Page 1

1


Ajánlás Bólintok majd, ha rámköszönsz, holott nem én leszek, aki majd akkor szembejön, csak emlékeztetek valakire, … … ahogy te is mon semblable, — mon frère, hasonlítasz arra, ki épp’ versem olvasta el.

2


LÉPCSŐK Volnának bár lépcsőfokok e verssorok, hogy szépen közlekedhessen föl-le rajta a tudat-mélyi metafora s az Ige fönn az égben.

3


Valaki Valaki él a képzeletemben, elképzelem, milyennek képzel engem, azt hiszi, hogy az egyik életemben én voltam ő, és verset írt helyettem.

Ars poetica Azt szeretném, – sőt már le is vagyon írva, hogy’ kell szerkeszteni (lásd még: perspektíva), hogy a hold, vagy mindegy, a hold tükörképe, egy pohár boromba éppen beleférne. Azt akarom, és ez egy kortyintás csupán, hogy bent ragyoghasson a hold ezek után, persze tudom, költő ettől még nem vagyok: hátra vannak még, hej, az összes csillagok.

Ima Miatyánk, ki vagy a fűben, a fában, lepkeszárnyba rajzolt, szimmetriában, verőfényben és hóhullásban, hajnali hóban mosakvó madárban, a csigaházban, kagylóban visszhangzó árapályban, táguló gyűrűiben a víznek, évgyűrűiben a fának, Tejútban, gyöngyházfény-Göncölökben, és félholdjában a körömágynak, abban, ahogy borzongás szalad a bőrön, ahogyan szóra szó jön, a szívverésben és a lélegzetben, meg ahogy az emlékezetben fölizzik valami rég elfelejtett semmiség: illatban, ízben és tapintásban, Miatyánk az elmúlásban ki vagy?

4


Zuhan az űrön át, galaktikák s naprendszerek között tovább, a fénnyé sűrülő spirálon, ibolyán túli sugárzáson, atmoszférán és ózon rétegen, át sarki fényen, fellegen, szélen, szellőn, szivárványon, kondenzcsík erezte tájon, tónusain az égszínkéknek, tolla között egy széncinkének, a tetőn át, a mennyezeten, a paplanon és a kézfejeden feszülő forró bőrön is, az érfalon, s a vérben oldott, rég elfelejtett vagy elfojtott vágyakon, hártyán, szöveten, sejtfalon, atomokon és kvarkokon zuhog, zokog irgalmatlan … a megbocsátás egyhuzamban.

A terv Add, hogy örökre megjegyezzem, engedd, hogy akkor se feledjem, ha majd úgy alakulna a törzsfejlődés útja, hogy kezdetleges jelbeszéddel, ízzel, szaggal vagy érintéssel, vagy ha fejlettebb fázisba érvén valami metakommunikáció révén képes lennék továbbadni másnak, vagy a hangok, amik elhagyják a számat, értelmes szavakká válnak, ha fölegyenesedve, ha két lábra állva kitágult orrlikkal és artikulálva bele tudnám bőgni a kába, a csillagtalan, vak éjszakába, bevésni tíz ujjal a sárba,

5


karmolni falra, faragni kőbe, bízni a sercegő betűre, nyomtatva, bekötve, bármi módon ott állhatna a könyvespolcon, függhetne minden tanteremben, tarthatnám a kompjuteremben, ha már nem is kéne tudjam, mert a neten úgyis ott van, hogy bárkinek kell, megkeresse, akkor juttasd majd az eszembe, akkor Uram, ha én leszek még, vagy bárki más, – hogy emlékezzék.

Nagyheti nagyhó Már napok óta hull a kegyelem, ki mondaná meg, hogy miért s mivégre zuhog a tárgyak jelentéstelen és emléktelen felülnézetére? Az éjszakák mind világítanak, és kezessé lőn mindegyik vadállat, s a megváltásnak szele míg süvölt közöttük, mind térdre hullva várnak.

6


Az arcom Az első arcom homokkő, ezer repedés rajza, tengerárok a második temetve mély iszapba, egy újabb arcom sivatag, van, amit dús repkény takar, egy arcom bogláros mező, s egy másik száz éves avar, arcom a kettészelt kenyér, s az idő-kútba hullt vödör, a megjövendölt vízözön, egyszerre bűntudat s gyönyör, van köztük elfelejtett tó, melyen hold tükröződik, egy másik arcom épp a hold túloldalán egy kőszirt, kopár homlokát senki más, csakis én ismerhetem, van arcom, mely folyómeder, és van, amelyik cinterem, arcom elgörbült fénysugár, alagút a téridőben, s ahogy remeg a levegő az út fölött szálló hőben, ott van a lepkeszárnyakon és egy teknősbéka hátán, őrzi rajzát a pókfonál és színeit a szivárvány, százezer éve már tudom minden arcom, hogy hol lelem, de mégis újra álmodom, hogy el ne vétsem éberen.

7


Álom az álomban Is all that we see or seem But a dream within a dream? Minden, mit látsz e világon, Álomba zárt másik álom? (Edgar Allan Poe) Ebben majd elalszol, abban meg fölébredsz, életnek már túl sok, halálnak kevés ez. N-edik álmodban n – 1-edik, a világ ekképpen tágul, kerekedik. Két végtelen között csukott szemmel, mint az egymásnak fordított tükrök közti hinta, akképpen közlekedsz lendületet véve, pokolra jutsz olykor, máskor meg az égbe. Oly könnyedén jársz át minkét tartományba, mintha volnál árnyék fia és fény lánya.

8


Szép csillagom … (Platon parafrázis) Örökké nézem, ahogy nézed majd végtelen tekintetem, az idő rácsszerkezetében rezgő csillag minden szemem; nézem arcaid vonulását, hullámzó, sötét homlokod tavában, ahogy elmerülnek a tegnapok, a holnapok, s kehellyé zárt két tenyeredben az alácsorgó holdvilág fényét ajkadhoz emeled, akár egy kortynyi hűs imát.

Álmosító Szelem most által álmodnak vizét: sodor arcomba hűs platánlevélt. Sötét öt ujja szemem lefogja, tiéddel látok mindhárom partra. Úszod most által álmom fellegét, csillagszilánkok benne szerteszét, mindkét szemedbe csillagtej tapad, enyémmel nézzed alvó tenmagad.

9


Álmodott strófák Ide-oda hajtogat egy könyvoldalt az idő árja, minden betű átkerül majd színéről a fonákjára. Epheszoszban délutánra délelőtt jön, aztán reggel, s hazatérnek hajnaltájban a halottak a sereggel.

* Tükörben futsz tova: álomban úszó nagy folyó, folyóban hullámzó hajó, s hajón álmod hala. Arcod vizén hova futsz alkony és futsz virradat elől, az ígért pillanat a parton vár maga.

* A tükröt nézd: tenmagad látod, most nézd magad: csupán tükör. Úgy tér vissza minden magához, mint vonalzó mentén a kör.

* Zuhanó könny dézsa tömbje, déjà vu: félhold körömre átvetített földi mása, karmolásra, simításra kitakart szép testem, álmom, nélküled kell megtalálnom, már tükörben, mint a kártyát, szfinxed végső feladványát.

10


Ó halkan hulló vasvödör, ki az, ki kutadban kutat, s merülő arcod tükrözi, a bűnt, akár a bűntudat.

* Éledő haldokló, halódó éldeklő, eszement érvekkel évődő esztendő, időpart fövenyén rév-váró veszteglő, fősodor áramán örvényellő felhő, fellegen kereplő kétfejű szereplő: éledő haldokló, halódó éldeklő.

* Miféle verssorokban mily édes vérfolyam gurít milyen fehér követ,? Micsoda napszúrásos percet, évet, vagy délutánt Minő éjjel követ? Milyen álmokban kelek és vajon miféle újabb ébrenlétbe esem? Minden kigondolt szó csak akkor és csak úgy igaz, ha nem mondom ki sosem.

11


Könyvben a vers és versben a szó s a szóban ott van az élet, mondd, mibe kezdjen a látogató, hogy ha az útja ma véget éppen e vad teraszokra rogyó rozsdás, nagy nap alatt ér, hol repedésekből bugyogó fűszálon szárad a … vér.

* Arcomon alszik a lepke, pávaszemével látom, azt, ahogyan ki-bejárkál orromon által az álom. Bent kap a szívhez a költő, és odalesz odakint is véle a lepkekirályság, és e bezárt labirintus. * Útra kelni és megszállni – szép kaland. Elképzelni és maradni – az se kisebb. Utak, útvesztők párnáin álomra lelni, s titkuk megsejtve kelni föl – a legtöbb tán; indulni újra, ez gyötör.

* És lesz egy éj, hogy fölriadsz a hirtelen jött csöndre. Nagy, velőtrázó némaságban föl-alá járkálsz a lakásban és hallgatózol egyre. Utolsó álmod ott dobog füledben és még kába vagy, egy csészét összetörsz, rágyújtsz, a záron szöszmötölsz, s elindulsz Ithakába.

12


Mily egyforma minden, e végtelen terasz, az oszlopok közt szembe jön már, ki ugyanaz. Emlék és feledés egymásnak fordított két tükre közt a fény folyóvá változott. Sodorj idő-folyam, egy más látóhatár és egy másik égbolt szellős bolygója vár.

* Mely évszázad elfelejtett városába nyíl e rejtett, lombja vesztő vak lugas? S mely száradt patakmederbe’ jössz avart rugdalva szembe könyvbe hajló bús utas? Mondd, miféle szél, amelybe dőlsz, de úgy, hogy szinte helybe’ lépegetsz, s mióta fúj? Gót, longobárd, hun és alán dőlt itt e szélbe, és talán azóta nem csitul.

* Elhagyott asztalon rég kihűlt életek, Vasárnapra is csak vasárnapok jőnek, Egyhelyben köröz és serceg a végtelen, karcos tányérján az elakadt időnek.

13


A hóhullás, ahogyan megmarad a gallyakon, és ahogy tenmagad elfelejtett arcát ott az őszi szökőkútban véled tükröződni, És amíg nézed, lassan elmerül az út, a pad, a pázsit, s legbelül, elsüllyed végképp az a pillanat, amelyben akkor megláttad magad. * Hullajts egy könnyű könnyet, és öltsd vállamra a feledés láthatatlan varázs-palástját, hímezz rá szarkalábat, mályvát, fess rá folyót, rajzolj rá rétet, és hidd, hogy egykor visszatérek. * Az alkony az árnyék bátyja, kékszínű füst a kabátja, a kertbe’ mezítláb setten, ha nézed sem éred tetten. * a muskátlik között a nap már így fog sütni mindég nincs föld alattunk és tudom hogy fölöttünk már nincs ég csak az a sáv, a napsütés szalagja izzik egyre emlékek és álmok között a semmiben lebegve * Ha nem megy, akkor lépj még egyet hátra, vagy összehúzott szemmel próbáld nézni soká, merőn, míg lassan általvérzi a retinát az álom folytatása.

14


TÜKÖRKÉPEK Verssorok közt általsütve ferdén dominózik a padlón a napfény, ha végigjutsz, csak árnyékra lépve, rálelsz majd az eltört tükörképre.

15


Palindróma Beteljesülsz-e még TE RÉGI ÍGÉRET, tükrömben bujdokolsz, ki egykor ígérted; tükrödben bujdosom, versedben megtérek, fordított üzenet, TERÉGÍ IGÉR ET. RÉGI ... ÍGÉR Összekócolt évszakok közt elodázott életekben napszúrásos holdkórosként topogsz egy járókeretben, múltjaidból felöklendvén kásás éjszakák alól álmodatlan álmok érnek megfejtetlenül utol, elfeledett teraszokon régi labdapattogás kardiogramjába rajzolt alvajáró hasonmás, majdnem emlékszel ki voltál, nyelveden van már neve, hínárba nyújtóz a lábad, nincs az éjnek feneke, széllapozta albumoknak vízfoltos rézkarcai ottfeledett kézfejeden kezdenek átlátszani, Hullámokra írt szavakban minden betű megmarad, visszafelé olvasva, hogy régi s ígér, ugyanaz.

16


summus arra láttál kék tavat s erre jaj kerek teret a tót sebes kis erek keresik sós kutuk árrá dagad s ama teret a teret ó lám máló komor romok s ködök szelik ki lesz jaj kik akik e lángnál dögöd alóla kitemetik csak ama makacs ősz sző sok titkos éje lehel e békébe telet báb leszel s leszel konok arcra lepel 17


R.E.M. Fénylik a hold a teraszon, akár a halott hal hasa, a baluszter babák között, mint tus dől át az éjszaka. Egy visszatérő remegés az ég bőrén végigszalad, az álom, a szélzsákba zárt, még csapkod és még tátogat. Gyors szemmozgások fázisa, repkény kúszik a számlapon, két mutató épp összeér, most van a legjobb alkalom. Hátulról látszik valaki, a korlátnak dől, áthajol, egy tűzijáték robbanás virágzik némán valahol. Pillangó hatás A szívverés elfojtott ritmusára vacogni kezd a pohárral a tálca. Egy sóhajtásból támadt légvonat a folyosón egy ablakot becsap. A szó, amely csak épp kimondatott, hólabdaként gurít egy mondatot. Egy ér megpattan és szemed alatt bíborvörösre vált az alkonyat. A tájon siklik egy hűvös tenyér, egy vonal benne éppen véget ér. Egy lepkeszárnycsapásnyi szél talán vihart kavar a föld túloldalán. És az lesz majd végképp iszonytató, a lepke ha Dsuang Dszi álmából való.

