Vuoden 1956 kasvoja ja kohtaloita - unkarilaisia ja suomalaisia x 1956-os arcok és sorsok

ÖRS CSETE GÁBOR RICHLY

VUODEN 1956 KASVOJA JA KOHTALOITA UNKARILAISIA JA SUOMALAISIA

1956-OS ARCOK ÉS SORSOK MAGYAROK ÉS FINNEK

ÖRS CSETE – GÁBOR RICHLY

VUODEN 1956 KASVOJA JA KOHTALOITA ‒ UNKARILAISIA JA SUOMALAISIA 1956-OS ARCOK ÉS SORSOK – MAGYAROK ÉS FINNEK

Copyright © Docendo Oy 2016, Örs Csete (valokuvat ja Unkarissa tehdyt haastattelut | portréfotók és magyarországi interjúk), Gábor Richly (Suomessa tehdyt kaastattelut ja historiallinen tausta | fin­nországi interjúk és történelmi tanulmány) Käännös | Fordítás © Minnamari Pitkänen, Gábor Richly Kansi, layout ja taitto | Könyv- és címlapterv Harri Taskinen & Örs Csete Kiitämme Ottilia Kovácsia unkarinkielisten ja Anna Tarvaista suomenkielisten tekstien tarkistuksesta, sekä Sonja Laitista käsikirjoituksen muokkauksesta ja tarkistuksesta. | Köszönjük Kovács Ottiliának, Sonja Laitinennek és Anna Tarvainennek a szöveggondozásban nyújtott segítségüket.

Teoksen julkaisemista ovat tukeneet Unkarin kulttuurirahasto ja Vuoden 1956 kansannousun 60. merkkivuoden muistolautakunta. | A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap és az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.

Kirjaa voi tilata kustantajalta | A könyv megrendelhető a kiadónál Docendo Oy Ylistönmäentie 24 40500 Jyväskylä Finland +358-44-7270 250 info@docendo.fi www.docendo.fi ISBN 978-952-291-303-6 Painettu EU:ssa 2016 | Nyomtatva az EU-ban 2016-ban

SISÄLLYS − TARTALOM

Esipuhe, 7 Előszó Kasvoja ja kohtaloita, 11 Arcok és sorsok Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa, 125 1956 Magyarországon és Finnországban Kronologia, 149 Kronológia Kirjallisuutta aiheesta, 157 Javasolt irodalom

ESIPUHE ELŐSZÓ

8 | Esipuhe

K

aksi vuosikymmentä olen valokuvannut budapestiläisiä vuoden 1956 vapaustaistelijoita. Kuvausten ohessa olen keskustellut kuvattavien kanssa ja tallentanut heidän tarinoitaan.

Työni yhteydessä olen päässyt tutustumaan myös sellaisiin Unkarin ulkopuolella asuviin ihmisiin, jotka osoittivat kukin tahoillaan tukensa Unkarin kansannousulle ja ryhtyivät auttamaan maasta paenneita. Ystävämme vuodelta 1956 -projektin puitteissa ikuistin ensin puolalaisten ja italialaisten tarinoita, minkä jälkeen päädyin Suomeen vuonna 2015. Kuvaustilanteen aikana onnistuimme yhdessä historioitsija Gábor Richlyn kanssa tallentamaan yksittäisiä tapauksia ja kokonaisia kertomuksia avun, ystävyyden ja solidaarisuuden eri muodoista. Joukossa oli niitä, jotka olivat järjestämässä sympatiamielenosoituksia, ja niitä, jotka keräsivät rahaa, paperia tai lumppuja Unkarin Punaiselle Ristille. Toiset luovuttivat verta, toiset valmistivat haavasiteitä haavoittuneille. Oli niitä, jotka lausuivat runoja, ja niitä, jotka kirjoittivat runoja. Syntyipä Unkarin kansannousun innoittamana jopa yksi oopperakin. Unkarilaisten ja suomalaisten valokuvista koostuva näyttelyni avattiin Unkarin kulttuuri- ja tiedekeskuksessa Helsingissä 23. lokakuuta 2015. Näyttely on kiertänyt tämän jälkeen myös muualla Suomessa. Kansannousun 60. muistovuonna vuoden 1956 vapaustaistelijoita ja heidän Unkarin ulkopuolella asuvia ystäviään esittelevä valokuvasarjani tulee esille Budapestiin.

Hankeen kotisivulla www.1956.hu voi tutustua muihinkin valokuviini.

Tämä kansannousun muistovuodeksi valmistunut kirja pitää sisällään tarinoita ja valokuvia, jotka on tallennettu neljäntoista Suomessa ja neljäntoista Unkarissa tehdyn haastattelun yhteydessä. Koska kyseessä on kaksikielinen kirja, on tarinoita siis yhteensä 56. Haluamme kirjallamme kunnioittaa vuoden 1956 vapaustaistelijoita, kansannousun kukistumisen jälkeisen ”kurinpalautuksen” uhreja sekä suomalaisia ystäviämme. Haluamme osoittaa kunnioitustamme myös niille unkarilaisille ja suomalaisille, jotka olivat kansannousun puolella mutta joita emme päässeet tai ehtineet tapaamaan.

Haastatteluihin tavoitettujen, aivan tavallisten ihmisten tarinoiden kautta paljastuu, että vaikka kansannousu kukistettiinkin, se sai lukuisissa maissa aikaan laajamittaisen liikkeen kansannousun ja sen pakolaisten auttamiseksi. Tämä oli kieltämättä pieni mutta silti olennainen osa sitä maailmanlaajuista tapahtumaketjua, jonka seurauksena sosialismiksi kutsuttu historiallinen kokeilu saatiin viimein päätökseensä.

Haluaisin kiittää unkarilaisia ja suomalaisia haastateltaviani heidän osoittamastaan luottamuksesta.

Budapestissä 16. kesäkuuta 2016 Pääministeri Imre Nagy’in teloituksen muistopäivänä Örs Csete

Előszó | 9

K

ét évtizede fotózom az egykori ötvenhatos budapesti fegyvereseket, s amíg fotózok, beszélgetek velük, és fotóalanyaim életútját is rögzítem. Munkám során kapcsolatba kerültem olyan külföldiekkel is, akik a saját országukban segítették a magyar forradalom, illetve a menekültek ügyét. Az Ötvenhatos barátaink projekt keretében először lengyeleket és olaszokat örökítettem meg, majd 2015-ben Finnországba is eljutottam.

A fotózások alatt Richly Gábor történész közreműködésével sikerült egy-egy gesztust, történetet is felidéznünk a segítség, a barátság, a szolidaritás változatos formáiból. Volt, aki szimpátiatüntetést szervezett, volt, aki a Magyar Vöröskereszt számára gyűjtött pénzt, papírt vagy rongyot. Mások vért adtak, kötszert készítettek a sebesülteknek.

Voltak, akik verset szavaltak, és voltak, akik verset írtak. Még egy finn opera is született, amit a magyar forradalom ihletett. Magyarokat és finneket ábrázoló fotóimból 2015. október 23-án kiállítás nyílt a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központban. A kiállítási anyagot ezután több finn városban is bemutatjuk. Az ötvenhatos fegyvereseket és külföldi ötvenhatos barátainkat bemutató portré­ sorozatom a forradalom 60. évfordulóján Budapesten lesz kiállítva. A projekt internetes felületén, a www.1956.hu oldalon további 56-os portré­fotóim is megtekinthetők.

A kötet tizennégy magyarországi és tizennégy finnországi interjú során született portrékat és történeteket tartalmaz. Kétnyelvű kiadványról lévén szó, ez 56 történetet jelent. A könyvvel az egykori

fegyveresek, a megtorlás áldozatai és finn barátaink előtt kívánunk tisztelegni. Valamennyi magyar és finn előtt, akik a forradalom oldalán álltak: azok előtt is, akikhez nem juthattam el, illetve akik már nincsenek közöttünk. A még közöttünk élő hétköznapi szereplőkön keresztül megmutatkozik, hogy bár a forradalom ügye elbukott, számos országban mégis cselekvések sora indult meg a forradalom és a menekültek megsegítésére. Ez kétségtelenül egy apró, de lényeges csavarja volt annak a világméretű folyamatnak, amelynek következtében a szocializmusnak nevezett emberi kísérlet végül elbukott.

Köszönet illeti magyar és finn interjúalanyaimat a bizalmukért.

Budapest, 2016. június 16-án, Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének napján Csete Örs

KASVOJA JA KOHTALOITA ARCOK ÉS SORSOK

12 | László BALÁZS

BALÁZS László Juuri se minun heittämäni pullo tipahti suoraan ryssien tankin ilmanvaihtokanavan eteen. Samalla hetkellä kundit ampuivat. Kuului vaan jumalaton räjähdys!

Pontosan a ruszki harckocsi levegőszívó torkához esett az egyik benzines üveg, éppen amit én dobtam. A srácok rálőttek. Marha nagy robbanást hallottunk!

Syntynyt Budapestissä 1945. Kävi ennen kansannousua peruskoulua, osallistui taisteluihin lapsena Corvinin aukiolla ja loukkaantui lievästi. Välttyi syytteiltä kansannousun jälkeen ja työskenteli myöhemmin sekatyöläisenä ja lämmittäjänä. Työkyvyttömyyseläkkeellä, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1945-ben született Budapesten. A forradalom előtt általános iskolai tanuló, majd gyermekként harcolt a Corvin közben, könnyebben megsebesült. A forradalom után megúszta a számonkérést, később segédmunkásként, fűtőként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, rokkantnyugdíjas.

BALÁZS László | 13

14 | László BALÁZS

S

ynnyin maaliskuussa 1945. Meitä vuonna –45 syntyneitä penskoja asui Drégely-kadulla seitsemäntoista. Iltapäivisin me pelasimme räsypallolla jalkapalloa. Sitten eräänä päivänä puhkesi vallankumous. Se taisi olla illansuussa, kuuden tai seitsemän aikoihin. Ihmiset tulivat pitkin Mester-katua ja huusivat: ”Vallankumous on puhjennut, nyt on vallankumous! Kommunismi on kukistettu, turvallisuusjoukkojen miehet on nitistettävä!” Näin he sananmukaisesti huusivat. ”Venäläiset tulee häätää ulos maasta, vapaus ja itsenäisyys Unkarille!” Ihmisjoukko eteni kohti Kaarikatua. Me lopetimme pelaamisen siihen ja lähdimme mekin Kaarikadulle päin. Kävelimme ihmisjoukon mukana Mester-kadun päähän.

Mester-kadun kulmassa, ratikoitten 20 ja 30 päätepysäkillä seisoi ambulanssi. Sieltä jaettiin aseita.

Ympärille oli kerääntynyt naisia, miehiä ja nuoria kloppeja. Siellä oli kranaatteja, konepistooleita ja pyssyjä. Yksi raskaana oleva nainen käski meidän mennä kotiin, sanoi, että me olemme vielä lapsia, ei meidän kannattanut puuttua tähän, saamme vielä kotona korvillemme.

Sanoin yhdelle kaverilleni: ”Tule, mennään katsomaan mitä Kaarikadulla tapahtuu!” Me pysähdyimme Corvinin leffateatterin kohdalla.

Vanhemmat kundit käskivät meidän painua hemmettiin. He sanoivat, että täällä taistellaan kovaa

ja meille voi käydä huonosti. Me esitimme muka lähtevämme pois, kiersimme ringin ja menimme takaisin. Leffateatterin aulassa, narikan tiskillä oli kauhea määrä Bambi-limsapulloja. Joimme muutaman.

Joitakin päiviä myöhemmin menimme kaverin kanssa yhden Kaarikadulla sijaitsevan talon ullakolle. Siellä oli kattoparruja, pölyä ja kaikenlaista rojua. Huomasimme, että ihan ullakon päädyssä kattotiilet oli siirretty sivuun, ja siinä raivatussa kohdassa katon reunaa makasi viisi tai kuusi kundia. He sanoivat meille vain: ”Hei jätkät, jos ryssät tulee tankkien kanssa, heittäkää niitä noilla bensapulloilla, jotka on tuolla pyykkikorissa! Me sitten ammutaan.” Näimme, että ryssät olivat tulossa Petőfi-sillalta päin hyvää vauhtia, mutta kun ne pääsivät Tűzoltó-kadun kulmassa olevan talon eteen, ne hidastivat. Ne ampuivat ympäriinsä kuin hullut. Sitten yksi pojista huusi: ”Nyt!” Pullot melkein paiskautuivat toisiinsa ilmassa, ja vain jumala tietää miten, mutta juuri se minun heittämäni pullo tipahti suoraan tankin ilmanvaihtokanavan eteen. Juuri samalla hetkellä kundit ampuivat.

Kuului vaan jumalaton räjähdys! Tankin ovi oli auki, ja myös sieltä tuli ulos lieskoja – saattoi nähdä, kun liekit vain hulmahtivat ulos. Kaikki, jotka siellä tankissa olivat sisällä, paloivat poroksi. 

BALÁZS László | 15

1945

márciusában születtem. Tizenheten laktunk �45-ös srácok a Drégely utcában. Rongylabdával futballoztunk délutánonként. Egyszer csak kitört a forradalom. Délután lehetett már, hat-hét óra tájban. Jöttek az emberek a Mester utcán, és kiabálták: – Kitört a forradalom, forradalom van! A kommunizmus megbukott, az ávósokat ki kell nyírni! – így, szó szerint.

– Az oroszokat ki kell zavarni a hazából, szabadságot Magyarországnak, függetlenséget! – Ment a tömeg a Körút felé. Abbahagytuk a focizást, és én meg a haverom elindultunk a Körút irányába. Végigmentünk a Mester utcán a tömeggel.

A Mester utca sarkán, a húszas és harmincas villamos végállomásánál állt egy mentőautó. Körülötte nők, férfiak, fiatal srácok, fegyvert osztogattak.

Volt ott gránát, géppisztoly, puska. Az egyik terhes nő ránk is szólt, hogy menjünk haza, gyerekek vagyunk, ne avatkozzunk bele, mert otthon kapunk a pofánkra.

Mondtam az egyik haveromnak: – Gyere, menjünk el megnézni, hogy mi van a Körúton! – A Corvin mozinál álltunk meg. Az idősebb srácok ránk szóltak, menjünk a fenébe innen, mert itt nagy harcok vannak, bajunk eshet. Úgy tettünk, mintha elmennénk, tettünk egy kört, és visszamentünk. A mozi előcsarnokában egy ruhatári pulton rengeteg Bambis üveg volt. Ittunk belőlük.

Néhány nappal később a haverommal felmentünk az egyik körúti ház padlására. Padlásgerendák, por, mindenfelé limlomok. Arra lettünk figyelmesek, hogy a padlás szélén a cserép föl van szedve. A kiszélesedett csatornában öt-hat srác feküdt. Csak annyit mondtak: – Srácok, ha jönnek a ruszkik tankkal, dobjátok rájuk a benzines üvegeket, ott vannak a ruháskosárban! Mi tüzelünk. – Látjuk, jönnek a ruszkik a Petőfi hídról, jó svunggal, de amikor elértek a Tűzoltó utca sarka előtti házhoz, akkor lelassítottak. Forgott a torony. Úgy lőttek, mint az őrültek. Akkor az egyik srác elkiáltotta magát: – Most! – Szinte egymást keresztezték az üvegek, és az Úristen tudja, hogy volt, de pontosan a levegőszívó torokhoz esett az egyik benzines üveg, éppen amit én dobtam le. A srácok abban a pillanatban rálőttek a harckocsira. Marha nagy robbanást hallottunk! Ki volt nyitva a torony ajtaja, és onnan is jött ki a láng, lehetett látni, ahogy a láng kicsap! Mindenki megégett, aki bent ült a harckocsiban. 

16 | István BÍRÓ

BÍRÓ István Suomesta tuli minulle uusi kotimaa. Se perustui yksinomaan siihen, miten suomalaiset suhtautuivat minuun ja rakastivat minua sen takia, että satuin olemaan unkarilainen.

Fent északon, Kittiläben is különleges érdemnek számított, hogy magyar voltam! Finnországban új hazát találtam. Olyan hazát, ami fenntartás nélkül elfogadott.

Syntynyt Budafokissa 1929. Kansannousun aikaan vastavalmistunut agronomi, innosti runonlausunnallaan kaduilla mieltään ilmaisevia unkarilaisia. Päätyi haavoittuneena Itävallan kautta Italiaan, josta muutti Suomeen. Meni naimisiin suomalaisen kirjeenvaihtotoverinsa kanssa. He saivat kolme tytärtä, yhdeksän lastenlasta ja kuusi lastenlastenlasta. Uudisti Lapin maataloutta Kittilän maatalousoppilaitoksen johtajana. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä. Haastateltiin erinomaisen kielitaitonsa vuoksi sekä unkariksi että suomeksi.

1929-ben született Budafokon. A forradalom idején frissen végzett agronómus, szavalataival lelkesítette az utcára vonuló magyarokat.

Sebesülten került Ausztriába, majd Olasz­ országba, innen emigrált Finnországba. Finn levelezőpartnerét feleségül véve három lányuk, kilenc unokájuk és hat dédunokájuk született.

A kittiläi mezőgazdasági iskola igazgatójaként a lappföldi mezőgazdaság megújítója. Jelenleg Helsinkiben él, nyugdíjas. Kiváló nyelvtudásának köszönhetően az interjút mindkét nyelven elkészít­hettük vele.

BÍRÓ István | 17

18 | István BÍRÓ

K

aposvárissa 24. lokakuuta keskipäivän tienoilla pääkadulla noin 40-vuotias mies ilmestyi keskelle ajoväylää hienon Unkarin lipun kanssa, sellaisen lipun, jossa ei ollut kommunistista vaakunaa lipun keskellä. Mitä tämä mies olikaan riskeerannut, kun hän piilotti ja säästi sen lipun ja uskoi, että varmaan vielä tulee päivä, jolloin sitä tullaan tarvitsemaan! Tämä mies läksi liikkeelle lippuansa heiluttaen, ja kovalla, kovalla äänellä kehotti kadulla liikkujia liittymään tähän mielenosoitusmarssiin.

Ihmisiä siirtyi jalkakäytäviltä ajoradalle koko ajan lisää, porttikongeista, joka puolelta. Väki lisääntyi ja lisääntyi, ja varmasti paljon yli 10 000 heitä oli silloin, kun mielenosoitusmarssi saapui Kaposvárin kasarmin edustalle. Kasarmin portit avautuivat yhtäkkiä, ja ne, jotka seisoivat lippumiehen kanssa etujoukoissa, uhmasivat sieltä lähestyvää panssaria.

Kun panssari oli noin kymmenen metrin matkan päässä, se yhtäkkiä pysähtyi. Mielenosoittajat olivat hetken hiljaa, ja sitten alkoi kauhea huuto: ”Sanokaa, kenen puolella te olette. Unkarin kansan puolella, vai Neuvostoliiton!” Hetken päästä avautui panssarin yläluukku, ja sieltä ilmestyi unkarilainen upseeri ja sanoi: ”Olemme teidän puolellanne. Ei tarvitse pelätä, emme aio ampua.” Mikään ei ole vaikuttanut minuun yhtä paljon kuin tämä tapaus.

Kymmenen vuoden jälkeen ensikosketus vapauteen! Ensimmäinen kosketus siihen, että ihmiset uskaltavat sanoa, mitä ajattelevat.

Osallistuin kansannousuun etupäässä lausumalla Petőfin runoja, aivan eritoten Talpra magyar, hí a haza, eli Nouse, madjar, kutsuu maasi, ja sitten toista runoa, joka kertoi siitä, kuinka Unkari on joskus ollut mahtava valtio. Budapestissä lausuin runoja useammassakin paikassa, samoin kuin Gödöllőssä, Isaszegissä ja Érdissä. Marraskuun 4. päivänä maahan vyöryivät täysin uudet neuvostoarmeijan sotilaat. Alkoi armoton taistelu. Vetäydyttiin ja vetäydyttiin kohti länttä, mutta neuvostopanssarit olivat jo miehittämässä koko läntistä rajaa. Siellä sitten käytiin tuli­taistelu, joka oli täysin toivoton. Siinä ei ollut enää mitään järkeä. Sain

vasempaan polveeni kolme haavaa. Uskomattoman hyvät ystävät riskeerasivat oman henkensä, mutta he eivät jättäneet minua. Ennen kuin saavuttiin rajalle, menetin tajuntani. Itävallan puolella kansainvälinen Punainen Risti otti minut hoiviinsa. Olin Italiassa Igea Marinassa kaksi kuukautta sairaalassa, ja siellä sain tutustua Italian silloisen presidentin Giovanni Gronchin vaimoon signora Gronchiin. Tämä tapaaminen ja tutustuminen oli se ihme, jonka kautta avautui tie Suomeen mukamas Italian kansalaisena. Siellä minua odotti kymmenen vuotta kanssani kirjeenvaihdossa ollut Liisa Mäkinen.

Maaliskuun 21. päivänä Turun satamassa oli lähes 30 astetta pakkasta. Minä seisoin kuitenkin hyvin kevyissä varusteissa Bore III:n kannella, koska elin siinä toivossa, että sataman laiturilla mahdollisesti minua odottaa Liisa. Enkä olettanut sitä turhan takia: Liisa oli laiturilla! Me vilkutettiin toisillemme, minä laivan kannelta ja hän laiturilta. Sitten kului tovi, ja nämä kaksi nuorta, Liisa ja István, kymmenen vuoden kirjeenvaihdon jälkeen ensimmäisen kerran halasivat. Ja se oli kyllä halaus! Kihloihin me mentiin huhtikuun 14. päivänä, ja meidät vihittiin kesäkuun 9. päivänä.

Suomen viranomaiset tiesivät, että kyseessä on unkarilainen, joka vuoden –56 tapahtumien yhteydessä joutuu pakenemaan Unkarista. Silti he hoitivat kaikki byrokraattiset asiat erinomaisesti. Myös ensimmäisessä työpaikassani kaikki tiesivät, etten ole italialainen, vaan unkarilainen. He suhtautuivat minuun uskomattoman hyvin. Aina löytyi joku tulkiksi, ja kaikki halusivat tietää Unkarin tapahtumista kaiken. Aivan kaiken. Ette voi kuvitella, kuinka monta kertaa kuukausien mittaan jouduin kertomaan samoja asioita uudestaan ja uudestaan, kuinka monta kertaa sain taputuksia ja halauksia!

Ymmärrättehän, kuinka helppo minun oli kotiutua Suomeen! Suomesta tuli minulle ennätyksellisen nopeasti uusi kotimaa. Se perustui yksinomaan siihen, miten suomalaiset suhtautuivat minuun ja rakastivat minua yksinomaan sen takia, että satuin olemaan unkarilainen. 

BÍRÓ István | 19

E

gy nappal azután, hogy Budapesten elkezdődött a forradalom, Kaposváron egy 40 év körüli férfi megjelent a főutcán, magyar zászlóval, amin nem volt kommunista címer. És hangosan kiabálni kezdett: – Itt az idő, most vagy soha…

– Elindult a megyei tanács elől, és körülbelül egy kilométer után őmögötte nem százával, hanem ezrével voltak a kaposváriak! Én is ott voltam.

A laktanyához mentünk, és ott kezdődött az igazi tüntetés. Egyszer csak a laktanyának a hatalmas, kétszárnyú kapuja kezdett kinyílni, egy T34-es jött ki, és jött mifelénk. De mivel az a férfi a zászlóval egy lépést sem hátrált, így nem hátrált senki más sem. Egy pár perc múlva a tanknak a fölső nyílásában egy tiszt felsőteste jelent meg. A katonatiszt azt mondta: – Ne féljetek, nem fogunk lőni! – Akkor elkezdődött a párbeszéd, aminek az egyik része nagyon megmaradt az emlékezetemben. Amikor ez a tiszt azt mondta, hogy ők a néppel tartanak, akkor azt felelték neki: – Nem hisszük addig, ameddig a vörös csillag ott van a sapkán. – A tiszt erre azt mondta, hogy nektek meg papír- és fémpénz van a zsebetekben, azon is ugyanaz a csillag van, mint az én sapkámon. Ekkor azok, akik közel voltak a tankhoz, előszedték a pénzüket, és odadobták a tankra. Mire a tiszt levette a sapkáját, levette róla a csillagot, és odadobta az első sorok közé. Kis idő múlva a laktanyában lévő katonák is kijöttek, és beálltak a tüntetők sorába. Így megfordult a tüntetés, vissza a főutcán keresztül az Esterházy utcába, a bíróság elé, aminek a pincéjében voltak a börtönök. Mindazok, akik politikai okból voltak bedutyizva, szabadok lettek, még mielőtt este lett.

A rádió még mindig nem mondott mást, mint Rákosinak, később Gerőnek a szörnyű mondatait. Hogy minek nem neveztek bennünket, akik tüntettünk! Hogyha ők nem használták volna azt a nyelvezetet, lehet, hogy én nem is mentem volna Kaposvárról Budapestre, illetve Gödöllőre. Ezután az én feladatom a szavalás volt. Először Kaposváron szavaltam, október 24-én este, később háromszor

a Bem-szobornál. Budapesten, Gödöllőn, Buda­örsön, Ercsiben ezreknek meg ezreknek szavaltam. Elsősorban a Talpra magyart, de gyakran Petőfi Sándor másik versét is, aminek a címe A hazáról. Ezt folytattam napról napra, tehergépkocsikkal egyik helyről a másikra, november 4-ig. De hogy azután mi történt, arról nem beszélek. Mert megesküdtünk egymásnak, hogy halálunkig egyikünk sem emlékezik sem szóban, sem írásban, hogy mi történt.

1957. március 21-e volt, és olyan kemény tél, hogy amikor a hajó Turkuban beérkezett a kikötőbe, 26 fokos hideg volt! Én pedig olasz öltözetben, ahol már a cseresznyefák virágoztak… De szerencsére Liisa arra is tudott gondolni, hogy milyen fölszerelésem lehet, ezért volt nála minden. Én a fedélzeten voltam, Liisa meg a mólón, úgyhogy megláttuk egymást, és az olyan érzés volt, minthogyha mindig együtt lettünk volna. Hogy két ember hogyan tud ölelni, azt nektek látni kellett volna! Akkor találkoztunk először, tíz év levelezés után, tíz év és száz és száz levél után. Áprilisban volt az eljegyzés, és június 9-én az esküvő. A munkahelyemen, nem lehet szóval elmondani, a tenyerükön hordoztak. Az összes munkatárs. És mindenki hallani akarta, hogy mi történt Magyarországon. Százszor is el kellett mondanom! Természetesen mindenféle bürokrácián is keresztül kellett menni. Én hivatalosan olasz voltam. A Belügyminisztériumban a Külügyi Osztály vezetője így kezdte: – Én tudom, hogy Ön magyar, és menekült, de nem kell félni, éntőlem ez nem fog kiszivárogni. – És hogy folytatja? Másfél órán keresztül Finnország belpolitikai és külpolitikai helyzetéről. Amikor befejezi, megkérdezi tőlem: – Tudja-e, hogy magának hogyan kell viszonyulni az itteni helyzethez? Ha tud úgy viszonyulni, akkor nem lesz semmi baj. – És én aztán úgy viszonyultam. Öt évig dolgoztam Helsinki közelében, és azután elköltöztünk 1100 kilométerre Helsinkitől. Fent északon, Kittiläben is különleges érdemnek számított, hogy magyar voltam! Finnországban új hazát találtam.

Olyan hazát, amely fenntartás nélkül elfogadott. 

20 | János BÜK

BÜK János Törmäsin pariin kundiin Óbudasta. ”Lähde meidän mukaan!” he sanoivat. Sain aseen, ja he näyttivät minulle, miten sitä käytetään.

Összefutottam óbudai srácokkal. – Gyere közénk!

– mondták. Fegyvert kaptam, megmutatták, hogyan kell használni.

