy eszekbe vegyék a résznek egymásközött való egyenlőségeket és illendőségeket; végtére azért is, hogy a kezek gyakorlott és gyors légyen, az mely dolog sokat használ.” (Megjelent a TKM című folyóiratban 2010‑ben.)

25


LÁBJEGYZET EGY SAKKPARTIHOZ, AVAGY ATTILA REINKARNÁCIÓJA Történelmi fikció – így szokták felcímkézni a Borda Kiadónál 2015‑ben megjelent regényemet, a Sakkparti a szigetent, holott a könyv szereplői többnyire valóságosak és a velük történt események zöme annyira igaz, hogy fényképen, sőt fényképeken is meg lettek örökítve. Aki elolvasta a könyvet, az persze tudja, hogy abban épp a fotográfiák válnak a valóság meghamisításának legfőbb eszközévé, de most nem a könyvről és nem is a hírhedt fotókról akarok írni, csupán a könyv egyik mellékszereplőjéről. A helyszín Capri, az időpont 1908 áprilisa. Az itt élő Makszim Gorkij vendégeként emigráns orosz forradalmárok adják egymásnak a kilincset, de feltűnik a szigeten a korabeli európai értelmiség sok jeles és érdekes alakja is. Itt szerkeszti Akademos című homoerotikus folyóiratát a Párizsból kiebrudalt Jacques d’Adelswärd-Fersen báró, itt írogatja a „világ legdisznóbb limerickjeit” a Szentpétervárról megszökött Norman Douglas és itt próbál kigyógyulni a szívtipró orosz hölgy, Lou Andreas-Salomé iránti halálos szerelméből Rainer Maria Rilke. Rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos Castellammaréból egy görbe lábú egzaltált kicsi festő is hátára kötözött hatalmas festőládájával, hogy „életnagyságú tájképeihez” témát keressen. Hazájában Kosztka Tivadarnak hívták, Teodore Kosztka pittore – mutatkozott be a helyieknek, de olykor már Csontvárynak vagy egyszerűen a Napút prófétájának is nevezte magát. Kisszebeni születésű lévén jól beszélt szlovákul (rossznyelvek szerint a magyarnál is jobban), így szóba tudott elegyedni az oroszokkal, akik persze megmosolyogták, amikor éles pávahangján tudatta velük, hogy a nagy Raffael legyőzőjét tisztelhetik benne. Túl van szárnyalva – hajtogatta. Pobezsdennij! (Állítólag

26


ekkor pattant ki Alekszandr Bogdanov egyik híres paradoxonja: „ha Raffaello élne, most forogna a sírjában”.) Ott a szigeten festi meg A Faraglioni-sziklák tíz lovassal című képét, amelyet manapság Tengerparti sétalovaglás címmel szoktak kiállítani és az életmű utolsó nagy műveként tartanak számon. Amikor Gorkijjal összeakadt és meglátta az író vállán üldögélő színes papagájt, Lorettát, megkérdezte az írót: – Bánja-e, ha lerajzolom a madarát? Gorkij nem bánta. Loretta, az Amerikából hozott beszélő papagáj egyébként fontos dramaturgiai funkciót kapott regényem elején és végén, így kapóra jött, hogy legalább egy rajz erejéig a könyv közepe táján is felbukkanjon. A Csontváry-életműben több madárábrázolat is van, nem vállaltam tehát túl nagy kockázatot azzal, hogy elképzeltem, hogyan skiccelne föl egy papagájt, sőt hogy minél hitelesebben tudjam megírni a dolgot, magam is készítettem néhány papagájrajzot Kosztka mester modorában. Persze ha Lorettát megörökítette, Gorkijt is lerajzolhatta, miért is ne, egy rövid eszmefuttatást talán megér a dolog. Sok fénykép megmaradt a Caprin élő íróról, aki majdnem mindegyiken fehér napellenzős tengerészsapkát visel. A szigeten készült Csontváry-képen, a Sétalovaglás­ on is látunk egy fehér tengerészsapkás lovast. Ő lenne? Ha elnézzük a többi szereplőt, a délolasz színektől nagyon különböző vörös és szőke hajú figurákat, a hölgyeket, akiket az oroszos oldalülős dámalovaglás pózában festett meg, és a férfiakat, akik magas nyakú orosz inget hordanak, bizony, belekerülhet a fülünkbe az a bizonyos bogár. Hogy ezekből az előkelősködő parvenükből lennének majd a proletárforradalom harcosai, nos, ez a potomság egy kicsit se bizonytalanítsa el a száz évvel későbbi műélvezőt; a jómódú Gorkij vendégei nagylábon éltek Itáliában, úgy, akár az igazi arisztokraták. A kiváló művészettörténész, Pap Gábor bölcs tanulmányokban bizonygatta, hogy a Napút-festőnek

27

Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép


Csontváry Kosztka Tivadar: A magyarok bejövetele

e­ lhívatott Csontváry az állatövi jegyek megszemélyesítőjeként festette rá a képre tíz lovasát. Vajon felismerte-e a kilovagló bolsevikok között (úgy is mondhatnám, regényem szereplői közt) Gorkijban a kost, Lunacsarszkijban a nyilast, Bazarovban az oroszlánt, Bogdanovban a szüzet, Peskovban a mérleget, Saljapinban a vízöntőt, Zseljabuzsszkijban a bakot és Marija Andrejevában a rákot? Biztosan. Ha csak egyszer látta őket, akkor is. És természetesen nem lehetett nem észrevenni Leninben a bikát. De vissza a könyvemben lerajzolt papagájhoz. Ha már megvolt Loretta rajza – hadd mondjam úgy, elkészítettük Csontváryval –, a provenienciával is törődnöm kellett. Úgy prognosztizáltam, hogy a vázlatos rajz előbb-utóbb fel fog bukkanni a még csak részben feldolgozott Gorkij-hagyatékban. Na jó, erre azért ne vegyenek mérget, csak képzeljék el. Szóval, ha létezett volna az a bizonyos Lorettát ábrázoló Csontváry-rajz, és a rajzot Gorkijnak ajándékozta volna a festő (vagy az ekkoriban még rendkívül nagyvonalú író megvette volna a csórónak látszó magyar festőtől) és sok költözködése során meg is őrizte volna azt, akkor most ott kellene lapulnia valahol a moszkvai Gorkij Archívum Malaja Nyikickaja utcai szecessziós palotájának valamelyik raktárszobájának valamelyik fiókjában.

28


Feltételezhető, hogy ugyancsak Moszkvában van, ott lappang valahol Csontváry Leninje is. A festő majdnem fő műve. Igen, az életmű csúcsa lett volna, ha elkészül a Nagy Apoteózis. A művészettörténet A magya­ rok bejövetele címen tartja számon a ma már csak egyetlen rossz minőségű reprodukció alapján tanulmányozható sokalakos szénrajzot, amelynek egyik főszereplőjéről azt sejtem, magát Lenint ábrázolja. Dehogy sejtem, állítom, elvégre nem művészettörténeti disszertációt írok, hanem egy regény fejezetét szerkesztem (ráadásul egy regény kimaradó fejezetét), szóval a tétel a következő: Csontváry Kosztka Tivadar magyar festő a Caprin időző orosz emigránsok között találkozott Leninnel, le is rajzolta, és a rajz alapján később bekomponálta őt A magyarok bejö­ vetele címmel tervezett panorámaképe szénvázlatába. Odarajzolhatta volna persze a korabeli újságok fényképei alapján is, hiszen például Ferenc Józsefet is lemásolta (azt a fotóját, amelyen éppen hadüzenetet fogalmaz Szerbia ellen), neki azonban megvolt Lenin első kézből, ha tetszik, személyesen is. Tudomásunk szerint Lenin kétszer is megfordult Caprin, először 1908 áprilisában azon az irodalminak nevezett, ám nagyon is politikai színezetű összejövetelen vett részt, amelynek során sakkasztalhoz ült Alekszandr Bogdanovval, hogy jelképesen eldöntsék, ki legyen a bolsevik párt első embere (a játszma alakulásáról, a kibicelő kommunistákról, valamint a világtörténelemről szól a fentebb már emlegetett Sakkparti a szigeten). Másodszor 2010 nyarán, júniusban járt ott, ekkor már inkább kikapcsolódni jött, vagy talán jutalmazni magát, Csontváry Kosztka Tivadar: A magyarok bejövetele című szénrajz központi alakja

29


hogy az elvesztett parti dacára vagy épp annak folyományaként sikerült kiütnie Bogdanovot a politika sakktáblájáról. Csontváry Caprin készült festményét is 1908-ra szokták datálni, vagyis valószínűbb, hogy Lenin első látogatásakor találkoztak (nincs tudomásunk róla, hogy a festő 1910‑ben visszatért volna Caprira). Csontváry igencsak komolyan vette a 19. század végén oly divatossá lett kifejezést, plein air (még ha nem is pontosan azt értette rajta, mint a francia impresszionisták, ő inkább a Napút szinonimájaként használta a kifejezést), és képeit, amennyire csak lehet, a szabadban, egzotikus helyszíneken festette meg. Esetünkben ez annyit tesz, hogy hosszú időt töltött a szigeten, a Faraglioni-sziklák előtti partszakaszon, ami pár száz méterre van csupán a Villa Blaesustól, Gorkij körpanorámás villájától, és mivel minden visszaemlékezés szerint elég feltűnő jelenség volt, nemcsak ő figyelhetett föl az oroszokra, hanem azoknak is föl kellett figyelniük őrá. És ott volt ugyebár a jókora méretű kép: 70×170 cm, amit nehéz lett volna nem észrevenni. A papagáj miatt Gorkijt már jól ismerte és szemet szúrhatott neki az író társaságában megjelenő hegyes szakállú kopasz ismeretlen is, vagy talán az kérdezett rá, ki ez a különös alak, aki ilyen érdekes akcentussal töri az orosz nyelvet? Lenin (inkább Uljanovként mutathatták be) valószínűleg nem volt olyan szolgálatkész modell, mint Gorkij madara, és ahogy a fotózásnak, úgy a rajzolásnak sem örült, konspirációs alapkövetelménynek tartotta, hogy minél kevesebb dokumentum maradjon róla, ezért, ha nem is akadályozta meg Csontváryt egy-két gyors kroki felvázolásában, de modellt biztosan nem ült egy portréhoz. 1908‑ban a magyar festőnek természetesen nem lehetett fogalma arról, hogy a férfiből, akit lát, hamarosan a világtörténelem legfontosabb alakítója válik, noha a köré sereglő, őt sleppként követő oroszok viselkedéséből, az olykor szeszmámorban túljátszott metakommunikációból már sejthette volna, nem akárki az illető. Csontváryt akkor még nem a hírnév, hanem a karakter érdekelte – és legfőképp a szemek. Az a lenini tekintet izgatta, amely mindenkit lenyűgözött, de amelynek szuggesztivitását sem az objektivitásukkal dicsekvő fényképészek, sem az idealizálásra biztatott festőművészek nem tudták úgy megörökíteni, mint ő. Lenin szemeiről, a lenini nézésről könyvek szólnak, szinte

30


minden kortársi memoár a tekintet elemzésével kezdődik. „…ravaszkásan csillognak, de beszéd közben elkomorulnak és szinte hipnotizálóvá válnak.” Lunacsarszkijt annyira megdelejezték Lenin szemei, hogy még a Vezér halála után sem sikerült kivonnia magát a hatásuk alól. Bertrand Russell így emlékezett: „Közelről néz a látogató arcába, egyik szemét úgy csavarva föl, hogy annak átható ereje is a másik szemben koncentrálódjék.” H. G. Wells azt írja, hogy ha beszéd közben elakad, az egyik szemét fölfelé, a másikat lefelé fordítja. Emil Ludwig, aki szintén már a Kreml uraként interjúvolta meg Lenint, a két szem különböző irányú mozgását vette észre: „amikor faunszerű arcában összébb szűkül az egyik ferdevágású tatárszem, amelynek mélyén gunyorosság és harci kedv tanyázik, akkor a másik szemének átható ereje gyarapodni látszik.” Louise Bryant szerint „akire összehúzott pici tatár szemeivel ránéz, […] az képtelen ellenkezni vele.” Az utánozhatatlan szemek miatt hiúsult meg a gondosan kimunkált titkosszolgálati terv, hogy tudniillik az elfogott Lenin helyett egy hasonmását engedik szabadon, és a lemásolhatatlan tekintet miatt kellett 1924. január 21‑én beismerni Lenin halálát, holott egy ügyes utánzóval akár át is lehetett volna vészelni a hatalmi harcok hosszú interregnumát. A szemeibe bele lehetett szeretni, legalábbis Inessa ­Armand szerint, akit az eleven szemek, a belőlük sugárzó önbizalom és a személyiség félelmet keltő jelenléte babonázott meg („eleinte rettenetesen féltem magától…” – kezdi a szerelmét be-

31

Csontváry Kosztka Tivadar: Tengerparti sétalovaglás


ismerő levelet a négygyermekes édesanya); és a szemeit meg is lehet gyűlölni, legalábbis Ariadna Tyrkova szerint: „Gonosz ember volt, és a szemei gonosz farkasszemek voltak.” Nyilván a szűk, ferde szemnyílás és az átható tekintet miatt asszociált farkasszemre az írónő, meg persze a szemgolyó barna színe miatt, amiről Kuprinnak egy másik állat jutott eszébe: „Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzem a szemét egyfolytában… ami a legmeglepőbb, az a színe. Tavaly nyáron a párizsi állatkertben belenéztem egy lemúr szemébe és csodálkozva kiáltottam föl: végre megvan Lenin szeme színe! A különbség csupán annyi, hogy a makimajomszemek tágabbak és még nyugtalanabbul mozognak, L ­ eniné viszont szúrósabb és kék szikrák pattannak elő belőle.” Hát ezeket a különös, hipnotikus szemeket, ezt a lenini tekintetet sikerült megmutatnia Csontvárynak a Bejövetel szénvázlatán. Elraktározta a képet, majd egy évtizeden át hordozta magában, várta az alkalmat, hogy kivetüljön, aztán amikor ’17‑ben tele lettek az újságok az Új Vezér fotóival, a homlokára csapott: igen, ismerem őt, kiáltotta és odarajzolta rögvest úgy, ahogy emlékezett rá, öltöny, nyakkendő, fehér ing, egy rá csodálattal visszanéző törpe teve hátára. Alighanem a szemek, a különös tekintet alapján szokták önarcképnek hinni a Bejövetel tevegelő figuráját, mert való igaz, a kopasz fej és a hegyes szakáll mellett Csontváry arcának is a szemek adtak karaktert, a tekintete volt a legjellegzetesebb tulajdonsága. Ahhoz persze, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, nem elég a formai hasonlóság, tudnunk kellene, hogy mit keres Uljanov–Lenin egy magyar történelmi pannón. Csontváryt ösztönösen vonzották a spirituális áramlatok, majd tudatosan is kereste a kapcsolatot velük. Érdeklődött a 19. század második felében népszerűvé váló és belső megújuláson áteső okkultista mozgalmak, az alkímia, a szabadkőművesség és a rózsakeresztesség iránt is, de leginkább a teozófia izgatta. Nem volt nehéz dolga, hiszen amikor felhagyott a gyógyszerészettel és angyali elhívásra festővé vált, gácsi patikáját épp egy teozófus bérlőre bízta, akitől aztán útmutatást kapott a továbblépéshez, sőt alighanem szakirodalmat is. Hallott például a Teozófiai Társaságot létrehozó ­Jelena Blavatszkajáról és megtudta, hogy leginkább az orosz értelmiség körében terjednek a tanai. Nem is tévedett, amikor Gorkij, Bogdanov és Lunacsarszkij előtt kiejtette a szót, „teoszofija”, azok rögvest fölkapták a fejüket. Igen,

32


a szlávosan hangsúlyozott szó egyszerre varázskört rajzolt a kis magyar köré és új barátai rögvest rázúdították különös tanaikat, a kozmizmust, a messianizmust, az empiriokriticizmust. Talán az istenépítés tana lehetett az, amit többé-kevésbé felfogott, azt is csak azért, mert többször elismételték: istencsinálás, istenteremtés, istenépítés…, érti Kosztka úr: bogosztroityelsztvo. Bo-go-sztro-i-tyel-sztvo. (Bogdanov: Isten nyilvánvalóan létezik, elvégre nem lehet olyan megátalkodott, hogy elhitesse velünk a létezését, ha nem is létezik.) 1917‑ben, amikor a budapesti lapokban is elkezdtek feltünedezni a Lenin-portrék, úgy képzelte Csontváry, hogy végre elérkezett a bogoszt­ roityelsztvo kora. Aligha derült ki számára, hogy a Caprin megismert sok istencsináló okkultista közt épp Lenin volt a kakukktojás, hogy pont azért utazott a szigetre, hogy felvegye a harcot a párt idealista elhajlói ellen, azt meg pláne nem tudhatta, hisz a politikában naprakész kortársak előtt sem volt még világos, hogy a szigeten megismert forradalmárrá lett emigránsok zöme ’17-re kigyógyult az ezotériából. (Talán csak Bogdanov tartott ki: az empiriokriticizmusról terjesztett sok hazugságnak a fele sem igaz.) De csodáljuk-e, hogy Csontváry messiást látott Leninben, amikor az egyik első kezébe akadó újságban, az Est karácsonyi számában is (1917. december 25.) Új Megváltóként dicsőítették (Pásztor Árpád Lenin című költeménye). A magyar újságokban megjelenő első Lenin-képek alapján nem is volt olyan könnyű azonosítania a Caprin lerajzolt férfit a forradalmárral. Tudomásunk szerint a legelső Magyarországon publikált Lenin-képek szintén rajzok voltak, az egyik a Mátyás diák című élclap 1917. november 18-i számának címoldalán, a másik pedig a Bolond Istók ugyanaznapi számának egy belső lapján jelent meg. Mindkettőt Jeney Jenő Béla rajzolta. A Mátyás diák címlapján a whiskyt ivó John Bull (Anglia jelképe a 18. század óta) és a vodkázó Kerenszkij közt egy torzonborz, körszakállat viselő muzsik csap az asztalra, aki gimnasztyorkája felirata szerint maga Lenin. A Bolond Istók karikatúráján is ugyanők vannak, ugyanúgy néznek ki, csakhogy ott Lenin egy lovon ül és olajágat lenget. 1917. december 2‑án szintén a Bolond Istók közölt egy szignó nélküli rajzot (Az antant aszfaltbetyárai címmel), amelyen az Oroszországot jelképező leányzó támadóit (­Wilsont és John Bullt) elijesztő bunkósbotos szikár alak

33


Lenin első magyarországi arcképe a Vasárnapi Újságban

kabátjára szintén a Lenin név van írva. A következő kép is karikatúra, a Mátyás diák december 4-i számában jött ki, a  címe Betle­ hem. A jászolban fekvő kisdedet – a Békét – két pásztor imádja, Trockij és Lenin. Ezen már karakteresebbek a szereplők, Trockijon ott a jellegzetes csíptető és Lenin állán a hegyes kis szakáll, bár az azonosítást némileg nehezíti, hogy mindketten jókora kucsmát viselnek. Két nap múlva, az Érdekes Újság december hatodiki számában ugyancsak kucsmás (usánkás) portré jelent meg Leninről, az alkotó itt sincs megnevezve, valószínűleg külföldről átvett kép, orosz művész munkája lehetett. Szintén az ­Érdekes Újságban, a december 26-i számában Az orosz forradalom karikatúrákban című cikk illusztrációjaként jelent meg egy egész alakos Lenin-rajz, amely már többé-kevésbé felismerhetően mutatta a férfit, akivel Csontváry Caprin találkozott. Aztán december 30‑án a Képes Újságban megjelent az első fénykép is. Szembenézőn, nyakkendősen, szakállasan és kopaszon, úgy, ahogyan megismerte. Ha voltak is kétségei, aznap eloszlott mind. Csontváry tehát lelkesedett a cár ellen föllépő, ezért szerinte a Monarchia pártján álló és kezdetben a magyar újságokban is pozitív hősként ábrázolt Leninért, a várva várt sámán képét vetítette rá, a Lángész, a Tekintély és a Pozitívum című írásaiban megjövendölt „nagyarányú kibontakozás” letéteményesét látta benne, Attila inkarnációját, a „Keleti Fényt”, akiben ott van a „világteremtő energia”, ami e korcs emberiség megváltásához szükségeltetik. Hogy ezeken kívül mit látott még Leninben, azt ugyan nem részletezte, de a forradalom vezetéséhez nyilván ugyanazok az ihletett tulajdonságok szükségeltetnek, mint amelyek

34


a csataképfestéshez, és ezeket pontosan sorra veszi az isteni zsenialitás meglététől a bölcselettel történt felruházottságon át a napszín skálájának ismeretéig. „A csataképfestés versenyre hívja a nemzeteket, reméljük azonban, hogy ez a verseny lesz az utolsó, amely az Isten igazát lesz hivatva tolmácsolni, hivatva lesz az Istent igazolni.” Tudomásunk szerint a Magyarok bejövetelének csupán a kartonja készült el, a Feszty-körképpel versenyző nagy panoráma megfestésére már nem maradt ideje a Leninnél tizenhét évvel öregebb Csontvárynak. Feszty Árpáddal az 1908 novemberében a városligeti Iparcsarnokban rendezett kiállításán ismerkedett meg személyesen, akkor merült föl benne először egy „történelmi hosszúkép”, talán egy két végén összeérő körpanoráma gondolata. A kép eszméjét hosszan érlelte, jelképesebb üzenetet szánt neki, mint a történelmi hűséget szem előtt tartó Feszty szánt a sajátjának. A „kettős honfoglalás” elméletét előlegezte meg azzal, hogy a hun vezért, Attilát is szerepeltette a képen, az alakok fölött lebegő kardos turullal pedig eleve a mítoszok szférájába utalta a látomást. 1917‑ben az Oroszországból érkező hírek hatására döntött úgy, hogy újra elő kell vennie a kompozíciót, ekkor rajzolta a képre Lenint vagy alakította át Lenin-portrévá a tevén ülő alakot. Csontváry 1919 nyarán halt meg, a rajz 1921‑ben még megvolt: „Lehel Ferenc a saját kezével fixírozta le a hatalmas szénrajzokat, a Magyarok bejövetelét és a Zsidók panaszfalát – megmentve ezzel a teljes szétkenődéstől –, mielőtt a Városháza udvarán kiállították volna” – emlékezett vissza a Csontváryt felfedező egyik első műkritikus lánya. A visszaemlékezésben említett alkalmi kiállítás a pesti Városháza udvarán volt, a több papírlapból összeragasztott és a memoár szerint addig lefixálatlan szénrajzot ott fotóztatta le Gerlóczy Gedeon a többi nagy képpel együtt, mert a méretük miatt csak szabadtéren lehetett őket lefényképezni. A Bejövetel alól kilátszó kövezet és egy belógó ablakkeret alapján saccolhatók meg a rajz méretei: kb. 6×3 méteres volt a karton. A fotón már meglehetősen rossz állagúnak tűnő rajz talán az idők során megsemmisült, talán a felszabadító szovjet seregek kárpótlásként vitték magukkal Budapest ostroma után (higgyük-e, hogy azért, mert felismerték rajta Lenint?), és most ott van összetekerve

35


valahol a papagájos fiók környékén, de azt sem lehet kizárni, hogy még mindig Budapesten van, s valami örökös nélküli elfelejtett gyűjtemény beleltározatlan paksamétáinak egyikében porosodik. Ki tudja? Valahogy idekerült még egy mondat a regényből, a Sakkparti a szige­ tenből, s ha már itt van, maradjon. „Az elbeszélő kipottyan szerepéből, s azon kezd morfondírozni (valójában már régóta ezt teszi), hogy érdemes-e vajon keresnie a határvonalat az »így esett« és az »akár így is eshetett volna« között, és azzal biztatja magát (meg persze azzal nyugtatja az olvasót), hogy olykor a fikció kacskaringós passzázsai biztosabban és egyenesebben vezetnek el oda, ahová a valóság is tart; vagy ahová tartania kéne. Következésképp a dolgok végső kibogozása, vagyis megértése csakis az események regényes összegubancolása révén valósulhat meg.” (Megjelent az Utisz Blogon 2016. december 31‑én.)

36


„A HUNCUT TÜDÉSZ” Engedjék meg, hogy egy személyes emlékkel kezdjem. 1992 szeptemberében kiállításom volt a Dorottya Galériában. Minden héten legalább egyszer beutaztam Budapestre és izgatottan érdeklődtem, megnézte-e valaki a munkáimat. Egyszer már a bejáratnál várt a teremőr néni, elmondta, egy úr többször is keresett, találkozni akart velem, sőt üzenetet is hagyott. Ez még az a boldog kor volt, amikor nem volt telefonunk. A levélben rövid utalás volt a szkalalógiára és egy időpont, amikor újra fölkeresi a galériát. Fogalmam sem volt róla, mi a szkalalógia, de a megadott időben ott voltam. Kováts Ferenc Jr. volt a titokzatos látogató, aki oly baráti és lefegyverző közvetlenséggel kezdte a diskurzust, hogy mielőtt észbe kaptam volna, oldalán máris a nemzetközi szkalalógia avantgárdjában találtam magam. (Hamarosan arra is fény derült, hogy a lépcsőkkel foglalkozó tudományokat nevezik szkalalógiának – elfelejtettem ugyanis mondani, hogy a tárlaton csupa lépcső szerepelt.) Vannak olyan férfiak (néha abban reménykedem, talán nem épp Kováts Ferenc volt az utolsó), akik oly magától értetődő természetességgel közlekednek a kultúra különböző területei közt, hogy föl sem tételezik, mások számára esetleg nehézségeket okoz ugyanez, s egyúttal oly kedves könnyedséggel tudják gombolyítani a beszélgetés fonalát, hogy társuk valóban megfeledkezik ezekről a bizonyos nehézségekről. Ha Goethe került szóba, németül idézte, ha Dante, olaszul, s persze rézmetszésről, vitorlázásról, optikáról is folyt a beszélgetés, mindez azonban már a vári lakásban a többszörösen prolongált sztrapacska fölött és két pazar Piranesi-metszet alatt történt, ahol mellesleg megismerkedhettem egy hatalmas Mátyás király kori szekrény taralmával, tudniillik a foglalkozására nézvést tüdőgyógyász Kováts Ferenc junior képzőművészeti munkásságával is. Egyúttal megkezdődött szkalalógiai nevelésem: Feri bátyám ellátott a Németországban megjelenő ­Scalalogia

37


című folyóirat legfrissebb példányaival, összehozott a téma legjobb ismerőivel, köztük Friedrich Mielkével, aki aztán több lépcsőkről szóló könyvében (az egyiknek a címlapján is) szerepeltette a munkáimat. Boldogult, szkalalógiával eljegyzett ifjúságom már a múlté, Kováts Ferenc és Friedrich Mielke pedig rég beszüntették posztgraduális képzésemet, egy ideje a nubológiára szakosodtak, azaz komoly arccal fütyörésznek valami távoli fellegen. De vissza a reneszánsz szekrény tartalmához! Amit a művészettörténészek is tudhatnak: Kováts Ferenc Jr. indulásán a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának hatása érződött, a stíluson a német expres�szionizmus és az orosz avantgárd ismerete meg persze a római iskola neoklasszicista ihletettségű művészeivel való kapcsolat. Önálló kiállításai nyíltak Washingtonban, Bostonban és a Harvardon, közös tárlatai voltak Aba-Novákkal, Molnár C. Pállal, Barcsay Jenővel, s miközben ösztöndíjasként világhírű orvosprofesszorok mellett dolgozott, a Római Magyar Akadémián Buday György, a korszak legnagyobb grafikusa osztotta meg vele a műtermét. Ha ki kellene választanunk az alig felmérhetően gazdag életmű legfontosabb szeletét, valószínűleg az lenne, amikor a tudomány és a művészet eredményeit – mint Leonardo 20. századi alteregója – egyszerre tudta használni Kováts Ferenc. A tüdő morfometriai vizsgálatában hatalmas segítségére voltak olyan képzőművészeti képességek, mint a térlátás, a vizualitás, a statikában és a dinamika területén szerzett jártasság, illetve a mozgásfázisok grafikai, sőt animátori megjelenítésének ismerete. Meg persze az a derűs, játékos, könnyen barátkozó temperamentum sem jött rosszul, amelyről már első találkozásunk kapcsán szóltam. Hiszem, hogy ez is segítségére volt, amikor megnyerte alkotótársul egy szobrászművész betegét, Bencsik Istvánt, illetve Ördögh László formatervező iparművészt. Az eredmény a kísérleti orvostudomány szemszögéből nemzetközi tekintély, a gyakorlati orvoslásban sok gyógyuló beteg, a művészet oldaláról pedig egy új vagy inkább évszázadokon át elfelejtett művészetszemlélet újbóli megjelenése. A phana rei ősi elvének filozófiai vetülete és gyakorlati ábrázolhatósága foglalkoztatta; az organikus világ racionális leképezése, és miközben művész barátait is rávette, kövessék őt ezen az úton, voltaképpen a hatvanas évek magyar

38


figurális szobrászatának talán legjelentősebb irányát jelölte ki. Ő volt – megcsavarva a József Attila-i mondást – a lélegzet mérnöke, de máris hallom, ahogy kinevetne ezekért a komolykodó szavakért. Tehetsége volt a nevetéshez, a játékhoz, a humorhoz. Egész életén át rajzolt, bizonyára sok műve kallódik jegyzettömbökben, értekezletmeghívókon, szállodaszámlákon, receptek hátoldalán, de ami megmaradt, azokból is kitelne jó pár kiállítás. Legtöbbet az orvosok, az igazi kollégák közt mozgott és szerencsére le is rajzolta őket. Tudta, hogy kell a belső tartalmat megjeleníteni az arcvonásokon, hangsúlyozni a személyességet, megidézni a karaktert, azt, amit az ábrázolt személy talán eltitkolna vagy legfeljebb a kiválasztottaknak engedne látni. Nem elég jó szemű grafikusnak lenni, nagyon kell ismernie a modellt, és legfőképpen szeretni. Azok az évődő, ironizáló vonalak, amelyek Kováts Ferenc Jr.: az itt kiállított karikatúráknak hitelt és erőt adnak, ebből a szeretet- No. VI. ből táplálkoznak. Az Orvostörténeti Múzeum látogatói közt bizonyára sokan lesznek, akik ismerik a Kováts Ferenc által megörökített orvosokat – nekünk már inkább valahai doktor bácsikat és doktor néniket –, akik pedig nem ismerik őket, azok is megéreznek valamit az alkotói üzenetből, életfilozófiából: „non numero horas nisi serenas!” (Szabó ­Lőrinc magyarításában: Csak derűs órát veszek tudomásul). (Elhangzott 2007. szeptember 1-jén az Orvostörténeti Múzeumban ­Kováts Ferenc Jr. „A huncut tüdész” című kiállításának megnyitóján.)

39


A GALÉRIA Hűs kapualj, szobrok felvigyázta udvar, tíz lépcsőfok, csöngő, halk berregés. Be lehet lépni. Nem csak a külső térből a belsőbe; az egyik időből a másik időbe lehet általlépni itten. A benti idő intimebb, érzékenyebb és biztosan érzem, lassabban múlik (kísérletileg is igazolható a kinti világ parkolóóráival összevetve), így aztán bizonytalanok vagyunk benne, hogy valóban évfordulós kiadványt lapoztunk-e föl. Állítólag hatvan lett a galéria, és ezt az ellenőrizhetetlen hosszúságú hatvan évet most évszázadokkal népesíti be a képzelet. Időkarcokkal, kormetszetekkel. Az alkonyszín falakon fénypászmák nyújtóznak. A mappákban merített vízjeles lapok. A kert bronzait zöldülő esőcsík vonalazza át. Az emlékezet karöltve jár a felejtéssel. Az elmúlás a megújulással. Bár a festmények cserélődnek, a falak frissülnek, a terek átrendeződnek, a misztérium örök. Vajon megváltoznak-e a képek, amikor bekerülnek egy galéria terébe? Átlényegíti-e őket a hely geometriája, hat-e rájuk a környezetből sugárzó alkímia vagy az egymásmellettiség bájos koincidenciája? Hiszem, hogy igen, ahogy tudom, hogy mindegyik kép annyi módon képes tündökölni, ahány nézője van. Alkotótárssá válik minden galérialátogató, létrehozza mindegyikük a saját művét, és ha olykor-olykor hazavisz egyet, viszi vele a titkot is. A sugárzást. A genius locit. (Megjelent a Koller Galéria alapításának 50. évfordulójára készült album­ ban. Corvina Kiadó, Budapest, 2013.)

40


A MEGSZŐTT VILÁGOSSÁG 1996 napfényes nyarán egy csapat textiles lány elfoglalta az akkor még romos Sándor-palotát. Szövött himnuszaiknak belülről jövő, azaz szívparancs szerint szerveződő tárlata (Szakolczay Lajos szavát vettem kölcsön) jogosítja föl máig a kárpitművészeket, és még sokáig, hogy a legszebb pázsitokra heveredhessenek kulturális életünk virágoskertjében. Az a kiállítás volt, ami nekem a millecentenáriumból megmaradt, és persze – ezért is hozom most szóba – Polgár Rózsa kárpitja nagyon beleszövődött az emlékezetembe. Gyapjúval, selyemmel, aranyszállal. Balsorssal, lángtengerrel, vérözönnel. Szánd meg isten… szőtte a kárpit alá… szánd meg isten a magyart. Csupa nagybetűvel. Azt hiszem, pontosan értettem, nem is lehetett nem érteni, hogy az első helyett miért az utolsó strófa invokációját választotta mottóul Rózsa, az áldd helyett a szánd imperatívuszával, és megszégyenülten motyogtam magamban a Dsida-sort a Psalmusból: s e szót: magyar, / még le nem írtam. Vajon miféle árnyék nyújtózhat mögöttem? Néztem a kárpit különböző irányban futó és különböző hosszúságú árnyékokat vető figuráit és hallgattam Galkó Balázst, ahogy kifogástalan értelmezésben szavalja: Hajh, de bűneink miatt… Rózsa alighanem a Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt! sorok eltérő idősíkjait képzelte az időjátékot asszociáló árnyékerdő mögé, a múltat és a jövendőt, fittyet hányva a teológiai szempontból vitatható mondat tartalmi állítására (hogy tudniillik a még el sem követett bűnökre vonatkozó büntetést előzetes vezekléssel nem lehet törleszteni), de talán közös költő barátunk, Nagy Gáspár kötetének címe is eszébe ötlött: Múlik a jövőnk. Én meg a palota leszakadt lépcsőin, porladó vakolatkupacok és törött cserepek közt a történelem romjain téblábolva látni kezdtem azt a sok árnyékot is, amelyek ilyenkor, egy ilyen erős hívókép nyomán

41


megjelennek a belső szemeknek. Eszembe jutott a leglátomásosabb magyar költemény, az Apokrif fénytörése: Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.

Polgár Rózsa: Himnusz

42


Aztán, ahogy el-eljutottam Rózsa tárlataira, ahogy megismertem az életmű részleteit, munka ez is, nem is könnyű, hiszen nőből van, szemérmes, ritkán mutatja meg magát, menni kell érte, utazni utána Gödöllőre, Tihanyba, Lakitelekre, egyszóval figyelni kezdtem az árnyékokra, a többnyire monoton síkvidéki tájakba, terített atlaszokba ütött magányos szögalakok árnyaira, merre futnak, hová veszik az irányt, miféle fény jelöli ki őket. A tanult műítészek bizonyára valahova Rózsa analitikus és szintetikus korszakának határára tennék azt a folyamatot, amelyet olykor én is észrevettem, hogy tudniillik szabályosabbá válnak az árnyékcsíkok, legalábbis valami rendezőelv, nevezzük világosságnak, sejlik föl, amelynek mentén sugarasodni, kvázi értelmeződni kezdenek az árnyékok. A fényforrást azonban ne a kompozíció terében keressék. Képtelenség lenne úgy kijelölni, hogy az árnyak ellenirányú vetületét megszerkesztjük. A perspektíva lekciókon fejünkbe vert ortogonálisok itt nem segítenek. Rózsa síkjait, tereit nem a kora reneszánsz unalmas hálózatrajzoló perspektivistái gondolták ki. Valami különös módon, szelíd transzcendens öleléssel vonja be nézőjét saját spirituális erőterébe. És olykor el is hisszük, hogy képesek vagyunk oda belépni a művésznővel. Követni őt, azonosulni vele, és ily módon átélni, talán identifikálni saját képnézői mivoltunkat is. A hátulról ábrázolt figura mindig is közvetített valami metafizikus tartalmat, valamit, amit csak sejtünk, mégis oly könnyen azonosulunk vele. A képben távolodó alak Polgár Rózsa kedves toposza, az elmenő, a távozó, akiről megtanultuk a műtörténeti önképzőkörökben, hogy általában a művész alteregója, a saját képébe besétáló Wu Tao Tzu testvéröccse vagy húgocskája, nos ő, a háttal ábrázolt, a távolodó, Rózsánál sosincs egyedül. Kíséri a gyermek, átkarolja szerelmese vagy tömeggé sokasodva, azzal együtt lélegezve lép. A mindig szemből sütő fény szép, karakteres vonallal rajzolja körbe az alakokat, beleégeti őket az emlékezetbe, de a megszőtt világosság legfőbb funkciója, hogy azt a bizonyos enyészpontot átvetítse ideátra, a nézői oldalra. Ahogy az ikonfestők megfordított perspektívájú képeiből, úgy sugárzik e kárpitokból is a figyelem, és önvizsgálat nélkül aligha léphet elébük bárki. Bennünk a gyújtópont. Nézőkből transzformálódunk nézettekké, egy transzcen-

43


dens figyelem tárgyaivá. Kitüntetett individuumokká. Csoda-e, hogy Rózsa fénykárpitjai oltárképpé kezdtek avanzsálni? Ki-ki magában áll a Föld szívén, szívébe szúrva egy-egy napsugár, és mindjárt este lesz. Quasimodo szép haikujában már egyetlen szó sincs az oltárról, az árnyékról, pláne az összevissza irányló árnyékvetésekről, de azért pontosan látjuk őket. Az oltárt is, az árnyékokat is, de legfőképpen a fényt. A sugárzást. Ha ezt a háromsoros verset látom, Rózsa képét olvasom és fordítva, mivel ez tizenöt éve így működik nálam, most már bizonyára így is marad. Mit kezdjek hát a következtetéseimmel: Rózsa a küldött, aki a fén�nyel érkezik, aki a világosságot hozza, a világ fényességét, innen már képtelenség visszakozni, ezt már nem lehet elbagatellizálni, hiába minden deheroizáló hév, pátoszmentesítő igyekezet, le kell írni fehéren feketével, ki kell mondani, bele a mikrofonba: Rózsa egy… angyal. Egyelőre kisbetűvel írom, püspök párja bizonyára komplikáltabb morfológiai, genetikai vagy ontológiai definíciók mentén határozná meg a fényhozásra teremtett lények természetrajzát, és jellemző tevékenységi körük listázását sem biztos, hogy a motringok gombolyításával, a fonalak festésével meg a vetőszálak villázásával kezdené, szóval kisbetűvel írom le az angyalt, de nagybetűvel gondolom. Igen, végig naggyal: ANGYAL. Ja, és ugye észrevették, hogy már előbb kezd világosodni? (Elhangzott az Iparművészeti Múzeumban Polgár Rózsa kiállításának megnyitóján 2012. január 12‑én.)

44


KÍSÉRLET AZ IDŐ VISSZAFORDÍTÁSÁRA Egy sor; huszonhárom betű; két szóköz (harmad). Mivel verzállal lett szedve, egalizálni is kellett, vagyis nyolc-tíz dursusz meg hajszál is van a betűk között (van, ahová csak egy szelet selyempapír került). Kicsit meg kell dönteni, hogy könnyebben átcsússzon a hajóra, itt történik a lemosás (benzin, puha rongy, esetleg kefe). Érdemes egy árral meglazítani a spárgát, mielőtt letekerjük. A stégek eltávolítása után két kézzel emeljük át a szedést a winkelbe (felül a két mutatóujjal, alul a két hüvelykujjal, oldalról a két középső ujjal szorítva). Az ólombetűk szignatúrával fölfelé, a sor közel vízszintes, a bal kéz hüvelykje tartja az utolsó betűt, nehogy szétessen a sor, így lépünk át a szedőszekrényhez. Régen nem használtuk, de többé-kevésbé emlékszünk a rendszerre, arra, hogy melyik betűt melyik rekeszbe kell visszaosztani. A nagybetűkkel persze egyszerűbb a helyzet, mert elég a fölső két sort ismerni: a H a középső sáv tetején a második, az A meg a bal fölső sarokban van, az I a H után, az M kettővel arrébb, az A-t már tudjuk, az N az M mellett. Illik persze arra is vigyázni, hogy a betűk közül kihulló hajszálak és dursuszok (az I és az M közt tán egy negyed is volt) a helyükre kerüljenek. A spácium (harmadot használtunk) rekesze lent van középen. A G a középső sáv tetején az első, az Y a bal oldalon a második sorban van, az Ö-vel kezdődik a jobbra a második sor, az R is jobb oldalon van, fönt és középen, a G és az Y helyét meg már tudjuk.

45

Haiman György: Kettős Kneremberke a Kner Nyomda 1942. évi üdvözlőlapján


Újabb szóköz. A zárójel helye a harmadik sorban van, és ide, a harmadik sorba kell visszadobálni a számokat is: 1, 9, 1, 4; a kötőjel a jobb oldali szekrényrész középső skatulyájába kerül, aztán 1, 9, 9 és 6. Végül a megfordított zárójelet kell visszaejteni a megfelelő fakkba. A winkelt tegyük vissza a polcra, a hajót állítsuk a többi mellé, a kézisajtó tetejét zárjuk le és oltsuk el a villanyt. A kulcsot adjuk le a tanszéken. (Megjelent a Haiman 100 című, Haiman György születésének századik évfordulójára készített album utószavaként 2014‑ben.)

46


EMLÉKEZÉS KASS JÁNOSRA Könyvművészként, könyvillusztrátorként ismerik, ismerték legtöbben Kass Jánost. A pályatárs Juhász Ferenc majd fél évszázada szólította így: „a könyv megbűvöltje és ihletettje.” Generációk nőttek föl a rajzain, még ha nem is mindenki tudta, hogy amikor olvasókönyveket és versesköteteket, antológiákat és történelmi regényeket lapozgatott, Kass János képei tették teljesebbé az élményt. A könyvillusztráció – egy interjúban fogalmazott így – csupán a „jéghegy csúcsa” volt. Amikor az Iparművészeti Főiskolára kerülvén először láttam, már ismertem plakát- és bélyegterveit, amikor rajzfilmmel kezdtem foglalkozni, már tudtam, hogy az első európai komputeranimáció, a John Halassal együtt forgatott Dilemma az ő tervei alapján készült, kiállításain járván láthattam kerámiáit, plasztikáit, festményeit, fotóalbumokat lapozva kontrasztos fényképsorozataira bukkantam, közös nyomdász barátunk műhelyében belelapozhattam önálló rézkarcaiba, és legutoljára, már felnőttként, megismerhettem az írásait is. „Ma a művész ismét hasonló a reneszánsz mesterekhez. A kornak ilyen vagy olyan formában szüksége van rá. Mindenhez kell értenie, mindenről kell tudnia. A tudomány egyre inkább specializálódik és csak részterületeket képes átfogni. A művésznek mindent látnia kell és fel kell készülnie minden feladatra Leonardóhoz hasonlóan.” Naiv szándék fél évezreddel Leonardo után reneszánsz eszmények szerint élni? Kass megpróbálta. Nem csak alkotóként, tanárként is teljes a pályája. Maga volt a kulturális kontinuitás. Magától értetődő természetességgel mesélte tovább, amit Mórától, Móricztól, Kassáktól hallott, Buday, Vasarely, Szalay Lajos társaságában tapasztalt. Ablak volt a világra. Kass-rajzokon át üzent haza Faludy és Határ Győző, s olykor úgy éreztük, kézszorításával Dürer, Gutenberg és Misztótfalusi Kis Miklós keze melegét adta tovább a tanítványoknak. Magyarként is az

47


univerzum polgára volt. 1957-es Szent Sebestyénével az elsők közt siratta el a forradalmat, a Cantata profana térdre roskadó, kiontott belű csodaszarvasával pedig megteremtette a megalázott ország emblémáját. Mese­illusztrációkat rajzolva a mindenség ablakait nyitogatta, a Tragédia kísérőrajzaihoz a relativitáselméletet, a Kékszakállú illusztrálása közben a mítoszok egyetemes szimbolikáját tanulmányozta, s diákmunkákat korrigálván az Ószövetséggel példálózott. Gazdag élete valós és jelképes utazások sűrű szövete volt, mégis, ha megjelent valahol, oly odafigyelő teljességgel volt ott, mint a bölcs szemlélődés tollrajz kontúrjába öltözött, önarcmássá váló Szent Ference. A könnyű kézzel megrajzolt („az a legendás bal!”), mintegy odavetett vonalak csak a felszínét karcolták valaminek, csupán a dimenziókat jelölték ki, összekötvén a látott valóság csillagrendszerének elemeit azért, hogy sejtessék a látható világ mögötti tartomány sötét, álommély tömbjét. A „látható” Kass is zavarba ejtően gazdag volt, megejtő formaművészete, átgondolt jelképvilága, kompozícióinak öntörvényű geometriája, rafinált zenei építkezése mind-mind, akár külön is, revelálták a jelentős művészt, a lényeg azonban mélyebben volt. Az átbillenő könyvoldalak, a mulandó papírlapok mögött a rajzok ezer erős gyökérrel kapaszkodtak meg abban a valamiben, amelyre jobb szót, mint kultúra, nem találok, amelyet úgy képzelek el, mint Kass-képek hullámzó felszíne alatt rétegződő végtelen geológiát. Elemző, tudatosan dolgozó alkotónak ismertem meg, pictor doc­ tusnak, hisz minden vonala kapcsolódott a valaha húzott összeshez, a népművészet szikár indáihoz, a perspektivisták rafinált térhálózatához, a posztmodernek transzparens kérdőjel-kacskaringóihoz. Kass toll- és ecsetvonásai a gondolatok és a sejtelmek, az eszmék és az ábrándok műtermi ellenpróbái. A hatodik születésnapomra kapott és azon nyomban „társillusztrált” mesekönyv, a Nils Holgersson csodálatos utazása óta egy kicsit Kass-­ tanítványnak képzeltem magam, bár a szó köznapi értelmében Kass János sosem tanított. Az Iparművészetin a feleségem évfolyamát vezette, de talán, mert sokat látott az osztályban, valahogy mégis tanítvánnyá fogadott. Hivatalossá akkor vált az adoptálás, amikor a szegedi Kass Galéria „Tanítványok” című tárlatsorozatára engem is meghívott, meg persze a nevezetes János-napi összejövetelekre. Számon tartotta mind-

48


egyik diákját, bennünket is, utoljára talán épp akkor mozdult ki hazulról, amikor néhány hete eljött a kiállításunk megnyitójára. Nézegetem az utolsó fényképet, Janó kezében vörösbor… jánosáldás?… mögötte a galéria falán a képeim. Fölnagyított könyvillusztrációk. Az egyiken egy kislegény madárháton repül, repül, repül a végtelen felé… most már tudom, az a legelőször látott (konok gyermeki öntudattal talán ki is egészített) illusztráció, a Nils Holgersson-könyv rajza volt az ihletője. (Megjelent a Holmi 2010. áprilisi számában.)

Kass János: Mózes

49


KASS TÁSKÁJA Egy ütött-kopott fekete táskát forgatok hónapok óta. Kass Jánosét. Azt mondják, mindig nála volt. Aki rám bízta, arra kért, kezdjek vele valamit. Csináljak egy képzőművészeti objektet, egy hommage-munkát, legyen belőle valami emlékmű, lényegüljön át kiállítási tárggyá. Huzigálom a cipzárját, kiemelem és visszatolom a fülét, elrejtek benne néhány Kass-könyvet, beleteszem a tőle kapott leveleket. Hozom-viszem, villamosozom vele néhány megállót, egy kávéházi tükörnek támasztom, megtapintom, nézem. Azt hittem, üresen kaptam a táskát, aztán egyszer egy oldalzseb belső falára tapadva találtam benne egy apró postai bélyeget. Kner Izidor-emlékbélyeg. A magyar nyomdászat és könyvkiadás egyik legnagyobb alakja volt. Egy bélyeg ugyebár nem túl nagy súly, azóta mégis másképp viszem a táskát. Cipelem, mint egy üzenetet. Mint a kultúra folytonosságával házaló ügynök. Könyvművészként, könyvillusztrátorként ismerik, ismertük legtöbben Kass Jánost. Az ötvenes-hatvanas években a képzőművészek legjobbjai, talán a hivatalos diktátumok elől menekülvén a könyvművészet világába, igazi illusztrációs aranykort teremtettek Magyarországon. Hintz, Würtz, Reich, Szász, Kass… ma már múlt időben kopognak a szavak. A munkák, a rajzok, a könyvek azonban élnek és máig érvényes üzenetük van. Legendás kívülálló vagy inkább elegáns fölülálló volt. Oly könnyed természetességgel volt úriember az úriemberek eltörlésére kieszelt világban és intellektus az értelmiségben ellenfelet kereső korban, hogy senkinek nem jutott eszébe pálcát törni fölötte. Igaz, ő sem ítélkezett onnan, a pictor doctus anamorfikus nézőpontjából. Talán nem is a világra, inkább mögé nézett, átfókuszált rajta oda, ahol a perspektíva segédvonalai által kijelölten már az enyészpont rezeg. Úgy éreztem, egyetlen versenytársa az idő. Ha eljött egy kiállítá-

50


somra, bántott a lelkiismeret: miért is nem rajzol helyette; de ha nem hívtam, azonnal megtudta és küldött egy lapot. Aki látott már Kass-kézírást tudja, hogy a levelei is önálló grafikák voltak, spontán, képkeretbe való kalligráfiai remeklések. Az a legendás bal – Puskás lába és Kass keze! Egy évben születve egyszerre váltak jelképpé. Úgy képzelem, a rajzolás jobb kézzel is ment volna neki, mondjuk úgy, mint egy jó kezű magyar grafikusnak, de ballal úgy csinálta, ahogyan csak egy Kass tudta. Amikor ráunt az egyikre, másvalamivel folytatta. Ha nem illusztrált, szobrot mintázott, animált, verset költött. A könnyű kézzel megrajzolt, mintegy odavetett vonalak csak a felszínét karcolták valaminek, csupán a dimenziókat jelölték ki, összekötvén a látott valóság csillagrendszerének elemeit azért, hogy sejtessék a látható világ mögötti tartomány sötét, álommély tömbjét. Kass János: A „látható” Kass is zavarba ejtően gazdag volt, megejtő formaművészete, Ars poetica átgondolt jelképvilága, kompozícióinak öntörvényű geometriája, rafinált ritmusvilága, bravúros zenei építkezése mind-mind, akár külön is, jelentős művészt láttattak, a lényeg azonban mélyebben volt. A hullámzó könyvoldalak, a mulandó papírlapok mögött a rajzok ezer erős gyökérrel kapaszkodtak meg abban a valamiben, amelyre jobb szót, mint kultúra, nem találok, amelyet úgy képzelek el, mint a Kass-képek felszíne alatt rétegződő végtelen geológiát. Elemző, tudatosan dolgozó alkotónak ismertem, pictor doctusnak, hisz minden vonala kapcsolódott a valaha húzott összes vonalhoz, a népművészet szikár indáihoz, a perspektivisták rafinált térhálózatához, a posztmodernek transzparens kérdőjel-kacskaringóihoz. Kass toll- és ecsetvonásai a gondolatok és a sejtelmek, az eszmék és az ábrándok műtermi ellenpróbái.

51


Egy laudációban illene részletesen felsorolni minden iskolát az Iparművészetitől a Képzőművészetin át a lipcsei könyvművészeti főiskoláig, az összes kiállítást Londontól Párizson át Szegedig, minden illusztrált könyvet a Don Quijotétól a Toldin át az ábécéskönyvekig, a jeles kompániákat a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiától a szegedi díszpolgárok körén át a tanítványokkal közös asztaltársaságig, és persze valamennyi kitüntetést a Munkácsy-díjtól a lipcsei aranyérmen át, amit a világ legszebb könyvéért (sic!) kapott, a Kossuth-díjig. És most itt a Magyar Örökség Díj! Kass János életműve sokak számára példa volt eddig is, része annak a szellemi fundamentumnak, emlékek bélyegeivel töltött végtelen fekete táskának, amely tájékozódni és igazodni segített. Igen: magyarként is, európaiként is, emberként is. Kerüljön az új elismerés révén e gazdag életmű újra a figyelem fényudvarába. (Elhangzott Kass János Magyar Örökség Díjának átadásakor a Magyar Tudományos Akadémián, 2011. június 20‑án.)

52


JÓNÁS KÖNYVE „Igazi fordítói élmény: egy nagy mű, nagy író testiben, a zsigerei közt járni, mint Jónás a cethalban.” (Németh László)

Illusztráció = műfordítás. Igaz is, hamis is a definíció, aki már próbálta, bizonyára egyetért a rajzoló Beardsley szavaival: „édes beléfelejtkezés”, de a költő Kosztolányi meghatározásával is: „gúzsba kötve táncolni”. Nem egy másik nyelven, hanem egy más műfajban, a képzőművészetben teremti újjá az illusztrátor a művet, és ez a teremtés nem problémamentes. Az lehet csak jó illusztrátor, aki önálló személyiség, akinek a műről saját látomása van, következésképp az, aki nem szolgapontossággal végzi el az átültetés feladatát. Vajon valóban így van? A jó illusztráció szükségszerűen hamisítás, ahogy a jó fordítás óhatatlanul „ferdítés” kell, hogy legyen? Különös paradoxon: érdemes a továbbgondolásra. A Vízjel mindegyik számában be szeretnénk mutatni egy közelmúltban megjelent magyar könyv illusztrációit. Hitünk szerint a legszebben illusztrált könyvek bemutatkozási helye lesz majd e folyóirat, neves rajzolóművészek virtuális találkahelye, s talán az alkalmazott grafika kritikájának-méltatásának olyannyira hiányzó fóruma is. Játs�szunk el a gondolattal, írjunk egy képzelt jegyzéket visszafelé haladva az időben, milyen művek illusztrált lapjait gyűjtötte volna sorba a Víz­ jel, ha ötven, száz vagy még több éve létezhetne már, s mely illusztrátorok munkái jelentek volna meg ezeken az oldalakon. Mesekönyvek játékos ábrái, komoly regények kísérőrajzai, tudomány és szenvedély, humor és áhítat kavarognak az emlékezetben. A teljesség reménytelen. Réber László filozofikusan sokrétű vonaljátéka jut eszünkbe, amelyet Lázár Ervin könyveihez gondolt ki, Szalay Lajos rajz-Genezise, ­Rékassy Csaba Ovidiushoz karcolt réztáblái, Kondor Béla versparafrázisai, Lesznai Anna édeni meseillusztrációi, Kozma Lajos Balázs Béla mű-

53


Gyulai Líviusz: Illusztráció Babits Mihály Jónás könyvéhez

veihez készített könyvdíszei, Zichy Mihály romantikus M ­ adách-értelmezése, Liezen-Mayer Sándor híres Faust-illusztrációi meg az a százötvenkét fadúc, amelyet Comenius Orbis pictusához ­Bubenkius, vagyis Bubenka Jónás metszett. Folytathatnánk a listát és toldozhatnánk is sokáig, hogy mégis Jónás mesternél állapodtunk meg, az csak játék a nevekkel, a lőcsei Jónástól a mai grafika Jónásához akarunk visszakanyarodni. 2001 végén jelent meg Gyulai Líviusz litografált illusztrációival Babits Mihály verse, a Jónás ­könyve. Sokadik megjelenés, illusztrált változatban is számos kiadása volt már a műnek. Ami újdonság, hogy most Babits kézírását kísérik a rajzok. Ott van ugyan a könyvben a nyomtatott vers, sőt egy igazi fordítás is, a Tótfalusi-féle angol, Gyulai azonban Babits szálkás-kalligrafikus, a szecesszió korában iskolázott, mégis okossá, mértéktartóvá szelídült betűsoraihoz készített képeket. Az illusztrátor a kézirat alapján dolgozott, és ez különös jelentőséggel bír. A tollal írt szöveghez tette hozzá a tollrajz-litográfiákat. Nem csak a gondolatot, nem csupán a mesét figyelte, amikor „fordított”, a formát is. Ami azonnal szembeötlő, az írás és a rajz tüneményes egyneműsége. Mintha azonos kéz fogta volna a tollat – mintha egyazon toll sercegett volna a papiros és a kőtábla fölött. Elolvashatjuk mi is a verset, felmondhatjuk akár, hiszen a Jónás könyve azok közé a költemények közé tartozik, amelyek igénylik ezt, amelyeket mondani, deklamálni kell. Híres színészek juthatnak eszünkbe, s köztük a legelső maga Babits, akinek száraz, tanárosan recitáló hangján megmaradt a „hozzám már hűtlen lettek a szavak…” karcos, recsegő rádiófelvétele. Olvashatjuk, szavalhatjuk, de sosem kerülhetünk olyan kapcsolatba vele, mint a két fordító, Tótfalusi, aki angolra tette át és Gyulai, aki meg rajzba. Úgy képzelhetjük őket, vendégek voltak egy lakomán, amelyet mi csak a karzatról leshettünk. Tudjuk, mit ettek, de az ízeket csak ők ismerhetik igazán, tudjuk, mit ittak, de csak ők rúgtak be tőle. Szeretnénk megkérdezni Gyulaitól, miféle érzés

54


Babitscsal élni heteken vagy hónapokon át, meg persze Jónással éveken keresztül, már-már Jónásként, hiszen a Jónás-történetet – a Jónás-sors egy személyesebb vetületét – önálló lapokon, sőt animációs filmben is feldolgozta Gyulai Líviusz, nem is sokkal a könyv illusztrálása előtt, s a hagyományos rajzfilmanimálás bizony többéves munka, még ha a legtürelmesebb grafikus csinálja is. Gyulai Jónás-képe – Jónás-fordítása – más, mint a Babits-féle eredeti. A költő hűvösebb magasságokban szárnyaló lírájához Gyulai földibb, joviálisabb érzelmeket társít. Babits fölényes eleganciáját megtartva kívül marad a történeten, mosolyog rajta, Gyulai együtt lélegzik Jónással, s amikor kineveti a prófétát, magán is kacag. Humor, önirónia, szelíd bölcsesség sugárzik a litográfiákból, de egy szemernyi fölény vagy kioktató nagyképűség sincs bennük. A verset olvasva látjuk Jónás „lotykos, rongyos, ragadós ruháját”, a rajzokat nézve érezzük a szagát is. Tudja mesterien, amit Babits is tudott, hajlítani, váltogatni a formát. Kézre áll neki minden, a finom pontozás, a lendületes vonal, a laza ecsethúzás. Izgató, bravúros nézőpontváltásokkal és a hozzájuk tartozó stílusváltásokkal játszanak a lapok. Az Úr és Jónás szemszöge, a rajzolóé, a nézőé – és a megengedő, baráti gesztus: fojtasd te, olvasó, ezt a vonalat akár te is húzhattad volna, ezt a foltot már te is idetehetted volna. Érezzük a baráti kéznyújtást: az olvasót, aki „befejezi” a művet, Gyulai egyenrangú társnak gondolja. Megejtő az a természetesség, ahogy Gyulai könyvet illusztrál. Látszólag különböző témák: Weöres Psychéje, Fazekas Lúdas Matyija, Sterne Érzékeny útazásai, Molière Fösvénye, Leacock Gertrudja, Csokonai Karnyónéja és most a Jónás – mindegyikhez megleli a tökéletes stílust és technikát, és mégis minden esetben csorbítatlanul Gyulai Líviusz marad. Hat egész lapot kitöltő litográfiát és egy kis kísérőábrát rajzolt a könyvhöz Gyulai Líviusz. Sajnáljuk, hogy a címlap üresen maradt. A könyvet Dömény Csaba tervezte, a képeket Szabó István litográfusmester nyomtatta a váci Nalors Grafikai Műhelyben 170 grammos Rivers Saturation papírra. A 175 számozott és szignált példányban kiadott bibliofilt fakszimile változatban, ofszetpapíron is megjelentette az Arcus Kiadó. (Megjelent a Vízjel 2002/1. számában.)