18


Médium Halandó hold, a fellegek alá álmot locsolnak, a hal fölött a hold alatt csillagon ring a csolnak. Ott legfelül egy isten ül, lehet, aggódik értem, de bármit kérdez, nem tudom, akármit mond, nem értem. A legmélyebben én vagyok, fekszem az Úr cetében, nappal alszom és éjszaka, álmában vagyok ébren. Középen te vagy, kedvesem, Médiám, szép halászó, megálmodom, mit álmodol, szellőkben szőke zászló.

Fekete lyuk A tér a térdeden terül, rovom hálóit egyedül, négyzetrácsos nagy paplanán most vált irányt a délután; cirógatása elhajol, csillag süt árnyéka alól, zuhanó fényét elnyelik bársonyfekete mélyeik; s a kozmikus nagy fénynyelőnek, mit költő nem nevez neven, fénynyelőnek, időnyelőnek ízeit érzem nyelvemen.

19


Anagrammák Gyors szemmozgások fázisa, Amorf gyász, messzi zokogás, Egy más kozmosz-ág rossz fia, Sziromágy s fázó megszokás. * Ébrenlét, vagy másik álom, Égi kertem, s láva-lábnyom, Sárba mélyen két világom Ránt alá, s mily béke óv meg? * A verset író kéz árnyéka, Az aranykori esték vére, Akár kétezer évnyi sár, s ó Nyár és az órák verítéke. * Eh, veszve bú: eszes tükör, Hús tüze szökve e versbe, Ver s húz e bűvös est keze: Húsz betű összekeverve. Csillaghullás éjszakája Szállj hal ágas, égi kulcsa, láz sugall s éji haj-kalács, halál s jégzajlás ciklusa, szilaj lég csak, hal-ájulás. Szállj égalji csuhás alak, s luc-ág, lila sál, szajha-kéj, s halál-juss, légi láz-kacaj, csigás szakáll, aj, hulla-éj.

20


Köldöknézés Szökkenő dél, Lenszőke köd, Kékeszöld nő, Szende kölök S éden-közlők S ködlő zenék; Öl-keszkenőd, Kösd, őz, elénk, Az ördög verse IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI (Ismeretlen szerzőtől származó palindrom a firenzei Battistero padlóján) Körbefutunk éjjel és elemészt minket a tűz. Emlékem tíz kőtükrén éjente bús szél fúj át.

Örök visszatérés I. (anagramma) Összetörik a vers, Vérző kötés, sírás, Kövér sás, őszi rét, S kertet szövő írás, Erős vér, szkíta ős, Kő, sár, szív, ó, tér és Asszír ősök terve: Örök visszatérés.

21


Örök visszatérés II. Mészfehér ég, kék kőterasz, napkelte lesz és naplemente, két árnyékod épp összeér üres lépcsőkön lépegetve; és lélegzetet sem vehetsz, és most a szíved sem doboghat, a megállt eső könnyei a néma űrben ácsorognak. Menj a korláthoz, ott a könyv, a lapja lassan fordul éppen, ismerj magadra kisfiam holt költőd emlékezetében: kék ég és mészfehér terasz, napkelte volt és naplemente, két árnyad éppen összeért halott lépcsőkön lépegetve.

Örök visszatérés III. Amiknek meg kell, mind megesnek, az estek majd bevégeztetnek, s a testek, mint egy mértankönyvben, számolatlan hevernek körben. Az árnyékok egymáshoz érnek, kiterjedése lesz a térnek, s hálóin át a kavicsokra, úgy látod, mintha fény csorogna. S úgy érzed, most visszataláltál, ott vagy, amit a rajzon láttál, állasz ugyanúgy, ugyanottan, mindentől végképp elhagyottan. S amiknek kellett már megestek, bevégeztettek mind az estek, s a testek mint egy mértankönyvben, megszámláltan hevertek körben.

22


Analemma Nyitott szem lesz majd a szemhéjadra festve, fekszel az időkből végképp számkivetve, ahogy gyakoroltad, szimmetrikus-hanyatt, a keringő nyolcas fénytengelye alatt; szótagokat számolsz, elkerül az álom, innen az életen, túlnan a halálon; és kívül és belül, szemfájdító messze, egyszerre tekinthetsz mindkét végtelenre. Háromkirályok Abroszt terít a hó a tájra, barackfa ágon csíz remeg, a sok fehérből délutánra színt desztillál a képzelet. Egy képet kéne befejeznem, de napok óta nem tudom, a kép fejez be holnap engem, kibámulok az ablakon. Bár semmi lábnyom nincs a kertben, már látom őket, s meglehet, hogy ők is észrevettek engem, míg keresték a gyermeket. Ma már … Ma már nem foghatsz újba, árnyát az est kinyújtja, rajzolja vékonyabbá, iramló barna hallá, majd kígyó lesz belőle, szalag, nap szemfedője, rés, min átlátsz az éjbe, letakart tükrök képe, egyetlen vonal, semmi, próbálj meg te sem lenni.

23


KÉT NAPLEMENTE

Múlt és jövendő éppen szobádig ér itt, tárd mindkét ablakod ki mostan ütközésig, két naplementét látsz, szolgáltál két urat, s szétszórja dolgaid egy hűvös léghuzat.

24


Látóhatár Leggyönyörűbb egyenes, te hibátlan, kifogástalanul rajzolt horizont, lábujjhegyen állok elébed a mindig iramló szélbe bedőlve, - megismersz: újra gyerekként. Elérlek-e még a szőke homokpad legtetejéről, s adsz-e karomba erőt föltornászni magam addig, ahonnan általnézhetek, túl rajtad szép horizont: hogy ki leszek majd.

Óceán Óceán, rég láttuk egymást, nem tudom, hány ezred éve, nyelved alól a kavicsom kiveszem, hogy beszélj végre. Óceán, dobhártyád alatt a csigatestben gyöngy terem, s kontinensközi kábelek bugyognak sírást szüntelen. Óceán, zokogd fülembe az összes titkodat, ahány csak létezik, Nautilus Bermuda, Némó kapitány. Óceán, rézpántos atlasz, csavargőzös, búvárnaszád, szabásminta útvonalak, Atlantisz és robinzonád. Óceán, mélységes gyomor, roncsokban ázó aranyad palackban őrzött dzsinn vigyázza, s szigetkalóz a csontnyarat. Óceán, szélrózsaszirmok, rézbe metszett zsákpofák, monszun, zefír, papagájok, szélbedőlt vitorlafák. 25


Óceán, boldog bolyongás, ó, insula perdita, Tordesillas, mappamundi, csillagejtő éjszaka. Óceán, álmos hold emelget ajkához, ólomszín, kerek; mesék, mítoszok, altatók s eltévedt rozsdás tankerek. Óceán, a tenyeremből etetlek és veled hálok, s álmaimra ráhajolnak cethalálos szőke hálók. Óceán hínárok lánca, örvénylő árvalányhajak, hullám dobáló hulla-tánc fölött vad hullám tarajak. Óceán, bennem liftezik, torkomban jár föl árapályod, hagyom, ha hullám-körmeid homokló partjaimba vájod. Óceán, Péntek, Gulliver, Tengerész Henrik meg Kolumbusz, yo-ho-ho és egy üveg rum, turistaút, jetlag, különbusz. Óceán, mélység, magasság, holdfényringató távlatok, ha olykor álmaimban meglepsz, te én vagy, és én te vagyok. Óceán, meg miért tanítod Rímképleted és ritmusod, Ha homokra írt verseim Hullámaiddal elmosod,

26


Óceán, tér-idő képlet, visszatérés száz alakban, minden hullámod halandó, de hullámzásod halhatatlan. Óceán, én megtanultam törvényed: csak egyszer lehet, hogy lássalak, és azután örökkön kell keresselek. Óceán, áruld el, ki vagy, mutasd arcod, bár jól tudom, homályosan szabad csak lássam: Videmus nunc per speculum.

Körzővel rajzolt víz Öreg bédekkerek utolsó oldalán Kihajtogatható a teljes óceán, Kellős középen ott, hol a szőke szelek Nyugodni térnek épp, merül el egy sziget. Lassúdan süllyed el hegye és dzsungele A dzsungel köldökén egy tó merül vele, Körzővel rajzolt víz, tükrözi az eget, Az égbolt tengelyén tükröz egy felleget. A felhő csolnakán csukott szemmel, hanyatt Fekszem, a nyitott könyv az arcomon maradt. Címoldalán a hold szeladonszín érem, A megfordult időt pulzusomon mérem.

27


Kondenzcsík Esik, egy csöpp lehull és a világítótorony törött lépcsőjéből előgörbülő betonvasba akadt szélfútta, színes reklámújság fotóján mosolygó modell kezében tartott pohár üvegén tükröződő enteriőr falán függő városkép távolba futó utcasora fölött lebukó napkorong előtt éppen elszálló távoli repülőgép ablakára gördül. A kék eget tükrözi a kettős mészfehér vonallal. A férfi nem válaszol, homlokát az üvegnek szorítva bámul csak át a kerek ablakon, hogy belefájdul a szeme. Az évszak mindegy, az is, hány óra van. Feleúton két beszállókártya közt. Huszonegyedik század. Kávét vagy teát? – hangzik fel újra. Nincs felhő, a menybolt hibátlan, könnycsepp lehetett, az volt csupán, s már felitta a papír vagy tovább hullott a porba. – Kérem, hogy az üléstámlát állítsa egyenesre: mágneses viharzónába érkezünk.

28


Film ( Andrej Tarkovszkij emlékének ) A szőke édenkerti fényben, ahogy zárvány a borostyánban, lélegzet nélkül és merőn áll a táj: örökké nyár van, árnyéktalan és nesztelen szívdobbanásnyi sűrű csöndben, áll kápráztatón egymaga a függőleges fényözönben. Azután egy szélső levél, egyetlenegy a néma tömbben remegni kezd, s a tófenék pár buborékot égre böffen. Opálos felszínén a víznek szivárványos gyűrűkkel tágul a mérhetetlen körtükör, s önnön arcába visszabámul. Egy szemhunyásnyi öröklétért cserébe itt ki merészelne egy pillanatra belenézni e szimmetrikus üzenetbe ? És tudna-e még megszólalni, vagy elfordulna, s lázrózsákat termő szép nyakát szelíden hajtaná a fény pallosának ? Fáradni kezdenek a színek, a most mögött a volt s a régmúlt fölizzik lassú áttünéssel, karcos, nagy ábra lesz az égbolt. Tágul a kép, emelkedik, meglátni már a ferde, furcsa, fényverte tornyot túl a lankán, harangszó szállong Angelusra.

29


H1 A Hotel Nyár egyszer bezár, csak föl-le, föl-le liftje jár, csak egy napágy, egy túlhajtott csap, csak a tükörben felejtett szavak, az, ami megmarad; és egy lapát fűrészpor elég, hogy felitassa majd, föligya szelíden a vért.

H2 Hotel Victoria, egymás mellett hanyatt próbáljuk, melyik póz lesz jobb a föld alatt. Öt szint van fölöttünk, mindenütt száz szoba, ötszáz életünknek elképzelt otthona. Öt emelet van lent, ötszáz elmúlt élet; hányszor ér az élet egy életben véget?

H3 Egy panzió volt, azt hiszem, az ajtó nyitva van: egy ágy, egy szekrény, nem tudom, mind oly haszontalan. Az ágyon pokróc, párna és az ágy mellett a szék. A széken könyv, s a könyvben egy félig megírt levél. Az asztalon tányér van és a tányérban leves; egy arcot tükröz, azt hiszem, de már nem érdekes.

30


Játék Ültél talán e tábla mellett egy másik életedbe’ már, Szemedbe szúrt a naplemente, vörös virág a nyár falán, a nyár falán lobogó repkény, elhamvadó sirálysikoly, játékos voltál, vagy talán a játék maga, nagy, komoly, kőből faragott, fába metszett labirintus, vagy nem tudom, az idő térré változik egy galaktikus luftballon felszínén, úgy, hogy sose tudd, merre is haladsz voltaképp, s ha hinnéd győztesnek magad, az lesz a végső vereség. A szabályokról nincs fogalmad, csak lépned kell, ha rád kerül a sor és folyton más ül szemben, ellenük játszol egyedül. Éjnek évadja, kockacsont, elefántagyar, bőrpohár, hat kavics mindegyik gödörben, s a cél a kútban a halál. Egy életen át tart a parti, ősapád kezdte, unokák játsszák tovább, hogy kifürkésszék egy főisten akaratát. Alquerke, senet, vani, jaszír, tabut és mankala, Útvesztőik során soha nem találsz többé már haza. Elefántagyar, kockacsont, éjek évszaka, kőpohár, minden gödörben hat kavics, s a kútban ott vár a halál. A rettenetes kalifa egy zacskó kölest szór eléd, s egy elfelejtett nyelv betűin egyensúlyoz a beszéd, mindegyik bábu fekete, csupán árnyékuk feketébb, hiába fordulsz vissza, úgyis a jövőt látod meg elébb. Agyar, tülök és juhboka, éjek évadja, csontpohár, hat kő lapul minden gödörben, s a kútban guggol a halál. Mi volt a tét, a játszma tétje? Nem emlékszel, azt sem tudod, Hogy játszottál-e tényleg akkor, vagy mindezt csupán álmodod. Szívedbe szúr a naplemente, piros repkény a nyár falán, Ülsz majd a táblára meredve egy másik életben talán, Másik élet másik éje, agyar, csontkocka, kőpohár, Hat kavics lesz minden gödörben, s a kútban, tudod, a halál.