Syntynyt Budapestissä 1938. Toimi ennen kansannousua mekaanikkoharjoittelijana, taisteli aseellisissa joukoissa Széna-aukiolla. Joutui marraskuussa 1956 neuvostojoukkojen pidättämäksi ja karkotettiin neljäksi kuukaudeksi Neuvostoliittoon. Kotiinpaluun jälkeen pidettiin kuusi kuukautta vangittuna Kistarcsassa. Työskenteli myöhemmin kaupan alalla. Eläkeläinen, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1938-ban született Budapesten. A forradalom előtt műszerészsegéd, majd a Széna téri fegyveres csoport tagja. 1956 novemberében a szovjetek letartóztatták, és négy hónapra a Szovjetunióba deportálták. Hazatérése után fél évig Kistarcsán tartották őrizetben. Később piacozással, kereskedéssel foglalkozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

BÜK János | 21

22 | János BÜK

I

soisäni oli ratikkakuski. Jos hän näki kahden pysäkin välillä sopivan kokoisen kiven, hän pysäytti ratikan ja kävi hakemassa kiven jalkojensa juureen lattialle. Kun vuoro loppui, hän vei kiven selkärepussa kotiin ja käytti sen pienen talonsa rakentamiseen. Tuo talo häneltä vietiin. Ehkä sen takia tartuin aseisiin vallankumouksen aikaan. Olin lähdössä kotiinpäin Unkarin Optiikkatehtaalta, kun työkaverit sanoivat minulle: ”Bütyök, sinä olet vielä nuori jätkä ja kaupungissa on aikamoinen kaaos, jää mieluummin vahdiksi tänne tehtaalle!”

Jäinkin kahdeksi päiväksi, mutta vanhempani eivät tienneet missä olin, joten 25. päivä tulin kävellen Széna-aukiolle päin. Törmäsin pariin kundiin Óbudasta. ”Lähde meidän mukaan!” he sanoivat.

Niin minä sitten lähdin Széna-aukiolle, ja minut esiteltiin Szabó-sedälle, joka sanoi: ”Tämä ei ole mikään leikin asia. Mieti nyt tarkkaan, haluatko tosiaan lähteä mukaan!” Otin haasteen vastaan ja sain aseen. He näyttivät minulle, miten sitä käytetään. Sitten jätin aseen yhteen kadunkulmaan, menin kotiin näyttäytymään vanhemmilleni ja palasin. Pysyin Széna-aukion porukassa aina marraskuun 4. päivään saakka.

Sitten tuli venäläisten kuorma-auto, johon meidät lastattiin ja vietiin Ócsaan. Olimme täysin venäläisten sotilaiden ympäröimiä. Meidät vietiin

yksi kerrallaan sotilaskuorma-autoon kuulusteltaviksi. Unkarilaiset kollaborantit tulkkasivat. Sitten meidät laitettiin radan varrelta karjavaunuihin ja vietiin rajan taakse Užhorodiin. Siellä meidän jokainen ruumiinosamme ajeltiin paljaaksi ja vaatteet desinfioitiin. Kuulustelut jatkuivat yötä päivää. Me olimme kaupungin vankilassa. Sitten osa meistä vietiin Puolan rajalle Stryihin, jossa homma jatkui kuten aiemminkin. Meidät majoitettiin joksikin aikaa samoihin tiloihin venäläisten sotilaiden kanssa, jotka olivat liittyneet tukemaan vallankumousta. Juotiin teetä ja syötiin jänteisillä lihapalasilla höystettyä kurkkukeittoa ja kaalikeittoa. Aamiaiseksi saatiin silliä, yksi tupakka ja kaksi sokeripalaa. Vaihdoin tupakan sokeriin, koska en polttanut. Puraisin puolet sokeripalasta ja sain näin suullisen kalaa vaivoin alas. Jotkut saivat keltataudin pelkästä iljetyksestä sitä silliä kohtaan. Kalat säilytettiin suuressa puutiinussa.

Siinä oli rehusuolaa, korillinen kalaa ja välissä taas suolaa. Silloin YK oli jo saanut vihiä siitä, että nuoria vietiin Neuvostoliittoon, ja meidät saatiin varastettua takaisin kotimaahamme YK:n painostuksella. Ei palautettua, vaan varastettua. Olin ehkä seitsemäntoista. 

BÜK János | 23

A

nagyapám villamosvezető volt. Ha két villamosmegálló között meglátott egy terméskövet, megállt, felvette, a lába mellé tette, és amikor vége volt a műszaknak, akkor hátizsákban hazavitte, és beépítette a házacskájába. És ezt a házat vették el tőle. Talán ezért is vettem részt fegyverrel a forradalomban. Jöttem hazafelé a Magyar Optikai Művekből, a kollégáim azt mondták: – Bütyök, te fiatal srác vagy, és most balhé van, maradj inkább a gyárőrségben! – Maradtam két napig, de nem tudták a szüleim, hogy hol vagyok. 25-én jöttem gyalog a Széna tér felé. Összefutottam óbudai srácokkal. – Gyere közénk! – mondták. Így mentem el én is a Széna térre, és így mutattak be Szabó bácsinak, aki azt mondta: – Fiam, itt nem babra megy a játék. Jól gondold meg, ha közénk akarsz állni! – Vállaltam, fegyvert kaptam. Megmutatták, hogyan kell használni. Aztán letettem egy sarokba a puskát, és hazamentem, jelentkeztem a szüleimnél, és aztán visszatértem. Egészen november 4-ig a Széna téri fiúkkal voltam.

Akkor jött egy orosz kocsi, föltettek rá bennünket, és kivittek Ócsára. Körbe voltunk fogva orosz katonákkal. Egymás után vittek egy katonai teherautóba kihallgatásra. Pufajkások tolmácsoltak. Aztán marhavagonba tettek bennünket nyílt pályán, és kivittek Ungvárra. Ott lekopaszították

minden testrészünket, fertőtlenítették a ruháinkat. Éjjel-nappal folytak a kihallgatások. A városi börtönben voltunk. Aztán néhányunkat elvittek a lengyel határhoz, Sztrizsbe, ahol ugyanúgy folytatódott minden. Azokkal az orosz katonákkal voltunk elszállásolva egy ideig, akik átálltak a forradalom mellé. Teát ittunk, mócsingos uborkalevest, meg káposztalevest ettünk, reggelire heringet kaptunk, egy szál cigarettát és két szem kockacukrot. Én elcseréltem a cigarettát kockacukorra, mert nem dohányoztam. Leharaptam a cukor felét, és cukorral ettem a halacskát. Volt, aki sárgaságot kapott, mert annyira undorodott a heringtől. Nagy fadézsákban voltak ezek a halak. Marhasó, kosár hal, megint só.

Akkor már ugye mentek az ENSZ-ben ezek a dolgok, hogy fiatalokat visznek ki a Szovjetunióba, így ENSZ-nyomásra végül is hazaloptak bennünket.

Nem „hazahoztak”, hanem „hazaloptak”. Tizenhét éves lehettem. 

24 | Annikki FABERT

Annikki FABERT Haavoittuneen sotilaan patsaasta tuli meille kaikille eräänlainen symboli. Minä muistan, että se oli siellä Vanhalla ylioppilastalolla, ja sinne vietiin aina kukkia.

Yrjö Liipolának volt egy sebesült fiatal katonát ábrázoló szobra az egyetemisták régi székházában.

Szerintem ez a szobor mindannyiunk számára az 56-os magyar forradalom szimbólumává vált.

Syntynyt Helsingissä 1932. Työskenteli englannin ja anskan lehtorina Ressun lukiossa. Toimi 1956 unkarin tulkkina Yleisradiolla ja käänsi Vapaan Kossuth -radion uutisia suomeksi, minkä ohella osallistui solidaarisuuskeräyksiin.

Työskenteli kansannousun jälkeen Suomen suurlähetystössä Budapestissä ja on näin ollen käynyt vuodesta 1957 lähtien säännöllisesti Unkarissa. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä. Haastateltiin hyvän kielitaitonsa vuoksi myös unkariksi.

1932-ben született Helsinkiben, középiskolai angol- és franciatanár. 1956-ban a Finn Rádió magyar tolmácsa volt, a Szabad Kossuth Rádió híreit fordította finnre, emellett szolidaritási gyűjtésekben is részt vett. A forradalom után a budapesti Finn Nagykövetségen dolgozott, így 1957 óta rendszeresen jár Magyarországra. Nyugdíjas, Helsinkiben él. Nyelvtudásának köszönhetően az interjút magyarul is elkészít­ hettük vele.

Annikki FABERT | 25

26 | Annikki FABERT

O

lin kolme- tai nelivuotias, kun Maija-sisareni, jolla oli tämmöinen Nándor-niminen kirjeenvaihtotoveri, otti minut syliin ja kertoi: ”Kuule, sitten kun sinä kasvat isoksi, sitten me mennään yhdessä Unkariin.” Olen hyvin eläytyväinen ihminen, ja kaikki tämmöiset menevät minulla kovin tänne sisään. Se oli ensimmäinen kosketus Unkariin, se Maija-siskon ajatus. Sitten tutustuin täällä asuviin unkarilaisiin. Täällä oli semmoinen magyar barátok köre, Unkarin ystäväin kerho, jossa oli etupäässä vanhoja tätejä, ja kävin siellä. Meitä oli siellä muutama, ja siellä minä rupesin sitä unkaria vähän opiskelemaankin.

Vuosi 1952 oli elämässäni suuri tapahtuma.

Radio ilmoitti, että he tarvitsevat radioselostajille avustajia, tulkkeja. He tarvitsivat kaksi, mutta unkarista he olivat löytäneet vain yhden. Ajattelin, että en minä osaa tarpeeksi unkaria, mutta minut hyväksyttiin. Se oli elämässäni suuri asia. Toinen tulkki, Sirkka, oli lähinnä Szepesin avustaja, minä taas Gulyásin. Ne olivat elämässäni mahtavia aikoja. Se oli vuonna –52, olympiavuonna. Silloin alkoi oikein minulla tämä innostus Unkaria kohtaan.

Vuonna –56 yritin kovasti pyrkiä sinne Unkariin, enkä päässyt. Sirkan kanssa me sitten kuuntelimme ja käänsimme näitä Vapaan Kossuth -radion ohjelmia ja toimitimme edelleen lehdistöönkin.

Vuonna –56 ainoa, mitä minä tein radiolähetysten suomentamisen lisäksi, oli se, että seisoin Vanhan

ylioppilastalon edessä ja täytin ilmapalloja. Siellä oli kaasupulloja, joilla pallot täytettiin, ja niitä myytiin Unkarin hyväksi. Minun toimintani silloin rajoittuu paitsi siihen, miten siellä radiossa toimin, myös juuri siihen, että olin mukana. Suurin osa opiskelijajärjestöistä oli kyllä mukana, lukuun ottamatta ehkä äärivasemmistoa. Siinä hengessä olin mukana, mutta en minä mitään muuta konkreettista tehnyt. Verta luovutin ja myin ja täytin niitä ilmapalloja.

Haavoittuneen sotilaan patsaasta tuli meille kaikille eräänlainen symboli. Muistan, että se oli siellä Vanhalla ylioppilastalolla, ja sinne vietiin aina kukkia. Se oli siinä eteisaulassa se Yrjö Liipolan veistos.

Muistan, että siellä ylioppilastalon edessä oli silloin semmoinen nuori mies, vaaleahiuksinen, ja hänelläkin oli kyyneleet silmissä, kun näistä tapahtumista puhuttiin. Hän oli hyvin sydämellinen. Opiskelijat, nuoriso, oli kovin, kovin mukana. Mutta virallisestihan Suomessa oltiin hyvin varovaisia, niin kuin me ollaan aina, että me ei uskalleta, me ei kehdata. 

Annikki FABERT| 27

V

olt az édesapám első házasságából egy nálam 18 évvel idősebb nővérem, Maija, akinek volt egy Nándor nevű magyar levelezőtársa. Három­négy éves lehettem, amikor Maija az ölébe vett engem és azt mondta: „Annikki, majd ha nagy leszel, akkor együtt utazunk Magyarországra”. Szerintem a nővéremnek köszönhető, hogy annyira beleéltem magam a magyarszeretetbe. 1948-ban valahol találkoztam itt élő magyarokkal. Akkor már létezett a Magyar Intézet az egyetemen, meg a magyar­ barátok köre, és kezdtem odajárni. Egy étteremben jöttünk össze, sokan voltunk. Így kezdődött valahogy. A légkörben nagyon is élénk volt ez a magyarszeretet, mondjuk az én korosztályomban és a valamivel idősebbek között.

1952-ben kerültem a Finn Rádióhoz. Azért kerülhettem oda, mert nehéz volt találni olyat, aki tud magyarul. A nővérem munkatársának a férje dolgozott a Rádiónál, és ő mondta, hogy még hiányzik egy magyar tolmács. Ez nagyon-­nagyon fontos volt az én életemben, például a sok sportverseny, a vízilabda, amiben a magyarok nagyon­ nagyon jól szerepeltek, életemben először láttam vívást, Gerevichet és a többieket. Amikor hallgattam és közvetítettem, az egész szívemmel beleéltem magam.

A forradalom idején azután a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgattuk és fordítottuk, az újságok számára is továbbítottuk a híreket. A fiatalok,

amilyen én is voltam, általában nagyon-nagyon a magyarok mellett voltunk. Yrjö Liipolának, a híres szobrászunknak volt egy sebesült fiatal katonát ábrázoló szobra az egyetemisták régi székházában. Szerintem ez a szobor nem csak a számomra, hanem mindannyiunk számára az 56-os magyar forradalom szimbólumává vált. Mindig volt körülötte friss virág, meg piros-fehér-zöld színek.

A szobor ott van még mindig az épületben, de már nem az előtérben, ahol akkor volt. Az egyetemisták mindenfélét készítettek és árusítottak, így akartuk segíteni a forradalmat. Én is részt vettem, ott álltam az egyetemisták régi épülete előtt, gázzal töltöttem ezeket a léggömböket, és árusítottam.

Rendeztek ott véradást is, én is adtam. Emlékszem még, hogy 1957-ben, amikor már a külügynél dolgoztam, volt egy idősebb néni, aki rengeteg csomagot küldött a menekülttáborokba, Ausztriába.

A gazdag Hackman család egyik tagja volt, és nagyon sok köszönőlevelet kapott a magyar gyerekektől. Ezeket én fordítottam le. A legnagyobb gondom talán az volt, mikor a gyerekek mindig azt írták, hogy kezét csókolom, mert finnül mi ezt így nem szoktuk… Ilyen nyelvi gondjaim voltak.

Szóval az én szerepem nagyon kicsi volt, de a lelkemben annyira beleéltem magam! Ahol csak lehetett, én szívesen segítettem, és az nagy öröm volt a számomra. Sajnos hivatalosan nem volt az a nagy lelkesedés, ami kellett volna, hogy legyen. 

28 | Jenő FÓNAY

FÓNAY Jenő Tiesin, että vesijohtokanavien kautta pääsee ulos vankilasta. ”Jestas, nythän koko vankila pääsee pakenemaan!” innostuin. Sitten alkoi sireeni soida, ja meidät suljettiin selleihin. Hälytys!

Tudtam, hogy ki lehet menni a vízelvezető csövön a börtönből. – Atyaúristen, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fellelkesedve. Egyszer csak megszólalt a sziréna, bezártak bennünket, riadó.

Syntynyt Kaposvárissa 1926. Työskenteli ennen kansannousua insinöörinä, taisteli Széna-aukion aseellisissa joukoissa. Pidätettiin tästä syystä 1957 ja tuomittiin kuolemaan. Vietti noin 130 päivää kuolemansellissä. Puhemiesneuvosto armahti ja alensi tuomion elinkautiseksi vankeusrangaistukseksi. Vapautui 1963. Eläkeläinen, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1926-ban született Kaposváron. A forradalom előtt mérnökként dolgozott, majd Budapesten a Széna téri fegyveres csoport tagja. Ezért 1957‑ben letartóztatták, a bíróság első és másodfokon egyaránt halálra ítélte. Mintegy százharminc napot töltött a halálos zárkában.

Az Elnöki Tanács egyéni kegyelemből az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta. 1963-ban szabadult. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

FÓNAY Jenő | 29

30 | Jenő FÓNAY

V

ankilanjohtaja kysyi minulta: ”Sanopas Fónay, ymmärrätkö mitään vesijohtojen päälle?” ”Ymmärränhän minä, pitäisi vaan nähdä, miltä alhaalla näyttää”, sanoin. Kurkistin alas ja tiesin sillä samalla sekunnilla, että vesijohtokanavien kautta pääsee ulos vankilasta. Jonnekinhan sen veden täytyy sieltä virrata! Piti vain ryömiä kanavan läpi mahallaan. Kaverit lähtivät ryömimään, mutta vain yksi niistä tuli takaisin niin kuin oli sovittu.

Hän sanoi, että oli juuri käynyt Rákosrendezőn juna-asemalla. He olivat vain työntäneet kaivonkannen ylös ja löytäneet itsensä raiteiden välistä. ”Jestas, nythän koko vankila pääsee pakenemaan!” innostuin. ”Tämä on pojat aikamoista!” ”Mutta missäs ne kaksi muuta kundia ovat?” ”Ne on tulossa ihan kohta.” Miehet eivät kuitenkaan olleet palanneet vielä kolmelta iltapäivälläkään. ”Mene äkkiä takaisin vesijohtokanavaan ja huuda heille.

Kanava kuljettaa äänen pitkälle. Huuda heille, että tulevat takaisin!” sanoin Pista Szirmaille. Neljältä meidän tuli palata työpaikalta selleihin, ja mikäli karkulaiset eivät olisi siihen mennessä tulleet takaisin, olisi homma aika lailla siinä. No, eivät ne tulleet takaisin. Kundit olivat aamulla häivyttyään varmaankin ryhtyneet saman tien juhlimaan. Sitten alkoi sireeni soida, ja meidät suljettiin selleihin ja laitettiin täysi hälytys päälle. Kipusin kerrossängyn yläpetille, siinä oli kaksi punkkaa päällekkäin, ja katsoin ikkunasta ulos.

Parin minuutin päästä tuli palokunta, poliisi ja kaikki, ja sitten minua vietiin. En voi mitenkään ymmärtää, mistä ne tiesivät, että se olin minä. Menimme Gyűjtő-vankilasta Budapestin pääpoliisi­

aseman tutkimusosastolle Gyorskocsi-kadulle, koko matkan kamalaa vauhtia, sireenit soiden ja vilkut päällä. Ne veivät minut sisäministeriön turvallisuuspäällikön János Halascsákin luo. Menimme sisään ja katselin ympärilleni, ja mitä minä näinkään? Eteishuoneessa istuva sihteeri oli yksi minun entisistä työkavereistani. Katsoimme toisiamme suu auki. Sitten menin sisään päällikön huoneeseen. ”Istu alas”, hän sanoi. Hän riisui takkinsa ja kääri paitansa hihoja. Tunsin nahoissani, että tuo tuossa aikoo hakata minut henkihieveriin.

Olin varma siitä. Hän kääri jo toista hihaansa, kun vilkaisin kirjahyllyä ja jouduin katsomaan vielä uudestaankin: siellähän oli Pattantyús-sarja! Ne mustat kirjat kullanvärisillä teksteillä, päälle kirjoitettu Ábrahám Géza Pattantyús. Yksi oli nimeltään Lämpöoppi, toinen Dynamiikka ja niin edelleen, seitsemän tai kahdeksan nidettä vierekkäin. ”Nyt minä en enää pelkää teitä!” sanoin päällikölle. ”Miten niin et enää pelkää, mokomakin?” hän kysyi. Katsoin häneen ja sanoin: ”Hyvä herra, miksi minä pelkäisin ketään, jolla on Pattantyús-sarja kirjahyllyssään?” Hän istui minua vastapäätä ja rupesimme keskustelemaan. ”Kuka tiesi tästä?” hän kyseli. ”Tiesi mistä?” ”Paosta.” ”En ainakaan minä”, sanoin. ”En minä kysynyt, tiesitkö sinä. Minä kysyin, että kuka tiesi? Katso minua! Älä valehtele minulle.

Jos valehtelet, sinut hirtetään, annan siitä kunniasanani! Jos kerrot nyt rehellisesti kaiken…” Ja niin seurasi tuo vanha, tuttu ja typerä litania. Mutta selvisin ehjin nahoin! En saanut edes korvatillikkaa. 

FÓNAY Jenő | 31

A

börtönparancsnok megkérdezte: – Mondja, Fónay, ért-e a vízvezetékekhez? Mondom: – Igen, meg tudom csinálni, csak meg kell néznem a gépeket. – Megnéztem a gépeket, és akkor már tudtam, hogy ki lehet menni a vízelvezető csövön a börtönből. Hiszen valahova bele kell folynia az abban lévő víznek! Csak végig kell a csövön mászni hason csúszva. Kimentek a társaim, de csak az egyik jött a megbeszélés szerint vissza.

Az azt mondta, hogy a Rákosrendező pályaudvarról jött vissza. Fölnyomtak egy akna-fedlapot, és ott voltak a vagonok közt. – Atyaúristen, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fellelkesedve. – Gyerekek, ez óriási, hú de jó! – Na és hol van a másik két srác? – Mindjárt jönnek. – Délután három óra, még mindig nem jöttek. Mondom a Szirmai Pistának: – Kérlek, menjél gyorsan le a csőbe, és kiabálj, mert a cső az viszi a hangot, kiabálj, hogy jöjjenek vissza! – Négy órakor kellett bemennünk a munkahelyről a cellába, és ha nem jönnek vissza addig, akkor vége. Hát nem jöttek vissza. Kimentek reggel, elkezdtek szórakozni. Egyszer csak megszólalt a sziréna, megszólalt az összes csengő, bezártak bennünket, riadó.

Fölmentem az emeleti ágyra, két ágy volt egymás fölött, az ablakon néztem ki.

Pár perc múlva jöttek a tűzoltók, rendőrök, mindenki, és engem már vittek is. Elképzelni sem tudom, honnan tudták meg, hogy én csináltam. Be a Gyorskocsi utcába a Gyűjtőfogházból.

Végig robogva, szirénázva meg villogva. Bevittek a Belügyminisztérium biztonsági főnökéhez, Halascsák Jánoshoz. Beléptünk, néztem, te jó Isten.

Az előszobájában egy volt kolléganőm a titkárnő.

Tátott szájjal néztünk egymásra. Mentem be a főnökéhez. – Ülj le! – mondta. Levette a zakóját, tűrte föl az ingujját. Éreztem, hogy ez agyonüt, ez biztosan agyon fog ütni. Föltűrte a másikat, én meg közben ránéztem a könyvespolcra, nézem: hát ott a Pattantyús-sorozat! Fekete könyvek arany betűk­kel, rajtuk, hogy Pattantyús Ábrahám Géza.

Az egyik a Hőtan, a másik a Dinamika, satöbbi.

Hét vagy nyolc kötet egymás mellett. Mondtam neki: – Én most már nem félek magától. Azt kérdi: – Mi az, hogy most már nem félsz tőlem? Te ilyenolyan. – Nézek rá, és mondom: – Uram, akinek Pattantyús-sorozata van, attól én miért féljek? – Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni.

Kérdi: – Ki tudott róla? – Miről? – A szökésről.

– Mondom: Én nem. – Nem azt kérdeztem, hogy te tudtál-e róla. Ki tudott róla? Ide figyelj! Ne hazudozz nekem, mert becsület szavamat adom, hogy föl leszel akasztva! Ha becsületesen bemondasz mindent… – Jött a jól ismert hülye duma! De megúsztam. Még csak egy pofont sem kaptam. 

32 | Sándor GAZDAGH

GAZDAGH Sándor Katsoin ylös ja tiesin, että hän aikoo ampua. Nostin käsivarret eteeni suojaksi. Kun virkosin, olin vakuuttunut, että olin kuollut. Mutta miten minulla sitten oli kylmä?

Odalépett a fejemhez. Láttam, hogy lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Amikor felébredtem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. De akkor miért fázok?

Syntyi Esztergomissa 1936. Soitti ennen kansannousua sotilasorkesterissa, taisteli kansannousun aikana aseellisissa joukoissa Corvinin aukiolla. Jäi venäläisen partion vangiksi 11. marraskuuta. Partio yritti teloittaa hänet. Lähti Unkarista Saksaan 1957. Menehtyi 2013.

1936-ban született Esztergomban. A forradalom előtt katonazenekari zenész volt. A forradalom alatt a Corvin közben részt vett a fegyveres harcban. November 11-én egy szovjet járőr elfogta, megkísérelték kivégzését. 1957-ben távozott Németországba. 2013-ban hunyt el.

GAZDAGH Sándor | 33

34 | Sándor GAZDAGH

O

lin treffeillä Kaarikadulla yhden satumaisen kauniin tytön kanssa myöhään iltapäivällä lokakuun 23. päivä. Siinä kävellessämme huomasin pienen, ruusukkeella koristellun, monistetun julisteen Kiliánin varuskuntaa vastapäätä olevien talojen seinässä. Luin sen alusta loppuun, ja minulle tuli välittömästi mieleen vuoden 1848 vallankumous. Sanoin tytölle: ”Anikó, jos vallankumous syttyy, on myös minun paikkani sen riveissä.” Tämän jälkeen hyvästelimme. Menin kummitätini luokse. Hän herätti minut jo aikaisin aamulla sanoen: ”Pestissä on syttynyt vallankumous!”

Halusin päästä Pesterzsébetistä keskustaan erään tuttavani luokse, jotta voisimme pohtia yhdessä keinoa päästä pakenemaan Itävaltaan.

Menin Ludovika-rakennuksen ohitse ja käännyin Üllői-tieltä kadulle, joka kulki ihan kasvitieteellisen puutarhan vierestä. Yhtäkkiä neljä tai viisi miestä syöksyi minua kohti. Ne olivat venäläisiä jalkapartiolaisia. Ne osoittivat minua konepistooleilla ja sieppasivat paperit taskustani.

Kansalliskaartin henkilökorttini tippui maahan, puna-valko-vihreä nauha vain paistoi sen kyljestä.

Tiesin, että kohtaloni oli sinetöity. Ja niin siinä myös kävi: ne tutkivat minut läpikotaisin ja löysivät myös pistoolini. Itkin. Olin kamala pelkuri.

Rakastin elämää. Lisäksi minua vaivasi se, ettei ruumistani koskaan löydettäisi, tai vaikka löydettäisiinkin, ei sitä koskaan tultaisi tunnistamaan, koska henkilöllisyystodistukseni oli viety. Seisoin valaistulla alueella, jonkin lampun valokehässä.

Ei tapahtunut mitään. Yritin kääntyä, mutta sain tästä hyvästä korvilleni sellaisen läimäyksen, että kuvittelin pääni lähtevän irti. Lyyhistyin. Palasin pian tolkkuihini. Yritin könytä ylös. Yksi tyypeistä huomasi yritykseni ja loikkasi pääni viereen.

Katsoin ylös ja tajusin, että tuo sika aikoi ampua.

Nostin käsivarret eteeni suojaksi. Samalla hetkellä kuului järkyttävän kova räjähdys. Kun virkosin, olin vakuuttunut, että olin kuollut. ”Hyvä jumala, jos olen kerran kuollut, miten minulla sitten on kylmä? Eivät kuolleet palele!” olivat seuraavat ajatukseni. Halusin päästä pois valaistulta alueelta. Ryömin niin kuin kuollut ruumis liikkuisi.

Kun pääsin varjoon, katsoin ympärilleni. Yritin nousta seisomaan. Se onnistuikin. Rynnistin katua eteenpäin. Halusin sisään klinikan portista ja painoin kahvaa. Kiinni. Aloin jyskyttää porttia toivottomana. Jostain ilmestyi lääkäri valkoisessa takissaan. Lääkärin ällistyneiltä kasvoilta saatoin lukea, kuinka kauhistuttavassa kunnossa olin. 

GAZDAGH Sándor | 35

E

gy meseszép kislánnyal randevúztam valahol a Körúton október huszonharmadika késő délutánján. Séta közben a Kilián laktanyával szemben lévő házakon egy kis, kokárdával díszített, sokszorosított plakátra lettem figyelmes. Végig­ olvastam, és rögtön az 1848-as márciusi forradalom jutott az eszembe. Azt mondtam a kislánynak: – Anikóm, ha kitör a forradalom, akkor nekem is ott a helyem. – Aztán elbúcsúztunk. Én a kereszt­ anyámhoz mentem. Ő már kora reggel azzal ébresztett: – Pesten kitört a forradalom!