55


A LITOGRÁFIA KÉSZÍTÉSÉNEK PONTOS LEÍRÁSA ÉS A MUNKÁLATOKBAN SEGÉDKEZŐK BEMUTATÁSA A kő legyen finomszemcséjű szürke tömb. Három hüvelyk vagy vastagabb. Az Oroszlános kapu mellett látni ilyesfélét. A csiszolás Sancho dolga mindig – hozzá homok, háromszor átszitált, a Nagymamák ten­ gerpartjáról való. Habkő téglácskákon csúszkálva föl s alá a végső simítás Duci Margó reszortja. Bő vízzel öblögesse Karnyó kalmár neje, s híg ecettel agg Dorottya mossa át. Turbános pocak Mehemed cipekedjen a kővel ki a napsütésre, s őrizze ott, amíg kiszárad. Jó zsíros tus kell a rajzoláshoz: szír aszfalt, méhviasz, birkafaggyú és korom desztillált főzete, van is spájzolva bőven, mióta a komisz kölyök naplójára dőlt egy csészényi drága lé. Ami a tollat illeti, kemény acél legyen, szép ívű és rugalmas. Más fajta jó a laza rajzhoz, más a pára könnyű pontozásához, s újabb megint a kontúr húzásakor. Az oktogon biciklibajnoka ebben is tanácsod ad. Delfinia csöpp boltocskáiban bő választékban áll, méret szerint sorolva és szín szerint dobozba gyűjtve mind. Egy támaszték a kéz alatt hasznos lehet pihentetőnek, öreg Casanova, s hogy a verejték majd nyomot ne hagyhasson a kövön – persze egy ív papír is megteszi… vagy egy kopott fázisrajz pausz, az Új lakók egy rajzfilmlapja tán. Psyché legyen, ki hozzád ül majd bal felől, s a legelésző sárkány szüze vezesse jobbodat. Málhás, esernyős vén clochard-Robinson hajoljon majd mögéd (egyetlen Péntekéhez) s borostás Jónás lessen vállad mögül. Elhúzódva tán e két halbűzös szigetlakótól, módolt kényeskedéssel, rejtvén kíváncsiságát ott lesz a báró is: Münchhausen. Jobb lesz nem fészkelődni. Ott hátul is. Mátyás király s te, Döbögi. Pisszenni se. Hadova,

56


Hamuka. Lélegzet-visszafojtva. Aztán egy korsó sör jöhet, Egon Erwin Kisch Prágájából való (a habra Szindbád ügyeljen), s egy cigarettányi megérdemelt szünet (Kossuth Lajos). A kész rajzot síkporos vattával Gertrud, a nevelőnő „kezeli” majd. Lipitlotty, a pesti gavallér jön a gumiarábikummal. S máris felhordható a salétromsav. Kényes feladat, nem bízható másra, csak kékszakáll királyra. VIII. Henrik figyelje a pezsgést, ügyeljen a rajzra, a vékony vonalak nehogy eltünedezzenek. Megint arábikum: Lipitlotty és Tipptopp – és újabb száradás: mint tudjuk, a török vigyázza. Közben híg aszfalttinktúrát kell keverni, amelyben a fársángi dámáknak aligha van párja. A kimosás is rájuk bízható: Orsolyára, Rebekára. Folyóvíz, puha kelme s némi fenyőszagú terpentin szükségeltetik majd s jöhet a kőnyomófesték: lenolaj kencében eldörzsölt gázkorom. Emlékeznek-e a likszentelő papra (ófranciából fordította Kormos), ő hengerelje fel festékkel a követ, távolítsa el a fölösleget, s álljon mellette készenlétben Mehemed, hogy a présbe emelje. A befestékezett rajzra szokott műgondjával a famászó báró fektesse a papírt. Puha, kézzel merített árkust, az Érzékeny utazá­ sok vidékéről valót. A kettészelt őrgróf tegye rá a makulatúraívet is, meg a kartont, s Nyársforgató Jakab tekerje át a sajtón a követ. A nyomás erejének beállításáért ki más lenne felelős: a nemlétező lovag. Kartonmakulatúra le, a nyomatot két ujjal megcsippentve, óvatosan Erzsébet királynő emelje föl. Don Quijote, gyerünk a lámpához vele. A többi is jöhet, állják csak körül s olvassák: cím, sorszám és persze jobbra lent a szignatúra: Gyulai Líviusz. (Elhangzott 2004‑ben az Újpest Galériában Gyulai Líviusz kiállításának megnyitóján.)

57


GYULAI LÍVIUSZ NAPTÁRÁRÓL Hattyú képében láthatjuk Zeuszt és vele Lédát – Psyché, a hajdani költőnő úgy mondaná, „eggymásba búva”. A nevezetes szerszám Lédában, Léda egy tóban, a tó egy olajfaligetben, a liget egy színes tollrajzon, a tollrajz rézsűsen metszett paszpartuban, a paszpartu vékony léckeretben, és a keret egy galéria falán, gyermekkorom városában s éppen önök előtt. De ott függ emlékezetem tapétáján is, belülről tapad a retinán, ahol a hajdani költőnő keretben Gyulai Líviusz grafikusművész szépséges naptárában van, amelyet 2004‑ben, az athéni olimpia évében adott ki, egyenként számozva, aláírva, kevés példányban – aligha az üzleti sikerre, inkább a barátok újévi megajándékozására gondolva. Léda és a hattyú szerelmes testgyakorlatát láthatjuk majd az olimpiász havában, de a többi hónaphoz rendelt rajzon is isteni vagy legalább félisteni gimnasztikák bűvölik el a halandókat. És persze grafikai bravúrok! Gyulait a nagy illusztrátorgenerációhoz szokás számítani, ő volt a legkisebb fiú a „nagy öregek” közt – Kondor, Würtz, Hincz, Reich, ­Rékassy, Kovács Tamás –, és mint a népmesékben, ő az, aki folyvást újjászületik. Vannak, akik úgy tudják, több Gyulai Líviusz is létezik már. Az egyik autonóm képzőművészetet művel, a másik animációs filmeket gyárt, a harmadik illusztrál, sőt némelyek a verselő Líviuszról is tudni vélnek. A hatvanas évek óta van a pályán és Weöres könyve, a Psyché illusztrálása óta ott van a köztudatban is. Magától értetődő természetességgel közlekedik a stílusok között, úgy ölti magára ­Villon köpenyét, Lúdas Matyi csizmáját és Leacock cilinderét, mintha öröktől fogva rá szabták volna. Gyulai azonban nemcsak azt tudja, hogyan legyen „autentikus”, hanem azt is, talán még jobban, hogyan kell egy szelíd mosollyal minden szabályt idézőjelbe tenni. A Naptárt, a görög mitológia történeteit az illusztrátorok zöme bizonyára

58


úgy rajzolta volna meg, hogy az antik vázarajzok vonalvezetését vagy a klasszikus domborművek stílusát követve talál ki egy grafikai modort. Gyulai gondolatmenete talán bonyodalmasabb, de a szívünkhöz sokkal közelebb álló. Az európaivá váló magyar kultúra éppen két századfordulóval ezelőtt s éppen a „Múzsák s Charisok szép honja”, a „boldog görög ég csillaga” igézetében született meg. Igen, Berzsenyiék pátoszos, naiv kora, amelyben hexameterben szólt a magyar nyelv, s rózsás labyrinth fölött lengedezett a Zephyr, ez a világ jelenik meg a rajzokon. Persze mindez a 21. századi művész megértő, nosztalgiázó átiratában. Egy félmosoly a posztmodern irányába, egy hunyorítás a művészettörténetnek, egy szelíd fejcsóválás azok felé, akik éppen az Európa nevű bikára kapaszkodnak fölfelé. A Naptár címlapján leheletfinom pontozásos tollrajz: Mürón Disz­ koszvetője. Mögötte a stadion. Aki már járt arrafelé, fölismerheti, ez a delphoi stadion látképe. Talán az olümpiai stadiont vártuk? Úgy illene egy olimpiai naptárhoz? Gyulai Líviusz pontosan tudja, hogy Delphoi­ ban is rendeztek „olimpiákat”, csak míg másutt a sport játszotta a főszerepet, itt művészeti és zenei versenyeket tartottak. A fővédnök maga Apollón, a művészetek s a múzsák patrónusa volt.

59


GYULAI LÍVIUSZ KIÁLLÍTÁSA ELÉ Bizonyára mások is így vannak vele: nincsen bosszantóbb, mint ha valaki magával kezdi a mondandóját, úgy indítja már az első mondatot, hogy én… Gyulai Líviusszal kapcsolatban képtelenség objektívnek maradnom. Én… túlságosan szeretem és megint csak én túl sokat köszönhetek neki. Gyorsan fel is sorolhatnám, mi mindent, hogy aztán végre tárgyszerű lehessen a fogalmazvány, de ha azt mondom, hogy az ő műtermében dolgozhattam, amikor még lakásom sem volt, ha elárulom, hogy ő nyitotta meg az első kiállításomat, ha eldicsekszem vele, hogy Gyulai Líviusz: elvállalta és briliáns módon játszotta a főszerepet egyik első filmemMünchhausen báró ben, voltaképpen alig mondtam valamit. A lényegről semmit sem. Az a kézfogásokban, a gondolatok találkozásában, a ki-se-kell-mondani összemosolygásokban van. És persze az is egyfajta metakommunikáció, ami az üres papírlapon történik meg. Ugye fölösleges lenne bizonygatnom, hogy a nekifutamodó, hullámot vető vagy éppen rezegni kezdő vonal karcsú rajzolatában vagy a tónusokban, az árnyalatokban, a színekben is ugyanúgy ott van a lélek, amit mi rajzfilmesek úgy ragozunk tovább: animus, anima, animáció. Szülővárosom rajzfilmfesztiválján nyilván a filmes Gyulai Líviuszról illene legelőször szólnom, és az itt kiállított munkák válogatásában is az animációs művész bemutatása volt az egyik legfőbb szempont. Akik a KAFF rendszeres látogatói, sok munkáját ismerhetik, sőt akár valami déjà vu érzés is felmerül-

60


het bennük. Igen, majdnem pontosan húsz éve álltunk már itt egymás mellett a fesztiválhoz kapcsolódó tárlat megnyitóján, akkor Keresztes Dórával kiegészülve, mindnyájan mint a magukat filmcsinálásba is beleártó kiállítók. Nem sokkal korábban ünnepelte meg a kecske­méti stúdió, ahol akkoriban dolgozott, a mester ötvenedik születésnapját – kiszámíthatják hát, hogy újra egy jubileumi kiállításon vagyunk. Kalapot emelhetünk a hetvenkedő Líviusz tiszteletére és a fél évszázada gyarapodó hatalmas életmű előtt is. És persze velem együtt izgatottan várhatják még kb. hat óra hosszan, hogy az új opus, a De Ronch kapi­ tány naplója vetítése megkezdődjék. Addig is a kiállított filmképek segítségével átismételhetik az életművet a Delfiniától Az én kis városomon át egészen a Könny nem marad szárazonig. Persze azok számára, akik jobban hisznek a szemüknél a nagy világfesztiválokról jövő híreknek, el lehet sorolni a kairói Arany Nofretetétől a lipcsei Ezüst Galambon át minden díjat, egészen a cannes-i sikerig. Ez volt, illetve ő volt Jónás. Akár a művész alteregójaként is tekinthetünk a cannes-i díszvásznon keresztülbillegő cetbe költözött prófétára, akinek foltozott halszagú álruhájába bújva lékeli meg szerzőnk a nagy, vörösre mázolt szörnyet, amely persze Líviusz tükrében korántsem oly félelmetes, mint amaz, amelyet jelképezni hivatott. A próféta és hala előjön az illusztrációkon is, mert hát szólni kell az autonóm képzőművész és az illusztrátor Gyulairól is, akinek éppen Babits versfolyama, a Jónás könyve volt egyik közelmúltbéli jelentős feladata, s a kiállításon is van néhány tanúlap ebből az időből: litográfiák. Ha elolvassuk a műveket, amelyek alapján Gyulai Líviusz dolgozott – az se baj, ha a zömét valaha már olvastuk is –, azt vesszük észre, hogy az ő okosan recitáló, rekedtes orgánuma szólaltatja meg, és az ő hangsúlyai értelmezik számunkra a történeteket. Természetesen ezt a Gyulai-féle deklamációt jelképesen is érthetjük, sőt úgy kell értenünk: Gyulai Líviusz már sok-sok nemzedék számára a világirodalom magya­ rázója és a magyar irodalom megvilágosítója. Nem hinném, hogy nagyon elvetem a sulykot, amikor kedvenc szerzőimet felsorolva Miguel de Cervantes Gyulait vagy Líviusz de Balzacot említem, esetleg Gyulai Vitéz Mihályt vagy Lázár Líviuszt.

61


Tudja mesterien, amit az írók, a költők saját térfelükön, hajlítani, váltogatni a formát. Kézre áll neki minden, a finom pontozás, a lendületes vonal, a laza ecsethúzás. Izgató, bravúros nézőpontváltásokkal és a hozzájuk tartozó stílusváltásokkal játszanak a lapok. A cethal mellé hadd idézzem még meg Gyulai Líviusz mester másik szeretettel és iróniával megrajzolt címerállatát, az orrszarvút is, akit mi grafikusok annyira a szívünkbe zártunk. A régi történet szerint 1515 májusában lépett Európa földjére. Albrecht Dürer sose látta, elmesélték neki. A hírek alapján elképzelt rinocéroszról készített tollrajza s a rajz nyomán készült híres-neves fametszet az első művészi reprezentáció, és azóta nő a rinóbestiárium. A sosem látott, csak elképzelt állat rajza jelképes kiállás a gondolkodó művészet mellett a pusztán ábrázolóval szemben. A rinocérosz Dürertől Gyulaiig azt példázza, hogy a képzelet új lények, ismeretlen világok teremtésére képes. Ez a nehézkes, döccenve mozduló, kihalófélben lévő teremtmény, igen, ez maga a fametszettel, litográfiával, tollrajzzal, rézmetszettel dolgozó szabadkézi művész, az illusztrátor a komputerek csillogó, ám átlátszó világában; talán egy kissé annak ellenében is. Tessék őt nagyon-nagyon szeretni. Persze tudom, hogy egy születésnapi kiállításhoz valami ajándék is dukál. Feltételezem, hogy grafikus kollégám egy üres papírnak örülne leginkább: ezt tartom a kezemben. Már jó néhány éve történt, hogy a híres holland művész, M. C. Escher barátja és munkatársa, Bruno Ernst néhány üres papírral lepett meg. Elmondta, ezekre a lapokra dolgozott Escher, halála után ezeket találta a műteremasztalon. Mondanom sem kell, hogy nem gyűjtöttem még elég bátorságot ahhoz, hogy a stafétapapirosokra rajzolni vagy nyomtatni kezdjek, de azért gyakran kézbe veszem őket. Engedd meg Lulu, hogy néhányat ezek közül továbbadjak neked – meg persze a felelősség egy részét is. Biztos vagyok benne, hogy ha együtt csináljuk, mint harminc éve, amikor rajzfilmezni kezdtünk, nekem is könnyebben megy majd. Kívánom, hogy még nagyon sokszor jöjjön el az a pillanat, amikor egy újabb üres papír mellé odaülhetsz. (Elhangzott 2007 júniusában a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon, Gyulai Líviusz kiállításának megnyitóján.)

62


A RINOCÉROSZ (A hetvenkedő Gyulai Líviusznak, lisszaboni utazásunk emlékére)

1515 májusában egy Lisszabonban kikötő hajón érkezett meg Európába az első orrszarvú. Dürer sose látta: elmesélték neki. Híres fametszete jelképpé lett: kiállás a képzelet alapján dolgozó, ismeretlen világok teremtésére képes művészet mellett. Gyulai Líviusz többször is elkészítette a düreri rinocérosz parafrázisát. Lisszabon legyen az utolsó állomás, Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás, Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse? Indulj el Barótról Dürer Albert öccse! Ugyanaz az álom kétszer vál valóra: Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.

63


A RINOCÉROSZ GYERMEKEI – Na ne mán… igazi fametszet? A huszonegyedik szencsöriben? Csak rákattansz a fotosopban a kutautra és máris oké vagy. Vajon honnan a késztetés, miért dönt úgy hét képzőművész, ráadásul nagyon különböző iskolák képviselői, sőt különböző korosztályoké, hogy nem a komputerük képernyője elé ülnek, hanem inkább fametsző táborba utaznak? Persze tudják ők is, hogy itthon melyik program melyik ikonjára kattintva állítható elő az olyan fametszet, amelyik jobb, mint az igazi és ismerik az imitációs technikákat is, a scratchboardot meg a linómetszetet, amelyekkel még az ujját is jól elvághatja az ember, hogy tökéletesebb legyen az illúzió, ők mégis mennek. Pedig biztosan el lett nekik magyarázva, hogy a legnagyobb fametszők sem metszették a fát. Holbein csak odaadta a rajzot Hans Lützelburger-nek, az metszette fába a vonalakat, és Dürer is csak az első néhány dúcát faragta saját kezűleg, a többivel már Hieronymus Andreæ, a formschneider vesződött. A legtöbb igazi metszőt persze már alig tartja számon valaki, mert maguk sem gondoltak olyasfélét, hogy emlékezetre méltó volna, amit tesznek. Legföljebb egy sculps. vagy inc. (sculpsit = metszette, incidit = véste) rövidítés a dúc alján jelzi, hogy mi volt a szerepük a nagy művészek mellett… mögött… alatt. De ők heten – na jó, a kapcsolt részekkel együtt, hogy be legyen hűtve a sör, megsüljön a lapcsánka és fertőtlenítve legyen a bemetszett ujjbegy, duplája is lehetett ez a szám –, szóval ez a csapat az elmúlt nyár derekán a Nyíregyháza melletti Sóstón, Krúdy pátriájában, Móricz végtelenből induló akácosainak közelében egy elhagyott éremöntő telepen táborozott le. A táborozást lehet a szónak szoros értelmében venni, mert úgy hírlik, hogy egy sárga alapon piros nyelvű, fekete oroszlánt ábrá­ zoló hatalmas zászló volt kifeszítve fölébük, akár egy óriás sátorponyva,

64


diszkréten jelezvén az arra tévedőknek, hogy egy flamand tagja is van az ily módon nemzetköziként is aposztrofálható kompániának. Hogy ez a királyi oroszlán (amely egyébként metszve is megjelent a tulajdonos Antoon Vermeylen dúcán) hazai részről némiképp ellensúlyozva legyen, Gyulai Líviusz mester elkészítette az oroszlánnál is hatalmasabb orrszarvú képét. Ó, mily szívesen hajítom most el a gyeplőt, hogy megszakítván a megnyitót, a méltatást s e szeretnivaló művészek bemutatását, a rinocéroszokról beszéljek egy kicsinyég; a fametszők legszentebb állatáról, erről az édes jelképről, akit mi grafikusok annyira szívünkbe zártunk. 1515 májusában Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén ezzel a különös lénnyel. Muzaffar szultán ajándéka volt, ő küldte I. Emánuel portugál uralkodónak. Kivételes pontossággal tudjuk a percet, mikor lépett rá az EU földjére az első rinocérosz. Bizonyára nem az IQ-ja, nem is odabújós puha ártatlansága hatotta meg Európát, mégis gyorsan szertefutott a rinocérosz híre. Dürer leírások alapján készített tollrajza s a rajz nyomán készült fametszet az első művészi reprezentáció, és azóta la nave va… Gyulaié a legutolsó ábrázolat, legalábbis mostanáig. Ha jól tudom, legalább harmadszor metszette meg Lulu az orrszarvút, 1978-as Dorottya utcai kiállításának még én készíthettem a plakátját, amelyre magától értetődő természetességgel másoltam át az ő legelső rinocérosz-parafrázisát. Ugye nem kell magyaráznom a szimbolikát és a jelkép kiválasztása mögül elősejlő kedves öniróniát sem? Ez a nehézkes, döccenve mozduló, kihalófélben lévő teremtmény, igen, ez maga a fametszet. A kézi munka szép esetlenségében, az elrajzolásokban, a megcsúszó kés nyomában, a kitört vonalperemben egy kicsit ott van Ő is, a kivágott szabolcsi almáskertekben oly otthonosan sétáló láthatatlan Szent Rinocérosz. Talán éppen ezekért az esendőségekért mentek volt oda ők, a hetek is? Hírlik, hogy a legújabb komputerprogramokba már beépítenek apró döccenéseket, véletlen zajokat, hogy élőbb hatásuk legyen, hogy természetesebbé váljanak azok is. Hogy egy kicsit rinocéroszosabbak legyenek. Gyakran sakkoztam egy program ellen és egyszer csak észre­ vettem, hogy a tervező eldugott benne egy véletlenszerűen előjövő­

65


Orosz István: Hetvenöt rinocérosz Gyulai Líviusznak

hibát, egy apró elnézést, ami nem is mindegyik partiban bukkan fel. Az elektro­nikusan generált sakkvakság-szimuláció számomra elviselhetetlen. Gondoljanak bele, ha szeretve tisztelt galériaigazgatónk, V. A. ütésben felejt egy szőke futót, annak szépséges lelki-érzelmi háttere lehet, amely gazdag személyiségét világítja meg, na de ha egy komputer felejt el berozsálni?! Micsoda dolog az? Amit az egyszerűség kedvéért esendőségnek hívtam, nevezhetem akár hibának is, az voltaképpen maga a személyiség, az a megfogha-

66


tatlan spirituális semmi, aminek nyugalmi állapotban állítólag 21,3 gramm a tömege, de amúgy a súlytalan és a böhöm (értsd: rinocérosz) nehéz közt váltakozik. Elképzelem őket, magamat is közéjük gondolom: élezzük a szerszámokat, csiszoljuk, polírozzuk a fát. Meg persze önök is ott lehetnek, ha végignézik a kiállítás lapjait. Hallják meg a lombok susogását, érezzék a gyanta illatát, lássák a törzset, a fagyöngyöt, a fészket, az évgyűrűt, a levél erezetét, a gallyat, az odút, a szálkát, az avart, a kérget és a felhorzsolt tenyeret, a rügyet, a baltát, az ágat, a bogot, a gyökeret, az oltást, a korhadékot, a taplót, a mohát, a hangyát, a harmatcseppet, a pókfonált, a tönköt, a harkályt, az iszalagot, a mókust, a fűrészt, a zúzmarát, a barkát, a verőfényt, a turistajelzést, a repkényt, a gyurgyalagot, a mézgát, a görcsöt, a tövist, a makkot, a fűrészport, a háncsot, a tüskét, a berkenyét, a csiszolópapírt, a gombát, a kökényt, a kaszatot, a gyalut, a kupacsot, a cincért, a rostot, a kocsányt, a fejszét, a gyökfűt, az enyvet, a repedést… és hallják meg a történeteket. Idesorolom a csapat, az első Nyíregyházi Fametsző Művésztelep többi tagjának a nevét is: ­Antall ­István, Horváth Hermina, Pató Károly, Szepessy Béla, Vén Zoltán. A mese vége egy kicsit melankolikusra sikeredett, mint az igazi meséké általában. Az a bizonyos portugál király, hogy X. Leó pápához való hűségét bizonyítsa, továbbküldte a rinocéroszt Rómába különféle egzotikus dolgok, indiai rabszolgák, perzsa lovak, színpompás papagájok, foltos leopárdok és párducok társaságában. Ajándékot persze nem szép dolog továbbajándékozni, meg is történt a baj: a rinocéroszt szállító hajó a Földközi-tengeren elsüllyedt. A Szabolcsban megidézett állat porhüvelyét most valahol a tenger fenekén kerülgetik a halak. Más források tudni vélik, hogy a vízbe fúlt rinocéroszt végül kitömték, így juttatták el a pápának és most a Vatikán képzőművészeti műhelyében porosodik. Talán még nem ment ki teljesen a divatból az a szokás, hogy az ottani grafikusok, a fametszőtanoncok leginkább, egy sámlira állván, az állat hatalmas szarvát megmarkolva annak nagy busa fülébe suttogják esküjük titkos szövegét. (Elhangzott 2006. február 10‑én Budapesten a Galéria IX‑ben, az I. Nyír-­ egyházi Nemzetközi Fametsző Művésztelep kiállításának megnyi­tóján.)

67


FECSKESZÁRNYAK (Gerzson Pál festménysorozatához)

A parti fecske röpte íve által Kimetszett táj-darab az égbe szárnyal, És túlhevült planétaként remegve Csak áll a fény, akárha teste lenne, Egyetlen tömbben, és oly súlyosan, hogy Fölpúposul a menny, aztán alárogy; Csak transzparenciák, csak áthatások, A kadmium a gézen átszivárog, És fénytörés csak, és a fénytörésben Már szinte látni, vagy nem látni mégsem, Csak sejteni és emlékezni rája: Ez volt a színek ős-alkímiája; Mindegyik rész az egészet idézi, A táj a tájban nem-euklidészi, Egy régi évszak színe hull alá ma Haránt a Rókarántó homlokára, S a vászon másik oldalán az égbolt Fényszítta szőke színe néha kék volt, Azúr, kobalt, cián, cinóber, umbra, Elmúlt nyarak ecsetjén váltogatva; S a fecskeszárny kaszálta kósza karcok Kimetszik újra, s éppen azt az arcot; A formák közt a távlattanra látni, Az édenkertig nézhet vissza bárki, S a szemsugár, akár a húr feszül meg Orsóin ott a lüktető időnek. (Elhangzott 2008. január 25‑én Gödöllőn, a GIM-Ház Galériájában, Gerzson Pál kiállításának megnyitóján.)


20110731/3428/H21 Tehát még egyszer: 20110731/3428/H21. Ez egy hangya személyi száma, a legkisebb hangyáé, a minden hangyánál kisebb hangyáé, aki kiszemelte a karcsú fűszálak közül a legkarcsúbbat és a magasak közül a legmagasabbat. Nekigyürkőzött, hogy megmássza. A hegyéről szétnézhetne – gondolta –, láthatná, amit lent a növények és a göröngyök eltakarnak: a körpanorámát! Az igazit! A hangyát amúgy Iminek hívják. Imi egy Szabados Árpád-mese hőse. Nem akarnék kérkedni azzal, hogy ismerek ám egy másik fabulás festőt is, csak azért kell előhozakodnom vele mégis, mert nekem an�nyira Szabados. Nemcsak azért, mert egyforma észjárásúnak hiszem őket (zömmel állatmesében utaznak és többnyire a konvenciók ellenében), de a komolyságban meg így külsőre is hajaznak egymásra. Bocs, a hajazást majd le kell cserélni (szakállaznak?): Leonardo da Vincinek hívják az illető kollégát. Neki is van egy hangyás meséje. Egy kedvesnek tartott munkáját – újra Árpádnál vagyok – egy kakaskukorékolás ihlette. Fontos forrás lehetett a reggeli kakasszó, mert részletesen elmesélte valahol, mennyire készült rá, tudniillik arra, hogy majd egyszer a kakasra ébred. Apró bökkenő, hogy a nevezetes képen se kakast, se reggelt, se kukorékolást nem látni. Szépséges laudátori feladvány lenne megfejteni a többi képet is, azokat is, amelyekhez az amúgy eredendően szemérmes művész nem fűz magyarázatot. A szemérmes szót persze vissza is vonathatnák velem az életmű tetemes hánya­dát kitöltő (vagy csupán az emlékezetünk korrigálja tetemessé?) genitáliaábrázolatok okán, de kötöm az ebet a karóhoz: mi volna, ha nem szemérem az a belső hangokra figyelő és a trendekre a legkevésbé sem ügyelő piktúra, amit művel? És piktúra-e egyáltalán? Amikor az alkotás folyamatát és eredményét nehéz elválasztani egymástól, s így a művész és a mű közti határvonal

69


megrajzolhatatlan, azzal nehezen tud mit kezdeni a művészetelmélet. Árpád (a keresztnév forszírozása is a személyes attitűdöt hangsúlyozza) szándékosan mond le azokról a köztes eszközökről, amelyek akadályai lehetnek a személyiség és a mű közvetlen összeépülésének. Na ja, a művészetelmélet, de a laudátornak mégiscsak neki kell ­veselkednie. Akár nézem, akár csak felidézem (mostanában sokat nézem és memorizálom), legtöbbször leragadok ott, hogy milyen lehetett csinálni. Az eredményt látva el tudom képzelni a létrehozó folyamatot, valahogy sokkal inkább át tudom élni, mint bárki más esetén. Az a gyanúm, hogy Árpád sem az eredményre koncentrál, őt is inkább a folyamat izgatja, ami egyáltalán nem az a görcsös, vajúdós, önmarcangolós dolog, ahogy a rossz regényekben van, hanem valami nagyon természetes, magától értetődő… Tudatosan ösztönös, ami így első hallásra fából vaskarika, ám ha mégis érteni akarjuk, pláne ha meg is akarnók magyarázni – meg kéne, mert Árpád az ilyen dolgokkal sosem tréfál –, akkor valami olyasmiről kellene értekeznünk, mily szigorúan figyel arra, nehogy holmi elméletek, prekoncepciók megzavarják a ceruza vagy az ecset mozgását. Hogy a kéz járását meg ne előzze a tudaté. Legföljebb a tudatalattié. Egyszerűbben: arra figyel, hogy ne figyeljen. A cél elég nyilvánvaló, akár programnak is nevezhető: le kell bontani azokat a falakat, amelyeket az alkotó és az alkotás közé a művészeti elméletek húznak. Nomen est omen: szabaddá tenni, felszabadítani a konvencióktól a képrögzítés aktusát. A képzőművészet romlatlan, primer nyelvtana érdekli, a perspektivisták előtti perspektívák, a történetmesélők előtti történetek, az iskolaalapítások előtti iskolák. Azok a források, amelyek motívumaikban és technikáikban nem az esztétikumra, hanem az energiára koncentráltak. Az erő igézetét hozták a szépség helyett és fütyültek a konvenciók által ízlésesnek, gyönyörködtetőnek ítélt sablonokra. Hogy mikre még, azt momentán nem firtatnám, mert csupa olyasmi kerülne szóba, amit az akadémizmus gyűjtőfogalom ír le a legpontosabban, s pillanatok alatt átalakulhatnánk székfoglaló összejövetelből székbillentő szeánsszá. ­Árpád egyébként úgy negligálja a perspektíva törvényeit, hogy közben a geometria legtanultabb professzorai közé számít, úgy hántja le magáról a tradicionális művészképzés nyűgét, hogy közben rektorként irányítja

70


Szabados Árpád: Késői üzenet Duchamp-nak

azt, úgy hány fittyet a művészettudományos görcsökre, hogy közben doktori iskolát igazgat. Vagy tette, amíg hagyták. „Nova invenzione di speculazione”, vagyis a vizsgálódás új módszere – ajánlotta az imént emlegetett másik állatmeseírónk, Leonardo, mintha programot akart volna adni a művészet megújítására, melynek ­lényege, hogy vakolatfoltokban, felhőgomolyokban, színes kavicsokban a művészi képzelet új, gazdag imágókra lelhet. Az ő pályájának is fontos kiegészítője volt a tanítás (uram bocsá’: saját akadémiát is alapított) s Árpád esetében sem választható el egymástól a kettő. GYIK – ez nem állat, hanem a Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely, bár nem kizárt, hogy a gyíkokkal való foglalatosság is része volt a képzésnek. „Érdekes formájuk volt, az egyik jánosbogárra, a másik gyíkra, a harmadik verébre emlékeztetett. Gyorsan változtak. A karcsú gyík teknősbékára kezdett hasonlítani, a veréb meghízott és testes kacsaformát öltött, míg a jánosbogár teljesen eltűnt, óriási formátlan folttá nőtt.” Nem a Leonardo-idézetet folytattam, hanem egy Árpád-mesét. Nem csodálkoznék persze, ha a GYIK tantervében ráakadnék az imént taglalt leonardói módszerre. De engem azért állítottak ide a legkarcsúbb

71


és legmagasabb fűszál csúcsára, hogy azt a bizonyos körpanorámát meséljem el. Az igazit. Ráadásul minél pontosabban. Mesélem: Grafikusdiploma a Képzőn. Szentiványi, Ék, Raszler. Tanár az Apáczaiban, Derkó-szakkör Újpesten Banga Ferivel (ott ismertem meg, aláfestésül Feri a Cinege cipőjét szavalta), aztán a már emlegetett GYIK a Galériában, a Mozgó Világ képzőművészeti szerkesztője, persze a régi Mozgóé, tanár, majd tíz évre rá rektor a Képzőn. Választott rektor. Úgy tessék érteni, hogy nem fölülről kinevezett. Munkácsy-díj, érdemes művész, díjak és fődíjak Miskolcon a Grafikai Biennálén, Salgótarjánban és Rijekában a rajzbiennálékon, Kassán és Ankarában a Festészeti Biennálén, Krakkóban és Ljubljanában. Aki otthon van a szakmában, tudja, mit jelentenek ezek. Ösztöndíjas Rómában, Bonnban, tiszteletbeli professzor az Indiana Egyetemen, itthon a Széchenyi Professzori Ösztöndíj az övé, a Szalay Lajos-díj és az MMA-tagság. Széket foglalni benne, tudjuk, szükséges formaság, a laudálónak viszont a lassan ­legörbülni kezdő fűszál legvégén igencsak megtisztelő, hogy részese lehet e tortúrának. Hogy részese lehetett. Köszönet érte. (Elhangzott 2015. március 13‑án a Pesti Vigadóban Szabados Árpád aka­démiai székfoglaló előadása előtt.)

72


KEEP ZOOMING… Nem igaz, hogy Albert Einstein és Pablo Picasso sosem találkoztak. Jókora tévedése lett volna a 20. századnak (persze akadt neki bőven e nélkül is), ha egyszer sem hozta volna össze két legnagyobb szellemét. Naná, hogy találkoztak! Pont ők ne tudtak volna összejönni, éppen ők, akiknek tér és idő aligha jelenthetett gondot. A manhattani metrón utaznak együtt. A fizikus a New York Timesot olvassa és különböző színű zoknikat visel, a festő ugyan megpróbál inkognitóban maradni, még egy sötét szemüveget is föltesz, de hát ki ne ismerné föl még itt az Újvilágban is, pláne, ha egy szignójával díszített reklámzacskót tart az ölében. Egy szőke iskolásfiú ül köztük s egy színes magazint lapoz­ gat. A nyitott oldalon tengerparti látkép autósztrádával. Az út fölötti óriásplakáton kimonós japán hölgy képe. A hölgy legyezőjén sziklás, cseresznyevirágos panoráma. A lombok közt belátni egy festőműterem ablakán. A stafelájon jókora vászon: egy kastély parkját mutatja. Középen márványlapokkal határolt medence. Délszaki nagy, színes gyümölcsökkel megpakolt bárka úszik a vízen, köztük egy díszes utazóláda. A ládán egy felszerszámozott elefánt képe. Indiai maharadzsa utazik az elefánton Alfred Hitchcock társaságában. A filmrendezőt – stílszerűen – fekete-fehérben rajzolta meg Bányai István. A Vízjel olvasói bizonyára számon tartják, hogy ezeken a lapokon egy-egy szépen illusztrált könyvet szoktunk bemutatni. Eddig olyan művekből válogattunk, amelyek Magyarországon jelentek meg; a most kiválasztott kötetek ugyan nem itthoni kiadók munkái, de az alkotó személye révén a magyar kultúra is büszkélkedhet velük. Bányai István könyvét, a Zoomot néhány esztendeje az „év könyvévé” választották a New York-i terjesztők, s hamarosan elkészült folytatásával, a Re-zoommal együtt jelentős világkarriert futott be. Tizennyolc országban jelentek meg, különböző nyelvterületeken adták ki újra, ami

73


azért különös, mert fordításukra egyáltalán nem volt szükség. A Zoom­ ban és a Re-zoomban ugyanis egyetlen betű sincsen. Rajzolt oldalak követik egymást – harmincegy kép mindkét kötetben – s a címnek választott angol szavak olvastán bizonyára beletörődve bólintanának a legelszántabb nyelvvédők is. A videokamerákról eltanult „zoom” felirat előbb-utóbb valószínűleg minden nyelvből kiszorítja majd a körülményes ráközeledés és eltávolodás kifejezést. Egyetlen szót sem kellene tehát lefordíttatnia a magyar kiadónak, ha akadna vállalkozó a két testvérkönyv itthoni kiadására. Ha mégis valami fülszövegféleségben be akarnák mutatni a szerzőt, Bányai Istvánt, akkor ez az írás megpróbál segítségükre lenni. Budapesten született, az Iparművészeti Főiskolára járt, grafikusként diplomázott. Könnyű kézzel illusztrált könyvek, emlékezetes lemezborítók, remek filmplakátok és egy káprázatosan szellemes animációs film, a Hamm, amit Magyarországon hagyott. 1980‑ban emigrált: Párizs, Los ­Angeles, New York. Ma a legnevesebb amerikai rajzolók közé tartozik. Internetoldalán öntudatosan (meg hogy a nevének kiejtésével járó permanens problémát feloldja) így mutatkozik be: „ist1”, aztán szerényen így ír a barátjának: „talán rákerültem a térképre”. Manhattani művész kollégája, Seymour Chwast így beszél róla: „Bányai tud rajzolni és gondolkozni! […] ritka kombináció.” Tisztára amerikai lett, szoktuk mondani – itthoni pályatársak – és a rajzok frissességére gondolunk, amelyek oly fölényes iróniával integrálják a pop-artot, Disneyt, a push-pin és a New Yorker stílusát meg a filmek nyomán elképzelt „american graffiti”-világot. Mennyire európai maradt – gondolják róla az USA‑ban, és megérzik az intellektus mindenen átütő jelenlétét. „Sophisticated”, mondják róla, s talán olyanok is akadnak, akik nem a középső dupla oldalon nyitják ki a Playboyt, hanem ott, ahol a Bányai-­rajzok szoktak lenni. Egyetlen szó sincs tehát előttünk, ha újra kinyitjuk a „Zoomokat”, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni ezeket a könyveket. Bizony lehet, sőt történetük is van, megkockáztatom: van filozófiájuk is. Banalizálva így fordíthatnánk le a két könyv alapkérdését: van-e a világnak eleje és vége? Persze ahogy elhangzik a kérdés, el is bizonytalanodunk, vajon térben vagy időben képzeljük el a világ kiter­jedését? Játs�-

74


szunk vele vagy komolyan vegyük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagy: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárja, a másodikat egy óra számlapján kezdi el. Kön�nyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e vagy annak mását. S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán vagyunk? A kép képének a képét látjuk vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, már érezzük is, hogy rosszul döntöttünk. Lapoz­nunk kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő sajátosság ez –, hogy tudniillik fordítva is „olvashatók”. Bevallom, én is így kezdtem az imént a Re-zoomot, hátulról lapozva előrefelé. Lehet, hogy a szerző szándéka szerint így lett volna pontos a folyamat: elefánt-utazóláda-csónak-medence-stafeláj-műteremlegyező-gésa stb. egészen a metrókocsiig, Picassóig meg Einsteinig. Alig hiszem, hogy zavarnák Bányait a hozzám hasonló renitens olvasók. Sőt! Ő maga a legnagyobb renitens: tiszteletlenül kétségbe meri vonni a híres Einstein-féle szállóigét: „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre.” Elképzelem Bányait, leteszi a ceruzáját, rágyújt és hátradől: „Miért ne…?” Kiolvasható még egy lényeges kérdés ezekből a könyvekből – hirtelenjében nem is tudnék olyat találni, amelyet többet firtatott volna tudomány és bölcselet: vajon megismerhető-e a világ? Megtanították, hogy ha közelebb megyünk a dolgokhoz, egyre több részletük tárulkozik föl; amiről úgy hittük, oszthatatlan, ma már millió részre bomlik.

75

Bányai István: Illusztráció a Re-zoom című könyvből


És ha távolodunk, ugyanaz a lecke: még egy-két találmány s tovább jutunk, többet tudunk majd, mint a Teremtő. Mikroszkóp és távcső kérdése minden. Bányai szkeptikus: az ő világában hiába távolodunk el valamitől, egyáltalán nem jutunk távolabbra, hiába mikroszkópozunk rá valamire, nem kerülünk közelebb hozzá. Éppen, amikor azt kezdenénk érezni, végre tudjuk, hol vagyunk, akkor derül ki, hogy semmi sem az, aminek látszik. Könyvei folytonos figyelmeztetések: gondold végig még egyszer, újra meg újra: „hol vagy”. S aki végiglapozza a Zoom­ot és a Re-zoomot, önkéntelenül saját magára is figyelni kezd. Ilyen kérdések merülnek föl benne: „miért is gondoltam ezt?”, „hogyan hihettem azt?”. Végül talán azon is elmereng: „ki is vagyok én tulajdonképpen ebben az egész történetben?”. Persze Bányai aligha fogalmazna ilyen fennkölten, kifújja a füstöt, elnyomja a cigarettát és Arany Jánost idézi: „gondolta a fene”. Hogy a fene mit gondol, nem tudható, az is csupán sejthető, hogy a legrangosabb tudományos folyóirat, a Scientific American szerkesztői mit gondolnak, mindenesetre föltették a Zoomokat arra a listára, amelyen olvasóiknak a tudomány legfőbb újdonságait szokták ajánlani. Persze a könyveket nem érdekli, mit gondol Bányai István, mit gondol a fene, s az sem, mit hisznek a tudósok; elkezdik élni a saját életüket, sorsuk lesz, önálló akaratuk, s egyszer talán ott fekszenek majd annak a kis felvidéki parasztháznak az ablakpárkányán, ahonnan egy kislány és egy kisfiú a kakaskukorékolást hallgatja. És kezdődik minden elölről… (Megjelent a Vízjel 2003/3. számában.)

76


EGY KIÁLLÍTÁST FOGOK HAMAROSAN MEGNYITNI… Egy kiállítást fogok hamarosan megnyitni. Két képzőművészét, kollégáim lesznek, kortársaim, talán barátaim. És a keresztnevük is azonos lesz az enyémmel. Örömmel vállalkozom rá, bár gyakorlatom aligha lesz majd az efféle közszerepben. Izgatottan kezdek készülni már napokkal korábban. Tükör előtt memorizálom az előre leírt szöveget. Cizellálom, majd tömörítek, egyszerűsítek És újrafogalmazok mondatokat, Hogy minél hatásosabban mutathassam be őket. Lámpalázam csak az első fennhangon elmondott szavak után fog oldódni, Miután megérzem a publikum kíváncsiságát és rokonszenvét. Beszélek majd a tanulmányaikról és az indulásról És persze az ősz szakállú mesterről, Akinek keze nyoma máig felfedezhető az alkotásaikon. Szólni fogok a közös vonzalomról a zene iránt, Ami oly meghatározó e két férfi inspirációi között, Hogy szinte kiegészíti képzőművészeti tevékenységüket. El fogom mondani néhány élményemet Egy-egy ismertté vált festményükkel kapcsolatban. Majd már-már rutinosan rátérek az épp nyíló tárlat bemutatására. A művészek mintegy kíséretképpen vagy puszta unaloműzésből Szelíden improvizálnak majd hangszereiken, Zenéjükkel aláhúzzák vagy finoman ellenpontozzák a mondataimat, A zongoránál fog ülni az a vékony arcú, Aki az emeleti terem lávazuhatagos képeit készítette.

77


Sinkó István: Vulkánkitörés a szobában

A barna hangú gordonkán pedig a bajszos játszik majd, Az, aki oly sokszor festi és rajzolja meg hangszerét. Egyre lendületesebben fogok beszélni, szinte előadok már És a muzsika is mintha fölerősödne. Rá fogok mutatni, hogy az alkotások zöme A kultúratisztelő intelligens européer józansága És az ösztönvilág rejtett, ám néha felszínre csapó Magmaüzenetei közt ingadozik. De szólni fogok azokról a kivételes pillanatokról is, Amikor képessé válnak mindent felejteni És egyszerűen csak szabadok lesznek. Szabadok, ahol a felkészültség és a profizmus, Az ideológia és az intellektus átadja helyét a teremtésnek. Szabadok ott és akkor, hiszen ennek a szónak csak jelen ideje lehet. A múlt és a jövő a kimondás pillanatában érvényét veszti, Már-már szónokolni fogok, szavalni széles gesztusokkal, Amikor valami, egy véletlen nyelvbotlás kizökkent.

78


Megkövült zene, mondom majd vagy megfagyott zene. Igen, talán azt, holott a karcsú zongorista Megmerevedett lávaképeiről akarok mondani valamit. Talán csak hogy megdermedt lávamagma, nem tudom. Látszik, hogy megzavarodom És görcsösen töprengek, miféle emlékkép, Micsoda egyszer már átélt pillanat időspiráljába zuhantam bele. Ott, abban a túlcsordult nyárban, abban a külvárosi galériában, Azon az ezredvégi forró délutánon? Látszott, hogy megzavarodtam, Töprengtem, micsoda déjà vu pillanat homályosította el a jelen időt? Véletlen lett volna a nyelvbotlás, nem tudom. Megkövült láva, készültem mondani a vékony zongorista munkáiról. Megfagyott zene, mondtam helyette akaratlanul Vagy a megdermedt, talán a sóbálvány szót használtam, Holott a szabadságról beszéltem, a csak jelen időben létező fogalomról. A kegyelmi pillanatról, amelyben az intellektus és az ideológia Kalmár István: Pár

79


Átadják a helyüket valami el nem mondhatónak, Amikor a kultúrakövető européer józanságát Felülírják az ösztönvilág felszínre csapó magmaüzenetei. Folyamatosan és lendületesen beszéltem, szinte szavaltam És a művészek mintegy kíséretképpen Vagy talán csak a maguk szórakoztatására Szelíden improvizáltak a hangszereiken. A zongoránál a karcsú lávafestő ült, A csellón a fekete bajszos húzogatta a vonót. Elmondtam néhány élményemet egy-egy elhíresült festményükről, Majd beszéltem közös vonzalmukról a zene iránt, Ami oly jól egészíti ki a képzőművészeti tevékenységüket. Szóltam a pálya kezdetéről, emlegettem az ősz mestert, Akinek hatását sosem szégyellték És persze hosszan beszéltem a tanulmányaikról is. Lámpalázam fokozatosan oldódott, Ahogy megéreztem a közönség rokonszenvét. Izgatottan készültem már napokkal korábban, Tükör előtt gyakoroltam az előre megírt mondatokat, Csiszolgattam, tömörítettem, szavakat válogattam, Sőt, olykor újra is fogalmaztam egy-két részletet, Hogy minél hatásosabban tudjam bemutatni a két művészt. A tárlat megnyitására örömmel vállalkoztam, Noha gyakorlatom nemigen volt az ilyesmiben. Kortársam volt a két férfiú, kollégák, képzőművészek. Olykor talán barátként is gondoltak rám És történetesen a keresztnevünk is megegyezett. Megnyitottam egyszer a kiállításukat. (Elhangzott 1994 nyarán az Újpest Galéria udvarán, a kiállító művészek, Kalmár István és Sinkó István zenei improvizációjának kíséretében.)

80


ARCHITEKTONIKUS TÁNCRENDEK Vásárhelyi Antal rajzairól Pont – vonal – tér – sík – idő. Mert így működnek ezek a képek kétségtelenül. És idő – sík – tér – vonal – pont. Ezek az egymásba dobozolt dimenziók, architektonikus táncrendek, illuzórikus mérművek, önnemző transzparens labirintusok. Két pont vonallá lényegül, három kijelöli a síkot, négy már teret alkot, és az ismétlődés utáni olthatatlan vágyakozás csalja a szemet tovább, hogy elvesszünk a Vásárhelyi-képek tércsapdáiban. Minden ismétlődés az idő képi megjelenítésére találtatott ki. Az idő fortélyos rabul ejtésére. A múlt és a jövő közé szorult időpillanatot szerkeszti láthatóvá, úgy húzva szét a térben, akár a végtelenre élesített kukker rézcsöveit vagy, ahogy a célfotó síkjában távolodik el egymástól a múlt és a jövő képe. Ezt a valójában nem is létező valamit építi körül szövevényes épületekkel, öntörvényű konstrukciókkal, burjánzó architektúrákkal. Szokatlan rendezőelvek szerint dolgozik, a jól ismert szabályokat pedig elveti eltökélten. Lemond az oly sokakat megkísértő nosztalgiáról, elmetszi a romantika köldökzsinórját s az irodalmi as�szociációk és filozófiai ajánlkozások elől is kitér. A „költőinek” nevezett idő hagyományos képi szinonimája a perspektíva, az enyészpont felé futó ortogonálisok összehajló szelíd lírája. Vásárhelyi elvágja ezeket a húrokat, szakít a perspektívával, kizárja a végtelent. Az ő világa a tiszta axonometria. Axis és metrum a megfagyott idő koordináta-­ rendszerében. Tényszerű, hűvös, következetes. A kint és a bent, az elöl és a hátul egyenlő eséllyel vesz részt az építészeti elemek rituális mozgáskombinációjában. A másik nagy időközhely a rom. Az építészeti témák esetén szinte kötelező. Vásárhelyinek erre sincs szüksége. Sehol egy

81


repedés, a vonalzó mentén húzott egyenesek, szabályos ívek tökélye már szinte hivalkodó. A hagyományos képzőművészeti komponálás helyére a zenei – és a geometriai – építkezés kerül. Lépcsőfokok sorozata, oszlopok ritmusa, téglafugázatok futamai, ablakkeretrefrének, rizalitlüktetések, visszatérő párkányszólamok, timpanonharmóniák, pillérakkordok és a konzolok dallama, az árkádok meditatív struktúrái és visszhangos újrázásuk. A formák repetitív volta, az ismétlődések hangsúlyozása, a motívumok megjelenése, visszatérése, feleselésük és lecsengésük ad időérzetet a képeknek. Mert a megdermedt idő időtlenségérzete is idő­feeling. És persze a szimmetriák korrespondenciája. A tükröződések, az áthatások, a konok látványpalindrómák. A konstrukciók a paszpartuk alatt összeérnek, várossá terebélyesednek, s e képzelt város extatikus rétegződése, Vásárhelyi Antal: ember nem járta üressége egyetlen síkban egyesül, mintha egy világ Tér – idő végi röntgenfelvételen csúsztak volna össze az emeletek. A szigorú időarchitektúrák értelmezését megkönnyítendő vagy csupán kikacsintásul – hagyományosabb (értsd: irodalmibb) módon is tud művészünk fogalmazni – majd minden képének hátterében megjelenik valami homogénnek tűnő felületkitöltő mintázat. Ne röstelljünk közel hajolni: aprólékos szemcsézet, homokszem pattern. A szemenként lepergő idő emblémája. Hihetnénk a fő motívum kiegészítésének, valójában önálló funkciója van: saját mértékegységet ad a rajzoknak, szabályos pizzicatója méri a „képidőt”. A mű idejét, az alkotóét, a nézőét. Az egy időegység alatt megrajzolható és lepergő életszemcsék száma állandó. És transzcendens. Idő – sík – tér – vonal – pont – pont – pont… (Megjelent 2008. január 18‑án az Élet és Irodalomban.)

82


SZERÉNYTELENÜL Odaát, a nyóckerben, a Köztársaság téren, a Nagy Metál Autóstoppos ottfelejtett árnyékában ül a padon egy úttörő. Vörös nyakkendő, fehér ing, térdzokni, zsinóros fütyülő. Újságot olvas. Nem is olvas, a képeket nézegeti. Nem is nézegeti, rajzolja őket. Az úttörő neve Bérszegyi Áron. Arra jönnek a médiások, egytől egyig púderes celeb. Észreveszik a kis Áront. A főriporter – tornacsuka, kordzakó, artisztikusra borzolt szemöldök – nem más: Égerászi Byron. A nagy betűkeverő. Halk utasításokat oszt. Kerekes statív, mikrofon gém, lágyítószűrő. Lábujjhegyen közelíti meg a témát, alkonyati fényt rendel, kigöngyölteti a panorámás Duna-korzót és feltartott mutatóujjával jelzi a kamerásnak, hogy bekap (backup). Aztán mégis elbizonytalanodik: Nem találkoztunk mi már valahol? Fiatalember! A kis Áron válaszát fülrepesztő fémes nyikorgás nyeli el. Idős körző pár halad által a parkon. Rosszkedvű, megnyagdult körzők a mozgalomból, azt hiszik, hogy nem hallja őket senki. Özvegy Egáry (ipszilonnal!) Boriszné és a férje. Süketek és nem látnak túl jól. Itt szoktak nosztalgiázni. Az egyik körző gyűlöli az irokézeket, a másik körző él-hal értük. Voltaképp mindegy, hogy melyikük, mert olykor meggyőzik egymást, és aki eddig az irokézek pártján állt, elkezdi utálni őket, aki pedig utálkozott, egyszerre beléjük szeret. Programváltozás a Nap moziban: Cicababák. A körmöt lakkozó kasszírnő Érberág Iszony. Spirálnoteszlapokra rajzolt sorszámbélyegzős jegyek. Visszaadni nem tud, bár az, aki eléggé makacs, ziherejsztűt, ruhacsipeszt, u-szöget, binderkapcsot, amalgámtömést vagy egyszerű titán rajzszeget kap. A Kicsi presszóban mindez beváltható. Néha felbukkan egy-egy hullámcsat is. Olykor több: Hajcsatok – dalolja Szőke Szikla: Hajcsatok, basszátok meg, és madárcsivittel lesz tele e szépséges haza, nevezzük kiesnek, s a rím okán hej, focistáink minden kupából jól kiesnek. Már csak az indiánok szurkolnak nekünk, a tollas főnök, R. Zsebányi Góré egy fixatív fújó csövecskéből békepipát görbít, technokolillat lengi be a presszót.

83


Szerényi Gábor: Síp

A sarokasztalnál eligazítás a jegyellenőröknek. Most bemutatom, elvtársak, milyen a hamisított bérletfénykép-leszorító fémszegecs. A fotón egyébként a szőke Érzenágy Boris látszik, aki a 4/b-ből tavaly kimaradt. Az avant gárda elnémul. A fogason szögmérők, háromszögvonalzók és egy ottfelejtett glória. Sz. Robári Egyén előhúzza a farzsebében tartott gombfocipöckölő fésűt és választékot igazít. Kiszúrtátok már az ürgét a hetvenkilences trolin, a titokban skiccelőt? Sliccelőt? – néz föl a fényképről az ábrándos tekintetű Regény S. Boriáz. Csoportképeket rajzol kilyukasztott villamosjegyekre. Képtelenség lebuktatni, mindig van nála egy érvényes is. Vagy azt is úgy rajzolja?! É. Rezony Gábris férfiasan szorosra húzza harántcsíkos nyakkendőjét. Gyerünk! Arc nélküli szárnyas angyal lebben által a Kicsin. A téren Steimetz ka-

84


pitány Osztyapenkóval sakkozik. Tél van és nyár van örökké. Lecsavarozott figurák. Mindegyik vörös, na jó, legyen rézbőrű. Vakszimultán. Kettős tisztáldozat. Körülöttük kibicnek álcázott bliccelők szotyiznak. A sakkozók árnyéka az óramutató járásával ellentétes irányban halad és lövészárkot karistol a virágágyások között. Esz. Rényi Bogár (lánykori nevén Munkácsi Tünde) átkapcsol a színes csatornára: Harcképek. Pompás petúniák a Vasutas-szakszervezet képzőművész szakkörének tárlatán. Eredeti batikmunkák. Pasztell, pittkréta, akvarell. Bácsi kérem, itt lehet meztelen nénit rajzolni? Magányos rajzbakok. Egy csendéleten még dolgoznak, az alkotó, Bérgyesi Zorán éppen a filodendron leveleit radírozza príma fehér elefántos Koh-I-Noor 300/40-es kaucsukradírral. Redőnyös tolltartójában cserélhető szamárfülek, méret szerint sorolt pacák. Fiatalember, mintha már találkoztunk volna valahol – kezdi újfent Szárbogyi René, a száguldó riporter: Égisz? VÁTI? Indigó? Aztán belesápad: És? Nemzet? Új Tükör? Ám hangját újra elnyomja az ismerős nyikorgás: Noli turbare circulos meos! Magyarul: Ewige Wiederkunft. És jönnek, lépegetnek, baktatnak és döcögnek, kullognak és bicegnek, sántikálnak, bandukolnak, mendegélnek végtelenített Möbius-hadiösvényükön: egymásba kapcsolódó szerelmes szívek. Érző anagrammák. Veterán sármőrök. Coeur-zők. Nyissz. Ja, igen: és eközben valahol a Francstadtban, Vásárhelyi Tóni galériájában, bonyodalmas szónoklat végén (tegye föl a kezét, aki érti) megnyíl egy kiállítás. A Szerényi Gáboré. Tessenek szeretni. Hétvégén zárva! (Elhangzott 2011. augusztus 15‑én Budapesten, a Ráday utcai Galéria IX‑ben Szerényi Gábor grafikusművész kiállításának megnyitóján.)

85


RÖG-ESZMÉK Ott, az idő fennsíkja fölött, hol felleget űznek az ártó vad szelek és a kopott ég csillagrasztere, mint nedvesedő vakolat vedlik, pikkelyesen pereg, és kormos belű heg marad aztán, s csonka kavics csak utána, bevetetlen szántás, porló barna barázda, gazdátlan, árnyak kaszabolta vidék, ájult táj, megigért geológia, szélmértan, leszakadt menny, vérömleny, kilyukadt, csorba plafon, transzcendens éteri rendszer, melyben a helyed örök; állj ott meg, vándor, mindegy, hogy dac vagy alázat késztet rá, s várd gyönyörű türelemmel, amíg általmegy rajtad majd a pohár. (Elhangzott Jovián György születésnapi köszöntésén 2011. december 27‑én az Inda Galériában.) Jovián György: A nagy szántás

86


EGYPERCES KROKI TAKÁTS MÁRTON VÁNDORRAJZOLÓRÓL PÁRIZSBAN A helyszín a két kínaihoz címzett kávéház a St-Germainen (Les Deux Magots). Időpont: valamelyik századforduló. Nyár. Megvilágítás: késő délutáni napfény, jobbról és föntről. A háttér tálalópultján narancsvörös felhőszeletek. Nem kell rendelnie, a pincér tudja a dolgát: egy csésze édes lélekvándorlás habbal, múltidézés nevű sütemény, pohár szóda. Az Úr hosszan tanulmányozta a Szent Sebestyént Mantegnától, mielőtt Takáts Marcit megteremtette. A szemöldök dőlésszögének meghatározásáért többször is visszament a Louvre-ba. Homlokából félrefésüli az éles napsugár rézkarcbarázdáit. Egy hirtelen jött léghuzatot Takáts Márton: Műterem

87


virtuóz zongorafutammal játszik tovább. A vagabund festők dédunokája. Villon nadrágjának, Thyl Ulenspiegel bocskorának, ­Apollinaire receptjeinek, Dürer melankóliájának, II. Henrik braguett-jének és Ady holdfényes nagy éjjelének örököse. Az évszakoktól függetlenül, folyamatosan és reménytelenül szerelmes. Ajkán párizsi csókbazárok pompás rúzsemeletei. Dölyfös szabadkézi versenyrajzoló. Ceruzával vág vissza. Radírgumival hárít. A rézkarcról mindent tud, amit tudni lehet. Amit nem lehet, ő azt is tudja. Sőt tanítja. Fizetőpincéreknek, királykisasszonyoknak, a diplomáciai testület tagjainak. Megátalkodott utazó, batyujában burgundi szurok, szíriai aszfalt, velencei terpentin, spanyol méhviasz, gumiarábikum. A passepartout-k mögött mindegyik tájképe összeér, találkozásuk keresztútján színpadias meghajlással köszönti szembejövő önmagát. Körülményesen előszedi a zsebóráját. – S´il vous plait Monsieur – inti magához a pincért. – Ígérte magát egy hollandi, használt rézlapokkal házal. Hercules Seghers lemezeit passzolná tovább. Tegye meg, hogy utánam küldi a fickót. Adjon neki egy forró csokoládét; végül is megérdemli. Bon. Ideírom a szalvétára a nevét: Rembrandt Harmenszoon van Rijn. Ja, ha Párizsban nem ér el, keressen Borosjenőn. (Megjelent Takáts Márton 2001‑ben kiadott katalógusának előszava­ ként.)

88


TAKÁTS MÁRTON KIÁLLÍTÁSA ELÉ Üssön-e szöget a fejünkbe, mit keres Casanova, kezében hegedűvonóval, Takáts Márton legújabb tusrajzán? Akik ismerik a művészt, na nem az élet- és hegedűművész Giacomot, hanem az élet- és grafikusművész Marcit, s gyanítom, hogy a megjelentek zöme – már csak ilyenek a budapesti vernisszázsok – személyes jó barátja/barátnője mondandóm tárgyának, szóval ők arra is ráismerhetnek, hogy az elhíresült szívtipró éppen a mi Marcink műtermében álldogál. Nos, ha már úgyis bejáratosak ebbe a nem mindennapi műterembe (hajtogassunk képzeletben egy égbe szálló papírrepülőt a valaha e falak közt munkálkodó művészek emlékére: Barta László, Bálint Endre, Karácsonyi Irén…), szóval, ha jártak már ott valaha, akkor tudniuk kell, hogy a legfontosabb tárgy nem a rézkarcprés, nem a stafeláj, sőt még csak nem is a félautomata teafőző, hanem a nagy fekete hangversenyzongora. Ki más ülhetne hozzá: Glenn Gould. A posztmodern személyiségprojekciókon iskolázott tárlatjárók (a Trafik Galériában helyesebb a tárlatmászók kifejezés) már sejthetik, mindketten, a hírhedett csókrabló kalandor s a híresen depressziós zongorista, Takátscsal azonosak. A két jellemzően különböző alak művészi attitűdje, hol rejtekező, hol hivalkodó animája és animusza ott munkál a Takáts-képekben, jelenlétük kiolvasható a lavírozott tusrajzokon. Előző tárlatai nyomán a precíz rézkarcok, muníciózus nyomatok kifogástalan felkészültségű mestereként ismerhettük Takáts Mártont, s elismerően, bár némileg rezignáltan konstatáltuk, hogy a rafinált szerepjátékok – hol Rembrandt, hol meg Piranesi köpenyét kanyarította magára – meg a sraffozott vonalak és a maratott foltok lenyűgöző esztétikája nem csupán a virtuozitás felmutatására való, de tökéletes álca is, mely mögött mesterünk jól őrizhette kényelmes inkognitóját. A most nyíló kiállítás a kitárulkozásé. A rajzoló kéz könnyed lendülete, a vízzel összelögybölt tus szeszélyes megfutamodásai, a száradni

89


kezdő ecsetszálak sercenései a papíron mind megismételhetetlenül egyszerivé teszik a mostani randevút, személyessé a kapcsolatot. Félszegen és dacosan, mosolyogva áll elénk. Gould vagyok – mondja, Casanova is vagyok – mondja, ahogyan kétszáz éves ritkán fodrászolt frizurájú vagabund bátyja (nem lepődnék meg, ha egyszer véletlenül betoppanva őt is ott lelném teát vagy bort hörpölve a Budafoki úti műteremben), bizonyos Csokonai Vitéz Mihály szokta volt mondogatni: én vagyok Dorottya, én vagyok Karnyóné… meg mellesleg: az is bolond, aki… A mi Marcink született bolond, hazajár Párizsból csak azért, hogy vis�szavágyakozhasson oda. – Párizsban leszel? – kérdezte legutóbb, alig leplezett irigységgel. – Jó, ha majd hazajössz, nyisd meg a kiállításom. A Louvre‑ban jutott eszembe, egy bizonyos Casanova képeit néztem épp, Francesco Casanováét, az ő hegedűs emberének az öccséét. Pocsékul vannak kiállítva. Vajon miért felejtik el s mért a legnagyobb múzeumok legelébb az alapelvet, hogy az enyészpont szemmagasságban legyen? A perspektíva csak így élvezhető. Helyre kéne rakni őket – gondoltam. Na, majd a Marcit helyre teszem, ha hazamegyek. Hát tessék: most végre már majdnem elég magasra került. (Elhangzott 2003. május 30‑án a Trafik Galériában Takáts Márton gra­ fikusművész kiállításának megnyitóján.)