31


Halkisasszony Halszoknyában, halingben Halkisasszony belibben, Mórikál és táncikál, Malac verseket citál, Negligálni nem lehet, Locsog, cserfes szerfelett, Van tán, kinek imponál, De legtöbbje unja már Parvenü haljelmezét, S ahogy játssza az eszét. De hirtelen elém áll, Csak áll, csak áll, csak álldogál, Csak tátogat, már nem beszél, Halszájából fúj a szél, Halszeme már nem kacag, Könnyei patakzanak. Mire vársz te halleány, Ahogy állsz, merő talány. Köröttünk örvény a bál, Ő meg itt csak álldogál. Épp hölgyválasz van talán? Értem jöttél halleány? Tán tudod, az nem lehet, Hiszen maszkot viselek, Hogy ki volnék és hogyan… De csak áll ott szótalan. Értem jöttél? Értem én. Értem? Értem, nincs remény, Ha elém egy hölgyhal áll, S táncba szólít a halál.

32


Danse macabre Ez a gyökérhullámos járdák völgye, guávaszaga van a szélnek, a parkoló autók alatt különböző színű szemű macskák élnek. Éjszaka van mindig, a meszelt törzsekre neonkígyók csavarodnak, osonsz a kéken villogó esőben, ahogy a grafittifestők szoktak. Felköhögött sók, elfeledett szigetek és eltűnt repülőgépek; ínyeden érzed, épp ez az évszak a perce a végső száműzetésnek. Az otthoni idő szerint kelsz, és az itteni idő szerint fekszel, járod a néptelen utcát, amit a névtelen folyó medre metsz el. Áll a halál egy üres kirakatban, és lassan táncolja a tangót, nem emlékszel rá, vajon azelőtt, vagy, hogy akkor már ugyanitt volt. (Nincs is itt, csak danse macabre, valami lassú, méla versben, észre sem vesz, és te sem őt, ha egyszer erre jársz majd ébren.) Rálelsz az apró szállodára, arra, amelyben egykor laktál, megvan a hallban a pálma, ugyanaz, s nagyjából ugyanott áll. A portás új, tán nem is ért meg, de engedi, hogy fényképezzél, tesz-vesz a pulton, olykor rádnéz, jelezni akarja azt, hogy nem fél. Elfelejtetted a szobaszámot, de az ajtót úgyis megtalálod, fönt van a másodikon, ahol a tapéta narancsvirágszínűbe váltott. Lassan tempózol át az egymásnak fordított tükrök táblái között, hajakon, fűvel bevetett arcokon, melyeken a só kiütközött, úszol a suttogó örvénylésben, ránt magával a mágnesesség, nyitva az ajtó, lépj be, beléphetsz, nem mondhatja már senki se: tessék. Ott fekszel, ugyanott, kiterítve, s kanyargó karcsú gyöngyfonálon száll ki a szádon a lélek, s iramlik az álom, az álom, az álom.

Elképzelem Elképzelem, voltaképp nem nehéz, hogy nem vagyok, de persze az egész csak móka, vicc: játszik csupán velem, a halálvágy s a halálfélelem.

33


Anamorfózis szerkesztés Készítsd idő el tervedet, minden részlettel kalkulálj, jelöld ki a nyugat-kelet, aztán az észak-dél irányt. Vedd föl a jelen állapot viszonylag pontos, részletes rajzát, mérj színt és állagot, szintezz, számolj, vetíts, keress alkalmas pontot, ahonnan nézvést már kijelölhető, a következő terminusban mit, s hogy’ transzformál az idő; és arányosan kinagyítva egy négyzethálós papíron minden elmozdulást előre jeleníts meg az arcomon; mutasd meg az öregedés összes fázisát, így legyen egy grafikai ábraként definiált az életem.

H4 A szaruhártya először beszárad, majd szalonnásan elhomályosul, az érfalakon áttör és kiárad az alvadó vér s a bőr alá nyomul. Vándorló foltok és szeszélyes ábrák, olyanok, mint egy térképrajzolat, a fekvő testet lassacskán bejárják és megfestik az alsóbb tájakat. Az izomtónus hirtelen kienged, aztán pár óra, és merevvé válik, rigor mortis, mondják, beletelhet két-három nap a hajlíthatóságig.

34


Fényét veszti a bőr, lassan elfehérül, majd zöldesbarna lesz és püffedezni kezd, kelések nőnek felszínén és végül mind fölfakad és gennyes lét ereszt. A borosta még pár napig majd sarjad, s úgy látszik, mintha néhány sejt is élne, a testben élő organizmusoknak, mert koránt sincsen egy csapásra vége. Az emésztés még tart egy darabig, a körmök is tovább növekszenek, s ha csönd van, érzékelhetők alig hallatszó belső korgások neszek. A pórusokban megtelepszenek és kifejlődnek lárvák és peték, a málladozó hús alól szelek böffennek föl, s bár nyúlós váladék gátolja őket, sok apró kukac mozdul meg benn, a bőr túloldalán, azt látni csak, meglódul egy kupac, s odébb kerül kétujjnyival talán. Nagyobbak is támadnak közöttük, van példány, ami hernyó méretű, a felpuhult felszín alatt a testük kanyargós útja jól követhető. A természetes nyílások iránt törekszenek, az orrüreg ilyen, a fül, a szem s a száj, amelybe már nem fér a nyelv s kibuggyan hirtelen. A rothadások bűzös gázai, a puffasztó és feszítő szelek megemelik a belnyomást, ami kinyomja lassan mind a két szemet. A test felszínén, ott ahol nyirok, vagy bármi nedv van, gombatelepek rakódnak le, a lábak, a karok töve, továbbá az ujjköz ilyenek.

35


A csontvázat már nincs, mi összetartsa, elvál egymástól mindegyik elem, koponya gördül eltört álkapocsra s a csigolyák közt sárga fű terem. A bőr akkorra már elfeketül, ráköt a csontra aztán lepereg, áttetsző, laza hámladék terül rétegesen szét: könnyű szövetek szakadnak alá és bemosódnak, ha feltör a víz, vagy olvad a hó, ízei lesznek a földben a sóknak s tengerig szalad velük egy folyó.

Korsó por A nagyszülők, kik egymást sem tegezték, ott várnak majd a pályaudvaron; az őszi égről pereg már a festék, a térdükön térképnyi Balaton. A szendvicseket csöndben bontogatják, s a gyűrött újságpapírból szavak hullanak a széles sakktáblára, amely az enyészpont iránt halad. És lassú, lomha haltestek között egy korsó por a resti asztalán, s egy szovjet űrhajósnak öltözött özvegy tanár a légypapírra száll. S a porlepett petúniáknak lassan az alkonyat a szívéig hatol, és leoltatlan, végeérhetetlen begördül majd az árva lámpasor. Az állomásban föl-le jár az álom, és voltaképp nem látni semmi mást, s a hangszóróból ismeretlen nyelven ígéri isten a föltámadást.

36


Vakszimultán Vesztesz és nyersz, tükörben alszol, véget nem érő vakszimultán. Túl minden földrajzatlaszon ki tartja számon, hogy ki voltál? Ki tudja, hogy kerülsz ide, s miféle szállodába zár, s micsoda vesztegzár alatt, ki elől rejteget a nyár? A térítők, a trópusok, és lombos, lomha, napszúrásos fellegek döntenek hanyatt az ólmos hályogszín nyugágyhoz. Mily kőlapokból és milyen Körmöket, ajkat és csigát olvaszt elő e fénytörés, S mily hajat, minő éjszakát? S honnan ez az ismerős dallam, s mért érzed mégis, hogy ma más e fölpolcozott párnasorra odakészített zuhanás? Emlékszik-e itt valaki, valaki még a szobaszámra, s a folyosókon bujdosó, az alvajáró óceánra, a leeresztett zsalukon, ahogyan a gyíkok szaladnak, tudja-e nevét valaki, e földnyelvnek s e partszakasznak? S ingek, vállfák közt lesz-e, ki keresni fogja névjegyed, egy szám vagy cím után kutat, hogy értesítést küldjenek.

37


Adria Holdfény-ingeket teregetsz, s a vízbefúltak folyosóját rácsípteted a horizontra, a tengerhez a homokórát. Ritmusa vesztett metronóm, kavics-lánc és hínár-nyakék, életnagyságú bójasor, a dagály épp arcodhoz ért. hát, combhajlat, szimmetriák, csupán a tükrök válaszolnak, rád bízzák a leheletük, s ráadásként a teliholdat. A többi már csak zuhanás, nyugágyak, papucsok, hajak, egy kagylóhéjba zárt golyó s egy sziklán összetört kajak. Lejár a végső turnus is, s a bedeszkázott duplaágyra beköltözik éjszakánként a hullámverés jajgatása.

Ez az öngyilkos bálnák strandja Ez az öngyilkos bálnák strandja, a hold nyakigláb árnnyal kószál, gépzene szól a jégkrémboltból, ó mondd, miért épp ide hoztál? Emlékek édes hányadékát felöklendezni mért akarjuk, s álmokkal mért ölelkezünk, átlátszó az ölük, a karjuk. A víz alatt egy másik tenger, felér egész a torkodig; mire gondolsz most? gondolj másra! a tenger nem gondolkodik.

38


Hullámverés lábjegyzetekkel: egy konkrétumra két talány. Csigaházban szuszog az isten, az idő férfi, s a tér a lány. Napszítt, lukacsos álomtájon a horizont mint húr remeg, s gyűlnek tintaszín egekre nagy konkvisztádor fellegek. Ködöt lélegző madarak közt patakokra szakad az éjjel, s a csillagok lábanyomát őrzi a homok szerteszéjjel. A vadhattyúraj leszállóban, vagy épp, ahogy emelkedik: a fénytörés szép optikáján keresztül át a lelkekig. És még följebb, holdfénybe mártva óriás poszterén ragyog, akár a nyár négyszínnyomással, melyet most végképp itt hagyok.

Könny a szavakba … Könny a szavakba’ benne marad, ha könnyü kimondani őket, vers sose lesz szép, addig amíg ész diktálhat a szíved helyett. Nincs odaátra szó, ami szállna s nincs, ami visszarepülhet. Kezemmel irod éjjel, radirod eltünteti reggelig őket.

39


Napszúrások ideje Örök ószövetségi évszak, s édes szaga a napszúrásnak: árnyéka jár a homokon, akár egy zászlóalj madárnak. Egy parti széltől görbe pálmát a távolban most felmutat, és közel hoz és lángra gyújt pár bólongó olajkutat. Majd kiválaszt és elidőz két ruhátlan szerelmesen, a napernyő-csontvázon és egy oszló állattetemen, s kijelöl néhány vonalat, az enyészpontba szúrt sugárt, a halántékon egy eret, a szem zátonyán egy uszályt, s a forró üres horizonton még átenged egy raj színes, lebegő, messzi kerékpárost, azután végképp elpihen. Mi hátra volna, olyan mindegy: pár sín, őrbódé, temető. Ahogyan van, úgy van jól éppen, vagy jóvá úgysem tehető.

40


A KERT

Az élet, melyet élni vélek, tükörbe rajzolt kert tevéled, és útvesztőit hogyha járom, téged hoz szembe minden álom.

41


Euridikéhez Arannyal metszett régi bőrkötés, barna, vízfoltos lapok. Lámpát kell gyújtanod, teát szűrsz, körmödnek holdján egy cseppnyi hársméz fölragyog. Lassan lapozz, emeld és döntsd puhán tovább az album-ábrák karton íveit. Préselt virágot látsz majd, hajfürtöt, fakó lilával írt széljegyzet segít. Középtájt úgy hiszem, vagy túl azon (nel mezzo del cammin di nostra vita) egy lap fölött áttetsző selyempausz lesz. Alatta rézkarc, lazúros aquarellel éppen hogy megszínezve: egy dús kertet mutat. Finom vonalháló a bokrok szövedéke, vízszintes sraffozás az ég. Egy korai csillag alig hogy földereng. Az útra hajló ágakat el kell hárítanod, s bodzaillat dől rád, akár a paplan. Ó kérlek, ne siess, lépj úgy, lábujjad közt a fűszál, vigyázz, hogy meg ne törjön. A várakozás minden percét majd tüdőre szívom, és lassú gyűrűkben fújom a tükörre. Ugye tudod, tudnod kell még a főszabályt; emlékszel-e, vagy elfeledted volna már: ha elindultál, visszanézned nem szabad.

42


Villamossirató Gesztenyehullás ballag végig, Hűvösvölgytől a Moszkva térig; kik mindig más nyarakra vágyunk, behavazza kibontott ágyunk. Öregszünk szépen, mintha filmen volna itt fölnagyítva minden, s a pórusokon ki-be szálldos a szelíden hullámzó város. Egymás nyomán az ötvennyolcas sínén billegünk, nyári holdas nagy délután van, és tücsök szól… maradj le halkan Orfeusztól. Orfeusztól maradj el csöndben, akár ha egy lassított filmen vetetlen ágyra alászállna a vadgesztenyék hóhullása.