Pesterzsébetről be akartam menni a városba egy ismerősömhöz, hogy megbeszéljük, hogyan meneküljünk ki Ausztriába. A Ludovika épülete mellett mentem el, s befordultam az Üllői útról egy utcába, amely pontosan a botanikus kert mellett vezetett. Hirtelen négy vagy öt ember rohant felém. Orosz járőrök. Rám tartották a géppisztolyokat, és kikapták az iratokat a zsebemből, a nemzetőr igazolványom leesett a földre, a piros-fehér-zöld csík csak úgy virított rajta. Tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve. Így is lett: átkutattak, és megtalálták a pisztolyomat is. Sírtam.

Borzasztó gyáva voltam. Imádtam az életet. És az is bántott, hogy a holttestemet sosem találják meg, de ha megtalálják, akkor sem fogják tudni,

hogy kié, hiszen az igazolványaimat mind elvették. Egy megvilágított területen álltam, valami lámpa fénykörében. Semmi nem történt. Megpróbáltam hátrafordulni, erre kaptam egy akkora pofont, hogy azt hittem, a fejem leesik a vállamról. Összeestem. Nemsokára magamhoz tértem. Föl akartam tápászkodni. A pasas látta, hogy kelnék fel, erre odalépett a fejemhez. Fölnéztem, és láttam, hogy ez a disznó lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Ebben a pillanatban egy borzasztó nagy robbanás hallatszott. Amikor feléledtem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. – Tejóisten, ha én halott vagyok, akkor miért fázok, egy halott nem szokott fázni! – ez volt a következő gondolatom. A megvilágított terület szélét akartam elérni. Úgy kúsztam, mintha egy holttest mozogna. Amikor az árnyékos területet elértem, körülnéztem. Megpróbáltam fölállni.

Sikerült. Átrohantam az úton, be akartam menni a klinika kapuján, lenyomtam a kilincset. Zárva.

Elkezdtem kétségbeesetten dörömbölni. Erre kijött egy orvos fehér köpenyben. Milyen rémítő állapotban lehettem, azt az orvos megdöbbent arcán tudtam lemérni. 

36 | Pentti HOLAPPA

Pentti HOLAPPA Helsingin Sanomissa julkaistiin suomalaisia runoja ihan kuin mielenosoituksena kansannousun puolesta. Mutta runot syntyvät aina itsestään.

Mitään joukkomanipulaatiotahan ei ollut.

Verseket jelentettünk meg a Helsingin Sanomatban, egyfajta kiállásként a magyar forradalom mellett. A versek azonban mindig maguktól születnek. Nem volt szükség befolyásolásra.

Syntynyt Ylikiimingissä 1927. Yksi suomalaisen nykyrunouden ja -proosan uudistajista. Lukuisia tunnustuksia saanut, monipuolinen runoilija, proosakirjailija ja kääntäjä, joka on ottanut kirjoituksillaan kantaa yhteiskunnallisiin asioihin.

Kirjoitti Unkarin kansannousun innoittamana runon Ennen jääkautta, joka ilmestyi yhdessä 11 muun runon kanssa Helsingin Sanomissa kannanottona kansannousun puolesta.

1927-ben született egy kis közép-finnországi településen, Ylikiiminkiben. A modern finn líra és próza egyik megújítója, többszörösen kitüntetett, sokoldalú költő, prózaíró, műfordító és közíró. A jégkorszak előtt című versét a magyar forradalom ihlette. A mű 11 más szerző versével együtt a forradalom melletti kiállásként jelent meg a legnagyobb példányszámú finn napilapban, a Helsingin Sanomatban.

Pentti HOLAPPA | 37

38 | Pentti HOLAPPA

M

inullahan on aina ollut voimakkaita sympatioita Unkaria kohtaan. Se on ehkä vähän vanhanaikaista, semmoista heimoajattelua. Vuonna –56 suomalaisten myötätunto oli yleisesti ottaen Unkarin puolella, mutta sehän ei pätenyt ollenkaan kaikkiin. Meillä oli tämä taistolaiskaarti, joka suhtautui vihamielisesti Unkarin kansannousuun. Siitä jäi ikäviä muistoja, rumia tapauksia. Mutta enimmältään suomalaiset olivat unkarilaisten puolella, vaikkei se epäilemättä ollut itsestäänselvää, koska Neuvostoliittohan oli sitä vastaan. Suomen johto

katsoi, että pitää toimia varovaisesti sellaisessa kansainvälisessä tilanteessa.

Luulen, että olin aloitteentekijä siinä, että Helsingin Sanomissa julkaistiin suomalaisia runoja ihan kuin mielenosoituksena kansannousun puolesta. Mutta runot syntyvät aina itsestään. Mitään joukkomanipulaatiotahan ei ollut. Jokainen toimi yksityishenkilönä. Muutenhan me olimme kaikki individualisteja. Nämä ovat minun muistojani, nimenomaan niistä tapahtumista. 

Ennen jääkautta Elämään tarraudumme niin kuin tuuleen käsistä riistäytyvään, myrskyyn sinkoamme huutomme yksinäisen – tervehdyksen sokaistun linnun tavoin kehää kiertämään: Oi hehkuva sydän ihmisen pimeässä, oi vihan haavoittama ruumiin kauneus, oi rakkautemme – nämä sakramentit avuksi kutsukaamme – yö soi kuolemaa.

Elävät jäsenet ja ruumiin yhteisyys ja kärsimys on meidän, kun lihassamme rauta, tuli polttaa ja valtimoissa tuska. Huutomme ei kanna ylitse pimeyden vaitiolon – se niin kuin jääkausi maan päälle laskeutuu.

Pentti HOLAPPA | 39

M

indig is erősen szimpatizáltam Magyar­ országgal. Ez egy kicsit talán régimódi dolog, amolyan néprokonsági gondolat. 1956-ban a finnek nagy többsége a magyarok pártján állt, de ez azért nem mindenkire volt igaz. Volt itt nálunk egy szélsőséges baloldali csoport, az ún. taisztóisták – a kommunista Taisto Sinisalo követői –, ők ellenségesen viszonyultak a magyar forradalomhoz. Ezzel kapcsolatban szomorú emlékeim vannak, csúnya esetek. De a finnek többsége a magyarok oldalán állt, noha ez nem feltétlenül volt nyilvánvaló, mivel a Szovjetunió nem

nézte jó szemmel az ilyesmit. Finnország vezetése úgy gondolta, hogy az adott nemzetközi helyzetben óvatosnak kell lennie. Úgy gondolom, kezdeményező szerepem volt abban, hogy verseket jelentettünk meg a Helsingin Sanomatban, egyfajta kiállásként a magyar forradalom mellett. A versek azonban mindig maguktól születnek. Nem volt szükség egyeztetésre vagy valamilyen befolyásolásra. Mindenki szuverén személyként cselekedett. Hiszen mindannyian individualisták voltunk. Ilyen emlékeim vannak ezekről az eseményekről. 

A jégkorszak előtt Kapaszkodunk az életbe mint a kezünkből kiszabaduló szélbe, a viharba repítjük magányos kiáltásunkat – üdvözletünket megvakított madárként körözve: Ó, sötétben izzó emberi szív, ó, düh sebezte szépséges test, ó, szerelmünk – ezeket a szentségeket hívjuk segítségül – az éj halált énekel.

Eleven tagok és a test egysége miénk a szenvedés, ha húsunkban vas, éget a tűz és az erekben fájdalom. Kiáltásunk nem hatol át a sötétség némaságán – mint ha jégkorszak ereszkedik a földre.

(Pusztay János fordítása)

40 | Erzsébet HRZOVA

HRZOVA Erzsébet Painoin konepistoolin hänen vatsaansa vasten, ja hän suostui antamaan avaimet. Ei kauppiaalta taittunut hiuskarvaakaan päästä! Sain tästä hyvästä kuitenkin kuolemantuomion.

Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot. A közértesnek a haja szála sem görbült meg! Így is halálra ítéltek.

Syntyi Budapestissä 1938. Toimi ennen kansannousua sairaanhoitajana naisten klinikalla, taisteli kansannousun aikana Víg-kadun aseellisissa joukoissa VIII kaupunginosassa. Pidätettiin 1957 ja tuomittiin kuolemaan, tuomio alennettiin elinikäiseksi vankeusrangaistukseksi hovioikeudessa. Vapautettiin 1970, työskenteli myöhemmin ompelijana. Menehtyi 2014.

1938-ban született Budapesten. A forradalom előtt nővér volt a női klinikán. A forradalom alatt a VIII. kerületi Víg utcai fegyveres csoport tagja volt. 1957-ben tartóztatták le, első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönre ítélték. 1970-ben szabadult, varrónőként dolgozott. 2014-ben hunyt el.

HRZOVA Erzsébet | 41

42 | Erzsébet HRZOVA

V

uonna 1956 olin 18-vuotias ja jo naimisissa. 25. lokakuuta mieheni tuli Taszárista, jossa hän toimi sotilasupseerina, ja haki minut työpaikaltani. Hän pyysi luvan osastonhoitajalta. Menimme yhdessä Budapestin kahdeksannen kaupunginosan pääpoliisiasemalle, jonka vallankumoukselliset olivat jo silloin vallanneet. Józsi Újvári, mieheni entinen armeijakaveri, oli siellä komentajana. Sinne me sitten jäimme jumiin.

Minä tein pojille ruokaa. En osaa sanoa, kuinka monta meitä oli, koska osa kuoli, osa lähti ja uusia tuli tilalle. Olin enimmäkseen sisällä rakennuksessa, mutta menin minä välillä poikien kanssa uloskin. Minullakin oli ase, jota osasin myös käyttää, sillä se meille opetettiin jo kouluikäisinä. Osallistuin katutaisteluihin ja olin kaiken keskipisteessä.

Olimme kansalliskaartilaisia. Kerran olimme kulkemassa kadulla, kun meitä alettiin ampua yhdestä asunnosta. Haavoituin. Meillä ei ollut harmainta aavistusta siitä, milloin ja missä meidät oli valokuvattu, mutta meidät oli kyllä kuvattu, sillä suurin osa meistä saatiin myöhemmin kiinni juuri valokuvista tunnistamalla. Eiväthän ne tienneet edes meidän nimiämme.

Yhtenä päivänä poliisiasemalle tuli joukko ihmisiä pyytämään apuamme. Oli jokin kauppa, jonne he halusivat mennä ostamaan elintarvikkeita, koska ruoka oli loppu, mutta kauppias ei suostunut avaamaan liikettä. Meidät haluttiin paikan päälle käskemään kauppiasta avaamaan.

Muussa tapauksessa ihmiset murtautuisivat sisään, ja tästä koituisi luultavasti vielä enemmän haittaa. Kun pääsimme paikalle, kauppias kysyi meiltä, mitä halusimme. ”Kuulkaahan”, vastasin

hänelle, ”ruoka vain pilaantuu tänne, miksette avaisi kauppaa ja antaisi elintarvikkeita kansalle, joka ei saa riittävästi syödäkseen?” Hän vastasi, ettei aikonut avata kauppaa. Kansahan voisi myöhemmin panna häneet vastuuseen siitä. ”Kansa on tässä teidän nenänne edessä!” sanoin. Kauppias kieltäytyi edelleen. ”Kuulkaa, jos avaatte kaupan”, sanoin hänelle, ”voimme tehdä listan tavaroista, ja minä voin allekirjoittaa paperin, jossa sanotaan, että olen aseella uhaten pakottanut teidät avaamaan kaupan.” Painoin konepistoolin hänen vatsaansa vasten, ja hän suostui antamaan avaimet. Minun ei näin ollen tarvinnut rikkoa lukkoa. Sitten hän ilmoitti, ettei aio ottaa rahaa vastaan. No, jos ei ota, niin sitten ei ota. Hän katosi nuolena paikalta. Näin hänet seuraavan kerran vasta todistajana oikeudenkäynnissä, jossa olimme syytettyinä ”aseellisesta ryöstöstä ja murhan yrityksestä”. Vannon, etten vienyt siitä kaupasta omaan tarkoitukseeni edes sataa grammaa voita, eikä kauppiaalta taittunut hiuskarvaakaan päästä!

Sain tästä hyvästä kuitenkin kuolemantuomion.

Kerran yksi kapteeni yritti saada minut antamaan väärän lausunnon siinä onnistumatta. Nauroin hänelle. Seuraavana päivänä eräs korsto löi minua vankilan portaikossa kumipampulla kasvoihin niin, että alaleukani murtui ja minulta lähti kuusi hammasta. Etten naureskelisi enää. 

HRZOVA Erzsébet | 43

T

izennyolc évesen már férjnél voltam 56-ban.

Október 25-én feljött a férjem Taszárról, ahol katonatiszt volt, és bejött értem a munkahelyemre. Elkért a főnővértől. Együtt mentünk a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra, amit akkor már elfoglaltak a forradalmárok. Újvári Józsi, a férjem egyik régebbi katonatársa volt a parancsnok. Ott ragadtunk. Főztem a fiúkra. Nem tudom megmondani, hányan voltunk, mert volt, aki meghalt, volt, aki lemorzsolódott, újak jöttek.

Többnyire benn voltam az épületben, de néha kimentem én is a fiúkkal. Fegyverem nekem is volt, és tudtam is vele bánni, mert iskoláskorunkban bennünket megtanítottak rá. Utcai harcokban is részt vettem, benne voltam a sűrűjében.

Nemzetőrök voltunk. Egyszer mentünk az utcán, és az egyik lakásból ránk lőttek. Ekkor megsebesültem. Halvány gőzünk nem volt arról, mikor és honnan fényképeznek le bennünket, de lefényképeztek, mert aztán a legtöbbünket így kaptak el, felismertek a fotóról. Hiszen a nevünket nem tudták.

Egyik nap bejött a kapitányságra néhány ember, kérték, segítsünk rajtuk. Van egy közért, ahol szeretnének élelmet vásárolni, mert már nincs mit enniük, és az üzlet vezetője nem nyitja ki az üzletet. Azért kellett kimennünk, hogy megmondjuk neki, nyissa ki a boltot, különben az emberek feltörik, és akkor biztosan kárt is okoznak. Amikor odaértünk, kérdi a közértes, hogy mit akarunk itt?

– Idefigyeljen, jóember – válaszoltam neki –, itt rohad meg magának az ennivaló, hát nyissa ki az üzletet, és adjon élelmiszert a népnek, mert nincs mit enniük! – Erre azt mondja, nem nyitja ki, mert

hogy számol el majd a népnek! Én azt válaszolom: – Hát a nép itt van maga előtt! – Nem akarta erre sem kinyitni. – Nézze, ha kinyitja a boltot – mondom neki –, akkor csinálunk egy listát, és én aláírom, hogy fegyveresen kényszerítettem magát arra, hogy nyissa ki az üzletet. – Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot, így nem kellett szétlőnöm a zárat. Aztán közölte, hogy ő nem fogad el pénzt. Hát, ha nem fogad el, akkor nem fogad el. El is tűnt nyomban.

Csak a tárgyalásunkon jelent meg, mint a „fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet” vádpont tanúja. Esküszöm, én onnan még tíz deka vajat sem vittem el a magam számára. A közértesnek a haja szála sem görbült meg! Így is halálra ítéltek.

Egyszer egy százados hamis vallomásra akart rávenni, de nem sikerült neki. Kinevettem. Másnap a börtönben az egyik lépcsőfordulóban úgy arcon vágott gumibottal a verőlegény, hogy eltört az állkapcsom, és kiszakadt hat fogam, hogy ne nevethessek többé. 

44 | Pál KABELÁCS

KABELÁCS Pál Missä vain kuulimme ammuntaa, suuntasimme mekin sinne. Siihen aikaan elokuvateattereissa pyöri jatkuvasti neukkusotafilmejä. Niistä opimme, mitä piti tehdä.

Ahogy megláttuk a torkolattüzeket, azonnal odapörköltünk. Akkoriban folyton szovjet háborús filmek mentek a moziban. Azok tanítottak meg minket, hogy mit kell csinálni.

Syntynyt Budapestissä 1937. Taisteli kansannousun aikana Budapestin Tűzoltó-kadun aseellisissa joukoissa. Pidätettiin tästä syystä 1957 ja tuomittiin kuolemaan. Hovioikeus alensi tuomion 17 vuoden vankeusrangaistukseksi. Vapautui 1973. Eläkeläinen, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1937-ben született Budapesten. A forradalom alatt Budapesten a Tűzoltó utcai fegyveres csoport tagja. Ezért 1957-ben letartóztatták, majd első fokon halálra ítélték. A másodfokú tárgyaláson ítéletét tizenhét év börtönbüntetésre változtatták. 1973-ban szabadult. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

KABELÁCS Pál | 45

46 | Pál KABELÁCS

I

kkunat olivat täynnä aseistautuneita miehiä ja naisia. Kaverini Jancsi Bárány sanoi minulle: ”Mennään mekin, pieni vahvistus ei varmaankaan haittaa!” Vajdahunyad-kadun ja Kaarikadun kulmassa oli rakennus, jonka sisäänkäynti oli Kaarikadun puolella. Menimme sisään. Päädyimme yhteen ensimmäisen kerroksen asunnoista ja asetuimme sinne. Asukkaat menivät alas kellariin.

Saatoimme jo kuulla, kun panssarivaunut lähestyivät Népligetistä päin. Jyrinä lähestyi koko ajan.

Sitten ne tosiaan olivat siinä. Seurasi mieletön tulitaistelu! Se kesti puolitoista tai kaksi tuntia. Kadulle jäi vain poroksi palaneita panssariautoja ja panssarivaunuja. Venäläisiä yritti ulos tankeista, ja heidät ammuttiin heti. Se oli kamalaa. Sitten nekin alkoivat tulittaa, tykillä, kaikkea. Kun tulitus oli laantumaan päin, menin ulos käytävään. Olisin halunnut mennä ensimmäisestä kerroksesta pohjakerrokseen, mutta se ei ollut enää mahdollista.

Koko porraskäytävä oli romahtanut. Ensimmäinen kerros, jossa olimme, roikkui ikään kuin ilmassa.

Lähdin kulkemaan pitkin kerrosta kiertävää parvekekäytävää. Minua ammuttiin. Heittäydyin betonilattialle ja jäin tarkkailemaan. Hajalle ammutun porttikongin oven tilalla oli ammottava aukko, joka oli täynnä pikakiväärein aseistautuneita venäläisiä. Ryömin takaisin. Laci Mertzillä ja yhdellä toisella, jonka nimeä emme edes tienneet ja jota kutsuimme aina Imre Arpinaamaksi, oli pikakiväärit. Sanoin heille, ettei talosta päässyt ulos. ”Totta kai pääsee, ystäväiseni!” sanoi Imre. Sitten hän

lähti siististi ryömimään pitkin käytävää painaen pikakiväärin piippua alaspäin ja sanoi: ”Juoskaa!”

Me juoksimme yhteen toiseen asuntoon. Hetken päästä myös Imre tuli asuntoon, mutta silloin venäläiset eivät enää ampuneet portin aukosta. Luulisin, että… heille saattoi tapahtua jotakin. En tiedä. Me kuitenkin otimme kaapeista lakanoita, solmimme ne yhteen ja kiipesimme niiden avulla ulos. Silloin sain osuman harhaluodista. Se osui minua reiteen, ja tunsin iskun, mutta se tuntui lähinnä siltä kuin jalkaan olisi osunut kivenmurikka.

Maahan oli matkaa puolitoista metriä. Hyppäsin, ja nilkkani nyrjähti. Menin yhteen ovisyvennykseen ja näin, että olin saanut osuman. Yksi nainen kehotti minua tulemaan luokseen, hän solmisi haavan. Menin sisään ja vedin housunlahkeen ylös.

Luodin saattoi nähdä, sillä se ei ollut uponnut kovin syvälle. Saatoin tuntea sen, kun naputtelin sitä pinseteillä. Siitä ei koitunut sen suurempaa vaivaa.

Nainen veti luodin ulos, sitoi haavan ja teippasi siteen kiinni.

Missä vain kuulimme ammuntaa, suuntasimme mekin sinne. Siihen aikaan elokuvateattereissa pyöri jatkuvasti neukkusotafilmejä. Niistä opimme, mitä piti tehdä: bensiinipulloja, Molotovin cocktaileja ja niin edelleen. 

KABELÁCS Pál | 47

A

z ablakok tele voltak fegyveresekkel, Bárány Jancsi, a haverom, azt mondta, álljunk közéjük, rájuk fér egy kis erősítés! A Vajdahunyad utca és a Körút sarkán volt egy épület, a Körútról nyílt a bejárata, oda mentünk. Egy első emeleti lakásba jutottunk. Elhelyezkedtünk. A lakók lementek a pincébe. Már lehetett hallani a harckocsikat a Népliget felől. Mindig közelebb és közelebb jön a dübörgés. És valóban jöttek is a harckocsik. Óriási tűzharc volt! Másfél, két óra hosszat tartott.

Kiégett páncélautók, harckocsik maradtak az utcán. Másztak ki a tankból az oroszok, akkor lettek agyonlőve. Borzasztó volt. Aztán ők is, ágyúval, mindent. A tűzszünet vége felé kimentem a folyosóra, le akartam menni az emeletről a földszintre, de nem lehetett. Az egész lépcsőház le volt szakadva. Az első emelet meg, ahol voltunk, a levegőben állt. A körbefutó gangon indultam el. Rám lőttek.

Eldobtam magam a betonon, a gangon, és figyeltem. Ahol a kapualj szét volt lőve, ott egy lyuk tátongott, tele golyószórós oroszokkal. Visszakúsztam. Mertz Lacinál volt golyószóró, meg egy másiknál, akinek nem is tudtuk a nevét, csak úgy hívtuk, Vágottarcú Imre. Szóltam nekik, hogy nem lehet elmenni. – Dehogynem, komám! – mondja erre Imre. Aztán szépen elkezdett kúszni a gangon, a golyószórót meg lefele fordította, és azt mondta: – Fussatok! – Úgy futottunk be egy másik lakásba.

Aztán ő is bejött, de akkor már nem lőttek a kapuból az oroszok. Gondolom, hogy talán… valami történhetett velük. Nem tudom. Lényeg az, hogy

a lakásban a szekrényből lepedőket vettünk ki, ös�szekötöttük, úgy másztunk le. Akkor sebesültem meg egy fáradt golyótól. Combon talált, éreztem az ütést, de csak mintha egy kődarab nekiesett volna. Másfél méterre volt a föld, leugrottam, és akkor megbicsaklott a lábam. Bementem egy kapu alá, és láttam, hogy meg vagyok lőve. Szólt az egyik nő, hogy menjek be hozzá, majd ő bekötöz. Bementem, fölhúztam a nadrágot. Látni lehetett a golyót, nem volt túl mélyen a sebben. Ahogy a csipesszel megkocogtattam, lehetett érezni. Nem is volt vele probléma. A nő kivette a golyót, a sebet bekötötte, leragasztotta.

Ahogy megláttuk a torkolattüzeket, azonnal odapörköltünk. Akkoriban folyton orosz háborús filmek mentek a moziban. Azok tanítottak meg minket, hogy mit kell csinálni. Benzines üvegek, Molotov-koktél, satöbbi. 

48 | Ilppo KANGAS

Ilppo KANGAS Mehän järjestimme Vanhan ylioppilastalon edustalla viiden minuutin liikenneseisauksen, josta eivät menneet läpi autot eivätkä raitiovaunut. Se oli mieleenpainuva homma.

Az egyetemisták régi székháza előtt öt percre leállítottuk a teljes forgalmat: sem az autók, sem a villamosok nem mehettek tovább. Emlékezetes akció volt.

Syntynyt Helsingissä 1935. Toimi lukuisissa johtotehtävissä Helsingin yliopiston ylioppilaskunnassa. Oli vuonna 1956 mukana järjestämässä mielenosoituksia ja puolusti kansannousua opiskelijajohtajana monilla tahoilla, mm. arvostelemalla Palokärki-salanimellä Suomen liian varovaisia kannanottoja. Valmistui biologiksi, työskenteli eri ministeriöissä virkamiehenä. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä.

1935-ben született Helsinkiben. Számos vezető tisztséget viselt a Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzatában. 1956-ban tüntetést szervezett, és diákvezetőként több fórumon kiállt a forradalom mellett, többek között Palokärki álnéven bírálva a finn hivatalos politika óvatos állásfoglalásait. Végzettségét tekintve biológus, minisztériumi tisztviselőként dolgozott. Jelenleg Helsinkiben él, nyugdíjas.

Ilppo KANGAS | 49

50 | Ilppo KANGAS

S

e, että olin mukana mielenosoituksissa, joita täällä ylioppilaspiireissä järjestettiin Unkarin tueksi, johtuu tietysti siitä, että olin aktiivinen ylioppilaselämässä. Olin Vapauden Akateemisen Liiton, isänmaallisen ylioppilasjärjestön, jäsen. Oli täysin luonnollinen asia antaa tämmöisessä vaiheessa tukea Unkarille. Kyllä kielisukulaisuuskin vaikutti, mutta tärkein motiivi oli tietenkin se vääryys, joka siellä tapahtui, ja se tapa, jolla unkarilaiset yrittivät siitä vääryydestä päästä irti. Kyllä Suomessa ja nimenomaan nuorison piirissä tunnettiin tässä suhteessa kohtalonyhteyttä siitä huolimatta, että meillä oli täällä helpommat ajat.

Mehän järjestimme tuossa vähän matkan päässä Vanhan ylioppilastalon edustalla viiden minuutin liikenneseisauksen niin, josta eivät menneet läpi autot eivätkä raitiovaunut ollenkaan. Viisi minuuttia koko liikenne seisoi. Se oli mieleenpainuva homma. Olin Timo Tiusasen, sittemmin Helsingin Kansallisteatterin johtajan kanssa vierekkäin blokeeraamassa liikennettä. Meistä tuli elinikäiset ystävät siitä Unkarin kansannousun tukemisesta lähtien. Poliisille ilmoitettiin etukäteen, ja poliisi ilmoitti, että siitä vaan. Tämmöinen hiljainen suostumus oli olemassa. Mielenosoittaminen Neuvostoliittoa vastaan, sehän oli tabu.

Kyllä minun voimakkaat kannanottoni on noteerattu suomalaisessa muistelmakirjallisuudessa aika tarkkaan. Täällähän pidettiin suuri kokous Vanhan ylioppilastalon juhlasalissa. Äänestyksen voitti kyllä vastakkainen, maltillisempi kanta, mutta se oli hyvin tasainen äänestys. Kehtaan jälkeenpäinkin tunnustaa, että kyllä minä sitä hävinnyttä puolta johdin. Kirjoitin myös Ylioppilaslehteen jonkin artikkelin siitä. Sillä vasta­puolella

oli sittemmin Suomen diplomatian kaikkein kirkkaimpia nimiä, joiden kanssa myöhemmin ystävystyin hyvinkin. Korostan, että olin silloin 21-vuotias. Minun senaikaisen tyytymättömyyteni syy, nimittäin virallisen Suomen varovainen suhtautuminen, liittyi siihen, että pyrittiin puolueettomuuspolitiikkaan. Milloin tahansa oli Neuvostoliiton ja Yhdysvaltain välisestä ristiriidasta kysymys, niin Suomi äänesti tyhjää.

Katsottiin, että tämä oli semmoinen tyypillinen asia, jossa Neuvostoliiton intressit olivat selkeät ja selvät, aivan riippumatta siitä, että tässä olikin nyt pienemmästä valtiosta kysymys. Etupiiriänsä se siinä rakensi taas kerran.