90


EMLÉKEZZ A JÖVŐRE… Hadd képzeljelek el, ó nyájas olvasó, amint e könyv lapjai fölé hajolsz! Vajon kedved támad-e, hogy meglátogasd a különös Várost, elfog-e a vágy, hogy megkeresd a lerajzolt helyszíneket? Képmásom, bús fivérem: tudom, hogy így lesz. Szükségtelen csomagolnod, postakocsira vagy repülőgépre sem kell szállnod, máris ott vagy: ez az a táj, amelyet nem a lábával, az emlékezetével bolyong be a látogató. Meg sem született halottak álmaiból összegubancolt ördögmotollát sodor az alkony a Duna fölött. Az öregapáid által fölhúzott palotákra ükunokáid szemével nézel. Ahogyan az architektúra részletei kopnak, a szobordíszek töredeznek, úgy dagad a kollektív emlékezet. Az amputált harangtornyokban föl-le jár a fantomfájdalom. Az alaprajzig rombolt lakótömbök aurája lelki dimenziókig emelkedik. Egyetlen mítosszá gyűlik az elmúlt és a leendő város. Némely helyszínen a rajzoló alteregója is feltűnik. Semmi álszent pátosz: teszi a dolgát, ahogy mestere, Giovanni ­Battista ­Piranesi tette, aki a jövőnek szánt okulásul rézbe metszette az antik Rómát. Takáts Márton az időlénia másik oldalán karcol, ő a múltat tudósítja a jövőről. A jelen nem létezik, legfeljebb ha virtuálisan: csupán a szimmetria tükörlapjaként. A Dunában Rómára látni, a Tiberisben Budapestre. Memento futuri… emlékezz a jövőre olvasó, amikor elindulsz Takáts Márton vedutáiban a kifogástalanul,… könyörtelenül megrajzolt enyészpontok iránt. (Megjelent Takáts Márton Budapest, Hommage à Piranesi című albu­má­ban, 2006‑ban.)

91


MEMENTO FUTURI Kétszázötven éve, 1756‑ban jelent meg a Le antichità romane (Római régiségek), Giovanni Battista Piranesi híres grafikai albuma, amelynek kultúrtörténeti jelentősége az eltelt negyed évezred alatt egyre nyilvánvalóbb lett. Bár a korszak népszerűvé vált grafikai albumai közt (elsősorban rézkarcokból összeállított mappák voltak) a művészi színvonalat tekintve nem is egy meghaladja Piranesi művét (William Hogarth: Marriage à la Mode [Divatos házasság, 1745], William Blake: The Book of Urizen [Urizen könyve, 1794], Francisco Goya: Los caprichos [Ötle­ tek, 1785]), de ismertségben és főleg hatásban egyik sem előzi meg P ­ iranesi mappáját. A klasszicizmusként megismert építészeti stílust s a hozzá kapcsolódó monumentalizmust is alapvetően befolyásolták Piranesi lapjai. Voltaképpen a múltjára ébredő Európa Piranesi-nyomatok alapján kezdte meg az építészettörténettel való ismerkedést, és ezeknek az ismereteknek a hatása meglehetősen sokáig kitartott – megkockáztatom, el sem múlt teljesen. Takáts Márton: Budapest, Hommage à Piranesi, Margit híd

92


Párizs, Szentpétervár és Washington túlméretezett épületkolosszusai­ ért a Piranesi által sugárzott Róma-vízió is felelős; és ez a felelősség tovább sugárzik a pénzbirodalmak 21. századi építészeti reprezentációjában is megvalósuló nagyzolásig. A magyar közgyűjteményekben nagy számban lelhetők fel Piranesinyomatok, sok van magángyűjteményekben is, és aukciókon sem ritka a felbukkanásuk. Kiemelkedő a Teleki Téka, a Műszaki Egyetem, a Képzőművészeti Egyetem és a Szépművészeti Múzeum anyaga. A Szépművészeti Múzeum 1995‑ben kortárs művészeket hívott meg, hogy a Grafikai Gyűjtemény rézkarcaitól inspirálva készítsék el saját Piranesi-parafrázisaikat. Az akkori kiállítás alkotóinak némelyike ma is őrzi a Piranesitől örökölt szellemiséget. Ilyen Barabás Márton vonzalma egyfajta melankolikus architektúra felé, Felvidéki András érzékeny, látomásos, építészeti részletekkel operáló grafikai világa, és bevallom, hogy a saját „lehetetlen” épületeimben is ott van Piranesi börtöncapriccióinak hatása. Legkövetkezetesebben Takáts Márton munkásságában él tovább Piranesi, látszólag nála a legpontosabbak az átiratok és a legkevesebb az áttétel. Tulajdonképpen a Szépművészetiben rendezett tárlat óta, vagyis tizenegy éve bővíti azt a látképsorozatát, amelyen a mai budapesti házak, hidak, épületek rommá pusztuló látványát idézi meg: vagyis az elképzelt jövőt. A sorozat tízlapossá bővült, amelyet most a Tiara­ Kiadó tanulmányokkal kísért reprezentatív albumban jelentetett meg. Látszólag könnyen és határozottan jelentjük ki: a jövő látképeit ábrázolják Takáts Márton Piranesi-sorozatának lapjai, holott az olykor rommá lőtt, olykor meg újjáépített város közelmúltbeli történelmének ismeretében a múlt-jövő reláció igencsak kérdéses lehet. Már láttunk ugyanilyen beomló pályaudvartetőket, Dunába dőlt hidakat, törmelékkel borított tereket, ott vannak emlékezetünk üveglemezén és félel­meink negatívján is. Vajon egy pusztító polgárháború után látja-e városát a művész vagy tényleg csak a sok száz éves békés lepusztulás múltán lesz ilyen? Akár úgy is föltehető a kérdés, hogy a múlt vagy a jövő volt előbb? Ha hosszan böngésszük a lapokat (ne feledjük, a klasszikus rézkarcnézésnek külön dramaturgiája van, sőt speciális segédeszközök is szükségeltetnek hozzá, mint például az erős kézinagyító), akkor persze

93


feltűnnek olyan piciny részletek, apró utalások, amelyek segíthetik az eligazodást, de a titkos déjà vu érzet akkorra már beférkőzik a kiállításlátogatóba vagy az album lapozgatójába. A magyar grafikai mappák sorában kiemelkedő hely illeti meg Takáts Piranesi-sorozatát, joggal emlegethető együtt Szalay Lajos Genezisével, Rékassy Csaba Metamorphosis (1976–1977) sorozatával, Kondor Béla Jelenetek Dózsa György idejéből című diplomamunkájával vagy Gyulai Líviusznak a Psychéhez készített rajzaival (1971). Legszívesebben ezzel a Weöres-versciklus hatására készített sorozattal vetném össze Takáts Piranesi-lapjait. Mindkét munka esetében kulcsfogalom a szerepjáték. Weöres úgy írta meg a Psyché-szövegeket, mintha a 19. század elején élt költőnő tette volna, és Gyulai úgy illusztrálta őket, mesteri stílusérzékkel választva ki a tartalomhoz illő formát, mintha egy 19. századi grafikus kapta volna a megbízást. Voltaképpen Takáts is eljátssza a kétszázötven éves Piranesi szerepét, technikai felkészültsége nem marad alatta a velencei kollégáénak, és stiláris érzékenysége kétségtelenül alkalmassá teszi a minőségi utánzásra. Korrekt mestermunka lenne, ha ennyivel beérné. Természetesen nem éri be. Az ő nosztalgikus, romantikus, múltidéző lapjai egy különös logikai hurok mentén a jövőt jelenítik meg. Nemcsak úgy egyszerűen képzeli magát Piranesi helyébe, hanem elképzeli Piranesit ezerévesen, aztán Budapestet az ezeréves Piranesi korában. Minél tovább halad a jövőbe vezető időalagútban, annál mélyebbre jut a virtuális múltban. Posztmodern szellemidézés tanúi vagyunk. Élt valaha egy német udvari tanácsos, aki mielőtt Rómába utazott volna, kedvenc Piranesi-albumát, annak a bizonyos Le antichità romane-­nek első kötetét lapozgatva készült föl az örök várossal való találkozásra. Johann Wolfgang Goethe, merthogy róla van szó, szorgalmasan fölkereste az előre eltervezett látnivalókat és összevetette azokat azzal az eszményi képpel, amelyet a rézkarcok alapján elképzelt. A várakozás és az élmény persze nem mindig fedte egymást, sőt olykor csalódásának is hangot adott az író. Kiállhat-e az utókor valamelyik mellett? Vajon melyik az igazi Róma, amelyet a rézkarcok vagy amelyet az útirajzok szövegei jelenítenek meg? Hadd folytassuk a játékot veled, kedves olvasó! Te, aki éppen végiglapoztad Takáts Márton Piranesi-albumát vagy végigböngészted a ki-

94


Takáts Márton: Budapest, Hommage à Piranesi, Nyugati pályaudvar

állított lapokat, bizonyára észrevetted, hogy apró staffázsalakként majd minden képen feltűnik a vándor rézkarcoló egy jókora malaclopó köpönyegbe burkolózva. Vedd magadra most te ezt az időutazáshoz nélkülözhetetlen különös köpenyt s egy csapásra az egykori-majdani székesfővárosban vagy, válogathatsz a helyszínek közt: a Gellért-fürdő bejárata mellett állsz vagy a Nyugati pályaudvar előtt, a beomlott, elgazosodott Duna-parton, a Margit híd ledőlt pillére alatt vagy a Nagycsarnoknál, a Várbazárnál, vagy a Kodály köröndön, a földalatti beszakadt alagútjánál, esetleg a Tőzsdepalota romos, kiégett bejárata előtt. Besétálhatsz a képbe, lépkedhetsz fölfelé, a perspektíva törvénye szerint egyre kisebbé válva a valamikori tévészékház kormos lépcsőin, s ha kedved támad, akár át is léphetsz a repedt kőboltozat alatti megvakult kapunyíláson, amely már sehová sem vezet. Giovanni Battista Martino Takáts rád bízza, továbblépsz-e vagy visszafordulsz… de vajon visszatérhetsz-e még? (Megjelent a Holmi 2007. februári számában.)

95


T. M. – RÉZKARC Már szinte valamennyien itt vannak, bár jószerivel még egyikük sem látható. A vörösréz lemez is már ott az asztalon – még egy kevés munka van vele: néhány karc eltüntetése, polírozás, a fazetták lesimítása, a sarkok legömbölyítése és hasonlók. A teavíz föltéve, a fények hibátlanok, a délután színpatakzása visszavonulóban. Először az olasz válik láthatóvá vagy inkább hallhatóvá, amint a hatalmas utazótáskát a bejárat mellé ejti, majd az ajtófélfának dőlve nézi, ahogyan T. M. egy ülepített krétával és szesszel átitatott ronggyal még egyszer átdörzsöli a rézlapot. Zsírtalanít – dörmögi és bizonyára már ismeri a következő mozdulatot is, ahogy T. M. mintegy ellenőrzésképpen vízbe mártja a lemezt. Beljebb lép, leveszi a fekete háromszögkalapot és kihámozza magát a prémes zsüsztokorból is. Ha nem ismerték volna fel, ő Giacomo Casanova, s látszik rajta, nem először vendégeskedik X‑ben, T. M. úr műtermében. Egy fazékban közben készül az alapozókeverék: méhviasz, masztix, szíriai aszfalt precízen kimért főzete. Folyamatosan keverni kell, szemmaró, kábító füst támad, de most T. M. nem nyit ablakot, tudja, hogy vendégeit úgysem zavarják ezek a világi dolgok, s voltaképpen ő is játéknak fogja fel, demonstrációs kelléknek tekinti a sűrűsödő ködöt. Megszólal két hang a zongorán. Tudható, Glenn Gould is megérkezett. Közelebb húzza a forgószéket: ez már egy trilla a Goldberg-variációkból. Közben T. M. türelmesen várja, hogy az oldat szilárdulni kezdjen, beszappanoz egy litográf követ, majd a masszát a kőre dönti. A dermedő anyagot kockákra vágja, gömbökké gyúrja. Ezekkel kell bedörzsölnie a felhevített rézlemezt. Amikor egy kis bőrhengerrel összefüggő réteggé teríti az anyagot, már érzi, ott áll mögötte Hercules Seghers, sőt Ady is. Borszag elegyedik a pálinkaszaggal. Bizonyára együtt jöttek, nem

96


Takáts Márton: Kávészünet a párizsi Deux magots-ban

csak a liftben botlottak egymásba. Fellobbant egy gyertyát. – Tudják-e ­vajon az urak, hogy a vízben megáztatott gyertya sokkal kormozóbban ég? – kérdi, persze inkább magától, és a hosszú láng fölött befeketíti a lealapozott lemezt. Minden mozdulatát képes úgy végrehajtani, mintha először tenné. Bálint Endre a teája mellől erősen bólogat. Ő szinte itthon van, aligha venné jó néven, ha T. M. vendégnek tekintené, de századszor is szívesen nézi a bemutatót. Olykor segít is: most irány a csap: hideg vízsugarat enged a lemez hátsó oldalára, és a hirtelen hűtés következtében az alapozóréteg tükörfényes lesz. A rajz már régóta kész, sok vázlat után eldöntetett, mely kompozíció kerüljön át a lemezre. Pauszpapírra kell áttenni a körvonalakat és néhány jellemző részletet. A téma: a híd, innen a szomszéd utca végéről: naná, hogy tudná rajzolni fejből is, emlékezetből, csukott szemmel akár, oly sokszor látta, skiccelte, talán álmodott is vele. Mégsem haszontalan a pauszozás: meg kell ugyanis fordulnia a látványnak, a lemezen tükörképként kell megjelenjen, hogy majd a nyomtatásnál… Értik? Persze, ő igen, Giovanni mester tekintetét keresi, miközben kemény hegyű ceruzával átviszi a rajzot a lealapozott lemezre.

97


Egy kis fatámasz (jobb híján nevezzük hídnak ezt is) kerül a lemez fölé, arra való, hogy a rajzolásnál megtámassza a kezét. Nem akar a lemezhez érni, mert a tenyér melegétől megolvadhat az alapozóréteg. Nem a lemezre, valójában csak az alapozórétegbe „gravíroz” T. M., a vörösrezet igyekszik nem felsérteni. Nagyítóüvege fölé hajolva ellenőrzi a részleteket, pontosítja a karaktereket. Most már Rembrandt is közelebb lép végre, természetesen utat nyitnak neki; kitágul a kör. Észrevették már? – a rajzokból, a vonalak ívéből sejthették, de most látják is: T. M. balkezes. Glenn Gould is az. Ők persze tudták egymásról, de elviccelik: ez csak pingpongban előny; Glenn közben Bachra gondol, T. M. meg talán Picassóra. Van rá idő, ez most elég hosszadalmas munka lesz: egy fanyélre erősített tűvel karcolja a lemezre a képet, vagyis a hidat, vagy legyünk még pontosabbak, a híd roncsát, hiszen évszázadok múlva lesz talán ilyen. Hommage à… – írja majd alá, de ne fussunk még előre. Persze Giovanni mester (sejtik ugye, Piranesiről van szó) tudja már, szerényen hátul is marad, a többiek meg mutathatják a jól értesültet. Ki-ki vérmérséklete szerint veszi tudomásul, hogy belekerül a képbe, szereplőjévé válik a készülő rézkarcnak. Lelkesülten vagy tettetett duzzogással figyelik lassan kirajzolódó hasonmásukat, s próbálgatják, mire képesek alteregói minőségükben. Van, aki a hídkorlátnak dőlve bámészkodik, van, aki tüzet gyújt a rom tetején s elgémberedett ujjait melengeti, más a partja vesztett folyó fölé görnyedve öklendezik, és valaki látszólag céltalanul bolyongva egyre távolabb kerül a többiektől, míg fel nem oldódik alakja a távolság érzékeltetésére kimódolt vízszintes sraffozásban. A maratás következik. Előkészíti a vegyszerestálat és a lemez hátoldalát lefedi sellakkal, hogy ne marja meg a sav. Nagyjából kilónyi lehet a sárga vas-klorid kristály, amelyet egy liter langyos desztillált vízben felold. Az aranybarna oldatba meríti a lemezt. Időről időre egy puha lúdtollal végigsimítja a lapot, nehogy rézszemcsék tapadjanak meg a felületen. A marás hosszadalmas, van idő hátradőlni kissé: – Ki lehet ez a klosárforma későn jövő? Ragacsos szakáll, iromba zsákruha, levágott ujjú kesztyű, szakadt szandál. Persze ha Jónás lesz, akkor az orrfacsaró halbűz is megbocsátható. De ne feledjük a maratást! Amikor T. M. úgy véli, a leghalványabbnak szánt vonalak már elérték a meg-

98


felelő mélységet, kiemeli és vízzel öblíti le a lemezt. Itatóssal felszárítja, majd lakkal fedi le a késznek gondolt felületeket. Amikor a lakk megszárad, folytatódhat a maratás. Most már az erősebb vonalak következhetnek. Az eljárás többször ismételhető és T. M. él is a lehetőséggel. Szeretné, ha a közeli részletek és a messzi tájképelemek jól elkülönülnének. Meglehetősen nagy rutinja van, mégsem kalandozhatnak túl messzire a gondolatai. Nem csak a kompozíció rendjét, a vonalmélységgel és vastagságkülönbséggel elérhető perspekivikus hatást figyeli, gondolnia kell arra is, hogy fárad az oldat, aranysárgából sötétzöldre vált, s egyre hosszabb terminusok szükségeltetnek a kívánt hatáshoz. A háttér félhomályában kisebb csoportokra szakad a társaság, Kőnig tanár úr felemelt ujjal magyaráz a csokoládét szürcsölő Villonnak, Casanova félrecsúszott parókája alól Karácsonyi Irénnel próbál szemezni, Barta László szódát nyom Bulgakov borába és Babitscsal diskurál. Persze közben igyekeznek nem lemaradni semmiről. A marás mélységének ellenőrzését némileg megnehezíti, hogy a rajzolat a savban megfeketedik. T. M., hogy eltávolítsa a keletkező vékony bevonatot, olykor salétromsav vizes oldatába mártja a lemezt. Az utolsó maratás végeztével irány a vízcsap, bő vízzel leöblíti a rézlapot, megszárítja, majd benzines ronggyal lemossa az alapot és a lakkrétegeket. A hátoldalról a sellakot alkohollal oldja le. Érezhetően nő a feszültség, a vendégek tudják, most fog hozzá az első próbanyomat elkészítéséhez. A műterem nem túlságosan nagy, mégis megkockáztathatjuk a „vonulás” kifejezést. A korpulens Gargantua vezetésével mindnyájan a nyomdagép felé veszik az irányt. T. M. úgy mondja: kézisajtó. Két súlyos fémhenger közt masszív acéllemez. Leemeli a polcról a festékesdobozt, spatulával kiemel egy adagot, kevés firniszt kever hozzá, s a mélyfekete színt megtörendő egy kevés olajfestéket is kinyom: az égetett sziénát választja. Egy üveglapon szétkeni, majd összekeveri a festékeket. Kissé felmelegíti a lemezt, majd gumilappal keni rá a festéket úgy, hogy a fölösleget le is húzza azonnal. Zsírpausz lapocskák vannak az üveglap mellé készítve, körkörös mozdulatokkal, belülről kifelé haladva dörzsöli velük tisztára, egyre fénye­sebbre a lemezt, de tenyere élével is tisztogatja a felületet. Persze vigyázni kell, a vájatokban meg kell maradnia a festéknek. Előkerül egy

99


puha gézdarab is, ezzel áttörölve lazúros tónust terít szét a nyomófelületen. Egy ronggyal letörli még a lemez éleit, majd arccal fölfelé ráhelyezi a sajtóra. A papírt, amelyet a lemezre kell fektetnie, már jó előre benedvesítette, most kellően megszikkadva, nejlonfóliák közt várja, hogy használatba vegyék. Puha, kis enyvtartalmú merített karton a legjobb, ezt használja most is. Összehajtott kartoncsíkkal fogja meg, nehogy a kezétől festékes legyen, óvatosan ráfekteti a rézlemezre, majd egy filclappal borítja be. A sajtó tengelye fölött meghúz két menetes csavart, ezzel állítható a nyomás erőssége. Mielőtt megmarkolná a nagy csillag alakú hajtókart, körbenéz. Mély lélegzetet vesz. Nem szükségeltetik különösebb erő a lemez áttekeréséhez, inkább az esemény fontossága miatt érzi, hogy kell egy rövid hatásszünet. Naná, hogy Rembrandt tekintetét keresi, jólesik valami biztatásfélét olvasni ki belőle. Alig több mint egy teljes fordulat a hajtókarral és máris a hengerpár túlsó oldalához hajol a társaság. Az izgalom természetesen most a legnagyobb. T. M. engedi, hogy az a kecskeszakállas pofa emelje föl a filcet, de helyesebb úgy fogalmazni, nem tudja megelőzni a kéretlen segítséget (lassan ráeszmél: A Mester és Margaritából olyan ismerős az alak), a papír sarkát azonban már maga csippenti föl, átlós irányban, óvatosan emeli, amíg el nem válik teljesen a lemeztől. Aztán a másik kezében tartott kartoncsipesszel is fogja már, és újra a rajzasztalhoz vonul a csapat. Most már ő a vezetőjük. Időközben besötétedett, a karoslámpa fénykörébe fekteti a lapot. Szívesen vizsgálná sokáig, ellenőrizné, vajon erősek-e a vonalak, megfelelő-e a tónusérték, kijön-e a téri mélység, amelyet oly fontosnak érzett, amikor elképzelte a grafikát, most mégis hátralép. A vendégek a képet nézik, T. M. pedig őket. Lehet, hogy ezért a percért lett rézkarcoló? (Elhangzott az Olof Palme Házban 2006 őszén a Budapest, Hommage à Piranesi című album bemutatóján.)

100


MEGNYITÓ Egy ember magára zárja az ajtót, a nyakába veszi az angyalt, rágyújt és addig gubbaszt a rajzasztala fölött, míg odakinn elfárad a holdfény. Ő áll minden stafelájnál, ott guggol a márványtömbök mellett, támaszkodik a rézkarcpréseknek. Összehúzott szemmel hosszan hunyorít, távolabb lép, legyint, újrakezdi, félbetépi, beleszeret, föladja, meghatódik, magába roskad, kivirul, összegyűri, átöleli, kétségbeesik, rajong, belehal, átfesti… Ellenáll, ha valaki megnézné, miben mesterkedik, tiltakozik, ha csak említést tesznek róla, másra tereli a szót, ha dicsérnék vagy hallgat eltökélten. Azt mondja, csak hobbi, csak szín, csak geometria. Vagy nagyon őszintén suttogja: nem is tudom. Aztán lesz valahol egy kiállítás: jönnek a nyakkendősök, a mikrofonba olvasott szavak. Kezet fog, bemutatják, flörtöl, politizál, összevész és berúg… Tessenek jól megnézni, amikor nem figyel oda! Lássák meg a tükröződéseket, az aszimmetriákat, azt is, ami nem látszik! Jöjjenek rá, hogy ott van mindegyik képén! Kéretik szeretni… szívből, igazán. (Elhangzott a Gödöllői Iparművészeti Mű­ hely Üzenet című csoportos kiállításának megnyitóján, 2008. június 7‑én.)

101


TÁRSAS MOZAIK (SZIKORA TAMÁS) Romantikus hevületben szerzett enigmatikus anagrammaköltemény Szikora Tamásnak és barátainak ajánlva és a társaság gödöllői kiállításának finisszázsán elszavalva. Hej, tépáz úri viharlás, fénylő dob-roncs lila éjben, halovány hold ide ront be, áristom, kasza, végem; gyökér s árnyék vacog, vacog, szózat és babona e kert, rozsdás szán, utasod vagyok, ha a sors távozni kivert.

(Újházi Péter) (Bondor Csilla) (Dobner Edit) (Szikora Tamás) (Kovács Réka Gyöngyvér) (Katona Szabó Erzsébet) (Szász Sándor) (Orosz István)

(Elhangzott 2011. február 27‑én a Gödöllői Iparművészeti Műhely galé­ riájában a Mi képeink című kiállítás zárásakor.) Szikora Tamás: Doboz dupla árnyékkal


A FAL MITOLÓGIÁJA Vannak olyan alkotások, amelyek kapcsán eszünkbe sem jut az ítélkezés. Föl sem merül bennünk, hogy azt mondjuk, tetszik vagy azt, köszönjük, ez nekünk nem kell. Vannak olyan munkák, amelyek kívül kerülnek minden szabályon, szokáson, esztétikán. Vannak olyan művek, találóbb kreatúrának nevezni, mert ősibb és személytelenebb hatású a szó, amelyek oly mértékben függetlenedtek alkotójuktól, hogy eszünkbe sem jut az emberi fáradozás, amely létrehozta őket. Hajlamosak vagyunk azt hinni, öröktől fogva léteznek és kitartanak majd az idők végezetéig. Ha emlékezetünkbe akarunk idézni ilyen alkotásokat, aligha sikerül könnyedén, s valószínűleg mindannyian nagyon különböző dolgokat sorolnánk. Egy elrozsdásodott asztrolábiumot, egy másolatban megmaradt apokrif szövegtöredéket, egy elhagyott kert titkos labirintusát, egy sakkparti végjátékát vagy egy páros rímet egy népdal záróstrófájából. Katona Szabó Erzsébet kecskeméti kiállításán a „fő mű” a Fal. Számomra a Fal ilyen alkotójától függetlenné váló kreatúra. A tárlat hivatalos műtárgyjegyzékében valószínűleg így szerepel: perforált bőrkollázs, anyaga ez és ez, mérete ennyi meg ennyi, készült itt meg itt, ekkor és ekkor. Számomra élő, lélegző struktúra, tárgynak sem merném nevezni. Ha a megnyitón hosszasan beszélek róla, nem tudom, azért van-e, mert ezt választottam a kiállított munkák közül vagy egyszerűen a Fal döntött úgy, hogy ma és itt róla essék szó. De legyünk túl először a kötelező gyakorlaton. Hölgyeim és uraim, Katona Szabó Erzsébet gobelinművészként diplomázott Kolozsvárott, díszlet- és jelmeztervezőként kezdte a pályát, majd a textilművészet minden hagyományos és szokatlan, az autonóm képzőművészettel és az alkalmazott iparművészettel összefonódó ágát végigpróbálva jutott el összetéveszthetetlenül egyéni hangjáig, melyből a népművészet érzékeny, asszociatív továbbgondolása, a történelmi tradíciók tudatos

103


Katona Szabó Erzsébet: Fal (részlet)

vállalása, az élő természet motívumkincsének használata és egy metaforikus költői nyelv lírai, asszonyosan mélyről fakadó hangulatai sejlenek elő. 1983 óta él Magyarországon, rendszeres kiállító Európa-szerte. És újra a Fal. Egy különös paradoxon ötlik eszembe, valahányszor megállok előtte, de akkor is, ha az emlékezetembe idézem. Ez a mű, ez a pontos téri kiterjedéssel rendelkező háromdimenziós képlet valójában az időben létezik. Vagy inkább az időtlenségben. Élő, amorf időszeletekből van összefércelve, ahogyan az örökkévalóság is a széttöredezett időcserepekből rakódik egybe. Bizonyára közelebb jutunk megértéséhez, ha nem a természettudomány szabályaival, hanem a metafizika spirituális eszközeivel közelítünk hozzá, de biztosak lehetünk benne, bármily közel vagyunk, mégis végtelen távol leszünk tőle. Elfut előlünk, ahogyan Hérakleitosz folyója, árnyékot vet ránk, mint Seneca tölgye, és egyre azt képzeljük, ami ott, a fal túlsó oldalán történik, valódibb az innenső világnál. Bárhol is állunk meg Katona Szabó Erzsébet Fala előtt, a várakozás és az emlékezés határpontján leszünk, a múlt és a jövő koordináta-rendszerében, vágyaink, reményeink, elfojtásaink célkeresztjében. Hic et nunc – mondjuk, de csak jobbra és balra tekintünk, pedig a rejtély odaát van, ahonnan nem tért meg utazó. A sárgák, barnák, okkerek, vörösek egymásba hajló finom, megtört árnyalatai mintha egy forró alkony tragikus atavizmusát idéznék. Egy Pilinszky-sor monoton jambusa kísért, mióta tudom, hogy a Fal szülővárosomban lesz kiállítva: A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente.

104


És mégis, mégis szakadatlanúl szemközt a leáldozó nappal mindaz, mi elmúlt, halhatatlan. Aki megáll a Fal előtt, én legalább így vagyok vele, érezni fogja, ahogy megnyúlik mögötte az árnyéka, tudja anélkül, hogy megfordulna, az árnyék végigfut a kiállítóterem padlószőnyegén, továbbsiklik az előcsarnok műmárvány borításán, a lakótelepi parkok nyírt vagy nyíratlan gyepén, az utak olvadozó aszfaltgeometriáján, a tengerpartok homokfövenyén s az óceánok lassan lélegző hatalmas mellkasdomborzatán. Hihetjük-e vajon, hogy máris ott áll magányos árnyéksziluettünk a Fal túloldalára vetítve? Ha ott áll, lesz-e még gondja velünk? Ha mozdulunk, lépünk, megelőz-e vajon vagy majd követni fog? Nem igaz, hogy vissza nem foly az időnek árja, csak az innenső oldalon állók hihetik így. Óriás palindrom az idő, föl-le jár előttünk, mint az inga – ahogyan föl és alá járunk mi is Katona Szabó Fala előtt –, s olvasható minden irányból, mint a firenzei Baptisterium padlómozaikjának ősi, Dantét is megihlető híres mondata: EN GIRO TORTE SOL CICLOS ET ROTOR IGNE. ELSŐ UTÓIRAT Aki bizonyosságra vágyik, egy kicsiny ablakot is talál a Fal falán. S aki vigasztalódni vágyik, annak íme két rövid versszak – szimmetrikus haiku – Erzsébet asszonytól: Ki áll ott kedves Kihunyt szemmel a FAL előtt Álmodva jövőt? Ki áll ott kedves Égő szemmel a FAL mögött Álmodva múltat?

105


(MÁSODIK UTÓIRAT – a mondatok zárójelben, a felháborodás viszont hangos felkiáltójelek között. A Fal, Katona Szabó Fala éppen itt és éppen most kiállítva legyen mementó, egy sóhajtásnyi rekviem a szomszéd telken álló nagy fal, a kecskeméti városkép őszinte, szépséges darabja, a monumentális malomház emlékére, melyet az aberrált „modernizálók” és a szervilis „városszépítők” buldózerei éppen ezekben a percekben döntenek a porba a plázák Európájához való csatlakozás jegyében.) (Elhangzott 2003. június 19‑én Kecskeméten az Erdei Ferenc Művelődési Központban Katona Szabó Erzsébet tárlatának megnyitóján.)

106


ÚTITERV Az Erdély-járó Kubinyi Anna textilművésznek

Abrudbánya, Szelistye, Édeságy, Dés, Cikmántor, Csíkvacsárcsi, Páncélcseh, Érsemjén, Göcs, Óhámor. Kismadaras, Érmindszent, Kolozsvár, Brád, Vajola, Bottalütőbesenyő, Ilyefalva, Zabola. Hagymáslápos, Kovászna, Jászvásár, Bágy, Tőzmiske, Farkaslaka, Bácsiláz, Nagyenyed, Csejd, Beszterce. Szászzalatna, Nagyzaránd, Elekes, Vérd, Décsfalva, Tárnokszentgyörgy, Újboksán, Daruvár, Völc, Petrilla. Tusnádfürdő, Segesvár, Déva, Csucsa, Vízakna, Maroshévíz, Fogaras, Lupény, Kálmánd, Margitta. Oláhtyúkos, Magyarós, Torda, Závoly, Borberek,

107


Barót, Kálnok, Gyimesbükk, Csákigorbó, Nagyenyed. Hosszúmacskás, Torockó, Köpec, Uzon, Ozsdola, Kézdialmás, Esztelnek, Erdőhát, Bós, Zabola. Eresztevény, Hegymegett, Csomakőrös, Nagyajta, Bölön, Felvinc, Temesvár, Asszonyrét, Gagy, Bikfalva. Csíkszereda, Ilosva, Vajdahunyad, Gelecsény, Nagydisznód, Réty, Sugatag, Galambod és Petrozsény. (Megjelent az Utisz Blogon 2015. március 28‑án.)

Kubinyi Anna: Csíksomlyói imatextil


EGÉSZLET, AVAGY SOPRONI ANZIKSZ (szecessziós anagrammatikus versezet) Jön a reggeli IC, gőzt pöfög, átfut, lopni kies tájon tolvaj szeretőt, oly boldog a nép itt, napi három nász jut, van-e szebb logika: ábrándozz mielőtt döntesz bús viola és perc lelemények talmi csokra közt, de korántse merészelj e szőke mezőkben barbár aratókat, mint Jónás, sörökkel itatni az éjjel.

(Gilicze Gergő) (Jánosi Nikolett) (Juhász Márton) (Nádi Boglárka) (Csepella Olivér) (Kontár Emese) (Bernát Barbara) (Kőrös János)

(Elhangzott 2013. március 2‑án a Gödöllői Iparművészeti Műhelyben a KÖRÖSFŐI 150 című kiállítás megnyitóján.)

109


BALOGH ISTVÁN „Hát persze, hiszen te is a Páter tanítványa voltál!” A soproni egyetem művészeti intézete, az AMI sokfelől összeverődött tanárai egyszer csak egymásra néztek és meglepve állapították meg, hogy ki hosszabb, ki rövidebb ideig Balogh István tanítványának mondhatta magát. A társaság összetétele meglehetősen vegyes volt, poharukban kékfrankos, ászok vagy szódavíz; és volt, aki a stílusra gondolt, volt, aki közös emlékekre és akadt, aki arra, hogy tőle, a Pátertől leste el, hogyan lehet egy diákkal megszerettetni a szakmát. Nem egy időben, sőt még csak nem is egy iskolában volt a grafikussá érett és tanárként is kollégává avanzsáló soproniak mestere, Balogh István. A „Kisképző” és az „Ipar” volt a hivatalos fóruma, de ült a soproni asztalnál olyan is, aki úgy hitte magát tanítványnak, hogy alig találkozott vele: „Azt ugye ti sem gondoljátok, hogy csak úgy lehet mester valakiből, ha kiáll egy katedrára? Miért ne taníthatna úgy is, hogy egyszerűen csak megfog az utcán a plakátjaival?” Való igaz, Balogh István tanár úr az utcán is tanított, hisz eleve oda készültek a munkái. Egyszer, még abban a században lehetett, amelyről azt mondták, a „plakát évszázada”, szóba került egy Balogh-kiállítás valamelyik múzeumban. Kiállítás? Ugyan minek az, öregem? Ez a kedvenc megszólítása máig. Egy plakáttervező ne kuncsorogjon tárlatért, számára az utca legyen a galéria. Csakhogy, ha Balogh tanár úr fölött nem is, kedvenc műfaja, a plakát fölött eljárt az idő. Olcsóbb és gyorsabb eszközei lettek az információk továbbításának. A plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít és kénytelen behátrálni a kiállítótermek falai közé. A plakát ma már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha mégis, akkor biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon kényszerül megmutatkozni és nem a hirdetőoszlopokon. Ha a plakát utcai funkcióit nem is lehet megőrizni, de stiláris jellemzőiről, formai értékeiről kár lenne lemondani. Minden egyetemi előadásnál

110


Balogh István: Kiállítási plakát

többet ér, ha a diákok valódi munkákat elemezve fedezhetik föl a plakátos gondolkodásmód mibenlétét és saját iskolai galériájukban, az AMI‑ban igazi Balogh-plakátokat láthatnak abból a korból, AMIKOR A ­PLAKÁT MÉG AZ VOLT, AMI. Egy Balogh-kiállítás természetesen plakátünnep is, ritkasága miatt különösen az, méltó rá, hogy a szakma képviselői is fölkapják rá a fejüket. A Magyar Plakát Társaság tagjai, illetve Balogh István tanítványai tisztelgőmunkákat rajzoltak, „hommage-plakátokat” terveztek az eseményre, amelyek szintén helyet kaptak a kiállításon. (Megjelent Balogh István kiállítási katalógusában, NYME, Alkalmazott Művészeti Intézet, Sopron, 2011.)

111


DOPP-DÍJ, 1991 Hölgyek és urak, hagyománnyá kezd válni, hogy a Nemzeti Galériában kerül sor a DOPP-díj átnyújtására, ám hadd szögezzem le, hogy természetesen a DOPP-csoport és díja továbbra is független minden hivataltól és hivatalosságtól. A mostani nagyobb publicitást kihasználva szeretnék emlékeztetni a korábbi díjazottakra, érezvén persze és vállalván is a szerénytelenséget, hiszen jól tudjuk, azáltal, hogy ők elfogadták társaságunk ajándékát, egyúttal bennünket is egy lépcsővel magasabbra emeltek. Az 1986‑ban alakult DOPP plakáttervező csoport (az alapítók – Ducki, Orosz, Pinczehelyi, Pócs – nevének kezdőbetűiből áll össze a név, Haris László később társult a körhöz) 1988‑ban adott át először díjat. Aki kapta, Árendás József volt. Később Waldemar Świerzy lengyel plakátművész és Ulla Aartomaa finn dizájntörténész lett jutalmaSchmal Károly: zott. Szokás az is, hogy a DOPP-kiállításokon együtt szerepel a csoA 3. Rajzbiennálé porttal egy-egy barát, korábbi vagy jövendőbeli kitüntetett. Legutóbb plakátja Prágában, a Brnói Grafikai Biennále nyitányát is jelentő tárlatunkon együtt állított ki az első díjazott, Árendás József és a mostani kitüntetett, Schmal Károly.

112


Az alkalom és a környezet úgy kívánná – hiszen egy plakátkiállításon vagyunk és egy dizájndíjat készülünk átadni –, hogy Schmal Károly, a reklámgrafikus előtt hajtsunk fejet, tudjuk azonban, hogy esetében sokkal többről van szó. Schmal művészete belső igényből születő puritán alkotói folyamat, amely az alkalmazott grafika hatásvadász elemeit, a reklám manipuláltságát, sőt a primer plakátos elemeket is elveti. Az áldozatok, a lemondások, a redukciók világa az övé. Szakrális mértan, mágikus konceptualizmus, amely közelebb áll az úrfelmutatáshoz, mint a hagyományos falragaszhoz. Plakátjain, plakátméretű nyomatain a homok, a kő, a fa, a szög, a drót meg a geometria néma jelenléte glóriát kap. Fényből és árnyékból szövődő metafizikus aurát. Saját szavait hívom segítségül: „Úgy szeretném letenni a tárgyakat, hogy azzal a puszta létezés döbbenetét sikerüljön felkelteni.” A Schmal Károly képein megjelenő látszólag hétköznapi tárgyak attól válnak emblematikussá és jelentésük azért tágul döbbenetessé, mert az Arma Christi elemeit idézik emlékezetünkbe. A kereszthalál szögeit és a homokot, amely Krisztus vérét fölitta. Pilinszky Négysorosának látomását vetítik kozmikus méretű óriásplakáttá: Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet. Károly, kérlek, engedd meg, hogy oldandó mindnyájunk plakátmagányát, átadhassuk neked a DOPP-díjat. (Elhangzott 1991‑ben a Magyar Nemzeti Galériában A változás jegyei című kiállítás megnyitóján.)

113


PLAKÁTOK PÉCSEN Nem vagyok nagyon meglepve, hogy itt beszélnem kell: a megnyitókon így szokás. De azért ugye tetszik érezni a dologban a paradoxont? A téma a plakát, a vizuális kommunikáció legklasszikusabb műfaja és ezt most verbálisan kommunikáljuk. Finoman szólva: nem stílszerű. Kevésbé finoman: fából vaskarika. Vagy csak mentegetőznék: tessék elnézni nekem, hiszen én nem a szavak embere vagyok. Szívem szerint inkább a plakáté. 2005 januárjában, amikor a Magyar Plakát Társaság a Budapesti Lengyel Intézet galériájában megrendezte legelső tárlatát, a megszólalók határozott célokat fogalmaztak meg. A plakát, de elsősorban a plakátos gondolkodásmód megőrzését tűzték ki célul. Az akkori megnyitószöveg a plakátot az elmúlt, a 20. század műfajaként definiálta, felhívta a figyelmet arra a folyamatra, ahogy az utcákról kiszorul s a kommunikáció terén alulmarad a frissebb, gyorsabban reagáló médiumokkal szemben. A társaságot létrehozó tizenhárom művész aggodalma érthető volt, hiszen ez a száz éven át virágzó művészeti ág olyan önálló karakterjegyekkel gazdagította az egyetemes képzőművészetet, amelyek nélkül ma már nehezen lehetne modern kultúráról beszélni. A tömörítés, a jelképekben való fogalmazás, a dekorativitás, az emblematikus erő – sorolják a művészek, ha a plakát legfontosabb tulajdonságairól faggatjuk őket, s a konklúzió minden esetben az, hogy egy jól kieszelt és megrajzolt kép egyetlen pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat is, amit leírni, elolvasni, elmagyarázni csak nagyon körülményesen, hosszú idő alatt lehetne, vagy talán úgy sem. A plakátok ott kezdődnek, ahol a szavak befejeződnek. Persze nemcsak az a kérdés, hogy lehet-e az itt kiállított munkákról vagy a tervezőgrafikai alkotásokról beszélni, hanem az, hogy illik-e. Az egyetemeken a vizuális kommunikáció tanszakokon természete-

114


sen megtanítjuk, hogy egy más médiumba áttéve is ki kell tudni fejezni magunkat, meg kell jeleníteni az üzenetet, le kell fordítani azt; a gyakorlat azonban más. Mindig kétségeim voltak, ha egy megbízónak el kellett magyaráznom, mit jelent a munka, hogy kell azt érteni, értelmezni. Tiszteletlenségnek éreztem, hogy olyasmit magyarázzak el, ami úgyis látszik, ha meg nem látszana, illetve ő nem látná, akkor meg hátha félrevezetem, nincsen is benne a munkában az általam elképzelt tartalom. És ha kilencvenkilencen látják, csak a kliens nem? Akkor sem etikus lenyomni a torkán, haza kell vinni és még dolgozni rajta vagy föladni. Én speciel a legjobban a föladott munkáimat szeretem. (Egészen apró hibájuk, hogy az ember zsebe üres marad a végén.) Egyetlenegyszer éreztem csak, hogy kell, hogy fontos, sőt hogy jólesik beszélnem a képekről, szavakká transzformálnom azt, amit a papí- Keresztes Dóra: ron már úgy-ahogy megoldottam, elmagyaráznom a szándékaimat és Plakát megértetnem azokat a nézővel. A helyszín egy idegen ország, az időpont az elmúlt évezred vége, egy „grafik dizájn” kongresszus. Egy színházteremben sok ember előtt kellett bemutatkoznom, először magyar plakátokról készített diákat, aztán a saját munkáimat vetítettem és beszéltem róluk. Próbáltam csak a legszükségesebb információkat átadni – ami látható, vagyis nyilvánvaló, azt épp csak érintettem. Angolul beszéltem, a hallgatókon fülhallgató volt, valaki valahol spanyolra, a hallgatóság anyanyelvére fordította az elhangzottakat. Egy idő után úgy éreztem, mintha bizonytalanság támadna a nézőtéren. Néhányan levették a fül-

115


hallgatót, szomszédjuknak kezdték magyarázni a látottakat és értelmezni a hallottakat. Egyszer csak a tolmács éteri, némileg zavarodott hangja is „beszólt”. Nem tudja követni, amit mondok, visszatérhetne-e néhány kifejezéshez, rákérdezhetne-e néhány szó jelentésére, amelyeket nem tud értelmezni. Persze, mondtam, sőt ha ideállna mellém a színpadra, rögtön a vállamra csaphatna, ha valamit nem mondok eléggé érthetően. Jön máris – hangzott a magasból „az úr szava” és csakugyan kisvártatva két férfi jelent meg a színpadon. A tolmács, és aki vezette. A fordító ugyanis vak volt. Mint később megtudtam, születése pillanatától. Sohasem látott. Nem volt nehéz megértenem, hogy amikor az illúzió mibenlétét taglaltam, amikor arról beszéltem, hogy bizonyos munkák mást jelentenek akkor, ha messziről nézzük őket, mást, ha közelebbről vagy éppen egy speciális szemszögből, az számára mind-mind elképzelhetetlen tartalom volt. Vagy csak nehezen elképzelhető. És akkor még jöttek az anamorfikus torzulások. A vizuális paradoxonok. Az optikai csalafintaságok. Változtatnom kellett tehát, úgy kellett beszélnem, hogy a képeket nem hívhattam segítségül. A szavaknak viszont „láttatónak” kellett lenniük. Talán a lent ülőknek unalmasak voltunk, ő azonban egyre jobban élvezte és röstellem bevallani, de én is. Sikerült leküzdenem a szégyent, amelyet akkor érzünk, ha érdemtelenül vagyunk valaminek a birtokában, ami társunknak nem adatott meg; és nem voltak morális skrupulusaim sem, hisz partnerem úgysem „ellenőrizhette”, igazat mondok-e vagy az orránál fogva vezetem. Na persze én úgy éreztem, hogy igazat mondtam, vagy pontosabban, amikor hazudtam, azt úgy tettem, hogy nyomban rajtakapjanak. Ne szépítsük, szakmánk, a reklámgrafika a hazugságról szól. Valljuk be, gyakran a plakát is. Az ámítás művészete. Tessék csak belegondolni: szebbnek, kívánatosabbnak kell feltüntetnünk az eladni kívánt produktumot, mint amilyen az valójában, és nem nagyon változik a helyzet akkor sem, ha az árucikk nem mosópor vagy szárnyasbetét, hanem történetesen egy színházi előadás vagy pláne egy politikai párt. Vajon jelent-e feloldozást a grafikus számára, ha rögtön jelzi, valamilyen képi effektussal nyilvánvalóvá teszi, hogy itt az illúziók világába tévedtünk, ha úgy tesz, mint a nevezetes bűvész, aki a kezdet kezdetén bejelenti: vigyázat, csalni fog.

116


Még egy megállapítást hadd kockáztassak meg azzal kapcsolatban, hogy van-e létjogosultsága a beszédnek azokban a művészeti ágakban, amelyeknek nem a szó a matériája. Teljesen laikusként mondom, sőt én is érzem, hogy támadható a véleményem. Tanultuk, hogy a műalkotások tartalomnak és formának az egységét jelentik. Nos, csak a tartalmuk fordítható át szavakra. A lényegesebb felük, a formájuk soha. A zenének, amely a legtisztább műnem, csak formája van, ezért sohasem mesélhető el. Képesek vagyunk megérteni, átérezni, elszenvedni, percenként belehalni akár, de lefordítani lehetetlen. Ha léteznek egyOrosz István: Plakát

117


általán konvergenciák a művészetekben, a fejlődés szót nem szívesen használnám, akkor leginkább ebben a formává tisztuló – megkockáztatom: zenei formák felé absztrahálódó – folyamatban hiszek. De túl messzire kalandoztunk. Szóval a szavak és a vizuális kommunikáció kapcsolata, ami köré ezt a megnyitót gömbölyíteni próbálom. Egy workshopot vezettem ugyanabban a távoli országban, ahol a vak tolmáccsal összejöttem, plakáttervező fiatalok számára és a következő munkafázisokra próbáltam rávenni őket. Próbálják először szavakkal megfogalmazni azt, amiről a plakát is beszél majd. Az üzenetet. Akár le is írhatják a gondolataikat. Ezután olvassák át újra és újra a leírtakat; bizonyára érezni fogják, hogy vannak fölösleges szavak, akár mondatok is a dolgozatban. Hagyják el ezeket. Újra átnézve még mindig marad kihúzható szó vagy kifejezés. Szűkítsenek és tömörítsenek. Majd amikor már egyetlen szóra, egyetlen betűre sem lesz szükségük, akkor mondhatják, hogy készen vannak a plakáttal. A tolmácsos kaland ellenére továbbra is azt hiszem, az igazán jó munkákhoz nincs szükség szavakra. Az itt kiállított plakátokhoz sincs. Maradjunk a tényeknél: 31 művész 42 plakátját látják, a Magyar Plakát Társaság tagjai és az általuk meghívott külföldi művészek zömmel erre az alkalomra készült munkáit. Rangos alkotók, nekik köszönhetően Pécs most nemcsak Európa kulturális fővárosa, hanem egy időre a plakáté is. Nekem pedig kérem, nézzék el, hogy mégis ennyit beszéltem arról, amiről nem ildomos beszélni. (Elhangzott a Magyar Plakát Társaság kiállításán 2010. július 9‑én a Pécsi Galériában.)

118


VLADISLAV ROSTOKA ÉS JURAJ KRÁLIK KIÁLLÍTÁSA ELÉ A Pécsi Galéria rendszeres látogatói jól tudják, hogy a galéria már évtizedek óta elkötelezte magát a plakát mellett. Kiállítási programjában minden évben szerepel legalább egy jelentős plakátesemény. Egy olyan plakáttervező grafikus tárlata, akit nemzetközileg is az elsők közt tartanak számon vagy egy olyan gyűjteményes kiállítás, amely a legdivatosabb „graphic design” áramlatokat igyekszik felmutatni. A nagy plakátosok közt, akik elfogadták a galéria meghívását, olyan neveket említhetnénk, mint a japán Shigeo Fukudát, a lengyel–amerikai Jan Sawkát, vagy a francia Grapus csoportot és Alain Le ­Quernecet. A gyűjteményes kiállítások közül a kétéves rendszerességgel megrendezett Posters ’96, ’94, ’92 stb. emelkedik ki. Színvonalát tekintve akár nemzetközi biennálénak is nevezhetnénk, legfeljebb az a különbség, hogy itt Pécsen nincsen zsűri és nem osztanak díjakat sem. Természetesen a kiállítást végigjárva vagy a katalógust átlapozva gondolatban minden kolléga odaítéli a maga díját. Az enyém legutóbb Rostoka Lacié lett, a világ nagyobbik felén inkább úgy jegyzik: Vladislav Rostoka. Lehet, hogy némileg elfogult vagyok, hiszen vagy már húsz éve figyeljük egymást, számon tartjuk egymás munkáit. Én csodálva, hogy milyen pontosan és egyértelműen fogalmaz, bármilyen „alkalmazott grafikai” feladatról is legyen szó, ő meg a szakmának kijáró komolysággal figyeli a magyarországi kollégák tevékenységét is, gyakran meglepve azzal, mennyire naprakész a magyar plakátból is, mennyire jól kiismeri magát az itteni kiismerhetetlen viszonyok közt. Régi adósság törlesztése ez a mostani tárlat és ünnepi is, amennyiben az idén ötvenéves Rostoka Lászlót akarja köszönteni. Ő viszont szerényen további jubileumokra hívja fel a figyelmet. Fotós-grafikus kollégája s mostani kiállítási partnere, Juraj Králik épp harmincöt éves, közös stúdiójuk,

119


a Rabbit&Solution pedig ötesztendős… ami összesen éppen kilencven. Majdnem akkora kor, mint amennyi idős maga a plakátművészet. Tudjuk, tanultuk és tapasztaltuk, hogy a plakát a leghivalkodóbb művészeti ág. Megállít, előtolakszik, harsány és melldöngető. Mondják, nincs is más választása, hiszen plakátnak kell lennie. Ő meg, a plakátok egyik legnagyobb művésze, szerény és szemérmes, visszahúzódó és rejtőzködő. Vladislav Rostoka már csak ilyen. Ismerjék meg a munkáit; de hiszen már ismerik is, sokszor láthatták hirdetőoszlopon, katalógusban vagy az emlékezetük falára vetítve. Ha a fél évszázados diktatúrára gondolunk, amely országaink sorsát összekötötte, aligha tudnánk pontosabban vizionálni, mint ahogy a Cistka című plakát teszi. A lefojtott dráma feszültségét nehéz volna tömörebben megfogalmazni, mint ahogyan a Hamlet emblematikus rajza ábrázolja. A plakátművészet csak a pillanatnak szóló fájdalmas kiszolgáltatottságát lehet-e érzékletesebben bemutatni, mint Rostoka szépséges szitakötő-metaforája? Hic et nunc – szokták könnyelműen mondani a plakátokra: csak itt és csak most érvényesek. Aki összegyűjtve látja Rostoka Laci munkáit, tudja, hogy nincs így. Kortól és helytől függetlenné, általános érvényűvé válnak ezek a plakátok. Már nem az a fontos, milyen eseményt reklámoztak valaha, hanem a személyiség, aki mögöttük áll. És a személyiség, Rostoka hitelessé teszi valamennyit. A képek odahagyva eredeti funkciójukat az iparművészet területéről átvonulnak az önálló képzőművészet világába. Terük lesz, dimenziókkal dúsulnak, átlényegülnek. Úgy nézhetjük őket, mintha tiszta és hibátlan tükörbe néznénk. Persze esendők vagyunk és gyakran csak saját kipróbált pózainkat vesszük észre a tükrökben. Kérem, nézzenek mélyebbre, a tükrök, a képek, a plakátok mögé. A látvány mögé. Ismerjék meg az alkotót is. A plakát és funkciója jókora változáson ment át évszázadnyi története alatt, sőt az alatt az idő alatt is, amióta Rostoka, sőt amióta Králik ezzel a műfajjal foglalkozik. A politikai és gazdasági változások is át- meg átírták a plakát arculatát, mint ahogyan a vizuális művészetek egymást követő stílushullámai is periodikusan megújították. Ritka, hogy egy-egy művész úgy tudjon lépést tartani ezekkel a változásokkal, úgy tudjon nap mint nap megújulni, hogy saját értékeiből, stílusából jottányit sem enged. Ha van valami formai titka annak, hogy

120


a Rostoka-­féle grafika érvényes tud maradni, az talán az, hogy egy nagyon is örök érvényű világra épül. A geometria tiszta törvényei feszülnek minden munka, mindegyik terv mögött. A mértan bizonyossága és az igazságok állandó újraértelmezése teremt egyszerre nyugalmat és izgalmas feszültséget az itt kiállított műveken. Ha a „titok” tartalmi oldalát firtatjuk, alighanem egy másfajta kontrasztot, a lehető legtávolabbi asszociációk ütköztetését kell észrevennünk. Megfogni a szemet, lendületbe hozni a gondolatot, felszínre engedni az érzelmeket. Elmondva roppant egyszerű a programja. Az illusztráció és a szöveg, a grafika és a tipográfia egymástól többé el nem választható jellé változnak a keze alatt, és ez a jel függetlenné válik attól, aki létrehozta. A korról, az alkotóról szólnak, és a kor és az alkotó viszonyáról beszélnek. Az ember hajlamos újra hinni abban, hogy a plakátok ideje nem múlt még el teljesen. Ekkora grafikai, gondolati és érzelmi koncentrá- Vladislav Rostoka: tum, ennyire tömör és egyértelmű híradás a világról aligha elképzel- Tóték hető más műfajban. Elcsépelt közhely, hogy rohanó világban élünk, és másodpercek jutnak csak mindenre. Nos, talán egy tárlat megnyitóján illetlenség ilyet mondani, de a Rostoka- és Králik-munkák zöme, a Rabbit&Solution stúdió alkotásai nem másodpercek, de egy szemvillanásnyi idő alatt elmondanak mindent. Hogy miért állunk mégis percekig a munkák előtt, miért maradunk hosszan a kiállítóteremben, arra már keressük együtt a megfejtést (a „Solution”-t). (Elhangzott 1998. január 16‑án Vladislav Rostoka és Juraj Králik kiállí­ tásának megnyitóján a Pécsi Galériában.)

121


PLAKÁTOK KORA Amióta 1990 forró júniusában Prága óvárosának egy bolthajtásos sörözőjében megígértem Dana Barteltnek, e kiállítás szervezőjének, hogy előszót írok a katalógushoz, bevezetőt a forradalom plakátjait országról országra vándoroltató tárlathoz, szóval amióta ez a feladat jár a fejemben, azóta kísért egy másik gondolat is: talán épp a plakát műfajának hattyúdalához írok magyarázatot, s hogy előszó helyett alighanem utószót kellene írni, az volna stílusosabb. Volt egy eufórikus pillanata a történelemnek – hónapokig éltük ezt a pillanatot, karikás, kialvatlan szemekkel figyeltük –, amely pillanat a plakátosok számára végre új, nagyszerű feladatot jelentett, megcáfolva a műfaj elmúlására utaló jövendöléseket. A plakát, kár szépíteni, már évtizedek óta nem volt különösebben fontos, sem mint tájékoztatási eszköz, sem mint művészi kifejezőforma. Az információk továbbadásában a tévé, a rádió, sőt még az újságok is nagyságrendekkel nagyobb erőt képviseltek, így aztán a diktatúra joggal hitte, elegendő azokra figyelnie. A plakáttervezők ellenőrzésére talán nem is létesült önálló osztály a Belügyminisztériumban, kartotékjaikat talán hozzácsapták az ábécésorban melléjük kerülő platánültetők és a plágiumügyek dossziéjához. Ha a művészetek közt szerepet kapott a plakát, legföljebb úgy kaphatott, mint a nálánál fontosabb művészeti ágak kistestvére, egy film vagy egy színházi előadás kísérője, hogy ne mondjuk, kiszolgálója. Aztán néhány különös hónapra megváltozni látszott minden a ­Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger közti háromszög árnyékba került kis országaiban. Az emberek kikapcsolták a televíziókat és kimentek az utcákra. Falragaszokat kezdtek olvasni, feliratokat emeltek magasba, és amikor egymás felé fordultak, nem az járt a fejükben, hogy a másik csak megtévesztésből visel civil ruhát. A plakátokon olyan rejtett vágyaikkal szembesültek, amelyek kimondására negyven év óta gyűjtöget-

122


ték a bátorságot. Felkavarók és állásfoglalásra késztetők lettek újra a plakátok, mint a műfaj valamikori hőskorában, és belerögződtek az emlékezetükbe. A politikai plakátokról kellene itt írnom, de hirtelen forradalmivá változott a színházi és a filmplakát, a tárlatokra invitáló falragasz és a kereskedelmi reklámnyomtatvány is. Megszűntek a tabutémák és nem volt már fontos az úgynevezett „szocialista realizmus”. A rezsim hírhedt három T-s szabálya (támogatott – tűrt – tiltott) kártyavárként omlott össze. Krzysztof Ducki, a Magyarországon dolgozó lengyel plakáttervező így fogalmazta meg a változást: „A sorompó már nem a tiltott és az engedélyezett gondolatok közé ereszkedik, hanem az alkotókat osztja két táborra, azokra, akiknek van mondanivalójuk és azokra, akiknek nincsen…” Az alkotók pedig, akikben évek, évtizedek óta ott feszült a mondanivaló, s fiókjukban már titkos tervek is lapultak, elkezdték kiteregetni a Krzysztof Ducki: korábban elképzelhetetlennek tartott témákat. Először csak óvatosan: Prága ’68 egy környezetpusztító állami nagyberuházás ellen emeltek szót, aztán a környező országokban elnyomott magyar kisebbség jogaiért meg a régi, betiltott koronás-keresztes országcímerért apelláltak, aztán egyre bátrabbak lettek, az állampárt korrupt magánhadseregén, a munkásőrségen gúnyolódtak és követelni kezdték az 1956-os, addig ellenforradalomnak deklarált forradalom elismerését, a kivégzett hősök rehabilitálását. Végül aztán előkerült a leghúsbavágóbb kérdés is: távozzon a megszálló szovjet hadsereg. És hiába Európa legszigorúbban őrzött határai, a plakát a művészetek utazó nagykövetévé változott. Nemcsak Ducki szólt hozzá anyanyelvi szinten a magyar, Pócs Péter a román eseményekhez, de az egész DOPP-csoport kint volt a bársonyos forradalom napjaiban Csehszlovákiában, frissen készült plakátterveiket cseh diákok kézzel sokszoro-

123


sították éjszakánként, hogy reggelre az utcákon legyen a magyar plakátosok üzenete. A Temesvár plakátot Tőkés László vitte haza E ­ rdélybe, a ­Tovarisi konyecnek pedig felállva tapsolt a litván nemzetgyűlés. Kivételes perc, jegyzett-e föl hasonlót a műfaj története? A kelet-európai változások ideje egy kicsit a plakát ideje is volt. Erre­ felé a forradalmakat köztudottan nem a hivatalos politikusok szokták csinálni, ők olyankor kerülnek elő hosszú damaszkuszi utazásaikból, amikor már veszélytelenek az állapotok s tudható, hogy ki győz le kicsodát. Itt az írók, a költők, a művészek azok, akik az élen szoktak járni, akik Varsóban és Prágában, Vilniusban és Budapesten egyszerre képesek megérezni az „itt az időt” és kimondani a „most vagy sohát”. Hic et nunc! 1848‑ban, amikor Európán végigsöpört egy a mostanihoz hasonló nagy forradalmi hullám, s a diktátorok félelmükben összebújtak, a legnagyobb magyar költő, aki természetesen odaveszett a csatákban, röplapon terjesztett versben figyelmeztetett az ittre és a mostra. Petőfi Sándornak hívták. Nem csak a verse, a nyomtatvány betűje is elhíresült. Zsarnokbosszantó tipográfia, amit azóta Magyarországon a Talpra magyar kövér Bodoni betűivel szednek, akárcsak a lengyeleknél, amit a Szolidaritás kézzel festett betűtípusával. Az eufória hónapjai természetesen elmúlnak, a művészetből is elvész majd valami. Nem lesz oly magával ragadó, mint a változások idején és nem lesz nélkülözhetetlen táplálék, mint a diktatúrák korában, amikor a művészet volt, egyedül a művészet lehetett az a valami, ami olykor kézen fogta az embereket, hogy emlékeztessen a lehetséges, az elképzelt, a vágyott szabadságra. A „Liberté, Égalité, Fraternité” korában a művészet szép csendben visszaváltozik majd azzá, ami a lexikonokban írva van róla és még inkább azzá, ami a múzeumok pénztárkönyveiben foglaltatik. A többire pedig majd jó lesz egykor visszagondolni. Arra, hogy volt egyszer egy kor, amit úgy hívtak valahol Európa közepén, a plakátok kora. (Megjelent 1992‑ben angol nyelven az Art as activist – revolutionary pos­­ters from Central and Eastern Europe című kiállítás katalógusában. ­Thames & Hudson in association with Smithsonian Institution, London.)