Szigliget Szemhéjam belülről süti, akár a vér: kerteken vonuló esti szilvadobogás. Nem bírom a csöndjét. Sebeimben darazsaké a nyár, bolyong bennem egy évszak napszúrás. Seregélyraj köröz a szélütött toronyban, s a hegy mögött vihart gyűjt a készülő idő. Győztes Dulcineám, alvó arcodra lepke lobban, szép mintája hull, hull, s meg már nem fejthető.

43


Darázsnyár Csak azt ne hidd, hogy véget ért, hogy ezzel vége van: egy szilva száll a fára fel, s még oly bizonytalan a megfordult szél, ahogyan a könyveken lapoz, s az oszlopok között a fény törik meg hajladoz. Nem is tudod, hogy az a nyár az volt, vagy már a másik, szemhéjad túlsó oldalán most újra földarázslik, előtör, árad, tündököl s ismétli élvezettel a láthatatlan bűnöket, mert semmi sem veszett el, egyetlen sűrű percbe most a múlt, a jelen és az eljövendő egybehull: káprázó jelenés; bebőröződött felszíne alatt kirajzolódnak az álom-mélyi szárnyasok, ott laknak, vagy lakolnak, gyümölcsök húsos ajkain zsoltározó darázshad, szeplőtelen égbolt fölé emelkedő varázslat… és el ne hidd, hogy vége lesz, hogy egykor véget ér, örökkön őket megkövesd a végítéletért.

44


Utókép Honnét e hirtelen sötét, föld fölött jár a lába, egy óceán a háttere karcsú kehelybe zárva. Vonul feléd a parton és a szemhéjadon belülről, kisebb lesz, ahogy közelít, és megtörténik elölről: egyetlen ponttá összefut minden árnyék a térben, s egy lábnyommá a tenger e negatív jelenésben. Hány ezer évig őrizhet a retina egy képet, és mennyi kell, egy pillanat, hogy benned érjen véget? Forgatás ( Reisenbüchler Sándor emlékének ) Jön újra szembe a kivérzett fasorban, párhuzamosok közt közeledik holtan, úgy halad, hogy közben nem lépked a lába, arasznyival épp az avar fölött járva. Ahogyan felém tart, egyre pontosabban látom, hogy szemében ugyanaz a rajz van: fejtetőre áll a fasor végetlenje, időfolyosó a múltból a jelenbe, Akként közeledik, mintha távolodna, már egyszerre látni mindkét enyészpontra, úgy érzem, bennem jár, és én benne lépek, …. Lassú leblendével érhet a snitt véget.

45


És jön … És jön a víz fölött arasznyival járva, jön a fénytörésben tükörképe s árnya, szemközt a sugárzás, ahogy megálmodta, úgy nő s közeleik, mintha távolodna, már tenyerén tartja, úgy lépked egy helyben, s túlcsordul a vér az óriás kehelyben.

A Kert És jön a Kert, akár az álom, és növekedni kezd az éjben, lélegzik, párál, szétliánoz, mint rák a testnek erdejében. Megfejthetetlen rétegekben nő útvesztője: titkos ábra, épül, pusztul, fölépül újra hold-ütött mohos arca mása a boldog Botanikának, és szőlő fut tört szoborra bújva, látszik álmában, hogy zenét hall, míg tart a lelkek vándorútja. Tógákban, furcsa köntösökben majdan jövők és egykor éltek vonulnak némán, ajkukon mosolyával az öröklétnek. Valahol ott kell lennie e labirintus köldökében, rejtelmesen és feketén, oly feketén, akár az ében,

46


a mélységes, nagyodvú kútnak. Egy angyal minden éjjel ássa, hallatszik benn, surrog, sziszeg csillagok fénye zuhanása. Ott él egy teknősbéka lent, nő ezer éve elfeledten, mit beleejtett a fiú, ki egykor talán én lehettem.

Egy auszrál kertben Egy kert lesz majd ott úgy fogjak hívni hogy az a kert a kertek kertje Hosszú latin szavakból lesz az a kert majd megszerkesztve Virágágyásai közt átlátszó nagy halak úsznak Hanyatt dőlsz ujjad közt a hold kinéz majd szív alakúnak Egy kert lesz ott éjente bezárjak s a kulcsát tengerbe vetik Abban a kertben váltják nyárrá denevér korod elmúlt teleit A repkénnyel befutott szélben lengnek a felhőszínű hinták Özvegy tanítók türelemmel magyarázzák el a perspektívát Mondják távlattan síklefedés és axonometria néha Az a kert az a kert az a kert az mindenre kiváló példa A kert alatt fekszik egy másik kert mely pontos mása a kertnek Lehullt levelek közt térdig jár s megöregszik benne a gyermek Oly tisztán emlékszel a kertre de nem tudod erre vagy arra Egyikben a szél az avart éppen fordítva kavarja Az a kert amelyikről szó van mindig lejt valamerre Te a másik kertet írod folyton a másik kertet a versbe A padokon feledett könyvekben a szél lapoz és ha elül Valahogy mindig a másik kert rajza marad kinyitva felül Egy arc van elrejtve a kertben és egy kert van az arcban Csak mássalhangzókat ejthetsz kőkor van pattintott kőkorszak van Sétálsz a négydimenziós kertben a fű haja torkodig ér fel Állanak édeni állatok mind párban akárhova nézel A kert bárka tutaj karavell úszó sziget az óceánon A Dél keresztjéhez csomózva a kert egy megfordított álom Visszafelé nőnek a bokrok s vesszőkosárban csecsemőket Sodor egy parttalan folyó ellenében a híg időnek Szélte-hosszát járod a kertnek de lefotózni nem vagy képes Kikapcsol a gépben a fókusz s folyton a másik kert lesz éles Tücsökciripes álomlátós füvei közt a Göncöl szunnyad Kávédba csillaghullás morzsál az egyenlítőt átaludtad Tengermélyen jön egy madárraj lecsukott szemhéjadra száll mind S álmodra egy jet-leges angyal havat hullajt és virágport hint

47


Titkos erővonalakra akár az útvesztők tengelyére Rendeződik hold-vonzás mentén a füvek mágnesreszeléke Két árnyékod van átlépsz rajtuk és nagylevelű vetemények Alatt meglelsz egy régi labdát amit a gyermek elveszített az aki voltál vagy lehettél volna s ha hagyná még az álom elvesztenéd ezerszer újra hogy minden kertben rádtaláljon Sajog benned a kert nem tud meghalni és nem bír megszületni Bujdokol a bőröd alatt azt hiszed hogy nem látja senki Kábelek tekeregnek a kertben vérerek indák vezetékek Fényes bogarak másznak rajtuk ezüstösek rézrozsdakékek Szárnycsattogása van a kertnek utánozza fölszálltát röptét S kondenzcsíkkal ahogy lerajzol egy tollpihét majd az öröklét Tótágast lóg egy jelre várván az ezer elvándorolt lélek Válaszd ki válaszd ki közülük a saját Euridikédet A kertek kertje úgy nevezik hogy az a kert a kertek kertje Ékezetek nélkül kezdted úgy lett az a kert is megszerkesztve Úgy nő a kert akár a rák és nem képes soha véget érni Benned nő az a kert és te vagy aki az esőn keresztül nézi Megdermedt könnycseppjei közt egy rég elfeledett zivatarnak Nézd útraváló magad amíg a lombok lassan kitakarnak S szemedre egy hályogos évszak puzzle-teregetve reáúsz Lengsz lélek-szárnyba csavart petropus poliocephalus (Az ausztráliai repülőkutyák természetes élőhelyük megszűntével nagy számban költöztek be Sydney híres botanikus kertjébe, a Royal Botanic Gardenbe. Ezek az óriásdenevérek napközben mozdulatlanul, fejjel lefelé függenek a fák ágairól, nagy sötét szárnyukat, mint halotti leplet tekervén maguk köré.)

Útvesztő A virrasztásod kilyukadt fazék. Lesben fog várni ott a hajnal, mire eszmélsz, az Ajtó nyitva lesz. Arcodba csap majd a forró léghuzat, árnyékod siklik előtted a porban, szédülni kezdesz, árnyékod követ. A fordulóknál néha habozol, lesz, hogy megállsz, neszekre vársz, majd útnak indulsz újra. Karod széttárod, zihálsz, 48


lázas leszel, s ujjaddal érzed majd: a szikla jéghideg. És folynak majd vizek, és lesznek csarnokok, zöld, nagy szoborarcok, kő geometriák merednek ki a földből, látni fogod, a réz hogy megszínezte őket, és érzed majd a márvány illatát. Akkorra már a torkodban csapkod egy madár, az izgalomtól péniszed remeg majd, nyelved forró tojás a szájüregbe tömve, sarud elvásik, mezítláb bolyongsz, szűk lesz az út, a válladat lenyúzza, és megfordulni ott már nem lehet, a gerincedbe döfve érzed majd a szempárt, az arcod forró agyagként megreped, a fal lüktetni kezd, nedves lesz, pikkelyes, talpad a nyákon ott már csúszni fog, hajakba gázolsz, ráomlanak majd lépteidre, iszonytató redők hullámoznak feléd, elönt a lucskos, savós kilövellés, szemed kimarja, megvakulsz belé, belsőd majd fölfakad, kiomlik, megsül velőd, porrá omol, megsemmisülsz, hogy legyőzd Őt, aki ott guggol KÖZÉPEN guggolt ott Ő, aki legyőzött, megsemmisültél, megsült velőd, és porrá omlott össze, 49


fölfakadt belsőd szertefröccsent, szemed belévakult, elöntött a savós, ragadós lucsok, iszonytató redők hullámoztak feléd, hajak fonódtak súlyos lépteidre, talpad a nyákos földön csúszott és bicsaklott, és lüktetett a fal, nyirkos volt, pikkelyes, az arcod forró agyaglappá hasadt, és gerincedbe döfve hurcoltad a szempárt, és megfordulni ott még nem lehetett, szűk volt a vájat, a válladat lenyúzta, sarud elvásott, mezítláb bolyongtál, nyelved tojássá dagadt az izzó szájüregben, az izgalomtól ágyékod lüktetett, torkodban verdesett egy sebesült madár, és érezted a márványok szagát, láttad, a réz hogy elszínezte őket, zöld nagy szoborarcok, meredtek föl a földből, és kongó csarnokok, nagy kő-geometriák. Patakzottak vizek, súroltad ujjal a sziklák hűvösét, széttártad karjaid, lázad volt és ziháltál, a fordulóknál olykor megpihentél, haboztál és neszekre vártál, majd nekivágtál újra, árnyékod követett, szédülve támolyogtál, előtted siklott árnyad lent a porban, arcodba fújt a forró léghuzat, s mire eszméltél, az Ajtó nyitva állt, és lesben várt rád ott az alkonyat. Az ébredésed eltörött cserép volt.

50


Kockavers Napok óta írom e verset csak írom és nem tudom mi lesz a vége Hosszú sorok jönnek a ceruzámból beleolvasom őket a szélbe Kiterített panoráma homályos horizont de van olyan szakasz ahol éles Távlattani lecke jó hosszú bár tudom épp úgy illik rá hogy széles Nem kell a verstől félni azt dadogom hogy nem kell félni a verstől Nyugtatom magamat egyre az hogy kell-e félni majd úgyis eldől Nem tudom miért írom már azt se kinek és azt se tudom hogy mivégre Jön ki a fejemből fordul ki a számon s kanyarog mint füstcsík föl az égre Oltárszentekből bugyog így föl a sok szálkás cirkalmas gót betű folyvást Skandálom lassan ütemre akár ha sosem próbáltam volna ki még mást Miről szól ez a vers nem szól semmiről hacsak nem arról ahogyan készül Ha mégis másról szól mit tudom én tán az is kiderülhet majd végül Egyszemű küklopsz ez a vers néz be vagy épp kifelé néz a fejemből mint egy kocka olyan nagy nem túl szép de el legalább soha nem dől Próbálok nem gondolni a versre és persze nem gondolni semmi egyébre Arra figyelek csak hogy ne figyeljek vajon a költészethez ennyi elég-e új sor kezdődik most itt van a sor közepe ez meg legyen a sornak a vége Megfordítom működik úgy is legföljebb a vége kerül majd az elejére Iránya nincs de ha mégis lenne akkor sem én maga fog dönteni róla mint lefolyóban az örvény frizurában a forgó és széltérképen a ciklonok útja Végtelenül hosszú ez a vers nincs eleje közepe és tán sose lesz neki vége Mandala működik így s a kolam meg a furmányos Eschernek sok képe Möbiusz-féle szalag ez a vers vagy meander inkább ami önmagát generálja nem próbálom megmagyarázni noha van bizonyára elrejtett titka szabálya Hagyom hogy magát írja a vers ha már úgyis saját magát veszi célba Köldöknéző mondják majd l'art pour l'art vagy csak egyszerűen hogy léha Kanyarog ki a számból a verssor és belegyűrűzik lassan a szélbe Napok óta írom e verset csak írom és nem tudom mi lesz a vége …

51


PÁRHUZAMOSOK

Mondd, ki e számlappal tetovált utazó, S e párhuzamos vonalak hova futnak, S ki a könny-szemü kendős néne ki tölti Tele csordultig hamuval poharunkat?