Eihän Suomessa sensuuria ollut, mutta tietynlainen hienovaraisuus uutisoinnissa oli aina, koko YYA-sopimuksen ajan tietenkin. Tiettyjä asioita ei ollut tarpeen sanoa suoraan. Voitiin sanoa vähän rivien välistä taikka epäsuorasti. Todellakin tilanne oli se, että – toistan tämän tärkeän asian – me olimme totta kai Unkarin puolella. Mutta sen jälkeen täytyy heti kysyä, että mitä muuta, minkä takia. Totta kai sen takia, että vastustimme sitä Neuvostoliiton aggressiota. Suomen sodanjälkeiseen historiaanhan kuuluvat nämä niin kutsutut vaaran vuodet, joissa oli koko ajan uhka kommunistikaappauksen suorittamisesta. Onhan meillä ihan tarkat dokumentit siitä, että sekä talvisodassa että jatkosodassa oli tarkoitus miehittää koko Suomi. 

Ilppo KANGAS | 51

H

ogy részt vettem azokon a tüntetéseken, amiket az egyetemisták Magyarország támogatására szerveztek, az abból adódott, hogy egyébként is aktív voltam az egyetemi közéletben. A Szabad Akadémiai Szövetség nevű hazafias egyetemista szervezet tagja voltam. Teljesen természetes dolog volt ebben a helyzetben támogatást nyújtani Magyarországnak. A nyelvrokonságnak is volt szerepe, de még fontosabb ok volt az az igazságtalanság, ami történt, és az a mód, ahogy a magyarok igyekeztek ettől megszabadulni. Itt Finnországban, különösen az ifjúság körében bizony ebből a szempontból sorsközösséget éreztünk, attól függetlenül, hogy nekünk könnyebb dolgunk volt akkoriban.

Nem messze innen, az egyetemisták régi székháza előtt öt percre leállítottuk a teljes forgalmat: sem az autók, sem a villamosok nem mehettek tovább. Emlékezetes akció volt. Timo Tiusanen, a helsinki Nemzeti Színház későbbi igazgatója mellett álltam, amikor lezártuk az utcát a forgalom elől. Attól a naptól fogva, amikor kiálltunk a magyar felkelés támogatása mellett, életre szóló barátok lettünk. Az akciót előre bejelentettük a rendőrségen, ahol azt válaszolták, hogy rendben, csináljuk csak. Ilyen hallgatólagos támogatást kaptunk. De a Szovjetunió elleni tüntetés, az persze tabunak számított.

Az én határozott megnyilatkozásaimat elég jól dokumentálták a különféle finn visszaemlékezésekben. Például tartottunk egy nagy gyűlést a régi székház dísztermében. Végül ugyan a mérsékeltebb irányvonal győzött, de nagyon szoros volt a szavazás eredménye. Így utólag sem szégyellem bevallani, hogy én vezettem az alulmaradókat. Az egyete-

misták újságjába, az Ylioppilaslehtibe írtam is erről.

A mértékletesebb álláspont hangadóiból a finn diplomácia legnevesebb alakjai lettek – később többekkel össze is barátkoztunk. Hangsúlyozom, hogy akkor 21 éves voltam. Elégedetlenségem oka – nevezetesen a hivatalos tartózkodó álláspont – abból adódott, hogy Finnország semlegességi politikára törekedett. Minden olyan esetben, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembekerültek egymással, Finnország tartózkodott a szavazásnál. Úgy gondolták, hogy ez tipikusan olyan eset, amikor a szovjet érdekek egyértelműek és világosak, függetlenül attól, hogy ezúttal egy kis nemzetről van szó. Elvégre ekkor is az érdekszférája fenntartásáról volt szó.

Nem volt cenzúra Finnországban, de azért természetesen egyfajta tapintat jellemezte a híradásokat, végig a szovjet–finn barátsági és együttműködési szerződés időszakában. Bizonyos dolgokat nem kellett nyíltan kimondani, a sorok között vagy áttételesen is ki lehetett fejezni. Valóban az volt a helyzet – megismétlem ezt a lényeges dolgot –, hogy magától értetődő módon voltunk Magyarország mellett. De rögtön felmerül az a kérdés is, hogy miért, mi volt még a háttérben!

Természetesen azért, mert elleneztük a szovjet agressziót. A finn történelemben a világháborút követő éveket ún. veszélyes éveknek nevezzük, mert mindvégig ott leselkedett a kommunista puccs fenyegető eshetősége. Hiszen a hivatalos iratok is egyértelműen bizonyítják, hogy a Szovjetunió mind a téli háború, mind a folytatólagos háború idején meg akarta szállni egész Finnországot. 

52 | Outi KECSKEMÉTI

Outi KECSKEMÉTI Ensinnäkin me kaikki annoimme verta – silloin tarvittiin paljon verta. Suomi lähetti heti Unkariin suurin piirtein kaikki varastonsa, ja sitten tarvittiin uutta verta tänne.

Vért adtunk, a Vöröskeresztben segítettünk, és csináltuk azokat a kis magyar kokárdákat, és azzal pénzt gyűjtöttünk. Azt csináltunk, amit tudtunk.

Syntynyt Helsingissä 1936, omaa sukua Vuorjoki. Työskenteli Helsingin yliopiston kirjastossa, nyt eläkkeellä. Osallistui opiskelijana kansannousun tukemiseksi järjestettyyn verenluovutukseen ja keräyksiin. Meni naimisiin erään vuonna 1958 Suomeen saapuneen unkarilaisen, István Kecskemétin kanssa. Heillä on kaksi lasta ja viisi lastenlasta. Haastateltiin hyvän kielitaitonsa vuoksi myös unkariksi.

1936-ban született Helsinkiben, leánykori neve Vuorjoki. A helsinki Egyetemi Könyvtár nyugalmazott munkatársa. Egyetemi hallgatóként részt vett a forradalom támogatására szervezett véradásban és gyűjtésekben. Feleségül ment egy 1958-ban Finnországba érkezett magyar emig­ ránshoz, Kecskeméti Istvánhoz, két gyermekük és öt unokájuk született. Nyelvtudásának köszönhetően az interjút magyarul is elkészít­ hettük vele.

Outi KECSKEMÉTI | 53

54 | Outi KECSKEMÉTI

O

lin silloin Helsingissä, olimme opiskelijoita ja innokkaasti mukana kaikessa. Ensinnäkin me kaikki annoimme verta – silloin tarvittiin paljon verta. Suomi lähetti heti Unkariin suurin piirtein kaikki varastonsa, ja sitten tarvittiin uutta verta tänne. Punainen Risti järjesti suuren vaatekeräyksen, ja me olimme siellä auttamassa, järjestämässä näitä vaatteita ja katsomassa, mitä lähetetään, mikä on tarpeeksi hyvää lähetettäväksi ja mikä jää tänne Suomeen jaettavaksi. Sitten me teimme semmoisia pieniä puna-valko-vihreitä ruusukkeita, joita myytiin, ja siitä saatiin rahaa Unkarille. Ihmiset suhtautuivat hyvin myönteisesti, ja kaikkialla oli suuri auttamishalu, koska Unkari on kuitenkin sukulaismaa. Tietenkin tähän asiaan suhtauduttiin hyvin vakavasti ja oltiin hyvin surullisia, että tällaista tapahtui.

Vuonna 1956 tuleva mieheni István Kecskeméti opiskeli Esztergomissa. Hän oli siellä kispap, siis pappiskokelas. Hän pyrki kaksi kertaa pois maasta länsirajan yli, ennen kuin hän sitten tammikuussa pääsi Itävaltaan. Hän meni Wieniin ja metsätieteelliseen tiedekuntaan ja ajatteli sitä kautta pääsevänsä Suomeen, mistä hän oli haaveillut jo lapsenakin.

Siellä oli ilmeisesti tämmöinen unkarilaisten ylioppilaiden keskus, ja sinne soitettiin Suomesta, että Punaisella Ristillä ja Suomen ylioppilaskuntien liitolla oli kaksi stipendiä, voisivatko he lähettää kaksi unkarilaista Suomeen. Silloin István oli se ehdoton stipendinsaaja, koska kaikki tiesivät, että hän halusi Suomeen. Toinen Suomeen tulija oli sitten Csaba Király, joka sattui vastaamaan juuri silloin puhelimeen. He tulivat Suomeen tammikuun lopulla 1958.

Suomalaiset suhtautuivat erittäin hyvin nimenomaan unkarilaisiin sukulaiskansana, ja heillä oli

heti paljon ystäviä. Se, että me suomalaiset olemme jäykkiä, tietysti vaivasi Istvánia, mutta noin yleisesti ottaen oltiin ystävällisiä. Ylioppilaskunnan pojat järjestivät paljon ohjelmaa, veivät saunaan ja kaikkea tämmöistä silloin alkuun. Se stipendi kesti kuusi tai seitsemän vuotta. Valtio ei tehnyt yhtään mitään Unkarin pakolaisten hyväksi, ei antanut stipendejä, ei kutsunut tänne ketään, ei auttanut millään lailla. Luulen melkein, että aloite tuli ylioppilaskuntien liitolta, siis ylioppilailta.

He saivat Punaisen Ristin antamaan stipendin.

Helsingin yliopiston ylioppilaskunta antoi sitten vapaan asunnon ja yhden aterian päivässä ja osti alkuun kaikennäköistä vaatetta ja tämmöistä heille. Heistä pidettiin hyvää huolta. István rupesi heti opiskelemaan suomalais-ugrilaista kielitiedettä ja turkologiaa. Kun hän tuli Suomeen, hän kirjoitti sen ensimmäisen talven aikana koko Nykysuomen sanakirjan semmoisille pienille lapuille, joka ikisen sanan, ja sillä tavalla hän opetteli suomen kieltä.

Hänellä oli aina radio auki, ja hän luki aina pari tuntia sanomalehtiä päivittäin. Kun me tapasimme toukokuun alussa, hänellä oli jo suhteellisen hyvä suomen kielen taito.

István oli ystävystynyt useiden Karjalaisen osakunnan poikien kanssa asuessaan opiskelija-asuntola Domuksessa, ja näiden poikien kutsumana hän tuli osakunnan virkailijakaronkkaan, ja siellä me tapasimme toukokuun alussa. Kyllä me siitä asti olimme yhdessä jatkuvasti. Me menimme naimisiin elokuussa 1959. 

Outi KECSKEMÉTI | 55

D

iákok, egyetemisták voltunk, és mindenfélét csináltunk a magyarokért. Vért adtunk, a Vöröskeresztben segítettünk, készítettük azokat a kis magyar kokárdákat, és azzal pénzt gyűjtöttünk. Azt csináltunk, amit tudtunk, nem volt pénzünk, nem tudtunk pénzzel segíteni. A Finn Vöröskereszt ruhákat gyűjtött, mindenki ruhákat küldött oda, és mi ott dolgoztunk, segítettünk a Vöröskeresztben válogatni ezeket az adományokat.

Az emberek nagyon szomorúak voltak, és segíteni akartak a magyaroknak.

A későbbi férjem, Kecskeméti István 1956 októberében nem volt Pesten, hanem Esztergomban tanult, kispap volt, és ott a tanárok nem meséltek arról semmit, hogy mi történt Pesten.

A forradalom után kétszer hiába próbált elmenekülni abból a diktatúrából, csak 1957 januárjában sikerült neki Ausztriába menni. Az elején Swechatban lakott, azután Innsbruckba ment tanulni. Teológiát akart tanulni, folytatni a tanulást, de az már nem sikerült. Azután Bécsbe ment.

Amikor a férjem még iskolás fiú volt, akkor olvasta a Kalevalát, és azóta nagyon vágyott Finnországba. Ezért Bécsben erdőgazdasági mérnöknek akart tanulni, arra gondolt, hogy ha azt tanulja, akkor talán Finnországba is könnyebben eljuthat. Novemberben vagy decemberben egy nap telefonáltak Finnországból, hogy lenne ösztöndíj két magyar diáknak. A férjem kapta az egyiket, mert mindenki tudta, hogy Finnországba akar menni. Király Csaba, aki a telefonon válaszolt, ő kapta a másikat. 1958 januárjában jöttek Finnországba. A pénz a Vöröskereszttől jött, a helsinki egyetemi diákszövetség adta a lakást, és naponta egyszer ingyen kaptak enni a diákok vendéglőjében. Az egyetemisták nagyon szépen segítettek

az elején a fiúknak. Programokat szerveztek nekik, szaunába vitték őket. A férjem finnugrista lett és turkológus, nyelvész volt. Nagyon szorgalmasan tanult finnül, szótárból, újságból és a rádiót hallgatva. Amikor májusban találkoztunk, már egészen jól tudta a nyelvet.

Mi a diákszövetségben találkoztunk Istvánnal, és attól kezdve együtt voltunk. A következő évben, 1959-ben férjhez mentem hozzá. 1966-ban, az általános amnesztia után mentünk volna először Magyarországra, de éppen akkor született a lányunk, szóval 1967-ben mentünk, és a nagypapánál laktunk. Három hétig ott voltunk. A férjemnek az elején nagyon nehéz volt megint azt az életet látni, és nekem is. Soha nem voltam azokban a szocialista országokban, és nehéz volt látni, hogy milyen.

A férjem a gyerekekkel mindig magyarul beszélt, velem sajnos finnül, csak finnül. Vele nem beszéltem magyarul, de a halála után a rokonokkal és a barátokkal magyarul kellett beszélnem. Most megint próbálok magyarul tanulni, hogy ne felejtsem el a nyelvet. 

56 | Risto LEHTONEN

Risto LEHTONEN Päätimme järjestää näkyvän mielenosoituksen, joka marssisi Kansallismuseon kohdalta eduskuntatalon edustalle ja siitä eteenpäin Esplanadille, mahdollisesti Presidentinlinnan luo.

Elhatároztuk, hogy egy látványos tüntetést szervezünk, a Nemzeti Múzeumtól a Parlament elé vonulva, majd onnan tovább az Esplanadi parkba, lehetőleg egészen az Elnöki Palotáig.

Syntynyt Helsingissä 1926. Valmistui Turun yliopiston kemian laitokselta, toimi myöhemmin erilaisissa kirkollisissa tehtävissä, mm. piti yhteyttä sosialistimaiden evankelisluterilaisten seurakuntien kanssa. Järjesti Suomen Kristillisen Ylioppilasliiton pääsihteerinä mielenosoituksen kansannousun puolesta. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä.

1926-ban született Helsinkiben. A Turkui Egyetem kémia szakán végzett, később külön­ böző egyházi feladatokat látott el, többek között a szocialista országok evangélikus gyülekezeteivel tartott kapcsolatot. A forradalom idején a Finnországi Keresztény Egyetemisták Szövetségének főtitkáraként szimpátiatüntetést szervezett. Jelenleg Helsinkiben él, nyugdíjas.

Risto LEHTONEN | 57

58 | Risto LEHTONEN

K

ristillisessä Ylioppilasliitossa me pyrimme seuraamaan hyvin tarkasti, mitä koko tässä Euroopan myllerryksessä tapahtui. Me olimme Suomessa pitkään, vielä niinäkin vuosina, voimakkaan painostuksen kohteena Neuvostoliiton taholta. Yritimme siinä yhteydessä huolehtia siitä, ettei suunta ole suurempaan sitoutumiseen, vaan suurempaan vapauteen suhteessa Neuvostoliittoon. Silloin, kun nämä Unkarin tapahtumat räjähtivät käyntiin, Kristillinen Ylioppilasliitto oli aika suuri, toimiva liike kirkon piirissä. Meillä ei ollut mitään tarkkaa poliittista analyysia tilanteesta. Kun tapahtumat kärjistyivät silloin lokamarraskuussa 1956, yksi toimenpide oli, että päätimme koota voimia, jotta saisimme aikaan laajakantaisen ylioppilaiden tukiaktion tämän kansannousun tukemiseksi. Ajatuksena oli, että tilanteessa, jossa me itse elimme tavallaan jatkuvasti Neuvostoliiton painostuksen alla ja itsesensuurin kohteena, oli välttämätöntä, että vapaa omantunnon ääni kuuluisi tässä kansainvälisessä kentässä – vaikkemme tienneet, oliko sillä mitään todellista vaikutusta poliittiseen kenttään.

Aloimme organisoida ryhmiä, ja päätimme järjestää näkyvän mielenosoituksen, joka marssisi Kansallismuseon kohdalta eduskuntatalon edustalle ja siitä eteenpäin Esplanadille, mahdollisesti Presidentinlinnan luo. Kaikki valmistelut oli tehty, ja olimme katsoneet, että Suomessa periaatteessa pitäisi olla oikeus järjestettyyn mielenosoitukseen. Me tiedotimme sen tavoitteesta. Seuraus oli kuitenkin se, että juuri kun olimme aloittamassa ja väkeä kokoontui aika runsaasti Kansallismuseon luo, poliisiautot ympäröivät meidät ja hajottivat joukon. Silloinen professori Mikko Juva, myöhemmin Suomen arkkipiispa, oli siinä

meidän joukossamme minua vähän vanhempana hahmona. Poliisipäällikkö tuli myös paikan päälle ja sanoi töykeästi Juvalle: ”Tämä määräys koskee teitäkin.” Meillä ei ollut mitään muuta mahdollisuutta kuin hajaantua. Tämä tapaus kuitenkin herätti sellaisen vireen, että asiaa oli seurattava ja löydettävä kontakteja. Oli keskustelua Suomen ylioppilaskuntien liiton ja Helsingin yliopiston ylioppilaskunnan johtoihmisten kanssa. Jotkut heistä sanoivat, että meidän toimintamme oli liian emotionaalista, epärealistista idealismia, ja että meidän täytyisi ottaa huomioon poliittiset realiteetit, tämä niin sanottu suomettuminen…

Kristillinen Ylioppilasliitto kuitenkin hyppäsi hetkeksi irti tästä varjosta.

Lehdistö yleensä vaikeni silloin kaikista kriittisistä asioista, mutta Suomen Kuvalehdessä oli pieni kertomus. Siinä oli myös hyvin oivallettu ajatus siitä, että ajatuksenvapaus ja ystävyyden ja sitoutumisen vapaus ihmisten kesken kriittisessä tilanteessa on täysin oikeutettua, eikä sitä ole oikeus tukahduttaa vain poliittisten realiteettien vuoksi. Tämä tuli siinä Suomen Kuvalehdessä esiin. Me olimme iloisia siitä, että ainakin jotakin kanavaa myöten viestitään meidän yrityksistämme. Monille meistä tämä aika oli sellainen silmien avaamisen aika, ponnahduslauta siihen, että pyrimme luomaan kontakteja Itä-Euroopan yliopistoihin, kirkkojen yhteydessä tai niistä riippumatta. Tämä toiminta sitten jatkui seuraavina vuosina. 

Risto LEHTONEN | 59

A

Keresztény Egyetemisták Szövetségében igyekeztünk figyelemmel kísérni, hogy mi történik a forrongó Európában. Finnországban sokáig, még azokban az években is számolni kellett a Szovjetunió erőteljes nyomásgyakorlásával. Ebben a tekintetben azon fáradoztunk, hogy lehetőleg ne szorosabbá, hanem ellenkezőleg, inkább lazábbá váljon a kapcsolatunk a Szovjetunióval. Amikor kirobbantak a magyarországi események, a Keresztény Egyetemisták Szövetsége elég jelentős és aktív tényező volt a finn egyházban. Pontos politikai helyzetértékelésünk nem volt. Amikor 1956 október-novemberében kiéleződött a helyzet, elhatároztuk, hogy összefogunk, és széles körű támogatást szervezünk a forradalom mellett. Az volt az elképzelés, hogy abban a helyzetben, amikor valójában mi magunk is a Szovjetunió állandó nyomása alatt éltünk, és öncenzúrát kellett gyakorolnunk, feltétlenül ki kell nyilvánítanunk, amit a lelkiismeretünk diktál – még akkor is, ha nem tudhatjuk, hogy lesz-e ennek kézzelfogható hatása a politikai viszonyokra.

Elkezdtünk szervezkedni, és elhatároztuk, hogy egy látványos tüntetést szervezünk, a Nemzeti Múzeumtól a Parlament elé vonulva, majd onnan tovább az Esplanadi parkba, lehetőleg egészen az Elnöki Palotáig. Minden előkészületet megtettünk, abban a tudatban, hogy Finnországban törvény által biztosított jogunk van a véleménynyilvánításhoz. Be is jelentettük a tüntetés célját.

Mégis az történt, hogy amikor kezdetét vette volna a demonstráció, és már elég sokan összegyűltünk a Nemzeti Múzeum előtt, egyszerre rendőrautók vettek körbe minket, és feloszlatták a tüntetést.

A nálam valamivel idősebb Mikko Juva profes�szor, későbbi érsek, szintén ott volt közöttünk.

Maga a rendőrparancsnok is megjelent, és gorombán odaszólt Juvának: – Ez a parancs magára is vonat­kozik! – Nem tehettünk mást, el kellett hagynunk a helyszínt. Az eset azonban arra ösztönzött minket, hogy figyelemmel kísérjük a fejleményeket, és kapcsolatba lépjünk másokkal is.

Tárgyalni kezdtünk a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége és a Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzata vezetőivel. Néhányan közülük azt mondták, hogy túl emocionálisan cselekedtünk, hogy irracionális idealisták vagyunk, hogy figyelembe kell vennünk a politikai realitásokat – ez volt az a bizonyos finnlandizáció… Mégis, a Keresztény Egyetemisták Szövetségének sikerült egy pillanatra megkérdőjelezni ezt a gondolkodást.

A sajtó akkoriban igyekezett kerülni a problematikus témákat, de a Suomen Kuvalehti című hetilapban mégis megjelent egy rövid írás. A cikk helyesen állapította meg, hogy a véleményalkotás szabadsága, az emberek közötti barátság és elköteleződés szabadsága ilyen kritikus helyzetekben teljesen helyénvaló, és ezt senkinek nincs joga elfojtani holmi politikai realitásokra hivatkozva. Ezt írta a Suomen Kuvalehti. Örültünk, hogy akadt olyan csatorna, amin híre ment a próbálkozásunknak.

Sokunk szemét ezek az események nyitották fel, és egyfajta kezdőlökést adtak a számunkra, hogy próbáljunk kapcsolatokat teremteni a kelet-európai egyetemekkel, akár egyházi keretek között, akár anélkül. Ez aztán folytatódott a következő években is. 

60 | Béla LUCZA

LUCZA Béla T62-tankki seisoi siinä. En ollut eläissäni nähnyt sellaista teräsjärkälettä! Laukaisimme tykin Jancsin kanssa. Jätän kunnian mieluummin hänelle, sillä hän pääsi hengestään.

Jött egy T62-es tank. Életemben nem láttam ekkora acéltömeget! Elsütöttük az ágyút, ketten Jancsival. Én inkább neki hagyom a dicsőséget, mert ő meghalt.

Syntynyt Debrecenissä 1936. Ennen kansannousua toimi teroittajamestarina Csepelissä, taisteli Corvinin aukiolla. Joutui venäläisten piirittämäksi marraskuun 6. päivä, pidätettiin, ammuttiin päähän lyhyeltä etäisyydeltä. Oli sairaalassa kuusi viikkoa, välttyi syytteiltä. Työskenteli myöhemmin harjantekijänä ja puhelinvaihteen operaattorina. Työkyvyttömyyseläkkeellä, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1936-ban született Debrecenben. A forradalom előtt köszörűs szakmunkás volt Csepelen. A forradalom alatt a Corvin közben harcolt. November 6-án az oroszok bekerítették, elfogták, és közelről fejbe lőtték. Hat hétig kórházban volt, a forradalom után a számonkérést megúszta.

Kefekötőként, telefonközpontosként dolgozott.

Jelenleg Budapesten él, rokkantnyugdíjas.

LUCZA Béla | 61

62 | Béla LUCZA

K

äytössämme oli lisäksi 72-millinen panssarintorjuntatykki. Muistan, että siihen ladattava ammus oli todella pitkä. Meillä oli yhteensä kolme panosta, kaksi tykin vieressä puulaatikossa ja yksi tykin piipussa. Yhtenä päivänä vartiossa ollessani huomasin T62-taistelupanssarivaunun. Se seisoi parhaillaan kylki minuun päin, joten olin sille näkymättömissä. Luulen, että se oli tulittamassa kohti Kiliánin varuskuntaa. Se oli valtava teräsjärkäle, oikea hirviö! Ja aikamoinen näky minunlaiselleni tavalliselle Csepelin työläiselle. Se ampui kahdesti ja sitten pysähtyi. Tuumin, että minun kannattaisi odottaa, kunnes se lähtisi taas liikkeelle. Tykkiä olisi turha laukaista vielä, koska silloin osuisin vain tankin eteen. Loikkasin tykin luokse ja jäin kyykkimään sen kilven suojaan. Myös Jancsi Puujalka ontui paikalle. ”Mitä sinä siinä teet, haluatko päästä hengestäsi?” hän kysyi. Olin kuvitellut olevani suojassa ja typerän itsevarmasti vain odotellut, että tankki liikkuisi eteenpäin. Sitten se tosiaan lähti liikkeelle. Heti kun saimme tankin tähtäimeemme, laukaisimme Jancsin kanssa tykin. Jätän kunnian mieluummin hänelle, sillä hän pääsi hengestään.

Rauha hänen sielulleen. Toisaalta koska itse sokeuduin, minäkin voin kai herkutella ajatuksella, että selviydyin tuollaisesta teräsjärkäleestä yksin, tai sitten vaikka avun kanssa. Kun saimme tankkiin osuman, se ampui vielä kerran ja pysähtyi. Eikä se sen jälkeen enää liikkunut. Minä ammuin kone­ pistoolillani, sillä ajattelin, että venäläiset aikovat tulla tankista ulos. Ammuin, koska minut valtasi taisteluvimma. Kun pääsimme lopulta tankin luo, selvisi, ettei kukaan ollut kuollut. Se oli tyhjä.

Kaikki olivat paenneet alakautta ulos ja kadonneet, sillä myös alhaalla oli uloskäynti.

Ne alkoivat töniä minua ja käskivät nostamaan kädet ylös. Silloin tiesin, että tässä tulisi käymään

huonosti. Toinen upseereista osallistui pahoinpitelyyni vain vähän, mutta se toinen otti minut ihan kunnon käsittelyyn. Paikalla olleet sotilaat tiesivät jo, mitä tuleman pitää. He käänsivät katseensa pois ja vain seisoskelivat paikoillaan, olisivat varmasti mielellään poistuneet paikalta. Pystyn vieläkin näkemään sen minua hakanneen upseerin silmissäni, ja vaikka edessäni olisi tuhat miestä, pystyisin erottamaan tuon miehen heidän joukostaan kuin koulutettu vainukoira. Olihan hän viimeinen asia, jonka näin! Upseeri laittoi kätensä rinnalleni ja tönäisi, pistooli hänellä oli toisessa kädessään. Hän pyörähti ympäri ja potkaisi minua täydellä voimalla. Melkein kaaduin potkun voimasta, ja olisin varmaankin lentänyt puolentoista metrin päähän, ellen olisi ollut siinä vaiheessa jo kylpyhuoneessa.

Pidin käsiäni ylhäällä ja aloin olla jo aika vihainen. ”Mitä helvettiä te tänne tulette”, huusin, ”minä olen unkarilainen ja tämä on minun kotimaani.

Ei tämä ole mikään Suez!” Sanoin näin, koska tiesin heidän pitävän minua kapitalistina ja minä lie muuna. Olisin halunnut kohdata tuon upseerin kuin mies ja kertoa hänelle, mitä mieltä olin, mutta silloin kuului laukaus. Se osui minua otsaonteloon ja avoimiin silmiini, jotka olivat saman tien mennyttä. Toinen laukaus osui suupieleen. Olin aivan pökerryksissä ja kaaduin. Kyyristyin kasaan lattialle, mutta en kuitenkaan liikkunut, koska halusin heidän ajattelevan, että olin kuollut. Silloin minua ammuttiin vielä kerran siinä maassa maatessani. Tuo laukaus irrotti lapaluustani palasen, väisti sydämeni ja tuli ulos niskastani. Silloin menetin tajuntani. 