124


A HÚSZÉVES PLAKÁT SZ. J. hív telefonon: írást kérnek egy Amerikában kiadandó könyvbe a Tovarisi konyec! reprodukciója mellé. Megtalálok egy régi jegyzetet, ami túl hosszú lenne oda, talán túl személyes is. Meghúzom, néhol átfogalma­ zom; meglátjuk, tudják-e használni. Az eredetit mindenesetre idemáso­ lom, elvégre éppen húsz éve történt… Annak a bizonyos plakátnak a megrajzolásához nem volt szükség különleges tanulmányokra, sok szovjet katonatisztet láthattam – különösen hátulról. A kecskeméti általános iskola betonkerítéssel leválasztott túlsó felébe az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” orosz katonák gyerekei jártak. Szőke copfos kislányokért tányérsapkás, kölniillatú, aranyfogú apukák érkeztek a tanítás végén. Csizmaropogással volt tele a fehér murvával borított udvar, ahová csak egymásnak bakot tartva, egymás vállára kapaszkodva lehetett átlesni, keresvén a lánykák tekintetét s persze ijedten bukva alá, ha egy-egy csillagos váll-lapos óriás hátrafordult. Egy kiöregedett futballbíró a kilencvenes évek elején több újságban híresztelte, ő volt a híres Tovarisi konyec plakát katonájának modellje. Nem ő volt. A szomszéd iskolaudvar egyenruhás férfiúi nőttek emlékezetemben akkorára, hogy tarkójuk, széles nyakuk kitöltötte az egész rajzlapot. Egyszer az egyik tisztet szemből is láthattam. A magyar kisdobosok fölavatásán ő kötötte ránk a kék nyakkendőt, de az arcát nem tudom felidézni. Lehet, föl sem mertem nézni rá. Talán azóta gyűlölöm – Petőfivel szólván – a nyakravalót. A plakát szöveg nélküli grafikája már a nyolcvanas évek elején megvolt. Egy ’85‑ben Lakiteleken rendezett kiállításom plakátjaként már használtam is a dagadt elvtársfejet. A kiállítást a helyi költő-tanító rendezte és az Öröknyár című verse miatt szilenciumon lévő Nagy Gáspár nyitotta meg. A vernisszázson hivatalból jegyzetelő besúgók (tégláknak

125


hívták őket akkoriban) az elhangzottakra bizonyára sokkal jobban figyeltek, mint a látottakra, a kettős jelentésű képek, az optikai csalások és az anamorfózisok nem különösebben érdekelték őket. A plakát fő motívumát, immár egyenruhában, de még fekete-fehér verzióban a Filmarchívum Erich von Stroheimsorozatának katalógusához is megpróbáltam felhasználni, de a kész terv láttán visszavonatott a megrendelés. Ez már abban az időben volt, amikor a nagymarosi vízlépcső és az erdélyi falurombolások ellen hatalmas tüntetések zajlottak Pesten, és fiatal értelmiségiek pártok alapításán törték a fejüket. Az egyik társaságot éppen a lakiteleki költő szervezte: Lezsák Sándor. Pesten az Ó utca egy üres telkén álló barakkban volt a hadiszállásuk; egy este bekopogtam hozzá a plakáttal. Három-négy aktivista volt már csak a szobácskában s meglepetten gyűltek Sándor asztala Pinczehelyi Sándor: köré. A kép hatásáról már lehettek tapasztalataim, mert budakeszi laSarló és kalapács kásunk falán már ott lógott egy ideje, ráadásul a nagyszobában, ami visszagondolva talán vakmerőségnek tűnhet, akkoriban viszont természetesnek gondoltam. Akkor még az volt a tiszt feje fölé írva: Tovarisi (oroszul, cirill betűkkel), adieu (a francia helyesírás szerint). Sándor azt javasolta, cseréljem konyecre az agyőt, azt mindenki érteni fogja, a sok szovjet film záróinzertje nyomán még azok a kevesek is, akik nem tanultak kötelezően oroszul; és bízzam rá a nyomtatást. Azt is kérte, nemcsak tőlem, a szobában tartózkodóktól is, hogy egyelőre maradjon titokban a dolog. Úgy hitte, s alighanem joggal, hogy ha a Magyar Demokrata Fórum (ekkor még nem volt párt) többi vezetőjének megmutatná a plakátot, azok óvatosságból, taktikai megfontolásokat és a megszállók érzékenységét emlegetve vagy egyszerűen a következményektől rettegve le fogják beszélni a publikálásról vagy egyszerűen meg fogják azt tiltani.

126


Nem emlékszem, mennyi idő telt el a plakát átadása és a kinyomtatás között, hosszú idő után visszagondolva nem tűnik soknak. Először nekem kellett hazavinnem a rajzot, hogy a szöveg módosítását és a nyomdának leadható változatot elkészítsem. Manapság az ilyesmi komputeren történik, akkoriban azonban még manuálisan kellett színekre bontani a plakátot, ami azt jelentette, hogy a zöld, a sárga, a fekete és a szürke színek mindegyikét egy-egy külön lapra rajzoltam fekete tussal s illesztőkereszteket húztam a lapok sarkába, hogy a nyomdászok számára egyszerűbb legyen egymásra pászítani a színeket. Egy külön lapon színmintákat festettem, ezek alapján tudták a nyomdászok kikeverni a megfelelő festéket. A plakát, amelyet később „rendszerváltó plakátnak” neveztek el, annak köszönhette szokatlan népszerűségét (alighanem a grafikus, a kivitelezők és a terjesztők szerencséje is ez volt), hogy hatalmas példányszámban nyomtatták ki és szinte Orosz István: Plakát egyetlen éjszaka alatt ragasztották vele tele az országot. Később többen is elmesélték, köztük ismert értelmiségiek, költők, művészek, még egy neves rajzfilmrendező is, hogy ők is az éjjeli plakátragasztók közt voltak. Olyan gyorsan s oly széles körben vált ismertté a plakát, hogy már értelmetlen lett volna az alkotókat eltenni láb alól. A plakát hatása persze leginkább abban állt, hogy üzenetével az ’56-os forradalom legradikálisabb jelszavát idézte meg: Ruszkik haza! (Иди домой!) s így közvetlen kapcsolatot teremtett ötvenhat és nyolcvankilenc között. Amikor a Time Magazinban megjelent, egy New Yorkban élő barátom levelet írt: ha menekülnöm kell, szívesen lát. Az üzenet meglepett, mert úgy képzeltem, senki sem tudja, ki jegyzi a plakátot. A barát persze jó szemű kolléga is volt, Bányai Pista, aki a grafikai stílus alapján ismerte föl, hogy csakis én rajzolhattam az arc nélküli szovjet katonát, s egykori beszélgetéseink alapján talán azt is sejtette, hogy

127


a Magyarországon kezdődő politikai változásokba előbb-utóbb bele fogom ártani magam. Valami ál-elővigyázatosságból, inkább a családom megnyugtatása volt ez, semmint valódi óvatosság, nem az igazi nevem írtam a plakát alá, hanem azt az álnevet, amellyel már néhány éve szignáltam bizonyos munkáimat, különösen a többjelentésű képeket s a „szemkiszúrós” plakátokat. Utisz, ráadásul görög betűkkel: OYTIΣ. Török András barátom ajánlotta ezt az álnevet, hogy megkülönböztessem magam a kultúra más területein felbukkant oroszistvánoktól. A nevet szintén álnévként a ravasz homéroszi hős Odüs�szeusz használta előttem, azt jelenti, Senki, s a Polüfémosz küklopsz elleni affér során életmentőnek bizonyult számára ez a névhasználat. 1989‑ben ugyan nem hittem, hogy ógörög alteregómhoz hasonlóan én is életveszélyben lennék, de a névhasználatban éreztem valami izgalmas jelképet. Azt reméltem, hogy ugyanezt fogja érezni az én küklopszóriásom, a szovjet hadsereg is, s tudni fogják, hogy a metafora értelmében legyőzötten kell majd távozniuk. Európai műveltségük kifogástalannak bizonyult: kivonultak. Igaz, másfél év múltán, 1991. június 19‑én. Utánuk lelakott laktanyák, kerozinban ázó termőföldek, lánctalp tördelte utak. Búcsúzóul még egy válaszplakát is megjelent – jó ízléssel nem a „viszontlátásra” felirat szerepelt rajta. Bizonyára voltak durvább reakciók is, de ezekről nem tudok, arról viszont igen, hogy a Fórum székházába, amely időközben a Bem térre költözött, belátogattak az orosz katonák is, hogy kérjenek egy-egy emlékplakátot. A dolog persze, hiszen még mindig a megszálló hadsereg tagjairól volt szó, elég pikáns volt. Lezsák mesélte, hogy egyszer Szabad György késve érkezett egy vezetőségi ülésre. Holtsápadtan tépte föl az ajtót: – Mi történt? Ti nem tudjátok, hogy mi van odalent? Rémülten tódultak ki a miniszterek és a lépcsőházban váll-lapos, tányérsapkás tisztek seregébe ütköztek, akik nem is voltak túl barátságosak, mert rossz néven vették, ahogy nagy nehezen kiderült, hogy a raktáros csak két plakátot hajlandó adni egy orosznak. Számukra nyilvánvaló volt, nem oroszellenes a grafika, a hájfejű továrisok ideje pedig éppúgy lejárt a szovjet blokk többi államában is, mint Magyarországon. Röviddel a fordulat után egy amerikai egyetemen konferenciát tartottak a kelet-európai forradalmak (itthon ezt a szót sosem merték

128


használni) plakátjairól. Oroszországból Jurij Boxer volt a meghívott. Könnyes szemmel ölelt át a Borisz Godunov méretű kolléga. Az itthoni reakciókról több tudomásom volt. Horn Gyula önéletrajzában háborgott a plakát miatt, Görgey Gábor pedig egy glosszájában gyávának nevezte a már meggyöngült orosz hadsereggel szembeforduló grafikai lapot. (Különös akusztikája támad a mondatoknak, ha az orosz hadak elleni bátorságból épp egy Görgey leckéztet.) Legtöbbször persze azt hallottam, fölösleges volt, úgyis kimentek volna, régen le volt vajazva, megalkudtak Amerikával, a fejünk fölött történt minden. Kétlem, hogy így volt, inkább hajlok arra, hogy a legyöngült birodalom nem mert újabb konfrontációt vállalni, ráadásul egyszerre oly sok fronton. De ha voltak is titkos háttértárgyalások, vajon mit értek volna, illetve milyen feltételeket tudtak volna kialkudni az egymással szinte összeérő százezres demonstrációk s a demonstrációkon lobogtatott plakátok nélkül? A várva várt szabadság valahogy mégis készületlenül érte az országot. Sokféleképpen fogalmazódtak újra a híres kaváfiszi sorok: Ó a barbárok nélkül mi lesz velünk, / ők mégis megoldás voltak valahogy. Időközben párttá alakult az MDF, hogy részt vehessen az 1990. március 27‑én megtartott első szabad parlamenti választáson. A plakátból választási plakát lett: az alsó feliratot jóval nagyobb betűkkel szedték: Magyar Demokrata Fórum. (A gyűjtőknek általában ez a változat van meg, az elsőből alig maradt fenn néhány példány.) Valahol külföldön voltam, amikor megjelent nálunk két úr. Azt mondták Dórának, azért kell a betűméretet megváltoztatniuk, mert az emberek azt hiszik, hogy ez egy szadeszes plakát. (Akkoriban az SZDSZ-t sokkal radikálisabbnak tartották.) Egy későbbi MSZP-s reklámfilmben is feltűnt a plakát, így akarták jelezni, a függetlenség visszaszerzésében nekik is szerepük volt. Olykor eljutott hozzám néhány hír a plakát utóéletéről is. Megjelent a szomszéd országokban, a litván parlamentben állítólag megtapsolták, sőt még Kubába is becsempésztek belőle néhány példányt. Gyakran hívták föl grafikus kollégák a figyelmem olyan kelet-európai politikai változásokról szóló könyvekre, folyóiratokra, amelyeknek címlapján ott virított a Tovaris. Mióta elég sokan tudják, hogy én vagyok a szerző, engem is megkeresnek, adnék engedélyt rá, hogy publikálják történe-

129


A plakát eredeti, „ADIEU!” feliratú változata egy amerikai kiadványban

lemkönyvekben, megjelenhessen dokumentumfilmekben, vagy múzeumok őrizhessék a plakát egy példányát. New York-i kiállításomra eljön a MOMA kurátora, hogy rezerváljon egy példányt a múzeum gyűjteményébe. 1992‑ben a Smithsonian Institution plakátkiállítást szervezett, azt kérték, írjak előszót a katalógusba. Így kezdtem: inkább epilógust kellett volna írnom, hiszen a plakátkorszak végén vagyunk, a ’89–90-es

130


forradalmak voltak az utolsó olyan események, amelyeken a plakátnak még szerepe lehetett, igazi plakáthoz illő funkciója. A plakát hattyúdala volt az a néhány hónap – írtam. (Orosz, Istvan. “The Age of the Poster.” In Art as Activist, ed. Smithsonian Institution. New York: Universe, 1992.) Mára új, frissebb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek. Ezt a modern világot úgy hívják, kapitalizmus, és egy Esterházy Péternél talált idézet értelmében talán nem is annyira más ez a szép új világ: „…elképzelem a kapitalista struktúrák nyakát, vajon mennyiben hasonlít ez az 1989-es »továrisi konyec«-plakát zsíros, gyűrött, hurkás, tényleg realista – ilyenek voltak, na! – nyakához?”

* Appendix: miközben ezt a jegyzetet írom, érkezik a hír: A CEU Nádor utcai épületében tárlatot rendeztek a rendszerváltással kapcsolatos plakátokból s a kiállított munkák közül a Tovarisi konyecet (egyedül azt!) ellopták. Apró öröm. (Egyébként sem állok rosszul az ellopott munkák tekintetében. Az egyik első kiállításom – valamikor ’75 körül lehetett – a Könyves Kálmán körút és Üllői út sarkán lévő katonai intézményben volt. Nem tudom, akkor épp mi volt a neve, hiszen az 1897‑ben épült laktanyát eredetileg Ferenc Józsefről nevezték el, aztán ’19‑ben Marx Károly laktanya lett, majd volt Ferenc József laktanya ismét, aztán ­Horthy Miklós, Horthy István, Kossuth, Zalka Máté, Zrínyi Miklós, Bolyai János… talán újabb név nem jutott eszükbe a HM-nél, azért számolták föl. Most épp úgy néz ki a hatalmas terület, mintha szőnyegbombázás érte volna. Amennyire emlékszem, építészeti kuriózum volt az óriás laktanya. Kár érte. Már nem emlékszem, hogy kerültem oda kiállítani, egy biztos, nem én jelentkeztem. Miután eltűntek a képeim s ezt szóvá mertem tenni, valami főparancsnok-féleség hívatott. Mielőtt megszólalhattam volna, megkérdezte, voltam-e katona. Nem. És szeretne lenni? Mert ha nem akar, akkor sürgősen felejtse el a képeit… Katona ugyan nem lettem, de úgy látszik, az einstandolt képeket sem tudtam teljesen elfelejteni.) (Megjelent az Utisz Blogon 2009. június 1-jén.)

131


A DRÓTPLAKÁT Épp tíz éve, 2004 novemberében egy kettészelt kenyér képét köröztem a világhálón. Akik akarták, értették. Neveket írtak az ország formájú karéjra: az eredmény egy kollektív plakát lett, ismeretlen nők és férfiak közös alkotása. Drótplakátnak neveztük, noha készült belőle egy nyomtatott változat is „Igen!” felirattal, de „igazinak” mégis azt a mozgásban lévő, állandóan fejlődő internetes képletet tekintem, illetve tekintettük segítőmmel, Pázsit Ullával, amelyre még jóval az elhíresült népszavazás után is kerültek fel nevek, címek, fogalmak. Megtaláltam egy rövid kísérőszöveget, amellyel a készülőfélben lévő plakát szerkesztési elveit indokoltuk, illetve néhány tételét igyekeztünk megmagyarázni. Köszönjük, hogy segítették és segítik a „drótplakát” növekedését. Száz­ nál is több javaslat vagy biztató válasz érkezett (csupán egy-kettő volt az üzenetek közt ironikusan elutasító). Sajnos sok nevet már csak egészen kis betűkkel tudtunk felírni, mert fogytán a hely – különösen „Erdélyben”. Megtörténhet, hogy nem mindenki találja meg az általa küldött szót, ezt többnyire az összetartozó fogalmak összevonása okozza. Nincs a plakáton például Arany János neve, a Toldi viszont ott van, Bartók helyett az Este a székelyeknél szerepel, Zrínyi Mik­ lóst a Ne bántsd a magyart helyettesíti, Szinyeit a Majális stb. Rögtönzött statisztikánk megerősíti azt, amire számítottunk, hogy az ajánlott szavak elsősorban az irodalom területéről érkeztek. Úgy tűnik, hogy kultúránknak ez a legnépszerűbb ága vagy a nyelv miatt ezt tudjuk legkönnyebben ma­ gyarnak érezni. Sokan elküldték a választott kifejezésükhöz tartozó ma­ gyarázatot is, és többen rákérdeztek olyan szavakra, amelyek nem voltak számukra ismerősek. Engedjék meg, hogy a legtöbbször föltett kérdésekre most válaszoljunk. A Kormányeltörésben a vajdasági Domonkos István csodaszép költeménye, a hazájukban hazátlanná váló emberek alapverse. A címnek választott szót egyébként egy Balassi-versből idézte meg Domon­ kos, tehát „térképünkön” kétszeresen aktuális. Rapsonné vára egy erdélyi


Orosz István: Igen

mondában szereplő boszorkányvár Parajd és Zsögöd között. Áprily Lajos szép verséből is ismerős. A tótfalusi antikva a szatmári Misztótfaluból származó Kis Miklós (1650–1702) által tervezett betűtípus, amely Janson néven vált ismertté a világban. December 6‑án (az ötödiki népszavazás másnapján) elnökségi ülést tartottunk az akkori Magyar Művészeti Akadémián. Elsőként kértem szót: mutassuk meg, hogy másként gondoljuk, mint a szavazók zöme – és nagyon másként, mint a politika hangadói, duplázzuk meg az akadémia létszámát, minden tagunk hívjon meg egy országhatáron túl élő magyar művészt maga mellé. Mindnyájan elfogadták. (Makovecz Imrén és a titkár Kováts Flóriánon kívül, ha jól emlékszem, Gyurkovics, Sára, Melocco, Finta és talán Dubrovay és Kótai volt ott.) Néhány hete Kárpátalján utazgatva Ács Margit egy beszélgetés során Makovecz ötleteként említette a nagy gyarapodást. Talán mások is így emlékeznek, elvégre ő volt az elnök, aki a következő év márciusában kezet rázott az újonnan fölvett tagokkal. Irodájában, a Kecske utcában még hosszú ideig, talán haláláig ott lógott az a bizonyos kenyeres plakát. Nem tőlem kapta, de tudta és emlegette, hogy én csináltam. (Megjelent az Utisz Blogon 2008. december 5‑én.)

133


EGY TÁRLAT PÁLFORDULÁSAI Valaha iskolás korunkban próbálták megtanítani nekünk, mit is akart a művész kifejezni. Én egy idő óta ugyanolyan fontosnak tartom azt, ami a másik oldalon történik: mit is vett észre a képben a néző (az olvasó, a hallgató). Két egymás felé fordított tükör között nem lehet alá- és fölérendeltség. Jó lenne azt hinni, hogy az itt bemutatott képek alkotói és a kiállítóterem közönsége közt is végbemegy majd a gondolatoknak valami transzcendens csereberéje, sőt a tárlat mint egész is képes lesz visszhangot kelteni, akár a falakon kívül is. A történeti hűség kedvéért leírom, és persze nem azért, hogy megkíséreljem befolyásolni ezt az eleve befolyásolhatatlan mechanizmust, hogy az anyagot nem most mutatjuk be először. 2004‑ben a Magyar Művészeti Akadémia és a ­Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai összegyűjtöttek egy tárlatra való rajzot és rendeztek az év őszén egy közös kiállítást Pécsett. Most, egy évvel később Kassán látható ugyanez az anyag. De vajon ugyanaz a kiállítás-e valóban ez a kassai itt a Magyar Színház galériájában? Biztosan állítom, hogy nem. 2004. december 5. nem csak előre, vis�szafelé is átrendezte az időket, nem csupán a történelemben, a kultúrában, a művészetekben is cezúra volt annak a gyászos népszavazásnak a napja. Azt hiszem, hogy ha egy műalkotás jelentése változni képes, ha az üzenete függhet attól, ki – és attól is – mikor nézi meg, akkor egy egész kiállításra vonatkoztatva ez a tétel fokozottan érvényes lehet. Mi, akik kiállítóként is szerepelünk, azok a Magyarország határain kívül élő művészek, akiket december 4-ét követően választott tagjai sorába és hívott a kiállítók közé is a Magyar Művészeti Akadémia, és önök, akik birtokba veszik most a kiállítást, biztosan nem tudnak elvonatkoztatni az előzményektől. Kérem, ne is tegyék. Az első tárlatnak azt a címet adtuk: Gondolat – vonal – rajz. A kötőjelekkel elválasztott szavak háromsága az idea meglététől a formát öltő ábrázolatig mutat. A mostani

134


kiállítás meghívóján is ugyanez a cím szerepel. Azt javaslom, az alkotás-befogadás egyenértékű tükörszimmetriájára utalva forduljon meg mostantól a cím: legyen Rajz – vonal – gondolat. Ha majd úgy érzik, hogy az a két „gondolat”, a szimmetriatengelyt metsző merőleges két végén megjelenő szavak mást jelenthetnek 2005‑ben Kassán és más volt a tartalmuk 2004‑ben Pécsett, akkor ezt ne a képeknek róják föl. Csak ők, csupán a rajzok, egyedül a vonalak, akik ártatlanok. (Elhangzott 2005 novemberében a kassai Thália Színházban, az MMA és a SZIMA képzőművész tagjai közös kiállításának megnyitóján.)

135


PLAKÁT(H)-BARÁT(H)OK Belátom, nem éppen szokvány dolog egy plakátművész kapcsán az elefántcsonttornyot emlegetni. Pedig milyen jól vizualizálható: elefántcsont hirdetőoszlop. Persze csak ártatlan gondolatkísérletről van szó, vagyis nyugodjanak meg az állatvédők, az elefántcsont plakáttornyot csak elképzelem: klasszikus arányok, szépséges szimmetriák, hűvös elegancia. Inkább széles, mintsem égbetörő, mert Baráth-plakátoknak lesz, s Baráth Ferenc, mint tudvalevő, a fekvő formátumok nagymestere. Tehát az elefántcsont-toronyság, a plakátság és a barát(h)ság, hogy komoly megnyitóhoz illően fogalmi területre terelődjék a szó. Erről a háromról kellene értekezni, s ha valaki köztük ellentmondást sejdít, egyelőre az sincs ellenemre. Azt remélem, ha e hármasságban rejlő paradoxont sikerül megvilágítanom, majd feloldanom, nagyjából kész is van a megnyitó és jöhet a pezsgő, a pogácsa, a csevej. A plakát és az a bizonyos rendszer, amelyben oly sokáig élnünk adatott (a nevét most nem mondjuk ki a médiatörvénytől vezérelt öncenzúra miatt), szóval a plakát és a rendszer, ők ketten oly szép szimbiózisban éldegéltek együtt, hogy hajlamosak voltunk azt képzelni, ők tulajdonképpen egy. Sőt maga a század is, merthogy úgy lett adagolva a főiskolás katedrákról, kinek Belgrádban, kinek Budapesten, hogy a plakát a 20. század művészete. Szóval nem a 21-é. Nyilván. Utoljára talán a ’89-es nagy jövés-menésben volt érezhető, hogy tétje van annak, amit az utcai plakátok beszélnek, legalábbis akkor azt hittük. Az azóta eltelt időszakra erősen rányomta bélyegét a merkantil grafika pénzillatú térhódítása, illetve a szakmai értékeket átrendező digitális revolúció. A hagyományos plakát az utcáról visszaszorulóban van, többnyire már a kiállítótermek falain jelenik meg, hiszen lettek az információ továbbításának gyorsabb és praktikusabb eszközei. Az elektronikus médiumok ábrázata egyre internacionálisabb, a stílusjegyek alapján már nem nagyon lehet eldönteni a tervezőgrafikai alko-

136


tásokról, hogy a világ mely táján készültek, ki készítette őket, sőt olykor azt sem, miért. Akad azonban, akinek, történjen bármi, fontos a plakát. Az a nagypárnahuzatnyi nyomtatott papír is, de még inkább az a gondolkozási forma, ami a plakátot jelenti. A gondolat pontos képpé fordítása, az egyértelmű fogalmazás, az emblematikus tömörítés, a meglepetés, a megállítás, a formák, a ritmusok, a kontrasztok, a kevés dekoratív szín használata meg ilyesmik. Nem folytatom, nézzenek körül. A megnyitó közben is szabad. A Baráth-plakátokról beszélek, a plakátbarátokról és persze a plakátok Ferencéről, aki fütyül arra, hogy a műfajon túllép az idő. Ő meg túllép e mai kocsmán. Műhelyében, igazi plakátmagányban a falragasz grand art produktummá manifesztá­ lódik. És tovább. Hát ennyit az elefántcsonttoronyról. A kor nagy tévedése, hogy fokozatosan megfosztja magát a nagy ősi jelképek, az egyetemes parabolák sugárzásától és erejétől. A plakát az, ami Baráth Ferenc: még mer foglalkozni ilyesmivel, ha elzártan, ha elefántcsonttoronyban Plakátterv művelik, akkor sem tud individuális maradni, közhelyes mindig, a szó jó értelmében az, mert a közös helyeket, a köztünk, a gondolataink közt pulzáló vákuumot tölti meg. Persze, ha már itt vagyunk s láthatunk régi Baráth-plakátokat, észre kell vennünk valami mást is. Ezek a munkák valaha pontosan meghatározott feladatot töltöttek be. Funkcionáltak. Az volt a dolguk, hogy mondjuk egy bizonyos rendezvényre elmenjenek az emberek és a hely, ahova elmennek, teszem azt az újvidéki magyar színház ettől életben maradjon, sőt talán még szerzőit (például Tolnai Ottót) és színészeit (például Ladik Katalint) is kifizethesse. A plakátok ott és akkor, jól vagy rosszul, bizonyára betöltötték ezt a feladatukat. Küldöncök voltak s lihegve szóltak. Ma már kit érdekel. Egészen más dolguk van most. Nem

137


bíbelődnek részigazságokkal, lélegzetvételükben a teljes egész süllyed és emelkedik. Elkezdenek beszélni a világról, amelyben készültek és arról, ahogy alkotójuk érezte magát abban a világban. Különös színeváltozáson mennek át, titkos tartalmak, rejtett áthallások, személyes üzenetek szólalnak meg bennük, amelyek függetlenek attól az egykori feladattól. Ha jól megnézik ezeket itt a falon, rájönnek, hogy mindegyik mögött ott áll mindig, személyesen a Baráth. Annyi példányban, ahányban csak kell. Ott van a harapós kávéscsésze, a matyómintás fehér ló, a platóni testeket tojó tyúk, a vérben tapicskoló nagy keleti patkány, a szemekkel telehintett nyakkendő, a szarni kivágott macska és a pöttyeivel könnyező katica mögött. Ő a mérték. A garancia. Hát ennyit a plakátságról. Meg talán arról is, hogy miben különbözik a plakát az efemer reklámnyomtatványtól. Baráth-tükrök – mondjuk róluk, s beléjük nézve azt vesszük észre, hogy már saját látomásainkkal dúsul a képlet. Egy műalkotás persze nem egy, annyi, ahányan megnézik. Baráth kezdte és mi, a bámészok fejezzük be azzal, hogy megleljük a saját nézőpontunkat, szemszögünket, amiről ugye mondanom sem kell, hogy nem a retina innenső oldalán van. Igen, ott (itt) bent. Na, ennyit meg a barátságról. Könnyű szeretni, amióta ismerem, szemernyit sem változott. Sem a stílusa, sem a tartása, sem hajválasztékának elegáns geometriája. Ebből aztán világosan következik, hogy képtelen megöregedni, pedig olyan vénségesen vén tanítványai voltak, mint Kassák, Moholy vagy Malevics. Lehet, hogy itt vannak valahol a hátsó sorban, talán a kék objektek folyosóján bolyonganak, vagy inkább holnap ugranak el, mert már nem bírják a tömeget. Az ő esetükben ez némileg érthető. Mi pedig élvezzük a tárlatot, meg is hatódhatunk, s köszönjük meg, hogy ez az úr mellettünk, kicsit inkább fölöttünk, még mindig kitüntet bennünket a barát(h)ságával. (Elhangzott a Budapest Galériában Baráth Ferenc kiállításának megnyi­ tóján 2011. február 11‑én.)

138


PLAKÁTSZONETTEK Kerényi János kiállítása a Zuglói Civil Házban. Plakátszonettek. Nem könnyű így elsőre, az egyik valami hivalkodó és szemkidöfő, a másik meg valami poétikus és légies. Persze azért meg lehet fejteni. Tömör és szabályokhoz kötött valami mind a kettő. Az egyik szakmában hetvenszer százat mondanak, a másikban két quartina két terzinát. Aztán gondoljanak az egymást fedő rímekre, meg arra, ahogy az egyik strófa áttűnik a másikon. Kiállító művészünk esetén is ez a legfontosabb szó: a transzparencia. Komputeresen mondva: a layerek. A jelképes és a konkrét egymáson. Mérsékelt enigma, hanyag dekadencia. Ha egy szonett meséjét el akarjuk mondani (eszünkbe ne jusson!), minimum egy kötet, ha egy plakát háttértörténetét lerajzolnánk, egy teljes képregény. Ez meg itt mind csak egyetlen kép. Pilinszkysen: plakátmagány. A transzparencia tehát a tömörítés műfaja. Ha plakáttervező akarsz lenni, próbáld meg egyetlen mondatba összefoglalni az egészet. Írd le részletesen, majd egyszerűsítsd a szöveget. Hagyj el mindent, ami nem feltétlenül szükséges. Sűríteni és tömöríteni! Érezni fogod, hogy mindig van egy szó vagy egy kifejezés, amelyik fölösleges. És ha már egyetlen betűre sincs szükséged, készen van a plakát. Ehhez képest én itt, na mindegy… Transzparens grafikát csinálni, már ez is nagyjából kimeríti a plakáttervezés fogalmát. Következésképp transzparens plakátokat csinálni azt jelenti, valami olyat, ami plakátabb a plakátnál. Egy jelenséggel két dolgot lehet tenni, elnevezni vagy azzá válni. Ajánlom, vizsgáljuk úgy megnyitónk tárgyát, K. J. grafikusművészt, a layerek, az áthatások, a transzparenciák, a vetületek nagymesterét (ne felejtsék el majd a Goethe-plakátot hunyorítva is megnézni), szóval vizsgáljuk úgy, mint aki maga is plakáttá vált. Sőt maga vált a plakáttá. Egyébként már zsenge gyermekkorában falragasszá változott, amikor azon a bizonyos 1955-ös fotón úgy ragadta meg a kalapácsot, hogy

139


a művészek kezéből rögvest kiesett a ceruza. Manapság úgy mondanák, a dizájnerek kezéből kihullt az egér. (Azt most ne firtassuk, hogy a dizájner, pláne az egér, akkor még mást jelentett. A kalapács például sarlót.) „Vagy mondok egy ilyen blöfföt, hogy plakát, vagy magam is elmegyek plakátnak, azzá leszek.” Az idézet a Prae-ből van, Szentkuthy persze valami mást mondott, azt hiszem, bükkönyt, de mindegy, ide most plakát kell, plakát, ami megrajzolható, kinyomtatható, fölragasztható, lesprézhető és megszaggatható, mint ahogyan az a plakátok curriculum vitaejéhez illik. Ha már életrajz, hadd meséljem el, hogy e plakáttá változott férfiút még abban az időben ismertem meg, amely időt, sőt kort a plakát idejeként, sőt koraként nevesítettek: úgy tanították az Iparművészeti Főiskolán, ott is a typografikának híKerényi János: vott szak plakáttervezés nevű mellékszakán, hogy a 20. század művéPlakátterv szete a plakát. A dolog azóta némileg módosult, egyebek közt: ez már nem a 20. század. De ne siessünk annyira, szóval az Iparművészetinek, rövidebben Iparnak hívott műintézet diákjai voltunk egykor, amely a Zugligeti út elején volt (illetve van most is, csak azóta a sokkal elegánsabb Moholy nevet nyomtatta rá a névkártyájára), szóval a suli a Zugligeti elején, mellesleg a világ legszebb villamosvonalán: Egymás nyo­ mán az ötvennyolcas / sínén billegünk, nyári holdas / nagy délután van, és tücsök szól, maradj le halkan Orfeusztól…, bocs, ez mellékszál, illetve mégsem annyira mellékvonal, legalábbis ha vissza akarunk valahogy kanyarodni fémes villamoscsikorgással oda, hogy plakáttá változunk. Egy megállóval lejjebb lakott ugyanis a fentebb emlegetett Szentkuthy, szemben a Budagyöngye piaccal, ahol főtt kolbászozni lehetett művé-

140


szettörténet-óra előtt, olykor helyett, a műtöri és a főtt kolbász pedig igazán Szentkutyás rekvizitumok, jól passzolnak egymáshoz, ahogy az esernyő és a varrógép a műtőasztalon. Mi persze fütyültünk az ilyesmire, és ha a főtt kolbász után maradt még valami apró a zsebünkben, bementünk a Remíz melletti (oda jártak hálni az ötvennyolcasok… az ötvenhatosokkal), szóval a Remíz melletti Ifjúság presszóba és rendeltünk egy fél Unicumot. (Csak a plakáttörténeti tudományosság okán.) Volt, hogy négyen ittuk. Bocs, Bandi, neked most nem jut, szóltunk oda a sarokban árvuló szoborhősnek, akivel a gaz zsandárok…, mondjam-e tovább? KIMSz-esek vágtak hajdan e tájnak, Élükön Ságvári járt… aztán ahogy elmúlt tőlünk a keserű pohár, most már ne csak az Unicumra tessenek gondolni, mert azért vagyunk grafikusok, hogy értsünk a metaforák nyelvén, szóval ahogy azok a bizonyos jelképek (értsd: sarlók és kalapácsok) átkerültek az első T-s fiókból az utolsó T-sbe, a szögek és kalászok meg – na ja… elég az hozzá, hogy a mi szakmánk alól is kihúzatott a vörös szőnyeg. A plakátnál sokkal frissebb, olcsóbb és közvetlenebb médiumok kerültek elő, az emberek már nem az utcán sétálva informálódnak, mondhatni, befellegzett a falragasznak. Ha azt mondom, mégse, akkor a Kerényi Jancsi-félék jutnak az eszembe. Mert mi történt? Az utcáról jószerivel eltűnt a plakát, ami nem jó, sőt rossz, de eltűnt vele a megrendelő is, ami viszont nem rossz, sőt jó. Nincs, aki beleszóljon, hogy mi készül a plakáttervezéssel fölhagyni képtelen, egyre önállóbbá váló művészféleségek rajzasztalán, komputerében, sőt agyvelejében. Ezek meg hivatásuknak érzik, hogy ha a plakátot nem is, a plakátos gondolkodásmódot tovább éltessék. A plakátok behátrálnak a galériákba, a kiállítótermekbe, a múzeumokba és megtörténik a nagy avanzsír, a színeváltozás, a transzfiguráció: iparművészet helyett grand art lesz belőlük. Na ja, hogy a plakátgrafikusok zsebe újabban huzatos egy kicsit. Hát ki nem fütyül rá? Éljen Kerényi, éljen a plakát! És nyíljon meg végre a kiállítás! (Elhangzott 2015. január 12‑én a Zuglói Civil Házban Kerényi János Plakát­szonettek című kiállításának megnyitóján.)

141


P.Ó.C.S. Mért vártok még ó, halkszavu majsai* múzsák? E klasszikus arcélt kupolázó szépivü homlok halmára vajh’ mért nem omoltok? Tán a babérok** sokasága ijeszt el, S rózsaszin ajkatok nem lel e dúsan Koszorúzott mennyei főn már Csóklani több tért? Rossz kifogás! Hősünk frissen feredőzött ünnepi testén Nincs porc, ó porcika sem, mely Ne volna tiétek vitézlő márciusunknak Idusa napján.*** Vagy riadalmatokat tán e lángeszü férfi Dölyféről, s nagy szigoráról terjengő hírek okozzák, * Majsa, azaz Kiskunmajsa, a plakátművészet megbecsüléséről nevezetes település a Dél-Alföldön. Hősünk ezenkívül még világhírű Európában, az Európához csatlakozó országokban, a később csatlakozókban, az Európához később csatlakozó földrészeken, a Földön, a Naprendszerben, a Tejútrendszerben, az univerzumban stb. (Lásd még babér.) ** Babér: lásd fentebb. *** Elhangzott folyó év március 15‑én a fent nevezett település plakátmúzeumában. (Elnevezve Konecsni Györgyről [kétszeres Kossuth-díj], az átkeresztelés folyamatban.)

142


mit félnek fenn a miniszteriális titkárságok polcán csücsülő szőke* cicák is? Ó szállj tova hát hiu aggodalom! Aki olvas e tengerszínü szempár mélyén Lakozó gyermeki lélek kurzivált** betüjéből, Csak szelidelmet olvasa onnan, Semmi haragvást. Vagy habozásotokat, s szép kiskun szemeteknek bájdus lesütését más baj okozná? Ó tudom is már! Aggódtok sziveim, bántani meg ama négyet,*** akiknek nem csurran a múzsai kegyből. Féltek, Baráth**** megtépi ruháit, Ducki***** felejti magyar, Árendás****** döf szive rajzszög I vot eto zokogja: konyec.******* Kúnszemü szűzei békés, szőke homoknak, Kár a nagy aggodalom! * A barnák is, sőt! ** Nem az, amire gondolni tetszenek: kisbetűt jelent. *** Plakáttervező kollégák: Árendás József, Baráth Ferenc, Ducki Kristóf (illetve Krzysztof Ducki), Orosz István. ****  Mindig nagyon fess, lásd vonalzóval igazított frizuraválaszték (vö. T. Ottó [Magyarkanizsa–Palics]). ***** Nem is tudni jól sose, lenni lengyel állampolgárja, de művésznek igazi magyar (legutóbb odakint [himnusz nélkül] 0 : 0, visszavágó a Népstadionban). ****** Ő az Aranyrajzszög Díj első tulajdonosa. ******* Alias agyő! (Kimentek.)

143


Mind ezek* itt példát róla vevének,** Elsőként emlegeték (holmi P. Sándor*** után), S ércnél maradóbb szobra, ha áll majd Kiskunmajsa hegyének legzordabb sziklai bércén,**** Sajtból kifaragva,***** sógyurma lován, Ők vésik márványtalpazatába e két szót majd legelébb, P ó c s, és csupa naggyal alája, P L A K Á T!****** (Elhangzott a Kiskunmajsai Konecsni György Múzeumban a DOPPplakátkiállítás megnyitóján.)

* DOPP. Lásd fent, majd lásd lent (lásd még Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I. köt. 492–493. o.). ** A kortárs művészetkritika a kérdésben még megosztott: a 21. században a különböző erővonalak melletti rendeződés várható. *** P. S.: feltehetően Petőfi Sándor vagy Pincehelyi Sándor (lásd még: utolsó előtti P a DOPP‑ban), esetleg Picasso Sándor vagy Puská Söcsi. **** Szerző tudja, hogy Kiskunmajsán nincs is hegy, csak jól hangzott. ***** Olyan, mint a Hold (csak büdösebb és lyukas [beszerezhető Nagy Tamásnál /ha reklámnak minősül, törlendő/]). ****** Lásd még: poszter, falragasz, reklámnyomtatvány, nagy színes vizuális izé. Anyaga többnyire papír, olykor sógyurma (hozzávalók: Walter, Becherovka, Haris stb.).

144


HOGYAN CSINÁLNI JÓ PLAKÁT? Krzysztof Ducki néha megjavítja a komputeremet (telefonon keresztül is képes erre), én meg cserébe kihúznám a talpából a tüskét, ha történetesen tüskébe lépne. Ő a beherovkát szereti, én az úzót. Ő horgászik, én futballozom. Szóval csupa praktikus dolog kerül szóba köztünk – a „magas művészet” alig. Nem is nagyon kérdezem ilyesmiről, mert pontosan tudom, hogy mit válaszolna. Amikor nincs a közelben – jó messzire van –, ki is tudok találni olyan beszélgetéseket, amelyeknek ő az egyik résztvevője. Krzysztof Ducki (a továbbiakban: a Mester – vö. atyamester, nagytanítónk, Bem apó stb.) szívélyes tanácsokat ad ifjú s igyekvő pályatársainak a plakátművészet (vö. poszter, falragasz, falra hányt borsó stb.) mibenlétét illetően. Hosszabb esztétikai példabeszéd (vö. parainézis, trattato, kiskáté stb.) rövidített esszenciája. – Ó, Mester, mit tegyünk, ha plakátot terveznénk? – Ha akarsz lenni plakáttervező, próbálj meg összefoglalni egyetlen mondatba, amit ki akarsz fejezni a plakáttal. – Egy mondatban a plakát üzenetét? – Le is írhatod egy papirosra. – Mi a következő lépés, ó Mester? – Egyszerűsíteni kell a leírt szöveg. Elhagyni minden, ami nem feltétlenül szükséges. – Sűríteni és tömöríteni! – Érezni fogsz, hogy mindig van egy szó vagy egy kifejezés, amelyik fölösleges. – Pokolba velük? – Ha már egyetlen kib…ott betűre sincs szükséged, készen vagy a plakát! Vagyis a plakátok legfontosabb ismérve ez a végletekig menő kon-

145


Krzysztof Ducki: Plakát

centráltság. És a pillanat. A jelen idő! Akkor és ott kell hasson, amikor és ahol megjelenik, később akár érvényét is vesztheti. És minden más mellékes. Mondok egy példát. Egy lengyel plakátot: a legelsőt, amelyet megismertem. 1956. november elején leszállt Ferihegyen egy gép. Varsóból jött. Vért hozott. Vért a forradalomnak. Egy hatalmas hordónyit. Ugye kár lenne megmagyarázni: minden szó csak elvenne a kép erejéből. És ugye nyilvánvaló az is, hogy a plakátnál csak másodlagos az, hogy megrajzolják, hogy kinyomtassák, hogy fölragasszák és hogy leszaggassák. Ducki Kristóf vérküldemény a magyar plakátnak. Vér a pucájába. (Ráfér!) – Értjük már, Mester, hogy a jó plakát szavak nélkül kell, hogy szóljon. – Hm. – A „hic et nunc” fontosságát is sejtjük már. – Hm? – Ám mégis, mint minden művész, valahogy azt szeretnénk, ha beszélnének a munkáinkról, méghozzá szavakkal, sőt, ha valami módon még túl is élnének minket: léteznének a jövőben is. – Mi a pi…nak? Sajnos Krzyszek néha megmakacsolja magát (a képzeletemben) és nem azt mondja, ami elvárható volna tőle, pláne egy ilyen fontos mélyinterjúban. Legföljebb az lenne felhozható mentségéül, hogy amikor viszont ő képzel el engem (legalábbis ahogy én elképzelem, hogy ő

146


hogyan képzelne el engem, ha ő is olyan képzelődős volna), akkor én olyan okos vagyok, hogy csak na… – Jé, hiszen ez a plakátot én csináltam! – Persze Kristóf: a Nagy Imre-plakátot. Itt lóg a szobámban, mióta nekem ajándékoztad. – Valami beázás kellett eltakarja? – Semmi baja a falnak. Egyszerűen szeretem. – A miniszterelnök? – Krzyszek, a te plakátodat tartom nagyszerűnek. –? – Mert arra a kérdésre válaszoltál vele, amire az előbb nem akartál: hogy tudniillik mitől lesz „túlélő” egy plakát. – És mitől lesz? – Hát nézd, itt vannak ugyebár ezek az idősíkok: 1848: a „talpramagyar” betűtípusa meg Kossuth az „azt üzentével”, sőt Bem apó…, aztán 1956: az elnök meg a varsói vér… és 1989: amikor megjelent az utcán… és hogy egy lengyel megint… – …a jelen idő. – Hát épp ez az, hogy nem! Ennek a plakátnak a jelen ideje most is van, akkor, amikor épp fölnézek a rajzra (Budakeszin 1997. július 23‑án, délután 6 óra után 3 perccel), vagyis azóta (százötven éve?) folyamatosan… érted… az összes jelentésréteg… együtt… befejezhetetlenül. – Nekem volna egy ötlet. –? – Arra, hogyan befejezni mégis. Próbálj kihagyni minden, ami fölösleges. Jó szöveg, de sűríteni és tömöríteni… majd ha már egyetlen betűre sincs szükség, akkor… esetleg. (Megjelent Krzysztof Ducki Plakátok/Plakaty/Posters című könyvében 2006‑ban.)

147


KRZYSIEK – Jó napot kívánok, igen, én vagyok az. – A Városi Könyvtárból beszélek, kapcsolnám Kucska Ferenc igazgató urat. – Tessék. – Halló, Pistám, meg tudnád adni Kristóf számát? Elszórtam valahogy. – Persze. A következő telefonból aztán kiderül, egy kiállítás miatt hívná, a harmadikból, hogy én fogom megnyitni, a negyedikből, hogy mégse, mert nem érek rá, de köszi, azért szeretem Kristófot, Kucskát és Győrt is. A sorrend tetszőlegesen fölcserélhető. Aztán jön az ötödik: – Semmi baj, Pistám, elcsúsztatjuk úgy, hogy ráérj. Kedd? Na, nehogy mán miattam, hogy a gombhoz a kabátot; de a lelkem mélyén már érzem, ezt nem úszom meg. – Hát, a kedd az tényleg szabad. Plakátok? Ha kedd, akkor plakátok. És csupa új. Kristóf egyébként nem is Kristóf, hanem Krzysztof, sőt Krzysiek és már állított ki itt, nem is túl régen, úgy látszik, nagyon egymásra találtak, Kucskának tetszettek a képek, Krzysieknek meg ízlett a gomba. Nekem most a képekről kéne beszélnem, de azokról már a múltkor volt méltatás (Pörös Géza megnyitói szónoklatából szinte minden kiderült), így marad a gomba. Arról még nem szólt senki. Kezdjük ott, hogy Kucska Feri valami rejtélyes okból időről időre elvándorol Kárpátaljára: Zakarpackája Obl. Ezt kellett írnom a borítékra, amelybe az Etus néninek írt levelek kerültek. A szovjet postát csak akkor vitték ki a színmagyar faluba, Barkaszóra (­Barkaszovo), ha a címzés cirillel volt: Etel Sitev. A Sütőt ott valamiért Sitevnek kellett írni. Ékezet nincs. Az én nagyanyám volt az egyetlen széles e hazában, aki örült, hogy az unokája oroszul tanul. Egy szót

148


sem értett ugyan belőle, de azért kikérdezte a memoritereket: Já kvám picsú, csivó zse bóle… Egyszer egy orosz plakátművésznek elszavaltam; ez volt a nyolcéves tanulmány egyetlen kézzelfogható eredménye, a kolléga arcán patakokban folytak a könnyek, sto ja mágú jisó szkázáty…, és hamarosan kivándorolt Izraelbe. Mindez még Hágában történt, ­Krzysiekkel együtt mentünk oda, az ő hatalmas Mercedesén, amelyik lejtőn lefelé nyolcvanat is tudott, és apró olajcseppeket hagyott maga után Európa térképén, amerre elhaladt. Tudom, hogy a gombához kéne visszajutni valahogy (mégis inkább a gombához lenne varrva a kabát?), de most egy másik utazás jut eszembe: Baráth Feri írt, csináljunk kiállítást Újvidéken, Tri autora iz Magyarske. Ebből a triből lett a DOPP. A kezdőbetűkből. Krzysiekkel kezdődik, ő a D, mert hivatalosan Duckinak hívják. Lengyel ember és magyar művész. Hogy nálunk él, abban elévülhetetlen érdeme van egy Ági nevű pesti lánynak és egy Wojciech nevű varsói férfiúnak. Előbbit túlságosan megszerette, az utóbbit viszont olyannyira nem állhatta, hogy egy levegőt sem kívánt szívni vele, miután az illető hadiállapotot vezetett be Lengyelországban. A dolog harminc esztendeje történt, épp harminc éve jött a fiú Magyarországra, vagyis itt most egy jubileumi tárlat nyílik. A költözködés legnagyobb nyertese persze a magyar plakát lett. A lengyel plakátos olyan, mint a brazil focista és a cigány muzsikus. Bármit csinál, nem tudja elcseszni. Volt idő, amikor nem mozizni jártunk a Toldi moziba, hanem csak azért, hogy a bejárat fölé festett pannókat megbámuljuk. Alig vártuk a műsorváltozást, hogy egy új, egy példányban készült Ducki-posztert lássunk. Egyébként akkoriban az imént említett DOPP jelentette a magyar plakátot, legalábbis külföldről nézvést: együtt plakátoltunk Dániában és Japánban, Amerikában és persze a wilanówi múzeumban. Még talán a rendszerváltás is feldolgozható lenne DOPP-os-plakátos nézőpontból. Sőt a csehszlovákok bársonyos forradalmába is beledoppoltunk. Nehéz elfelejteni, mekkora reveláció volt Ducki Munkásőrség plakátja és elsüllyedő Aurórája, a kitört villafogak május elsejéje pedig… ha példát kell találni arra, hogyan lehet bonyolult szimbolikát, filozófiai sokrétűséget, történeti beágyazottságot egyetlen végletekig leegyszerűsített rajzban megjeleníteni, mindig ez jut eszembe. Meg a

149


lerajzolt nóta, hogy a Nagy Imre azt üzente… De ott tartottunk, hogy Kucska igazgató úr időnként hazatér valahonnan a Kárpátokból, hozza az erdei gombát, amivel megajándékozza kedvenc kiállítóit. Aztán művészberkekben szájról szájra járnak a receptek. És ami a legmeglepőbb, a művészek zöme életben marad. Én már kétszer is kaptam gombát, egyszer meg hólapátot. Az egyiket, mert akkor, valamikor a kilencvenes évek elején lehetett, kettővel érkezett, Budakeszire, a másikat Nagy Gáspár költő kapta, aki valamiért nagybátyámnak szólította őt. Engem meg többnyire fiacskámnak hívott, így aztán már-már kozmikus az a távolság, ahonnan fölnézhetek Kucskára. Elfelejtettem mondani, hogy épp tomboló nyár volt. Hogy az idén lesz-e tél, az bizonytalan, a hóra sem vennék mérget (esetleg gombát) ilyen klímaváltozós időkben. Egyedüli bizonyosság a pincében álló hólapát meg az új Ducki-plakátok a Városi Könyvtár galériájában. Kérem, szeressék őket és alkotójukat. (Elhangzott a Győri Városi Könyvtárban Krzysztof Ducki plakátkiállítá­ sának megnyitóján 2012. szeptember 18‑án.)

150


DA-DA: HORKAY Igen-igen! Vagy hogy szemernyi nosztalgiával elegyítsük kifogástalannak már a hőskorban sem nevezhető nyelvemlékeinket: da-da. Tom Stoppard Travesties című színművének egy burleszkjelenetében az orosz bolsevik, Vlagyimir Uljanov és a román költő Tristan Tzara egy zürichi könyvtárban, vagy tán épp a Cabaret Voltaire‑ban, ki emlékszik már, véletlenül összecserélik az aktatáskájukat, és bár az első blikk az értetlenkedésé, hamarosan megérinti őket a szerendipity kacajos ínycsiklandása. Szerencselelet. Ha a jelenetet továbbfűznénk, kiderülne, hogy a kommunizmusnak nevezett és nagynak képzelt generációnkhoz oly pikáns élményeket rendelő valami voltaképp bájos diáktréfa volt, übüista csínytevés, szórakoztató kultúrblöff, a dadaizmus nevű műtörténeti fejezet viszont véresen komoly társadalmi dráma, bélkiontó iszonypetárda, univerzumrengető anarchiabomba. Tőrőlmetszett szupergulág. És dolgozatunk tárgya, Boldogságos Horkay István továbbcsavarintja a jelenetet, nincsenek (nekünk se legyenek) kétségei, hogy az elhivatott dadaművész Lenin (Woland professzorként tessenek ráismerni) és elszánt (álszent) követőinek ábrázolhatatlan leglényegét (a kis bajszú sörpuccsost és a nagy bajszú grúzt ki ne hagyjam) a plakát jelenítheti meg legautentikusabban, egyedül a plakát, a pLaKáT, a PLAKÁT, ami – Kurt Schwitters fejbe ütős fabetűivel szedem (kövér Bodonival), hogy megértsék Brüsszeltől Alcsútig – új virágkort ér meg. Legalábbis felkent mesterünk sokértelmű opusain. Lautréamont boncasztalán tortapapírra tétetik az irgalmas Jézus átdöfött szíve, Inferno, hetedik kör, kitinpáncélba zárt püspöksüveg. Cirokseprű dámaköntösben, kékszakáll az álarcosbálban, speedballing Basquiat, szitakötőszárny és empirio­ kriticizmus. Prince of Denmark transzparens koponyametszete. Digitalizált szívritmus: Jorick morzeüzenete. Braguette. Möszjő Braguette. Hímvessző elhelyezésére való páncélozott nadrágtoldalék. Látványslicc.

151


Horkay István: Plakátterv

Rinótülök mint napóragnómon. Zsebórában ketyegő üvegszem. Üvegszel. Üvegszünk együtt. „Andaxin kisasszony finom fehérben rizsporoz, parókás gavallér bájolva oroz (mulatt-mulat) szoborfehér nő mereng, hallik a menüett An–Daxinban.” A password: abecedárium. H. I. úr kollázsherceg X‑ben (X = Rév-Buda-Fülöp-Pest) plakátról plakátra lépeget. Szimmetriáról aszimmetriára lépcsőz. Nem kell tovább suttogni, Szezám… Léna Roselli Galéria… tárulj! (Elhangzott Horkay István plakátkiállításán 2016. június 10‑én Buda­ pesten a Léna Roselli Galériában.)

152


LEVŐDIK IDŐVEL… (Horkay István szimmetrikus plakátjairól) A közhasznú, latinnak nevezett ábécé 26 betűjéből csak 10-nek van tükörszimmetrikus alakja. Ez kábé 38 százalék. Horkay István 12 betűből álló nevében 8 szimmetrikus betű van, vagyis a név kétharmada tükrözhető képlet, a könnyen tipografálható 6–6-os szótörésről nem is beszélve. Nomen est omen – tehát a szimmetria meghatározó szerepéről fogok elmélkedni. Vessünk először egy futó pillantást az alkotóra, elvégre cikkünk célja a bemutatás is. A vizuális művészetekben iskolázatlan szem számára is nyilvánvalóak a két fül közt szabályosan elhelyezkedő gömbölyded fej rekvizitumainak jellegzetességei. A szimmetriatengelyt kijelölő orr, a későbbi duplikációkat finoman előrejelző orrlukakkal, ennek, tudniillik az orrnak határozott függélyességét ellenpontozó horizontálisan (landscape formátumnak aposztrofálja a digitális újvilág) megjelenő száj. Horkay-oldalakat lapozva, Horkay-szájtokon szörfözve a friss ismerős is magától értetődő természetességgel konstatálja, hogy szinte kizárólag szembenéző arcképeken jelenik meg. A jelképmagyarázatokon felnőtt látogató már mondja is a leckét: nyitott, szívesen megmutatkozó, kapcsolatokra kész, extrovertált személyiség. Az imént ígért bemutatás mégsem kerülhető meg, Horkay magyarországi ismertsége ugyanis messze elmarad attól, ami az alkotások alapján megilletné. Képzőművészeti tanulmányait Krakkóban, Tadeusz Kantor (igen, a Halott osztállyal híressé vált Kantor) növendékeként, majd a dán királyi akadémián a fametszetkirálynál, Palle Nielsennél végezte. Legfontosabb vagy legalábbis leghíresebb művei is külföldön készültek, ráadásul nem is őt, inkább Peter Greenaway nevét fényezték a kitüntetések, amelyeket ezek a munkák elnyertek. Horkay az angol filmguru látványtervezője volt.

153


A hetvenéves művész szerteágazó pályájának bemutatására aligha vállalkozhatnánk, egy késői korszak és azon belül is csak egyetlen műfaj, amiről szót kerítünk. A plakátokról lesz szó. Mondhatnánk, hogy egy kicsit azért bonyolítsuk a képletet: a plakátokról és a szimmetriákról. Mindkét dologban van valami rendellenes. Horkay István akkor kezdett el plakátokat csinálni, sőt tette meg a műfajt 21. századi oeuvre-je főcsapásának, amikor a plakát épp lassú agóniájába kezdett. Új, frissebb médiumok vették át a szerepét, legföljebb néhány elszánt – vagy álszent – múlt századi figura tartott ki mellette, ők is csak azért, hogy könnybe lábadt szemmel nosztalgiázhassanak. Aztán jön a mi emberünk és akkora lendülettel újítja meg a szakmát, hogy tátva marad a szájuk. A szánk. Ez a plakát persze már nem vagy csak áttételesen nevezhető az „utca művészetének”, önálló kiállításokon, nemzetközi biennálékon és leginkább az internet közösségi oldalain tündököl, és efemer sajátosságai sem a klasszikus plakátok curriculum vitae-je szerint íródnak; a klasszikus „kinyomtatják – fölragasztják – leszaggatják” sorozat helyett Horkay maga tervezi át újra meg újra az opusokat. Vannak plakátjai, amelyek nyolc-tíz verzióban léteznek úgy, hogy kézzelfogható, kiprintelt változatuk talán nincs is, így aztán az értékelést-bírálást feladatul kapó kolléga sem tudhatja, melyik tekinthető eredetinek vagy épp véglegesnek. És valamijük még nincsen ezeknek a plakátoknak: nincsen megrendelőjük. Nem art direktorok, sztájlisztok és éceszgéberek utasításait követik, igaz, nem is várja tőlük senki, hogy egy párt diadalmaskodjék általuk, vagy egy megbízó zsebe degeszre tömődjön. Hogy következésképp az alkotó zsebe sem dagad, azt esetünkben – a függetlenség megváltására gondolva – csak kicsiny rossznak értékeljük. Kollázsok, idézetek, újraértelmezett fotóátiratok, dinamikus képi alá- és mellérendelések, továbbá önállósuló, sajátos rendszerekbe foglalt tipográfia. A dada és a posztmodern násza. A Kurt Schwitterstől kölcsönzött fabetűs idézetet („dada” – kövér Bodonival szedve) facebookfejléceként választja. A dekonstrukció szabadosságát, a quodlibet anarchiáját hirdető ősizmus azonban posztmodern regulákat kap, amelyek a plakát tradicionális jellegzetességeiből s persze az alkotó személyes vonzalmaiból fakadnak. Ezek a regulák pedig (sejtem én,

154


hogy csak kívülről nézvést azok) szoros kapcsolatban vannak a szimmetriákkal, játékosan megjelenítve, olykor a felmagasztalásig srófolva formai létezésüket, tartalmi megmutatkozásukon azonban évődve, ironizálva, filozófiai hozadékukat jókora idézőjelbe téve. A legszembeszökőbb a plakátok antropomorfizáló hajlama. A tárgyak iparkodása, hogy emberarccá változzanak. Metszetkivágatok, fotók és valódi tárgyak – zömmel nagyanyáink padlásuniverzumából (ne felejtsük, az a plakát hőskora is!) testté lőnek, hogy megmutassanak egy addigi funkciójuktól merőben különböző diszciplínát. A Lautréamont boncasztalán sorjázó tárgyak üzenete nem túl bonyolult: egy meg egy az három. A szimmetria, különösen, ha a rend és a szabály fogalmával társítjuk, összefüggésben áll az ideológiai és a politikai szférával is. Naná: a mindenkori hatalom jelképe a makulátlan szimmetria, akár ötágú csillagként, akár horogkeresztként tündököl. A dölyfös felmutatás mellett a szarkasztikus kétségbe vonás meg az ironizáló bölcselkedés egyaránt szimmetrizálva történhet. És ne csupán a tükörszimmetriát konstatáljuk – mely örök kéz szabta rád… –, de az alkotói kézművességhez kapcsolt kiralitást, a forgási, a csavarodási, a rotálási változatokat is, meg azokat, amelyek a tradicionális geometria szerint ugyan magyarázhatatlanul, mégis közvetítik azt a fenséges misztériumot, amelyet talán jobb híján nevezünk szimmetriának. Minél tovább nézzük s próbáljuk elemezni a Horkay-féle szimmetriamanifesztációkat, annál biztosabban érezzük, egy filozófus keresett itt magának nyelvet ahhoz, hogy saját koordinátáit bemérje, a való világtól mért távolságát megmutassa. És a plakátban találta meg ezt a nyelvet. Mert az, hogy magáról beszél a Shakespeare-, a Dante-, a Bulgakov-művekhez készített plakátok örvén, az nyilvánvaló; hogy beszél-e a korról is, a 21. század elejéről, amelyről azt hittük, már nem a plakátok kora leend, az majd idővel eldől. Az idővel, amely, mint tudjuk, szimmetrikus és palindróm: …IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI. (Megjelent a Magyar Iparművészet 2016. októberi számában.)