52


Az Arnolfini házaspár (Jan van Eyck festményének feliratára) Jobbra a hölgy – ahogy Éva meg Ádám óta a festők Oly sok esetben ábrázoltak párosan embert Híressé vált képeiken – és balra az úr áll: Arnolfíni lovag. Ó, hinni se merjük a nagy hírt; Nézzük a stóla mögött pupoló hasikára tapasztott Nyúlánk csöpp kezet itt, és újra a büszke olaszt ott: Ez bizony édes urunk derekas tett volt, gratulálunk! S szép biz a kép is, ahogy föstötte az itteni piktor. Dísz ugyan és cicomák módjával épp, hogy adatnak, Ennyire élő arcok azonban…. Büszke lehet rá. Elkel a méltó szignó: gót betük és kecses ívek Ypszilon és ká hosszú szárain és karimáján Cirkalmas vonalú kapitális Jének. Azok csak Kik tudományt, de kivált a deákot bírni erősek Fogják érteni úgyis, azok meg kiknek a kérges Ujjai közt inkább kapa járt, mint toll vagy a plajbász, Intő példa gyanánt bámuljanak ott a középső Tükröcskére, amelyben föltünik éppen a festőnk, Hetyke kalapban lép ki az ajtón, s visszatekintvén Indul. Az új pár sorsa a mozdúlatlan öröklét, Csak hölgyünk mosolyába keverve dereng pici bánat.

53


Berenice A Tigrisen túl hó esik, s tigrisnek túl szelídek, sétálnak karcsún, lassudan, embernyelven beszélnek, s fehérek ó a tigrisek. A tigriseken nyoszolya, s komolykodón vigyázzák barna zsidókirálylány nesztelen elmúlását, s porig égnek a tigrisek. A tigrisek szeme Nap, Hold, nászéjük Róma vége, kaszált tarló bennük a múlt, füsttel készül az égre, s felbömböl millió tücsök

Kint vagy bent vagy „Thraldom at large hath made this prison free.” „Kint rabság mindenütt, ez teszi börtönöm szabaddá.” (Henry Howard Surrey grófja, 1533) Rab él a börtönben, börtön él a rabban és egy madártalan szürke égdarabban, vagy nem is az égben, hanem ahogy éppen tányér levesében fénylő tükörképpen tovább vetíti a börtöncella-mértan, és rádöbben látván végre, hogy miért van berácsozva sűrűn fönn a levegőég: a semmi is fogoly, voltaképpen ő még, akárhogy is vesszük, relatíve szabad, hisz legalább tudja magáról, ő a rab.

54


Kettősportré (Piero della Francesca: Federico Montefeltre urbinói herceg és felesége) Betelt az istenek kegyelme-kénye: Ó herceg immár szemtől-szembe mindig, s mosolytalan, ahogy korunkhoz illik, mutat Piero mester táblaképe. Ezentúl, édes, már örökre nézlek, a szó a szádon, mely kísért a sírig, s kimondatlan, az én nyelvemen ízlik: holt házasok túlélő párbeszéde. Szemedben arcom fiatalnak látom, húszévesen, hogy kérted: légy a párom, s hangod madár, itt leng ki-be fülemben. Hercegnő, urbinói drága tájon a választ szívdobogva várva várom: Baucisz mindörökre és Philémon. A követek Jean de Dinteville-hez (Ifjabb Hans Holbein festményének rejtett anamorfózisára) Pokolra juss, vagy juss mennybe, akár csak egy követ menj be: szóvivő, mint akinek nincs is dolga más, mint szépen meghajolva, s ahogy ő, úgy járni el ura helyett, s már feledni is a helyet íziben. Légy világfi, vagy légy tudós, ne firtasd, hogy mit rejt a sors, s mit üzen. S egyszer majd, merengve éppen, szemed egy különös képen ráhibáz valami sohase látott 55


furcsa tárgyra, ami bár ott van, de még sincs: mint egy fátum úgy jelen meg. Vanitatum vanitas.

Önarckép Izabella Branttal (Peter Paul Rubens festménye alá) Valami furcsa, édes naplemente, mint hímporoktól súlyos szárnyú pille ül rá orcákra és a kézfejekre, első nyarunk volt ez Brant Izabella. Két könnyü sóhaj, még flamand kerekre két fiúcskától nem tellett a melle, halcsont, selyem, meg antwerpeni csipke, mi festhető, a többi szerte illan. Itt volt a lugas, és itt állt a pad. Majd négyszáz évig sütött így a nap. S bealkonyult, csupán azt mondta, fázom. Én még maradtam, s néztem, hogy haladt a lombokból hulló homály alatt, s olaj száradt a négyarasznyi vásznon.

Érckorszak (Auguste Rodin szobra) A test, a test csupán és nem a lélek, mi kedves nékem, és immár nem is szó, nem tett, tekintet, vagy szándék, Mefisztó, a hús, a hús varázskörében élek. Kevés, mit kértél, szívesen cserélek, de azt ne hidd, hogy az olcsó kegy is jó, a lelkem ára nem lesz sarki ringyó, tiéd halálom, állj tehát kötélnek.

56


Reáhibáztak a szalon-ítészek, de mégse hittek most a józan észnek, lélegzet-fojtva állott ott az angyal. A karcsú lábak már-már lépni készek, az izmok szinte mozdulni egészek: Auguste Rodin most nem babrált agyaggal. A visszajáró (Egy M. C. Escher motívumra) Ha módot ád az álom, ejtsd szerét, hogy visszajárj lépcsőin föl-le menni e kőrajznak, hol már nem őrzi semmi a múltnak koordináta-rendszerét. Enyészetén a szép vízszinteseknek kőívbe kötve leng az égi inga, idő-tortákká szüntelen hasítva a tág teret hol fényhajók remegnek. Először mintha tennéd, oly gyanútlan, oszlopsorának járd árnyékait, s egy képletben egy törtre lelsz, amit fölismersz tán, s már érezd, minden úgy van: úgy áll a szobor és mögötte úgy vár, hogy kibukkanjon ugyanaz a nap, hogy’ is felednéd: egyik arcodat, hogy úgy, hogy éppen úgy sütötte már. Robban a fény, nem kérdem látod-é; szemkáprázván is tudnod kell, ez az a márványlapokból rakott terasz, emlékszel, n-edik halálodé!

57


Fecskeszárnyak (Gerzson Pál festmény-sorozatához) A parti fecske röpte íve által Kimetszett táj-darab az égbe szárnyal, És túlhevült planétaként remegve Csak áll a fény, akárha teste lenne, Egyetlen tömbben, és oly súlyosan, hogy Fölpúposul a menny, aztán alárogy; Csak transzparenciák, csak áthatások, A kadmium a gézen átszivárog, És fénytörés csak, és a fénytörésben Már szinte látni, vagy nem látni mégsem, Csak sejteni és emlékezni rája: Ez volt a színek ős-alkímiája; Mindegyik rész az egészet idézi, A táj a tájban nem-euklidészi, Egy régi évszak színe hull alá ma Haránt a Rókarántó homlokára, S a vászon másik oldalán az égbolt Fényszítta szőke színe néha kék volt, Azúr, kobalt, cián, cinóber, umbra, Elmúlt nyarak ecsetjén váltogatva; S a fecskeszárny kaszálta kósza karcok Kimetszik újra, s éppen azt az arcot; A formák közt a távlattanra látni, Az édenkertig nézhet vissza bárki, S a szemsugár, akár a húr feszül meg Orsóin ott a lüktető időnek.

58


A Trasteverén (Keresztes Dóra metszete alá) Szikrázik az utolsó nyárvég, az okker, égetett sziéna lobog, ahogy a délután zuhan alá a viáléra. A szökőkút lebegni kezd, s a campanile most letérdel, és váltogatja hátterét, a káprázót a feketével. Háztetőkön lugasok, pálmák, az utcán megterítenek, a szerelem motorbiciklin dongja körül a tereket, s kiül a hold a fele égre, macskaként járnak itt a holtak, napoznak, párzanak, vizelnek s a templomlépcsőn haldokolnak. A toronyban madárszárny kondul, még öldököl a naplemente, a világ kész, csak arra vár, egy Isten végre megteremtse. Feketén A szín! A szén! Szemüldeké, Balassitól Babits felé, Busás, bús idő mozgató, Hull hó, most imádkozni jó, Elefánton meg asszonyon, Kővé vál istenhomlokon Megül, ha hó, ront és emel, Kővár, kővánkos, kőkebel, S órjás szemöldöke bár, páternoszterként föl-le jár, emel mennyboltnyi évszakot, falán kívül kopogtatok, szemem belülről perzseli tél-ősz-nyár-tavasz: Berzsenyi.

59


A Jel (Haris László A jel című fotóakciójáról, amely a Mátyás hegyi kőbányában volt 1975-ben) Ha éppen onnan süt le, ferdén, A Jel felől – nézd – majd a napfény, Rézsútosan, hogy barna árnya Itt érjen épp a sziklahátra, S a Nap-pályát – nincs semmi ebben – Leképzed akkor képzeletben, A központot, hogy megtaláljad; Csönd lesz, belengi majd a tájat, Itt szúrod állványod középre, Nekilátsz, s mintha föntről nézne, A Jelet, aki előhívja: Kezében sorsunk negatívja.

A rinocérosz (A hetvenkedő Gyulai Líviusznak, lisszaboni utazásunk emlékére) 1515. májusában, egy Lisszabonban kikötő hajón érkezett meg Európába az első orrszarvú. Dürer sose látta: elmesélték neki. Híres fametszete jelképpé lett: kiállás a képzelet alapján dolgozó, ismeretlen világok teremtésére képes művészet mellett. Gyulai Líviusz többször is elkészítette a düreri rinocérosz parafrázisát. Lisszabon legyen az utolsó állomás, Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás, Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse? Indulj el Barótról Dürer Albert öccse! Ugyanaz az álom kétszer vál valóra: Szilfadúcba metszve, s verset írva róla. Szív utca (Gyulai Líviusznak) Egy percre sincs az Oktogontól, a Szív utcában laktam akkor; most száz percnyire, – csaló látszat: száz utcát hívjunk szív utcának!

60


Éjszakai morze ( Szilágyi Varga Zoltán képeihez ) Ti ti ti tá a vörös MACI csak ti ti ti tá a vörös MACI árnyéka csak meg mi akik a vörös MACI árnyékában hideglelősen kacagunk csak vitaminhiányos fogsorral göcögünk csak a hámlott vakolatú éjszakában a kábel inakon hintázó világban az egyenrózsaszín szemüvegű egyenévszak egyenzuhatagában és csupa kiejthetetlen hangokkal és lefordíthatatlan szavakkal és leközölhetetlen mondatokkal hallgatunk hallgatózunk nehogy valami gondolatolvasó tégla jelentse hogy SZ. Z. ma este vagy ma este Z. SZ. ti ti ti tá tányérnyi szeg tenyérnyi golgotához…. ti ti ti tá Visky Árpádnak Cicölle húzza …. ti ti ti tá Káin az országban Ti ti ti tá Káin a rengetegben …. ti ti ti tá november kaszása hetedhét határba …. ti ti ti tá Rodostóban elhal a zágoni morze ti ti ti tá tá tá ti ti ti tá tá tá és az árnyék árnyéka csak mint indigószín másolópapír akárha köztem közted közte

61


a fölhorzsoló lélegzetvétel a kibogozhatatlan gordiuszi éj csak Szent György lovának horpaszán egy remegő ideg csak az ölbeejtett ima meg a gomb csak az oltár a kéken villózó házioltár pulzusa kísér: tapsvihar (naná hogy nem Bölöniért) és a szétfolyó a lúdbőr neonban fölocsúdnak az elitalakulatok Hotel Muntenia Bukarest most egyedül vagyok s a rajzok csillagképei – szemhéjamat is átveri – látom a ferde eső résein át mint háló tartják meg az omló éjszakát Szellemidézés Álmodtam, vagy éltem volna? Botló lábam itt e porba’ Te mondd meg, hogy tényleg járt-e, Walther von der Vogelweide. Te felelj rá, édes költőm, Ekhózva tíz emberöltőn: Mit jelent, ha nincs már, mi fáj, Csokonai Vitéz Mihály. Asztallábbal, téged kérlek, Kopogtasd ki, jótét lélek, A nevedet, örök vándor: Budakeszi Weöres Sándor.