LUCZA Béla | 63

P

áncéltörő ágyúnk is volt, egy 72 milliméteres, emlékszem, hogy nagyon hosszú volt a lőszer, amit bele kellett tölteni. Három lőszerünk volt, kettő egy faládában az ágyú mellett, egy pedig az ágyú csövében. Az egyik nap őrségben álltam, amikor jött egy T62-es tank. Éppen oldalt állt hozzám képest, ezért nem vett észre. Azt hiszem, a Kilián laktanyát lőtte. Hatalmas acéltömeg, micsoda nagyjószág volt nekem, a csepeli munkásnak, hát, életemben nem láttam ekkora acéltömeget! Lőtt, lőtt és megállt. Arra gondoltam, ha nem jön előbbre, hiába sütöm el az ágyút, oda lövök, ahol még nincs a tank. Odaléptem az ágyúhoz, és leguggoltam a pajzsa mögé. Kisántikált a Falábú Jancsi is, és odajött az ágyúhoz. – Mész onnan, meg akarsz dögleni? – kérdezte. Azt hittem, biztonságban vagyok, nagylegénykedtem, és vártam, hogy előbbre jöjjön a harckocsi. Valóban meg is indult. Amikor a harckocsi irányban volt, akkor sütöttük el az ágyút, ketten Jancsival. Én inkább neki hagyom a dicsőséget, ő meghalt, nyugodjék békében. (De azt hiszem, mivel vak lettem, egy kicsit kárpótolom magamat, hogy egy ekkora acélmonstrumot el tudtam intézni én, egyedül. Vagy legalábbis egy kis segítséggel.) A harckocsi – amikor eltaláltuk – még lőtt egyet, aztán megállt. Nem mozdult többet. Én meg lőttem a géppisztollyal, mert azt gondoltam, hogy kimásznak belőle, lőttem, mert bennem volt a harci szellem. Aztán, amikor odamentünk, akkor derült ki, hogy senki sem halt meg, üres volt a harckocsi. Mindenki kimászott alul, ott is volt egy ajtaja, és eltűnt.

Amikor elkezdtek piszkálni – feltartott kéz meg minden –, akkor már gondoltam, hogy itt nagy baj lesz. Az egyik tiszt keveset ütött, de a másik, az gyönyörűen kezelésbe vett. Az a közlegény, aki ott volt, már tudta, hogy mi lesz. Elfordultak, ott

lézengtek, el akartak menni. A tiszt, aki bántott, előttem van ma is, és ha ezer ember ide áll, akkor is, mint az idomított farkaskutya, úgy szedem ki, hogy ő volt. Hiszen őt láttam utoljára! Kezét a mellemre tette, és tolt. A pisztoly a másik kezében volt.

Megfordított, jól belém rúgott, a rúgástól majdnem elestem, másfél méterre kerülhettem tőle, de akkor én már benn voltam a fürdőszobában. Föltartott kézzel még mérges is voltam: – A francnak jöttetek ide – magyaráztam –, én vagyok magyar, én vagyok itthon, nincs itt Szuez! – mert tudtam, hogy ezek azt hiszik, hogy én vagyok a kapitalista, meg minden. És szembe akartam fordulni vele, hogy mondjam a magamét, akkor jött a lövés. Itt kapta el a homloküregemet, a nyitott szememet, mind a kettőt, rögtön szét is mentek. Egy másik a szám szélét érte. A fejlövéstől elszédültem és elestem. Összekucorodtam a padlón, meg se mozdultam, hogy azt higgyék, kész vagyok. És akkor fekve még egyet belémeresztettek. Ez a lövés a lapockámból kivitt egy csontdarabot, megkerülte a szívemet, és itt jött ki, a nyakamnál. Akkor vesztettem el az eszméletemet. 

64 | Reima T. A. LUOTO

Reima T. A. LUOTO Lähti ajatus siitä, pitäisikö kerätä vapaaehtoisia noin pataljoonan verran, pari-kolmesataa nuorta asevelvollista samalla tavalla kuin Unkari oli talvisodassa mukana auttamassa.

Felmerült a gondolat, hogy önkénteseket kellene toborozni. Két-háromszáz fiatal hadkötelesből álló zászlóaljat, úgy, ahogy a magyarok segítettek Finnországnak a téli háború idején.

Syntynyt Hämeenlinnassa 1940. Kirjoittanut ja julkaissut Unkarin kulttuuria käsitteleviä teoksia. Osallistui lukiolaisena unkarilaisten tueksi järjestettyyn paperinkeräykseen. Kansannousun 50-vuotisjuhlavuonna kirjoitti kirjan Unkarin vallankumouksesta. Asuu tällä hetkellä Espoossa, jossa toimi vuosikymmenten ajan paikallisen Suomi-Unkari Seuran puheenjohtajana.

1940-ben született Hämeenlinnában. Tudományos ismeretterjesztő könyvek szerzője és kiadója, ezek közül több kötet témája Magyarország és a magyar kultúra. Középiskolásként részt vett a magyarok támogatására szervezett papírgyűjtésben, az 50. évfordulóra könyvet írt a magyar forradalomról. Jelenleg Espooban él, ahol évtizedekig vezette a Finn–Magyar Társaság helyi szervezetét.

Reima T. A. LUOTO | 65

66 | Reima T. A. LUOTO

O

lin 16-vuotias vuonna 1956, ja muistan oikeastaan aika hyvin sen vuoden. Meillä oli perheessä tapana, että joka lauantai isäni, setäni ja enoni tulivat saunomaan. Me istuttiin saunassa, ja minä kuuntelin miesten juttuja. Kaikki olivat vanhoja rintamamiehiä. Näistä Unkarin asioista keskusteltiin jo heti silloin, kun rupesi uutisia tulemaan, että on levottomuuksia odotettavissa. Seurattiin tarkasti kaikkea, mitä tapahtui.

Silloin järjestettiin paperi- ja lumppukeräyksiä, joiden rahat lähetettiin Unkariin. En muista, kuinka jouduin siihen työryhmään mukaan, mutta olin siinä aika keskeisesti sen takia, kun isä oli Valtion rautateitten palveluksessa. Kellään muulla kuin sotaväellä ei ollut siihen aikaan niin paljon kuorma-autoja kuin rautateillä. Onnistuin puhumaan ympäri asemapäällikön – joka oli siihen aikaan suuri herra –, että me yhtenä lauantaina ja sunnuntaina saisimme kymmenen kuorma-autoa käyttöömme, jos kuljettajat suostuisivat ajamaan ilmaiseksi. Se ei ollut mikään ongelma, ne kyllä suostuivat, ja sitten yhden viikonlopun aikana kerättiin. Ihmiset pistivät sanomalehtipaperinippuja naruilla köytettyinä kadunvarsille ja samoin lumppusäkkejä tai nippuja. Muistan vielä senkin, että oli hyvä ilma, eivätkä ne kastuneet siellä. Meillä oli ne kymmenen autoa ja liuta minun ikäisiäni poikia, ja me heitettiin ne säkit auton lavalle ja sitten junanvaunuun. Jos oikein muistan, niinkin pienestä kaupungista kuin Hämeenlinnasta me saatiin sitä tavaraa 10–12 junanvaunullista, katettuja vaunuja. Ilmeisesti se oli koko Suomessakin hyvä tulos, koska sain siitä kaksi palkkiota. Toinen oli unkarilainen rannekello, jonka merkki oli muistaakseni

Stima, ja toinen oli unkarilainen tyttöystävä, eli kirjeenvaihtokaverin osoitteen sain. Se kello kesti yhden vuoden ja hajosi sen jälkeen, mutta se tyttöystävä kesti vähän pidempään.

Sen jälkeen muistaakseni uutisia Unkarista näkyi aika vähän, kun kansannousu oli päättynyt jo, ja mentiin seuraavan vuoden puolelle. Meidän lehdistöhän kirjoitteli hyvin varovasti näistä asioista, mutta ne kuitenkin kirjoittivat. Se, mitä ei Helsingin Sanomat ehkä kirjoittanut, niin Uusi Suomi kirjoitti. Kyllä suomalaisilla, jotka halusi seurata asioita, oli sitä tietoa saatavilla. Virallinen Suomi – joka nyt tarkoitti lähinnä presidentti Kekkosta – toimi ihan eri tavalla kuin suuri kansa halusi toimia. Presidentti oli antanut ohjeita ilmeisesti suullisesti siitä, ettei pakolaisia saanut ottaa vastaan.

Niitä kyllä sitten otettiin, varsinkin ylioppilaskunta ja kristilliset ylioppilasjärjestöt ja jotkin seurakunnat. Yksi mielenkiintoinen asia, joka tähän liittyy, oli se, että Akateemiset Reserviupseerit oli perustettu vuonna 1955, ja sen piirissä lähti ajatus siitä, pitäisikö kerätä vapaaehtoisia noin pataljoonan verran, pari-kolmesataa nuorta asevelvollista samalla tavalla kuin Unkari oli talvisodassa mukana auttamassa. Siinä oli kovasti innostusta, niin kuin nuorilla miehillä aina on. Sitten tämä keskustelu päättyi, ja ilmeisesti siinä kävi niin kuin unkarilaisille talvisodassa, että ne myöhästyivät junasta. 

Reima T. A. LUOTO | 67

1956

-ban tizenhat éves voltam, és elég jól emlékszem arra az évre. Az volt a szokás a családunkban, hogy apám és a két nagybátyám minden szombaton összejöttek szaunázni.

Ott ültünk a szaunában, és én hallgattam a felnőttek beszélgetését, akik megjárták a háborút is.

A magyarországi események fontos beszédtémát jelentettek az elejétől fogva, amikor még csak a várható zavargásokról jöttek az első hírek. Figyelemmel kísértük az eseményeket.

Volt még papír- és rongygyűjtés is, aminek a bevételét Magyarországra küldték. Már nem emlékszem, hogyan kerültem a szervezők közé, de elég fontos szerepem lett, mert apám a Finn Állam­ vasutaknál dolgozott. A hadseregen kívül senki másnak nem volt akkoriban annyi teherautója, mint a vasútnak. Sikerült rábeszélnem az állomásfőnököt – aki nagy úrnak számított –, hogy bocsásson a rendelkezésünkre tíz teherautót a hétvégére, ha a sofőrök hajlandók bejönni ingyen dolgozni.

Az utóbbi sem jelentett problémát, persze, hogy jöttek, és így egy hétvége alatt begyűjtöttünk mindent. Az emberek kirakták az utcára a madzaggal átkötött újságcsomagokat meg a rongyokkal teli zsákokat, kupacokat. Arra is emlékszem, hogy jó idő volt, és így nem áztak meg. Volt tehát tíz teher­ autónk, és a velem egykorú fiúkkal dobáltuk fel a zsákokat a platóra, onnan meg a vagonba. Ha jól emlékszem, a kisvárosnak számító Hämeenlinnában tíz-tizenkét tehervagont töltöttünk meg, olyan zárt vagonokat. Ez minden bizonnyal jó eredménynek számított országos viszonylatban is, mivel két jutalmat is kaptam érte. Az egyik egy magyar kar­ óra volt, talán Stima márkájú, a másik pedig egy

magyar barátnő, ugyanis egy levelezőpartner címét is megkaptam. A karóra egy évig volt meg, azután elromlott, de a barátság tovább tartott. Úgy emlékszem, a népfelkelés után, a következő év elején már megritkultak a magyarországi híradások. Mi tagadás, elég óvatosan tudósított a finn sajtó ezekről a dolgokról, de azért tudósított. Amit a Helsingin Sanomat esetleg nem írt meg, azt megírta az Uusi Suomi. Akik követni akarták az eseményeket, azok hozzájutottak az információhoz.

A hivatalos Finnország – elsősorban Kekkonen elnök – másként lépett fel, mint ahogy az emberek elvárták volna. Az elnök valószínűleg szóban adott utasítást, hogy menekülteket nem lehet befogadni.

Azért mégis befogadtak néhányat, főleg a hallgatói önkormányzat, a keresztény egyetemista szervezetek, meg néhány gyülekezet. Van még egy érdekesség, ami ide tartozik. Az 1955-ben alapított, Akateemiset Reserviupseerit nevű tartalékos tiszti egyesületben felmerült a gondolat, hogy önkénteseket kellene toborozni. Két-háromszáz fiatal hadkötelesből álló zászlóaljat, úgy, ahogy korábban a magyarok segítettek Finnországnak a téli háború idején. Nagy lelkesedés kellett ehhez, de hát fiatal férfiak körében az nem ritka. Aztán ez a tervezgetés félbemaradt, úgy jártak, mint a magyarok a téli háborúval – lekéstek róla. 

68 | Erzsébet MÁRTON

MÁRTON Erzsébet Se, että milloin tahansa ovi voidaan aukaista ja sinua voidaan tulla hakemaan, oli kokemuksena ehkä kidutustakin kamalampi. Tuon neljän kuukauden aikana jopa sata ihmistä vietiin hirtettäväksi.

Ezt végigélni, hogy bármikor nyithatják az ajtót, és jöhetnek érted, talán borzalmasabb volt a kínzásoknál is. Az alatt a négy hónap alatt talán százat is felakasztottak.

Syntyi Budapestissä 1937. Toimi ennen kansannousua raitiovaunun lipunmyyjänä, taisteli Széna-aukion aseellisissa joukoissa ja pidätti kommunisti György Marosánin. Vangittiin tästä syystä kesällä 1957 ja tuomittiin kuolemaan, istui kuolemansellissä 120 päivää. Tuomio alennettiin hovioikeudessa 15 vuodeksi vankeutta, vapautui 1963. Menehtyi 1999.

1937-ben született Budapesten. A forradalom előtt villamoskalauz, majd Budapesten a Széna téri fegyveres felkelőcsoport tagja, a kommunista Marosán György letartóztatója. Ezért 1957 nyarán letartóztatták, első fokon halálra ítélték, százhúsz napot ült a halálos cellában.

A másodfokú tárgyaláson ítéletét tizenöt év börtönbüntetésre változtatták, 1963-ban szabadult. 1999‑ben hunyt el.

MÁRTON Erzsébet | 69

70 | Erzsébet MÁRTON

M

enimme äitini kanssa Széna-aukion torille 26. lokakuuta 1956. Se oli meidän vakiotorimme, ja aina, kun minulla oli aikaa, autoin äitiä kantamaan vihannekset kotiin. Jo siinä vaiheessa Széna-aukio ja Moskova-aukio kuhisivat ihmispaljoudesta. Sanoin äidille, että menisin hieman katselemaan ympärilleni. ”Mene vaan, kultaseni”, sanoi äiti, ”menen edeltä kotiin, tule sinä perästä.

Odotan sinua ja laitan ruoan valmiiksi.” Maleksin ja katselin, niin kuin muutkin paikalle sattuneet.

Yhtäkkiä joku nahkatakkiin ja ratsastussaappaisiin pukeutunut herra puhutteli minua: ”Mitä sinä täältä haet, tyttöseni?” ”Tulimme torille ja näin, että täällä on kamalasti ihmisiä. Katselen vain, että mitä täällä oikein tapahtuu”, sanoin hänelle. ”Tarvitsemme juuri tuollaista reipasta tyttöä avuksi. Meillä olisi aika paljon hommia”, hän vastasi.

Myöhemmin kävi ilmi, että tuo mies oli János Szabó, Széna-aukion komentaja. Hän kehotti minua jäämään, sillä töitä riitti niin keittiössä kuin muuallakin. Minä jäin.

Sanoimme Marosánille: ”Lähtekää mukaamme, olette pidätetty!” Hän vain nauroi ja ihmetteli, ettemme olleet huomanneet katsoa, mitä seinällä taulun takana oli: siellä olivat hänen metsästysaseensa.

Oli outoa, että tuollainen mahtimies, joka halusi pitää koko maan otteessaan, alistui siinä hetkessä

minun, nuoren tytön, tahtoon ja totteli käskyjäni vastustelematta. Minusta se oli kamalan omituista, ja se on pysynyt muistoissani aina tähän päivään asti. Ajattelin, että hän huutaisi minulle tai vaikka läimäyttäisi, mutta ei. Joten siis pidätimme hänet, häntä kuulusteltiin ja hänet vapautettiin seuraavana päivänä. Hän kysyikin kaiken tuon jälkeen, mitä tämä kaikki oikein tarkoitti, että ensin pidätetään ja sitten seuraavana päivänä jo vapautetaan.

Aina, kun vankilasta vietiin joku, toimittiin tietyn kaavan, tavan ja järjestyksen mukaan. Se, että milloin tahansa ovi voidaan aukaista ja sinua voidaan tulla hakemaan, oli kokemuksena ehkä kidutustakin kamalampi. En osaa edes sanoa, kuinka monta ihmistä vietiin hirtettäväksi tuon neljän kuukauden aikana. Ehkä jopa sata. Hirveintä oli se, että nuo ihmiset kuolivat mahdollisesti syyttöminä. Tämän vuoksi saan aina kylmiä väreitä puheista, joiden mukaan kuolemantuomio tulisi palauttaa. Koskaan ei voi tietää, olisiko kunkin ihmisen puolesta ollut kuitenkin vielä jotain todisteita. 

MÁRTON Erzsébet | 71

L

ementünk a piacra, a Széna térre, 1956. október 26-án az édesanyámmal, mert az volt az állandó bevásárló helyünk, s amikor volt időm, segítettem neki hazahozni a zöldségárukat. Akkor már a Széna téren és a Moszkva téren nyüzsgött a tömeg. Mondtam édesanyámnak, hogy elmegyek körülnézni. – Menjél el, kislányom – mondta édesanyám –, én hazamegyek, aztán gyere te is haza, várlak, addig megfőzöm az ebédet. – Bandukoltam, nézelődtem, mint a többi járókelő. Egyszer csak megszólított egy bőrkabátos, lovaglócsizmás úr: – Mit keresel te itt erre, kislány? – Mondtam neki: – Jöttünk a piacra, láttam, hogy itt egy csomó ember van, megnézem, hogy mi van. – Azt mondja: – Nekünk pont egy ilyen talpraesett lány kellene, volna egy csomó dolog. – Majd később kiderült, hogy ő Szabó János, a Széna tér parancsnoka. Mondta, hogy maradjak ott, van a konyhán is munka, meg más egyéb teendő. Ottmaradtam.

Mondtuk Marosánnak: – Jöjjön velünk, be kell kísérnünk! – Ő meg nevetett, hogy meg sem néztük, mi van a kép mögött, pedig ott voltak a vadászfegyverei. Érdekes volt, hogy egy hatalmasság, aki a kezében akarja tartani az egész országot, akkor ott, előttem, egy fiatal gyereklány előtt, meghunyászkodott, ellenállás nélkül követte az utasításomat.

Ez számomra rettentő furcsa volt, és emlékezetes maradt a mai napig is. Arra gondoltam, üvöltözni

fog, talán egy pofont is lekever, de nem. Úgyhogy bevittük, kihallgatták, másnap kiengedték. Meg is kérdezte, mire volt jó ez az egész, hogy behoztuk, aztán másnap kiengedtük.

A börtönben annak mindig megvolt a maga zaja, a rendje, a szokása, a módja, ha vittek valakit.

Ezt végigélni, hogy bármikor nyithatják az ajtót, és jöhetnek érted, talán borzalmasabb volt a kínzásoknál is. Az alatt a négy hónap alatt nem tudnám megmondani, hogy hány embert vittek el, akasztottak fel. Talán százat is. Az volt a legborzalmasabb, hogy emberek haltak meg, lehet, hogy ártatlanul. Ezért borzongok attól, ha valaki arról beszél, hogy a halálos ítéletet vissza kell állítani. Mert hát soha nem lehet tudni, mi az, ami mégis mellette szól annak a valakinek. 

72 | Leena NIEMI

Leena NIEMI Petőfin runon valitsin ja esitin sen siellä. Kyynelsilminhän ne sitä kuunteli. Siellä oli paljon karjalaisia, meillä on aina vedet silmissä.

Egy Petőfi-verset választottam, azt szavaltam el.

Könnyes szemmel hallgatták, sok karjalai mene­ kült is volt köztük, mi könnyen elérzékenyülünk.

Syntynyt Liikolassa 1941, omaa sukua Arminen.

Harrasti kirjallisuutta jo lapsuudessaan ja lausui koululaisena runon Suomen itsenäisyyspäivän juhlassa 1956, jonka arpojen ja kahvituksen tuotto lahjoitettiin Unkarille. Alkoi 1980-luvulla opiskella unkaria, matkusti Debrecenin kesäyliopistoon ja vieraili myöhemmin myös Szolnokissa ja Pécsissä. Jäi kirjastosta eläkkeelle, asuu tällä hetkellä Riihimäellä. Ollut paikallisen Suomi-Unkari Seuran aktiivinen jäsen.

1941-ben született egy kelet-karjalai faluban, Liikolában, leánykori neve Arminen. Gyermekkorától szerette az irodalmat. Iskolásként verset szavalt egy rendezvényen, ahol Magyarország javára szerveztek gyűjtést. Az 1980-as években kezdett magyarul tanulni, részt vett a Debreceni Nyári Egyetem nyelvtanfolyamán, később rendszeresen járt Szolnokon és Pécsett. Könyvtárosként ment nyugdíjba, jelenleg Riihimäkiben él.

A Finn–Magyar Társaság helyi szervezetének aktív tagja.

Leena NIEMI | 73

74 | Leena NIEMI

S

ukumme ja perheemme on asunut vuosisatoja luovutetun Karjalan alueella, Antrean pitäjän Liikolan kylässä Yrjölän tilalla. En ollut vielä syntynyt, kun perhe teki ensimmäisen evakkomatkansa Hämeeseen Tammelaan. Jatkosodan aikana vuonna 1941 kävin syntymässä siellä Antrean Liikolassa. Sitten toisen kerran piti muuttaa sieltä pois, kun alue luovutettiin. Koska olimme maanviljelijöitä, meidän sijoituspaikaksemme tuli Lopen pitäjän Kormun kylä. Siellä Paloheimon suvun omistamat kartanot luovuttivat tiloja näille maanviljelijöille.

Paloheimot, kuten kerroin, omistivat useampia kartanoita tässä Lopella, sen Kormun kartanon ja Launosten ja Santamäen kartanot. Heille kuului tämmöinen kansallistalo, ja nuorisoseura sai kokoontua siellä. Nyt kun me oltiin tultu Karjalasta, Liikolan, tämän minun syntymäkyläni, nuorisoseura oli erittäin aktiivinen. Koska tämä Liikolan nuorisoseura, jossa isäni ja äitini toimivat, oli järjestämässä Suomen itsenäisyyspäivän juhlaa, pyydettiin – oli siellä muitakin koululaisia esiintymässä – jos voisin lausua runon. Olin harrastanut lausuntaa koko kouluikäni ja pari palkintoakin Hyvinkään ja Riihimäen välisissä kulttuurikilpailuissa saanut. Petőfin runon valitsin ja esitin siellä, ei siinä ollut sen kummempaa. Se oli Petőfin runo Nouse, madjar, kutsuu maasi. En nyt muista, kuka sen on suomentanut, se oli laulukirjassa meillä ja runokirjoissa. ”Nouse, madjar, kutsuu maasi / taas on tarvis tapparaasi”, jotain sellaista, mutta siitä on varmaan erilaisia käännöksiä. Eihän siinä ollut kuin kolme säkeistöä, mutten minä nyt muista niitä tässä. Kyynelsilminhän ne sitä kuunteli. Siellä

oli paljon karjalaisia, meillä on aina vedet silmissä.

Muutenkin järjestetään aina juhlat itsenäisyyspäivänä, vielä nytkin, mutta silloin juuri nuorisoseurat ja kyläyhdistykset järjestivät nämä juhlat kansallistaloilla taikka muilla kokoontumispaikoilla. Aina järjestettiin, mutta nyt kerättiin kahvitarjoilun ja arpajaisten tuotto Unkarin hyväksi.

Oli sentään niin lyhyt aika, ei kymmentä vuottakaan siitä, kun Suomi joutui menettämään Karjalan ja Petsamon ja osia Itä-Suomesta muutenkin.

Koko Suomen kansa varmaan ajatteli, että unkarilaiset ovat samaa sukua kun me. Halusimme auttaa senkin takia tietenkin, että vihollinen oli sama.

Eivät kaikki Suomessa vaienneet eivätkä kyyristelleet, vaikka niinkin voisi luulla, yhdeksän vuotta sen jälkeen, kun Karjala luovutettiin.

Keräyksistä vielä sen verran, että lyseon pikkuisen vanhemmat pojat tekivät ilmoituksia ja jakoivat niitä ympäri kaupunkia. Meitä oli siinä sekä tyttölyseolaisia että lyseolaisia ja varmaan muitakin koululaisia mukana. Ihmisiä pyydettiin jättämään papereita ja lumppuja rappusille taikka oviensa eteen, ja sieltä sitten kuorma-autot keräsivät niitä.

Kaikki toivat mielellään, mitä oli antaa. Ei meidän tarvinnut muuta kuin heitellä niitä sinne autojen lavalle. Jossain oli sanottu, kuinka monta junanvaunullista niitä tuli niitä jätepaperikuormia. Aika paljon. 

Leena NIEMI | 75

A

rokonságom és a családom évszázadok óta a második világháborúban elcsatolt Karjala területén élt, Antreában, Liikola falu Yrjölä nevű tanyáján. A családomnak első ízben még a születésem előtt kellett áttelepülnie a finnországi Häme megyébe, Tammelába. Én Liikolában születtem a folytatólagos háború idején, de aztán másodszor is el kellett jönnünk onnan, amikor a területet ismét átadták a Szovjetuniónak. Mivel földművesek voltunk, vidékre telepítettek át minket, Lopéba, egy Kormu nevű faluba, ahol a Paloheimo család nagybirtokából kaptunk földet.

Szóval ennek a Paloheimo családnak több birtoka is volt Lopéban, a kormui birtok, meg a launosi és a santamäki. Volt egy nagyobb épületük, ahol az ifjúsági egyesület gyűléseit tartották. Mivel mi Karjalából jöttünk, ez a liikolai ifjúsági egyesület igen aktív volt. És mivel ez az egyesület, amiben a szüleim is részt vettek, szervezte a nemzeti ünnepi rendezvényt is, más iskolások mellett engem is felkértek, hogy szavaljak el egy verset. Én iskolás koromban rendszeresen szavaltam, pár díjat is nyertem a Hyvinkää és Riihimäki városa közti kulturális vetélkedőkön. Egy Petőfi-verset választottam, azt szavaltam el, nem volt különösebben nagy dolog. Petőfinek a Talpra magyar, hí a haza! kezdetű versét. Nem emlékszem, hogy ki fordította, de benne volt az énekkönyvünkben meg antológiákban is: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! – valahogy így. Talán csak három versszakot szavaltam, de most hirtelenjében nem emlékszem rájuk. Könnyes szemmel hallgatták, sok karjalai menekült is volt köztük, mi már csak ilyenek vagyunk, könnyen elérzékenyülünk.

A finn függetlenség napján azóta is minden évben rendeznek ünnepséget, de akkoriban kifejezetten az ifjúsági egyesületek és a helyi falusi egyletek szervezték ezeket a közösségi házakban vagy más helyszíneken. Szóval máskor is volt ünnepség, de ezúttal Magyarország javára ajánlották fel a büfé és a tombola bevételét.

Hiszen meglehetősen rövid idő, kevesebb mint tíz év telt el azóta, hogy Finnország kénytelen volt lemondani Karjaláról, Petsamoról és más kelet-finnországi területekről. Bizonyosan az egész finn nép úgy gondolta, hogy a magyarok rokonaink. És persze azért is akartunk segíteni, mert közös volt az ellenségünk. Nem kell azt gondolni, hogy Finnországban mindenki hallgatott és hajbókolt kilenc évvel Karjala elvesztése után!

A gyűjtésekről még annyit, hogy a nálunk valamivel idősebb fiúk hirdetéseket készítettek, és azokat széthordták a városban. Mi is részt vettünk, a leánygimnázium tanulói, meg a fiúgimnáziumba járók, meg bizonyára más iskolások is. Azt kértük, hogy az emberek a lépcsőre vagy a bejárat elé tegyenek ki papírt meg rongyot, amit aztán teherautók gyűjtöttek be. Mindenki szívesen adta, amije volt, nekünk nem volt más dolgunk, csak dobáltuk fel a csomagokat a teherautók platójára. Valahol említették is, hogy hány vagonnyi papír gyűlt össze, elég sok. 