155


A NŐ HÚSSZOR Húsz nő kitalál magának egy férfit, a bonyodalmak elkerülése végett egy olyat, aki nem él, vagyis fikciók és legendák kapcsolhatók hozzá, illetve olyat, aki azért mégiscsak élt, tehát konkrétumok is szóba jöhetnek. A konkrétum adott, lévén a hölgyek választottjukhoz hasonlóan maguk is dizájnerek, tehát a téma legyen maga a dizájn. Bonyolításképpen a dizájn mégsem annyira konkrét fogalom, mint hinnénk, mindnyájan mást értenek alatta, mentségükre szóljon, hogy a választott férfiú, akinek kapcsán alapos háttérkutatást végeztek (s ilyesmire vették rá az önök előtt ágáló beszélőembert is), szóval választottjuk, Bruno Munari olasz tervező is hol így, hol meg úgy definiálja. Mert, hogy el ne felejtsem mondani, az illető nemcsak dizájnerként, hanem dizájnteoretikusként is jeleskedett, sőt jól tipografálható rövid szállóigéket post-itelt ki a világhálón, illetve tették ezt az életmű feldolgozásába belemélyedő Munari-szakértők, akik történetesen (bár a fess férfiú fényképeit nézegetve aligha véletlenül) mindnyájan hölgyek voltak. „Tanuljuk meg másvalaki szemével nézni a világot!” – íme egy klas�szikus Munari-mondás, tegyük hozzá, igazi dizájnerálláspont, egy képzőművész ugyanis épp fordítva mondaná: tanulja meg mindenki az én szememen keresztül nézni a világot. A szállóigét felvezető magyarázat szerint csak az, aki nyitott a látás különféle módjaira, az, aki egyszerre többféleképpen tudja látni a világot, az képes rávezetni mást is a látómező szélesítésére, és ez a soknézőpontúság, ez a panorámázó tekintet, ez tulajdonképpen maga a dizájn, a progettazione… Szóval szokjuk meg, hogy másvalaki szemével nézzük a világot. Egyelőre persze Munarit próbáljuk meg a húsz hölgy szemével látni: negyven szemmel. Univerzális mindentudó: foglalkozott az igazi művészettel meg az alkalmazottal, csinált világítótestet és KRESZ-táblát, betűtípust és plakátot, mesekönyv-illusztrációt és újsághirdetést, díszcso-

156


Farkas Anna: Kiállítási meghívó

magolást és autókarosszériát, karosszéket és bélyegsorozatot. Oly sok mindent, hogy stílusába a futurizmustól az absztraktizmusig, imidzsébe a nyakkendőtűtől a mandzsettagombig, ízlésébe a duce magasztalásától szapulásáig szinte minden belefért. Picasso, akivel egyszerre ünnepelte a születésnapját, korunk Leonardójának nevezte, amiből akár a dizájn jolly jokere definíció is kihallható, én persze tiltakoznék, és nem csupán az hommage-tárlat ünnepi pillanatai miatt, hanem azért is, mert történetesen az a bizonyos közös szülinap engem is kötelez. Lehet, hogy ezért lettem ideállítva? Talán érzékelik, hogy a cyranói zsákutcába momentán nem nagyon mennék bele, abba tudniillik, hogy az erkély alatt lapulva én találom ki a fényező dumát, ők meg mind a húszan agyba-főbe lájkolják az olaszt. De fordítsuk komolyra a szót. Tudom én, hogy az lenne píszí (politi­ cally correct), ha nem venném észre, hogy ők húszan mind nők, az meg egymagában mind férfi, az meg már egyenesen píáj lenne (politically incorrect), ha azt is konstatálnám, hogy nemcsak nők, hanem helyesek, ifjak és üdék, ami ugyebár csak a konvencionális esztétika sillabuszai szerint mond ellene az MSZM (mértékadó szellemi műhely) tradicionális szabályainak, egyébként az ég adta világon semmi köze hozzá. Sőt! (Mondhatnám, ha ez a sőt nem volna olyan áthallásos, utalván – és ezt

157


már duplazárójelben teszem hozzá – az imént megnyílt MPT [Magyar Plakát Társaság] kissé macsósra sikerült gender összetételére.) Mindazonáltal a kiállítók, ha már „Nő-vér-vonalnak” keresztelték a kiállítást, bizonyára egyetértenek a szószólójukká választott illetővel (történetesen férfi), hogy a hazai dizájnban vérfrissülés szükségeltetik (korábban és más apropóból úgy fogalmaztam: vér kell a pucájába), és e fényes társaság, amelynek egyébként neve is van: MATT (Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társasága), és amelynek mellesleg férfi tagjai is vannak (sőt sokkal több férfi tagja van), alapítása, vagyis 2006 óta imponáló lelkesedéssel és kívülről úgy látszik, hasznosan és sikeresen munkálkodik e vérfrissülés érdekében. A mostani, megnyílófélben lévő tárlat beharangozójából idézem: „A design sokfélesége olyan, mint a női lét. Csupa állandóság és folyamatos megújulás. Csupa lényegtelennek tűnő igazán lényegi. Csupa érzés és mégis praktikus cél. A design rezdülés, mint a női lélek, amely illékony és mégis örök. A MATT »Nő-vér-vonal« című kiállítása ezért hölgyekről szól, akik a design szakma állandó-pillanatnyiságával ünneplik a Bruno Munari életművet.” Az idézett szöveg egyetlen momentumára koncentrálnék: a szakma állandó pillanatnyiságára. Zavarba ejtő szókapcsolat, bár az előzmények nyomán érteni vélem, annyit tesz, a megújulásra leginkább hivatott, sőt arra anatómiailag is predesztinált hölgyek ünnepélyesen deklarálják, itt tart ma, 2013. október elsején kedden este fél nyolckor a graphic design, s ez az up-to-date attitűd épp azért fogadható el, mert átélt és komolyan vett tradíciók hitelesítik. Történetesen dottore professore Munari. Vagy inkább úgy mondanám, az, amit Munariba a nők, ők húszan, a negyven szemükkel belelátnak. Akik ismerik a Munari-életművet, azok bizonyára észreveszik, hogyan kapcsolódnak a magyar lányok munkái az olaszéihoz, miféle parafrázisokon keresztül nyerik el értelmüket, akik meg nem ismerik, azok higgyék el, és visszafelé, a hölgyek transzparens munkáin átnézve fedezzék fel az olasz alakváltó sziluettjeit. Mind a húszat. Balla Dóra a szimmetriák sejtelmes drámaiságát, Csipler Dorottya a test galaktikus leképezését, Déri Enikő a betűk mitikus struktúráit, Diósi Réka a mozgáspályák humanizálását, Duboczky Anna a transz-

158


parenciák frissességét, Farkas Anna a tovarezgő üzenetek átkódolását, Hidvégi Anna a villaírás játékos artisztikumát, Kálmán Tünde a futurizmus feminin báját, Koroknai Kira a művészet és a természet találkozásának paradoxonját, Kovács Adrienn az önállósulni akaró betűk elszántságát, magukrautaltságát, Murakeözy Gabriella az óceáneum jellé kódolását, Nádi Bogi a villaszignó csokorburjánzását, Novotny Dóra az átlók és a hajtások eleganciáját, Pletser Cecília a csigavonal szofisztikált jelentésrétegeit, Riba Hilka a dizájn és a művészet színes egymásba lépcsőzését, Rozmann Ági az arcára emlékező levélpapír szomorú-vidám kitárulását-bezáródását, Szabó Andrea a marginalitás fontosságát és a fontosság fontatlanságát, Tiszka Annamária a véletlen determináltságát, Valicsek Évi a raszterek sokértelmű Ecoi listamámorát és Varga Tütyi a monogramba sűrített lexikális teljességet mutatja föl; a konklúzióhoz érkező szónok pedig szívből sajnálja, hogy történetesen férfinak született, fejét meghajtva elismeri, hogy az „hommage-pátoszt” a hölgyek bátran és elegánsan idézőjelbe tették, s évai könnyedséggel általlépték az epigonizmus kínálkozó vermeit. A kiállított munkák dialógusa, összhangzattana, kórusa, közös panorámázása – na, a végére csak kezdek belejönni – méltó a MATT már jó alaposan megdicsért kiállításkoncepcióihoz, ezért nem is marad más dolog, mint gratulálni és megnyitni a „Nő-vér-vonal” tárlatot. P. S.: Csak érintőlegesen tartozik ide – és az ide alatt a húsz hölgy tárlata mellett az imént megnyitott férfiasabb pizzakiállítást is értem –, hogy néhány nap múlva, október 12‑én nyílik Genovában az Első Itáliai Plakátbiennále, a kitaláló Sergio Olivotti már legalább egy éve szervezi, és ha valahol egymásba botlottunk (Szkopje, Isztambul), lelkesen beszélt róla, hogy végre nagy nemzetközi plakátos esemény lesz Munari, Toscani, Bortolotti földjén, sőt a lelkemre kötötte, hogy a magyar plakátosokkal is tudassam a dolgot – erre azt hiszem, most van a legjobb alkalom, amikor az Olasz Kultúrintézet éppen plakátokkal van tele. Kedves taljánok: Molto grazie! (Elhangzott a budapesti Olasz Intézetben 2013. október 1-jén a Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társaságának Nő-vér-vonal című kiál­ lításán.)

159


TANÁCSOK SZÍNHÁZI PLAKÁT TERVEZÉSÉHEZ 1. Légy szívélyes, amikor a színház titkárságáról fölhívnak. Mondd, hogy jól ismered a darabot, sőt legnagyobb kedvenced. Ha a dramaturgiai változásokra hivatkozva mégis el akarják küldeni a szöveget, a következő címet add meg: Alcsútdoboz, Szamuely sétány 72/b. 2. Ha mégis megkapnád e-mailen a színdarabot, azonnal futtass át rajta egy skandináv helyesírási javítóprogramot, amely az összes szót kicseréli a hozzá leginkább hasonlító norvég idiómára. 3. Amennyiben a szerző találkozni akar, hogy elképzeléseit megossza veled, légy nyitott, folyamatosan helyeselj, de tárd fel előtte őszintén, hogy a rendező homlokegyenest ellentétes instrukciókkal látott el. 4. Ha a rendező berendel a próbára, első utad a büfébe vezessen, ahol rokfortos szendvicset vásárolsz. Készíts belőle rugalmas, elasztikus galacsinokat s a nézőtérre érve ne mulaszd el a füledbe dugni őket. 5. A próba végén légy lelkes, mondd, hogy pontosan észrevetted az ös�szes aktuális kikacsintást, és ne felejtsd el a vizuális üzenet paradigmatikus megfogalmazását, illetve a perceptív inkongurencia szükséges relativizálását is szóba hozni. 6. Mielőtt a vázlatokat átküldenéd, legyen rá gondod, hogy az ájlávjú vírus előbb érjen oda.

160


Orosz István: Színházi plakát

7. A határidővel csak annyira csússz el, hogy a színházba már ne tudd bevinni a tervet, viszont a nyomdával küldess egy SMS-t a rendezőnek, hogy várják Dabason a hajnali gépindulásnál. 8. K  izárt, hogy nem ez lesz életed legjobb színházi plakátja. (Megjelent az Utisz Blogon 2009. december 9‑én.)

161


KÉT PÉ Kaptam három nappal ezelőtt egy e-mailt a művész uraktól, amelyik így fejeződött be: „…elnézést, hogy nem tudtunk maradni, nagyon sokat kell még dolgoznunk a kiállításig. Aláírás: a 2P”. Hogy hol nem tudtak maradni, arról majd később. Hogy mi a két pé feloldása, azt nyilván már tudják. Kitalálták. Hogy az illetők még nagyon sokat akarnak dolgozni a hétvége, a síszezon és a többé-kevésbé kész munkák ellenére, az viszont szöget ütött a fejembe. Csak nem olyanokkal hozott össze a jó (?) sorsom, akik munkamániásak, akiknek hivatástudatuk van, akik komolyan veszik, hogy az első közös tárlatuk eseménnyé váljon? Ezektől még az is kitelik, hogy rávesznek, egy legépelt, sokoldalas, mélyenszántó, részletekbe menő valamivel álljak elő, amit fel kell olvasni. Hát kitelt tőlük. Hogy a két pé számára miért éppen én lehetek érdekes, amint otthon megnyitószöveget körmölök, az valószínűleg rejtély marad. Hogy ők nekem miért, az akár szakmai belügy is lehetne, hiszen nagyjából azt csinálom én is, amit ők (plakátgrafikus-féle volnék magam is), csak ők még frissebben, én meg nyilván egyre féltékenyebben csinálom ezt az ugyanazt. A többi relációt most nagyvonalúan lépjük át (miért érdekesek önök nekem, én önöknek, önök a két pének). Az, hogy ők, vagyis a két pé, önöknek miért érdekesek, nyilván ez a fő kérdés ma este, hacsak nincs önök közt olyan (gyanítom, hogy van), akinek e kiállítástól, pláne a megnyitótól függetlenül is elég érdekes már valamelyik pé, és ezt én már aligha tudnám überelni bármilyen szöveggel. Mutasd a képesfeled! Ez a kiállítás címe és persze mindannyian arra gondolunk, hogy van

162


akkor a dolognak nyilván egy másikfele is, valami olyan, amit nem kell mutatni. Vagy két pé éppen nem akarja megmutatni. Vagy…? Ravaszabbak ezek annál… van úgy, hogy éppen azt akarják nem mutatni, ami látszik, és azt szeretnék, hogy vegyük végre észre azt, ami nem olyan nyilvánvaló. Azt hiszem, hogy ennek a másik oldalnak a megtalálása vagy legalább keresése – ez lehet olyan feladat, amiért összegyűltünk. Plakátokat állítottak ki. Plakátot az ember egyáltalán nem csinál az asztalfióknak, ez a dizájn legkommunikatívabb ága, tehát azt akarják, hogy sokan lássák. Persze erre az utca volna való, az utca volt körülbelül egy évszázadon át a plakát kiállítótere. A 20. század művészete. Úgy tessék érteni, hogy nem a huszonegyediké. Sokkal hatékonyabb, gyorsabb, célirányosabb médiumok vannak azóta már. Aki mégis azt mondja, hogy plakát, az egy életforma mellett is voksol. Az utcánsétálóst választja a tévéelőttülővel szemben, a kávéházbajárót a kukacponthu ellenében, a szabadoncsatangolóst a pinkóddalregisztrált helyett. Filmplakátokat állítanak ki. Nem vagyok tökéletesen meggyőzve arról, hogy a nézőszám-orientált filmproducerek máris érzik dagadni a zsebüket. Két pé plakátjai persze a filmekről is szólnak – legalábbis a képes felükön az a bizonyos másik oldal viszont róluk beszél, megtudjuk, hogyan érzik magukat a világban, miféle pályákon, milyen gondolatok közlekednek köztük és környezetük között. Én legalábbis úgy képzelem, hogy ha valamelyik Pé mondjuk húsz év múlva megtalálja az egyik itt kiállított nyomatát, pontosan fogja tudni, hogy mit szeretett és mit gyűlölt 2005 elején, és nem arra fog gondolni, hogy a plakát címében jelzett film miről is szólt. Ha önöknek és nekem is ilyesmik jutnak majd az eszembe, akkor azt fogjuk mondani: autonóm művészet és nem alkalmazott grafika. Valami olyasmit lehet erre mondani, hogy a plakát színeváltozása. A leegyszerűsítő definícióban szereplő itt és most helyére azt kell beírni: kultúra. Szokatlan, legalábbis ha két pé kortársainak munkáival hasonlítjuk össze az itt kiállított grafikákat, hogy zömmel szabadkézi rajzokat látunk. Arisztokratikus kívülállók lennének a digitális dizájn nagy áramlása mellett (fölött?) vagy megátalkodott provokálói az

163


elfogadott trendeknek? Vagy lássunk itt mindent idézőjelek között? A két pés alliterációt továbbjátszva és a hely szellemét (Retorta) sem feledve vegyük észre, hogy pápuákok pengetnek poros fát vagy azt legalább, hogy a plakátok nem csupán ki vannak állítva, de megtörténnek… és ez sem semmi. Az a bizonyos e-mail, tetszenek emlékezni, amelyik arról szólt, hogy nem tudtak ottmaradni… A Magyar Plakát Társaság alakuló ülésén találkoztunk, illetve ott ismerkedtünk meg egymással, és ha most nem jönne nekem kapóra a dolog, hogy valami frappáns véget kerítsek ehhez a szöveghez, akkor is, higgyék el, látnék valami jelképeset a dologban, még ha őket feszélyezte is némileg az ott pocakoló nagypapák gyülekezete. Történetesen nekem kellett megnyitnom ott is a megalakulás alkalmából rendezett kiállítást, és azt találtam mondani, hogy bajban van a plakát. Azt hiszem, hogy abban a formában nem lehet, de talán nem is kell megmenteni, ahogy a toulouse-lautreci, a lenicai vagy a Konecsni-féle időkben létezett. De a plakátos gondolkodásmódot nem kéne odahagyni. A két pé, Muka Péter és Juhász Péter vicsorogva, fogcsikorgatva bár, de nem is hagyja. Kösz fiúk! Dolgozzatok! (Elhangzott Muka Péter és Juhász Péter kiállításának megnyitóján 2005‑ben a Retorta Galériában.)

164


ODA A PLAKÁT? – Ugyan, hiszen már lélegeztetőgépen van – pöcköl le egy kolléga. Nincs jogom háborogni, hisz ilyesmiket gondoltam én is, sőt leírni sem átallottam egykor. Épp tíz éve, a Magyar Plakát Társaság első kiállításán berzenkedtem így: beteg a plakát! A reklám szerepét átvették gyorsabb, célratörőbb és olcsóbb médiumok. Műfajunknak befellegzett. A „plakát évszázada”, a 20. elmúlt, a plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít, kénytelen behátrálni a kiállítótermek falai közé. Már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha mégis, akkor legföljebb biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon kényszerül megmutatkozni és nem a hirdetőoszlopokon. Ó, a hirdetőoszlopok, majd egyszer őket is meg kell írni! A diagnózist persze most sem tudnám precízebben fölállítani, valami mégis módosíthatja a pesszimista jövőképet. Kedvenc műfajunk – miközben az információátadásra kiválasztott médiumok közt egyre hátrább sorolódik – egyúttal megszabadul egy csomó kötelező nyűgtől is. Már nem rajta kérik számon, hogy tele van-e a színházi nézőtér, nem neki kell megtöltenie egy divatdiktátor zsebét és talán a politikusok sem a grafikuson verik el a port, ha pártjuk elbukja a választásokat. Őszintébb, szabadabb, frissebb a plakát. Vagy legalábbis lehetőséget kap, hogy az legyen. Kevesebb cenzorral, belebeszélővel, „jobbantudomemberrel” kell csatáznia. Az 1. Nemzetközi Posterfest napjaiban, 2016 novemberében írom ezt a dolgozatot és szívesen mutatnám be egyenként is a 175 alkotó által készített 343 munkát, amelyek az ELTE lágymányosi campusának impozáns Gömbaulájában lógnak. Erre nyilván nincs tér meg fura is lenne a vizuális kommunikáció legklasszikusabb műfaját fölülírni holmi verbális kommunikációval. Fino­man szólva: nem stílszerű. Kevésbé finoman: fából vaskarika. Vagy csak mentegetőznék? Hiszen

165


nem a szavak embere vagyok. Szívem szerint inkább a plakáté. – Nem volt még Magyarországon ekkora kortárs posztershow – csap vidáman a vállamra Krzysztof Ducki, a Magyar Plakát Társaság lengyel elnöke (lengyel ember, de magyar művész – szereti pontosítani), és ha a Műcsarnok legendás 100+1 Éves a Magyar Plakát című kiállítása (épp harminc éve volt) nem jutna eszünkbe, akkor a kortárs szót akár ki is hagyhatná a bonmot-ból. De ne hagyjuk ki, nem csupán azért, mert az akkori tárlat egyik létrehozója az a Jerger Krisztina volt, aki a mostani anyag válogatásában is részt vett, és az akkori esemény plakátját a gömbkupola alatt öt művel is szereplő Kemény György rajzolta, inkább azért, hogy a PosterFest helye kijelölhető legyen a műfaj történetében. A katalógus ugyan a plakát itt és mostját hangsúlyozza, de a múlttal való kapcsolatot sem árt átismételni. A mai értelemben vett plakát a kapitalizmus látványleképeződéseként a 19. század második felében jelent meg Magyarországon, a következő század elején már egyenrangú a nagy európai országok falragaszaival, 1918–19‑ben politikai lendületet is kap, a két háború közti jeles képzőművészek sem vetik meg és Kassák már a modern kor freskójaként aposztrofálja. Komoly gyűjteményekbe is egyre több utcai nyomtatvány kerül, olyannyira, hogy például a New York-i Museum of Modern Art magyar anyagának jó része is plakátokból áll. A PosterFesten megjelenő munkák, ha elmúlt korok formai megoldásait nem is nagyon másolják, a plakátos gondolkodásmód átörökítését azért dolguknak tartják, a csak a plakátra jellemző tömörítést, a jelképekkel történő fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektek bátor kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket. Ne felejtsük, hogy volt idő, amikor a plakát hatott megtermékenyítően az úgynevezett magas művészetre, az op-art, a pop-art reklámgrafikai eredetét már jó ideje a művészettörténet taglalja. A PosterFestnek hívott és kétévente megismételni szándékolt plakátünnep több részből áll. A legfrissebb a diákpályázati anyag, amelyet az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulójához kapcsolódó versenyre küldtek be a művészeti egyetemek hallgatói. A második részben a hivatásos grafikusok által készített kulturális, kereskedelmi és közérdekű

166


plakátok, illetve autonóm munkák kerülnek bemutatásra. Ezután az eseményt szervező Magyar Plakát Társaság tagjainak az opusai következnek, köztük kiemelten a társaság nemrég elhunyt alapító tagjának, Balogh Istvánnak tizenöt alkotása – tárlat a tárlatban –, amely egyben tisztelgés a jeles tervező és tanár életműve előtt. Az aulában elhelyezett magyar anyagtól némileg elkülönülve, a falakra függesztve kaptak helyet a külföldi résztvevők, az ő plakátjaik révén van lehetőség a nemzetközi trendek megismerésére és annak vizsgálatára, hogyan illeszkedik a magyar plakát a nagy poszteráramlatokhoz, illetve miben különbözik azoktól. Nézzük együtt a két anyagot – nyilván ez volt a rendezők szándéka – s töprengjünk el rajta, létezik-e még vajon a vizuális anyanyelv, s ha létezik, mekkora a plakáttervezők felelőssége abban, hogy minél tovább megmaradjon. Ha a tárlat hivatalos megnyitóbeszédében nem is, a megnyitó után, a labirintusszerűen kialakított plakátutcácskákban folyó beszélgetésekben épp a felelősség kérdése merült föl legtöbbször. Alig több mint egy hónappal az országot elárasztó egyenszöveges kékplakát-invázió után miről is diskurálhatnának a plakátművészek? Valaha úgy képzelték, tanulták, egyesek később tanították is, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt lehet. A szöveges plakát egyfajta beismerése – nyilvános bevallása – annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A kudarc felmutatása. Pedig a plakátművészet történetét, ha tetszik, fejlődését, éppen az jellemzi, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. Valamikor az előző század hetvenes-nyolcvanas éveiben jut a csúcsra ez a folyamat, például a lengyeleknél. Később a franciáknál, a japánoknál. Aztán mintha megfordulnának a trendek. És talán éppen Amerikából kiindulva fordulnak meg. Az a látszólag professzionális munkamegosztás, ami az ottani dizájnstúdiók sajátossága, az a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik egy art direktor, egy kreatív direktor, egy grafikus, egy fotós, egy szövegíró, egy tipográfus meg ki tudja, még ki mindenki, akkor a brainstormingnak csak rossz vége lehet. A feladat, hogy mindenki hozzátegyen valamit a műhöz,

167


pedig a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle. Ha plakátot akartok készíteni – hangzik a klasszikus magyarázat –, fogalmazzátok meg egyetlen mondatban az üzenetét, írjátok le, amit ki szeretnétek fejezni vele, aztán olvassátok el ezt a mondatot újra és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek. Húzzátok ki bátran, olvassátok újra. Aztán újra húzzatok, egyszerűsítsetek. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal. Ideírom újra: ha egyetlen betű sem kell, akkor van kész a plakát. Talán egy plakátkiállítás bemutatásához sem kellett volna ennyi. (Megjelent a Magyar Nemzetben 2016. november 12‑én.)

168


KÉKPLAKÁTOK Kezdjük a távoli, délibábos múltban, ott, ahol a part (párt?) szakad. 1990 körül egy nagy presztízsű washingtoni galéria (innen nézve mind annak látszott) kiállítást rendezett a kelet-európai politikai változások újsütetű plakátjaiból, s kérdezték, írnék-e előszót a katalógusba (előkerül, lefújom a port, Smithsonian Institution volt a fejlécükre írva). Jó, válaszoltam, de inkább epilógussal bízzanak meg, az illene a témához, hiszen a plakátkorszak végén vagyunk, a 89–90-es forradalmak voltak az utolsó olyan események, amelyekben a plakátoknak még szerepük lehetett, igazi, klasszikus, plakáthoz illő funkciójuk. A plakát hattyúdala volt az a néhány hónap – bugyogott föl belőlem a költő (the swan song of the poster – úgy látszik, szabadságon volt a Smithsonian lek­ tora). Mára – mondtam volt már akkor – új, frissebb, talán agresszívebb, de főleg olcsóbb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek. Szóval úgy képzeltem sokáig, hogy nincs is már plakát, valami nosztalgikus szép agónia van helyette, plakátszerű képeket fest, rajzol és főleg photoshopol néhány múlt századból itt felejtett néni és bácsi, egymásnak mutogatják őket és könnybe lábadt szemmel idézgetik, amit egykor a főiskolán tanítottak nekik: a plakát a 20. század művészete. Csókolom, mondják a gyerekek, ez itt már a huszonegyedik. A magam módján még el is temettem a plakátot. Egy pesti tárlaton a padlóra, a kiállítóterem járófelületére kasíroztam a plakátjaimat, hogy a látogató kénytelen legyen tapodni rajtuk. Meglehetős siker – hencegtem akkoriban –, hisz a finisszázsig minden munkám szép sorban megsemmisült. Ha kiállításom agyafúrt plakátnekrológ-koncepcióját nem is követte mindenki, az nyilvánvaló volt, hogy a plakátok már nem elemi tartozékai a városképnek, a hirdetőoszlopok már nem nélkülözhetet-

169


len utcabútorok és a falragaszok előtti ácsorgás sem teremt közösséget az emberek között, mint tette egykor, a műfaj hőskorában. A plakátragasztó-szakma eltűnni látszott, akár a többi ódivatú tevékenység, ami az utcával volt kapcsolatos: a postás, a suszter és a plakátos színekben pompázó sarki prostituált. Aztán egyik napról a másikra mégis lettek plakátok. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok kormányomnak, hogy EU-kékséges falragaszaival teletapétázta hazámat: Ha Magyarországra jössz, nem veheted el… Ha Magyarországra jössz, be kell tartanod… Ha Magyarországra jössz… Abba most nem mennék bele, nevezhetők-e valóban plakátnak e bankettabrosz méretűre nagyított parainézis mondacsok, Toulouse-Lautrec, Cassandre és Bortnyik Sándor túl magasra tették a lécet ahhoz, hogy a nemzeti konzultáció éceszgéberei, sztájlisztjai és dizájnerei helyből megugorják, az viszont elvitathatatlan érdemük, hogy nélkülük sosem indult volna be az a privát plakáttervező mozgalom, amitől újraéledni látszik a műfaj. Zseniális válaszok, parafrázisok, ­redizájn-paródiák születnek. Egy csapásra fontos lett a plakát, állítólag órák alatt gyűlt össze egy ellenplakátkampány finanszírozásának költsége. Lehet-e álmodni gyönyörűbbet? Üzenjük Brüsszelnek… – az egyszerre mókás paradoxon és irodalmi bravúr (tudniillik itthon kiragasztott magyar nyelvű plakátokkal bombázni a misztikus kafkai kastély inkognitós hatalmasságát) igencsak csavaros észjárásra vall, amelyre az internet népe azonnal reagált is. Ellenkampánynak nem tudom, nevezhető-e a dolog, mármint a válaszplakát-gyűjtemény, melyek szellemesen egészítik ki az eredeti félbehagyott mondatát, mert ezek a kétfarkú szösszenetek a maguk kurucvircsaft módján mégiscsak az eredeti plakátkampányt reklámozzák; életet lehelnek az országos kéktárlatba, amely nélkülük nyilván hamar unalomba fulladt volna. Aki nem ártotta bele magát a reklámszakmába, annak is van némi fogalma arról, mit kóstál egy óriásplakát, nem a tervezése, nem a nyomtatása, hanem az úgynevezett kihelyezés. Egy vagyon. Ráadásul korlátozott ideig van kint és korlátozott számú ember látja. Szerencsére azonban több ezer ingyen dolgozó szendvicsember biztosítja, hogy ezek a korlátok ledőljenek, hogy mindenkit elérjen a plakát üzenete. A szendvicsaktivisták összefoglaló neve: facebook.

170


Mindegy, hogy rajongva vagy gyűlölködve osztják meg a plakátot vagy a plakát saját gyártmányú pró és kontra variánsait, a lényeg az, hogy osszák. Hogy az üzenetlánc meg ne szakadjon. (Itt az ideje, hogy a szerző legalább zárójelben beismerje, alig látott valódi kékplakátot, ismeretei jórészt a közösségi oldalakon megosztott fényképekre szorítkoznak. Ha lenn az Alföld tengersík vidékin, konkrétan egy hullámzó búzaföld közepén valahol Szentes és Csépa között nem találkozik egy szépen kifejlett magányos példánnyal, akár azt is képzelhetné, virtuális kaland az egész, úri huncutság, amelyet az ellenkampány ravasz ügynökei generáltak. Spontán képzeleterősítő gyakorlat: lássunk plakátokat a füzéri várrom, Badacsony bazaltorgonái és az alcsúti arborétum libanoni cédrusa előtt.) Van ebben az üzenjük szóban valami egyirányúság. A diskurzus elvetésének hetyke manifesztálása. Üzenjük, amire ők legföljebb visszaüzenhetnek, párbeszéd aligha lesz belőle. Marad az újabb üzenet, de legalább oda egyszerűsödik a képlet, ahol már kiismerjük magunkat, mondhatni, nyeregben vagyunk… voltunk: ha még egyszer azt üzeni… Aztán jöttek a Tudta? kezdetű sorozat opusai. Mintha valamelyik ellenpárt beépített aktivistája eszelte volna ki őket, oly tökéletesen ágyaznak meg a válaszplakátoknak. Mint a Mondolat a Feleletnek. Tudta… – kezdődik az egyik facebookvariáns –, hogy igazából mindegy, mit ír ide, tök sokan fogják lájkolni? Amikor legutóbb arra jártam, 3,5 ezernél tartott a számláló. Olyan plakátokat, amelyeken homogén színeken és egyforma betűkön kívül semmi sincs, nem könnyű szépészetileg elemezni. A kékje nyilván az EU kékjére hajaz (plusz a mennyországéra), bár a legújabb sorozaton mintha világosabb lenne (fogyóban a kékjük, hígítani köllött – dörmögi J.), a sárga flekkről meg akár az a post-it sárga formáció is eszembe juthat arról a bizonyos konyeces bye-bye-opusról, amelynek most inkább a válaszplakátját citálom ide: Isten veletek, magyarok! Az ideiglenesen itt állomásozó hadak kasírozták viharvert falainkra, mielőtt szép szelíden (ki hitte róluk?) hazamigráltak volna. Átjáróház – dohogja J. – Ugyan, mondom, inkább a világtörténelem önismétlő, melankóliás körpanorámája. Az illető hadak és a kék plakátokkal megidézett déjà vu átutazók (inkább hosszú vendégek) kapcsán feltoluló

171


sötétebb képek kigöngyölésére momentán nem vállalkozom (ti sötétség rajzati, félre!), nota bene puhaságra serény késő unokaként sem veszem félvállról a veszélyt, ám vizsgálódásom szempontja e helyt szigorúan szakmai (értsd: grafikusi). A színek után jöjjenek a betűk. A tipográfus gyorsan rávágja: DIN, hivatalosan Deutsches Institut für Normung, amit úgy kell érteni, hogy a Német Szabványügyi Intézet kicsit unalmas szabványbetűje, amely, kisebb-nagyobb változásokon át, majd száz éve a világ, de főleg Európa egyik legismertebb fontja. A porosz királyi vasút által rendelt, majd német szabvánnyá avanzsált betűtípusba valamiért Brüsszelben is beleszerettek, olyannyira, hogy az uniós pályázatokon pénzt nyert szervezetek, önkormányzatok és cégek számára előírták a DIN Pro fontok használatát. Ahhoz persze aligha ragaszkodtak volna odafönn, hogy az Üzenjük Brüsszelnek… című plakátsorozathoz is ezt a típust válasszák a magyar dizájnerek. Hogy mégis DIN-eztek, az inkább a praktikum (nem kell beruházni, hiszen a kormányközeli stúdiókban eleve megvan a készlet) és a könnyű kezelhetőség miatt volt (az optikailag hasonló szerkezetű nyúlánk betűket nem nagyon kell tologatni – egalizálni – a szedést követően), illetve talán azért, hogy hátha az idegen nyelv (na jó, tudom én, hogy hivatalos) dacára mégis megértik Brüsszelben azt, ami az ő bejáratott betűjükkel van leírva. Hogy értik-e, azt most ne firtassuk, elolvasni viszont talán mégis könnyebb lenne valami más betűtípussal. A DIN-hez hasonló talpatlan és egyforma vastag elemekből szerkesztett, úgynevezett groteszk betűk inkább csak néhány szavas feliratokhoz valók, hosszabb szövegekhez – a Ha Magyarországra jössz… kezdetű intelmek már ilyenek – praktikusabb volna egy talpas antikvát keresni, mint például a Garamond, a Bodoni vagy épp a Misztótfalusi Kis Miklós által tervezett Janson. Attól még, hogy a Jansont egy amszterdami nyomdában metszették, Misztótfalu meg valahol Erdélyben van (Tăuţii de Jos), aligha fognak elérzékenyülni a brüsszeli fellegeket karcoló kastélyban – nocsak, hát mégis európaiak lennének? –, az üzenőplakátok kurucos stichjéhez azonban valamit hozzátett volna a hungarikumként is meglobogtatható betű.

172


A túlszabályozás mindig bosszantó, az elvárásokat is túllihegő igyekezet pedig hol szánalmas, hol kacagtató. Az egyenbetű uniformizáló jellegével játszva, azon szellemesen ironizálva, hozta létre az utóbbi évek egyik legizgalmasabb tipográfiai sorozatát Jenny Beorkrem. Felismerhetetlenné tipózzátok legszebb városaitokat – fakadt ki, és Ork Poster sorozatán az egyformaságot jelképező merev blokkbetűkkel fedte le a világ nagyvárosainak organikusan hullámzó, szeszélyesen terebélyesedő térképeit. Folytassuk a kompozíciós elrendezéssel. Az rendben van, konstatáljuk, hiszen a Rend szándékának, megjelenítésének, sőt demonstrálásának legbiztosabb eszköze a szimmetria. A színhasználat és a betűválasztás mellett a makulátlan tükörszimmetria miatt érezzük, hogy azonos szellem vezette mindhárom sorozat tervezőjének ceruzáját (tologatta egerét). Mely örök kéz szabta rád…? A szimmetria – a rend, a törvény, a szabály fogalmával társítva – könnyen összefüggésbe hozható az ideológiai és a politikai szférával. Hogy az önkényuralmi jelképek ab ovo szimmetrikusak, abba azért nem mennék bele, mert zömében azok a kisdedóvók piktogramjai is; amibe viszont mégis bele kell csapni, mert közös szinte minden szimmetriával operáló alkotásban, az az unalom. Szimmetria = Unalom. Megnyugtató? Kiegyensúlyozott? Harmonikus? Ünnepélyes? Tekintélyt parancsoló? Igen, igen és igen, de legfőképp unalmas a szimmetrikus mű. (Na jó, akadnak azért szabályt erősítő kivételek is, például Horkay István filozofikus kváziplakátjai, amelyeket épp a diktatúrák dölyfe fölött ironizáló szarkasztikus szimmertiaparafrázisok éltetnek.) A tipográfusok politically correct fegyvere: zárjuk a sorokat középre, se jobb, se bal, mintha visszaütne. Egy ártatlan kattintás és meg is van a baj. Már amennyiben az unalom bajnak tekinthető. Egy plakát esetében talán megkockáztatható az igen. Apropó, említettem-e a színek kapcsán, hogy melyik a legunalmasabb szín? Hát persze, hogy a kék! Mert szimmetrikus. (Magyar agyam!) Talán a kirgizek már kapiskálják: көк. Kékfestők, kékharisnyák: bocs. (Újabb brainstorminggyakorlat: szerkesszük át palindrómává a Ha Magyarországra jössz… kezdetű költeményeket. Könnyítés: nem kell érthetőnek lenniük, nem olvasásra lesz.)

173


Valaha úgy képzeltük, olykor tanultuk, később tanítottuk, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat is, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt lehet. A szöveges plakát egyfajta beismerése – nyilvános bevallása – annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A kudarc felmutatása. Szöveges plakátok vagy grafikus plakátok. Mintha a szárnyaló szellem és a földhözragadt fizikum paragone-kontrasztjára egyszerűsödne a képlet. Vajon miért látom fennhéjázón felsőbbségesnek (vagy leereszkedőn arisztokratikusnak) a szövegeseket s miért hiszem alkotóikról, hogy a képekben történő gondolkodást valami kezdetleges, zsigeri adottságnak vélik és mint olyat sajnálkozva lenézik. Talán csak a keleti végekre jellemző a dolog, ahol az irodalmárok dolga sosem csak az irodalom volt. Eszembe jut egy Merlin Donald nevű pszichológus: Origins of the Modern Mind (A modern elme eredete) című könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy az evolúciós átmenet, melyben a Homo erectus Homo sapiensszé változott, az leginkább a vizuális szimbólumok föltalálásával függött össze. Egy orális-mitikus kultúrából a grafikai reprezentáció föltalálása révén egy analitikus, majd végül egy teoretikus kultúra formálódott. A gondolkodás leginkább úgy appercipiálható, hogy a képek a beszélt nyelv hangjaira való közvetlen vonatkozás nélkül is képesek ideák kifejezésére. Vigyázat, nem csak a vizuális gondolkodás, a fogalmi gondolkodás dettó, annak is elsődleges közege a kép. Az általánosra, az elvontra irányuló gondolkodás képi struktúrákkal operál. Plakátok. A plakátok esetében is érvényes, sőt fokozottan az, Marcel Duchamp tétele, hogy tudniillik kettőn áll a vásár. A teremtő aktus, mondja a francia, nem egyedül a művész dolga, a néző szerepe ugyanannyira fontos. Sőt – őt idézem – fontosabb. A néző hozza létre a mű kapcsolatát a külvilággal, ahogy a mű rejtett tulajdonságait megfejti és értelmezi, azonosul vele vagy elveti. Ez a hozzájárulás még nyilvánvalóbb, amikor az utókor ítélkezik elfelejtett műveket rehabilitálva vagy az ismerteket felejtésre kárhoztatva. Plakátgalériák weboldalát böngészem – Pachl Viktor 1909 körüli Unicum plakátja 15 ezer, Bíró Mihály 1913-as politikai plakátja 7 ezer, Kemény György 1969-es Bioponja 2400 dollár –, vajon mit ad majd száz év múlva egy gyűjtő egy 2016-os Üzenjükért? Növeli-e vagy csök-

174


kenti a plakát értékét, ha rá lesz fújva vagy festve valami zaftos melléküzenet? Mert az alkotó és a néző (aki ugyebár duchamp-i értelemben alkotótárs) közti kooperáció szép példája, amikor az illető fizikailag is beszáll a munkába, kapja magát meg a festékes spray-jét és kiegészíti vagy épp megcsonkítja a „közös” művet. Az eseményt általában nem egyformán szokta megítélni a művészettörténet és a bűnüldöző hatóság. És vajon az alkotó? A plakát az a műfaj, amely a legközvetlenebb, mondhatni legéletszerűbb kapcsolatban van az utca emberével. A tervező és a néző viszonya jó estben a cinkosság fogalmáig fajul. Előbbi lelki szemeivel előre látja utóbbi majdani beavatkozásait, sőt az előbbiek közül a bölcsebbek eleve belekomponálják a műbe az utóbbiak későbbi kiegészítéseit. Szívesen hinném, hogy a szóban forgó kültéri plakátokat ért atrocitásokat (hogy a hivatal szakszerű kifejezésével éljek) Duchamp és Donald elméletének tanult ismerői, sőt elkötelezett hívei hajtják végre, noha elismerem, ennek azért elég kicsi a valószínűsége. Mindazonáltal, aki vállalja, hogy részt vesz az „utca művészetében”, annak tisztában kell lenni a műfaj sajátosságaival. A plakát efemer voltával. A plakát curriculum vitae-jébe nemcsak az tartozik bele, hogy megrajzolják, kinyomtatják, fölragasztják, hanem az is éppolyan alapvető, hogy átragasztják, lefestik vagy leszaggatják. Ha ilyesmi sosem történik velük, akkor egyszerűen unalmasak, ha meg folytonosan ilyesmi történik velük, akkor botrányosak. Esetünkben a forma, a grafikai kivitelezés teljesíti, sőt kifogástalanul kimeríti az unalmasság minden kritériumát, a tartalom viszont… (Hogy ne kelljen guglizni: a botrány esztétikai kategória, valami ismeretlen tartalomnak, egy föl nem készített közösség számára történő váratlan, szokatlan formájú kimondása, illetve megjelenítése. Erős ellenérzéseket vált ki és komoly kockázattal járhat mind a létrehozó, mind a befogadó oldalán.) Hiába bizonygatnám, hogy eszem ágában sincs kritikával illetni dolgozatom reménytelin kékellő tárgyainak tartalmát (persze fényezni sem akarom őket ezzel a felbotrányozással), úgysem hinnék el, pedig de. De! Legföljebb akkor merészelnék ilyesmire vetemedni, ha valahol, mondjuk a közepe táján ennek a már előzetesen sem rövidre tervezett

175


és aztán javíthatatlanul hosszúra sikeredő mondatnak (remélem, hogy idővel majd képes leszek ki is gabalyodni belőle), szóval itt, kábé a felénél mód lenne előrekukkantanom egy évszázadnyit, meglesni, hogy miféle Európában, minő határok mentén, micsoda népek, milyen dolgokról, hogyan plakátolgatnak (plakátolgatnak-e még egyáltalán), aztán visszazökkenvén, ám fölvértezetten az új tapasztalattal, odavetni látszólag könnyedén (persze vigyázva, nehogy nyeglének, hányavetinek, a dolgot félvállról vevőnek tűnjek), valójában azonban pátoszos szívvel és ünnepi lélekkel: ó, mennyire előrelátó remekművek születtek az én édes hazámban 2016‑ban. (Hogy a jövőbe kukkantás eredményeképpen másfelé is kanyarodhatna a mondat vége? Na, ilyesmivel már nem fárasztom magam, mert úgyis ki kellene pontozni…) Ragozhatnám napestig, szakmai (úgy értem grafikusi) szempontból megvan a lényeg, hogy újra virágzik a műfaj, s a kéklő plakátlepedőkön javában zajlik a nemzeti konzultáció. Végül is ez volt a cél. Nemdebár? (Megjelent az Utisz Blogon 2016. augusztus 5‑én.)

176


JANKOVICS Nem állítom, hogy egy grafikust, egy illusztrátort, ha elkészül egy könyvvel, azonnal meg kell kínálni egy egész faluval. Hogy neki kell ajándékozni mindjárt egy teljes települést, házastul, telkestül, jobbágyostul, jószágostul. De azért nem árt, ha tudjátok, kedves atyámfiai – Isten hozott mindnyájatokat! –, hogy ilyen volt egykor a szakmai megbecsülés. Magától értetődött valaha errefelé. A kutyabőrről nem is beszélve. Ugye ismeritek, példának okáért, Hertult, a grafikust? Nem? Ő volt az, aki Károly Róbert megbízásából megfestegette a Magyar ­Anjou Legendárium illusztrációit. Gyerekkönyv, mondhatnánk a mai fogalmakra fordítva, hiszen a királyi gyermekek épülésére készültek az Anjou szempontból fontos szentek életét bemutató temperaképecskék, 140 lapnyi maradt meg, zömmel a Vatikánban, a mi grafikusunk, Hertul mester pedig honorárium gyanánt megkapta Meggyest, a mai Fertőmeggyest, még maibb nevén Mörbisch-t, mert hogy a határok ide-oda jártak Sopron környékén is. De maradjunk a Meggyes névnél: Meggyesi Miklós néven jön a következő rajzoló, Hertul fiáról van szó, ő jegyzi a Képes krónikát, a kliens pedig már Nagy Lajos királyunk. Fizetségül ő is egy falut kap, történetesen ő is Meggyest, a papa ugyanis időközben osztott-szorzott és elzálogosította a falut, de eszem ágában sincs a grafikus kollégák zsebében turkálni, csak a Képes krónikáig akartam eljutni valahogy, ami ugyebár alapmű, ha úgy tetszik, kályha, ha Jankovicsról kell beszélni. És most róla kell, hiszen ezért jöttünk össze. Nem kell magyaráznom a stiláris hatásokat, elég, ha a rajzfilmek közül a Mondák a magyar történelemből sorozatot említem vagy az itteni tárlaton is látható Toldit, na meg a Gestát. Jankovics, akit egyszer hallottam kifakadni (amúgy nem nagyon jellemző rá az ilyesmi) a „múltat végképp eltörölni” szövegű sláger kapcsán még akkoriban, amikor az illető nóta kurrens darabnak számított, szóval Jankovics egyáltalán nem tartja szégyellnivalónak azt, hogy nem vele kezdődött a világ. Sőt. De

177


nem akarom én összehasonlítgatni a rajzait az elődökével. Majd mások megteszik. Másért akartam ideidézni Hertul fiát. És ez már a szakma filozofikusabb bugyraival kapcsolatos. A Képes krónika szövegét és illusztrációit összevetve észre szokták venni a kutatók, hogy nem pontos képi fordításról van szó. Az illusztrátor olykor tájékozottabb, néha bölcsebb, többet és mást is tud, mint az író, amit nem rejt véka alá, sőt olykor eltérő véleménye van, amelyet szarkasztikus módon közvetít, csak éppen észre kell venni. Szokás emlegetni a lovagló külhoni papok csuhája alól kilógó patákat, amelyek persze, ha jóindulatúak akarunk lenni, egy hátul lépegető ló tartozékaként is fölfoghatók, de mint tudjuk, az utókor nem mindig jóindulatú. Különösen nem, ha már kijárta az „olvass a sorok közt” tanfolyamot és élvezi, hogy az ott tanultakat a képekre is képes vonatkoztatni. Akkoriban, Kálti Márkék idejében persze a képeknek még nagyobb fontossága volt, hiszen csak kevesek tudtak olvasni, és voltak, akik épp a rajzokból, az illusztrációkból „olvasták” ki a meséket, a történelmet. Akkoriban, mondom, de Jankovics jogosan állítja, megint deficitje van az olvasásnak, az illusztrációknak át illik, sőt hertulos vehemenciával át kell vállalniuk érdemi feladatokat mostanában is. Nem akarom olyasmivel szomorítani az ünneplőket, hogy Magyarországon a felnőttek harminc százaléka funkcionális analfabéta, inkább Marcellt idézem, az író Jankovicsot: Ha az ember ír, lineáris cselekvést végez és egyértelműségre törekszik. Holott a valóság összetett, egyszerre több értelme van. Az írás lineáris volta azzal jár, hogy az író kénytelen egyik szótól a másikig haladva kifejteni mondanivalóját, miközben érzi, hogy vertikálisan, egyidejűleg is több dimenzióban kellene kifejeznie magát, hogy éreztesse olvasóival az egyes szavak, szóképek, mozzanatok egymásra épülő jelentésszintjeit, hogy egy szót leírva is többet értsen meg belőle az olvasó, mint annak első jelentését. Jankovics alighanem azért lett polihisztor, hogy ezt a reménytelennek tűnő helyzetet valahogy kezelni tudja. Az íráshoz pászított kép, a grafika, az illusztráció máris egy dimenzióváltás, elmozdulás abba a bizonyos vertikális irányba, a filmanimáció meg egy másik módszer ugyanerre, de ott van még a ki tudja hányadik Jankovics, aki tudós előadásokon élőszóban fejti ki érveit, s a fennhangon kimondott szó a vele járó testbeszéddel, hangsúlyokkal, hatásszünetekkel szintén képes a textus vertikális

178


Jankovics Marcell: Illusztráció Sebestyén Gyula Gesta Hungarorum című könyvéhez

­ imenzionálására. Belátom én, hogy Jankovics rajzairól, az illusztrátor d Jankovicsról kellene csupán beszélnem, de hát képtelenség elválasztani az egyiket a másiktól, illetve épp kapóra jön ez a komplexitás, hiszen ami a személyiségre igaz, az érvényes a filmekre, a képekre, az illusztrációkra is. Na, elég távolra kalandoztam már, Hertul fia Miklós talán már nem is követi, hogy épp az ő többféle értelmezést kínáló vagy legalábbis sejtető illusztrációi nyomán merészkedtem ilyen messzire. Marcinak persze meg se kottyan, doctor pictusként tudatosan keresi magának a bajt, már ha egyáltalán bajként éli meg azt, hogy értelmezői a felkínált

179


vertikum egymásra lapogatott szintjeiből, képzeljük őket népmesésen üveghegyrétegeknek, olykor csak egyet-egyet megcsákányozva alkotnak ítéletet. Fütyül a korparancsra, hogy tudniillik neki művészként, bármelyik műfajáról is legyen szó, szórakoztatni és „kikapcsolni” illenék. Még a népmesék dolgát is abban látja, hogy azok „bekapcsolják” hallgatóikat a szűkebb-tágabb közösségekbe. Mondjuk abba, hogy nemzet. Marcell most képekkel, illusztrációkkal „kapcsol be”. A Toldihoz és az emeleti szekció Mátyás királyos meséihez tartozó rajzokat már megjelent könyvekben is lapozgathattuk és kiállításokon is láthattuk, magam néhány hónapja a pozsonyi illusztrációs biennálén figyelhettem meg azt, hogyan passzolnak bele a nemzetközi anyagba, és üzenetük hogyan próbál átjutni az idegen kultúrák falán. A fő attrakció most a Gesta Hungarorum. Az öt könyv ötven rajza. Tudomásom szerint először mutatja meg őket. A két nagy Gesta, Anonymusé és Kézai Simoné illusztrációk nélkül maradt. A kései utód, a tudós Sebestyén Gyula eposszá rendezett mondagyűjteményét pedig a majd száz évvel ezelőtti megjelenéskor oly vadul támadták, aztán meg úgy elsüllyesztették, hogy már a vele való foglalkozás is egyfajta hőstett. Egyedülálló vállalkozás a maga nemében. A rajzoló Jankovics komolyan veszi és a szó szoros értelmében használja a tudós Jankovics által fölállított definíciót: a kultúrákat sajátos mítoszaiknak és ideológiáiknak szüntelen magyarázatai és újraértékelései éltetik. Nekünk meg, ha sikerül túltennünk magunkat az első percek elfogódottságán, látván a rajzi bravúrokat, grafikus leleményeket, és ha fölfogjuk, hogy különösebb iskolázottság, stílusés szellemtörténeti előtanulmányok nélkül is hat a komplex üzenetrendszer, az se baj, ha lesznek, akik észre sem veszik, hogy ilyesmivel traktálják őket, mert mondjuk az emblematikus és a narratív ábrázolás összekapcsolásának különb s különbféle grafikai módozatai már kellően elandalították őket, szóval, ha mindez megtörténik, akkor leplezni alig bírt irigységgel be kell ismernünk, bizony a jelen tárlat kivételes eseménye a magyar illusztrációtörténetnek. (Elhangzott a Forrás Galéria Jankovics-tárlatának megnyitóján Buda­ pesten, 2010. október 21‑én.)

180


JANKOVICS 75 „…karja erős, tekintete kívánatos, arca oroszlánéhoz hasonló, őbenne az erények bőséges teljességét testének uralkodásra termett alakja is hirdette.” Ezzel a „felkonffal” indul Jankovics Marcell mondasorozatában a Szent Lászlót bemutató epizód. Vajon véletlen volt-e, hogy amikor Kő Pált, a jeles szobrászt megbízták László királyunk kőbe faragásával, Jankovicsot kérte, ülne modellt, kölcsönözné arcát az uralkodói portréhoz. A legnagyobb király – alél el minden kékharisnya, nota bene: Jankovics a rajzfilmben szerényebb mintát követ, inkább a kódexrajzoló, történetíró baráttal azonosul, az ő fizimiskájára másolja saját vonásait. Persze az is illik hozzá, hisz grafikus, könyvillusztrátor és mesélő irodalmár egy személyben. És még mi minden… Eszünkbe jut az egyszeri diák, aki, miután felszólították, feleljen Jankovicsból – ne furcsálljuk, elvégre a tanterv összeállítói is haladnak a korral –, jóhiszeműen kérdezte: melyik Jankovicsból parancsolják? Bizonyára sokan vannak kívüle is széles e hazában, akik szerint több Jankovics Marcell nevű csillag is világlik kultúránk egén. Vannak, akik tudnak az animátorról, az első egész estés rajzjátékfilm, a János vitéz meg a „legek mozijaként” számon tartott Az ember tragédiája rendezőjéről; vannak, akik ismerik Jankovicsot, a művelődéstörténészt és néprajztudóst, aki oly magától értetődőn beszél a mítoszok, a népmesék és a csillagos égbolt kapcsolatáról, hogy azonnal megértjük, mi több, olykor el is hisszük, amit mond; mások galériák, múzeumok kiállító művészeként ismerik, és talán akadnak, akik emlékeznek rá, hogy valaha kultúrpolitikusként, a Duna TV egyik alapítójaként és a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként próbálta segíteni az épp rendszert váltó közművelődést. Persze azok, akik vették a fáradságot, hogy belekóstoljanak az életműbe (a teljes megismerés ugyanis eleve reménytelen, sőt „sziszifuszi” munka lenne – figyelmeztet kedves szarkazmussal már a legelső remekmű, egy mellesleg Oscarra is

181


Jankovics Marcell: A Sisyphus című rajzfilm fázisrajza

nominált film címe), szóval a kóstolgatók számára is hamar kiderül, hogy a sok Jankovics igencsak jól ismeri egymást. Filmrendezőként a történelem- és a néprajztudomány tapasztalatait hasznosítja, mondhatnánk, azokkal „kapcsol be” (a „kikapcsolódás” édes, együgyű divatját sosem vállalta), a képzőművész Jankovics állóképei magától értetődő természetességgel őrzik a snittek lendületét, az animált filmkockák dinamizmusát, az író Jankovics könnyed és olvasmányos mondatfűzése mögül Jankovicsnak, a filmdramaturgnak sokórányi filmen és száznál is több forgatókönyvön iskolázott professzionalizmusa sejlik elő; és ha a kulturális szakbizottságok hivatalnokaként a gyakorló művészeket vagy tudósokat kell képviselnie, hát az igazán nem eshet nehezére, hiszen maga is az: művész és tudós. Nem apróz, az egészről beszél mindig, a teljességről. Kiteríti az Univerzum 1 : 1-es csillagtérképét egy szusszanásnyi animáció pauszos fölvázolásához is, aztán göngyölgeti az időben előre-hátra azon a bizonyos kódexmásoló pulpituson, aminek innenső felére már a számítógépes portok is rákerültek. De ha már visszajutottunk a kódexrajzolóhoz, nehéz nem észrevenni, mennyire hozzátartozik maga is az életműhöz. Nem csupán létrehozója, legfontosabb szereplője is. Személyesen lihegi végig a sziszifuszi sziklagörgetést és Keplerként (naná, hogy egy csillagászt választ) álmodja tovább a Tragédiát. A kortárs művészet történetét egész jól össze lehetne hozni úgy is, ha az ember nem ismeri az alkotókat, de a Jankovics-fejezet aligha sikerülne. El is bizonytalanodom, kortárs-e valóban. Az a tíz év különbség (amúgy szinte percre pontosan) persze potomság, neki más századok zsinórozták a mentéjét, suvickolták a csizmáját és szalagozták a süvegét. Ha néha kezet rázunk, azt érzem, hogy egy Dante-parolát, de legalább egy Balassit ad tovább. Na de vissza a főmederbe. A rajzoló Jankovics komolyan veszi és a szó szoros értelmében használja a tu-

182


dós Jankovics által fölállított definíciót: a kultúrákat sajátos mítoszaik és ideológiáik szüntelen magyarázata és újraértékelése élteti. Nekünk meg, filmjeivel, rajzaival ismerkedve, vagy átismételve azokat, mondjuk épp egy születésnapi köszöntő fogalmazásának ürügyén, meg kell állapítanunk, hogy különösebb iskolázottság, stílus- és szellemtörténeti előtanulmányok nélkül is hat a komplex üzenetrendszer. Jöhetne még itt egy passzus az alkotói felelősség mibenlétéről, amit már csak nagyon patetikusan, ráadásul a kért karakterszámot jócskán meghaladva lehetne megfogalmazni. Legyen annyi elég – a Jankovics-iskolán felnőtt kollégák tanúsíthatják –, hogy nincs egyetlen momentum, odavetett apró tárgy, ékszer, ruhadarab, épületrészlet az œuvre‑ben, ami ne lenne hiteles, korhű, illetve ne tudna azok jelképes értelméről, mitológiai beágyazottságáról, kultúrtörténeti kapcsolatairól mindent. Akármennyire távolodunk is mondjuk a hősi lovagkor vagy a népi paraszti kultúra tárgyi elemeitől, szokásaitól, hiedelmeitől, Marcell szimbolikája, utalásai követhetők, felfoghatók, de legalábbis átérezhetők az olvasó, a képeket lapozó, illetve a rajzfilmnéző ifjú (s korosabb) leánykák és legénykék számára. Ha génjeikben már talán nem is öröklik, emlékeik még fel-felbukkannak, és elsősorban Jankovics munkáin keresztül akaratlanul is magukba szívhatják azokat. Különös paradoxon, de szívet melengető: gyakran nem azért tűnik ismerősnek egy illusztráción vagy egy rajzfilmben megjelenő tárgy, mert a valóságban már találkoztunk vele, hanem ha véletlenül elénk kerül, mondjuk megpillantunk egy múzeumban egy valóságos szablyát, orsót vagy szalagos süveget, ráismerünk, mondván, a Jankovics rajzain, filmjeiben már láttunk, láthattunk ilyesmit. Apropó süveg: ha a nemzeti identitástudat ébrentartásáért valakit illik megsüvegelnünk, az épp Jankovics Marcell. Még sok alkotó születésnapot kívánunk neki! (Megjelent a Magyar Iparművészet 2016. decemberi számában.)