62


Útiterv Az Erdély-járó Kubinyi Annának Abrudbánya, Szelistye, Édeságy, Dés, Cikmántor, Csíkvacsárcsi, Páncélcseh, Érsemjén, Göcs, Óhámor. Kismadaras, Érminszent, Kolozsvár, Brád, Vajola, Bottalütőbesenyő, Ilyefalva, Zabola. Hagymáslápos, Kovászna, Jászvásár, Bágy, Tőzmiske, Farkaslaka, Bácsiláz, Nagyenyed, Csejd, Beszterce. Szászzalatna, Nagyzaránd, Elekes, Vérd, Décsfalva, Tárnokszentgyörgy, Újboksán, Daruvár, Völc, Petrilla. Tusnádfürdő, Segesvár, Déva, Csucsa, Vízakna, Maroshévíz, Fogaras, Lupény, Kálmánd, Margitta. Oláhtyúkos, Magyarós, Torda, Závoly, Borberek, Barót, Kálnok, Gyimesbükk, Csákigorbó, Nagyenyed. Hosszúmacskás, Torockó, Köpec, Uzon, Ozsdola, Kézdialmás, Esztelnek, Erdőhát, Bós, Ortova. Eresztevény, Hegymegett, Csomakőrös, Nagyajta, Bölön, Felvinc, Temesvár, Asszonyrét, Gagy, Bikfalva. Csíkszereda, Ilosva, Vajdahunyad, Gelecsény, Nagydisznód, Réty, Sugatag, Galambod és Petrozsény. 63


J. GY. LX Ott, az idő fennsíkja fölött, hol felleget űznek az ártó vad szelek és a kopott ég csillagrasztere, mint nedvesedő vakolat vedlik, pikkelyesen pereg, és kormos belű heg marad aztán, s csonka kavics csak utána, bevetetlen szántás, porló barna barázda, gazdátlan, árnyak kaszabolta vidék, ájult táj, megigért geológia, szélmértan, leszakadt menny, vérömleny, kilyukadt, csorba plafon, transzcendens éteri rendszer, melyben a helyed örök; állj ott meg, vándor, mindegy, hogy dac vagy alázat késztet rá, s várd gyönyörű türelemmel, amíg általmegy rajtad majd a pohár.

Előszó Az ember magára zárja az ajtót, a nyakába veszi az angyalt, rágyújt és addig gubbaszt a rajzasztal fölött, míg odakinn elfárad a holdfény. Ő áll minden stafelájnál, ott guggol a márványtömbök mellett, támaszkodik a rézkarcpréseknek. Összehúzott szemmel hosszan hunyorít, távolabb lép, legyint, újrakezdi, félbetépi, beleszeret, föladja, meghatódik, magába roskad, kivirul, összegyűri, átöleli, kétségbeesik, rajong, belehal, átfesti… Ellenkezik, ha valaki megnézné, tiltakozik, ha csak említést tesznek róla, másra tereli a szót, ha dicsérik, vagy hallgat eltökélten. Aztán lesz valahol egy kiállítás: jönnek a nyakkendősök, a mikrofonba olvasott szavak. Kezet fog, bemutatják, flörtöl, politizál, összevész, berúg…. Tessenek jól megnézni, amikor éppen nem figyel oda! Lássák meg a tükröződéseket, az aszimmetriákat, azt is, ami nem látszik! Jöjjenek rá, hogy ott van mindegyik képén! Kéretik szeretni, … szívből, igazán.

64


Örömóda Örömangyal az örömhírt örvendezve hirdeti: örömbumm lesz, örömjárvány s jön az örömcunami. Örömteli látni, ahogy a világot az öröm működteti, forgatván az égi örömkörökön. Örömóceánba ömlik örömpatak s örömér, és mindenkit minden percben új és újabb öröm ér. Örömtűzből örömtűzvész, örömvízből örömár, a gátakat átszakítva hömpölyög az öröm már. Örömreggel, örömdél és petárdás örömest, örülünk, hogy velünk örvendsz te is szíves-örömest. Öröm látni: együtt örül örömelvtárs, örömúr, örömkakas kukorít és kincset örömdisznó túr. Örömatya örömarcán örömkönyű görgedez, örvendezés évadja van, örül az s örvend emez. Örömittas örömember örömmámorban ölel örömleányt, örömasszonyt, mikor éppen mire lel. Örömpéntek, örömszombat, örömhétfő, örömkedd, a bánatot kiiktattuk, az öröm már örök lett. Örömfocit nézni a nép örömstadionba jár, örömében száz pipaccsal virágzik ki a határ. Örömkor ez, örömtömeg nem áll sorba örömér’, alanyi jog lett az öröm, kéretlen is öröm ér. Örömhőst örömhazában örömelnök kitüntet ki, több örömöt ígér, s a nép kijár érte tüntetni. Örömszívben örömritmus, örömajkon örömének, örömmunkás, örömparaszt örvend egymás örömének. Örömifjú s örömleány örömzászlót lobogtat, örömtanár örömében örömdiákot oktat. Örömorrból örömfika s nyúlós örömtakony dől, öklendezünk örömünkben s hányunk merő örömből. Örömbélben tekereg az örömsárga örömsár, a menny tömény öröm, de a pokolban is öröm vár. Örömkolbász, örömhurka, örömsonka, örömzsír, minden polgárt megillet egy díszkoszorús örömsír. Örömlétre szenderül az örömős, kit öröm ölt, s örömódát zeng, ki tőle örömvagyont örökölt. Öröm, öröm, öröm, öröm, öröm, öröm, öröm, ö … hulla lábujján a köröm örömében tovább nő. Hercegem: Nincs kiút az örömkörből. Sose fogysz ki az örömből. Ablakot társz: be öröm dől. Ajtódon is ő dörömböl. 65


TÖRTÉNELEM

A történelem parttalan fordított éjszakáin Ábelnek álmodtam magam, s föltámadtam, mint Káin.

66


Tájkép, szimmetriával Akár ha főzelék bőrödzik kihűlten, a táj most épp olyan, oly valószerűtlen: csak néhol és ott is csupán véletlenül szélcsendes helyeken egy köddarab megül, de máskülönben szinte majdnem hogy teljesen mindegy, hogy mit és az, hogy merre néz a szem, háromszázhatvan fok, és végig ugyanaz az elhamarkodott télvég, koratavasz, madárcsapat vonul körcikkben kimetszve a táguló eget, mérhetetlen messze, és a talaj szintjén el a horizontig néhány fa, két kút s a nádas unos-untig, alig sértvén csak a tengelyszimmetriát, mely a jelent éppen múlttá fordítja át. Lélegzet fojtva és vállal összeérve dereng a tükörkép: a vonulás népe, belakják sűrűn a mélységes mezőt, hogy szívdobbanásuk is szinte összenőtt: úgy álmodják hanyatt a megtanult imát, hunok és avarok, szlávok és gepidák; homokkő, lösz, agyag, üledék rétegek, tőzeg, kvarcit, tufa, márga, kőszén-erek, alánok, besenyők, longobárdok, kunok, türkök, kelták, úzok, gótok, onogurok, csontjaikban indák kúsznak és gyökerek, s halad bennük lassan a rég várt üzenet.

67


A lovas Már elfeledtem az évszakot, el a szeme színét, hogy vajon tényleg párducbőrt viselt-e, és persze a nyelvet is, amelyen szólott. Arra sem emlékszem, megfordult-e akkor. Érezhette a hirtelen támadó csönd vákuumát: egyetlen tömbként torpant meg a háta mögött a horda. Az istenadta nép. Látom állni a kengyelben, és azt is, ahogyan feltartott jobbját visszaereszti. Oly hosszan nézi a tájat, hogy beléfájdul a szemem. Fellegek árnyai futják be az óriás terepasztalt, és az állatövi csillagképek kijelölik az égtájakat. Alkonyodik. Nézem a lombhullató öröklét káprázatát, és látom a pupillájában tükröződni ugyanazt a naplementét, amely most áttetsző virágként terül az én arcomra préselve. Elfogynak a szelek, s borzongás hullámzik át a tájon. Azt képzelem, erre a bőr színét épp csak horzsoló, szitakötőszárny-hideglelésre kell majd emlékeznem ezer évek múltán, s egy távoli, cérna-vékony harangszóra, melyet a verőerek áramában huzigálnak az idők. Tudom, ott vár a látomás bejáratánál, napra nap, számba veszi az erdők leveleit, és nevet ad a patakokban zörgő kavicsoknak. Csak áll, míg árnyéka létrájának távolában fel nem tűnik egy csepp lovas. Terített atlaszában jődögél. Jődögél és mendegél.

1956 Micsoda kuruc vircsaft – halkítja le a hangját nagyanyám. A Bastille lerombolásának estéjén van apám születésnapja, a húgom március 14-én született, voltaképpen anyám is, de a szegedi bábaasszonyt rávette Nicsovics nagypapa, inkább a forradalom napját vezessék be a nagykönyvbe. Csak én lógtam ki a sorból az október huszonvalahánnyal. Előre nyújtott karomon a félig letekert motring, ma már nem gombolyítja tovább nagymama, csak a fejét csóválja a tartóshullámmal, és beteszi a varrógépfiókba a horgolások mellé. 1956-ban lettem éppen öt éves. A fiókban sorjáznak közös kincseink, egy masnira kötött hajfürt, majdnem szőke, a koronás bélyegek, az első tejfog, a mutató nélküli zsebóra meg az ő titokzatos levelei. Ha majd nagyobb leszek, én írhatom a címzést: Barkaszovo, Zakarpackaja Obl., CCCP. Ez az első születésnapom, amelyre emlékszem; legalábbis arra, hogy színes építőkockákat kaptam, amelyekből apám egy soktornyú palotát épített. Mindez egy olyan délután történt, amikor odakint nagy dörrenések hallatszottak, és tilos volt az ablak közelébe menni. Később már nem épített semmit a kockákból. Kivilágított városnevek közt tapogatózik az állomáskereső pálca. Tankok vonulnak a sárga keramitkockákkal kirakott Hunyadi körúton Pest iránt. Mindegyikből hosszú vessző mered az égnek. Az óvodából hazafelé tartva át kellene jutnunk a túloldalra, zuhog az eső. Mi lesz, ha sosem fogy el az a sor? A bádogtrombitára gondolok, ami a homokozóban ázik. A hernyótalpak szinte összeérnek, és bedarálják az összes lócitromot. A szódáslovakét, a konflislovakét, a brikettes kocsi ázott 68


lovaiét. Különben mindig sütött a nap. Sütött a bíróság folyosóján, amikor aput kivezették. Sütött szeptemberben az évnyitón a félbevágott iskolában is. Besütött az első osztály ablakán, olykor még a fehér udvar túlfelére is sütött, ahol a szovjet gyerekek piros nyakkendőben sorakoztak a meszelt törzsű hársfák alatt, amelyekből kis helikopter-levelek propellereztek át a cementlapokból emelt fal innenső oldalára, és az uzsonnaszünetben rászálltak a nyitott olvasókönyvekre: Ottó ütött, talált ötöt. Ötven éve süt így az álmok szemhéja alól, ötszáz év óta ugyanaz a nap, és jól tudom, így süt majd akkor, ötven és ötszáz évek múltán, az öröklét huzatos előszobáiban is. A verőfényben szétmállik a mozivászon, vadszőlő futja be a lépcsőfokokat, és az összevont szemmel lapozó rendőrök árnyéka megnyúlik, átfut a tereken, átkígyózik a pipacsos zabmezőkön, a tengerpartok homokos strandján, átível az óceánok kék paplanhuzatán, és egyszer csak éppen körbeérve megalvad a lábuk előtt, a párolgó keramitkockák közül kibuggyanó kutyatejben. Vigyázz! Kész! Tűz! Távoli harangszó darabok szakadnak ki a napsütésből. Legközelebb békát boncolunk – ígéri Széll tanár néni. A lénia végére kötött ecsettel kell rábökni a térképre: Rigómező, Belgrád, Mohács. Kosztümös hadseregek várakoznak egy szélességi kör mentén. Sztálingrád, Volga anyácska, Kurszk. Fejesvonalzók lábhoz, pihenj! Szénszünet. Jónás az óriásbálna a Don-kanyarban. A fogas fölött balról jobbra haladva: egyszikűek, kétszikűek, Engelsz Frigyes, Marx Károly. Minden pénteken grízestészta vörös kockalekvárral. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom novemberre esik…és a kis okt. szoc. forr.? „Öz elvtárs, ah, centizzenek…” Így kell kimondani, összekeverve a betűket és a végén elharapva a szót, mert különben az ötvenhatos villamost is megszüntetik. Azok ott fönt, Budapesten. Meg a hatötvenes lókolbászt. „Ezen erkölcs vizet hantáz”… és bort iszik. Nem lehetne a Mókus őrsnek mégis felajánlást tenni? Milyen szépen mutatna a faliújságon: Lenin mauzóleumának lelinóleumozása. Pszt súgja a Földvári –, ugye a gyerekünket Jánosnak fogjuk hívni. A Házi Feladat végén a sorminta gombócait lánctalpakká hurkolom össze: egy címeres, egy csillagos, egy címeres, egy csillagos… A másik meg Imre legyen – írom a csehszlovák radírra, és elrejtem a redőnyös tolltartója fölső emeletén. Egy óráig kell néznem közelről a bordásfalat, tudom, nem csak a felgyújtott légypapírért. Sarló és kalapács helyett rajzoljunk inkább kalászt és szöget! Taváris ucsityelnyica, mindegyik mackónadrágból egy hosszú vessző hajlik az égbe. Ezerháromszáznyolcvankilenc, ezernégyszázötvenhat, ezeröt… Inkább rakd a párnád alá a könyvet éjszakára! – ajánlja nagyanyám, elnyomja a fél cigarettát, a maradékot visszadugja a dobozba, amelyen a cementszürke gyár látképe mögött lehanyatlik az ötágú csillag. A pasziánsz mellé teszi a pápaszemét: két piros félhold marad az orra két oldalán.

69


Ezerkilencszázötvenhat Az: kövezhetetlen nárcisz, Ez: szökve lenn citerázhat az elvhez kör-szentenciát. Az erkölcs hintáz, ez nevet: lehet razzián szent cövek.