76 | Gyula OBERSOVSZKY

OBERSOVSZKY Gyula Hirsipuun alle päätyminen oli noina sikamaisina, sotkuisina ja vastenmielisinä aikoina maailman luonnollisin asia. Minnekäs muualle sitä olisi ihminen päätynyt?

Akasztófa alá kerülni abban a disznó, szemét, aljas időben a világ legtermészetesebb dolga volt.

Hát hová máshová kerülhetett volna az ember?

Syntyi Pécsissä 1927. Ryhtyi kansannousun aikana julkaisemaan Totuus-nimistä lehteä ja toimi sen päätoimittajana. Kansannousun kukistuttua piileskeli ja julkaisi omakustanteita.

Pidätettiin tästä syystä joulukuussa 1956 ja tuomittiin kolmeksi vuodeksi vankeuteen, hovioikeus muutti tuomion kuolemantuomioksi.

Vietti 30 päivää kuolemansellissä. Puhemiesneuvosto armahti ja alensi tuomion elinkautiseksi vankeusrangaistukseksi. Vapautui 1963, toimi myöhemmin toimittajana ja runoilijana.

Menehtyi 2001.

1927-ben született Pécsett. A forradalom alatt létrehozta az Igazság című újságot, annak főszerkesztője volt. A forradalom leverése után bujkált, szamizdatokat készített. Ezért 1956 decemberében letartóztatták, első fokon három év börtönre, másodfokon halálra ítélték. Harminc napot töltött a halálos zárkában. Az Elnöki Tanács kegyelemből ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1963-ban szabadult, később újságíróként tevékenykedett, költő lett.

2001-ben hunyt el.

OBERSOVSZKY Gyula | 77

78 | Gyula OBERSOVSZKY

L

ähdin Kossuth-aukiolta lähellä sijaitsevaan painoon. Painossahan aina sattui ja tapahtui.

Aivan kuin minua olisi odotettu. Painokoneet seisoivat, koska paikalla ei ollut ketään kirjoittamassa tekstejä tai sanelemassa 12 kohdan listaa. Menin latomoon ja aloin sanella yhtä ensimmäisistä lentolehtisistä. Se alkoi näin: ”Mitä Unkarin kansa toivoo?” Sanelin tekstiä suoraan latojalle. Seuraavana päivänä erottauduin jälleen ihmismassasta, koska minut valtasi tunne siitä, että siellä, missä on paikalla tällainen väenpaljous ja missä oikeudenmukaisuus, kunnia ja kansa tällä tavalla kohtaavat – siellä tulee myös lehdistön olla. Sillä mitä merkitystä tällä kaikella olisi ilman lehdistöä, joka ottaa sen sydämenasiakseen? Ryntäsin New York -kahvilaan ja kirjoitin pääkirjoitukseni siltä istumalta.

Menin yläkerran painoon kolmannen kerroksen heilurioven läpi ja keräsin roskakorista muutamia kymmenen ciceron pituisia lyijykirjaimia. Ja ihmeiden ihme, niistä muodostui tismalleen sana TOTUUS. Se oli juuri se perustavanlaatuisin asia, jota kansa toivoi. Siitä lehdestä tuli koko sosialistisen maailman ensimmäinen vapaa ja riippumaton ääni. Olen säilyttänyt yhden kappaleen. Eräs insinööripariskunta piilotteli sitä 34 vuotta keittiön­ pöydän jalkaan poratussa reiässä. Heidän kaksi tytärtään söivät tämän pöydän ääressä vuosikymmenten ajan tietämättä lehdestä mitään. Venäläisten tulon jälkeen lehti lopetettiin. Se loukkasi heitä jo nimellään. En osannut luovuttaa. Kun kaikki romuttui, eikä mitään saanut enää tehdä, laadin

maanalaisten laittomien samizdat-julkaisujen edelläkävijän nimeltään ELÄMME. Se oli todella surkeissa oloissa toimitettu laiton lehti. Silti sen vaikutus oli valtava. Sen kautta järjestimme myös hiljaisen mielenosoituksen ja naisten mielenosoituksen. Puolenyön jälkeen joulukuun 6. päivänä, Pyhän Nikolauksen päivänä, menin kotiin, sillä en ollut nähnyt lapsiani pitkään aikaan. Silloin minut pidätettiin.

Hirttopuu on kokemuksena sellainen, että siitä voi vain lausua kiitoksensa kaikille mahdollisille jumalille. Tunnen itseni etuoikeutetuksi, että kohtalon armosta sain kokea tuon kaiken. Eipä silti, ei ole mukavaa, kun ei ikinä tiedä, tullaanko juuri sinua kohta hakemaan, kun kuulet kiiloja lyötävän hirsipuuhun aamunkoitteessa, ja heräät tähän kaikkeen joka ikinen aamu kuukausien ajan. Kun tuomioni laskettiin elinkautiseksi, vartijat seurasivat ihmetellen iloitsemistamme. Onnellisuus on niin kovin suhteellista.

Imre Nagy’ista tuli suurmies oikeastaan vasta kuolemansa kautta. Sama olisi pätenyt kai myös minuun. Hirsipuun alle päätyminen oli noina sikamaisina, sotkuisina ja vastenmielisinä aikoina maailman luonnollisin asia. Minnekäs muualle sitä olisi ihminen päätynyt? 

OBERSOVSZKY Gyula | 79

A

Kossuth térről mentem a Kossuth Nyomdához. Mert ahol nyomda van, ott történnie kell valaminek vagy történhet valami. Mintha tudták volna, hogy megyek. Álltak a nyomdagépek, mert nem volt szakember, aki szöveget mondjon, aki a tizenkét pontot bemondja. Bejutottam a szedőterembe, és elkezdtem diktálni a legelső röplapok egyikét. Így kezdődött: Mit kíván a magyar nemzet? Egyenesen a szedőgépbe mondtam a szöveget. Aztán másnap is kiváltam a tömegből, mert beugrott az isteni szikra, hogy ahol ekkora tömeg van és ekkora találkozás az igazság, a tisztesség és a nép között, ott a helye a sajtónak is. Hiszen mit ér mindez, ha nincs szívéből fogant sajtója?! Bevágódtam a New York palotába, és percek alatt megírtam a vezércikkemet. Átmentem a nyomdába a második emeleti csapóajtón, összeszedtem a szemétből néhány tízcicerós ólombetűt.

Csodák-csodája, pontosan az jött ki belőlük, hogy IGAZSÁG. A legalapvetőbb, ami ennek a népnek a kívánsága volt. És ez a lap lett az egész szocialista világrendszer első szabad, független orgánuma. Megőriztem egy példányt. Harmincnégy évig egy konyhaasztal lábába fúrt lyukban rejtegette egy mérnökházaspár. A két kislányuk évtizedekig ezen az asztalon evett. És nem is tudtak róla.

Az orosz bejövetel után agyoncsapták a lapot. Már a címében sértette őket. Nem tudtam belenyugodni. És miután minden bedöglött, és nem lehetett tenni semmit, akkor csináltam meg a szamizdat ősét, az ÉLÜNK-et. Nagyon sanyarú körülmények

között szerkesztett illegális lap volt. Viszont óriási volt az ereje, általa szerveztük meg a néma tüntetést és a nőtüntetést. December 6-án, Mikuláskor, éjfél után hazamentem, mert már régen láttam a gyermekeimet. Akkor kaptak el.

Az akasztófa olyan élménye az embernek, amiért csak hálát adhat minden elképzelhető istennek.

Nagy kiválasztottság, nagy kegye a sorsnak, hogy ilyet megélhettem. Nem mondom, nem kellemes, amikor nem tudod, érted jönnek-e, s hallod, verik az éket a bitó alá hajnalban, és így ébredsz hónapokon keresztül. Amikor az ítéletem módosították életfogytiglani börtönre, néztek a smasszerok, mert nagyon örültünk. Hát ilyen relatív a boldogság.

Nagy Imre is igazán nagy emberré a halálával vált. És ezt a magam vonatkozásában is el szoktam mondani. Akasztófa alá kerülni abban a disznó, szemét, aljas időben a világ legtermészetesebb dolga volt. Hát hová máshová kerülhetett volna az ember? 

80 | László PEREDI

PEREDI László On hirvittävää nähdä ihmisen lyyhistyvän maahan, kun on juuri ampunut tätä kiväärillään.

Olinko kolmetoistavuotiaana sankari vai murhaaja?

Borzalmas volt, hogy láttam, elbukik, akire rálőttem. Tizenhárom évesen most hős vagyok-e vagy gyilkos? Erről álmodik az ember a mai napig.

Syntyi Kassassa 1943. Kävi ennen kansannousua peruskoulua. Taisteli kansannousun aikana Corvinin aukiolla. Välttyi syytteiltä. Työskenteli myöhemmin opettajana, minkä jälkeen jäi työkyvyttömyyseläkkeelle Budapestissä. Menehtyi 1997.

1943-ban született Kassán. A forradalom előtt általános iskolába járt. A forradalom alatt a Corvin közben harcolt. A számonkérést megúszta. Később tanárként dolgozott. Budapesten élt, rokkantnyugdíjasként. 1997-ben hunyt el.

PEREDI László | 81

82 | László PEREDI

S

eisoin tehtaan edessä olevalla aukiolla Csepelissä maailman kauneimman tytön kanssa, kun joku nuori mies tuli antamaan meille kummallekin kaksi nippua lentolehtisiä. ”Hei te kaksi, jakakaa näitä tehtaalta tuleville työntekijöille!” hän sanoi. Katsoimme toisiimme ja tiesimme, että tämä oli niin merkittävä tehtävä, että pystyisimme suoriutumaan siitä ainoastaan yhteisvoimin.

Ja niin tapahtuikin: jaoimme onnellisina lehtisiä ohikulkijoille ja pidimme toisiamme kädestä.

Myöhemmin tyttö sanoi, että hänen pitää mennä kotiin, sillä hän saa kunnon selkäsaunan, jos myöhästyy, joten erosimme. Minä päädyin Csepelin tien varteen, jota pitkin tuli yksi avolavarekka.

Sen kuljettaja huomasi, että tienpientareella taivaltaa joku pikkukundi. Hän jarrutti, pysäytti auton ja sanoi: ”Käykö, jos vien sinut Boráros-aukiolle?” ”Se käy tosi hyvin!” vastasin. Näin päädyin keskustaan. Boráros-aukiolta ei sitten ollutkaan enää kovin pitkä matka Corvin-aukiolle, jonne sitten lopulta jäin.

On hirvittävää ‒ ja tästä puhutaan vain harvoin ‒ nähdä ihmisen lyyhistyvän maahan, kun on juuri ampunut tätä kiväärillä. Olinko kolmetoistavuotiaana sankari vai murhaaja? Kaksikymmenvuotiaskin itkee ensimmäisen laukauksensa jälkeen!

Monet näkevät näistä asioista unta vielä tänäkin päivänä. Saattoi olla ainoastaan tyytyväinen, jos ampui panssarivaunusta nousevaa ryssää yhdessä kahdenkymmenen muun kanssa, sillä silloin saattoi ainakin uskotella itselleen, ettei se ollut minun luotini, joka tappoi.

Kaksi kolmasosaa Budapestin asukkaista ansaitsisi mitalin, koska he jakoivat meille vielä viimeisistä ruokavarastoistaankin. Jos joltakulta loppuivat panokset, kaikki jäljellä olevat panokset jaettiin tasapuolisesti paikallaolijoiden kesken, ja saattoi olla, että omat panoksensa muiden kanssa jakanut joutui vielä maksamaan siitä omalla hengellään.

Meistä penikoista pidettiin hyvää huolta. Nukuin Corvin-elokuvateatterin vasemmassa aitiossa kahden isomman pojan kanssa. He sanoivat: ”Tämä pentu nukkuu aitiossa, koska se on hyvä tyyppi!”

Sieltä olisi tuskin päässyt pakenemaan. Ehkä porttikongista toiseen ja kellarista seuraavaan piileskellen olisi voinut yrittää. Ryssät jahtasivat meitä. Jotenkin pääsin kuitenkin autoon, jossa minut yhdessä kahden muun haavoittuneen kanssa kuljetettiin István-sairaalaan. Siellä minut pestiin ja vaatteeni poltettiin. Marraskuun 4. päivän jälkeen ilmestyivät poliisit, jotka laittoivat kaikkien käsiin vahaa. Vahatestin perusteella pystyi kertomaan, oliko kyseinen henkilö pitänyt asetta kädessään ja oliko hän käyttänyt sitä. Minä makasin 40 asteen kuumeessa. Lääkärit pesivät käsiäni kaikella mahdollisella lääkebensiinistä lähtien, jotta läpäisisin vahatestin. Poliisit tulivat ja tekivät testin, ja minä läpäisin sen. Näin olen vielä tänäkin päivänä elossa. 

PEREDI László | 83

C

sepelen, a gyár előtti térségen a világ legszebb kislányával álltunk egymás mellett, és egy fiatalember két-két köteg röplapot adott nekünk: – Gyerekek, osszátok szét a gyárból kijövő munkások között! – mondta. Összenéztünk, és tudtuk, hogy ez akkora feladat, amit csak együtt tudunk teljesíteni! Így is történt: egyik kezünkben a röplapok, a másikkal a másikunk kezét fogva, nagy boldogsággal osztogattuk a röplapokat az arra járóknak. A kislány később azt mondta, hogy neki haza kell mennie, mert őt nagyon megverik, ha nem ér időben haza. Hát elváltunk. Én közben kiértem a csepeli gyorsforgalmi útra, ahol egyszerre csak jött egy dömper. Láthatta a sofőr, hogy ott bandukol egy kis srác az út szélén, lefékezett, megállt, és azt mondta: – Beviszlek a Boráros térre, az jó lesz? – Azt feleltem: – Nagyon jó! – így kerültem be a város­ba. És hát a Boráros tértől már nem esik messze a Corvin köz, ahol aztán végül is kikötöttem.

Borzalmas volt – erről kevesen beszélnek –, amikor úgy sült el a kezemben a karabély, hogy láttam, elbukik, akire rálőttem. Tizenhárom évesen most hős vagyok-e vagy gyilkos? Még a huszonéves is sírógörcsöt kapott az első lövése után! Erről álmodik az ember a mai napig. Boldog lehetett az az ember, aki huszadmagával lőtt a harckocsiból kimászó ruszkira, mert legalább azzal áltathatta magát, hogy nem ő talált.

Budapest lakossága kétharmadának emlékérmet kellene kiosztani, mert még az utolsó falat kajáját is lehozta nekünk! Ha valakinek elfogyott a lőszere, akkor, ha hárman voltak ott, háromfelé osztották

a maradékot, és lehet, hogy ez az életébe került annak, aki odaadta a sajátját a haverjának. Ránk, kölykökre, nagyon vigyáztak. A Corvin moziban a bal egyes páholyban aludtam két nagyfiúval.

Azt mondták: – Ennek a gyereknek ott kell aludnia, mivel ez egy jó srác!

Menekülni onnan nemigen lehetett. Bujkálva, kapualjakból kapualjakba és pincékből pincékbe talán meg lehetett volna kísérelni. A ruszkik vadásztak ránk. Nekem mégis adatott egy kocsi, amiben két másik sebesülttel elvittek az István Kórházba. Ott kimosdattak, elégették a ruháimat. November 4-e után megjelent a rendőrség, és mindenkinek a kezére egy kis viaszt tettek.

Aki lőtt, annak a viasznyomatáról meg lehetett állapítani, hogy volt fegyver a kezében, és azt használta is. Én negyven fokos lázban feküdtem.

Az orvosok a sebbenzintől kezdve mindennel mosdattak, hogy a viaszpróbát kiálljam. Jöttek a rendőrök, tették a viaszpróbát velem, amit ki is álltam. Így ma is élek. 

84 | Gergely PONGRÁTZ

PONGRÁTZ Gergely Hän sanoi: ”Nyt kun menette länteen, olette kai tietoinen vastuusta, joka teille lankeaa? Teidän käytöksenne perusteella tullaan arvioimaan koko Unkarin kansannousu ja sen taistelijat!”

Ezt mondta a határőrtiszt nekem: – Maga most kimegy Nyugatra. Tudja, hogy milyen nagy felelősség van magán? Ahogy viselkedik, úgy fogják megítélni a magyar forradalmat és a felkelőket.

Syntyi Szamosújvárissa 1932. Otti osaa aseellisiin taisteluihin kansannousun aikana, toimi jonkin aikaa Corvinin aukion komentajana.

Lähti ulkomaille marraskuussa 1956 ja eli pitkään Yhdysvalloissa. Perusti järjestelmänmuutoksen jälkeen Kiskunmajsaan Unkarin ensimmäisen ja ainoan 1956-aiheisen museon.

Menehtyi 2005.

1932-ben született Szamosújváron. A forradalom alatt részt vett a fegyveres harcokban, a Corvin köznek egy ideig főparancsnoka volt.

1956 novemberében külföldre távozott, hos�szabb ideig élt az Egyesült Államokban. A rendszerváltás után Kiskunmajsa melletti tanyáján megalapította a máig egyetlen 1956-os múzeumot. 2005-ben hunyt el.

PONGRÁTZ Gergely | 85

86 | Gergely PONGRÁTZ

M

eitä oli kuorma-autossa neljä miestä, viisi naista ja seitsemän tai kahdeksan lasta.

Kuljettaja sanoi, ettei aio ajaa kaupungin läpi, sillä se oli täynnä turvallisuusjoukkojen miehiä. Hän ajaisi mieluummin kiertoreittiä viljelysalueiden läpi. Menimme siis sitä kautta. Yhtäkkiä jostain ilmestyi jeeppi, jonka kyydissä oli majuri ja kolme sotilasta. Ne veivät meidät Csornan varuskunnan ruokalaan. Sinne oli kuskattu jo viisi- tai kuusisataa pakolaista. Oli kulunut tunti, kun majuri asteli sisään. ”Pongrátz, tulkaa mukaani!” hän sanoi. Menimme käytävää pitkin, sitten vasemmalle ja kolmannesta ovesta sisään toimistoon. ”Miksi teidät on etsintäkuulutettu?” hän kysyi. ”En ole tietoinen mistään etsintäkuulutuksesta.” ”Älkää väittäkö vastaan. Siinä pöydällä on sininen vihko, katsokaa, mitä sen ensimmäisellä sivulla lukee.

Monentenako teidän nimenne on listassa?” ”Ensimmäisenä”, sanoin. ”Miksi teidät on etsintäkuulutettu?” ”No”, sanoin, ”sen takia, että osallistuin kansannousuun.” ”Älkää jauhako typeryyksiä!

Monet osallistuivat, muttei heitä silti ole etsintäkuulutettu!” hän vastasi. ”No”, sanoin, ”toimin Corvin-aukion komentajana.” ”Viimeinkin olen löytänyt jonkun, jonka sanaan voin luottaa!” majuri sanoi. ”Kertokaas, hyvä mies, mitä Budapestissä oikein tapahtuu.” Ja minä kerroin hänelle, mitä Budapestissä tapahtui. Olin ollut huoneessa jo yli kaksikymmentä minuuttia, kun hän lopulta kysyi minulta: ”Mitä minä nyt teidän kanssanne teen?” ”Hyvä herra majuri, teillä on kaksi vaihtoehtoa”, sanoin hänelle. ”Ensimmäinen on se, että lähetätte minut takaisin, saan kuulan kallooni ja te saatte

uudet natsat olkapäillenne. Toinen vaihtoehto taas on se, että näytätte minulle, minnepäin minun kannattaa lähteä. Pyytäisin teiltä, että saisin palata muiden luokse, sillä voitte varmasti kuvitella, millaisessa mielentilassa äitini tällä hetkellä on.” Hän antoi minun mennä, ja yritin rauhoitella äitiäni.

Sitten yhtäkkiä näin, kuinka ovi aukesi ja majurin pää kurkisti esiin. Hän viittilöi minulle. Menin ovelle. Hän sanoi: ”Olkaa tässä viiden minuutin päästä äitinne ja pikkusiskonne kanssa! Ottakaa tavarat mukaanne!” Majuri todellakin ilmestyi paikalle, ja poistuimme rakennuksesta suoraan pääportille, jossa seisoi kapteeni vartiossa konepistoolin kanssa. Hän otti asennon, ja me kävelimme ulos. Varuskunta ei sijaitse Csornan keskustassa, vaan kaupungin ulkopuolella. Olimme päässeet noin 150 metrin päähän aidasta, kun majuri pysähtyi ja laittoi kätensä harteilleni. ”Näettekö tuon kiiltävän linjan tuolla? Se on rautatie. Älkää pysähtykö ensimmäiselle asemalle, sillä sinne tehdään yöllä ratsia. Kolmen kilometrin päässä on seuraava. Menkää sinne ja odottakaa junaa, jolla pääsette eteenpäin.” Hän katsoi minua silmiiin ja sanoi: ”Te menette nyt länteen. Olette kai tietoinen vastuusta, joka teille lankeaa? Teidän käytöksenne perusteella tullaan arvioimaan koko Unkarin kansannousu ja sen taistelijat! Teidän täytyy olla tarkkana jokaisen sananne ja tekonne kanssa. Älkää koskaan unohtako sitä!” Olen etsinyt tuota majuria myöhemmin, mutten ole löytänyt. Vaan kuinka olisinkaan hänet halunnut löytää! 

PONGRÁTZ Gergely | 87

E

gy teherautón voltunk, öt asszony, négy férfi, és vagy hét-nyolc gyerek. Azt mondta a sofőr, hogy nem megy keresztül a városon, mert tele van ávósokkal, hanem a szántóföldeken próbálkozik, kerülővel. Mentünk a szántóföldeken. Egyszer csak arra jött egy dzsip. Egy őrnagy és három katona.

Bevittek bennünket a csornai laktanya ebédlőjébe.

Ide már öt-hatszáz menekültet gyűjtöttek be. Eltelt egy óra, egyszer csak jött az őrnagy. – Pongrátz, jöjjön velem! – mondta. Megindultunk a folyosón, a harmadik ajtón balra be, egy irodába. – Miért körözik magát? – kérdi tőlem. – Nem tudok arról, hogy köröznének. – Ne tagadja, ott van az a kék füzet az asztalon, nézze meg az első oldalát. Hányadik név a magáé? – Az első – mondom. – Miért körözik? – Hát – mondom – azért, mert harcoltam a forradalomban. – Ne beszéljen nekem marhaságot! Sokan harcoltak, és mégsem körözik őket!

– válaszolta. – Hát – mondom –, én a Corvin köznek voltam a parancsnoka! – Erre az őrnagy: – Na végre, hogy találok valakit, akinek hihetek! Mondja ember, mi történik Budapesten? – Elmondtam neki, mi történik Budapesten. Jó húsz percet lehettem ott, a végén azt kérdi tőlem: – Na, most mit csináljak én magával? – Azt mondtam neki: – Őrnagy bajtárs, két megoldás van. Az egyik az, hogy engem visszaküld, nekem adnak egy golyót, magának a vállapjára egy újabb csillagot. A másik megoldás pedig az, hogy megmutatja, merre menjek. Én arra kérem, engedje meg, hogy vis�szamenjek a többiekhez, mert elképzelheti, hogy az édesanyám milyen idegállapotban van. – Vissza­ engedett, próbáltam édesanyámat nyugtatni.

Egyszer látom, hogy nyílik az ajtó, az őrnagy bedugja a fejét, és int. Odamegyek az ajtóhoz.

Azt mondja nekem: – Öt perc múlva legyen itt az édesanyjával és a kishúgával! Hozzák a cuccaikat! – Valóban, jött az őrnagy, kimentünk az épületből, egyenesen a főkapuhoz, ahol egy százados géppisztollyal állt őrségben. Tisztelgett, mi meg kisétáltunk. Csornán a laktanya nem a városban van, hanem kint a földeken. Elhagytuk a kerítést olyan százötven méterre, megáll az őrnagy, a vállamra teszi a kezét. – Látja ott azt a fényes vonalat? Az a vasút. Ne az első állomáson álljanak meg, mert ott az éjjel razzia lesz. Három kilométerre van a második állomás. Oda menjenek el, várják meg a vonatot, és azzal menjenek tovább. – Szembe fordított magával, és azt mondta: – Maga most kimegy Nyugatra. Tudja, hogy milyen nagy felelősség van magán? Ahogy viselkedik, úgy fogják megítélni a magyar forradalmat és a felkelőket.

Minden lépésére, minden szavára vigyáznia kell.

Ezt ne felejtse el soha! – Kerestem ezt az őrnagyot, de nem találtam. Pedig jaj, de szerettem volna megtalálni! 

88 | Einojuhani RAUTAVAARA

Einojuhani RAUTAVAARA Zürichin oopperan väliajalla tapasin sattumalta ryhmän unkarilaisia, jotka kertoivat minulle, mitä edellisenä vuonna oli tapahtunut, ja siitä minä sain idean tähän oopperaan.

A zürichi operaházban véletlenül néhány ma­ gyarral találkoztam a szünetben, akikkel beszélgetni kezdtünk. Elmesélték, mi történt az előző évben, és ez adta az ötletet ehhez az operához.

Syntyi Helsingissä 1928. Yksi Suomen merkittävimmistä nykysäveltäjistä, Sibelius-Akatemian emeritusprofessori. Alkoi säveltää Kaivos­ oopperaa vuonna 1957 kuultuaan Unkarin kansannoususta. Saanut työstään monia tunnustuksia, mm. Unkarin ansioritarikunnan ritariristin. Menehtyi 2016.

1928-ban született Helsinkiben. Az egyik legjelentősebb kortárs finn zeneszerző, a Sibelius Akadémia nyugalmazott professzora. A magyar forradalom hatására kezdte el komponálni Bánya című operáját 1957-ben. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, többek között a Magyar Érdemrend Lovagkereszt­ jével. 2016-ban hunyt el.

Einojuhani RAUTAVAARA | 89

90 | Einojuhani RAUTAVAARA

Z

ürichissä oli suuret festivaalit. Minä matkustin Zürichiin varsinkin kuunnellakseni Schönbergin Moses und Aron -oopperaa, joka kai ensimmäisen kerran esitettin lavalla. Se oli historiallinen tapaus. Siellä Zürichin oopperan väliajalla tapasin sattumalta ryhmän unkarilaisia, ja me keskustelimme. He kertoivat minulle, mitä edellisenä vuonna oli tapahtunut, ja siitä minä sain idean tähän oopperaan. He muistaakseni mainitsivat jonkin suljetun tilan, johon kapinallisia oli paennut ja jossa he joutuivat piiritykseen.

Aloin suunnittelemaan ja tekemään Kaivos-­ oopperaa seuraavana vuonna. Minua viehätti juuri se kaivos – oopperassa pitää mielellään olla joku miljöötekijä. Niin kuin Wagnerilla on germaaninen metsä, Urwald, ja Brittenillä puolestaan meri. Se antaa taustan. Tässä oli se kaivos, aivan erikoinen miljöö, jossa sitten todella mennään syvemmälle ja syvemmälle. Ensimmäinen näytös on kaivoskylässä siellä yläpuolella, toinen näytös on kaivoksen suulla, ja kolmas menee kaivoksen uumeniin, syvälle sisälle. Se toimi symbolina: miten mennään myös ihmiseen. Voi sanoa, että tämä ooppera on kertomus ihmisistä semmoisessa ajassa, jossa heidän on pakko valita ja määrittää itsensä valinnoillaan. Siinähän on se peruskonflikti: on auktoriteetti eli puolue, ja yksilöt ja vapaus. Niitä symbolisoivat komissaari, sitä auktoriteettia, ja Simon sitten sitä vapautta. Simon tulee vuorilta kaivokselle. Hän on elänyt vuorilla yksinään, hän on individualisti, ja hänellä on Ira, nuori tyttö, eksistentialistinen hahmo. Ira myöskin on ollut aina Simonin vahvan persoonan vaikutusvallassa, ja hän todistaa, että hän on minä, että hän on joku, ja se tapahtuu valinnalla. Hänen täytyy päättää jotain omaa. Hän päättää päästää vangitun komissaarin vapaaksi. Tällä lailla hän päästää tuhon irti. Kaikki tuhoutuu, vaikkei hän sitä tarkoita, mutta hän valinnallansa tekee sen. Tämä on

selostus oopperan tapahtumista. Kertomus ihmisistä ajassa, jossa heidän oli pakko valita.