183


SZOBOSZLAY PÉTER Elég bizarrnak tűnik, de jó bizonyítékok vannak arra, hogy a hím és a nőstény lepkék nemi szerveiben fényérzékelő sejtek találhatók… Ez le­ hetett az a kiindulópont, amelyről a szem távoli, evolúciós eredetét ku­ tatva beszélünk. Senki sem tudja, vajon mire használják ezeket a lepkék. (Richard Dawkins)

Egy kicsit zavarban vagyok – mondhatnám együtt a mesterrel, Dzsuang Dszivel, amikor 2000 évvel ezelőtt egy lepkére mutatott: álmomban ez a lepke voltam. A kiállítás plakátján, a valaha engem is a rajzfilmezés titkaiba beavató Szoboszlay tanár úr maga tervezte plakátján is pont az a lepke, éppen ugyanaz a pillangó tündököl, hiszen jól tudjuk, hogy csak egyetlenegy van belőle, mióta világ a világ, a többi csupán optikai illúzió, csalóka szemfényvesztés, kétségbeesett trompe l’oeil. Ő, az egyetlen változik át metaforává, lesz allegória (majd az édes álom pillangó képében…), ő példázza a szimmetriákat, maga a végeérhetetlen metamorfózis. Ne felejtsük, görög neve, a pszükhé még egyszerre jelentett lepkét és lelket. Időtlen idők óta pontosan ismerjük, de lehet, hogy úgy vagyunk vele, mint Szent Ágoston az idővel, ha rákérdeznének, már nem tudnánk válaszolni. Kövessük Pétert az életmű lepkecsapongása, egyszemélyes mitológiája nyomában. Megtehetjük itt a kiállításon is, higgyék el nekem, mindegyik kép egy-egy lepke vagy legalábbis annak bebábozódással megváltozott külleme, enigmatikus színeváltozása, rejtőző, szépséges lárvaállapota; de megtehetjük a megnyitót követően a moziteremben is, ahol Szoboszlay Péter filmjeit mutatják majd be a fesztivál nyitányaként. Mint egy hitchcocki alteregó, úgy érkezik meg bennük a lepke, oly kiszámítottan, legtöbbször a dramaturgia sarokpontjain. A vágyakozást jelenti a Ha én felnőtt volnékban, a dolgok leleplezését indukálja az Aki bújtban. A Sós lötty kultikus anyósmonológja akkor fordul át hétköznapi-kacagtatóból vérfagylalóan általá-

184


Szoboszlay Péter: Egy kép a Hé, Te! című animációs filmből

nosba, amikor a lepke átrepül a vásznon. A lángra lobbanó pillangó az agresszió születésének pillanatát jelzi, a halálra markolt pedig a fasizmusét; kulcsjelenetek a Hé, Te!, illetve a Rend a házban című filmekben. Történet N-ről: a film elején a lepke a dolgokat átlelkesítő idea, amelyet a film végén felszögeznek az új ház kapuja fölé. A szociográfikus ihletettségű Szoboszlay-filmekben a lepkeháló olykor az igazság keresésének jelképes eszközét jelenti, legtöbbször azonban a háló és a lepke a rend és a szabadság mint tézis-antitézis József Attila-i konfliktusát vizualizálja. A Játékklipben a kamerára szálló lepke pedig alighanem a filmművészetet, azt szeretnénk hinni: magát az animációt testesíti meg. Animula, vagula, blandula – gurgulázik Hadrianus császár édes-melankolikus verse a lélekszimbólum-pillangót megidézve, és legalábbis itt Kecskeméten szívesen folytatjuk Katona József legszebb költeményével: …szabadon lepkedett széjjel, napot álmodozott éjjel, egy arasznyi volt világa, mégis tündérvárba hága porban húzott grádicson.

185


A dimenzióváltás csodája, amely oly magától értetődően cikázik oda-vissza a végtelen két pólusa, ha tetszik, a mikro- és a makrokozmosz között, az animációban szinte közhely, Szoboszlaynak pedig a kisujjában van. Legalább kétezer éve tudja a Lorenz-féle butterfly-­ effektust, amire a tudomány csak mostanában csodálkozik rá: ha egy pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt Pekingben, akkor abból egy hónap múlva New Yorkban vagy akár Kecskeméten hatalmas vihar támadhat. Titokban azt hiszem, Szoboszlay Péter, a kiszámíthatatlan, a dionüszoszi világ legtudatosabb, leginkább apollói rajzfilmese, sokunk kedves és komoly tanár ura a káoszelmélet megfordítását is pontosan ismeri. Tudja, hogyan lehetne az égszakadás-földindulást lepkeszárnyrebbenéssé szelídíteni, a kérdés csupán az, felfogjuk-e, amikor filmjeivel, rajzaival… bizarr, látomásos pillangóanimációival elmagyarázza nekünk. (Elhangzott a Kecskeméti Animációs Film Fesztiválon Szoboszlay Péter kiállításán Kecskeméten, 2005. június 16‑án.)

186


ISTEN VELED, KIS SZIGET! Elment a Sziget-ember, a magyar filmművészet legmagányosabb alakja, az animáció remetéje, Reisenbüchler Sándor. A rajzfilmesek a klas�szikusnak kijáró tisztelettel emlegették már életében is, de senki sem akadt, aki követni merte volna kíméletlenül következetes, engedményt sem erkölcsi, sem művészi értelemben nem ismerő puritán művészsorsában. Blue jeans, hosszú beatnik haj, rekedt, reszelős hang – mintha a woodstocki mező budapesti nyúlványán lépegetne. Minden lépése egy kivonulás. A filmművészeti főiskolából érkezett a képzőművészek közé és szerényen utasította el, hogy kollázsait kiállítási mércével mér-

Reisenbüchler Sándor: A Nap és a Hold elrablása

187


jék. Pedig bizonyára pontosan tudta a helyét. Talán ha nem a vasfüggöny mögött él, a pop-art legnagyobb művészei közé sorolják: Warhol, Rauschenberg, Reisenbüchler. És a nagy gondolkodók közé. Minden munkáját átjárta a megélt, a megszenvedett felelősségtudat. Filmjei a szelíd, ironikus figyelmeztetéstől a kétségbeesett ginsbergi üvöltésig kipróbálnak minden formát, hogy a végromlásába rohanó emberiséget megállítsák. A fogyasztói társadalmak habzsoló, extatikus önpusztítása, a globalizációból következő ökológiai katasztrófák víziója, a giccsbe fordult tömegkultúra émelyítő cukoröntete, komikus és tragikus látomások azok, amelyek Reisenbüchler műveiből felénk zuhannak. Van abban valami nagyon jelképes, hogy nem várta meg a filmjeiben megjósolt „boldog világvégét”. A Nagy Csatlakozás giccses, gigászi médiahajói már nélküle úsznak a biztosan tudható niagarák felé. Vajon lesz rajtuk valaki, aki emlékszik még egy réges-régi rajzfilm, a Zöld intelmek utolsó mondatára: „…hát velünk mi lesz?” (Elhangzott a Millenárison a Reisenbüchler Sándor-emlékesten 2004. május 5‑én.)

188


VÁLTOZTASSUK MEG A VILÁGOT ANIMÁCIÓVAL! 1980 februárjában írta ezt a címet egy dolgozata fölé Macskássy Kati. A cikk a Pannónia Filmstúdió folyóiratában, a Közhírrében jelent meg. Belső használatra szánt kéthavonta megjelenő szakmai tájékoztató. Mozgósító hatása – még ha különösen ébernek képzelem is az ilyesféle mondatokra hivatalból fülelőket – elhanyagolható. A szerzőt azonban, azt a magas, farmerdzsekis, harminchat éves, szép, szőke lányt, aki akkoriban már nem csak beszélt a világ megváltoztatásáról, alighanem komolyan kellett venni. Megvolt már az önálló filmes nyelv, meg a két alapmű, a Gombnyomásra (1973) és a Nekem az élet teccik nagyon (1975), és az első rangos fesztiválelismerések is megérkeztek (Arany Meteor-díj, 1975, Unicef-díj, 1977, Melbourne-I. díj, 1978). Külföldön már ünnepelték, itthon még alig merték megérteni a filmek üzenetét. A stafétabotot édesapjától vette át. Macskássy Gyula, a magyar animáció emblematikus alakja, az első önálló egyedi rajzfilm tervezője-rendezője (A kiskakas gyémánt félkrajcárja, 1951) s voltaképpen a rendszeres magyar rajzfilmgyártás megindítója 1971‑ben forgatta utolsó filmjét, Kati az elsőt ugyanakkor. Fontos volt számára az apai örökség, az elmúlt évben, de még a halála előtti hetekben is egy Macskássy Gyulát végre méltó módon bemutató monográfia szerkesztésén dolgozott, azt azonban, hogy folytatni szándékozott volna az apai utat, semmi módon nem állíthatjuk. Filmrendezőként elszántan és határozottan önálló útra vagy inkább úttalan mezőre lépett, hiszen az animáció műfaji kereteit akarta megújítani. Nem volt könnyű dolga, akkor kezdte a szakmát, amikor a magyar animációs film tényleg a világ élvonalába tartozott. A legprogresszívebb filmművész kortársak, Kovásznai György és Reisenbüchler Sándor mellett ő volt, aki a hagyományos történetmesélő, Disney-imitáló vagy romantikusan szépelgő műfajtól

189


a legtávolabb jutott. Legtöbb filmjét gyerekekkel készítette. Természetesen egyáltalán nem a rajzfilm = gyerekfilm képlet jegyében készültek ezek a munkák; eszközeiket és céljukat tekintve legtöbb közük a hetvenes és a nyolcvanas évek irodalmi szociográfiájához volt, amelyek a magyar kultúra meghatározó elemeként akár a politikai fordulat szellemi előkészítésével is kapcsolatba hozhatók voltak; stilárisan pedig a „hozott anyagból” dolgozó groteszkhez állt közel a Macskássy-filmek zöme. A gyerekfilm-besorolás persze sok fórumon és sok szempontból jól jött: egyszerűbb volt gyerekszájjal kimondatni, gyerekkézzel lerajzoltatni azokat a társadalmi, politikai visszásságokat, amelyek akkoriban felnőttebb környezetben talán el sem hangozhattak volna. A rajzfilm klasszikus képletét, a felnőtt csinál filmet a gyereknek irányt megfordította. Gyerekekkel dolgozott együtt, és a moziba beülő felnőttek kacagása egyszerre a torkukra forrt: elhallgattak, mert azt vették észre, hogy saját álságos világukkal, önmaguk elől is eltitkolt életükkel szembesítik őket az őszinte gyermeki mondatok és a még őszintébb gyerekrajzok. Nyilvánvaló volt, hogy Katinak nagyon karakteres véleménye van a világról, de az is, hogy van füle és szeme, hogy meghallja, észrevegye mások véleményét is, sőt átélve, filmmé transzformálva megjelenítse azt. A filmkészítés minden stádiumát megpróbálta, volt kifestő, fázisrajzoló, animátor, vágó, szerkesztő és rendező, sőt a filmművészszövetség animációs szekciójának elnökeként közéleti szerepet is vállalt. Érezhette, nő körülötte, terebélyesedik már az a tábor, rajzoló kisiskolásokból, álmodozó cigánygyerekekből s persze kortársaiból is, akik el tudták hinni vele együtt, hogy gyereknek lenni nem életkor kérdése, és el merték hinni neki, hogy a világ jobbá tehető animációval. Újrafogalmazta a tolsztoji képletet: nem csak boldogtalanok, boldogok is különbözőképpen, a maguk módján próbálnak lenni az emberek, s a boldogságkeresők e növekvő csapatával együtt próbálta tetten érni a jelenséget, megfejteni annak titkos szerkezetét és őrizni a felé áramló világgal szembeni nyíltságot, érzékenységet, őszinte odafigyelést. Az Ünnepeink (1981), a Családrajz (1983), a Mit vinnél magaddal (1986), a Van itt jó is rossz is (1997) társalkotói felnőttek, időközben maguk is szülők lettek és megtapasztalták annak felelősségét, ha a jövő anélkül változik át múlttá, hogy legalább megkísérelnék megváltoztatni azt.

190


A televíziózást alighanem misszió­ nak érezte, hisz egy időre még az önálló filmek készítését is föladta értük. Gyermekműsorokat, sorozatokat szerkesztett és rendezett a Magyar Televízióban (Micimackó klub) és a Duna Televízióban (Igaz, ami igaz, Meséről mesére, kockáról kockára, Picasso és a gyerekek, Másféleszűek, Itt és ott, itt és most), amelyekben a demokrácia iskoláját látta; megnyíló teret egy új nemzedék számára, akik szebb szabályok és bátran vállalt szabálytalanságok szerint lesznek résztvevői egy nyitottabb kultúrának, akik nem másolják a kiüresedett formákat, hanem stílust adnak a jövőnek. Nem tudom, átélte-e valaha a magányos hős szerepkörét. Oly magától értetődő természetességgel tette a dolgát, úgy kormányozta el óvodás, kisiskolás vagy épp kamaszodó kollégáival, gyakran diszkriminált, hátrányos helyzetűnek mondott alkotótársaival a sebtében hajtogatott papírhajókat az óriás rajzfilmgiccsek megfeneklő cirkálói közt, hogy drukkolni is elfelejtettünk neki. Pedig bizonyára szüksége lett volna rá. A kereskedelmi tévék népbutító ámokfutásával, a külföldön már levitézlett panelek itthoni proccos sznobizmusával kellett versenyre kelnie. A hatalmas iparrá dagadó komputerizált világanimáció, az egyenrózsaszín délibábokat ringató totális mozi bevált sémákkal, begyakorolt sztereotípiákkal érkezik. Vajon lesz-e benne hely a gyermeki kreativitásnak, az itt és most szabálytalanságainak, elharapott mondatoknak és le nem kerekített ecsetvonásoknak, az elszólásokból, elrajzolásokból kitetsző őszinteségnek? Fel tudja-e mutatni akár csak egy is azt a tükröt, amely Macskássy Kati mindegyik filmjében, minden műsorában megjelent és megláthattuk benne saját világunkat. Azt a folyton változót és mindig megváltoztatandót, ami egyedül csak a miénk. Habár Párizsban éppoly otthonosan mozgott, mint Budapesten, és a külhoni megbízások (Az már nem igaz, Európai népek meséi sorozat, 1974; UNICEF, Gyermekek jogai kiáltvány, 1978) és a nagy nemzet­

191

Macskássy Katalin: Az Ünnepeink című animációs film egy rajza


közi elismerések (Fellini-díj, 2003) sem hiányoztak, mégis új, itthoni feladatokra készült. Az utolsó opust, a mindössze nyolcperces hossz ellenére is nagy filmként számon tartott Sosemvolt Cigányországot (2004) kiérlelt, az életmű folytatásának útját kijelölő alkotásként értékelte a szakma, és díjakkal jutalmazták a fesztiválok (Kamera Hungária – legjobb dramatikus mű, Kairói Nemzetközi Gyermekfilmfesztivál – Arany Kairó-díj, Pécsi Rövidfilmfesztivál – fődíj). Két világ egymásnak feszüléséből és összefonódásából épül a film, betonszürke, kemény szociofotók és színesen szárnyaló képzelet, valóság és álom, a sivár és drámai itt és a mesék, a mítoszok gazdag odaátja ölelkezik a mozivásznon. A vándormadársorssal áldott és sújtott cigányság egyszerre ősréginek és újdonatújnak ható rajzfilmes eredetmondáját teremtette meg Macskássy Kati. Szomorúan, ám mégis némi megnyugvással kell megállapítani, hogy bizony a pálya szép lezárására is alkalmas ez a mű. Lírai lecsengése, spirituális összegzése egy öntörvényű, dinamikus életműnek. Egy korszak fejeződött be Macskássy Katival, amelyet úgy is hívhatunk, Pannónia. Volt idő, amikor az első rajzfilmgyár neve azonos volt a magyar animációval, része volt az európai kultúrának és a világ legrangosabb filmes intézetei közt emlegették. Macskássy Gyula kicsiny csapata teremtette meg és Kati halálának napjaiban tűnt el végképp a szellem értékeire oly kevéssé fogékony mai hivatalok bugyraiban. Ha az animációs annalesekben az 1951-től 2008-ig tartó évtizedekről írnak, a Pannónia-korszak szinonimájaként a Macskássyak idejéről is beszélhetnek majd. (Megjelent a Filmvilág 2008/5. számában.)


IN MEMORIAM VAJDA BÉLA Úgyis csak film az egész, trükk, animált kép, olyan, amely a világot görbe tükörbe’ mutatja, képzelni elég: szeretni való rajzolt alakok játsznak benne, meghal mind és másnap jön szembe vidáman, nevet, magyaráz, vagy faggat szeliden, mosolyogva: mért is e bús sokaság, hisz nincs már múlt s nem készül semmi jövendő, csak jelen, és e káprázó nagy jelenésben minden örök már. Hányas vagy – kérdi, hanyas, de a választ szélsusogás nyeli el, s az örvénylő hűvös szél a leírt szavakat odaát, odaát már fordítva kavarja. Jár bennem föl-le a filmed, jelkép, liftez a torkomban, páternoszter, immáron Béci logója, az átlátszó nagy palotában, melynek neve, jobb nem jön eszembe, hogy élet. Presszók torzító üvegén át oly’ abszurd a valóság, bölcs derüvel nézed, tovább dokumentálsz, s a kulcsszó, mi lehet más, odatúlról mi lehetne: méginkább a fonák. Nézőpont-csere csak, látószög-váltás, új objektív, tágabb panoráma; forró, lehelet fényesítette görbe lencseüveg, s ha olykor visszafokuszálsz netán, kikacagsz majd ideát minden levitézlett ideát.

193


Vajda Béla: Moto Perpetuo

Elhoztad Cannes-ból a Pálmát, ceremónia semmi, diadalkapu nem volt, jöttél, hónod alatt a szobor, mint más napokon animált jelenet, gépelt storyboard, fémdobozokban a filmguriga vagy az únott napi sajtó. Gyere föl majd, írtad, van pár könyvem, szépen illusztrált, olyan, amit te talán még… érted ugye, félszóból is érteni kellett volna, de én… akkor láttam utolszor, kockás sál, puha barna zakó, fémkeretes szemüveg, nézni közelre, tán csöppnyi borosta, s félszeg mosolyában mennyi tapintat. Hallom Zsófitól, hogy megvetted a könyvem, beleolvastál még, jó lett volna beszélnünk, az is most máskorra marad: immár odaátra. Fejből kéne idézni: shakespeare-i szonett,

194


két sor a negyvenhetedik vers közepéből: mindég itt a helyed már…Itt a helyed már. Lejegyeztem. Itt van, értsd úgy: a szivünkben. Megnézem a filmjeit újra meg újra: Reggeli ábránd, Nyelvlecke, Mozi, Strip-tease, Életmű, Pléh-boy, Feleségképzés anno… Perpétuo Moto… Pátosz nélküli egyszerü formák, semmi ítélet, türelem, együttérző kivülállás, játékos pici kétely tán, s persze a legfőbb minden filmjében a tiszta humánum. Láttatni esendőn több, mint néven szólítani bárkit. Béci! Béci, szevasz! (Elhangzott Vajda Béla búcsúztatásán 2011. október 18‑án.)

195


DÁNIEL FERENC Egy ötvenhatos snitten, a pesti diákok közt feltűnt egy víg, lódenos suhanc. A 19 éves Dániel Ferenc. Később, felnőttként maga is „lecsekkolta”, tényleg ő az, tényleg ott volt. Meghatározó élmény – gondolnánk, de ilyen fellengzős kifejezés nem illett volna hozzá. Inkább az események filmszerűségére, az egyidejűségek különös dramaturgiájára emlékezett. Tíz év múlva a forgatókönyv szellemiségével egyetértve végigdolgozta a Tízezer nap forgatását, de az utómunkák kényszerű vágásaihoz, föntről diktált betoldásaihoz már nem asszisztált. Elvégezte a színművészeti rendező-dramaturg szakát, eljárt Erdély Miklós pasaréti keddjeire, írta és árulta a szamizdatos Beszélőt és kalapozott a SZETA-nak. 1980 körül, amikor megismertem, éppen a rádió irodalmi osztályán tették lapátra. Szabadúszó lett, s a gyakran kényszerűségből használt titulusnak, „szellemi szabad” mindkét szavát vállalta és daccal élte meg. Konzultáns lett a BBS‑ben, a Stúdió „K”‑ban és egyre több feladatot kapott a Pannóniában. Az animációs filmek végén Dániel neve mellett legtöbbször a dramaturg cím szerepelt, de szövegíróként, éceszgéberként, hangrendezőként, narrátorként, sőt olykor a natúr betétek szereplőjeként is megjelent. Első közös filmünk, az Ah, Amerika! stáblistájára a fenti összes kifejezés illett volna. Animációs dokumentumlegenda, így neveztük el a millenniumtól az első világháború kitöréséig a hivatalos történelem alatt zajló nagy, néma lázadást megjelenítő filmet. Úgy forgattunk Amerikáról, hogy egyikünk sem járt még ott, s ami a legfurcsább volt, akkor eszünkbe sem jutott, hogy ez feltétele lenne a munkának. Utólag persze könnyű megmagyarázni, hogy éppen a „vágy titokzatos tárgyának” hiteles megjelenítése miatt volt szükség a mi ártatlanságunkra. A film stilizált képi világa, fikcióval elegy dokumentumanyaga, illetve a dramaturgia sajátos rákszerkezete, ha burkoltan is, képes volt megidézni a nagy tabut, az ’56-os forradalom leverését

196


követő disszidáláshullámot, párhuzamba állítani újkori történelmünk két legnagyobb exodusát. Így aztán nem is csodálkoztunk, hogy későbbi forgatókönyveinkre gyakran üttetett ama bizonyos harmadik T pecsétje. A kilencvenes évek közepén készült háromrendezős opust (Dániel Ferenc, Haris László, Orosz István), az Óceánékat, tulajdonképpen ő vitte a vállán, s ő csatázott legtöbbet, sebeket is kapva, hogy méltó alkotói feltételek közt dolgozhassunk és dolgozhassanak az újabb nemzedékek. Ha közös filmjeink „brainstormingjaira” gondolok, a Vigyázat, lépcsőre, Az idő látképeire, a Keresztes Dóra által is jegyzett Garabonciákra, ha fölidézem a televízió valahai MC-sorozatát, rádiós rendezéseinek sokaságát, meg persze ha az írásait olvasom, a Felliniről, Buñuelről, Miloš Formanról szóló esszéket, az Elégiáról, az Onibabáról, a Vizsgálatról szóló elemzéseket, mindig és újra megejt az a változatos, rafinált és ellenállhatatlan következetesség, melynek legfőbb célja, hogy elkerülje a közhelyeket, hogy a „szépészeti” konvenciókat negligálja és kiálljon a szabadság minden formája mellett. „Nincs kellemesebb a világon, mint vándorútra kelni – de egyedül. A vándorút lelke a szabadság” – mondatja a talán alteregónak képzelt főszereplővel Az angyali követés filmje forgatókönyvében. Jó utat, Fercsi! (Megjelent az Utisz Blogon 2010. augusztus 5‑én.)

197

Dániel Ferenc – Orosz István: Ah, Amerika! Könyvcímlap


AZ UTOLSÓ FEJEZET, AMELYBEN ELMEGY A VILLAMOS In memoriam Hernádi Tibor

Tudtuk, hogy sose készül el, de azért legalább egy félmondat erejéig mindig szóba került, amikor találkoztunk. Egyre ritkábban találkoztunk. A stúdió megszűnt, a kapura lakat került, még az utat is átnevezték, ő Pécsre ment, én Sopronba. Egy éve láttam utoljára, furcsa fintor, hogy épp a Farkasréten. Pont ott, ahol… Az ötvenkilences jár arra. Már nem emlékszem, hogy melyikünk kérdezte: Na és mi lesz a villamossal? A stúdióban a világ nagyon igazságtalan volt, a legjobb animátorok nyakába annyi munka szakadt, hogy nemigen gondolhattak önálló filmekre. A „művészkedés” a második vonalnak jutott. Már talán a harmadik filmet rendeztem, ő meg a technikai irányítója volt egy egész estés francia koprodukciónak. Egy időutazásos sci-finek. Igaz, én egyedül csináltam a magamét, az ő keze alá meg vagy ötvenen dolgoztak. És legalább annyian hátráltatták is. Egyszer, amikor mégis magunkra maradtunk, kibökte: olvasott valami novellát, már tudja is, hogyan kellene filmet forgatni belőle. A fejében már kész a ritmus, a mozgás, megvannak a plánok. Szeretne végre a maga ura lenni. Maximum tizenkét perc, csak annyi, hogy beleférjen egy dobozba, de inkább rövidebb. Beszállnék-e? Megmutatta. Az utolsó villamos lesz a címe. Legtöbbet Németországban beszélgettünk a tervről. Akkor még NSZK-nak hívták. Ott is egy idegen filmet rendezett, én meg a hátterese voltam. A munka mellett csináltam néhány rajzot a Villamoshoz is. Érted, mondta, ugye érted: az Élet. Ez a villamos magát az Életet jelenti. Csak megy és a grafikáknak nem kell túlmagyarázni a dolgot. Fokozatosan derüljön ki. Megállóról megállóra. Később a Grófnőnek is beszéltünk róla. Arról, hogy nem csak emberek villamosoznak, ott szorong majd a Mikimausz és a Süni a köd-

198


ből, a Donaldkacsa és az Asterix, Silbad és a ­Perdide bolygó minden ­arctalanja. És akiknek szárnyakat adott. Meg Bubó. Meg Popeye. Meg az Animáliák lényei. Még a Légy is. Mind a kisujjában volt. És persze Félix, a macska, akkor épp azt animálta. Észrevétlen, lassú metaforizálódás, ez legyen a dramaturgia fonala, mondta  a Grófnő. Aztán még hozzátette: önreflexió. Ahogy Kosztolányinál. Ez egy halálnovella, csak halálfilm lehet belőle. Föl se kellett lapozni, már kívülről fújtuk: „Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk… Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiál­totta: »Végállomás.«” Végállomás. Talán már az elején is tudtuk, hogy ezt a filmet nem kell megcsinálnunk. Fölösleges. Annyira kész, oly pontosan megvan minden részlete. Kieszeltük a formát, kigondoltuk a stílust. Képzeletben már az összes fesztiváldíjat is besöpörtük. És már el is költöttük. De azért, ha összefutottunk, mindig szóba került. Átrendeztünk apró részleteket, bár inkább csak megszokásból, meg azért, hogy aztán vis�szaállíthassuk az eredetit. Mert úgyis az a legeslegjobb, ahogy először kitaláltuk. Huszonöt évesen. Fölkapom olykor a fejem egy-egy snittnél, amit a YouTube-on vagy a tévében látok. Igen, ez a Tibcsi soha el nem készült filmjéből való. Vagy annak a hatására született. Ott zötyög a villamosunk az animáció átlátszó Moebius-filmjére festett síneken, talán az ötvenkilences vonalán. Hosszan, lassan, örökké. (Elhangzott Hernádi Tibor temetésén 2012. augusztus 22‑én.)

199

Hernádi Tibor: Az idő urai című film egyik kockája (rendező: René Laloux)


FELKÖSZÖNTŐ Nézd el, kérlek, nékünk, ó kedvenc Ferencünk, Azt, hogy hamarosan egy versben elemzünk, Sok ismert kolléga, barát és jó rokon Előtt, Rófusz mester, ímé a torkodon Egy hosszú költemény lesz rögvest lenyomva. Nagy munka volt bizony, mert nem találomra Válogattuk hozzá s gyűjtöttünk rímeket, Megküzdöttünk mindért, mert csupán ily remek Forma méltó olyan nagy tálentum mellé, Aminő te volnál, vagy e versben lennél. Egyszóval, tűnjék bár bármilyen nehéznek, Ne szólj, kérlek közbe, amíg tart az ének, És próbálj, ha lehet majd jó képet vágni. (Mielőtt kezdenénk, elmehet még bárki.) Úgy tanítják, ami alighanem helyes, Hogy a külcsíny rajza indítsa a verset. Esetünkben sincs ok másképpen eljárni, Ellenőrizheti mondandóm akárki, Vagy kelhet témánkban költői versenyre; Alanyként és tárgyként nézzünk e gyermekre. Metaforikusan és valósághűen, Léha jóbarátként és oly lelkesülten, Mi föltétlen kijár, vagy mondjuk, kijárna, Annak, kinek nincs e kies honban párja. Két fül, két szem s köztük egy délceg orrnyereg, Hogy támaszkodhassék a szemüvegkeret. Magas és bölcs homlok, épp csak hogy redőzve, Pár hajtincs fölötte csavarodik őszbe.

200


Tessék, megnézhető, éppen életnagyság: Kék zakó, fehér ing és tűzpiros nadrág, Az egyedi arcból árnyalatnyit levon, Hogy szakáll fazonja Jankoviccsal rokon. Áttérvén a belbecs bemutatására, Egy igazi költő, nem üthet hasára, Legcélszerűbb, hogyha közvéleményt kutat, Nem tévesztheti úgy el a helyes utat. Egyszóval igyekszünk objektívnek lenni, Tényekkel amúgy sem könnyű szembe menni: Attraktív, szellemes, bűbájos, csupaszív. Vonzó, elbűvölő, satöbbi, még vagy tíz Hasonlót sikerült buzgón lejegyeznünk; Ugye nem gond, hogy csak hölgyeket kérdeztünk. Rátérvén ezután az életmű-részre Ha nem vették volna, vegyék végre észre, Hogy Maesztro Rófusz filmjeiben mennyi Bú és bánat szokott összekeveredni. Könny, halál és basszus, fekete feneség, A Holtpont, a Ticket, a Légy legyen elég, Gravitációja már csak hab a tortán, Végigfú az oeuvre-ön egy búskomor-orkán. Aki az alkotót ösméri, jól tudja, Kevés vidámabb lényt tart számon a szakma. Szép paradoxon, a rajzfilm már csak ilyen, A gazdag világot képzi le kicsiben. Görbe, lógóorrú rendezők vidámat, S kacagó kollégák tragikust csinálnak. Olyan csodadolog sem eshet meg máshol Csak, ahol anima (a lélek) világol, Hogy egyszerre bírja valaki átvenni Az Oszkár-díj szobrot és – ami nem semmi – Sok ezer mérföldre ugyanakkor otthon Nézni a tévében, hogy marad épp hoppon.

201


Rófusz Ferenc: A légy

Leonyid és János kora volt az egykor, Minden kapualjban lapult egy-két cenzor, És abban ügyködött, mind és minden áron, Hogy egy ilyen „kis” film nehogy „naggyá” váljon. No, de talán épp itt nem kell emlegetni Azt a kort – konyec már – nem utal rá semmi, És az arc nélküli nagy légyölő sem jár Üres szobáinkban, ha véget ér a nyár. Vagy? … De hess el innét, távozz rossz gondolat, Nem bírom elhinni, hogy valaki matat, Miközben szavalom hosszú költeményem, S fájlokat törölget egy számítógépben. A Légy, szóval tudják, mert, hogy róla lenne Szó (egykor magam is zsírkrétáztunk benne), Alapmű, tananyag, vizsgsáznak belőle, Ott a DVD-je minden kölcsönzőbe’, És ha a fészbukon próbálnád lájkolni,

202


Látod, hogy beelőz épp az Auguszt Olgi. Mozgóképeit már mindenki ismeri Grafikákat mutat ezúttal be Feri, Állóképekben a vetített világot, Ahogy Bacsó Zoli trükk-asztalán állott Egykor, stiftre tűzve, vagy kihengergetve Sínekre ragasztva és cellekre festve. Huszonnégy kocka kell csak egy másodperchez, Képzeljétek, hány rajz készült ennyi filmhez, Nem volt könnyű döntés, ki végül mit hagyjon, Kipakolva éppen, hogy ennyi maradjon. Mert jubileum van: Zsófival előre, Eldöntötték, egy kép jut egy esztendőre. Folytatnánk, de minek, ő majd még elmondja, Hol tart a Vacsora, s ha van még bonmot-ja, Hallgassátok azt is, nekünk ennyi elég. Jobb lett volna, tudom, kihúzni a felét.

*

Írtam kettőezer és tizenhat évben November havában felköszöntőképpen, Párosrímelésű tizenkettesekben (Arany kolléga volt a mesterem ebben), Bocsi, ha untátok, tudom, nem várhatok Tovább, megnyitom hát a Rófusz-tárlatot. (Elhangzott 2016. november 23‑án a budapesti FilmesHázban, nota bene az álló betűvel szedett sorokat utólag szerkesztettem a versbe, utalva az est későbbi rejtélyes történéseire.)

203


VAJON LEHET-E LELKE EGY FILMSTÚDIÓNAK IS? Animációs film. A szakemberek mindig szívesen magyarázzák el, hogy az életerő, közérthetőbben a lélek az, amire gondolnunk kell az idegen hangzású szó hallatán: a megmozduló rajzok, a rajzolt figurák lélekkel (animus) telítődnek a filmkészítők asztalán. Tiszteletet ébresztő meghatározás. Illik kicsit meghatódnunk, még akkor is, ha lefordítva és szájunkba rágva már kissé édeskés, giccsízű a szókapcsolat. Nem véletlen hát, hogy a szerényebb kitűzők, a rajzfilm, a bábfilm, a trükkfilm is közkézen forognak. De ha lélek, akkor legyen lélek. Ki merné kétségbe vonni, hogy a megmozduló, kanyargó, körvonallá gömbölyödő, lábakat eresztő, lépegetni kezdő ceruzavonalnak lelke támad? Minden filmkészítő átélte már, hogy az egymáshoz kapcsolódó rajzolt mozdulatsorok spirituális élményt okoznak. Átlelkesülten állunk föl egy-egy animációs opus vetítése után és gyanítjuk, másfajta lelkület vezérli a diákot, aki grafikusi, filmes vagy épp bölcsészeti tanulmányainak végeztével úgy dönt, ő bizony ezentúl csakis animációval akar foglalkozni. Vagy másképpen volna? Lehet, az animáció választja ki őt? Kiválasztja, bátorítón a vállára csap, kicsit összekócolja a haját és beteszi egy szép hófehér házba, ahol már ott ül megilletődötten egy csapat lány és fiú. Ők az animátorok. A ház pedig az animációs filmstúdió. Vajon lehet-e lelke egy filmstúdiónak is? Bevallom, némileg elfogódottan keresem a választ, hiszen szülővárosom, Kecskemét egy darabja ez a rajzfilmes műhely, amelynek falai közt valaha magam is forgattam filmet. A házat Kerényi József tervezte, akinek épületei s a belőlük áradó szellemiség valamikor a hetvenes években lakhatóvá tették a várost

204


(vajh miért nem hajlanak szavára a mái városatyák is?), a közösség pedig a vidéki művészeti gimnáziumok diákjaiból, erdélyi emigráns fiatalokból és a budai Pannónia Filmstúdiót elhagyókból verbuválódott. Az alapítás éve 1971: a magyar rajzfilm fénykora. Akkor még esemény volt egy rövidfilm elkészülte, akkor még sorozatokat rendelt az egyetlen televízió, akkor még két üzenete volt mindegyik filmnek, egy a film-­ főigazgatósági elvtársaknak, egy alig kódolt másik meg az egyetemi filmklubok csillogó szemű közönségének. Ha ott, már az indulásnál a lelket keressük, a szellemiséget, a stílust, amely az akkori műhelyt jellemezné, akkor a középső T betű táján kutakodjunk. Az animációs filmet a hatalom nem sorolta a tiltandó „veszélyes médiák” közé, sőt nemzetközi fesztiválsikerei miatt kirakatdarabnak ítélte, ezért aztán eltűrte azt is, ha a rendezők nem fogalmaztak éppen lojálisan. Nem tette ezt Szoboszlay Péter filmje, az erőszak lélektorzító hatását dokumentáló Hé,Te!, Hegedűs 2 László opusza, a világ ideiglenességét felmutató Vázlatok, és Horváth Mari Ajtó című filmjei sem, köztük a kíméletlen pontossággal fogalmazó Kint‑bent. A másfél perces parabola láttán magának az animációs rövidfilmnek is érteni véljük a titkát: ily esszenciálisan, ennyire tömören csak igazat lehet mondani. Lehet, hogy ez a műfaj egyszerűen alkalmatlan a hazugságra? Kecskeméten persze nem szokás ilyen fellengzősen fogalmazni, azt a kérdést viszont alighanem nap mint nap fölteszik: mire is való az animáció? És megpróbálják elkerülni a szokványos válaszokat. Ez a műfaj, amelyet sokfelé a gyermeki gügyögéssel azonosítanak, máshol pénzfialtató reklámeszközzé próbálnak alacsonyítani, meglepő transzformációkra képes. Lehet természettudományos ismereteket széles körben népszerűsítő, játékosan tanító munka (Szabó Szabolcs: Vízipók-csodapók). Megjelenhet, mint a történelmi önismeretet-öntudatot életben tartó tabló (Mondák a magyar történelemből, Mesék Mátyás királyról, Neuberger Gizella: Rege a csodaszarvasról). Pontosan, szinte tudományos igén�nyel fogalmazó etnográfiai disszertáció is válhat belőle (Deák Péter: Avarok, Hoppál Mihály – Jankovics Marcell: A sámán Eurázsiában). Megmutatkozhat mint a népi kultúra újjáélesztő közege (Hegyi Füstös László: Regölés, Hegedűs 2 László: Cigányballada, valamint a szinte minden munkatárs által jegyzett, a magyar népmesekincs autentikus

205


feldolgozására vállalkozó hat filmsorozat). Felbukkanhat elvont gondolatok, meditativ tartalmak személyes hangú megjelenítőjeként (Szoboszlay Péter: Hogyan kerül Eszter az asztalra?, Francine Léger: Szóló, Horváth Mari: Állóképek, Zöldfa utca 66.). Működhet mint szociográfiai tanulmány (Szilágyi Varga Zoltán: Tiszta kép, Neuberger Gizella: Arcra arc). Lehet a magyar irodalom átélt tolmácsolása, ihletett transzformációja (Horváth Mari – Weöres Sándor: Az éjszaka csodái). Megjelenhet mint groteszk tüHorváth Mária: körkép, filozofikus kérdésekre adott abszurd filmválasz (Szilágyi VarAjtó 8. ga Zoltán: Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat, Luc Degryse: Oscar, Homolya Gábor: Western, Nikolai Ivanov Neikov: Kaprícius). És önálló képzőművészeti műfajjá is válhat sajátos, játékfilmtől, irodalomtól, teatralitástól független jelrendszerével (Molnár Péter: Majd a tisztáson és Miklós Árpád munkái). És ragozhatnánk tovább: animus, anima, animáció… A stúdió lelkét kerestük és valóban éreztünk valami közösen vállalt irányt, gondolati, érzelmi töltést, amelyet talán ösztönösen, olykor tudatosan vállal a harminc éve együtt dolgozó csapat, s amely legfőképpen a filmekből árad. Ez a szellem – lélek, ha tetszik – manifesztálódik az időről időre megrendezésre kerülő rajzfilmünnepen, az újabban nemzetközivé bővült Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon. Az eseményre meghívott alkotók zöme maga is részt vállal e szellemiség életben tartásában. Az ő munkáikat is – Reisenbüchler Sándorét, Gémes Józsefét, Gyulai Líviuszét, Tóth Pálét – képes integrálni a stúdió, legalábbis a fesztivál idejére. A kecskeméti műhely részét képezik az ösztöndíjjal ott dolgozó fiatal külföldi filmkészítők és azok a diákok is, akik a stúdió utánpótlás-­ nevelési és szakmai képzési programjában vesznek részt. De tágítható a kör: a város képzőművészeti élete, kulturális közege is sok szálon kötődik a filmműhelyhez. Talán ezeken a szálakon közlekedik tovább, tágul az „animus officinae”. (Megjelent a Magyar Iparművészetben.)

206


A JÓKEDVŰ ÖRMÉNY TEMETÉSE Drága barátaim, barátaim barátai, de legfőképpen Szilágyi Varga Zoltán barátom barátai, valamint ellenlábasai s ellenlábasainak ellenlábasai, akik hamarosan baráttá lőnek, lesznek, leendnek az úrban. Mint tudjátok vagy sejtitek, vagy az elszoruló torok, a baritonra hangolt és ünnepibb lassúsággal ejtett szavak nyomán kapiskáljátok már, halotti torra jöttünk öszve. Az örömöt, hogy együtt vagyunk, a boldogságos érzést, hogy újra láthatjuk egymást (esetleg ilyen összetételben először, de az öröklét szellőjétől meglegyintve bízvást mondhatom, semmiképp sem utoljára), némi melankólia fűszerezi, „szplín írja felül” – mondhatnám sok idézőjel között: a temetések szokásos mélabúja. A gyülekezet nagyobb fantáziával megáldott tagjai bizonyára már ide is képzeltek egy kandelábert a jobb oldalamra és egy másikat a bal oldalamra, hallják a sercegését is, és ugye már mindnyájan orrontjuk azt az összekeverhetetlen illatot, ami a cintermek és a rajzfilmstúdiók szagának elegye. A jókedvű örmény temetését várjuk. Drága atyámfiai, bizonyára már el is felejtettétek, de hát azért vagyok itt, mondhatnám: azért tettek, azért állítottak ide (meg elém ezt a mikrofont is), hogy emlékeztessem mindnyájótokat az örményre. Azért jöttünk, hogy eltemessük őkelmét, meg is érkeztünk idejekorán, csak éppen ő, a derék Asbey Miklós borkereskedő (élt hatvan esztendőt, gyászolja tizenkét gyermeke – hét fia és öt lánya –, kilenc unokája, öt veje, hat menye, megszámlálhatatlan sógora, öccse, fázisrajzolója, komája és minden másféle atyafisága s a többi) felejtett el időben megérkezni. „Vannak emberek, akik mindig elkésnek mindenünnen. Ilyen volt az örmény is. Ha valahol egyszer leült, biztosan odaragadt a székhez, evés, ivás, kártyázás, vidám cimborák kedvéért. Nem is bíztak sehol a pontosságában. Ha sürgönyzött Désre, az Arany bárányba, hogy »hétfőn érkezem, kérek szobát«, csak kedden húzták tisztába az ágyát. Tudta mindenki a fogadóban, hogy az öreg

207


Asbey legalább huszonnégy órát ottmarad még, ahonnan küldte a sürgönyt.” Ezt az utóbbi mondatot egy Hunyady Sándor nevű jólelkű erdélyitől másoltam ide, aki még nálam is jobban ismerte a mi örményünket és magyarázatot próbálván találni a késedelemre, egy egész novellettet kanyarintott az esemény köré. Hunyadi verziója szerint „éppen tél volt, és az erdélyi tél olyan, mint az orosz tél. A rettentő hófúvásban elakadt valahol a vicinális, amely a koporsót szállította.” A dolog hihetően hangzik, olyannyira hihetően, hogy Szilágyi Varga Zoli, aki épp hatvan téllel, köztük nem is egy igazi erdélyi téllel a háta mögött szegődött segítségül e mellé a bizonyos Hunyady mellé, tudniillik, hogy együtt mentsék meg a helyzetet, szóval Zoli is hatalmas hóeséseket animált, pelyhes, hulló, fehér, pamacsos, álomi, sőt költői hózuhogásokat, kicsit sem hezitálva amiatt, hogy az Uránia mozi előtt még csak kora ősz van, s a falevelek is alig sárgultak meg. Mert a rajzfilm már csak ilyen, lehet mindenütt tél, ahol mi vagyunk, ott süt a nap. Taljánországban, mint tudjuk Jankovics Petőfi Marcitól, örökös tél vagyon és gyanítjuk, Erdélyországban a három-null óta dettó, mi viszont Kecske-buda-mét-pesten várjuk a Szentmihály lovát, ti atyámfiai ráadásul egyre türelmetlenebbül, mert már régen észrevettétek, hogy csak azért papolok itt oly hosszan, hogy húzzam az időt, hátha megjön közben Asbey Miklós uram, akiről már elkottyintottam volt, hogy nála a huszonnégy órás késés egészen természetes, sőt most, hogy meghalt, talán még le is lassult egy kevéssé őkelme. Na, miről legyen még szó, hogy hasznosan teljék az idő? Mondjam el nektek, mi az a felcicomázott katafalk? Milyen a küküllői fahéjas forralt bor íze, s miféle geometriák íve rajzolódik a pohár falára, midőn az első korty előtt megforgatja kezében az ivó? Hogyan sistereg a tepsiben a szalonnával tűzdelt pulyka? Hogy kell lecsavarni egy petróleumlámpást? Milyen érzés a hűvös, ropogós, levendulaszagú dunyha alatt összekeveredni egy másik testtel? Vagy beszéljek a sparhelt alatt sorba állított csizmák sűrű gőzeiről? A gázlámpa körül rajzó árvaszúnyogokról? A cigányozásról, a zabostarisznyáról, a szivarfüstkarikákról meg arról, ahogy a vonatsín továbbkattogja a fáradó szív süllyedő, emelkedő ritmusát? Nem, ezeket megmutatja majd a film. És még ezer apró, gondosan megfigyelt részletet. A rendező: Szilágyi Varga Zoltán. Az atmoszférateremtés nagymestere. Meg a pontos negyvenméteres pas�-

208


Szilágyi Varga Zoltán: Egy rajz A jókedvű örmény temetése című animációs filmből

szoké. Majdnem halálpontosnak neveztem őket. Én úgy vagyok, hogy ha egy nagy munka véget ér, ha túl vagyok rajta, rám tör az a szplínes melankólia, ugyanaz, amire a franciák azt mondják: „la petite mort”. A kis halál. Férfias dolog. Nem lehet készülni rá, nincsen ellenszere, és azt sem lehet tudni, mikorra gyógyulhat ki belőle az ember. Ha kigyógyul egyáltalán. Bizonyára mindenkinél máshogy áll a dolog, így aztán nem merem állítani, hogy tudnám, mi jár Zoltán barátom fejében, talán sejtem, esetleg gyanítom, meglehet kapiskálom, de örültem, hogy egy darabig együtt várakozhattam vele meg persze veletek A jókedvű örmény temetésére. Kérem, fogadjátok szeretettel a hamarosan megérkező koporsót, akarom mondani a filmet, a Kecskemétfilm legújabb produktumát és éljetek örökké… vagy haljatok meg jókedvűen. (Elhangzott Szilágyi Varga Zoltán A jókedvű örmény temetése című filmjének bemutatóján az Uránia Filmszínházban.)

209


ÉJSZAKAI MORZE (Szilágyi Varga Zoltán képeihez) Ti ti ti tá a vörös MACI csak ti ti ti tá a vörös MACI árnyéka csak meg mi akik a vörös MACI árnyékában hideglelősen kacagunk csak vitaminhiányos fogsorral göcögünk csak a hámlott vakolatú éjszakában a kábel inakon hintázó világban az egyenrózsaszín szemüvegű egyenévszak egyenzuhatagában és csupa kiejthetetlen hangokkal és lefordíthatatlan szavakkal és leközölhetetlen mondatokkal hallgatunk hallgatózunk nehogy valami gondolatolvasó tégla jelentse hogy SZ. Z. ma este vagy ma este Z. SZ. ti ti ti tá tányérnyi szeg tenyérnyi golgotához…. ti ti ti tá Visky Árpádnak Cicölle húzza… ti ti ti tá Káin az országban

210


Ti ti ti tá Káin a rengetegben… ti ti ti tá november kaszása hetedhét határba… ti ti ti tá Rodostóban elhal a zágoni morze ti ti ti tá tá tá ti ti ti tá tá tá és az árnyék árnyéka csak mint indigószín másolópapír akárha köztem közted közte a fölhorzsoló lélegzetvétel a kibogozhatatlan gordiuszi éj csak Szent György lovának horpaszán egy remegő ideg csak az ölbeejtett ima meg a gomb csak az oltár a kéken villózó házioltár pulzusa kísér: tapsvihar (naná hogy nem Bölöniért) és a szétfolyó a lúdbőr neonban fölocsúdnak az elitalakulatok Hotel Muntenia Bukarest most egyedül vagyok s a rajzok csillagképei – szemhéjamat is átveri – látom a ferde eső résein át mint háló tartják meg az omló éjszakát

211


HARIS LÁSZLÓ HOSSZÚ KÉPEI Nomen est omen – a hosszú képekhez illőn hosszan fogom magyarázni, de legalábbis távolról kezdem, a messzi Gelencén. Kecskeméttől 674 km, a Google útvonaltervezője szerint 9 óra 51 perc. Gelencén belül is a római katolikus erődtemplomban, az északi fal előtt indul a mese, majd negyedszázada (1992 kora ősz), ahol és amikor három nevezetes férfiú társaságában ácsorgok és nyeglén, már-már kihívó hetykeséggel próbálom túltenni magam a nyilvánvaló kirekesztettségen, hogy velem ellentétben ők, a hármak, mindnyájan Lászlók, és mintha épp akkor döbbennének rá dicsőséges kiválasztottságukra, kivételes lászlóságukra, ünnepi méltósággal feszítenek a kora délutáni fényességben. Az első László természetesen a jelen írás tárgya, hétköznapokon inkább csak Lacinak hívják, Haris Lacinak, az ő ötlete volt a gelencei kitérő, nem először jár itt, sőt azt is tudta, melyik portán kell kopogtatni, hogy a templom kulcsát elkérjük. A másik Lászlót sem Lászlónak szokták hívni, Laci ő is, olykor Lacika, épp a napokban, a könyvheti tolongásban bökte meg a mellem egy másik Eötvös-kollégista ivadék, hogy van Orosz Lacika? Megvan még? Elég romos, mondtam, éppen kilencven, nagy csatáit már inkább csak az ápolónőivel vívja. A harmadik László viszont tényleg az, Lászlóbb minden Lászlónál, a szent, a lovagkirály, az északi fal freskójáról elégedetten nézi alattvalóit, köztük a két druszát. A falkép az 1068-as kerlési (cserhalmi) ütközetet örökíti meg, pontosabban annak egyetlen epizódját egy hosszú frízbe illesztve azt. Kálti Márk a Képes krónikában így adja elő a történetet: „Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki a lova hátán egy szép magyar lányt hurcolt magával. Azt gondolta Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya (ó, boldog cölibátus előtti idők!), és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagyhamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő

212


lova már nem iramodott gyorsabban, amannak lova sem maradt vissza semennyit sem. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: szép húgom, fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre! Az meg is tette… A szent ezután sokáig vívott a férfiúval, majd elvágta inát és megölte… Nagy volt az örvendezés Magyarország-szerte…” A hosszú frízkép, a kigöngyölt panoráma, amelyhez hasonlóval egyébként sok magyar templomban, leginkább a határőrvidékek templomaiban gyakran találkozni, olyan, mint egy storyboard, s az események is éppúgy pörögnek rajta, mint egy animációs filmen. Üldözés, birkózás, lefejezés, megpihenés. Csakhogy egyetlen díszletben, rajzfilmesen mondva egyetlen húzós háttér előtt zajlik a mese. Visszafelé olvasva: a szent herceg megpihen, de fölpillantva látja magát birkózni, s ha a küzdelem

közben lenne módja széttekinteni, látná azt is, ahogy lóhalálában ül- Haris László: dözőbe veszi a lányrabló kunt. Ha szélesebbre nyit a kamera, látszik, Kovácsműhely hogy a gelencei panorámakép folytatódik Homoródszentmártonban, Besenyőn, Erdőfülén, Bibarcfalván és így tovább, vagy legalábbis jólesik úgy képzelni, hogy folytatódott egykoron, körbe a határokon úgy, hogy a „Nagy húzós” vége meg eleje összeforrjon. A körkörös mese, a szép középkori fenakisztoszkóp három délceg szereplője pedig, na jó, a pacikkal együtt öt, újra meg újra feltűnik a pörgettyűben, személyükkel bizonyítva az ars longa, vita brevis igazságát. Kell-e magyaráznom: Haris Laci nem titkolózott, odahívott, megmutatta, itt a nagy kaland ezeréves előzménye, amely a fotográfia bizonyítottnak deklarált, sőt fennen hirdetett axiómájáról, hogy tudniillik a pillanat megragadásának eszköze, látványosan bebizonyítja, mennyire hamis. Egy új világ a semmiből.

213


A térbe kihengerített idő, a három dimenzió négydimenziós leképezése. Ne csak gyönyörködni tessenek, értsék meg a képeken szétterülő idő természetét. A technikát is (egy spéci állványfejen körbefordul a fényképezőgép, huszonnégyszer kattint, s a számítógép passzítja össze a tortaszeleteket), de inkább a filozófiát, ahol a népmesei legkisebb fiú a nagy bajuszos Nietzsche úr tenyerébe csap. Ewige Wiederkunft. Örök visszatérés. Kedves kecskemétiek, drága földijeim itt a Kúnság mezején, ti pedig nézzétek el az alkotónak meg persze a méltatlan, ám lelkes magyarázónak, hogy olykor egy-egy derék kunnak ina szakadtatik és feje vétetik az ügy továbblendítése érdekében, de vegyétek észre, hogy a körbeforduló idő leleményesen megold mindent. Meghalunk, föltámadunk, újra meghalunk és így tovább. Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbeér. (Elhangzott Haris László Nézz körül! című tárlatának megnyitóján Kecs­ keméten 2015. június 24‑én.)

214


A JEL Ha éppen onnan süt le, ferdén, A Jel felől – nézd – majd a napfény, Rézsútosan, hogy barna árnya Itt érjen épp a sziklahátra, S a Nap-pályát – nincs semmi ebben – Leképzed akkor képzeletben, A központot, hogy megtaláljad; Csönd lesz, belengi majd a tájat, Itt szúrod állványod középre, Nekilátsz, s mintha föntről nézne, A Jelet, aki előhívja: Kezében sorsunk negatívja. (Palindróm versezet Haris László A jel című fotóakciójáról, amely a Má­ tyás-hegyi kőbányában volt 1975‑ben.) Haris László: A jel című fotósorozat részlete

215


ISKANDER Itt szeretnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. (Petőfi Sándor)

Magam rajzoló volnék, ami amúgy persze érdektelen, azért éreztem mégis szükségét így elöljáróban előhozakodni a szakmámmal, mert mi volnánk azok, akik a legirigyebbek vagyunk rájuk. Tudniillik a fényképészekre. Olyasmi mondatok hagyják el a szánkat, hogy ami nekünk egy napi gürc, egy heti gálya, egy havi baj, az nektek egyetlen gombnyomás. Az expozíciós időt ugyebár tizedmásodpercekben mérik. Lehet, hogy azért állíttattam ide, hogy valamit jóvátegyek, hogy vezekeljek a képzőművészféleségek önsajnáltató mondacsaiért? Az újkori paragonevitában kipellengéreztessek? Aki a fényképekről beszélni kezd, amúgy is eleve vesztes, tudjuk, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Meg ott a másik közhely, a nyitott szemről… A nyitott szem persze lényeges (s a látszattal ellentétben egyáltalán nem adott mindenkinél, akinek nyitva van a szeme), de fontosabb a nyitott szemnél – Buda Ferenctől ollózom ide – a nyitott szív. Ehhez képest a nyitott blende már csak technikai részletkérdés, a szír sivatagok és az alföldi szikesek (Bahget Iskander képeit elnézve nem is oly irdatlanul távoli világok) fölötti mennybolt mérhető fénymennyiségének függvénye. A nyitott szem – nyitott szív együttállásból fakad a látható és a láthatatlan egyidejű jelenléte. Fakad-e tényleg? Néhány hónapja vettem először kézbe Iskander honfitársának és barátjának, a szúfizmust költői küldetésként vállaló Adonisznak a kötetét. Ő kapta, emlékeznek, ugye, tavaly a Janus Pannonius-díjat: „Számomra a valóság csak változó efemer, múló érzet. Hiszen mindaz, aminek köze van a mélységhez, az örökkévalósághoz, a láthatón túl lakozik. Törekedni kezdtem arra, hogy

216


ne a láthatót mondjam el, hanem Bahget Iskander: minden erőmet arra összponto- Kezek sítom, hogy a láthatatlanról beszéljek. […] A jelentés a láthatatlan világban lakozik, de csak a kép által tárulhat fel. A kép pedig, amely teljes egészében a látható világhoz tartozik, egy nem látható, rejtett jelentést hordoz. Így aztán a szúfiknál létezik egy kifejezés, amely azt jelöli, hogy nyilvánvaló aspektusában a kép a jelentés, de a jelentés nem a kép.” Így elsőre persze elég bonyodalmas, de nagyon egyszerű a gyakorlatban. Nézem Iskander fotóit és magamra figyelek, arra, hogy miféle dimenziókat nyitogatnak bennem a képei. Bennem-e? „Az én az mindig valaki más.” Rimbaud mondata („Je est un autre”) a szúfik alapvetése. Az ember a Mindenség kicsinyített mása. Amikor azt mondom, magamra, úgy is értem, magunkra, így együtt, ahogy vagyunk, na jó, kimondom: magyarok. Magyar táj magyar… kamerával. Tájfényképész: tudja lenn az Alföld tengersík vidékét, de megvannak neki csúcsok is: Illyés, Faludy, Sütő… Magyarul fényképez. Megkockáztatom, magyarabbul, mint akinek ez az anyanyelve. Rövid, személyes kitérő az apanyelvről: az apanyelve ugyanis magyar, amit úgy tessék érteni, hogy valamikor, amikor diákként Magyarországra érkezett (ó, azok a hatvanas évek!), az én apám volt (név szerint persze Orosz: László), aki tanárként bevezette a magyar nyelv rejtelmeibe. Ikes igék, tárgyas ragozás, elipszilon… brrrr. Visszatérve az anyanyelvre, amiről szeretnénk hinni, hogy van vizuális anyanyelv is, sőt állítjuk, dacolva a nyilvánvaló képzavarral, hogy létezik ((duplazárójel, nem is rossz ötlet: szemüregből kinyalintó nyelv, sőt nyelvezet, na ezt majd egyszer megrajzolom – duplazárójel bezár)) úgy értve, hogy másként lát, mutat, ábrázol, exponál, kinagyít, előhív,

217


képkivág, gondolattársít, satöbbizik egy magyar meg ahogy példánk (példaképünk) mutatja, egy szír. Hogy ő szír szemmel lát. Szírszem. Egyik szemem szír, a másik meg… De most komolyan: ki ne vágyna arra, hogy megtudja, hogyan látják mások, mit vesznek észre benne, hol érzik különlegesnek, milyen tulajdonságait magasztalják és melyek azok, amelyeken csak mosolyogni tudnak. Iskander munkáit nézegetve azt vesszük észre, hogy nem őt keressük a képek mögött, hanem magunkat. Nemcsak személyes önmagunkat (én persze megfésülködhettem volna), hanem azt a nagyobb szegmest, amire azt mondjuk, hogy mi. Mi magyarok, európaiak és orgoványiak, vályogvetők és dollárkeresők, libakopasztók és terhes anyák, árvalányhajak és naplementék, gémeskutak és a többik. Az ember a Mindenség kicsinyített mása. „A Mindenség egységben van velem, szemhéja az enyémre borul.” (Ez megint Adonisztől volt.) Egy Humboldt nevű porosz kábé kétszáz éve beültette a fülünkbe, hogy a nyelvek különbözősége nem „hangok és jelek”, hanem „világnézetek” különbözősége. Így aztán már tudományosan is firtatható, vajh’ mit látunk meg a világból, amit mások nem látnak, illetve mi az, amit mások látnak, mi meg nem látunk, nem nézünk, nem veszünk észre. Egyszerűbben: otthon tudunk-e lenni mi, agglutináló nyelvű magunkfajták a flektáló arabon felnőtt Iskander képeiben? Olyan a ládán hanyatt vágom magamosan otthon. Rá is guglizok, hogy mondják az arabok a fényképezést, ott van-e benne a fény és a kép? (Saját lelemény lenne vagy a Lichtbild magyarítása?) Meg is kérdezhetném persze, de hátha éppen fotografál ( így kell mondani: szura) vagy előhív, rögzít, öblít, nagyít, szárít, keretez, kiállít, vagy történetesen egy szószátyár kiállítási megnyitót hallgat… Szóval egy (szoura) annyi, mint ezer szó. Ez csak 749 volt (még 251 hiányzik), de talán már elég lesz. Sőt!

‫ةروص‬,

‫روص‬

(Elhangzott az Országos Széchényi Könyvtárban Bahget Iskander kiállí­ tásának megnyitóján 2015. február 12‑én Budapesten.)