… csak civilizáltan Kacsint az ál-civil sztálini vicc-alak, staniclival cikáz aki cincál, vizslat. Alázat: civil kincs, vas cicik ziláltan, s vak láz, náci-licit; csak civilizáltan! Kiszámoló Akad itt úr: Adu-titkár, Adatik rút Kádári út, Ikra-tudat Kutat, riad, Ki tud, arat, Durák itat, Kitárt adu: Diktatúra

70


Az utazás Rajzolok, mindegy, valamit az ujjammal az üvegen, tudom, a szeme sarkából figyelni fog az idegen. A párába húzott vonal mögött a táj, nem is tudom, talán most megyünk keresztül épp azon a külvároson. Közeledünk; a folyosóra aki dohányzik, már kiállt, s a kalauz a fülkékbe az ismerős nyelven kiált. Kígyók csúsznak a csövekben, kagylósan törő kabátok zsebeiben négyrét gyerek, most húz át a neon: ..Á..T…O.K.. Valahol már a falnak dőlve, sejtem, bár még nyilván titok, kart karba fonva várakoznak kerékkopogtatóitok. Kint irizáló és hideg nagy udvara van a holdnak. A csomagomat itt hagyom, amúgy is rápakoltak. A pályaudvar már közel, hogy’ csattognak a váltók, nem várom meg, amíg befut a szerelvény: kiszállok.

71


Rondó (Nagy Gáspárnak, az Angyali követés verse írójának) Lassúdad márványoszlopok gördülnek be az állomásra, mindegyik mögött ott lobog egy árva angyal bőrkabátja. Kockáztok, kártyát osztotok, (fiacskám, gondolj akkor másra) amikor lassú oszlopok gördülnek be az állomásra. Ó drága bőrkabátosok, mindőtök milyen árva, tán mégsem énrám várva ültök és dohányoztok ott, amikor minden állomásra befutnak majd az oszlopok. Megy világgá (in memoriam Nagy Gáspár) Megy világgá, mint az álom, Azon az egy szalmaszálon, Lassan lépdel, még nem látom (kétdimenziós az álmom), de már hallom, ahogy rám szól: uraságod miért gyászol? Követi költőnk valaki, szárnya zörgését hallani, barlangfalnyi mozivásznon, asa-nisi-masa bálon árnyékként lép a nyomába, általlép a kontúrjába, ága-bokrán az ereknek fény-hálózatok erednek, világoló lélegzettel indul a szó a torkán fel, s kérdi újfent, - mért is gyászol: szalmaszálban ott a jászol.

72


Az első anagramma Tomiba (Nagy Gáspárnak a száműzetés első évében) „A távolság édes és az idő röpke” Odaát, Gáspár, elidőzve se késő.

NG 1 BarlaNG, bolyoNGó gyertyaláNG, üzeNGet a reNGeteg teNGer: pillaNGók aNGyala eNGedj, eNGedj el, riNGató katáNG! 2 Megáll a dal, akár a füst két baltavári domb között, a vándor avarégető egy másik őszbe költözött. 3 Ingó hinár a táj fölött, füstcsík, amit a naplemente a tenger égre tükrözött. Egy árva verssor száll lebegve.

73


Egy vers

Egy verset írok. A vers egy könyvben s a könyv egy polcon van, egy lefüggönyözött szobában, a szoba egy városban van, s a város nincsen sehol. Elpusztul abban a háborúban, amelyről a vers szól, s amelyben a költő is elesik, aki a lefüggönyözött szobában éppen ezt a verset írja. Egy verset fogok írni. A vers egy könyvben lesz, s a könyv egy lefüggönyzött szoba polcán. A szoba majd egy városban lesz. S a város nem lesz sehol. El fog pusztulni egy háborúban, amelyről a vers szól, s amelyben a költő is elesik, aki a lefüggönyözött szobában a verset fogja írni. Egy verset írtam. A vers egy könyvben, s a könyv egy polcon volt, egy lefüggönyzött szoba polcán. A szoba egy városban volt, s a város már nem volt sehol. Elpusztult a háborúban, amelyről a vers szólt, s amelyben elesett a költő is, aki egy lefüggönyözött szobában éppen ezt a verset írta.

74


Variációk Mutató fut a számlapon A pulzuson véráram lüktet Homokszem bolyong a parti szélben Fény vándorol a csillagtérben És árnyékod a rendelő falán Véráram bolyong a csillagközi térben A rendelő falán homokszem vándorol Fény fordul a számlapon Árnyékod fut a pulzuson S a mutató a parti szélben Homokszem fordul a pulzuson A parti szélben fény fut Árnyékod lüktet a csillagtérben Mutató bolyong a rendelő falán És vér a számlapon Fény lüktet a rendelőben A számlapon árnyék bolyong Mutató vándorol a pulzuson Véráram fordul a parti szélben És homok a csillagközi térben Árnyékod vándorol a parton A csillagközi térbe fordul a mutató Véráram fut a rendelő falán Homokszem lüktet a számlapon S fény a pulzuson Mutató fut a számlapon A pulzuson véráram lüktet Homokszem bolyong a szélben Fény vándorol a csillagtérben S árnyékod a rendelő falán…

75


Lapszéli jegyzetek a feljtés-listához (Annának: – tele van a fejem, ha azt akarod, hogy megjegyezzek valamit, azt is mondd meg, mit felejtsek el helyette) Ne a kercseligeti kastély házitanítójának éjszakáját. Ne az óriásbálnát a konflisok közt, a Don-kanyarban. Ne a legravaszabb görög ellopott nevét és ne az asszonyok kórusát az izsnyétei templomban. Ne az ötvennyolcas fölszedett sínpárját, Ne a zebegényi Duna-partot a Holdra lépés pillanatában. Ne azt, ahogy a megfordított evező tolla csúszik a vízen és ne a munkácsi gimnáziumot, a beregszászit, a Katonát. Ne a harangszó alatt kimert tyúklevest, a pilótasapkát, a bádogtrombitát és a biciklinyeregbe dugott seprűnyelet. Ne a debreceni Dóczit és ne a kecskeméti Hannibált. Ne a söprőgépet a Campo dei Fiorin, Dicső Rébéket és Dobó István ruszkai unokáit. Ne a tőrt, amelyet anyám a húga szívéhez szorít, és azt a tőrt sem, amelyet a húga szorít anyám szívéhez. Ne a sátrat a Rókarántón. Ne a katoptrikus anamorfózis szerkesztésének sémáját és ne a cipősdobozban felejtett szarvasbogarakat. Ne a napszúrás utáni hidegrázást egy Loire-völgyi szatócsbolt padlásán. Ne Dr. Várnagy Mihályné krétájának csikordulását a fekete táblán. Ne a kilences számú házat a Hargita utcában a rendőrségi GAZ reflektorának fénysugarában ázva. Ne a lefestett feliraot: Lilly 7, és azt sem: Ugocsa non coronat. Ne M. C. Escher üres papirosait. Ne Barkaszó nevét cirill betűkkel és lila tintával rajzolva. Ne a sarokházat az Andrássy út és a Népköztársaság útja keresztezésében. Ne Pamacsot, Tigrist, s a kútba eresztett görögdinnyét se. Ne Ottovay Károly utazóládáját. Ne a félszigetet, amelyik fölemeli az orrát. Ne a követek percének horoszkópját. Ne a vízre hajló ágakat a szigeten. Ne az ekrü horgolást, a Mire megvénülünket, a Nikotex Munkást. A tótágast álló segédjegyző láblövését se. Ne a megtapsolt plakátot, ne a fölé lőtt tizenegyest. Ne a fehér éjszakát a leningrádi lakótelepen. Ne a gyújtó beszédet a váradi piacon. Ne a Lánchíd alól kikanyarodó villamos csöngetését és ne a csillagtérképet a Grand Canyon fölött. Ne a Tizenöt éves kapitányt és ne a dél keresztjét és ennek a szövegnek a szavait se. Legalább most még ne.

76


AZ IDŐ LÁTKÉPEI

Ha elmetszed találomra, bárhol, mindig lesz majd egy olyan pillanat, egy állókép az idő lemezén, ahol egy nyíl egy szív iránt halad.

77


Gerincek fényglóriásan Virrad. Az idő most válik láthatóvá. A betegszobává lefokozott könyvtár alkalmasint camera obscurává lényegül át. A behúzott függöny résén betűző napsugár végigtapogatja a nyugati fal polcán a háromkötetes Arany összest. Hullatja levelét az idő vén fája. Az álom és az ébrenlét határa közti senkiföldjén araszolgat a fénypászma. A Vallomások gerince: Augustinus. Ha nem kérdezik, akkor tudom, de ha magyaráznom kell, akkor nem tudom. A világító paralelogramma, miközben a könyvgerincek domborulatát követve lassú alakmódosulásokon megy át, eléri a Borges-sorozat borítóit. Csokonai következik. Oh idő, te egy egész! A nap emelkedő járását leképezve, bent, ferdén lefelé vándorol a sugárzás. A Divina Commedia illusztrált kiadása, aztán kisvártatva a Párbeszédek Galileitől (véletlenül fordítva tette vissza valaki: a gerincen föntről lefelé fut a szöveg). Hawking: Az idő rövid története; kék gerinccel. Vajon milyen színe van az időnek? Az idő gerincének? Aztán egy még rövidebb történet egyetlen napba sűrítve: az Ulysses. Az idő igen rövid tere a tér igen rövid idején keresztül. Tovább a Cserépfalvi-féle József Attila összesre. A gerincből már alig maradt meg valami, ragasztószalag fogja össze úgy-ahogy. Láttam, hogy a múlt meghasadt. A még szamizdadként beszerzett Kunderát csak súrolja a fényudvar széle. Az idő egyenes vonalban fut előre, ezért aztán az ember sosem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy. Féltizenegykor már a déli ablakokon át süt be a nap a József és testvéreire (mélységesen mély a múltnak kútja), majd körülbelül hat percenként simítja végig egy-egy Platón-kötet gerincét. Délig elér egészen a Némó kapitányig, sőt tovább: Weöres Sándorig. Kívül az idő siklásán mozdulatlan orsó pörög. Az ebéd utáni órák kimaradnak, befelhősödik, sőt félkettő körül még egy gyors zápor is lefut. (Mily karthágói kertben hull most ugyanez az eső…) Valószínűleg a jegyzetelőn is erőt vett az álom, a következő feljegyzés már 3:30-kor keltezik: két polc közt egy Piranesi reprodukció üvegén tükröződve átvillan a fény a szemközti falra, a délire (amely elvileg árnyékban van). Egymásra fektetett albumok. Egy sebtében leakasztott falinaptár. Az Arcimboldo effektus című kiállítási katalógus gerincét választja ki a megduplázott fényglória, majd hamarosan az anamorfózis szerkesztő Niceron atya albumát, a Thaumaturgus opticus faximile változatát, amely mellesleg a napórák konstruálásába is beavatja az olvasót. Fél öt van, már egy ideje a déli front második ablakán szűrődik be a fény. Az útikönyvek polcánál vagyunk, lefektetett atlaszok, föltekert térképek és egy jókora tengeri kagyló. 5:30: Brehm. A törzsfejlődés. Vertebrata (a gerincesek). Egy kisállathatározó. Hattól már a Pallasz nagylexikon köteteire süt a nap a keleti fal polcain. A gerincek arannyal nyomtatott címei félórás bontásban így húzódnak be a fénykötegbe: Békalencse – Burgonyavész; félhét: Elektromos – Hal-fék; 7-kor: Gesztely – Hegyvám; aztán: Simor Kódex – Tearózsa. Félig levált gerinc, az aranyozás is már jócskán lekopva. És mindjárt bealkonyul: vajh hány emberöltő múlhat addig el? A leáldozó nap fényét, mint az itatóspapír, úgy nyeli el a két pótkötet. Gerincükön: A–J és K–Z.

78


Leltár Az össze-vissza gyúrt festékes tubusok a félig a jobban vagy alig kinyomott temperák a szín szerint sorolt kis aquarell-korongok palackok tégelyek s az isten tudja hány tintás és tusos üveg között s a mind-mind másra jó szerszám a korsónyi apróbb szélesebb ecset sűrűjében (ez a nyest szőrű retusálni jó amaz a vastag meg alapozó) meg a széltől is ótt vékony grafithegyek s a durvább kormozóbb szenek s a spektrumskála szerint sorolt színes ceruzák között és a gyufásdobozban őrzött tollhegyek (szétrakva vastagság szerint ha írni rajzolni vonalazni kell) karcoló tűk pengék linókések radírok egyenes görbe hosszú meg rövid léniák csiszoló meg polírozó papírok itatósok rongyok nyomdai stégek ragasztók árak vegyszerek s a különféle rajzszegek között meg a körzők csőtollak tuskihúzók egy mintázófa (hogy kerül az ide) papírvágó kések zsinegek befőttesgumik enyvezett szalagok szikék és ollók rengeteg szerte-széjjelében és a nagy halom drága merített nyomott vagy színezett bordázott erezett vízjeles egy- vagy többrétegű papír között mi ívben és tekercsben gyűlik itt s a vékony réz a cink az alumínium a finom rostú fa- és a puha linóleumlemezek meg a megszakadsz-belé-nehéz litográf kövek között mondd csak nem kallódott itt el valami kedves?