Olin juuri Sveitsissä opiskelemassa dodekafoniaa spesialistien luona, ja olin erittäin moderni, joten Kaivoksessa käytetään dodekafoniaa, 12-säveltekniikkaa. Kehitin silloin tässä oopperassa oman tekniikan, jossa orkesterin osuus, säestys lauluille, instrumentaalimusiikki – se kaikki rakennetaan 12-sävelriveistä. Sitten siitä muodostuu harmonioita, joista laulajille valitaan sellaisia säveliä, jotka eivät tee hyppelyä, jota kuullaan moderneissa oopperoissa hyvin usein. Käytin siis näissä vokaaliosissa, laulullisissa osissa, mahdollisimman laulavaa, tonaalisuutta lähentelevää tyyliä. Tänään se ei kuulosta ollenkaan niin kummallisen modernilta kuin mitä se ilman muuta teki vuonna –57. Nyt se on ihan kesy. Ehkä on aivan hyvä, että se lavaesitys jäi näin myöhäiseen vaiheeseen. Yleisö on jo kypsytetty.

Kun tein tämän oopperan, ajattelin, että otan osaa kilpailuun, joka järjestettiin Kansallisoopperassa vuonna 1957. Mutta juuri silloin oli niin sanotut yöpakkaset. Neuvostoliitto painosti taas kerran Suomea, ja tilanne näytti pahalta. Silloin oopperan johtokunta pelästyi, että jos tällainen esitetään, siitä voi tulla ikävyyksiä. Sen takia sitä ei sitten palkittu kilpailussa, vaan sille annettiin jokin tunnustus. Se syrjäytettiin poliittisista syistä. Siitä tehtiin TV-produktio 1963. Nyt oli sitten konserttiesitys vuonna 2011, jolloin tehtiin levytys, ja erittäin hyvä levy siitä saatiinkin. Kaivos ei siis vielä ole oopperan lavalla ollut. Olen hyvin onnellinen, että se tulee Budapestin Kansallisoopperaan, sinnehän se sopii paremmin kuin mihinkään muualle. 

Einojuhani RAUTAVAARA | 91

Z

ürichben volt egy fontos zenei fesztivál.

Elsősorban azért utaztam oda, hogy meghallgassam Schönberg Moses und Aron című operáját, amit talán akkor mutattak be első alkalommal színpadon. Zenetörténeti jelentőségű esemény volt! A zürichi operaházban véletlenül néhány magyarral találkoztam a szünetben, akikkel beszélgetni kezdtünk. Elmesélték, mi történt az előző évben, és ez adta az ötletet ehhez az operához. Úgy emlékszem, valami zárt helyet említettek, ahová a felkelők visszavonultak, és ahol bekerítették őket. Így kezdtem hozzá a következő évben a Bánya című opera komponálásához. Különösen az a bánya fogott meg, mivel egy operában fontos tényező a miliő. Ahogy Wagnernél a germánok őserdeje, Urwald, vagy Brittennél a tenger adja a hátteret. Itt pedig a bánya lett a különleges miliő, amiben azután egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedünk.

Az első felvonás még a bányászfaluban játszódik, fent a felszínen, a második a bánya bejáratánál, a harmadik már a bánya mélyében, jó mélyen. És ez egyben szimbólum, mert ugyanakkor egyre mélyebbre hatolunk az emberi lélekben is. Azt gondolom, hogy ez az opera az emberről szól, aki olyan korban él, amikor az egyént válaszutak elé állítják, és a választásai révén kényszerül meghatározni önmagát. Az alapkonfliktus a következő: egyfelől adott az auktoritás, a párt, másfelől az egyének és a szabadság. Az auktoritást a komisszár szimbolizálja, Simon pedig a szabadságot. Ez a Simon a hegyekből jön le a bányához. Egyedül élt fent a hegyekben, individualista, és ott van még neki Ira, ez a fiatal lány, aki egy egzisztencialista figura. Ira mindig is Simonnak, ennek az erős személyiségnek a befolyása alatt élt. És be akarja bizonyítani, hogy ő is létezik, hogy ő is valaki, és ezt csak úgy teheti meg, ha választ.

Neki magának kell döntést hoznia. Úgy dönt, hogy kiszabadítja a foglyul ejtett komisszárt, és ezzel előidézi a pusztulást. Mindenki elpusztul, bár nem ezt

akarta, a választása mégis ezt eredményezi. Ez tehát a cselekmény lényege: emberekről szól, akik olyan korban éltek, amikor választaniuk kellett. Én akkoriban éppen a dodekafónia mestereinél tanultam Svájcban, és rendkívül modern zene­­­­s­zerző voltam, így aztán a Bányában is a dodekafóniát alkalmaztam, a tizenkét fokú technikát. Ebben az operában egy sajátos technikát fejlesztettem ki.

A zenekari részeket, az énekhangokat és a hangszerek szólamait mind tizenkét hangú sorokból komponáltam. És ezekből harmóniák alakulnak ki, amikből aztán az énekesek számára olyan hangsorokat választottam, amikben nincsenek akkora hangközugrások, mint amit oly gyakran hallunk a mai modern operákban. Én tehát ezekben az énekszólamokban lehetőleg minél dallamosabb, a tonalitáshoz közelítő stílusra törekedtem. Ma már nem is tűnik olyan forradalmian modernnek, mint amilyen hatást 57‑ben keltett. Most már egészen szelíd. Talán jobb is, hogy a színpadi bemutató ilyen sokáig váratott magára, így más művek révén felkészülhetett rá a közönség.

Az opera komponálása idején, 1957-ben a Finn Nemzeti Opera pályázatot hirdetett, és elhatároztam, hogy benevezek. De éppen akkor különösen feszült volt a finn–szovjet viszony. A Szovjetunió ismét nyomást gyakorolt Finnországra, és a politikai helyzet veszélyesnek tűnt. Az operaház vezetősége megijedt, hogy kellemetlen következményei lehetnek, ha ilyen művet mutatnak be. Ezért nem nyerhetett a pályázaton, csak valamilyen különdíjat kapott. Politikai okokból kellett félretenni.

Az opera televíziós változata 1963-ban készült el.

2011-ben volt a zenekari bemutatója, amiről lemezfelvétel is készült. Különlegesen jó lemezt készítettek belőle. Tehát operaként még nem került bemutatásra a Bánya. Nagy öröm a számomra, hogy Buda­pesten bemutatják a Magyar Nemzeti Operaházban, elvégre ott van ennek a legmegfelelőbb helye, nem máshol. 

92 | Heikki A. REENPÄÄ

Heikki A. REENPÄÄ Ylioppilaskunnan hallitus koitti aikaansaada apujoukkoa Unkariin. Minä sanoin, että ”pojat, pysykää pöksyissänne” – sen takia, että siellä oli nuorempia miehiä, jotka olivat aivan hurjina.

A hallgatói önkormányzat vezetősége csapatokat akart szervezni Magyarországra. Mondtam nekik, hogy fiúk, maradjatok csak a feneketeken, mert voltak köztük olyan fiatalabb diákok is, akiket egészen elragadott a hév.

Syntynyt Helsingissä 1922. Perheen omistuksessa olevan kustannusosakeyhtiö Otavan johtajana osallistui aktiivisesti Suomen taide- ja julkiseen elämään ja vaikutti yleisen mielipiteen muotoutumiseen. Osallistui Unkarin kansannousun tukemiseksi järjestettyihin tapahtumiin Helsingin yliopiston Karjalaisen Osakunnan kuraattorina. Asuu tällä hetkellä Kirkkonummella.

1922-ben születettHelsinkiben. A család tulajdonában levő Otava könyvkiadó vállalat vezetőjeként aktív szerepet vállalt a finn művészeti életben, közéletben, a közvélemény formálásában. A helsinki egyetemisták Karjalai Tagozatának kurátoraként vett részt a magyar forradalom mellett szervezett akciókban. Jelenleg Kirkkonummiban él.

Heikki A. REENPÄÄ | 93

94 | Heikki A. REENPÄÄ

T

ämä kansannousu tai vallankumous, tai mikä se nyt sitten olikaan, oli selvästi täällä tiedossa ja herätti suurta kiihkoa. Olin silloin ylioppilaskunnassa monta kertaa, kun tästä keskusteltiin.

Ylioppilaskunnan hallitus koitti aikaansaada apujoukkoja Unkariin, mutta se pysäytettiin. Minä olin jo tarpeeksi käynyt sotaa, ja koska tunsin myöskin tämän venäläisen osapuolen, arvasin, ettei siinä hyvin voi käydä. Minä sanoin, että ”pojat, pysykää pöksyissänne” – sen takia, että siellä ylioppilaskunnassa oli nuorempia miehiä, jotka olivat aivan hurjina. Kyllähän tiettävästi Suomestakin lähti jonkin verran auttamaan Unkariin, se kyllä tiedetään. Mutta he eivät saaneet mitään virallista statusta.

Minäkin olin organisoimassa keräyksiä sikäli, että sanoin, että tämä kaikki täytyy tehdä. Unkarin keräys olikin melkein ensimmäinen, joka Suomessa tehtiin juuri tämmöiseen hädänalaiseen ja poliittisesti ristiriitaiseen tilanteeseen. Mutta se aivan selvästi oli niin suosittu juuri sen takia, että myöskin suomalaiset halusivat protestoida sillä tavoin. Ne keräykset tuottivat hurjan hyvin juuri sen takia, että siinä annettiin rahoja unkarilaisille.

Tukimielenosoituksiin suhtauduttiin kyllä hyvin rauhallisesti, valtiovaltahan ei koittanut estää niitä oikeastaan ollenkaan. Muistan, että tapasin mielenosoitusten aikoina erään ministereistä, joka oli vanha sotilas, ja kysyin: ”Milloin sinä päästät poliisit kaduille?” Hän sanoi: ”Poliisit viedään pitkälle pois, tässä on ihan vapaa mielenilmaus. Kansan täytyy saada ilmaista mielipiteensä, mutta ei sen tarvitse tietystikään ruveta tappelemaan.” Nehän olivatkin rauhallisia ne kaikki mielenosoitukset, järjestys pysyi ihan hyvin.

Se kansannousu oli erittäin tärkeä asia. Se oli täysin hyväksyttävä ja minun mielestäni Unkarin historiassa hyvin tärkeä piste. Silloin kansa tuli

spontaanisti siihen tulokseen, että me itse haluamme päättää asioistamme, me itse haluamme rakentaa itseämme, meidän ideamme ovat kuitenkin ne oikeat, eikä mikään rakennettu ja tuotu ideologia.

Nyt tietysti voidaan kysyä, osuivatko ne ajallisesti oikeaan hetkeen. Olisiko asioiden maltillisempi eteenpäin vieminen ollut parempi, olisiko ollut sellaista mahdollisuutta? Olisiko ollut löydettävä siinä vaiheessa sellaisia argumentteja, jotka olisivat antaneet Unkarin kansalle aikaa sopeutua tähän uuteen tilanteeseen? Kaikki ne ilmiöt, jotka myös Unkarin kansannousuun liittyvät – väkivalta ja viha kansalaisiaan kohtaan, ja sitten ennen kaikkea tämä suuri pakeneminen – olivat sellaisia tekijöitä, joiden varaan oli sillä hetkellä vaikeaa rakentaa uutta ja erilaista Unkaria.

Joka tapauksessa juuri silloin alkoivat ensimmäisen kerran keskustelut Suomessa siitä, olemmeko me suomalaiset, jotka menetimme Karjalan, ja unkarilaiset, jotka menettivät Transilvanian ja kaikki muut alueet – olemmeko me tosiaan syyttömiä uhreja, joita voi kohdella tällä tavoin? On käyty keskustelua siitä, mikä on suomalaisten ja unkarilaisten moraalinen asema, moraalinen oikeus, ja miten se voisi ilmetä, mitä sen hyväksi voisi tehdä.

Olen johtanut tätä keskustelua ainakin 20 vuotta tai enemmänkin. Me pyrimme ylläpitämään tätä keskustelua, joka myös Suomessa on ollut vaikeaa juuri suomettumisen takia. Ainoastaan keskustelemalla asiasta voidaan päästä johonkin järkevään tulokseen, eikä vain joko vihaamalla tai vain unohtamalla. 

Heikki A. REENPÄÄ | 95

T

ermészetesen tudtunk erről a népfelkelésről vagy forradalomról, vagy minek is kellene nevezni, és rendkívül nagy hatással volt ránk. Többször is jelen voltam, amikor erről volt szó a hallgatói önkormányzatban. A vezetőség csapatokat akart szervezni Magyarországra, de leállították az akciót. Én már éppen eleget láttam a háborúból, és ismertem az oroszokat, úgyhogy gondoltam, nem lesz ennek jó vége. Ezért mondtam nekik, hogy fiúk, maradjatok csak a feneketeken, mert voltak köztük olyan fiatalabb diákok is, akiket egészen elragadott a hév. Igen, voltak olyan finnek, akik elindultak Magyarország megsegítésére, ezt tudjuk. De ők nem hivatalosan mentek.

A magam részéről annyiban vettem részt a gyűjtésekben, hogy én is mondtam, hogy ezt kell tennünk.

A Magyarország megsegítésére hirdetett gyűjtés volt talán az első, amit ilyen nehéz és politikailag kényes helyzetben szerveztek Finnországban. Minden bizonnyal azért volt olyan sikeres, mert a finnek így akartak tiltakozni. Azért gyűlt össze az a rengeteg minden, mert a magyarokat lehetett támogatni. Az állami szervek józanul viszonyultak a szimpátia­ tüntetésekhez, egyáltalán nem akarták akadályozni ezeket. Emlékszem, hogy a tüntetések idején találkoztam az egyik miniszterrel, aki régi bajtárs volt, és megkérdeztem tőle: – Mikor vezényeled az utcára a rendőrséget? – Mire ő: – A rendőröket jó mes�szire visszük innen, hiszen véleményszabadság van, az embereknek joguk van kinyilvánítani az álláspontjukat, de persze kerülni kell az összetűzéseket.

– És valóban, valamennyi tüntetés békésen zajlott, semmi sem zavarta meg a rendet.

A magyar népfelkelés kiemelkedően fontos ügy volt, teljesen indokolt, és véleményem szerint nagyon fontos fejezete a magyar történelemnek.

A nemzet ugyanis spontán módon határozta el, hogy saját maga akar dönteni az őt érintő ügyekben,

saját maga akar építkezni, a saját elképzeléseit tartja helyesnek és nem valami mesterséges, importált ideológiát. Másfelől természetesen felmerül a kérdés, hogy megfelelő volt-e a történelmi pillanat.

Szerencsésebb lett volna-e megfontoltabban képviselni ezeket a célokat, egyáltalán volt-e ilyen alternatíva? Voltak-e olyan lehetőségek abban a helyzetben, amelyek időt adtak volna a magyaroknak az új körülményekhez való alkalmazkodásra? A magyar népfelkeléssel együtt járó bizonyos jelenségek, például az erőszak, a társadalmon belüli gyűlölet, vagy mindenekelőtt a nagy emigránshullám, ezek olyan jelenségek voltak, amelyek után nehéz volt egy új és másfajta Magyarországot építeni.

Mindenesetre Finnországban ekkoriban kezdődött el az eszmecsere, hogy mi finnek, akik elveszítettük Karjalát, vagy a magyarok, akik elveszítették Erdélyt és a többi területet, vajon valóban ártatlan áldozatok vagyunk-e, akikkel így el lehet bánni. Párbeszéd indult, hogy mi a finnek és a magyarok erkölcsi helyzete, mi lenne etikus, és miképpen lehetne ezt kifejezésre juttatni, mit lehetne tenni ennek érdekében. Magam egyik fő szervezője voltam ennek a diskurzusnak legalább húsz évig, vagy még tovább. Próbáltuk folyamatosan fenntartani a párbeszédet, ami Finnországban sem volt könnyű az ún. finnlandizáció miatt. De kizárólag párbeszéddel lehet értelmes eredményre jutni, nem pedig gyűlölködéssel vagy elhallgatással. 

96 | Ruth ROSENLÖF

Ruth ROSENLÖF Sitten me rupesimme tekemään pieniä puna-valko-vihreitä rusetteja. Silloinhan ei ollut saatavissa semmoista valmista Unkarin värinauhaa.

Azután kis piros-fehér-zöld masnikat kezdtünk készíteni. Akkoriban ugyanis nem lehetett magyar nemzeti színű szalagot kapni itt Finnországban.

Syntynyt Tampereella 1933, omaa sukua Rautalin. Opiskeli myöhemmin Helsingin yliopistossa taidehistoriaa ja historiaa. Suoritti Helsingissä kotitalousopettajan tutkinnon. Osallistui opiskelijana Unkarin kansannousun tukemiseksi järjestettyihin verenluovutuksiin ja solidaarisuuskeräyksiin. Myöhemmin Helsingin tuomiokirkkoseurakunnan ystävyysseurakuntatoiminnan vastaavana alkoi opiskella unkaria ja solmia ystävyyssuhteita unkarilaisten kanssa.

Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä.

1933-ban születettTamperében, leánykori nevén Rautalin. Az egyetemen művészettörténetet és történelmet tanult, emellett háztartástantanári végzettséget is szerzett. Diákként részt vett a magyar forradalom támogatására szervezett véradásban és a szolidarítási gyűjtésekben.

Később a Helsinki Székesegyház magyar testvér­ egyházi kapcsolatainak felelőseként elkezdett magyarul tanulni, és sok magyar barátot szerzett.

Nyugdíjas, jelenleg Helsinkiben él.

Ruth ROSENLÖF | 97

98 | Ruth ROSENLÖF

T

ulin Tampereelta Helsinkiin opiskelemaan, ensin kotitalousopettajaopistoon. Siinä vaiheessa edustin oppilaitostani Punaisen Ristin ylioppilastoimikunnassa. Sitten tuli tämä vuosi –56, tämä hässäkkä, ja siellä ylioppilastoimikunnassa alettiin miettiä, mitä me voisimme tehdä. Saatiin Punaisen Ristin aatteen mukaisesti tämmöinen ajatus, että järjestetään verenluovutus. Verenluovutus järjestettiin Uudella ylioppilastalolla. Me jaettiin nämä luovuttajat: tytöt olivat yhdessä huoneessa ja pojat toisessa. Siihen aikaan ei ollut opiskelijoilla minkäänlaisia opintotukia niin kuin nykyään, vaan kaikki opiskelivat lainalla. Ei ollut erikoisen hyvin mitään saatavilla, monella oli aika tiukkaa.

Ruokapuolikin oli aika rajoitettua. Tämä vain selitykseksi siitä, että kun sinne sitten suurin joukoin tuli opiskelijoita, nämä tyttöressukat olivat monet aika hintelässä kunnossa. Tietysti ammatti-ihmiset olivat niitä, jotka verta pumppasivat. Kun minä en ollut sen alan ekspertti, niin olin sitten nostelemassa tyttöjen jalkoja ylös seinää vastaan, kun he rupesivat pyörtymään verenluovutuksen jälkeen. Siinä niitä sitten juotettiin ja nosteltiin koipia ylös. Ei siellä muuta tarjottu kuin juotavaa, ja se oli kaiketi vain vettä. Se oli hyvin runsasta se opiskelijoitten osallistuminen verenluovutukseen. Siitä tuli oikein massatapahtuma, koska sillä tavalla haluttiin positiivisesti osoittaa mieltä ja auttaa, koska Suomessa on aina korostettu sukulaiskansa-asiaa.

Sitten rupesimme tekemään pieniä puna-valko-vihreitä rusetteja. Silloinhan ei ollut saatavissa – eikä Suomessa ole vieläkään – semmoista valmista Unkarin värinauhaa. Meillä oli vajaan sentin kapeaa tekosilkkinauhaa, punaista, vihreää ja

valkoista, joista otettiin samanmittaisia pätkiä ja katkaistiin niiden päät vähän vinoon. Sitten ne solmittiin hakaneulan toiseen puoleen ja myöhemmin nuppineuloihin. Se oli helpompaa. Näitä rusetteja sitten myytiin kadulla. En muista, mitä ne maksoivat, mutta ihmiset ostivat niitä paljon.

Esplanadin päässä, siinä lähellä Havis Amandaa, istuin pienessä autossa, en muista mikä lie Mosse taikka Lada ollut. Siitä autosta myin arpoja. Arvat menivät huonommin kaupaksi kuin rusetit. Näitä ideoita tuli ihan meiltä tavallisilta opiskelijoilta. Kellään ei ollut mitään negatiivista sanomista.

Se oli kaikki ihan myönteistä. Muistan sen, kun ihmiset keskustelivat tästä, kauhistelivat tilannetta Unkarissa, ja vastaantulijat itkivät kadulla, voiko olla näin. Se oli silloin tietysti hyvin rauhanomainen tapa osoittaa mieltä, eikä semmoisia mielenosoituksia hirveästi tämän asian puolesta ollut.

Se johtui varmaan siitä, että meillä oli juuri silloin vuoden –56 keväällä ollut itsellä nämä hankalat ajat, suuret mellakat ja yleislakko. Siksi vältettiin tämmöistä, tietysti kun kritiikki kohdistui idän naapuriin, niin oltiin vähän hiljakseen. Täällä oli myöskin se kommunismin pelko silloin, ja siihen tuli varmaan taustalle ihmisillä tunne, käykö meillä samoin kuin Unkarissa. Kyllä siinä oli varmaan semmoinen alitajuntainen ajatus kuitenkin, että tässä voi käydä huonosti kaikille. Politiikka on niin monimutkaista. 

Ruth ROSENLÖF | 99

T

amperéből költöztem Helsinkibe a tanulmányaim miatt, először háztartástan‑tanárnak tanultam. Én képviseltem az iskolámat a Vörös­ kereszt diákbizottságában. Ekkor jött 56, ez a nagy zűrzavar, és a bizottságban azon kezdtünk gondolkodni, mit tehetnénk. A Vöröskereszt küldetésének szellemében arra jutottunk, hogy vér­ adást szervezünk. Az egyetemisták új székházában rendezkedtünk be. Kétfelé osztottuk a véradókat, a lányokat az egyik helyiségbe, a fiúkat a másikba.

Akkoriban az egyetemisták nem kaptak semmilyen ösztöndíjat – nem úgy, mint manapság –, hanem tanulmányi kölcsönt kellett felvenni. Nem sok mindent lehetett kapni, sokan nehezen éltek, ennivalóra is csak módjával jutott. Ezt csak magyarázatként mondom, mert amikor azután megjelent az a sok diák, közülük jó néhány szegény lányka igencsak vézna volt. A vért természetesen szakképzett emberek vették tőlük. Én nem ezt a szakmát tanultam, ezért azt a feladatot kaptam, hogy emeljem fel a lányok lábát, amikor látszott, hogy el akarnak ájulni a véradás után. Megitattuk őket, és feltámasztottuk a lábukat a falhoz.

Nem kínáltunk mást, csak innivalót, az is csak víz volt. Nagyon nagy számban vettek részt az egyetemisták a véradáson. Tömegesen jöttek, mert így akarták kifejezni az együttérzésüket, és így akartak segíteni, hiszen Finnországban mindig hangsúlyozták ezt a rokonnép gondolatot.

Azután kis piros-fehér-zöld masnikat kezdtünk készíteni. Akkoriban ugyanis nem lehetett készen magyar nemzeti színű szalagot kapni itt Finnországban, ahogy manapság sem lehet. Körülbelül egy centi széles, piros, fehér és zöld színű

műselyem szalagokból egyforma hosszú darabokat vágtunk. Kicsit ferdén vágtuk el a szalagokat, azután biztosítótűre tűztük őket. Később már inkább gombostűre, az könnyebben ment. Az utcán árultuk ezeket a masnikat. Nem emlékszem, mennyibe kerültek, de az emberek sokat vásároltak belőle.

Az Esplanadi park végében, a Havis Amanda szobor közelében ültem valamilyen kisebb autóban, talán Moszkvics vagy Lada lehetett, és tombolát árultam. A tombolát kevésbé vették, mint a masnikat. Ezeket mind mi, egyszerű diákok találtuk ki. Senkinek nem volt egy rossz szava sem, mindenki pozitívan viszonyult a gyűjtéshez. Emlékszem, ahogy az emberek beszélgettek, elborzadva tárgyalták a magyarországi helyzetet. Voltak, akik sírtak az utcán, hogy hogyan történhet mindez. Ilyen békés módon nyilvánítottuk ki a véleményünket, Magyarország melletti tüntetések nem különösebben voltak. Bizonyára azért, mert pont akkoriban, 56 tavaszán nálunk is nehéz idők jártak, nagy zavargások meg az általános sztrájk. Azért is kellett kerülni az ilyesmit, mert a kritika természetesen a keleti szomszédunk ellen irányult, így kicsit csöndesebben kellett intézni a dolgot. És itt volt még a kommunizmustól való félelem, mert bizonyára megfordult az emberek fejében, nehogy mi is úgy járjunk, mint a magyarok. Igen, tudat alatt bizonyára sokakban benne volt, hogy itt mindenki megjárhatja. A politika nagyon komplikált dolog. 

100 | Mirja TALIKKA

Mirja TALIKKA Koululaisten keskuudessa järjestettiin talkoita, tehtiin sidetarpeita. Koulun jälkeen illalla sinne keräännyttiin. Meitä oli siellä sadoittain.

Az iskolások körében kalákát szerveztek, ahol kötszereket készítettünk. Iskola után, este gyűltünk össze, több százan lehettünk.

Syntynyt Turussa 1938, omaa sukua Arpalahti.

Pyrki lukiolaisena vapaaehtoistyötä tekemällä tukemaan Unkarin kansannousua, kuten tuleva aviomiehensäkin. Suomi-Unkari Seuran aktiivinen jäsen, käy säännöllisesti Unkarissa. Ylpeä tyttärestään, joka puhuu unkaria niin hyvin, että häntä luullaan unkarilaiseksi. Eläköitynyt proviisori, asuu tällä hetkellä Vantaalla.

1938-ban született Turkuban, leánykori neve Arpalahti. Középiskolásként önkéntes munkával igyekezett segíteni a magyar forradalmat, akárcsak későbbi férje. A Finn–Magyar Társaság aktív tagja, rendszeresen jár Magyarországra.

Büszke lányára, aki olyan jól beszél magyarul, hogy bárki magyarnak gondolná. Nyugdíjas gyógyszerész, jelenleg Vantaaban él.

Mirja TALIKKA | 101

102 | Mirja TALIKKA

O

lin silloin vuonna 1956 täyttänyt kesällä 18 ja menin viimeiselle luokalle oppikoulussa. Olin siis abiturientti sinä vuonna. Toki se oli hirveän dramaattista aikaa, vaikka tiedotus siihen aikaan tapahtui joko radion tai lehdistön kautta, ei ollut vielä näitä TV:itä tai tämän tällaisia. Mutta kyllä minun mielestäni oltiin hyvin aktiivisesti tietoisia Unkarin kansannoususta. Ainakin minun kodissani puhuttiin siitä. Siihen aikaan oli koulussa aina aamunavaus, jossa rehtori sitten kertoi tästä tapahtumasta koko koululle. Meillä oli hyvin iso koulu, tuhat oppilasta. Aina aamuisin mentiin tähän aamuhartauteen, se oli hartauden nimellä ihan, ja siellä rehtori kertoi tämän tilanteen.

Sen jälkeen Turussa koululaisten keskuudessa järjestettiin talkoita, tehtiin sidetarpeita – en kyllä yhtään muista enää, miten se tapahtui, mutta minäkin olin mukana ystävättäreni ja luokkatovereitten kanssa, kun Turun tyttölyseossa oli tällainen tapahtuma. Siellä oli tavattomasti meitä nuoria.