218


JAMA (In memoriam Farkas Antal Jama)

Ha elmetszed, találomra. bárhol, mindig lesz majd egy olyan pillanat, egy állókép az idő lemezén, ahol egy nyíl egy szív iránt halad. Számomra a fotográfia olyan, mint a költészet – mondta Jama. Használok metonímiát, metaforát, rímeket, hasonlatot, mindenféle költői képet. Éppen úgy, mintha verset írnék. Papíron fotóművész volt. Lélekben költő. Valójában grafikus akart lenni, de ha már belekényszerült a fotózásba, mert hogy az Iparművészetin, ahová valaha együtt jártunk, csak éppen egy évtized különbséggel, nem volt már hely a tervezőgrafikus osztályban, szóval ha már belecsöppent a fényképészetbe, akkor meg is újította azt. A szabálytalanságokból stílust teremtett, műfajt, egy saját, egy önálló, egy független világot. Úgy volt modern, hogy fütyült a modernizmusra. Darabokra szedte a látványt és újrarendezte, megkockáztatom, újra megteremtette azt a maga képére és hasonlatosságára, vagy egyszerűbben: egy merőben új geometria mentén: saját intellektusán szűrve keresztül s a mi nézői tekintetünket is iskoláztatva általa. Aztán a végén, ha már ez volt a szakmája, egye fene, megnyomta az exponálózsinór gombját Farkas Antal is. Nem szerette, ha fotóművésznek nevezték, inkább kitért a titulusok Jama: Csendélet hagymákkal elől. Ha mégis kellett valamit mondani a bemutatkozáshoz, ironikus mosollyal a bajusza alatt azt dörmögte: „fotójamatőr és tragikusművész”. Aztán fényképészként megkapta a szakma legmagasabb kitün-

219


tetését, a Balogh Rudolf-díjat és grafikusként a kollégák legfontosabb elismerését, az Aranyrajzszöget. Kétszer is egymás után. Alig hinném, hogy a díjai ott voltak a névjegyén. Szerintem névkártyája sem volt. Fölötte járt az ilyen világi fontoskodásnak. A legszerényebb művészek egyike volt, akit valaha ismertem. És a legszeretetreméltóbb. Neki igazán volt mire szerénynek lennie. Ha most egy temetésen lennénk, ahol az érdemeket kéne előcitálni, ahol méltatni kellene az elhunytat, akkor felsorolhatnánk a legfontosabb fotográfiai és képzőművészeti alkotásokat, a jelentős kiállításokat, a kapott elismeréseket, a közgyűjteményekben tündöklő munkákat és így tovább, legjobban persze ő maga unná, sőt egyenesen rühellné, de isteni szerencse, hogy nem vagyunk temetésen, szerencsére kiállításmegnyitón sem, ami ugyebár az előbbi édestestvére, szóval teljességgel fölösleges az ajnár. Jama, az optikai illúziók professzora, az abszurd parafrázisok mestere, a dupla fenekű műalkotások szakértője, a dolgok idézőjelbe tételének doktora, a posztmodern dimenzióváltások felkentje, a pictus anamorphicus, mint an�nyiszor, most is az orrunknál fogva vezet mindnyájunkat. Ne legyen kétségünk, csak átült egy szomszéd asztalhoz, Cézanne és Van Gogh mellé, az ifjú Modigliani már ugrott is, hogy lesegítse a kabátját, Matisse porolta le neki a széket, és Magritte, a mindig jól öltözött René fölemelt pipájával intett a pincérnek: az új fiú a következő sört már oda kéri. Naná, hogy az ő vendégük lesz. Törzsasztalos. Farkas Antal? Ki tudják-e mondani? Szerintem maradnak ők is a Jamánál. Nekünk meg marad a csendes reménykedés, hogy talán akad még üres hely abban a csehóban valamelyik mellékasztalnál. Az óraszámlapok fölül maholnap letördelik az összes mutatókat, de tengelyén az árva csillagoknak az átdöfött szívek tovább forognak. (Elhangzott Farkas Antal Jama temetésén a Kecskeméti Köztemetőben 2012. január 21‑én.)

220


LÉZERFANTÁZIÁK A kiállításmegnyitókon gyakran a titokzatosság ködébe vész, miért esett a választás éppen arra az unalmas alakra, akit öt percen át – rosszabb esetben tovább is – hallgatni kényszerülnek. Én most kivételesen sejtem a választ, sőt azt is tudom, hogy egy másik úr is itt van, legalábbis virtuálisan ott áll Hermina túlsó oldalán, hogy közösen nyissuk meg a tárlatot. Engedjék meg, hogy az önök nevében is köszöntsem Bolyai Jánost. Százados hadmérnök, hegedűművész párbajhős és matematikus geométer. Az ő révén ismerkedtem meg Herminával körülbelül egy éve. Akkor ő, a legnagyobb magyar tudós volt az ünnepelt: Bolyai tiszteletére egy vizuális performance készítésére kaptunk megbízást, és az előadás látványelemeihez a lézertechnikát választottuk. Ugye magyaráznom sem kell, miért fordultunk – én a pályám során először, Hermina pedig már sokadszorra – a lézertechnikához. A vizuális művészet gazdag eszköztárának eredetét alig-alig tartjuk nyilván, a lézer esetén viszont nyilvánvaló az eredet, a természettudomány ajándéka ez a művészetek számára. A lézersugár által rajzolt vonalak, kijelölt terek, megalkotott mozdulatok e két diszciplína szétválaszthatatlanságát is jelképezik. Hermina mostani fotográfiai kiállításának médiuma is – Jánossy Lajos szép metaforáját idézem – a megfésült fény, a lézer; és bár a fotók nem az akkori operaházi bemutatón készültek, számomra érzékletesen idézik vissza a közös munka élményét. Persze nem nosztalgiázni állítottak ide, bármilyen jó is volt Herminával együtt dolgoznom, a mostani élmény nyilván merőben különbözik. Ami természetesen hiányzik, az a környezet, ott az Operában az „image-nek” része volt az új és a régi egymásba fonódása, a klasszikus elegancia és a legmaibb technika összekapcsolása. Az esemény vizuális hatásainak megtervezésekor ennek a kontrasztnak a vállalása, megmutatása, sőt túlhangsúlyozása vezérelt bennünket. A másik nyilvánvaló

221


hiátus a mozgás… a konkrét idő dimenziója. Azt nem mondanám, hogy maga az idő hiányozna, mert a fotográfia és az idő különös relációjáról hosszan lehetne értekeznünk, sőt megkockáztatom, éppen az idő enigmatikus jelenléte az, ami bizonyos fényképeket művészi szintre képes emelni, mások pedig kihullnak a kezéből, mint az őszülő falevelek. De nekem nem is a hiányokról kell szólnom, inkább arról, mivel több a mostani tárlat, Hermina kiállítása az akkori performance-nál. Egy látszólagos paradoxonnal szembesülünk. A lefényképezett lézersugár tulajdonképpen visszalépés, a megmozdított fénytől a megállított fényig – mondanám, ha nem volna eleve képtelenség a fényt és a mozdulatlanságot együtt emlegetni. Igen, ha a tudomány nézőpontjából vizsgálódunk, akkor kétségtelenül visszalépünk, ám a művészet szemszögéből más a helyzet. A művészi kifejezésmód nem ismer olyan kategóriát, hogy fejlődés. Az altamirai barlangrajzok és a háromdés komputergrafikai munkák közt nincsen lényegi különbség. Hermina megfagyott lézersugarait nézve a kétségtelenül hatásos esztétikai élmény mellett úgy érezzük, egy második szint, a filozófiai megközelítés is kínálkozik. Nyugodtan elgondolkozhatunk egy-egy kép előtt – hiszen amíg nézzük, nem siklik tovább – olyan kérdéseken, mint a káosz és a rend, a tér és a forma, az anyag és a szellem, a maradandóság és az elmúlás; és meditálhatunk azon is, milyen módon változik meg s mily értékekkel bővül a képzőművészet legősibb kifejezésformája, a vonal, ha történetesen nem ceruzával, tollal, ecsettel, vésővel vagy rézkarctűvel húzzák, és nem is a vízparti homokba írja egy gyermeki kéz, hanem egy fényforrás rajzolja meg. Hermina fotográfiái egy szépséges sokdimenziós világ síkmetszetei. Szivárványszínes tárgylemezek a valóság és a képzelet egymás felé fordított tükrei között. Ott lélegzik bennük a komoly geometria, a felnőtté érett tudás, amelyet fegyelmezetté fésült színes lézernyalábok közvetítenek, de bennük lüktet a szenvedélyek gyermeki, csapongó absztrakciója is. Fékezhetetlenül szabadok, örvénylők, határtalanok és nagyon-nagyon Herminák. (Elhangzott Csömör Hermina Lézerfantáziák című kiállításának megnyi­ tóján a Csili Művelődési Központban Budapesten 2005 szeptemberében.)

222


SZENTKUTHY Hosszú, hullámos, hátul varkocsba fogott fekete haj, kajszibarack arcbőr, ívelt szemöldök, olajos szemek, kócos, mákos, rövid szakáll, gömbölyű, tompa orr, pepita szalmakalap kicsiny karimával, feltűrt ingujj, pecsét­ gyűrű, arany karkötő. Előadás közben csíkos zsebkendővel törölgeti a homlokát. Elismerem, hogy a leírás erősen plágiumgyanús, végigolvastam ugyanis azt a krokisorozatot, amelyet Szentkuthy Miklós 1931. május 21. és 24. között az Első Nemzetközi Modern Irodalomtörténeti és Metodológiai Kongresszuson „kreatív unalmában” írt (majdnem azt mondtam, hogy rajzolt), és úgy döntöttem, hogy mivel most mi is valami irodalomtörténeti kongresszusféleségen lennénk vagy mi a szösz, csinálok én is egy Szentkuthy-szerű rajzolatot. Remélem, felismerték rajta az előttem szónokló Rainer Hansét, a filozófus könyvkiadót. Azon az 1931-es szimpóziumon egyébként, amelyet az Akadémián tartottak, a leghíresebb vendég Benedetto Croce volt, akit a „legnagyobb élő filozófusként” mutatott be a Pesti Napló. Szentkuthy naplója szerint viszont: „Croce (vitalista, hülye): alacsony, pocakos. Nagy tojás-alakú kövér fej, piszkos bőr, piszkos-színű, ritka, égnek-álló kefehaj, óriási gömbölyű-üvegű cvikker. Hadar. Röhög saját viccein. Rendetlen ruha. Állati nyújtózkodás. Kínaias, timpanon-vonalú szemek.” Nekem ugyebár grafikusként kellene Szentkuthyról beszélnem, de hát azt is teszem, mert ezt a leírást – és a többi tizenhatot – tökéletes grafikának, illetve pontosan eltalált illusztrációnak tartom. „Rajzolni, rajzolni: mellékes, hogy festő vagyok-e vagy sem, rajzolnom kell […], a tér és a szín patologikus érzékelője vagyok…” – írta Szentkuthy Az egyetlen metafora felé című naplójegyzeteiben, és valóban nemcsak a szövegeivel láttat, hiszen azokat azonnal képként, grafikaként, rajzolt illusztrációként vizualizáljuk, de a már közzétett naplók feljegyzései közt rengeteg friss, bátor, könnyű kézzel odavetett igazi ábra is van, és remélem, hogy lesz

223


azokban a titkos naplókban is (állítólag százötvenezer oldal), amelyek egy részéről kisvártatva lehull a lepel. (Hogy miért kellett várni, azt ugyebár a Croce-kroki alapján értjük.) A naplórajzokat nézegetve, amelyek közt sok olyan van (többnyire persze meztelen nők), amelyeket úgy rajzolt folyamatos vonallal, hogy egyszer sem vette föl közben a ceruzát, azt hiszem, ki tudnám találni azt is, hogy hogyan írt. Én másként rajzolok, lassabban, sokat hezitálva, sok keresővonallal, úgy, hogy a szemétkosár növekménye jóval meghaladja a kész rajzokét, de azért szeretném hinni, hogy annak, amit csinálok, mégis van némi köze a Szentkuthy-világhoz – és ezzel most nem csak Rainert akarom megnyugtatni. A Szentkuthy-könyvek geometriai-matematikai, sőt megkockáztatnám, anamorfikus irányultságára gondolok, olyasmire, mint ami mondjuk a Prae‑ben a Leatrice és a tükör. Tükör és tér című passzusban oly elbűvölő. Meg persze azokra a Orosz István: már-már címlap-illusztrációkhoz is kapcsolható rétegekre, rétegzőKönyvcímlap désekre, amelyek oly különösen következnek egymásra: A Casanova szerkezetét – írja – egy Pál apostolról szóló protestáns könyv határozta meg, amelyben könyvjelzőként egy Catolica nevű olasz fürdőhely prospektusát használta, melynek címoldalán egy „fölötte sexy hölgy” fotója volt látható. Egyébként fontos lehetett neki a címlap, annyira, hogy még a betűtípusra is ügyelt: „a régi Eggenberger Könyvesbolt kirakatában láttam egy PAN című olasz folyóiratot, ennek a betűi voltak mintáim”. A PAN-ból lett a PRAE. Az 1933 és 35 közt kiadott PAN című irodalmi, művészeti és zenei lapról van szó, amely Eric Gill húszas évek végi Perpetua nevű betűjére emlékeztető fontot használt, a Prae betűi nem szedett, hanem rajzolt betűk, az oldalképek aránya azonban hasonló. A két fő mű, a Prae és a Breviárium címlapján csak betűk vannak, a többi könyvön zömmel klasszikus művek részletei, portrék, aktok. Saját rajzai csak olyan címlapokra kerültek, amelyek a halála után jelentek

224


meg. Apró öröm: Parragi Márta felsorolja Szentkuthy kedvenc könyveit, a legelső Vernétől az illusztrált Grant kapitány, ami nekem is gyerekkori kedvencem volt. Ugyanazokon az illusztrációkon nőttünk volna föl? Az illusztrációt egyébként mi grafikusok gyakran értelmezzük egyfajta vizuális fordításként, Szentkuthy viszont megcsavarja, logikusan, mégis meglepően megfordítja az egyenletet, és legkiválóbb illusztrátorának, Szemethy Imrének az Ulyssesbe írt dedikációjában a fordítást nevezi illusztrációnak: „Látod, legkedvesebb Jimmykém, alattomosan felcsaptam riválisodnak, mert hiszen mi más ez az ú.n. »fordítás«, ha nem: illusztráció az én »Orpheus«-om nyelvi palettájáról idecsempészett színekkel.” Sok igazi képzőművészről írt, most azért veszek elő két mondatot Szentkuthy Házaséletem Rembrandttal című írásából, hogy megkérdezhessem a körülöttem ülő professzorokat – talán kerekasztal-beszélgetést is provokálva –, nem önarcmást rajzol-e, amikor a hollandusról beszél: „A nagy művész útja nem az ifjúkori modorosságtól megy az öregkori tiszta stílus felé, hanem éppen fordítva: egy ifjúkori egzakt »szépség«- és »művészetvágy« elvont álmától egy öregkori pozitív modorosság felé: az utolsó önarcképen már csak az olajfesték bornírt kémikusa. A »művészet« eredményei semmirevaló képek, viszont a modorosságba-fulladtságnak és vakultságnak az eredménye: remekművek.” Amikor az ember saját munkáiba feledkezve-zárkózva felfedezi a három m-et, a mesterkéltséget, a modorosságot, a manírt, persze, hogy ijedten keres ilyen önigazoló mondatokat, még ha nem is hiszi el azokat teljesen. Úgy emlékszem, arra kellett volna válaszolnom, miért azokat rajzoltam a Szentkuthy-könyvek borítójára, amiket rajzoltam, és miért úgy, ahogy. Ezen még gondolkozni fogok, de köszönöm, hogy megrajzolhattam őket, és hogy az apropójukból beszélhettem a Szentkuthy-írások ürügyén a Szentkuthy-rajzokról. (Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Szentkuthy Miklós halá­ lának 25. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián 2013. július 10‑én.)

225


JÁRJ, MERRE TETSZIK Két szemöldöke közt mély árok indul föl a homlokán. Ő hát a krónikás a kör széléről. Ő volna az? Azok a homlokráncok épp 35 éve indultak fölfelé egy prózában írt költemény utolsó strófájának első sorában. A 35 évesen írt vers a 2012-es kötetben is ott van, pontosabban itt: Járj, merre tetszik. A számokat most összegezze más. Én inkább nekivágok, elföldalattizok a Szépművészetibe, hogy ellenőrizzem. Az árkok mélyebbek, hosszabbak, vastagabbak, legalábbis annál, ahogyan az emlékezetemben éltek. Ez persze gerontológiailag akár érthető is lehet. A múzeumok meg mégsem állíthatnak minden barázda mellé egy restaurátort. De hát mire is emlékszem én? A téli teveszőrcsuhás sáskaevőre a Jordán partján, ahogy megjövendöli azt a másikat, vagy a kétfelől is üldözött anabaptisták őszi bozótprédikációira egy németalföldi erdő tisztásán, netán az idősebbik Brueghel pazarlón részletező olajképére egy ebédlőasztalnyi nyárfatáblára festve, vagy a hetvenes évek forgószeles tüntetéseire, a nagy tavaszi kokárdás összebújásokra. Legkevésbé azt látom meg, ami a közös mindben. Lehet, hogy csak nem akarom látni. Nem merem észrevenni a jelképes mellékjelentéseket. Vagy csak egyszerűen ismerem a posztmodern játékszabályt: a mű nem a feltárást, hanem az elrejtést szolgálja. A krónikás persze bölcsen hallgat. Nyitott inggallér, zárt selyemsál. Legföljebb sejtet, jelez, utal. Személytelen szenvedéllyel, láttató sejtelmességgel, mert tudja, hogy vannak szavak, amelyek kimondva, leírva, vagyis a levegővel érintkezve, fényüket vesztik, elfon�nyadnak és kiperegnek belőlük, mint borsóhéjból a betűk. Szabályos arc. Félrefordított fej. Kellemes és tartózkodó. Éber és elmerült… Estévé lett tekintet. Akár egy bölcs vendégprofesszor a peregrinációk korából. Önmaga hetvenedik alteregója. Shakespeare-t mormol: Be where you list. Járj, merre tetszik. Most éppen erre jár. A kör szélén, hátát a fának vetve ácsorog. A képről persze, ahogy az Bruegheléknél szokás volt,

226


készült számos kópia; másolatok, variációk, parafrázisok, de ő, a krónikás, homlokán a növendék barázdákkal, mindegyiken ott van. Ő az állandó a változásban. Egyformán dől a barna törzsnek, már fénylik a kéreg, szinte csillog Antwerpen, Brugge, Brüsszel, Bonn, Krakkó, Schwerin, München és Pétervár képtáraiban. Folytassam-e Atlantával, Tihannyal, a Rózsadombbal? The same. Ugyanaz. Mi hajt bennünket, barátom, s hagyunk-e nyomot a világban? Revolution, a forradalom volte ihletőnk, az új szerelme? Vagy az évszakok színpada forgott csupán? Tél, ősz, nyár, tavasz? Be the same. Légy ugyanaz. Maradj Kodolányi Gyula. (Elhangzott a Magyar Írószövetségben Kodolányi Gyula Járj, merre tetszik című verseskötetének bemutatóján 2012. február 2‑án.)

227


A KEMPELEN-VONAL A Budapesti Rendőr-főkapitányság 2007. november 29‑én keltezett közleményében lezárta a nyomozást az eltűnt Kádár-holttest ügyében. Kádár János 1956 novemberétől volt Magyarország első számú pártállami vezetője. 1989. július 6‑án, éppen azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította az általa kivégeztetett Nagy Imre és társai perében hozott ítéleteket, és ünnepi külsőségek közt újratemették a mártír-miniszterelnököt. Mint ismeretes, Kádár holtteste 2007. május elsején vagy az ünnepet követő hajnalban tűnt el a Fiumei úti sírkert munkásmozgalmi panteonjából. Május 2‑án, szerdán a temető dolgozói fedezték föl a sírrablást. A nyomozás során közel hatszáz személyt hallgattak meg. A nyomok, a szakértői vélemények és a tanúvallomások alapján azonban nem merült fel olyan adat, tény vagy bármilyen bizonyítékként értékelhető körülmény, amely a tetemet eltulajdonító személy vagy személyek azonosítását lehetővé tette volna, vagy legalább a különös bűncselekmény okát megmagyarázta volna. A közel hét hónapos nyomozás végén kiadott meglehetősen sablonos és gyanúsan szűkszavú közlemény egyáltalán nem említi az úgynevezett török vonalat, más néven a „Kempelen-szálat”. 2007 tavaszán Budapesten, a Műcsarnok nevű ismert kulturális intézményben kiállítást rendeztek „Kempelen – ember a gépben” címmel. Az általában képzőművészeti kiállításoknak helyt adó Műcsarnokot 1989 óta mint a magyarországi politikai változások jelképét tartották számon, hiszen a Nagy Imre újratemetése kapcsán rendezett rendszerváltó programbeszédek éppen az épület lépcsőjéről hangzottak el, és ott állt a fekete drapériával bevont épület előtt a kivégzett miniszterelnök koporsója is. A 2007-es Kempelen-kiállítás idején az épület külső megjelenésében már semmi nem emlékeztetett az 1989-es eseményekre, és maga a kiállítás is próbálta kerülni a politikai utalásokat.

228


A tárlat fő attrakciója egy 18. századi sakkozó automata volt, a híres „Török”, amelyet sosem részletezett „titkos dokumentumok” alapján John Gaughan Los Angeles-i bűvésztechnikus, a neves illuzionista David Copperfield közvetlen munkatársa, éppen Kádár halála évében, vagy ha tetszik, az újratemetés idején, 1989‑ben rekonstruált. Az eredeti masinát 1769‑ben készítette Kempelen Farkas szabadkőműves magyar polihisztor, állítólag azért, hogy királynőjét, a Habsburg Mária Teré­ziát szórakoztassa. A szerkezet látható része egy sakkasztal mellett pipázgató turbános török volt, életnagyságú fabábu, aki valami belső mechanika segítségével tologatta a tábla vörös és fehér figuráit. Az automata titkát valójában sosem fejtették meg, voltak, akik azt gyanították, hogy el van rejtve valaki az asztalban, és ő mozgatja belülről az életnagyságú törököt. Akadtak, akik meg is nevezték az elbújtatottat, Johann Baptist Allgaierre, a kor ismert sakkozójára gyanakodtak, hiszen mindketten, a török és ­Allgaier is gyakran és eredményesen használták a „királycselt”. A ma már ritka, kissé romantikusnak elkönyvelt megnyitás a nézők számára is szórakoztató volt, hiszen már a parti legelejét áldozatok, ütések és éles helyzetek jellemezték. Bár a királycsel elnevezés csak a játék egyik bábujára utal, de ha felsoroljuk az automatával az idők során megmérkőző személyiségeket, valódi királyokat és igazi uralkodókat kell emlegetnünk. A királycsellel győzött az automata Nagy Frigyes, III. György, sőt Napóleon ellen is. A nagy Bonaparte kétszáz éve, 1809. július 4‑én éjjel a wagrami ütközetre készülvén vette hírül, hogy a Schönbrunnban maradt Kempelen híres sakkautomatája és azon nyomban odavitette magát. A kiváló sakkozó hírében álló császár állítólag vesztett állásba került, melyet egy szabálytalan lépéssel próbált menteni. A különböző források eltérően tudósítanak a folytatásról. A Kölesi- és Melczer-­féle

229

Illusztráció Gamaliel Bradford pamfletjéből: Kempelen úr állítólagos sakkautomatájának története és elemzése


Nemzeti Plutarkus szerint „a Basát öszve hányta, vetette és hajította mérgibe”, vagyis Napóleon tönkretette a gépet; francia források viszont egy „szemtanúra” hivatkozva azt írják, hogy a többször is megismételt hibás húzás a „sakkozógépet” bosszantotta fel annyira, hogy az lesöpörte a táblát. „Ekkor a császár mosolyogva távozott, vidáman konstatálva, hogy még egy automatát is képes volt kihozni a sodrából.” A gép további sorsáról eltérő információk vannak. A jakobinus szimpátiái miatt kegyvesztett Kempelent félreállították, a gép állítólag egy Mälzel Nepomuk János nevű bécsi zsidó vállalkozóhoz került, aki jól meg is szedte magát a találmányon. Világ körüli bemutatóútra vitte, amelynek során többek közt Benjamin Franklin is játszott a géppel, sőt Edgar Allan Poe is, aki némi szkepszissel bár, de minden mást toronymagasan felülmúló csodának nevezte; csodának, legalábbis akkor, ha nem ül senki a dobozban. Hogy ült-e, és ha ült, ki lehetett az, aki a költő ellen a fehér bábukat tologatta, ma már nehéz lenne megválaszolni. Egyes adatok szerint 1854‑ben Philadelphiában az ottani technikai múzeummal együtt leégett a híres masina is. Más források úgy tudják, visszakerült Bécsbe (sőt igazából el sem került onnan) és szövevényes története során a világpolitika számos szereplőjével megmérkőzött. Marx és Hitler mellett valószínűsíthető, hogy 1909‑ben a Bécsben tartózkodó Lenin is játszott vele (aki ugyanebben az évben, egy nemrég előkerült fényképsorozat tanúsága szerint, magával Hitlerrel is váltott partikat). A magyar történelem ismertebb személyiségei közül gróf B ­ enyov­szky Móric és Martinovics Ignác, illetve egyes források szerint Tisza István is játszhatott a géppel. A legérdekesebb annak kiderítése lenne, vajon gróf Széchenyi István sakkozott-e a törökkel. Sajnos nem maradt erre vonatkozó feljegyzés, az azonban, hogy a „legnagyobb magyar” rendszeresen sakkozott, sőt sakkelmélettel is foglalkozott (a halálakor zárolt könyvtárában huszonhárom sakk-könyv volt), valószínűsítik az esemény megtörténtét. Utolsó naplójegyzeteiben (1860. március 29.) is a sakkot emlegeti, és érdekes adalék Széchenyi kisebbik fiának, Ödönnek (aki egyébként a Pesti Sakk-kör elnöke volt s később török pasa lett) egy sokat vitatott kijelentése: „Apámat csak a török tudta mattolni.” Voltak, akik úgy hitték, a sakkautomatával csempészték be Széchenyi-

230


hez a gyilkost, úgy is juttatták ki, s Ödön a rejtélyes megjegyzéssel erre utalt. Természetesen a második világháborús hadműveletek alatt, illetve a béketárgyalások során is kiemelt szerepet játszott a „jelképként” számon tartott sakkautomata megkaparintása. Vannak történészek, akik szoros összefüggést látnak Ausztria semlegessége és a császárokat és diktátorokat legyőzni képes masina titkos átadása között. Kádár János vonzalma a sakkozáshoz közismert volt, Moldova szerint „a sakk nemcsak időtöltést jelentett a számára, hanem az egyenlőség szimbolikus terepét is egy vagyoni, származásbeli és egyéb előjogokkal felszabdalt világban. A sakktáblán mind a két fél ugyanannyi figurával és lépéslehetőséggel rendelkezik, érvényesül az igazság: aki jobban játszik, az nyer.” Lehet, hogy őszinte szenvedélyből sakkozott, illetve jelent meg a fontosabb versenyeken, de talán a párthű kötelességtudat is szerepet játszott ebben, hiszen a bolsevik ideológiák mindig is a kommunizmus szellemi fölényével társították a sakkot, és a szocialista országokban komoly súlyt fektettek arra, hogy tekintélyes közszereplőket nyerjenek meg a játék népszerűsítéséhez. Alighanem ahhoz is köze van a sakknak, hogy politikával kezdett foglalkozni. Valamikor a harmincas években sikeresen szerepelt egy kezdők számára rendezett versenyen, és jutalmul Engels Anti-Dühring című könyvét kapta. A bevezetőben említett „Kempelen-vonal” feltűnően hallgatag nyomozóinak voltaképpen a sakkozógép budapesti megjelenése és a pártfőtitkár holttestének váratlan eltűnése közti összefüggést kellett volna felderíteniük. Nincs tudomásunk arról, hogy miféle rendőrségi főhatóság milyen alosztályának mely illetékese és miért határozott úgy, hogy értesüléseiket bölcsebb titokban tartani, azt állítván, hogy semmit sem sikerült kideríteniük. Ha tudomásunk nincs is, sejtéseink azért lehetnek, ugyanis 2007. május másodikán, a sírrablás felfedezésének napján még minden hírportál tudósított arról, hogy a BRFK mellett a Nemzetbiztonsági Hivatal nyomozói is vizsgálták Kádár eltűnésének körülményeit. Nos, ők már sajtótájékoztatót sem tartottak, és az NBH-tól nem is szivárgott ki soha semmilyen, az ügyre vonatkozó információ, hacsak nem tekinthető információnak a „hírzárlat” kifejezés, amellyel a felvilágosítást kérő tudósítókat kifizették. A bűntényről a hivatalos szervek azóta is mélyen hallgatnak, bár bulvárszinten gyakran bukkan-

231


tak fel egymásnak is ellentmondó találgatások. Egy ukrán látóasszony németországi megbízót „látott”, egy volt titkosszolgálati alkalmazott a romagyilkosságok kapcsán elfogott debreceni halálbrigád egyik tagjára gyanakodott, voltak, akik Tisza István sírrablóit sejtették a Kádár-ügy mögött (gróf Tisza István egykori, szintén meggyilkolt miniszterelnök koponyáját 1985‑ben lopták el a család geszti kriptájából), sőt akadtak olyanok is, akik szerint Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök rendelte meg a sírrablást, hogy kormánya aktuális botrányairól (köztük az elhíresült őszödi beszédről) elterelje a figyelmet. A rendészeti ügyekben általában megszólaló szakértők, bár sírrablással kapcsolatos tapasztalatuk nem sok lehetett, érzelmi motivációt, üzleti szándékot, ereklyegyűjtési szenvedélyt, feltűnési vágyat emlegettek, és meglepő határozottsággal egyeztek meg abban, hogy Kádár maradványai soha nem fognak előkerülni. A visszatartott (vagy meg sem szerzett) hírek hiányában hipotézisekre kell hagyatkoznunk. Gyanakvásra adhat okot, hogy Kempelen gépezetét használták már olyan vagy hasonló célból, amelyre a budapesti eset kapcsán is gondolunk, sőt bizonyos francia források azt állítják, hogy tulajdonképpen a sakkautomata eredeti célja éppen a politikai embercsempészet volt. A leghíresebb eset 1776‑ban történt, négy évvel Lengyelország első felosztása után, amikor Rigában egy zömmel lengyel katonákból álló ezred föllázadt. A rebelliót leverték, az összeesküvés feje, Walerian Worousky elmenekült a megtorlás elől, de olyan súlyosan megsebesült, hogy mindkét lábát amputálni kellett. A csonka tiszt orosz területről történő kicsempészésében kapott szerepet Kempelen sakkozógépe. Miután Worousky elrejtőzött a gépben, elindultak a határ felé; de, hogy gyanút ne keltsenek, útközben előadásokat rendeztek, s a kiválóan sakkozó lengyel annak rendje és módja szerint le is győzte a kihívókat. Az jelentett csak némi ijedelmet, hogy a szintén jól sakkozó II. Katalin cárnő is értesült a csodagépről és Szentpétervárra rendelte Kempelent gépével együtt, ahol játszott is néhány izgalmas partit az automatával (illetve a benne rejtőző forradalmárral). A feltételezésnek, hogy tudniillik Kádár budapesti eltűnéséhez a sakkozógépnek köze volt, ahogy mondani szokták, sem megerősítése, sem cáfolata nem hangzott el, holott egy a TKM magazin 2010. ­márciusi

232


számában megjelent cikk már határozottan utalt ennek valószínűségére. Kádár tetemének sorsa 2007. május elseje óta ismeretlen. A Műcsarnokban rendezett Kempelen-kiállítás 2007. május 28‑án (történetesen épp a hírhedt őszödi beszéd első évfordulóján) bezárt. A sírrablás és a kiállítás lebontása között eltelt egy hónap éppen elegendő lehetett az akció megtervezésére és lebonyolítására. A nyilvánvaló kérdésre, mi szüksége lehetett bárkinek is a kommunista diktátor holttestére, csak kommunista logikával lehet megtalálni a választ, amelynek azonban van némi köze a sakkhoz is. Alexander Bogdanovot legtöbben arról a híres fotóról ismerik, amelyen Leninnel sakkozik Gorkij capri nyaralójában. A partit megnyerte, a Leninnel folytatott ideológiai küzdelemben viszont alulmaradt. Megtörtént vele, ami a Szovjetunióban csak kevesekkel, titkos összeesküvéssel vádoltan is kikerült a börtönből. Valamit tudhatott Bogdanov, ez pedig nem volt kisebb dolog, mint az örök élet titka. Gerontológiai és hematológiai kutatásokat végzett és vértranszfúzióval kísérelte meg visszafiatalítani az idősödő bolsevikokat. Bizonyítékul először saját magát fiatalította meg – állítólag tíz évvel. Leninen ugyan nem tudott segíteni, ám amikor meghalt, Bogdanov végezhetett méréseket az agyvelőn, hogy a zsenialitás fizikai miben­létét kimutassa. Ekkor kerül szóba a feltámasztás kérdése is. Csak kicsit tessenek meglepődni! A voszkreszé­ nyije mindig is meghatározó eleme volt nemcsak a szláv hitvilágnak, de az orosz kultúrának is, sőt egy 19. századi filozófus, a kozmizmus elméletét kidolgozó Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov óta a tudomány sem zárkózhatott el tőle teljesen. Fjodorov szerint hamarosan az evolúciónak és az intelligenciának arra a fokára jut az emberiség, amikor már nem halaszthatja tovább nagy kozmikus feladatát, Közös ügyét (ez volt fő művének címe), fel kell ­támasztania minden valaha élt embert,

233

Bogdanov és Lenin sakkpartija, Orosz István könyvcímlapja Jurij Zseljabuzsszkij fényképének felhasználásával


nem csupán spirituálisan, ahogy azt a vallások képzelik, hanem fizikai értelemben, hús-vér valóságukban is. A tényt, hogy az emberi agyvelőt a teremtő sokkal komplikáltabb feladatok elvégzésére méretezte, mint ami a létfenntartáshoz és a fajfenntartáshoz feltétlenül szükséges lenne, Fjodorov és követői azzal magyarázták, hogy a teremtőnek komoly terve van az emberiséggel. És ez a terv nyilvánvalóan az, hogy szerepköréből valamit átruházzon rá. Vagy, hogy átadja neki teljesen. A meglepő bölcselet, összekapcsolva a technikai fejlődés lehetőségeivel, amelyeknek Fjodorov és követői mágikus erőt tulajdonítottak, gyorsan népszerű lett; nem utolsósorban azért, mert hullámai olyan alkotók műveiben gyűrűztek tovább, mint Dosztojevszkij, ­Tolsztoj, ­Ciolkovszkij, sőt Gorkij, Majakovszkij és Platonov, de vannak, akik az intenzív szovjet űrkutatást is összefüggésbe hozzák a szükségszerű kozmikus terjeszkedéssel, amire ugyebár a sok föltámasztott elhelyezése miatt lesz szükség. De vissza Bogdanovhoz: egy Sztálinnak és Buharin­nak írt levelében komoly eséllyel kecsegtető kísérletekről számolt be Lenin feltámasztását illetően. Valószínűleg ez lett a veszte. Alighanem Lenin második eljövetelét akkor még túl korainak ítélte a párt. A tudományos kísérletek ma már nem csak a vértranszfúzió területére szorítkoznak. A halottak szövetmintáiból kinyert DNS-molekulákkal foglalkozó, többnyire a nyilvánosság elől elzárt laboratóriumokban lázas munka folyik. A kiszivárgó hírek szerint igen biztatóak a klónozással visszaállítható élet lehetőségét előrevetítő próbálkozások. Nem tekinthető tehát kizártnak, hogy Kádár János kanonizációja mellett (a centenáriumi szónok, Moldova György, proletárszentnek nevezte) feltámasztása és visszatérése is, hogy a főtitkár kedvenc szavával éljünk: „napirenden van”. (Megjelent a TKM című folyóiratban 2010‑ben.)

234


TIBOR ÉS GÁSPÁR 1985 tavaszán egy kiállításra készülődtünk: Keresztes Dóra és én. Életünk legfontosabb tárlata – hittük talán, de hát akkoriban még mindegyikről azt gondoltuk. A Vigadó Galéria és a Magyar Televízió nevezetes rendezvénye volt A TV Galériája: valódi és virtuális kiállítás egyszerre, nem csoda, hogy a torkunkban dobogott a szívünk. A műsorvezető – a művészeti élet aktuális korifeusa, mondanám, ha hölgyeknek is járhatna ez a titulus – meglátogatott bennünket, hogy felmérje, méltók vagyunk-e valóban a fontos eseményre. Dóra jó korán fölkelt, hogy megcsinálja a gesztenyés sütit, amit egyébként ma már receptkönyv nélkül is tud, én pedig úgy próbáltam átrendezni társasházi lakásunkat, hogy egy kis jóindulattal műteremnek nézzen ki. A hölgy elégedettnek tűnt mindkét produkcióval, majd a helyszíni szemle végén mintegy mellékesen odavetette, szükségeltetik a műsorhoz két szakértő is. Természetesen jól ismertük A TV Galériája című műsorsorozatot, tudtunk a szakértő vendégekről, és sejtettük, hogy mellénk is rendelnek majd ilyeneket, az azonban váratlanul ért, hogy nekünk kell megnevezni őket. A hölgy indult, a szolgálati gépkocsi motorja már zörgött, töprenghetünk még pár napig, szólt vissza, de mi azon nyomban válaszoltunk: Legyen Gazsi – mondta Dóra. Legyen Tibor – mondtam én. Na és kik volnának ők? – hajította a retikült a hölgy a hátsó ülésre. Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor. Az a Nagy Gáspár? – emelte vissza a táskát a korifeus. Tudod kedvesem… – halkította le a hangját jótékonyan, miközben kezdett visszaterelni bennünket a „műterembe”. Igen, tudom – húzta ki magát a feleségem. Az előző év októberében jelent meg Nagy Gáspár – az ő szavával: „elhíresült”, később „rendszerváltónak ” aposztrofált – verse, az Örök­ nyár: elmúltam 9 éves.

235


„A gyilkosokat néven nevezNI!” – így szól a vers utolsó sora. Az infinitívusz végén az NI nagybetűkkel szedve, hogy mindenki értse, a kivégzett miniszterelnök monogramját idézi. 1985 Gáspár számára az azonnali szilencium elrendelésének esztendeje volt. Utolsó kiadásra engedélyezett verseskötetének, a Földi pöröknek Dóra rajzolta a borítóját. A következő kötet bezúzott címlapját pedig én. Örömmel fedeztem fel, hogy Gáspár mily tudatosan és pompásan valósítja meg az irodalomban azt a szavak mögé, sorok közé rejtező, a tartalmaknak második jelentést adó bravúrt, amelyről a képzőművészet területén én is ábrándoztam. Már ötödik éve ismertük egymást, ugyanabban az utcában laktunk, beszélgethettünk sokszor, bár meglehet, fociról s politikáról kicsivel többet, mint a komolytalan művészetekről. Foci és politika: hej, mennyi nagy vereséget éltünk át együtt, és milyen könnyen meg tudtunk vigasztalódni: Ha a magyar labdarúgás legtragikusabb eseményei kerülnek szóba, a lógó orrú szurkolók mindig a következő négy eredményt sorolják föl: 3 : 2-es verség az NSZK-tól az ’54-es svájci vébé döntőjében, az 1 : 4-re elveszített világbajnoki pótselejtező ’69‑ben a csehszlovákok ellen, a 0 : 6-os csapás a Szovjetuniótól ’86‑ban a mexikói vébén (ezt már együtt néztük, s ahányszor csak belibbent Márti a friss pogácsákkal, a ruszkik rögvest bevarrtak egyet) és az 1 : 12-es zakó Jugoszláviától a ’97-es világbajnoki oda-vissza vágós pótselejtezőn (ezt már a biztonság kedvéért nálunk néztük, bár ne néztük volna). Vannak, akik az iménti meccsek helyszíneit, Bernt, Marseille-t, Irapuatót, illetve Budapestet és Belgrádot Moháccsal együtt emlegetik. De gondoljuk csak át újra, kik is győzték le a magyarokat: az NSZK, Csehszlovákia, a Szovjetunió és Jugoszlávia. Ilyen országok már nem is léteznek. Emlékszem, milyen felszabadultan ütöttük össze a poharunkat: na, hát így tessék velünk ujjat húzni! Képzőművészetről, sőt éppen arról a természettudományokkal és a matematikával rokonságot tartó, titkosan többértelmű műfajról, amely Gáspár kódolt képversét is éltette, akkoriban legtöbbet a másik „szakértővel”, Szentiványi Tiborral társalogtam. Vagy inkább ő társalgott velem. Műveltsége lefegyverző volt, ő tudott a legkomolyabb dolgokról a legtréfásabban s a legvidámabbakról a legkomolyabban beszélni, bár alighanem azzal volt a legnagyobb hatással rám, hogy kedvenc grafi-

236


Keresztes Dóra: Öröknyár… Nagy Gáspár versének tipográfiai parafrázisa

kusom, a holland Maurits Cornelis Escher pontos másaként lépett be az életembe. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a bölcs játékosság, a frizura és a filozófia is egyforma. Japánban, egy kiállításon látta egy munkámat és hazatérve azonnal felkutatott, ami nem lehetett túlságosan könnyű abban a telefon nélküli világban. De Tibor leleményességben utolérhetetlen volt, állítólag az angol királynővel is korrespondált és persze Gazsival is jó barátságba került.

237


Ez a költő nem publikálhat, így szólt a kádári diktátum. És komolyan is vették, sőt a nyilvános szereplésekre is kiterjesztették a Nagy Gáspárra vonatkozó tiltást. Évekkel később, amikor hozzáférhetővé váltak az ilyen természetű iratok, Gazsi megmutatott egy rendőrségi jelentést, amely egy kiállításom megnyitóján készült. Ugyanabban az évben, 1985‑ben történt ez is. Természetesen tudtuk, hogy annak az apró alföldi kultúrháznak a galériájában is ott álltak a kis spiclik, szebben mondva hírforrások, és a helyi költőtárs-tanító (később a rendszerváltás emblematikus alakja lett belőle) meg is mutogatta őket sorban. A figyelőknek persze rájuk, a megnyitóbeszédekben oly egyértelmű egyenességgel beszélő irodalmárokra kellett figyelniük, arra már aligha lehetett gondjuk, hogy az én kacskaringós kétértelműséggel fogalmazó dupla fenekű képeimmel is bíbelődjenek. A képek titkáról akkoriban csak Tibor tudott. Legalábbis én úgy képzeltem. Gyakran meglátogattam egy számítástechnikával foglalkozó vállalat elegáns irodaházában, úgy jártam oda, mint a l’art pour l’art elefántcsonttornyába, hogy megmutassam új munkáimat, de főleg azért, hogy az általa előkészített meglepetésműveket megcsodáljam. Hatalmas gyűjteménye volt, de csak apránként adagolta. Jóindulatú türelemmel várta meg, amíg sikerül megfejtenem egy-egy enigmatikus mű második vagy harmadik jelentését, s olykor apró, szellemes segítségekkel próbált meg rávezetni a megoldásra vagy éppen összezavarni, mikor milyen kedvében találtam. – Egyszóval tudod – süppedt vissza a szerkesztőasszony legmélyebb fotelünkbe – tudod és mégis őt akarod? Dóra hajthatlan volt, azt akarta, hogy Nagy Gáspár üljön mellette a televízióban vagy senki más. Szó szót követett, érvekre ellenérvek jöttek, de az álláspontok jottányit sem közeledtek egymáshoz, látogatónk telefonálni akart, ami akkoriban, vonalak híján, talán egész Budakesziről lehetetlen lett volna, majd látván, hogy itt már a műsora forog veszélyben, arra a konklúzióra jutott: Nagy Gáspár nem jelenhet meg a képernyőn, ez ugyebár faktum, megmásíthatatlan, ám ezt hivatalosan csak az irodalmi szerkesztőségnek adták parancsba, vagyis neki a képzőművészeti osztály élén talán nem is lenne kötelező tudnia erről. Ekkor már csak önmagát győzködte, ami végül, bár nem ment könnyen, de sikerült. Ha baj lesz, ő majd

238


nem fogja tudni, hogy ez a Nagy Gáspár az a Nagy Gáspár. Nagyon szépnek láttam akkor Dóra diadalmas ábrázatát, miközben vendégünk (akit csak együttes erővel tudtunk kiemelni a legmélyebb fotelből) a fürdőszobában kezeit mosta és bevallom, a művészettörténész hölgyet is becsültem ezért a hirtelen jött bölcs amnéziáért. Néhány nappal később kiderült, Tibor szereplése még Gáspárénál is problematikusabb. Kórházban van, Indiából súlyos betegséggel tért haza, a gyógykezelés időtartama és kimenetele megjósolhatatlan, valószínűleg nem fog tudni eljönni a forgatásra. Aztán mégis ott volt, a sudár sármőrt először láttuk két mankóra görnyedve megjelenni, csak a humora volt a régi, amellyel egy pillanat alatt föloldotta a légkört, igaz, szellemes paradoxonján – épp a mai napon kezdődik életem hátralevő része – akkor mintha nem olyan felhőtlenül nevettünk volna, mint korábban. A két „szakértő” vendég, Tibor és Gáspár ott, a forgatáson ismerkedett össze, Gáspár 2007‑ben, Tibor 2009‑ben halt meg. Már csak egy apró személyes epilógus tartozik a történethez. Dóra mesélte, hogy a forgatás szünetében félrehívta a művészettörténész hölgy, látszott rajta, mennyire megviselték a komplikációk, még mindig nem tért napirendre a történtek fölött, de legfőképpen az én szelíd arcú feleségem elszántságát próbálta megfejteni. Egyszerre csak kibökte: – Mondd csak lányom, ugye jól sejtem, te várandós vagy. Ő volt a legelső, aki megtudta. Emlékezetem naptárát lapozom: a főkorifeus asszony valamikor májusban látogatott meg minket. A kiállítás augusztus elsején nyílt. A forgatásnak a két időpont között kellett lennie. A következő év elején, január nyolcadikán született meg a lányunk: Anna Ida. (Elhangzott a Vigadó Galériában Keresztes Dóra és Orosz István kiállí­ tásának megnyitóján 2016. november 28‑án.)

239


MÚZSÁK TESTVÉRISÉGE Nagy Gáspár költő életművét tudomásom szerint a vizualitás felől még nem vizsgálták és képzőművészeti aspektusból még nem elemezték. Előadásomban egy ilyen vizsgálat lehetőségét szeretném fölvetni, a lehetséges irányokat kijelölni, illetve a képzőművészeti szempontból releváns műveket lajstromba venni. Nemcsak azért merek vállalkozni a feladatra, mert képzőművészként talán érzékenyebb vagyok az irodalomban megjelenő „látványosságokra”, hanem azért is, mert a nyolcvanas évektől kezdődően szomszédok lévén sokat találkoztam Nagy Gáspárral, borítókat, illusztrációkat készítettem könyveihez és gyakran volt alkalmam eszmét is cserélni vele a vizualitás kérdéseiről. Az első és nyilván a legfontosabb terület a látványként is érzékelhető költői képek, a látomások világa lenne. Nagy Gáspár tudta magáról, hogy az a fajta, „akinek szintén kiporcióztak valamennyit a látás és láttatás, a kép-írás és kép-alkotás színes zsákjából”, de ezt az adományt mások is észrevették. Már a költészetéről megjelent legelső kritikában is a képek erejét emelte ki Kormos István: „Verseiben foltos szalmazsák fölé száll az angyal; a feresztő teknőben keserű a mák; a költőt halszálkaként szúrják át gyönyörű jövendölések, a lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok.” A Nagy Gáspárra oly jellemző tömör főnévi összetételek, a „versszók” zöme (Czigány Lóránt bennük látta az író legfontosabb költői eszközét) egyúttal látható, a recehártya belső falára erőteljes érzéki képként vetülő látomás is. Rögzülnek, mint Goethe retinális utóképei, és sok év után is előhívódnak az olvasóban. Rabszíjkígyó, szaltószabadság, cellamocsok, tócsafény, halálbabugyolál­ tak, tömegsírhaza, bűnbánatlila tribün, merőleges álom, indigósötét éj­ szaka, jégostya… Csak azért gyűjtöttem ide ezt a néhány számomra szinte megérinthetően érzékletes elemet, hogy elfogadtathassam, Nagy Gáspár magától értetődő természetességgel és igen gyakran használta

240


a vizualitás eszközeit, és majd minden verse nyomán látható, tárgyiasuló, egy belső optikával akár le is fényképezhető kép marad meg az olvasóban. Önálló előadást érdemelnének. A következőkben viszont olyan munkákat mutatok, Nagy Gáspár olyan alkotásait, amelyeknél nem vagy nemcsak belső látás szükségeltetik, hanem egyszerű hétköznapi nézés is elegendő. A képzőművészet határvidékéhez tartoznak a képversek, a kalligrammák, amikor egy, esetleg több tipográfiai elem ad új jelentést a tartalomnak. Nem elég hallgatni vagy olvasni, látni is kell őket, a fogalmi rész és a látvány együtt érvényes. Janus Pannonius óta több-kevesebb intenzitással jelen van a magyar irodalomban Szenczi Molnártól és Balassitól Kassákig és Tamkó Siratóig, aztán a 20. század vége felé erőre kap. Nagy Gáspár leghíresebb kalligramja az Öröknyár: elmúltam 9 éves. Bár olykor hallhatjuk, ahogy elszavalják, sőt a költő maga is felmondta hanglemezére, jókora jelentésvesztést eredményez, ha nem láthatjuk. A hiányt jelző NIncs szavak verzállal kiemelt első két betűje – és az utóirat infinitívuszainak végződéseként ugyancsak verzállal megjelenő három NI – a vers legfontosabb jelentéshordozó elemei, amelyet a kivégzett miniszterelnök monogramjaként olvas ki az olvasó, de csak az, aki látja is a verset, meg persze az, aki kijárta a nyolcvanas évek rejtjelező iskoláit, az „olvass a sorok között” című irodalmi és a „nézz a képek mögé” című művészeti szemináriumokat. Az ITT és az OTT szavak nagybetűs kiugratása különös téri perspektívával tágítja ki a képletet, sőt tegyük hozzá, időbeli perspektívával is, legalábbis annak, aki egy másik sír nélküli magyar forradalmár nevét is belelátja a post scriptum rövidítésébe. Több inkább olvasni, mint hallgatni való akrosztichon mellett a szó szorosabb értelmében vett képverseket is írt, olyanokat, amelyek láttató tipográfiájukkal valóban leképezik a konkrét látványt: kutakat, kereszteket, sírköveket mutatnak, illetve a versbe rajzolt szimmetriával, geometriával, a szavak és a betűk vizualizálható, elvontabb ritmusával játszanak. 1992‑ben, Vigyázat, lépcső! című kiállításomra írta a Lépcsők ürügyén című verset, amely a sorok tördelése és a szedéstükör révén maga is egy lépcsőt vizionált.

241


Sok képzőművésszel került kapcsolatba, barátai közt festők, szobrászok, fotósok, grafikusok voltak; verseiben gyakran szólítja meg őket, illetve prózaköteteinek jelentős részét alkotják a képzőművészekről szóló írások, műelemzések és a kiállítási megnyitók. A megidézett művészek és alkotások alapján (illetve a szobája falán függő képek ismeretében) meglehetősen jól körvonalazható az a világ, amellyel Nagy Gáspár leginkább rokonszenvezett, és amelyben saját költői világával rokon képzőművészeti világot látott. Elsőként a költő barát Nagy Lászlót említem, aki, ha költői életműve nem homályosította volna el a benne lakó képzőművészt, bizonyára grafikusként is jelentős lett volna. A fiával, Andrással közös kiállításukat megnyitva írta róluk Nagy Gáspár: „…apa és fia, László és András a Nagyok közül, kik valának vérbeli kézművesek, költők, rajzoló művészek”. Nem nagyon ismert, de a rajz mint önálló képzőművészeti műfaj valamikor a 19. század vége felé vagy inkább a 20. század elején jelent meg. Rajzoltak persze addig is, de azok a rajzok, ha művészek rajzolták, vázlatai, előkészületei, tervei voltak valami később megszülető alkotásnak. Vizuális megjegyzések, amelyek funkciójukat tekintve közelebb álltak az íráshoz, mint a festészethez. Messzebb utazva vissza az időben, oda, amikor írni csak kevesek tudtak, vagy amikor még nem is voltak betűk, a rajz az írást helyettesítette. Úgy is mondhatni: a rajzolás volt maga az írás. A gondolatok továbbadásának legtermészetesebb eszköze. Én a két művészeti ág összetartozására, sőt azonosságára vonatkozó utalást hallok ki Nagy Gáspár iménti mondatából. Nagy László grafikai és költői világának legközvetlenebb rokona Kondor Béla. „Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Régóta látom, hogy benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást.” Nagy László írt így Kondorról, és a két már elismert költőkolléga barátsága révén az ifjú Nagy Gáspárban már korán tudatosult a műfajok összetartozása iránti érdeklődés, az irodalom és a képzőművészetek egymásrautaltságának hite. A még otthonról, a vasi végekről ismerős Illés Árpád kapcsán is a költészet és a festészet összetartozása jut eszébe: „képei a magas líra ormaira mutatnak, […] testvéri hírnökök”. Verset ír a képekhez, verssel búcsúzik el Nagy Lászlótól és

242


Nagy Gáspár – Orosz István: Egy könyvborító halálára

Kondortól, és a további írások „címzése” alapján szinte „műcsarnoknyivá” bővíthető az anyag azoknak az alkotóknak a műveiből, akiket közel gondolt magához. A zászlótartó Korniss Dezső, az arkördög, arkangyal Schéner Mihály, Somos Miklós, vagyis SM mester, akiben MS mester távoli rokonát látja, a plasztikus poézist művelő Illyés István, a szelíd ga­ rabonciás Luzsica Árpád Lajos, a századokkal beszélgető térképrajzoló Somogyi Győző, a csodák és álmok határmezsgyéjén lépkedő Keresztes Dóra, a kereszthordozó Olasz Ferenc, Polgár Rózsa, akinek szakrális művészetét nem is lenne szabad szavakkal érinteni, az álmok ujjlenyo­ matait fölmutató Katona Szabó Erzsébet és a hamuhodó pillanatokat történelmünknek fölajánló Haris László. A költemények mellett a kiállítási megnyitószövegek a legpontosabb iránytűk. Miközben bemutatja

243


az alkotókat és a műveiket elemzi, kiolvashatjuk azt is, melyek azok a szándékok, stiláris jellegzetességek, amelyeket a saját műfaja számára is fontosnak, költői világa szempontjából is követendőnek tart. Lieber Évát bemutatva írja: „Mert titkok vannak itt, kérem, és nemes látomások! Egyrészt a szakrális témák és a folklór ihlette alaptoposzok alázatos vállalása és termékeny továbbgondolása. Másfelől pedig a mesterien kikísérletezett technika – festészet és hímzés – szorgalmas gyakorlata, amely már maga is tartalomszervező, éthoszt adó sugárzás. A fáradhatatlan munkamenet hasonlatos lehet a középkori kódexmásoló Ráskay Lea és Sövényházi Márta munkájához. Amikor az ihletet napról n ­ apra, s évről évre karban kell tartani. Akár az elbeszélő költeményeknél vagy eposzoknál.” Legalább annyira írói vagy költői feladat az is, amelyet Kőnig Róbertre bíz, mint amennyire rajzolói, grafikusi: „A létezés anatómiáját a kultúrák, mítoszok és mitológiák határmezsgyéjén, vagy keresztezési pontjain fölállított magaslesről vizsgálja és rajzolja tovább. Vagy festi és formázza…” Olykor részt vesz, fizikailag is részt vállal művész barátai mellett az alkotásban. Móser Zoltánt bemutatva írja: „Volt szerencsém néhányszor kalandos, néha nyaktörő utakra elkísérnem: térképeken már magyarul nem olvasható kis falvak – még tán a legszűkebb szakmai körökben is ismeretlen csodatemplomaiban egy-egy Szent László-fejet – szerény statisztaként – megvilágítanom. Mert fény híján voltunk s vagyunk állandóan!” A kiállítási megnyitószövegek írására többnyire maga a művész kéri fel az írót. Az illusztrációk, illetve a könyvborítók esetén megfordul a képlet, a költő választ maga mellé társalkotót. Nagy Gáspár címlaprajzolóiból is összeállítható egy kisebb csapat: Marosi Györgyi, Urai Erika, Keresztes Dóra, Baráth Ferenc, Lipták György, Kőnig Róbert, Orosz István. Utóbbi esetében (aki e jegyzet szerzője) megvalósult és bezúzott könyvborító is említhető. A kibiztosított beszéd című kötetről letiltott rajz emlékére vers íródott (Egy könyvborító halálára), majd a grafika a politikai változásokat követően mégis rákerült egy kötetre (Augusztusban Ludvik Jahn nyomában). Három különleges illusztrált műről kell még szólni. Az Amíg fölragyog a jászol című karácsonyi verseskönyv illusztrátora Keresztes Dóra volt. „A kötet harminc verse bizony Tőle kapta meg röpítő angyalszárnyait” – írta

244


Nagy Gáspár, aki a szomszédság folytán végig figyelemmel kísérhette a tizenkét képből álló sorozat megszületését. Apostoli számú Kőnig Róbert metszetszériája is, amelynek nyomán, a grafikus felkérésére a Hullámzó vizeken kereszt című album versei készültek: „Uram királyom / paripás vonalvitézem / egyedül tiéd az érdem / ha kiszakad tollamból ez ének.” A költő életében megjelent utolsó verseskötet, az 1956 fény­ lő arcai című könyv megírására Kiss Iván grafikus-animátor kérte fel Nagy Gáspárt. Művészeti ágak párbeszéde a könyv: az ötvenhat képet Kiss Iván a Töredékek 1956 című animációs filmjéből emelte át, a kötet második ciklusa, az Október végi tiszta lángok pedig Szokolay Sándor számára oratórium-szövegkönyvként íródott. (Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Nagy Gáspár Kon­ ferencián 2012. május 17‑én.)

245


AJÁNLÓ SOROK HAIKUOLVASÓKNAK Egy kötetnyi haiku, száztizenegy átlátszó verskavics, csillognak a fényben, vagy párásak mesterük leheletétől. Ne higgye senki, hogy Horváth Márton műfajt váltott: művészetének anyaga továbbra is a kristálytiszta üveg, amelyen keresztülnézve a világra látunk és amely visszatükrözi alkotójuk tekintetét. Az ezeréves japán versformát, a haikut a költők és a természet közösen teremtették meg. Háromsoros kicsi strófa, tizenhét szótag, egyetlen impresszió, pontosan rögzített képlet. Bölcsesség van bennük, élettapasztalat könnyű melankóliával és alig észrevehető finom iróniával keverten. Lehet, hogy Horváth Márton azért növesztett hófehér szakállat, hogy a haikujaira hasonlítson? Ismeri a versforma szabályait (magától Macuo Basótól, a 17. századi vándorpoétától tanulta), de olykor át is hágja azokat. Filozofikusabb, játékosabb verseket ír, nem röstell rímelni, és néha címmel látja el a haikukat. Komolyan gondolja-e, hogy a figyelő tekintet nyomán átrendeződik, egy kicsit megváltozik a valóság, vagy csupán mi, a versek olvasói változnánk meg általuk? Vajon hol történik meg a varázslat: talán a természetben, amely mindegyik haiku kiindulópontja, vagy a papiroson megjelenő betűkben, vagy pedig az olvasóban, aki továbbgondolja, aki megéli a verset? Igen, az egyik oldalon ott a makulátlan valóság, a másik oldalon a befogadó, és ami középen van, ez az aligvers médium, ami olyan, akár a víztiszta üveg, ez szinte észrevétlen marad. Érezzük, hogy nemcsak az a fontos, ami le van írva, hanem az is, ami nincsen, sőt az igazi költemény valahol ott kezdődik, amikor a haiku harmadik sorának végén kitétetik a pont. Megkockáztatom, haikut olvasni költőibb szerep, mint haikut írni. Az író csupán egy

246


Horváth Márton: Üveggömb

pillanat őszinte megörökítését vállalja, az olvasó pedig… nos, ő egy teljes élet minden tapasztalásával kell, hogy erre az élményre rezonáljon. Nem könnyű, de szépséges feladat. (Megjelent Horváth Márton 111 haiku, 11 Macuo Basó magyarítás és 44 üveg című könyvének előszavaként 2008‑ban.)

247


VILLANTÁSTAN (kísérő költemény Antall István kiállításához) Mondhatok én bármit, Pitykém, édesem itten, mert a körénk gyűlt pestiek úgyis elhiszik azt majd, olykor, épp te ne tudnád, azt is lenyelik, mit rádión szoktál beadni nekik, szóval ha momentán, teszem azt a nyíregyházi rinóval hozakodnék mondjuk elő, akkor se hiszem, hogy nagyon ágálnának, legyen úgy hát, rinocérosz, Düreri böszme nagy állat, bólint mind bölcsen, hinnék azt is, hogy ez itten születésnapi tárlat, csak te meg én tudjuk, mindez ürügy, mondhatjuk, hatvan, összegzés, cézári cezúra (pánik azért nincs), konklúziók levonása, miegymás. Attól se rezelne be senki talán (na persze, mindig akad néhány szakmája féltő gyáva kivétel), ha tudatnánk, hogy ezentúl már művészetre adod fejedet, mitovább épp grafikusféle leszel, olyan fát metsző, linót kaparászó fajta, tustintát lögybölsz majd hivatásszerűen, acéllemezek tükrét porozod be serényen s karcolsz majd rájuk … mindegy mit, bízzuk a képzeletükre, fényesül immár lám a jövő. Egyszóval grafikus, mellesleg hatvan (babilóni alapszám, százhúsz felezője, satöbbi),

248


nincs bennem kétség, hogy ki azért lettem szónokként taszigálva elejbük, mert lévén túl az ominózus hat ikszen már megfelelő mód studirozni lehet rajtam, hogy mit hoz a kor, s hogy mit viszen el, s mint ama állatkórházbeli lón, rólam is minden szimptóma lerí. Persze, titok nincs, ismerjük a klasszikusoktól, három fő dolog az, ami ekkor előáll: az első, mint tudjuk az elmekopás, a másik kettő meg sajna kiment a fejemből. Annyi azért rémlik, képekről kell szövegelnem, lássák csak, itt lógnak szerte körül, megannyi sziporka, festői remeklés, olyan, amelytől sárgul a szónok, bárki legyen. Kísérő, ez a tárlat neve, nincs rajt mit magyarázni, ha csak el nem mondom a tegnapelőtti sztorim, állt egy jókora pet-flakon, úgy látszott tele vízzel a pálinkák közt, meghúztam, miután amazokból már ittam elégszer, na ne tudd meg, abba’ mi vót. Egyszóval nem mindegy, mi kisér mit, másszóval minden tárlatcím valahogy relatív. Villantástan, válasszuk e szép szót, ritka, de éppen megfelelő bemutatni véle a módszert, mondjunk jelenést: Pistánk, ahogyan elkápráztatja csipőböl a városi népet. Villantástan – nota bene – anagrammatikus csavarintás rejlik a szóban, lesz, aki érti, vagy ha nem akkor néz legföljebb majd bölcs szemüveggel, s hallgatja továbbra az ünnepi szószaporítást. De mit is még?