79


Meghívó (távirat) nyúlj be alulról a villanyóra dobozába vedd ki a kulcsot recével fölfelé dugd a zárba lépj be tapogasd ki a villanykapcsolót indulj előre fordulj balra menj föl a lépcsőn lépd át a felstócolt vakkereteket vigyázz meg ne botolj a posztamensben (elég szűk a hely) menj a rajzasztalhoz told félre a széket ereszkedj négykézlábra húzd ki az asztal alatt tartott mappák közül a harmadikat állj fel oldd ki mindkét rögzítő masnit vedd ki a legfölső lapot vidd a festőállványhoz tűzd föl rajzszöggel (az asztal bal szélén levő hamutartóban mindig van néhány rajzszeg) lépj hátra két lépést ülj le gyújts rá dőlj hátra tedd keresztbe a lábad fújd ki a füstöt és próbáld meg hunyorítva nézni a képet nyomd el a cigarettát (hamutartó a rajzasztal bal szélén) állj föl húzd ki a rajzszögeket a lapot tedd a mappába csomózd vissza a masnikat guggolj le csúsztasd a helyére a mappát kelj fel fordulj meg lépd át a vakkeret stócot menj le a lépcsőn fordulj jobbra oltsd el a villanyt lépj ki az ajtón zárd be (rece felül) a kulcsot hagyd a villanyóraszekrényben (Budakeszi, Felkeszi utca 2.) Útbaigazítás A túlsó végén, ott ahol a kulcsmásoló van meg a díszmadárbolt, vagy mi a bánat, egyszóval valahol ott nyílik jobbra a fasor, a huszonkettes vonalán menj, de az első, vagy talán a második sarkon megint jobb kéz felé kéne elindulnod, aztán balra srégen, (mennyit jártam én arra régen) szóval észak-északkelet az irány, de az is lehet, - várj csak, onnan sütött szembe egyszer, nem jut már eszembe kivel is voltam …a nap, mindegy, legyen északnyugat, és persze azt se felejtsem, hogy végig fölfele lejtsen (a francba ezt a képzavart)

80


az út (na nézd, hogy megzavart, még majd verset írok vagy mi, az iránynak már úgyis annyi, vagy követsz még?) ott egy keresztútnál, a sarkon elereszt, vagy két sarokra inkább a gravitáció, s egy lámpa színjátszó fénykörébe (akkor már sötétülhet) érve, látod, lesz ott egy szürke pad, már talán csak pár évre vagy, s ahogy kijutsz a Tejútra, kérdezz majd meg valakit újra.

MEMENTO FUTURI! (Takáts Márton albumába) Hadd képzeljelek el, ó nyájas olvasó, amint e lapok fölé hajolsz! Kedved támad-e vajon, hogy meglátogasd a különös Várost, elfog-e a vágy, hogy megkeresd a lerajzolt helyszíneket? Képmásom, bús fivérem: tudom, hogy így lesz. Szükségtelen csomagolnod, postakocsira vagy repülőgépre sem kell szállnod, máris ott vagy: ez az a táj, amelyet nem a lábával, az emlékezetével bolyong be a látogató. Meg sem született halottak álmaiból összegubancolt ördögmotollát sodor az alkony a Duna fölött. Az öregapáid által fölhúzott palotákra ükunokáid szemével nézel. Ahogyan az architektúra részletei kopnak, a szobordíszek töredeznek, úgy dagad a kollektív emlékezet. Az amputált harangtornyokban föl-le jár a fantomfájdalom. Az alaprajzig rombolt lakótömbök aurája lelki dimenziókig emelkedik. Egyetlen mítosszá gyűlik az elmúlt és a leendő város. Némely helyszínen a rajzoló alteregója is feltűnik. Semmi álszent pátosz: teszi a dolgát, ahogy mestere, Giovanni Battista Piranesi tette, aki a jövőnek szánt okulásul rézbe metszette az antik Rómát. Takáts Márton az időlénia másik oldalán karcol, ő a múltat tudósítja a jövőről. A jelen nem létezik, legfeljebb ha virtuálisan: csupán a szimmetria tükörlapjaként. A Dunában Rómára látni, a Tiberiszben Budapestre. Memento futuri…. emlékezz a jövőre, olvasó, amikor elindulsz e vedutákban a kifogástalanul, … könyörtelenül megrajzolt enyészpontok iránt.

81


Az idő látképei (Az Idő látképei című animációs film kísérőszövege két hangra. A jövő idejű szöveget női hang, a múlt idejűt férfihang mondja egyszerre jelen időben) „Az idő és a tér valóságos lény: hímnemű és nőnemű. Az idő a férfi, és a tér a nő.” William Blake Olyan lesz majd, mintha akkor kezdődne minden. Először kel föl a nap. És a tenger először vet majd hullámot. Mint láthatatlan fátyol, úgy hull alá, s foglyul ejti a teremtményeket a gravitáció. Az oszlopokon fölkúszik a repkény, az atlaszok megtelnek számozott ábrákkal, s kosztümös seregek parádéznak majd valami százesztendős háborúban. A teraszokat újmódi árnyékok fogják benépesíteni, és megszokja a szem a szimmetriát. Oly valódi és olyan hibátlan lesz az a reggel és olyan, akár az álom, az álom íze, amikor egy másik álomban fölriadva emlékszik még rá az álmodó. Azt mondja majd valaki: perspektíva, valaki más: aranymetszés. És Albrecht Dürer körtefa lapba metszi a rinocéroszt. Mindenki másként fog emlékezni rá, ahányan lesznek, annyiféleképpen adják majd tovább. Ott lesz-e valójában, és ő lesz-e még az? Micsoda szokások, milyen színpadi játék titkos szabályát követi? Miért néz majd szembe és később mért fordul el? Vasárnap lesz talán, egy páratlan számú évben, egy páros évszázadban, és éppen napéjegyenlőség idején. 82


Minden mondatát úgy fogja kezdeni, én... A fényképezőgép keresője közel hozza majd a részleteket, a repedéseket, jelentéktelen apróságok töltik ki a képmezőt. A fölnagyított negatívon ott lesz a kerti hinta, a lépcső, a balluszter babák sora. A teraszokat szabályos kőlapok borítják, és a köveken ugyanazok a fölnyitott könyvek fognak heverni. Honnan bukkannak föl azok a képek, a tudat miféle mélyrétegéből merülnek elő? És emlékszik-e majd valaki a labirintus rejtélyére, és tudja-e folytatni valaki a megkezdett mondatokat? A liftek nem fognak már működni, a napernyőket összecsukják, s az elsuttogott szavak függőben maradnak, mint egy sakkjátszma. Színek nevét soroljuk majd: mindig az ibolyával kezdjük, cián, umbra, okker és égetett sziéna; Fordul majd minden vissza önmagába, S a napóra márványlapján árkot karistolnak a körbeforduló árnyékok. Lesz úgy, hogy odahagyjuk a tárgyakat, megállunk és megérezzük az időt, amely ott lebeg fölöttük. Azt mondom, az idő illata, azt mondod majd, az idő íze, és elhallgatsz vagy meg sem szólalsz talán. A forró teraszok fölött, hol a múlt és a jövő találkozik, a várakozás és az emlékezés magányos koordináta-rendszerében rezegni kezd a levegő, és hunyorogva nézünk majd a leáldozó napba. Érezni fogod, anélkül, hogy megfordulnál, árnyékod megnyúlik mögötted, végigfut a márványlapokon, a park nyírott gyepén, a frissen gereblyézett utak szeszélyes geometriáján, 83


tovább siklik a strandok homokfövenyén és az óceánok lassan lélegző domborzatán. Ott áll már előtted, az átláthatatlan, a megkerülhetetlen fal túloldalára vetítve? Ott áll-e valóban? Vajon tiéd-e még az a magányos sziluett, magadra ismersz-e benne? Ha mozdulsz, ha lépsz, megelőz-e, vagy követni fog? Eltékozolt, eltékozolt idő - ezt mondod majd, vagy hallgatsz és keresel egy szót, egy pontos kifejezést, amelyet nem tudhatnak a halottak addig, amíg élőnek nevezik őket. Egy túlhajtott csap csöpögni kezd, lehull egy nagy levél, és egy lapát fűrészpor elég, hogy felitassa majd a vért. Az álom örökös jelenideje lesz, kezdet nélküli és vég nélküli képsor, összefüggések és hierarchia híján, akárha egy különös filmben volnánk szereplők. Az idő nem fog létezni, a tér sem létezik majd, mindkettő csupán egy szertartás része lesz, egy megállapodás, valami különös játékszabály, melynek eredetére már nem emlékszik senki sem. A teremtés szünetelni fog. Nem jön még el, aki majd nevet ad neki. *

*

*

Olyan volt épp, mintha akkor kezdődött volna minden. Először kelt föl a nap, És először vetett hullámot a tenger. Akár egy láthatatlan fátyol, úgy hullt alá a gravitáció, hogy foglyul ejtse a teremtményeket.

84


Fölkúszott az oszlopokon a borostyán, az atlaszok számozott ábrákkal lettek tele, és kosztümös hadak parádéztak a százéves háborúkban. A teraszokat szokatlan árnyékok rajzolták tele, és a szem megtanulta a szimmetriákat. Olyan valódi és oly hibátlan volt a reggel, akár az álom, épp olyan, az álom íze, ahogy egy másik álomban ébredve visszaréved rá az álmodó. Azt mondtuk, perspektíva, vagy talán aranymetszés. Albrecht Dürer körtefa lapba metszette a rinocéroszt. Mindenki másképp mesélte el, és más módon gondolt vissza rá később mindegyik résztvevő. Ő volt-e az, és ott volt e tényleg? Milyen elfelejtett szokások, miféle színpadi játék rítusát követte vajon? Mért fordult el és miért nézett azután szembe? Talán épp vasárnap volt, egy páros évben, egy páratlan évszázadban, egy elfelejtett napfogyatkozás idején. Mindegyik mondatát úgy fejezte be; te. A teleobjektív közelebb hozta a részleteket, a repedéseket, jelentéktelen apróságok töltötték ki a képmezőt. A kinagyított képeken ott volt a pad, egy elfelejtett nyugágy, s a végtelen lépcsők sora. A teraszokat faragott kőlapok fedték, s a köveken bezáratlanul feküdtek ugyanazok a könyvek. Honnan merültek föl azok a képek, az emlékezet milyen mélységéből bukkantak elő? És ismerte-e még valaki az útvesztő titkát, s képes volt-e vajon folytatni a félbeszakadt mondatokat valaki? 85


A liftek már nem jártak, összecsukták a napernyőket, s a csöndek közé zárt szavak függőben maradtak, akár egy sakkjátszma. Színek nevét soroltuk, ibolya, okker, kobalt, égetett sziéna, s az utolsó mindig az umbra volt. Visszatért minden önmagába, és az órák márványlapjain árkot vájt a folyvást önmagába visszaforduló idő. Volt, hogy a könyveket odahagytuk, álltunk csak és éreztük a csöndet, amely fölöttük szállott. Azt mondtad, a csönd szaga, azt mondtam, a csöndnek íze van, és elhallgattam, vagy meg sem szólaltam talán. Az üres teraszok fölött, ahol a múlt és a jövő találkozott, az emlékezés és a várakozás magányos szálkeresztjében forrón remegett a levegő, és hunyorogva néztük a vakító naplementét. Érezted, anélkül, hogy hátranéztél volna, árnyékod megnyúlt, végigsiklott a márványburkolaton, a kert gyepszőnyegén, az utak aszfalthálóján, továbbfutott a tengerpartok homokfövenyén, és az óceánok lassan mozduló óriás mellkasán. Ott állt-e vajon előtted annak a falnak a másik oldalára vetülve? Tiéd volt-e valóban az a magányos árnyék, magadra ismertél-e benne? Ha mozdultál, ha léptél, követett-e, vagy megelőzött? Eltékozolt idő – ezt mondtad –, eltékozolt, és egy szót kerestél mindhiába, egyetlen szót, egy kimondhatót, amelyet nem ismerhetnek a halottak, amíg élőnek hívják őket. Tovább folyt az elfagyott kerti csap, egy levél lehullt, s egy lapát fűrészpor elég volt, hogy feligya a vért.

86


Az álom örökös jelenideje volt, kezdet nélküli és befejezés nélküli képsor, hierarchia és összefüggések híján, mintha egy művészfilmnek lettünk volna elfelejtett szereplői. A tér nem létezett, az idő sem létezett, mindkettő csak valami különös szertartás része volt, egy titkos megállapodás, vagy játékszabály, melynek eredetére már senki sem emlékezett. A teremtés éppen szünetelt Nem érkezett még el, aki nevet adjon neki.

Négysoros Mennyi időt hoz a sors még, nem tudod, ó de e vers pont négy soros, és ami jön, ennyivel épp rövidebb. Azt se kutasd a halál odaát, hogy mennyire hosszú: ezzel a négy sorral nyúlik a hossza tovább.

Kísérlet az idő visszafordítására Pontosan ilyen volt ez a papír éppen, csak persze üres volt és fehér egészen, képzeld most el úgy, hogy nincs is rajta semmi, ezt a nyolc sort kéne róla csak levenni, kiradírozni, vagy elfújni, lerázni, le nem írttá tenni és ki sem találni, ezt az ötvennégy szót, kétszázhatvan betűt: hogy visszafordíthasd az eljátszott időt.

87

Orosz istván körzővel rajzolt viz  

Orosz István 2008-ban a L'Harmattan Kiadónál megjelent Körzővel rajzolt víz című verseskötetének bővített változata

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you