Page 1

Észrevételek a Mérték Médiaelemző Műhely „A médiapiac szabályozása” című vitaanyagára A bevezető tételek között szereplő mondat - “Szabályozási elképzeléseinket ezért nem az elméletileg ideális megoldásokhoz, hanem a piaci realitásokhoz és tapasztalatokhoz igazítottuk.” - fontos behatároló állítás. Az anyag egésze, a kiemelt területek mind azt sugallják, hogy szemben a korábban elkészült vitaanyagokkal itt alapvetően a jelenlegi szabályozási rendszer szükséges korrekcióiról olvashatunk. Lehet, hogy ez egyszerűen abból következik, hogy a mostani rendszer néhány alaplogikája megfelel az aktuális elvárásoknak (pl. az ágazati szabályozás célja nem elsősorban gazdasági megfontolásokra, hanem a pluralizmust biztosító elvárásokra épít, a piaci részesedés alapú megközelítés működőképes), ami pedig nem (pl. hatóság szerepe, a különböző médiapiacokon átnyúló koncentráció korlátozása) ésszerű lépésekkel javítható. Ugyanakkor úgy érzem – és az anyag ebben inkább csak megerősít – hogy a szerzők számára is talán ez a leginkább „bizonytalan” szöveg. Nem abban az értelemben, hogy ami leíródott, az ne lenne szükséges, adekvát, megfelelő, hanem abban az értelemben, hogy vajon mindent számba vettünk-e, elegendően széles látókörű-e az elemzésünk. „Összességében az elmúlt években a magyar médiapiac megítélésünk szerint igen kedvezőtlen irányba fejlődött. A fenti folyamatok mind a gazdasági fenntarthatóságot, mind a plurális médiarendszer működését veszélyeztetik.” Az állítás igazságában nem kételkedve, az azt megelőző leírást kevéssé áttekintőnek érzem. Hiányzik egy valóban az alapokat áttekintő piaci elemzés, amely választ adhatna arra a kérdésre: melyek azok az elemek a kialakult piacon, amelyekhez mindenképpen hozzá kell nyúlni. Lehet ugyanis, hogy a status quo érintése nélkül a „kedvezőtlen irány” nem változtatható meg. Azaz, hogy szabályozási kérdés-e (szerintem igen) a piac „egyszeri” újrarendezése. Lehet, hogy a magyarországi médiapiac kialakulása utáni piaci szerkezet, a mai technikai (kínálati) változások miatt maga tudja korrigálni a kialakult anomáliákat, de lehet, hogy ehhez állami (szabályozói) beavatkozás lesz szükséges. Véleményem szerint szükséges a piac főbb szegmenseit egyenként végigelemezni, az elemzéseket rögzíteni és annak alapján esetleg korrigálni is az itt leírtakat. Olyan elemzésekre gondolok, amelyek végigviszik, hogy pl. milyen hatása volt (van, lesz) a televíziós piacon a két nagyjából hasonló eséllyel induló és párhuzamosan futó nagy kereskedelmi csatornának. De ugyanezt el kell végezni a rádiós kereskedelmi piacon is. Elemezni a helyi médiumok piaci lehetőségeit, és szisztematikusan végigvinni a nem nyereség orientált alapon működő médiumok helyét a piacon belül. És persze nem utolsó sorban a terjesztői piac elemzése sem maradhat el, hiszen – tudomásom szerint – nem tudjuk a digitális átállás következtében előálló új helyzetet, az ebbe ölt közpénz mértékét, a monopolhelyzetben lévő földfelszíni platform szerepét, működési logikáját. Azaz, hogy a jelenlegi kínálati oldal milyen módon szolgálja a működő piac, a plurális tájékozódás lehetőségeit a „végtelenül kicsi” magyarországi piacon. Azt hiszem, hogy amit