249


Antall István: Kutyavilág

Mondtam volt az imént könnyelműn, hogy rinocérosz; ugye tudják mind, hogy az Albrecht rajzolta az elsőt, azt a hirhedtet odatúl Lisszabonban, aztán jött a kisöccse: Líviuszunk, a Lulu. Tőle tanultuk a szakmát, én legalábbis, meg persze a fő tudományt, amelyik már Tintó-rettóval kapcsolatos. Kívülük is akad ám akadémikus elme temérdek, olyan, amely úgy vélte, csak úgy jut a parnasszus tetejére, ha téged, szépséges férfi, lerajzol,

250


megföst, megszobrint, megken, kifarigcsál, nem ragozom, hát lássuk, essünk túl végre a listán. Sváby Lajos, Bíró (Lajos ő is), Gaffer Muhened, Kő Pál (mindenki Lujossa) s Há Varga, az Ágnes, a két finn, azaz Ilku meg Ilka, Végh Andris (üdv nektek) és Lulu (bár őt mondottam tán már az előbb is). Basszus, e felsorolásból be cudar kimaradni, be fáj! Tudom én, drága barát, méltó még nem vagyok arra, azonnal, hogy nekiálljak megművészkedni tünődő, bölcs, okos arcéled, de talán egy rinocéroszt, ha megoldok (vedd át, nesze, édesem, itt van), legközelébb megbirkózhatom én, meg bizony ám Veled is már. (Elhangzott az Írószövetségben Antall István Kísérő című kiállításának megnyitóján 2013. október 9‑én.)

251


CSAK JÁTÉK (egy fulfulde költeményről) મરણોત્તર જીવન ની છબી (Maraṇōttara jīvana nī chabī) – gudzsaráti

nyelven körülbelül annyit tesz, hogy az örökkévalóság jelképe. Valószínűleg félreértés az a középkori magyarázat, hogy a szabályokat tilos rögzíteni, azért gyanítjuk ezt, mert a játék eredete bizonyosan azokba a korokba nyúlik vissza, amikor még nem is tudtak írni az emberek, sőt a Közel-Keleten olyan leletek is felbukkantak (sajnos háborúk sújtotta területekről lévén szó, meg is semmisültek), amelyek szerint a szó szorosabb értelmében vett emberi beszéd kialakulása előtti időkben is kellett már létezniük. A tamil இன்னும் இரண்டு சொல்ல (Iṉṉum iraṇṭu colla), vagyis „kettőnek mondd tovább” kifejezés arra utalhat, hogy a mestereknek két tanítványt kellett választaniuk, akiknek továbbadták a játékkal kapcsolatos legfontosabb információkat, akik aztán újragondolták és továbbfejlesztették azokat. Minthogy a szabályok kidolgozására egyetlen nemzedéknyi idő nem volt elegendő (sőt Diodario di Sori, a Leonardóval levelező szíriai defterdár szerint olykor egyetlen játszma befejezésére sem), ezért a tanítványok szerepe jócskán felértékelődött. A bibliai időkben az uralkodói útlevéllel közlekedő úgynevezett vándorjátékosok (ταξιδεύουν παίκτες = taxidévoun paíktes), akiket a turbánjukba tűzött pávatollas szélforgóról könnyű volt felismerni, egyre nagyobb területeket jártak be, így lehetséges, hogy egy Plinius-kézirat középkori másolatának margóján talált nem kevesebb, mint 168 különböző elnevezés feltehetően mind ugyanarra a játékra vonatkozott. Első hallásra nem könnyű mit kezdeni a Borges által név nélkül idézett katalán kabbalistával, aki szerint éppen annyi szabály létezik, ahány játékos, noha közelebb kerülhetünk az elfogadásához, ha arra gondolunk, hogy a játék egyúttal a játékosok sorsá-

252


nak irányítója is, sőt tovább követve Borgest, azt is érteni véljük, hogy ugyanannak a játékosnak sem mindig ugyanazt jelenti a játék, hanem (természetesen Herakleitosz folyójára hivatkozik) minden egyes lépés a táblán – illetve azok értelmezése, újragondolása vagy felidézése – egyúttal magát a játszót is megváltoztatja. E néhány mondatot kezdetleges magyarázatként állítottam össze, egy ismeretlen kameruni költő fulfulde nyelven írt és google nyersfordítás alapján magyarított, kissé melankolikus verse elé (a fulfulde költők mindig anonimek és mindig melankolikusak), amely versben metaforikusan idézi meg a mankala nevű (Afrikában egyébként wari, ba-awa, baré, gabata, a Közel-Keleten kalaha, a Távol-Keleten pallanguli és Közép-Amerikában awari néven is ismert, és természetesen Sütheő Laci és Lakat Csaba által is forgalmazott) táblás játékot. Ültél talán e tábla mellett egy másik életedbe’ már, Szemedbe szúrt a naplemente, vörös virág a nyár falán, a nyár falán lobogó repkény, elhamvadó sirálysikoly, játékos voltál, vagy talán a játék maga, nagy, komoly, kőből faragott, fába metszett labirintus, vagy nem tudom, az idő térré változik egy galaktikus luftballon felszínén, úgy, hogy sose tudd, merre is haladsz voltaképp, s ha hinnéd győztesnek magad, az lesz a végső vereség.  A szabályokról nincs fogalmad, csak lépned kell, ha rád kerül a sor és folyton más ül szemben, ellenük játszol egyedül. Éjnek évadja, kockacsont, elefántagyar, bőrpohár, hat kavics mindegyik gödörben, s a cél a kútban a halál. Egy életen át tart a parti, ősapád kezdte, unokák játsszák tovább, hogy kifürkésszék egy főisten akaratát. Alquerke, senet, vani, jaszír, tabut és mankala, Útvesztőik során soha nem találsz többé már haza. Elefántagyar, kockacsont, éjek évszaka, kőpohár, minden gödörben hat kavics, s a kútban ott vár a halál. A rettenetes kalifa egy zacskó kölest szór eléd, s egy elfelejtett nyelv betűin egyensúlyoz a beszéd,

253


mindegyik bábu fekete, csupán árnyékuk feketébb, hiába fordulsz vissza, úgyis a jövőt látod meg elébb. Agyar, tülök és juhboka, éjek évadja, csontpohár, hat kő lapul minden gödörben, s a kútban guggol a halál. Mi volt a tét, a játszma tétje? Nem emlékszel, azt sem tudod, Hogy játszottál-e tényleg akkor, vagy mindezt csupán álmodod. Szívedbe szúr a naplemente, piros repkény a nyár falán, Ülsz majd a táblára meredve egy másik életben talán, Másik élet másik éje, agyar, csontkocka, kőpohár, Hat kavics lesz minden gödörben, s a kútban, tudod, a halál.    (Elhangzott a Kiss Áron Játéktársaság Galériájában Sütheő László és Lakat Csaba játékkiállításának megnyitóján 2016. március 6‑án.)

254


SZÍNKEVERÉS ezüst, bíbor, kobalt, fekete, cián, umbra, ibolya, kadmium, vörös, azúr, bordó, szeladon, indigó, barna, olív, cinóber, viola, sárga, kármin, sziéna, skarlát, ekrü, narancs, rubin, okker, türkiz, lila, szépia, fehér, opál, ultramarin, arany fehtür, ultraszé, naszela, etelya, borán, indlát, opli, arbin, cinium, baltra, üstvö, laok, ekkér, skarigó, cibí, rösez, umbko, kadmóber, ruany, laál, naramarin, piancs, kizsár, kervio, barrü, minbor, gaív, úrkár, dófek, donszié, olaz, ibona 32 ismert szín neve szerepel az első strófában és 32 ismeretlen színé a másodikban. Ha a színkeverés, vagyis az új szín létrehozásának technikáját meg szeretnénk fejteni, érdemes megvizsgálni, hogy mely szín melyikkel keverve jelenik meg a vers második felében. Az első szó a „fehtür”, könnyű felismerni, hogy itt a fehér és a türkiz szavak eleje ös�szegződött. Képzeletünkben a kékeszöld szín világos árnyalata, tejesre hígult pasztelles tónusa jelenik meg. A következő az „ultraszé”. Ha végigböngésszük a „valódi” színeket, akkor rájövünk, hogy csak az ultramarin és a szépia egyesüléséről lehet szó. Előbbi sok festő kedvenc kékje, a középkori Mária-öltözékek tónusától egészen Yves Klein emb-

255


lematikus színéig, az IKB-ig (International Klein’s Blue) terjed a skála, utóbbi pedig a tintahalak vörösesbarna váladékából származó színnév, amelyről a korai fotográfiák hangulatára is asszociálhatunk. A két festék keveredése izgalmas, sötéten fortyogó mély tónust eredményezne. Az eddig megtalált négy szín az első strófa nyolcadik és hetedik sorában jelent meg, és némi szabályosságot vélhettünk felfedezni abban, ahogyan egymást követték. A nyolcsoros versszak mindegyik sorában négy szó van, ezek azonban két részből állnak (ez-üst, bí-bor, ko-balt stb.), vagyis a sorok is nyolc elemre bonthatók. A versszakok így nyolcszor nyolc, vagyis 64 részből állnak, éppen úgy, akár a sakktábla. A sakkozásnál szokásos jelölési rendszert használva, a vízszintes mezőket A-tól H-ig, a függőlegeseket 1-től 8-ig nevezvén el, a következő ábrát kapjuk.

Minthogy a keverési szabály kigondolásánál az vezérelt, hogy mind a hatvannégy részlet szerepet kapjon, de mind csak egyetlenegyszer jelenjék meg, ráadásul eléggé szeszélyes és ebből következően kellően artisztikus legyen az útvonal, amelynek mentén a színfoltok egymásra lelnek, ezért kézenfekvő volt a 64 mezős sakktábla bejárásának azt a

256


módját választani, ahogy egy L alakzatban lépegető huszár járná be a táblát. Ha pontosan követjük a vers második strófáját és a következő ábrába berajzoljuk a „színek útját”, akkor nyilvánvaló lesz, hogy „lóug­ rásban” halad a vers, természetesen úgy, hogy a lovacska minden mezőre csak egyszer lép.

a1 – c2 – e1 – g2 – h4 – g6 – h8 – f7 – d8 – b7 – a5 – b3 – c1 – e2 – g1 – h3 – g5 – h7 – f8 – d7 – b8 – a6 – b4 – a2 – c3 – b1 – a3 – b5 – a7 – c8 – b6 – a8 – c7 – e8 – g7 – h5 – g3 – h1 – f2 – d1 – e3 – f1 – h2 – f3 – d2 – c4 – b2 – a4 – c5 – d3 – f4 – e6 – d4 – f5 – d6 – e4 – f6 – g8 – h6 – g4 – e5 – c6 – e7 – d5. (Megjelent orosz nyelven a Livejournal című ausztrál folyóiratban 2010. augusztus 16‑án. Tatjana Boch orosz fordítását követően több nyelvre, angolra, németre, lengyelre, sőt hindire is le lett fordítva a vers.)

257


A SZÜRKÉKRŐL, AVAGY EGY MACKÓNADRÁG APOTEÓZISA A színek csak arra valók, hogy elfedjék a lényeget. A magamfajta grafikus persze kihúzza magát és némi elégtétellel ismétli el: a színek csupán elfedik a lényeget. A fekete-fehér, az az igazi. Nem tudom, a mondat hogyan hangzik eredetiben, vagyis pingelapéziül, én magyar fordításban olvasom, Hulley Orsolyáéban, de ő sem pingelapéziből magyarította, hanem németből. Judith Schalansky nemrég megjelent könyvének, a Távoli szigetek atlaszának 98. oldalán olvasható Pingelap szigetének bemutatása, a 99. oldalon pedig ott a sziget térképe is, a mikronéziai szigeté, amelynek lakossága – mind a 250 fő – pingelapéziül beszél és fekete-fehérben lát. Jó lenne hinni, hogy mindnyájan grafikusok, hogy minden szigetlakó tusrajzok, fametszetek, rézkarcok, akvatinták, mezzotintók és litográfiák készítésével múlatja az időt, de erre vonatkozó adatot egyáltalán nem találtam sem a Sziget-atlaszban, sem másutt. Sem pingelapézi nyelven, sem másmilyenen. Az igazsághoz tartozik, hogy Pingelap nem is egy klasszikus értelemben vett sziget, hanem egy atoll, tudják, az a gyűrű alakú korallzátony, ami egy belső lagúnát ölel körbe, amelyben, vagy pontosabban, amely alatt egy valahai vulkán, az atoll létrejöttéért felelős tűzhányó maradványa található. Északi szélesség 6 fok 13 perc, keleti hosszúság 160 fok 42 perc. Szerda este 8 óra van, amikor Budakeszin a pingelapiakról írok, ott csütörtök reggel 6. Napkelte. Itt nyár, ott tél, ami persze nem jelent semmit, mert ott télen is nyár van. Olvasom, hogy Thomas Musgrave fedezte fel az atollt 1793‑ban, miközben Sugar Cane nevű hajóján épp fegyenceket vitt Írországból Ausztráliába. A fölfedezés szó persze nem vall politikai korrektségre, a bennszülöttek számára szükségtelen volt a fölfedezés,

258


addig is megvoltak, s azután sem nyertek sokat a dolgon. A jólmegvoltakságukat ugyan nemrég megzavarta valami, a felfedezéshez képest mondom, hogy nemrég, 1775‑ben ugyanis hatalmas tájfun csapott le a szigetre, akkora, hogy szinte mindenki odalett. Húszan maradtak csak meg, köztük egy olyan férfi, aki feketén és fehéren látta a világot és a színvakság hibás génjét továbbörökítette. Arról ugyan nem szól a fáma, hogy a sziget újrabenépesítését önzetlenül magára vállaló férfitársunk hány örököst hagyott hátra (a máig jelentős számú színvak-populáció Pingelap szigete alapján úgy képzeljük, némileg sárgulva az irigységtől, hogy a többi tizenkilenc túlélő egytől egyig hölgy volt), mindenesetre a felfedező fegyencnaszádot már egy normális népsűrűségű sziget fogadta és monokrómnak látta. A szigetlakókat sajátos betegségük, a fekete-fehérben látás nem különösebben zavarta, sőt minthogy velük született rendellenességről volt szó, talán észre sem vették, azok a civilizációsnak nevezett újdonságok azonban, amelyeket a fegyenchajó utasainak és a nyomukban érkező utazóknak köszönhettek, már jobban megviselték őket. Megismerkedhettek a szifilisszel, a tuberkulózissal, a vérhassal és a bárányhimlővel. Ha ennek az írásnak olvasói – magukat az európainak nevezett kultúra örökösének érezvén – szégyenükben elpirulnának (ahogy az imént az irigységtől férfitársaim elsárgultak), tegyék nyugodtan, hiszen a pingelapi atoll-lakók egyik színeváltozásukat sem veszik észre. Ha a sziget jövőjét, vagyis a felmelegedést követő vízszintemelkedést vizionáljuk, alighanem egy újabb szín, a méreg zöldje festheti át ábrázatunkat, nota bene ez a színváltás sem lesz elegendő, hogy a pingelapiak rokonszenvét megszerezzük. Aki a színek hiányával kezd bíbelődni, annak ugyebár a feketével és a fehérrel, továbbá a köztük lévő skálával kell foglalkoznia, például azzal a bizonyos ötven árnyalattal (na jó, ahhoz is visszatérek majd), de először jöjjön a fekete. Hogy szín-e egyáltalán. Vagy a színek hiánya? Esetleg összessége? „A fekete olyan, akár egy eltört edény, amiben már

259


semmi sem maradt.” Leonardo da Vincitől idéztem, aki elég kritikusan bánt vele, leginkább azt a festői gyakorlatot bírálta, melynek során kontúrral – többnyire feketével – keretezték a formákat, amelyeket aztán különböző színekkel töltöttek ki. Ilyen a természetben nincs – fakadt ki, amire persze jó oka volt, mert firenzei vetélytársait, a kontúrozást előszeretettel használó Botticellit és Michelangelót leckéztethette. Ez a korát sok tekintetben megelőző polihisztor azonban a korszak legnagyobb találmányát – a fekete és a fehér szín apoteózisát is meghozó könyvnyomtatást – szinte észre sem vette. Gutenberg kulturális forradalma a fehér papirosra feketével nyomtatott betűk révén a színek megítélésében erőteljes divatváltást hozott. A középkori kódexek sárgás pergamenjére többnyire barna tintával festett betűk helyett a lámpakoromból lenolajjal kevert és gyantával ragadóssá tett pigmentek feketéje a humanizmus jelképszíne lett. És még inkább a reformációé. A protestáns erkölcsök összeegyeztethetetlenek voltak a tarkasággal. A templomi képrombolás egyúttal színrombolást is jelentett, és a rigorózus prédikátorokról, Huszról, Savanaroláról, Lutherről, Kálvinról szinte csak fekete ruhás képet találok, mintha a szigor és az erény másképp, mint hollófeketében nem is jelenhetne meg. Apropó holló. Mátyás király (akit állítólag Leonardo is megfestett) zsoldos seregét (amely jórészt szétszóródott huszitákból verbuválódott) fekete seregnek hívták. Talán épp a király címerében megjelenő fekete madár miatt. Nagypénteken mossa holló a fiát – kezdődik egy régi magyar népdal. Fehér holló ugyan nem lesz a megmosdatott feketéből, ünnepien tiszta viszont annál inkább. Nagypénteken a templomok szárnyas oltárát be szokás hajtani, s a bezáruló lapok fekete-fehérek. Grisaille-nek hívják a technikát, amikor a fekete, a fehér és a szürke különböző árnyalataival festetik a képet, a legnevezetesebbet a van Eyck testvérek csinálták a Genti oltár hátlapjára. Kinyitva színes, bezárva monokróm. Van a grisaille-képeknek egy másik, a középkori miniátorok által kitalált felhasználási módja, jól megjeleníthetők általuk a különböző idősíkok, illetve elkülöníthető a „kép a képben” szituáció. Ha egy szürke tónusban tartott bibliai jelenet szereplői közt egy oda nem illő színes figura jelenik meg, akkor alighanem a kortárs donátorhoz van szerencsénk,

260


aki olykor nejével együtt tűnik föl, sőt akad, amikor családostul trollkodik bele a kompozícióba. Az élők és a holt lelkek megkülönböztetésére is remek eszköz a grisaille, ideális volt például a Divina Commedia első illusztrátorai számára (Guglielmo Giraldi, Sandro Botticelli). Ha egy profán témájú kép terében veszünk észre hasonló kontrasztot: színes alakok szürke alakokat néznek, akkor az előbbieket „valóságosaknak”, az utóbbiakat pedig festettnek, esetünkben „kétszer festettnek” képzeljük (Évrard d’Espinques: Lancelot-Graal), vagyis a színes és a fekete-fehér ábrázolás összekeverésére, a kétféle ikonikus helyzet szemléletes egymásba játszására ad lehetőséget. Még egy passzus a hollóhoz. Pontosabban A hollóhoz, mert Edgar Allan Poe verséről lesz szó. A műalkotás filozófiája című esszéjében, amelyben a vers keletkezését magyarázza, leírja, hogy szüksége volt egy beszélni tudó állatra, s az első, ami nagyon természetesen az eszébe jutott, az a papagáj volt. A papagáj ugyan sokkal jobban tudja utánozni az emberi beszédet a hollónál, de a színe nem felelt meg Poe-nak. A tónusa. Próbáljuk meg elképzelni egy csiricsáré papagáj szájából – illetve csőréből – a „sohamárt” és tüstént megértjük, hogy miért választott inkább egy hollót. Holló és papagáj. Fekete vagy színes? Már a reneszánsz idején éles „paragone” hangulat alakult ki, kígyót, békát mondtak egymásra a kolorit és a rajz hívei. Minden, ami fehéren feketével jelenik meg, pontosabb és igazabb annál, ami színes. A rajz kifejtett idea, az értelemhez szól, gondolatokat közöl, míg a csábos színekkel festett kép csupán az érzékeket veszi célba. A rajzos firenzeiek fikázták így a színeikkel hivalkodó velenceieket. Kár, hogy nem tanult meg rajzolni, pedig egész ügyes művész lehetett volna, mondta állítólag Michelangelo Tizianóról. A rajz oldalán állók mindig is jobban tudtak érvelni, de a közönség valahogy mégis mindig a színesekhez vonzódott. Ráadásul jókora megerősítést nyerek egy tudós kísérletből. Egy Isaac Newton nevű angol rájött, hogy ha a napsugarat háromszögletű üvegprizmán vezeti keresztül, a fehér fény a szivárvány színeire bomlik. Spektrumnak nevezte ezeket a színeket, és e színek közt nem volt ott a fekete. Ráadásul a prizmán szétszálazott színeket egy másik prizma segítségével újra fehér fénnyé tudta egyesíteni. A fekete hivatalosan is megszűnt színnek lenni. (Melles-

261


leg mindez a sátáninak kikiáltott 1666-os évben történt, amikor Newton egy feketehimlő-­ járvány elől vidékre menekült.) Több se kellett néhány festőnek, fölhagytak az ósdi szokással, hogy palettájukon kevergessék a színeket, önálló ecsetvonásokkal kezdtek festeni, tubusszínekkel, és azt várták, hogy azok a néző szemében állnak majd ös�sze, ahogyan az angol prizmáján egyesültek a szivárványos fényfonalak. Newton kapcsán persze eszünkbe juthatna a „hatás-ellenhatás” törvénye is, amit naivan úgy aktualizálhatnánk, hogy az impresszionista színdömping után újra meg kell érkeznie a monokróm világnak. És valóban. A magukat Kazimir Malevics: kubistának nevező festők 1910 körül elkezdik redukálni a színeket, Fekete négyzet Kazimir Malevics pedig 1915‑ben kiállítja Fekete négyzet fehér alapon fehér alapon című művét. Alapmű, origó, maga a tökély – ájult kékharisnyák extatikus révületben magyarázzák azóta is, hogyan tükrözi ez a tökéletes mű a negyedik dimenziót, hogyan jelenik meg benne a nem euklideszi geometria világa és mennyire megújult általa a művészet formanyelve, esztétikája, filozófiája, mindene… Akadtak persze kétkedők, akik viccet láttak a dologban: mi ez, éjszaka az alagútban négerek szenet lapátolnak? Mit ad isten, néhány éve, amikor moszkvai restaurátorok hozzáláttak volna a repedezni kezdő ikon kijavításának, észrevették, hogy egy alsó rétegre tényleg oda van írva valami, kibogarászták: Битва негров в темной пещере, magyarul: Négerek harca a sötét barlangban. A modern művészeteket új alapokra emelő szuprematizmus csupán tréfa lenne? Ráadásul nem is nagyon eredeti tréfa, hiszen a tökfekete képet a francia író Alphonse Allais már 1882‑ben megfestette, ráadásul a címe ez volt: Combat de nègres dans un tunnel, vagyis Négerek harca az alagútban. Abba momentán ne menjünk bele, hogy mennyire píszík a feni címek, illetve mennyire lehettek azok a címadás idején, de azon talán érdemes elmorfondírozni, hogy ha egy többnyire derűs műveiről ismert alkotó áll elő valamivel (ki ne emlékezne a

262


Horgász a pácban című Louis de Funès-filmre, amit Alphonse Allais írt), azon átsiklik a kultúrtörténet, de ha egy dúlt tekintetű és szenvedélyes homlokredőzetű férfiú teszi ugyanezt, miközben persze a háta mögött ott van kigöngyölve a Nagy Forradalmi Panoráma, akkor egy csapásra világpróféta lesz belőle. Van, amikor a téma tényleg indokolja a színek elhagyását. A 20. szá­zad leghíresebb grisaille-je a Guernica. Egy véres esemény egyetlen csepp vörös nélkül. Úgy tudósít a lebombázott baszk városról, olyan közvetlenül, akár a korabeli fekete-fehér újságok. Az értelemhez szól, a színek érzelmes hangolása nélkül, a drámáról beszél a színek kapcsán megjelenő anekdotikus szépség nélkül. Megmaradt a festmény sok vázlata, és e vázlatok jó része még színes. Picasso épp fordítva járt el, mint ahogyan azt a festészet története példázza. A színes képektől lépegetett visszafelé a monokróm szférába. A komoly, a megbízható információk sokáig a könyvek, a fényképek, a filmek világából érkeztek, vagyis feketén-fehéren. Ha hangsúlyozni akarták valaminek a kivételes komolyságát, legbiztosabban a színével tehették. A színhiánnyal, ha tetszik. Az iskolatábla, a telefon, az írógép, a kamera sokáig elképzelhetetlen lett volna színesen, s hiába ajánlották Henry Fordnak, hogy más autót is gyártson, csökönyösen kitartott a T-modell feketéjénél. Aztán persze… ma már a fehérnemű is fekete. Tudom, hogy lesznek, akik valami szakmai huncutságra gyanak- Pablo Picasso: szanak, amikor leírom, hogy feketében és fehérben is megjeleníthetők Guernica

263


Heraldikai színjelölés Marcus Vulson de la Colombière elmélete nyomán

a színek, ráadásul gyakran elegánsabban, mint a hagyományos módszerekkel. Megmaradt Rubens és az antwerpeni rézmetsző Lucas Vorsterman levelezése, amelyben a festő képeinek színhelyes visszaadásán polemizálnak. Azon – belátom, első hallásra meglepő –, hogy a fehér papírra fekete festékkel kinyomtatott metszetreprodukciók kifogástalanul adják-e vissza az eredeti festmény színeit. Talán jobban érthető, ha a grafika egy egyszerűbb válfaja felől közelítem, a heraldika felől. Egy Silvester Petra S­ ancta nevű római jezsuita valamikor a 17. században eszelte ki a címerek színeinek grafikai kódolását, az úgynevezett vonalkázási rendszert, amit az ilyesmivel foglalkozó tanult kollégák esürnek (hachure) ejtenek. A függőleges párhuzamosok pirosat, a vízszintesek kéket, az átlósak zöldet, ellenirányba futva meg bíbort jelentenek; a pontozás sárgát, illetve aranyat, az egymást metsző vonalak pedig feketét. Pingelapon, ha lennének közlekedési lámpák, alighanem a Petra Sancta-féle licenc szerint működnének. Veiszásza – anhan – denszevel. Piros – sárga – zöld. A pingelapézi nyelvet ugyan olyan kevesen beszélik (kb. háromezren), hogy a ­Google fordítóprogram készítői nem találták érdemesnek fölvenni a listájukba, mégsem adom föl, hogy szót értsek velük. Az internet korában nem olyan könnyű kifogni a magamfajta elszánt pingelománnal. Fonetikusan írtam, hogy olvasóink könnyebben szóba elegyedhessenek majd velük, ha véletlenül összefutnak valahol. Noha vannak szavaik a színekre (a tájfun előtti nyelvemlék lenne?), mégis jobb lenne mással kezdeni a beszélgetést. Szed (óceán), deke (sziget), povlad (hajó), aengiszik (szélvihar), szal (fekete), kororo (fehér).

264


Miért érezzük a színes képet csupán a pillanatnyiság illanó megjelenítésének és miért kapcsoljuk össze a fekete-fehéret az idővel? Az érzéki látás efemer volta áll itt szemben egy komolyabban veendő és végtelenné táguló világgal. A színfosztás metafizikus transzformációja kiemeli a látványt az empirikus világból és összekapcsolja a múlt idővel és a jövő idővel. A monokróm látásban felsejlik a feketén látás, azaz a nem látás, ami ugyebár, Borgestől tudjuk, a halottak világával való kapcsolat megélése, és Teiresziasz történetéből ismerjük, képesség a jövőbeli dolgok megsejtésére. S a konklúzió: színesben látni a világot egyfajta kegyelmi állapot, jótékony védelem az idő fájdalmas megtapasztalása ellen. A fekete-fehérben látás pedig küldetés, álomállapot, hivatás, próbatétel, fátum. A régi fényképek, a tényszerűnek és tárgyilagosnak elfogadott archív filmfelvételek fekete-fehér világot mutatnak, mintha akkoriban nem is lettek volna színek. Dehogynem voltak. Sőt vannak ravasz technikák, amelyekkel utólag kiszínezhetők a régi fotók, megmutatva a múlt valódi ábrázatát. Rekolorizáció az eljárás neve és persze Amerikában találták ki. Aki akarja, ma már színesben is megnézheti Humphrey Bogartot és Ingrid Bergmant Kertész Mihály 1942-es Casablancájában, sőt félő, hogy előbb-utóbb fekete-fehérben már nem is lesz lehetősége rá. A legnagyobb rendezők jóval a színes film általánossá válása után is ragaszkodtak a fekete-fehérhez. A színes film talán valódibb, de a fekete-fehér igazibb – állította Bergman, Kuroszava, Tarkovszkij. A mindennapi életben ritkán figyelünk a színekre, de ha filmen látjuk őket, hirtelen jelentőssé válnak, szerepet kapnak, fontosabbat, mint amit érdemelnének, és csak kevesen tudnak alkotó módon bánni velük. Úgy érezzük, valami reklámos máz ömlik szét a színessé vált mozivásznon, ami inkább nehezíti, mint könnyíti a koncentrációt. Na persze az, aki nekiül a szürkével foglalkozni, nehezen tudja kikerülni a perverz bestsellert, A szürke ötven árnyalatát és megpróbál magyarázatot találni a könyv, illetve a film különös címére is. A legkézenfekvőbb magyarázat a főszereplő, a könyvben szürke szeműnek leírt (mit leírt, legalább ötvenszer sulykolt) Christian Grey színskáláját zongorázná végig a tökéletes gentlemantől a sötét titkú szexőrültig és Anastasia Steele-lel megjelenített kapcsolatát, ami igencsak a szürke

265


zónában zajlik, legalábbis a hagyományos szerelmi kapcsolatokhoz képest. Az átlagos emberi szem a szürke ötven árnyalatát képtelen érzékelni, extatikus pillanatokban azonban az érzékelés dimenziói nagymértékben kitágulhatnak. Az eredeti címet, a Fifty Shades of Grey-t persze nem is biztos, hogy árnyalatnak kellene fordítani, a shade árnyékot, szellemet és démont is jelent. A szürke ötven démonáról van itt szó, éppen ötvenről – juthat az eszébe annak, aki a brit irodalom hírhedt sikerkönyvét a magyar költészet történetesen éppen ötvensoros párhuzamversével, a Semmiért egészennel akarja összevetni. Szabó Lőrinctől pedig már könnyű utat találni a buddhizmusig s benne az ötven szkandha démonig. Feleségemtől hallottam (a nyolcvanas években jártunk), hogy félrehívta az óvónő és suttogva figyelmeztette, Marci fiunk a minden gyereknek föltett kérdésre, mi a kedvenc színe, azt felelte: a szürke. Holott meg is lett nekik mondva a vörös. Nem kéne kivizsgáltatni a gyer­meket?! A vörös idők: valami sajnálni való melankolikus attitűd, sőt rendszerellenes stich társult a szürke szóhoz. Színes celofánok, íriszes plexi­ lapok kerültek forgalomba, igazi hungarikumok, hogy a fekete-fehér tévék képernyője elé akasztva optimistább világképet sugározzanak. Pedig mily nagyszerű, már-már laboratóriumi körülmények adódtak a szürke szépséges árnyalatainak vizsgálatához is. Ó, azok a kétütemű kipufogások! Következzék egy majdnem akadémikus kísérlet: arasznyi papírkorongra fessük föl sugarasan a színskálát: zöld-sárga-narancs-piros-­ bíbor-lila-kék, szúrjunk egy kihegyezett ceruzát a tárcsa közepére és pörgessük meg, hogy összeolvadjanak a színek. Az eredmény a legszebb szürke. Mondhatjuk-e átlagnak, statisztikának, mérsékelt középnek? A színek gazdag összessége. Akár dolgozatunk téziseként is felírható: a mackóalsó megszínesíti a világot. Egy éve, a foci Eb idején bejárta az internetet egy kanadai sport­ műsor felvétele: a műsorvezetők szürke alsónaciban – à la Király Gábor – vezették az adást. Magyar szívem azonnal megmelegedett, s benne a piros-fehér-zöld (Pinczehelyi Sándor festő barátom sorozatcíme szerint P-F-Z) kiegészült a szürkével. A kapusok színe egykor fe­kete volt (Grosics, a fekete párduc), annyira fekete, hogy az a fekete-­

266


fehér tévéken sem volt kérdés. Aztán, talán hogy a bíró sporttársakkal ne keverjék össze őket, elkezdtek a kapusok színesedni. Egy idő után persze a bírók és a partjelzők is kiszínesedtek, s miközben magukra öltötték a papagájpaletta rikító koloritját, fokozatosan elveszett a tekintélyük. Már nem is bírónak, egyszerűen csak játékvezetőnek szólították őket. Király. Név, de most inkább legyen jelző: király! Úgy mint klassz, okés, csúcsszuper, kúl, zsír, sirály, istencsászár, oltári, frankó, tuti, űberkafa, pöpec, príma, baró, eszméletlen, haláli, brutál, menő, ütős, fasza, pompás, fain, fantasztikus, pazar, vagány, frenetikus, csodás, parádés, ász, atom, tutkeráj, észbontó, döfi. Na, ebbe a sorba illeszteném a szürkét is. A király szó kiejtése egyébként hasonlít a Király név kiejtéséhez, csak az á betűt egy kicsit tovább kell nyújtani. Így: kirááály. A kiejtéssel momentán nem is foglalkoznék tovább (egy ilyen méltatásban amúgy is méltatlan lenne azt az Izland elleni meccsen történt kiejtést fölemlegetni), azzal azonban igen, hogyan gazdagodik a nyelvünk. ­Bestieberezni a labdát azt jelenti, hogy elegánsan a hálóba emelinteni azt a kifutó és reménytelenül elvetődő kapus feje fölött. (Lásd még magyarni à la Örkény.) A foci Eb számunkra a szürke mackóról emlékezetes, az elmaradó olimpia szétgurult színkarikái helyett bizonyára még sokáig ezt a szürke színt kell felidéznünk, ha valami nemzetire és dicsőre akarunk asszociálni. (Megjelent a Magyar Művészet 2017/2. számában.)

267


KÖRKÉRDÉS Az Új Művészet körkérdést intézett azon művészekhez, akik már legalább 20 éve a pályán vannak, hogyan látják a hazai és a saját művészetükre vonatkozóan a rendszerváltás óta eltelt 20 évet, a „szabadság” lehetősége­ it, és milyen események, jelenségek váltak dominánssá az elmúlt időszak­ ban, amelyek befolyásolják magát az alkotást s a kész művek megjelenési esélyeit. Hogyan értékelnék a művészet helyzetét az elmúlt 20 évben és milyennek látják ma? Az értelmiséginek nevezett lúzerek közt a művészféle a legesendőbb. Valaha volt presztízsét paradox módon az aczéli T-k jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, kiszámíthatatlan reakcióiktól. Akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kitaposott cipőjű, lyukas könyökű, ritkán fodrászolt fontoskodókra. Számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A hivatalos politika pedig úton-­ útfélen megerősíti ebben. A példa a celeb. Ha egyáltalán sikerül valami tendenciát fölfedezni a kulturális kormányzat működésében, akkor az az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti, s ha koncepciót is keresnénk, akkor be kell érni a kultúrát a nemzet lelkiismeretével azonosító ódivatú pátoszok fölötti ironizálással, jobb esetben sajnálkozással. Tudom, az értelmiségit az átlagosnál is fanyalgóbb lényként ismerik. Leszögezem hát, nincs s nem is nagyon volt soha komoly anyagi gondom. Majd ugyanannyi kiállításom volt külföldön, mint itthon, s meg-

268


bízás is legalább annyi jött idegen nyelven, mint magyarul. (Ez csak azért lényeges, mert a külföldről megrendelt munkát általában ki is szokták fizetni.) De tudom, s ha már körkérdés, illő is szóba hoznom, hogy sok kolléga él a létminimum alatt, egyik napról a másikra, s telefonjuk is csak akkor csörren meg, ha épp képet kérnek tőlük egy állam által cserbenhagyott kórház vagy iskola megmentését célzó jótékonykodáshoz. Van köztük, aki álmodik még a Művészeti Alapnál eltapsolt jövőjével, de már maga is szégyelli, amikor fölébred. Ha történetesen vidéki az illető, akkor a díjak, támogatások elosztásához nélkülözhetetlen vernisszázsdiplomáciából is kiesik, a pogácsás, kannás boros ingyenvacsorákkal együtt; eheti a savanyú szőlőt Szabolcsban vagy rághatja a kefét Sopronban, ha más (amúgy szintén nem rózsás helyzetű) művészeti ágak érdekérvényesítő képességével összeveti a magáét. Mondják, a vizuális kultúra nem kötődik az anyanyelvhez, s talán volt idő, amikor én is elhittem. Cserny Jóska jut eszembe, ahogy egy mohos soproni sírkőhöz ütögeti a homlokomat, szelíden és szenvedélyesen magyarázva az összefüggést a megszerzett tudás továbbadása és a hazaszeretet között. Beszél valami folyamatosságról is, az iskoláról és az idő szerepéről, arról, hogy a lényegesnek hitt dolgok mint változnak jelentéktelenné, és a parvenünek hitt ügyek hogyan lesznek egyszerre fontosak. Azt az ódivatú szót, hogy felelősség emlegeti folyvást, nem is értem, miért nem neveti el magát, csak néz rám, s az egyik szeme fényesebben csillog. Azzal lát befelé, a másikkal meg nagyon messze. Néhány napja temettük. Bocsásd hát meg, olvasó, ha a mondatok még a szokásosnál is melankolikusabbak. Amikor a művészetek nyelvét tanultam, a kelet-európai rejtekező-­ rejtjelezőt szerettem meg leginkább. A sorok között olvasót, a képek mögé nézőt. Azt, ami mást jelent, ha távolról, ha összehúzott szemmel, ha tükör által stb… A valóság és a látszat elegyéből szívem szerint való művek születtek, s ilyesmivel kísérleteztem én is. Aztán volt egy pillanat, a nagy betűcserék kora (tankok helyett bankok, rendszerváltás helyett gengszterváltás), amikor úgy tűnt, az ilyetén bújócska már senkit sem fog érdekelni. Jó lenne másba fogni, hiszen elhúztak a ruszkik, konyec van, itt a várva-várt szabadság, s a szabadság idején korszerűnek kell lenni. Igaz, még nem akadt két ember, aki a korszerűségről ugyanazt

269


gondolta volna. Ha mégis, hogy valami lazaság, kötetlenség, léhaság. Ilyesmi passzol a szabadsághoz (nem a József Attila-i rend, összepárosítva a hosszú megtérülési idejű végtelennel), meg főleg az, hogy eladható legyen, tehát trendi. Vagyis a korszerűség a piacképesség szinonimája. A szabadság meg talán maga volna a piac. „Szabadság”? A körkérdésben macskakörmök közé tétetett a szó, így már nyilván nem is szabadságot, meglehet, éppen nemszabadságot jelöl. Ellenszabadságot. (Tényleg jobban hajaz a piacra.) Szabadúszóként több rendszer medencéit, olykor vadvizeit is kipróbálván – s az úszásnemet csak kivételes pillanatokban érezvén valóban free style-nak – érzékennyé váltam a kifejezésre. Valaha, az új időszámítás kezdetén úgy mondták, minden szabad, ami nincs megtiltva. Hurrá, megeshetnek azok a dolgok s talán megszülethetnek azok az alkotások, amelyeket eladdig a számító, törleszkedő öncenzúra (na jó, olykor a valódi cenzúra) nem hagyott. Az eltelt húsz év törvénykezésének mintha az lett volna a célja, nehogy véletlenül valami megtiltatlan megmaradjon. Törvények, szabályok, rendeletek. Komplikált beléptetőrendszerek mögé kerültek az eszmék s az álmok cellainformációit nem a verseskönyvek őrzik. A parlament büszkén hirdeti, jól dolgozott, mert az elmúlt évben jó sok törvényt alkottak. Marad-e az életnek egyetlen apró részlete, amely nem lesz szabályozva valamiképpen? A nagy kupola alatt az évtizedekre titkosított múltú urak/elvtársak törvénykeznek tovább s adózatlan javadalmaikból offshore-országok népe vigad. Vajon ha a nagykorúnak deklarált, ám akként sosem kezelt társadalom polgáraira bízatna, hogyan élnek a szabadsággal, ha nem beépített szabályzók, hanem önnön erkölcsi értékrendjük alapján hoznák meg döntéseiket, jobb lenne a helyzet? A kérdésben a válasz. Persze néhány feltétele lenne a dolognak, például az oktatás fejlesztése (épp a visszafejlesztés zajlik). A kultúra komolyan vétele (volt-e valaha ennyire mellékes?). Az összetartozás élményének megtapasztalása (közös művészeti élményeken át lenne a legigazibb) és nem az egymásra utalt emberek kijátszása egymás ellenében. A kultúra lehetne az a szcenéria, ahol valami ravasz őssejt-manipuláció révén felidézhető lehetne az eredendő szabadság fogalma vagy legalább az emléke még egyszer. Ahol a szónoklatok szintjén mindig kreatívnak nevezett nép végre kipróbálhatná magát s érezhetné, hogy nem fölös-

270


leges. Hogy nem csupán alanya egy eldöntetlen tartalmú kísérletnek, amire valakik valaha ezt a kétségbeejtően ronda szót találták ki: rendszerváltás. Össze szokták kapcsolni a kifejezést a demokráciával. A népi demokráciák korából érkezők persze fenntartással fogadják. A népi ott fosztóképzőként szerepelt (vö. kultúra és szocialista kultúra), de vajon nem a demokrácia korlátozottságára figyelmeztetnek-e az újabban elszaporodó előtagok is: pl. a képviseleti demokrácia? Akik a művészettel foglalatoskodnak, tudják, hogy a demokráciának van egy meglehetősen pontos szinonimája, úgy hívják: giccs. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: Mickey egér vagy Malevics? Valamikor a múlt század végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit. Garri Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az Orosz István: Plakát interneten beküldött lépésekből a komputer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Mondanom sem kell: Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme. Négy évig úgy lépkedünk, ahogy akarunk, mert felhatalmaztatok rá – mondják az ország házában atyáskodók, s a demokrácia nevében nyomják le torkunkon száraz, ötlettelen húzásaikat, és persze mindig elhangzik ultima ratióként: a demokráciánál nem eszeltek még ki jobbat.

271


Az ember vénülvén egyre kalandvágyóbb: marad. Pedig még a miniszterelnök is nógatja: el lehet menni. Olykor kipróbáltam, eszembe jutási sorrendben írom: Amerika és Hollandia, Mexikó és Franciaország, Szlovénia és Brazília, Japán és Ukrajna. Az utóbbi csak képzeletben (Kísérj el, kérlek, képzeletben Mezőváriból Csetfalvára…) sőt képzeletben még az egész Afrika, az összes Indiák és Ausztrália. Ja: nem is csak képzeletben. Az útikönyvben olvasom, az a világ legélhetőbb helye. Egy szószépségversenyre persze ezt sem nevezném. Tavasszal kiállításom nyílt a világ legélhetőbb városában, Melbourne‑ben. (Na jó, így azért már elmegy.) Akinek megvan az a rossz szokása, hogy a dolgokat magára vonatkoztatja (talán nem csak én vagyok ilyen), az rögvest számolni kezd, vajon az ő szeretett hazája hol áll a sorban, de bárhogy ügyeskedik, tologatja az adatokat, felejt ki tényeket s tekint el jelenségektől, kijön: naprendszerünk legélhetetlenebb helyei közt az élbolyban találtatik az a pici ország, amelynek a neve M-mel kezdődik és agyarral zárul. Internacionálisabb kontextusba téve H-val indul, akár a hazugság. Nehéz felejteni a finn kolléga együttérző tekintetét (egy másik igencsak élhetőként számon tartott hon fia): tényleg hazudós a jor prájm miniszter? Valami olyast kéne kikerekíteni a végére (látom, jócskán túlléptem már a megadott karakterszámot), hogy miért jó mégis művészkedni. És miért épp itten. Transzcendens csak a válasz. Hiába tudom a „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit…” folytatását, ha ami eszembe jön, az mégis az Apostolból való: olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret. Az Új Művészet körkérdésével egy időben Berlinből is megkértek, hogy plakáttervezőként (úgy látszik, ott még pislákol a műfaj) reflektáljak a rendszerváltozásra. Egy ’89-es munkám átértelmezett (ellentétébe forduló) parafrázisát csináltam meg. Sarló helyett egy kalász, kalapács helyett egy szög. És az a szög átütve azon a kalászon. Ide is ezt mellékelem. (Megjelent – kissé megrövidítve – az Új Művészet 2009. októberi szá­ mában.)

272


AZ ÉPÍTÉSZETRŐL (na jó, inkább csak az építészet ürügyén) Megkerült válaszok a régi/új Magyar Építőművészet folyóirat körkérdésére Legelső építészettel kapcsolatos élményem sok későbbit elhomályosít. 1956. október 24‑én lettem ötéves. Születésnapomra egy doboz építőkockát kaptam. Bizonyára azonnal kipróbáltam, de csak egy néhány nappal később épült palotára emlékszem, meg persze az építkezés körülményeire. Az utcáról hatalmas dörrenések hallatszottak, anyámmal a belső szobában, egy sarokba húzódva kellett feküdnünk, apám a külső szoba ablakából leste az utcát. Nagysokára, amikor elcsöndesült a fegyverropogás és kimehettünk a fényre, készen állt a legcsodásabb építmény, amit valaha láttam. Színes tornyok, oszlopok, lépcsők tökéletes rendszere, amelyben mindegyik kockának pontos helye volt. Ma is fel tudom idézni, mit gondoltam: ha az a hosszú bujdoklás, szőnyegen kuporgás volt mindennek az ára és az ágyúdörgés ijedelme, akkor is megérte. Azóta tudom, hogy a műalkotásoknak mindig van valami ellentételezésük, nem ajándék, meg kell szenvedni értük. Aztán odakint a golyó lyuggatta házfalakban, kidőlt kapukban, beomlott tetőkben máris elméletem igazolását láttam. Szüleim fojtott, izgatott beszélgetésére nem nagyon figyeltem, talán nem is értettem volna meg, így csak jóval később tudatosult bennem a másik összetevő, a transzcendens elem. A titokzatos, a megtervezhetetlen. Apám csak akkor, csak ott válhatott művésszé és többé már nem is játszott építőkockákkal. A következő építészeti élmény egy vers. Gimnazistaként kívülről fújtam. Babits verse, Az örök folyosó. Tudom, hogy a perspektíva és az építészeti lehetetlenségek, a komplikált kompozíciós formák és a geo-

273


metriai hókuszpókuszok iránti vonzalmam, amely később rajzaimban is megjelent, Az örök folyosóból ered. Piranesi, Escher, pláne Reutersvärd létezéséről fogalmam sem volt akkoriban. A határtalan képi megjelenítését, az oszlopsorok egyszerre téri és időbeli végtelenséget közvetítő ritmusát Babitstól vettem. Nem ennyire nyilvánvaló, de aligha vonható kétségbe, hogy a tartalmilag oly nyitott, a végtelen, a határtalan tágasság irányába sodró mondanivaló és a nagyon szabályos, szinte rigorózusan fegyelmezett, zárt forma kontrasztja szintén minta volt sok képem kieszelésekor. A tercinák ölelkező rímképletében megbúvó rafinált szimmetria, illetve az önmagába visszakanyarodó vers Möbius-szalag szerű utalása a befejezhetetlenségre – vagy inkább a visszatérően divatos nietzschei gondolatra, az Ewige Wiederkunftra elkápráztatott. A vers persze nem csak a képekre, a rajzokra, a rézkarcokra hatott. Nehéz lenne nem észrevennem, hogy néhány írásomon is ott hagyta a nyomát. Babits Az örök folyosóját nem teszem ide, könnyű megkeresni, inkább egy olyan verset, amelyet latens Babits-epigonként fabrikáltam. Mészfehér ég, kék kőterasz, napkelte lesz és naplemente, két árnyékod épp összeér üres lépcsőkön lépegetve; és lélegzetet sem vehetsz, és most a szíved sem doboghat, a megállt eső könnyei a néma űrben ácsorognak. Menj a korláthoz, ott a könyv, a lapja lassan fordul éppen, ismerj magadra kisfiam holt költőd emlékezetében: kék ég és mészfehér terasz, napkelte volt és naplemente, két árnyad éppen összeért halott lépcsőkön lépegetve.


A harmadik élmény legyen Velence. Már majdnem felnőttként jutottam oda, egy kicsit az Utas és holdvilág Mihálya, egy kicsit a Halál Velencében Aschenbachja voltam, s az indexemben az építészettörténet rubrikában már ott volt Pogány Frigyes aláírása is. Elismerem, van egy pici ízlésficam, talán a giccs sem túlzás, abban, ahogy az évezredek óta tartó könnyed agónia lassan átköltözik az utazó szívébe s ahogyan a város, ez a végtelen történet, ez a végeérhetetlen mondat megszólal… vagy úgy mondom inkább, meghallszik, hiszen már öröktől szaval, csak a fülem volt sokáig süket… Kőpárkányjelzők, oszloprendszótagok, rizalitritmusok, árkádrímpárok, pilasztermetaforák, gyámkőírásjelek, sikátorok és kapubélletek, rejtett terecskék meg homályos belső udvarok labirintusláncolatára volt felfűzve az a szikrázó nyárvég, az a parázsló kora ősz… az az öröknek gondolt ifjúság. Velence olyan, mint a beteljesült szerelem, nagy pulzáló tükre megkettőzi önmagát, s ott, a lagúnák apró hídjain a víz fölé hajolva azt képzeltem, képzelem most is, hogy biológiai valónknál érvényesebb tükörképünk elraktározódik az időben. Tudatunk mélyére süllyedten a város szövevényes utcahálózatában mindig ott bolyong, ott tempózik egy rég elporladt vagy még meg sem született alteregónk.* * Velence és az építészet kapcsán persze eszembe kell, hogy jusson a Velencei Biennále, ami ugyebár minden második évben építészeti biennálét jelent. A 2000‑ben rendezett eseményre két rézkarcsorozatot is készítettem, a Santo Stefano Rotondo parafrázisokat és az Atlantisz anamorfózisokat. Ez utóbbi kapcsán írott rövid esszém a biennále katalógusában is helyet kapott. Idemásolom most, mint velencei szuvenírt. „Vannak rajzok, amelyekben ott szunnyad valami, ha úgy tetszik, apollóinak is nevezhetnénk, valami átszellemült örök melankólia. Talán a geometria oldhatatlan, enigmatikus szomorúsága szüli ezt az érzetet: a szimmetriák fenséges társtalansága, a tükörképekben lakozó örök kétség vagy a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolata a végtelennel. Paradox világok, megépíthetetlen épületek, lehetetlen terek – mondják róluk, pedig csak a hagyományos, a konvenciók által meghatározott gondolkodásmód számára elképzelhetetlenek. Egy agyafúrtabb olvasatban, anamorfikus nézőpontból vagy lelki szemszögből nézve már nem irreálisak ezek az ábrák, sőt talán segítenek abban, hogy megértsük a tengerekbe vagy a tudat alá süllyedt Atlantiszok üzenetét. Az Úr a hetedik napon megpihent, az ember pedig beosont a teremtésnek nevezett tükörlabirintus közepébe. Amire csak néz, mindenben önmagát látja viszont. Fű, fa, csillag, az összes teremtmény, mind épp kilencven fokos szöget zár be látósugarával. Képtelen magától elvonatkoztatva látni, érezni, fölfogni bármit is. Minden tapasztalását csak magára tudja vonatkoztatni. Ha akár egyetlen szögpercet képes volna változtatni

275


A térrel foglalkozó művészeti ágak esetében különös szerepet kap az idővel történő foglalatosság. A tökéletes építészet akkor valósulhatna meg, ha minden ember maga tervezné meg saját otthonát, de mindnyájan csupán életünk legutolsó percében tehetjük ezt meg hitelesen. Az alaptétel voltaképpen egyszerű: ha sikerülne az időt térbelivé változtatni, máris megvolna a megoldás. Az építészet története nem más, mint e paradoxon feloldására vonatkozó kísérletek, félmegoldások és kudarcok szépséges gyűjteménye. Valódi megoldás természetesen nem születhet, legföljebb jelképes megközelítések jöhetnek számításba. Az építészeti korszakok egymástól való különbsége abban áll, hogy új s újabb módokon vallanak kudarcot az idő térbelivé változtatásakor. Ha a posztmodern építészet nem kaphat felmentést, akkor elsősorban azért nem, mert ahelyett, hogy beállt volna, igaz, eleve reménytelenül, az évezredes láncolatba, az iménti paradoxont felismerve ironizálni kezdett s cinikus megoldásokat kínálva látványos öncsalásokba takarózik. (Megjelent a Magyar Építőművészet 2010/3. számában.) ezen az ősi, önző, génekbe kódolt helyzetén, akkor a dolgokról visszaverődő sugarak már nem a kiindulópontba jutnának vissza s nem fáradnának el e véget nem érő értelmetlen ingaúton, hanem új s újabb ismeretlen felületek tükröznék őket tovább a geometria hálóin a végtelenségig cikázva, s akkor válhatna talán megismerhetővé valami olyan, aminek még az elképzelését is tiltja ez a tükörbe zárt állapot. Az anamorfózis, a perspektív ábrázolás e többször elfelejtett, majd újra használatba vett, kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtása a maga ferde rálátási szögével kísérlet az ab ovo lehetetlenre, az eredendő tükörhelyzet oldására – elméleti vagy ha úgy tetszik »laboratóriumi« viszonyok között legalábbis. Az anamorfózist néző néző nemcsak – Duchamp elhíresült mondását követve – a művet fejezi be; önmagát is »csinálja«, saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett – vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt – térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik, a »műélvezet« lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval.”

276


HUNGARIKUMOK „Dörmögj testvér egy sor Petőfit! Köréd varázskör teremtődik.” T ­ alán ez a kör, ez a transzcendens terület, éppen ez az, amiről beszélnem kell. Átmérője a Göncöl hosszabbik tengelyével azonos, de egy újszülött tenyerében is könnyedén elfér. Adjunk-e neki nevet? Bevallom, hogy féltem a szót, a hungarikumot, félek, hogy kimondásakor majd megjelennek azok az idézőjel formájú kicsiny, ironikus ráncok az ajkak szögletében, amelyek azonnal visszájára fordítják a kimondottakat. Ahogyan megjelennek a nagy szavaknál, amelyek mintha túl súlyosak lennének ahhoz, hogy természetes egyszerűséggel mondassanak ki. Haza. Hűség. Hit. Hogy most csak az emblémába rajzolt nagy H betűvel kezdődő szavakból válogassak. Sokunk számára valami kulturális kontinuitással azonos ez a fogalom. Talán az írók, a költők számára a nyelv révén erősebb a kötés a hazához, műveik nem is lehetnek mások, csakis hungarikumok, de persze létezik zenei és képzőművészeti anyanyelv is, hogyne létezne, sőt azt hiszem, hogy a kultúra és a tudomány minden ága akkor képes csak megszólalni világnyelven, ha a magáét nemcsak folyékonyan, de szépen míveli. Húsz éve, a szabadság mámorában, a szivárványos jövő elképzelésében, fel kellett merülnie a korábbi alkotótevékenység folytathatóságával kapcsolatos kételyeknek is. Valljuk be halkan, a három T-vel fémjelzett korszak korántsem ellensége a művészetnek annyira, mint amennyire elvárható volna tőle. Paradox képlet és vigyázat: művészeteket mondok és nem művészeket. A diktatúrában nem hallgatnak a múzsák, legalábbis a kalandvágyó fajtából valók, sőt fortélyos módszerekkel, körmönfont ötletekkel, izgalmas, kiválasztottaknak szóló rejtjelezéssel új művészetet inspirálnak. Az olvass a sorok között, nézz a kép mögé kifejezések mindennaposak voltak, s kétségtelen szellemi izgalmakkal járt, ahogy alkotó és közönsége a cenzúrát kijátszva kacskaringós kerülőutakon rátalált egymásra.

277


Polgár Zsófia: Az 1533+1 számú sakkfeladvány

Persze megváltozott a világ, állítólag beköszöntött a szabadság, visszaállt a dolgok természetes rendje, egy csapásra fölöslegessé váltak az ilyesféle taktikák. A művészhez Kelet-Európában hozzárendelt váteszszerep megszűnt, a művész azzá válik, amivé válnia kell,… de hát épp erről van a legkisebb fogalmunk. Hogy minek kell lennie. Lehet, hogy egyszerűen csak képzelődőnek? Lehet, hogy akkor lát el közfeladatot a szellem embere, ha képes valami jövőkép megsejtésére, sugalmazására? A logika azt mondatná, ez a politika dolga, de a hatalomra jutók (miért nem képes legalább egyszer egy pártvezér hatalom helyett szolgálatot mondani?) a megnyert választás másnapján nekilátnak következő

278


választási győzelmük előkészítéséhez. A hosszú távú gondolkozás eleve kizárt. Csoda-e, hogy a vezetettek – a megvezetettek – sem terveznek előre? Amikor a jövőképpel kapcsolatban ezt az alig megfogható szót használtam, hogy sugalmazás, a szellemi élet mint kontinuum felmutatására, a hinterland kollektív birtokbavételére is gondolok. Paradox módon a múltra is. Ha egyszer képesek volnánk egyetlen megbonthatatlan tömbnek érezni a télben virágzó dunántúli mandulafácskát és a Concertót, a rózsás ­labyrinthot és a Magányos cédrust, a londoni hathármat és a midőn ezt írtam-ot, a sakkozó törököt és a verbunkost, a porban húzott grádicsot és a komputert, a Wassily-széket és az Ugocsa non coronatot, a repülő nikkel szamovárt és a délibábot, az Öröknyárt és a dinamót, a Majálist és a tojáséjt, a Szegénylegényeket és az árgyélus kismadárt, az Egy mondatot és az Egyperceseket, Az eltévedt lovast és a nagyszentmiklósi lovast, a holográfiát és a karikás ustort, a vizsolyi bibliát és a vasorrú bábát, a C-vitamint és a tűzpiros kígyócskát, az 5333+1 számú sakkfeladványt és az Iskola a határont, a Fehérlófiát és Mikkamakkát, Szindbádot és a Gellért által hallgatott dalt, a Rubik-­ kockát és a corvinákat, a Varjúvárt és a Kormányeltörésbent, a Vizitá­ ciót és az Eszméletet, a Sorstalanságot és a déli harangszót, Tihanynak ­rijjadó leányát és a hét sevillai tornyot, a hosszúlépést és az Appendixet, a Tótfalusi antikvát, az Óperenciát, a mik vogy mukot és mind-mind a többit (talán csak a múltat végképp eltörölni kivételével), igen, az stabil jövőkép lenne. Biztatás, hogy létezik valami, amit folytatni kell, együtt kell folytatni, és érdemes. (Elhangzott a Parlament Felsőházi termében rendezett Hungaricum Kon­ ferencián 2010. szeptember 26‑án.)

279


LELTÁR Az össze-vissza gyúrt festékes tubusok a félig a jobban vagy alig kinyomott temperák a szín szerint sorolt kis aquarell-korongok palackok tégelyek s az isten tudja hány tintás és tusos üveg között s a mind-mind másra jó szerszám a korsónyi apróbb szélesebb ecset sűrűjében (ez a nyest szőrű retusálni jó amaz a vastag meg alapozó) meg a széltől is ótt vékony grafithegyek s a durvább kormozóbb szenek s a spektrumskála szerint sorolt színes ceruzák között és a gyufásdobozban őrzött tollhegyek (szétrakva vastagság szerint ha írni rajzolni vonalazni kell) karcoló tűk pengék linókések radírok egyenes görbe hosszú meg rövid léniák csiszoló meg polírozó papírok itatósok rongyok nyomdai stégek ragasztók árak vegyszerek s a különféle rajzszegek között meg a körzők csőtollak tuskihúzók egy mintázófa (hogy kerül az ide) papírvágó kések zsinegek befőttesgumik

280


enyvezett szalagok szikék és ollók rengeteg szerte-széjjelében és a nagy halom drága merített nyomott vagy színezett bordázott erezett vízjeles egy- vagy többrétegű papír között mi ívben és tekercsben gyűlik itt s a vékony réz a cink az alumínium a finom rostú fa- és a puha linóleumlemezek meg a megszakadsz-belé-nehéz litográf kövek között mondd csak nem kallódott itt el valami kedves olvasó? (Megjelent Orosz István kiállítási szórólapján, Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest, 1979.)


Orosz István: Szent Rinocerosz gyermekei  

Esszék, tanulmányok, kiállításmegnyitók, stb.

Advertisement