értünk, ismerünk a piacról (az erről okoskodók), az kevéssé hozható összefüggésbe a plurális tájékozódás lehetőségével, amit viszont ez utóbbiról tudunk, az kevéssé érthető a piaci logikában. Végülis az vizsgálandó, hogy, az AB által kimondott külső pluralizmus megvalósulása valóban megtörtént-e, működőképes-e. Véleményem szerint a médiapiac szabályozása nem értelmezhető anélkül, hogy ne foglalkoznánk az alapvető üzleti modellek működésével. Ameddig hivatalból követni tudtam, az ORTT-hez érkezett információk kapcsán szinte az egész magyarországi tartalom előállítói piac – a közlések szerint - veszteséges volt, az RTL-t és egy idő után a Slágert leszámítva valamennyi szereplő csak a „tulajdonos bőkezűsége”, „áldozatvállalása” miatt volt képes működni. Ehhez képest – a mérethez viszonyítva pedig biztosan – nagyon sok szereplő volt jelen a piacon és kevés, a működést beszüntető csődről tudunk. Noha már akkor is tudtuk, hogy többféle finanszírozási modell létezik, ezek valós működéséről, piaci arányairól és így hatásairól szinte semmit nem tudtunk. Ugyanakkor a médiapiacon – az információk szerint - nyereségesen működő terjesztői oldal lényegében kívül maradt a szabályozási körön, és noha egyre inkább érzékelhetővé vált, hogy egy fajta pluralitás (szereplők mennyisége) kizárólag az ő szándékaik, megfontolásaik szerint működik. A szabályozás és a hatóság lényegében csak nézte az itt történteket és lehet, hogy ennek eredményeként, azaz a beavatkozás hiányaként, de ez a szegmens működőképes és a gazdasági verseny hozadékaként, a várakozásokhoz képest működőképes volt. A korábbi médiahatóság számára a piac egy ismeretlen, kezelhetetlen, ily módon végül is figyelmen kívül hagyható entitás volt. A piaci elemek a médiapolitikai célkitűzéseket rongáló hatásként jelentek meg, így a testület vagy küzdött ellenük vagy csak egyszerűen nem vett tudomást róla. A magas műsorszolgáltatási díj elutasítása (országos kereskedelmi televíziók pályáztatása) vagy éppen elfogadása (országos kereskedelmi rádiók második pályáztatása) rövidtávú politikai (pártpolitikai) érdekek mentén és nem gazdasági racionalitás, valós piaci elemzés mentén történt. A gazdasági válságra a hatóság gyakorlatilag nem reagált, a fixdíjas rendszer hibáit nem korrigálta, a digitális átállás piacalakító hatására nem készült.. A jelenlegi hatóság ebből a szempontból vélhetően folytatja a korábbi gyakorlatot, a piacot érintő döntések elsősorban politikai motiváció mentén születnek, nyilvánosan vállalható médiapolitikai megfontolások, piaci elemzések és ebből levont következtetések a döntéshozatalban nem jelennek meg. Mindez azt a meggyőződést erősíti bennem, hogy a hatósági felügyelet kapcsán korábban leírtakat újra megismételjem: a piacfelügyeleti feladatokat (ideértve valamennyi mostani anyagban tárgyalt kérdést) a Versenyhivatal mellett működő speciális „média versenytanács”-ra bíznám. A döntésekhez szükséges információk alapja ugyanis piacelemzésen, piacismereten,


piaci mechanizmusok ismeretén kell, hogy alapuljanak és ezeket kell „átszűrni” médiapolitikai szempontokkal. Nem a médiahatóság kirándul a piacfelügyelet felé, hanem a piacfelügyelet beépít speciális médiapolitikai szempontokat is. Amúgy ez utóbbira komoly szükség lenne, mert az általam ismert versenyhivatali elemzések finoman szólva is kevéssé vették figyelembe a médiapolitikai szempontokat. Szűkebben a leírt javaslatokhoz kapcsolódva… 1. Kereszttulajdonlás – fontosnak tartom a kereszttulajdonlás tilalmának újbóli beépítését a szabályozási rendbe. Azt képzelem, hogy pl. a lappiacon jelenlévő több jelentős szereplő hozzájárul a plurális tájékozódás lehetőségeihez és pl. ennek a szektornak az elválasztása más hordozóktól segítette a kívánatos cél elérését. Persze osztom azt is, hogy ezt alapos elemzés (ideértve a piaci szereplők véleményét is) kell, hogy megelőzze, de pl. az új médiaszabályozás, ami az én korábbi várakozásaim szerint a nyomtatott sajtó területén is rendezte volna a monopol ellenes rendet, ezt teljesen mellőzte, azaz, egy új rendnek valamennyi szegmens esetében végig kell gondolnia és vinnie a kereszttulajdonlás lehetséges korlátozásait, ennek előnyeivel és hátrányaival. A korábbi szabályozás nem pusztán tulajdonosi szinten foglalkozott ezzel, hiszen pl. a szponzoráció területén is figyelt az ilyen típusú összefogásra. A mai magyarországi helyzet azonban teljesen elengedte ezt a problémakört és ez azthiszem bizonyíthatóan rongálja a pluralizmus lehetőségeit és visz el a „megfelelő tájékoztatás” irányába. 2. Nagy kérdés, hogy a kívánt cél a mai politikai, kulturális közegben megvalósítható-e a hazai szereplők preferálásával vagy inkább a külföldi (a hazai politikai erőktől független) szereplők jelenléte biztosítja ezt. Az illegitim háttéralkuk a piaci szereplők teljes kiszolgáltatottságát mutatják, és nem tudom, hogy ez szabályozási eszközökkel befolyásolható-e. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az igazán tőkeerős és piacilag is jól működő szereplők ugyanúgy ki vannak téve ennek, mint a gyengébbek. A felháborodáson túl végig kellene gondolni, hogy a legitim eszközrendszer hathat-e egyáltalán az illegitim folyamatokra, alkukra. Ha nem, akkor talán a szabályozórendszer finom megoldásai is inkább „visszafelé sülnek el”, hiszen a legitim szerepvállalókat sújtják, az illegitimeket pedig nem érintik. 3. Mindenképpen fontos az állami források rendezése. Ezen belül evidensen a közszolgálat európai normáknak megfelelő szabályozása (erről ebben az anyagban nem esik szó, pedig ez kőkeményen piaci kérdés, hiszen a pl. feltételezésem szerint az egész kereskedelmi televíziós iparágban képződő bevételek összege nem nagyon tér el a közszolgálatra fordított állami pénzektől. A reklámpiacon való állami részvétel azt képzelem viszonylag könnyen megoldható szabályozási szinten. Az államot ki kell tiltani erről a piacról! (Úgy vélem az Eu-s támogatások kapcsán megjelenő elvárások is megoldhatóak úgy, hogy ezt ne a központi állami szervek intézzék.) Ezt piaci szempontok, de tartalmi szempontok is szükségessé teszik. A reklám szlogenek politikai kultúrába való beépülése a közéleti vita megcsúfolásának koronája.


4. A helyi nyilvánosság újra gondolása területén fontos a kereszttulajdonlás rendezése. Az erre vonatkozó régi médiatörvénybeli szabályt már az ORTT sem tudta/akarta alkalmazni, de ez szintén olyan adósság, amit meg kell oldani. A helyi politika, önkormányzat kitiltása a helyi médiavilágból lehet, hogy finanszírozási nehézségeket okoz, benntartása viszont a résztvevők pénzelésén túl a helyi tömegmédiumokban megjelenő nyilvánosság korlátozását jelenti. Talán ehhez kapcsolódik az anyagban említett közösségi rádiózás újragondolása is. A leírtakhoz képest is én másképpen gondolom újrarendezni ezt a területet. A „szabad” és a „nonprofit” szavakból indulnék ki, azaz annak a lehetőségéből, hogy az értékesnek tekintett frekvencia világban is van olyan terület, ahol nem piaci megfontolások, nem a médiapolitika nagyobb összefüggései jelennek meg, hanem pusztán az egyének, közösségek számára biztosított megszólalás lehetősége. Ez szimbolikusan is fontos a szólásszabadság megvalósulása szempontjából és ténylegesen tágítja (a sok párti megközelítésből kiveszi) a plurális tájékozódás lehetőségét. Nem zárnám ki annak a régi megoldásnak a leporolását, amely a frekvenciatartomány egy meghatározott részét elkülönítené erre a célra és ennek kezelését (ideértve a konfliktusokat is) önszabályozó szervezetre bízná. 5. A frekvenciaterv egy rugalmas dolog, mert az adott pillanat függvényében alakul. Nem lenne ilyen torz a mai piac, ha a HIF annak idején nem úgy tervez, hogy minden 30.000 fő feletti település kap egy önálló frekvenciát. (Pl. ésszerű méretű budapesti frekvenciát úgy lehetett elérni, hogy egy az eredeti frekvencia tervben szereplő kisvárosi frekvencia vételkörzetét – ahol történetesen nem is működött rádió – csökkenteni kellett.) Olyan frekvencia tervnek van realitása, amelyik a jelenlegi kiosztás alapján végig (és újra) gondolja, hogy hol, mit kellene változtatni. A jelenlegi rendszerben a terjeszkedés lehetősége a hatóság korlátozott képességét korrigálja a piac működésében. Vannak jobban és rosszabbul működő szereplők, de ez az osztásnál nem derül ki csak a működésben. Vannak ésszerű, pici logikát is megjelenítő összekapcsolódások, de ezeket a hatóság nem biztos, hogy úgy tudja belőni, mint a szereplők. Az elnyert frekvenciák későbbi átalakítása, összekapcsolása ugyan valóban növeli a hatósági önkény esélyét, ugyanakkor korábban az egyetlen eszköznek bizonyult arra, hogy a piaci szereplők, saját piaci érdekeik mentén alakítsák a működő piac egészét, hatékonyabbá, gazdaságosabbá, jobban működővé tegyék.

Budapest, 2013. december 11.

Timár János

Timar janos velemeny piacszabalyozas  
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you