Koulun jälkeen illalla sinne keräännyttiin. En tiedä sitten, oliko siellä lainkaan poikia, kun se oli tyttökoulu. Meitä oli siellä sadoittain. Tehtiin näitä sidetarpeita justiinsa, tekstiileistä, jotka olivat puhtaita, lakanoista ja tämän tällaisista. Koululaiset olivat aktiivisia, samalla lailla kun muualla oli näitä keräyksiä, niin koululaiset tekivät näitä. Olen myös mieheltäni kuullut, että heillä – hän oli Valkeakoskelta – järjestettiin paperinkeräyksiä, joiden tuotoilla sitten ostettiin lääkkeitä unkarilaisille.

Mutta sen ahdistuneen tunnelman kyllä muistan. Siitä keskusteltiin kotona miten järkyttävää

se oli. Lähinnä siinä koulun aamuhartaudessa oli puhe juuri tästä, että sukulaiskansa kokee tällaisen tilanteen. Tietenkin ymmärrettiin, että Unkarin kansa oli voimatonta, koska sinne tultiin asein.

Kyllä se tuli selväksi, mitä siellä tapahtuu, muttei se ollut sellainen poliittinen puhe kuitenkaan.

Juuri tunnelma oli sellainen, että kaikki tunsivat myötätuntoa ja ahdistusta. Oli hyvin kauhistunut olo siitä, koska koki sen vääryyden ja sen, miten alistettiin ihmisiä. Se oli se päällimmäinen tunne, ahdistus näiden ihmisten puolesta, ja tietynlainen avuttomuus myös. Kyllä se on voimakkaasti suomalaisten tietoisuudessa ollut, että ollaan sukulaiskansoja, ja myös Suomen omat kovat kokemukset tästä itänaapurista. Kyllä ne kaikki on siinä vaikuttamassa olleet. Kyllä minä ymmärrän, että oli yleinen myötätunto, huoli ja ahdistus, koska nuoretkin sen tiedosti. En tiedä, mitä aikuiset tekivät, siitä ei sillä tavalla ollut minulla tietoa, oliko jotain laajempaa, mutta juuri tällaista avun keräystä oli, tavalla tai toisella, lähinnä raha- ja lääkeapua. Sinnehän ei voinut lähettää ihmisiä oikeastaan taistelemaan, ei varmaan ollut mahdollisuutta siihen. Eihän siihen voinut kukaan puuttua, koska siellä oli nämä panssarit. Ei sinne voinut antaa kuin jotain materiaalista apua. Se oli pelottavaa. 

Mirja TALIKKA | 103

1956

nyarán töltöttem be a tizennyolcat, és a középiskola utolsó évét kezdtem meg, azaz érettségire készültem. Rettentő drámai idők voltak, pedig akkoriban csak a rádióból vagy az újságokból értesülhettünk a hírekről, nem volt még tévé meg ilyenek. Ennek ellenére jól voltunk informálva a magyar forradalomról, legalábbis nálunk, odahaza beszéltünk róla. Akkoriban még szokás volt, hogy az iskolában reggelente össze kellett gyűlni tanítás előtt. És az igazgató ott is beszélt ezekről az eseményekről. Jó nagy iskola volt, vagy ezren járhattunk oda. Minden nap összegyűltünk erre a reggeli áhitaton – így nevezték –, és ott beszélt az igazgató a magyar helyzetről.

Azután a turkui iskolások körében kalákát szerveztek, ahol kötszereket készítettünk. Nem emlékszem már pontosan, hogy hogyan csináltuk, de én is részt vettem a barátnőimmel és az osztálytársaimmal, amikor a Turkui Leánygimnáziumban ilyen alkalmat szerveztek. Meglepően sokan voltunk.

Iskola után, este gyűltünk össze, nem tudom, jöttek-e fiúk is, elvégre lányiskolában voltunk. Több százan lehettünk. Szóval kötszereket csináltunk, mindenféle tiszta anyagból, lepedőkből meg ilyesmikből. Az iskolások igen aktívak voltak, például voltak gyűjtések is, ugyanúgy, mint máshol, és abban is részt vettünk. A férjemtől tudom, hogy náluk, Valkeakoskiban is szerveztek papírgyűjtést, aminek a bevételéből azután gyógyszereket vásároltak a magyarok számára.

Arra a nyomasztó hangulatra nagyon jól emlékszem, amikor arról beszélgettünk otthon, hogy

milyen megrázó mindez. Például az iskolai reggeli áhitatra is erről beszéltek, hogy a rokon nép ilyen helyzetben van, hogy a magyar nép tehetetlen, mert fegyverrel támadtak rá. Pontosan elmondtak mindent, hogy mi történik, de ettől függetlenül nem politikai beszéd volt. Az egész légkör olyan volt, hogy mindenki együttérzett a magyarokkal és szorongott. Elborzadtunk, mert magunk is átéreztük azt az igazságtalanságot, és ahogy elnyomták az embereket. Ez volt a legerősebb érzés, a szorongás ezen emberek miatt és egyfajta tehetetlenség­érzet is.

Mert a finnek nagyon is számon tartották, hogy rokonok vagyunk, meg a keserű tapasztalatokat a keleti szomszédunkkal kapcsolatban. Ez mind hatással volt ránk. Tudom, hogy általános volt az együttérzés, az aggodalom és a szorongás, mert ezt még mi fiatalok is érzékeltük. Nem tudom, hogy a felnőttek még mi mindent csináltak, nem értesültem róla akkoriban, hogy volt-e valami nagyobb szabású akció, de például különféle gyűjtések voltak, elsősorban pénzgyűjtés és gyógyszersegélyek. Embereket nem lehetett küldeni, hogy harcoljanak, arra nem volt lehetőség. Senki nem tudott beavatkozni, hiszen ott voltak a tankok. Nem lehetett mást tenni, mint humanitárius segítséget nyújtani. Egyszóval ijesztő volt. 

104 | Asko TARKKA

Asko TARKKA Sanoin: ”Olisiko täällä missään komerossa jäljellä Unkarin vanhan ajan lippuja?” Sitten me pantiin Vanhan ylioppilastalon parvekkeelle Unkarin lippu siihen keskelle ja Suomen liput vartioksi sivuille.

Kérdeztem, nincs-e valamelyik raktárban olyan régi fajta magyar zászló. Azután kitűztük a székház erkélyére: a magyar zászlót középre, mellé pedig egy-egy finn zászlót.

Syntynyt Tampereella 1929. Yritysjuristi, toimitusjohtaja, vuorineuvos. Järjesti Helsingin yliopiston ylioppilaskunnan hallituksen varapuheenjohtajana tapahtumia Unkarin kansannousun tukemiseksi. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä.

1929-ben született Tamperében. Vállalati jogász, cégvezető. A Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnökeként szervezte a magyar forradalom melletti akciókat. Nyugdíjas, jelenleg Helsinkiben él.

Asko TARKKA | 105

106 | Asko TARKKA

N

iin, 1956… Minä olin ylioppilaskunnan varapuheenjohtajana siihen aikaan. Siihen aikaan minusta ehkä oli selvempi vielä kuin nykyään se, että opiskelijat olivat sellainen johtava elementti yhteiskunnassa. Pruukattiin sanoa, että mitä ylioppilaat tekevät tänään, siihen Suomen kansa yritetään saada mukaan huomenna. Kansa ja vallankin ylioppilaat olivat kuohuksissaan siitä, mitä Unkarissa tapahtui, vallankin kun nähtiin näitä kuvia siitä, kuinka tankit ajoivat pitkin Budapestin katuja ja siellä lapset juoksivat niitä karkuun.

Se tuntui siinäkin suhteessa kovin läheiseltä, kun siihen aikaan ryssä oli tässä Helsingin ulkopuolella, olivat vuokranneet tuosta Porkkalasta tilaa.

Ihmiset olivat siitä kuohuksissaan ja halusivat tehdä jotain. Sitä nämä erilaiset ylioppilasryhmät selvästikin pyrkivät myös sitten tekemään. Verenluovutukseen oli hyvin paljon tarjokkaita. Koitettiin koota erilaisia tarpeellisia medisiinisiä varusteita.

Meille tuli virkapukuinen poliisi Vanhalle ylioppilastalolle ja sanoi: ”Te voitte täällä keskellä kaupunkia nyt harrastaa kaikenlaista, josta teille tulee parempi mieli, mutta älkää menkö Tehtaankadulle [Neuvostoliiton suurlähetystölle]. Sieltä te tulette verissä päin takaisin.”

Kun olin matkalla Vanhalle ylioppilastalolle, kävikin niin hyvin, että siellä oli paikalla semmoinen kohta eläkkeelle jäävä talon vahtimestari, Vaisto-niminen herra. Sanoin, että ”nyt pitäisi saada jollain tavalla meidän tuntemuksemme ja pyrkimyksem-

me ja mielialamme esille. Olisiko täällä missään komerossa jäljellä Unkarin vanhan ajan lippuja?”

Vaisto vastasi, että ”kyllä niitä täällä varmasti on, niillä oli paljolti käyttöä ennen sotaa ja sodan aikana”. Sitten hän kaivoi sieltä sen Unkarin lipun, ja minä en siihen aikaan tiennyt edes, mikä tällainen herra Kossuth oli, mutta siellä oli sellaisia isoja poikia mukana, jotka olivat eläneet jo varhempia vuosia ja tiesivät kertoa, että se on Kossuthin ajan lippu. Sitten me pantiin Vanhan ylioppilastalon parvekkeelle, jossa oli siihenkin aikaan muistaakseni kolme lipputankoa, Unkarin lippu siihen keskelle ja Suomen liput vartioksi sivuille. Se ilmeisesti osui kovin toimittajakunnan tuntemuksiin myös, koska minä en ainakaan muista yhtään ainutta lehteä, jossa ei olisi ollut etusivulla valokuvaa tästä Vanhasta ylioppilastalosta, juuri siihen aikaan, kun siellä Unkarissa näitä taisteluja käytiin. Minä koitinkin virkani puolesta sanoa ylioppilaskunnan hallitukselle, että niin kuin näette, meillä on täällä joitain mahdollisuuksia kyllä tuoda julki tarkoituksemme ja hyvä tahtomme, jos sitä todella kysytään, ja tässä tapauksessa ei ole ollut yhtään vastustavaa ääntä. 

Asko TARKKA | 107

S

zóval 1956… Abban az időben az egyetemi hallgatói szervezet elnökhelyettese voltam. Akkoriban szerintem az egyetemisták társadalmi súlya sokkal jelentősebb volt, mint napjainkban. Volt egy mondás, miszerint amit ma tesznek az egyetemisták, ahhoz kell csatlakoznia holnap az egész nemzetnek. Mindenkinek, különösen az egyetemistáknak forrt a vére amiatt, ami Magyarországon történt, főleg, amikor láttuk a képeket, hogy tankok vonulnak Budapest utcáin, és a gyerekek menekülnek előlük. Ez közelről érintett minket azért is, mert a ruszkik itt voltak Helsinki szomszédságában, Porkkalában béreltek támaszpontot.

Szóval forrt az emberek vére, és tenni akartak valamit. Ugyanez igaz volt a különböző egyetemista szervezetekre is. Nagyon sokan jelentkeztek vér­ adásra. Igyekeztünk különböző orvosi felszereléseket is gyűjteni. Aztán egyszer odajött hozzánk egy rendőr, és azt mondta: – Bármit csinálhatnak itt a belvárosban, ha attól jobban érzik magukat, de a szovjet követségnek a közelébe se menjenek, mert akkor véres fejjel jönnek vissza!

Amikor bementem az egyetemisták régi székházába, olyan szerencsém volt, hogy összetalálkoztam az egyik portással. Már közel járt a nyugdíjhoz, Vaistónak hívták. Mondtam neki, hogy valahogy ki kellene mutatnunk az érzéseinket, a szándékunkat meg a véleményünket. Megkérdeztem, nincs-e valamelyik raktárban olyan régi fajta magyar zászló. Vaisto azt válaszolta, hogy biztosan

van, mert sokszor használták a világháború előtt, meg a háború idején. Aztán előkeresett egy olyan zászlót. Én akkoriban még azt sem tudtam, hogy kiféle, miféle ember volt az a Kossuth úr, de voltak ott olyan idősebb fickók is, akik emlékeztek a régebbi dolgokra, és ők elmondták, hogy az a zászló még Kossuth idejéből származik. Azután kitűztük a székház erkélyére, ahol akkoriban három zászlótartó is volt: a magyar zászlót középre, mellé pedig egy-egy finn zászlót. Ez alighanem nagy hatást tett az újságírókra is, mert én legalábbis nem emlékszem egyetlen olyan lapra sem, amelyiknek a címlapján ne lett volna fotó a székházról, pont abban az időben, amikor a magyarországi harcok zajlottak. Fel is szólaltam a hallgatói önkormányzat vezetőségében, hogy látjátok, mégiscsak van rá mód, hogy kifejezzük a véleményünket és a jó szándékunkat, ha valóban tudni akarják. Mindenki egyetértett. 

108 | József VARGA

VARGA József Pyöveli tuli ja kurkisti selliini. ”Sinusta minä saan vielä hyvän välipalan”, hän sanoi. Mitä sitä kieltämään, olin hyvässä lihassa. ”Ehkä sinulla käy huono tuuri ja köyteni katkeaa”, vastasin hänelle.

Minden reggel jött a hóhér, és benézett: – Jó falat leszel te nekem! – Mi tagadás, jó húsban voltam.

Mondtam neki: – Lehet, hogy nem lesz szerencséje, elszakad a kötelem!

Syntynyt Tardoskeddissä 1935. Toimi kansannousun aikana ilmapuolustuksen tykkimiehenä Esztergomin tykistörykmentissä, joutui taistelutovereidensa kanssa aseellisiin taisteluihin neuvostojoukkoja vastaan Juta-kukkulalla. Pidätettiin tästä syystä marraskuussa 1957 ja tuomittiin kuolemaan, hovioikeus alensi tuomion kahdeksan vuoden vankeusrangaistukseksi.

Vapautui 1963, työskenteli myöhemmin kaivostyöläisenä. Työkyvyttömyyseläkkeellä, asuu tällä hetkellä Környessä.

1935-ben született Tardoskedden. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezredben légvédelmi tüzér, bajtársaival a Juta-dombnál tűzharcba keveredett a szovjet hadsereggel. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, első fokon halálra ítélték, az ítéletet a másodfokú bíróság nyolc év börtönbüntetésre változtatta. 1963ban szabadult, később vájárként dolgozott.

Jelenleg Környén él, rokkantnyugdíjas.

VARGA József | 109

110 | József VARGA

V

ankinumeroni oli 977 860. Se tuli osata luetella vaikka keskellä yötä, sujuvasti kuin kuoripoika latelee rukouksensa. Väki väheni jatkuvasti, asukasluku laski kuin teurastamossa. Omasta sellistäni vietiin teloitettavaksi viisi ihmistä. Ensimmäisenä lähti Laci Onestyák, pienikokoinen tehdastyöläinen, kuin veli minulle. Tuon onnettoman rikos oli ollut se, että ase vilkkui hänen takkinsa helman alta, sillä ase oli pitkä ja hän lyhyt.

Onestyák tuli valokuvatuksi ja tuomittiin kuolemaan. Olimme juuri syömässä mannaryynipastaa, kun selliin astui eräs vartija, joka sattui tuntemaan Lacin. Hänen silmäkulmassaan näkyi kyynel. Vartija oli kunnon ihminen, vaikka olikin kommunisti. Hän oli pahoillaan joutuessaan saattelemaan sellaisen ihmisen kuin Laci sellistä hirttopuuhun.

Siinä mannaryynipastaa syödessämme Laci kysäisi lusikkaansa heilauttaen, että ei kai tässä nyt leukakeinuun jouduta. Tämä tarkoitti Pestin katujen kielellä, että ei kai tässä nyt hirteen olla menossa.

Laci-setä (tämä oli vartijan nimi) sanoi, että kyllä vain. Kaksi teloittajan apuria tuli sisään ja tarttui tuohon mieheen, joka oli kooltaan kuin pieni lapsi. Hänen jalkansa tuskin koskettivat maata, kun hänet vietiin pois, eikä perään kestänyt oikein katsoakaan. ”Se on varma Laciseni”, mutisimme, ”että me kostamme sinun puolestasi, mikäli vain pysymme hengissä!” ”Muistakaa meitä! Kostakaa puolestamme!” Tätä teloitettavaksi lähtevät pyysivät aina mennessään. Näin teki myös József Burgermeister, joka oli kunnon unkarilainen poika Nagymarosista. Etsin käsiini hänen isänsä ja vein tälle suru-uutisen, sillä olimme luvanneet toisillemme, että selviytyneet menevät tapaamaan karumman kohtalon kokeneiden tovereidensa omaisia. Burgermeister lähti kohti kuolemaansa pystyssä

päin julistaen olevansa unkarilainen. Hän ei ollut millään tavalla lannistunut. Sen jälkeen lähti kaksi csepeliläistä, Károly ja István Szente, isä ja poika, jotka lepäävät nyt vuoden –56 kansannousun uhrien hautausmaalla Budapestissä. Zoltán Galgóczy oli viides, mutta tapasin minä ohimennen monia muitakin. Nuo ajat olivat todella surullisia. Pyöveli kävi kuolemaantuomittujen selliosastolla joka aamu. Varsinkin niinä päivinä, kun oli teloituksia, hän tuli aina pistäytymään. Hän kurkisti ruokaluukusta, leijonankidasta, jota kautta sianruoka meille tarjoiltiin ja sanoi joka kerta: ”Sinusta minä saan vielä hyvän välipalan!” Mitä sitä kieltämään, olin hyvässä lihassa jo tuolloin. ”Ehkä sinulla käy huono tuuri ja köyteni katkeaa!” vastasin hänelle.

Mutta vasta siinä vaiheessa, kun tuomiotani oli alennettu kahdeksaan vuoteen, uskalsin puhua hänelle tällä tavalla. Sanoin hänelle: ”Ehkäpä livahdan otteestasi.”

Tapaustani tutkinut József Limó asuu nykyisin Budaörsissä. Hän kutsui rikostani vakavaksi, muttei koskaan lyönyt minua. Haluaisin tavata hänet.

Menisin mielelläni tunniksi hänen luokseen ja ottaisin selvää, miksi hän aikoinaan sanoi minulle: ”Jóska, jumalauta” – hän todellakin sanoi näin – ”olet tehnyt sellaisia rikoksia, että sinut voitaisiin tuomita kolmeen kertaan hirtettäväksi!” Vastasin hänelle: ”Hyvä herra kapteeni, siinä tapauksessa jakaisin mielelläni tuomion: yksi köysi kaulaan, yksi jalkaan ja yksi vyötäisilleni.” 

VARGA József | 111

A

rabszámom 977 860 volt. Ezt úgy kellett fújni még éjfélkor is, mint ministránsnak az imádságot. Úgy volt ki a létszám, mint a vágóhídon, folyton fogyott a jónép. Mellőlem is ötöt vittek el a zárkából a halálba. Első volt Onestyák László, egy kis gyári munkás, nagyon jó testvérem. Szerencsétlennek az volt a bűne, hogy kilógott a dióverője a köpenye alól. Merthogy a puska hosszú volt, ő meg kicsi. Lefényképezték, halált kapott. Pont grízes tésztát ettünk, és jött az őr – ismerte Lacit –, és kijöttek a könnyei az őrnek. Rendes ember volt, hiába volt kommunista. Sajnálta, hogy ilyen embert kell kikísérnie akasztásra a zárkából! Grízes tésztát ettünk, és a kanállal mutatta Laci, hogy csak nem zerkli? Vagányosan, pestiesen, hogy nem kötél? Mondta Laci bácsi, így hívták az őrt, de igen.

Jött két pribék, fölkapták, olyan vékony kis gyerek volt, nem is érte a lába a földet, úgy vitték, de hát nem lehetett nagyon utána nézni. – Jól van, Lacikám – morogtuk –, megbosszuljuk, ha életben maradunk! – Emlékezzetek meg rólunk! Bosszuljátok meg! – erre kérték a halálba menők az élve maradottakat. Burgermeister József is, aki nagyon nagy magyar gyerek volt, nagymarosi, föl is kerestem az édesapját, elvittem neki a fia halálhírét, mert megfogadtuk, hogy aki életben marad, az elmegy a bajtársának a hozzátartozójához. Nagy mellel ment a halálba, büszkén vallotta, hogy ő magyar ember. Nem volt megtörve egyáltalán. Akkor volt két csepeli, Szente Károly és Szente István. Apa és fia, ott fekszenek a 301-es parcellában. Galgóczy Zoltán volt az ötödik, de futólag voltam én többel is. Hát, szomorú napjaink voltak ott nagyon.

Minden reggel jött a hóhér a siralom­házba. Amikor kivégzés volt, akkor biztosan benézett. Az etetőnyíláson, a tátikán, ahol beadták a moslékot, nézett be,

és mindig mondta: – Jó falat leszel te nekem! – Mi tagadás, jó húsban voltam akkor is. Mondtam neki: – Lehet, hogy nem lesz szerencséje, elszakad a kötelem! – Amikor másodfokon nyolc évet kaptam, akkor már mertem így beszélni vele. Mondtam neki, lehet, hogy kicsúszom a karmai közül.

Ma Budaörsön lakik a volt nyomozóm, Limó József. Azt mondta akkor, hogy súlyos az ügyem, de nem vert meg soha. Szeretnék vele találkozni. Úgy elmennék egy órára hozzá, és megkérdezném tőle, miért mondta ő annak idején azt, hogy Jóska, baszd meg – ezt így mondta –, három kötélre való balhét csináltál! – Százados úr, akkor beosztom: egy lesz a nyakamra, egy a lábamra, egy a derekamra – ezt válaszoltam neki. 

112 | Raimo VIRTANEN

Raimo VIRTANEN Sittenhän yliopisto yhdessä kouluhallituksen kanssa päätti suorittaa jätepaperi- ja lumppukeräyksen. He kutsuivatkin minua vääpeliksi, koska jaoin koko ajan tietoa ja käskyjä.

Lehetőséget kaptunk, hogy a riihimäki főutcára tízméteres vászonanyagot feszítsünk ki. Ráfestettük, hogy „paperit ja lumput Unkarille”, azaz papírt és rongyot Magyarországnak.

Syntynyt Riihimäellä 1933. Järjesti kotikaupungissaan Unkarin vallankumouksen aikaan paperi- ja lumppukeräyksen. Käänsi unkarilaisen vaimonsa kanssa vuosikymmenten ajan unkarinkielisiä kuunnelmia Yleisradiolle. Eläköitynyt lukionopettaja, asuu Helsingissä.

Haastateltiin hyvän kielitaitonsa vuoksi myös unkariksi.

1933-ban született Riihimäkiben, a forradalom idején szülővárosában szervezte a papír- és rongy­gyűjtést. Később magyar lányt vett feleségül, akivel évtizedeken át magyar hangjátékokat fordítottak a Finn Rádió számára. Nyugdíjas középiskolai tanár, jelenleg Helsinkiben él. Nyelvtudásának köszönhetően az interjút magyarul is elkészíthettük vele.

Raimo VIRTANEN | 113

114 | Raimo VIRTANEN

K

un tuli tieto, että Unkarissa ollaan suuressa vaarassa ja hädässä, yliopisto ja ylioppilaat reagoivat siihen erittäin voimakkaasti. Kaikki, mikä oli Unkarista, haluttiin tarkkaan tutkia, ja ilman muuta oli selvää, että auttaa pitäisi. Sittenhän yliopisto yhdessä kouluhallituksen kanssa päätti suorittaa tämän jätepaperi- ja lumppukeräyksen.

Kaikissa kaupungeissa muodostettiin toimikunta, jonka tehtäväksi annettiin järjestää keräys. Riihimäen kaupunginhallitus otti yhteyttä minuun ja pyysi, jos saisin jollain tavalla kokoon ryhmän, joka pystyisi keräämään. Minulla oli vielä paljon vanhoja tuttuja sekä koulusta että yliopistosta, jotka ilman muuta tarttuivat asiaan. Seitsemästä yhdeksään henkeä muodosti peruskaartin. Ennen joulua pidimme ensimmäisen kokouksen, ja seuraavan vuoden tammikuussa tuli tämä suuri keräysaika. He kutsuivatkin minua vääpeliksi, őrmester, koska jaoin koko ajan tietoa ja käskyjä. Meillä oli erittäin hyvä kontakti kaupunkilaisiin ja erityisesti kaikkiin liikelaitoksiin ja tehtaisiin. Saimme yli kymmenen autoa ja kaksi hevosta rekineen, ja tällä tavalla erilaiset liikelaitokset tekivät valtavan määrän lahjoituksia. Erityisesti täkäläinen Riihimäen Sanomat oli hyvin voimakkaasti mukana. Se antoi kaikki meidän ilmoituksemme ja tietomme lehteen, ja lahjoitti valtavasti kaikennäköisiä painatusmateriaaleja, joita me saatettiin sitten käyttää.

Riihimäki jaettiin pieniin piireihin, ja saimme sekä minun kouluni, Riihimäen lyseon että tyttölyseon kahdeksi päiväksi auttamaan meitä. Kouluhallitus antoi siihen luvan. Lapset olivat tietenkin hyvin iloisia ja tyytyväisiä, kun ei tarvinnut olla koulussa. Tarkoitus oli, että nämä koululaiset, suurin osa heistä, kulkivat talosta taloon. Monistimme heille käteen lapun, jossa kerrottiin tästä keräyksestä. Se herätti hurjan suuren innostuksen. Meillä ei ollut koskaan ollut paperin­keräystä

julkisesti. Se oli uusi asia, ja me saimme siihen hyvän propaganda-aiheen juuri ennen joulua, kun nämä laput jaettiin taloihin. Kaikkialla oli tunnelma ja mieliala erittäin positiivinen. Nämä autot, jotka kiersivät talosta taloon, keräsivät hirmuisen paljon jätepaperia, muistaakseni 46 000 kiloa.

Ne saatiin mahtumaan viiteen rautatievaunuun.

Meillä oli tavara-asemalla vaunut jonossa, ja täkäläinen firma osti itsellensä nämä lumppujutut.

Kiittelimme sitten sekä lehdessä että ihan henkilökohtaisesti näitä lahjoitusten tekijöitä. Missään ei ollut negatiivista tunnelmaa, vaan kaikki olivat heti valmiina auttamaan ja tekemään mitä tahansa. Se oli erittäin positiivinen havainto. Sitten kokoonnuttiin minun äitini luona iltapalalle ja totesimme, että nyt tämä on sitten loppu. Näin saatiin asiat kuntoon.

Paria viikkoa myöhemmin Helsingin yliopistosta otettiin minuun yhteyttä ja kysyttiin, saako tulla käymään. Tämä Riihimäen ryhmäkeräys osoittautui läänin parhaaksi, ja minä sain sitten muka johtajana palkinnon. Sain uuden rannekellon palkinnoksi siitä. Se oli upea, sen ajan ihan tärkeimpiä merkkejä, teräskuorinen ja komea. Minä sitten näyttelin sitä joka puolella, sekä Suomessa että Unkarissa, ja kerroin, että kas kas, tässä on muisto tärkeästä tapahtumasta. Unkarilaiset eivät oikein tajunneet, mistä oli kysymys, kysyivät, että no mitä minä tein. ”Keräsin jätepaperia ja lumppuja.” He nauroivat: ”Vai niin, olipa siinä nyt sitten tehtävä.”

Sitten vasta, kun he kuulivat, kuinka paljon me olimme saaneet aikaan, tämä hymähtely loppui. 

Raimo VIRTANEN | 115

A

Helsinki Egyetemen 1953-ban finn nyelvet és irodalmat kezdtem tanulni, és hozzá tartozott egy rövid magyar tanfolyam is. Így kezdődött, de ez nagyon kicsi tanfolyam volt, néhány óra, és inkább összehasonlítás, hogy vaj – voi, kéz – käsi, ilyenek. Meg hogy az esetek hogyan hasonlítanak.

Akkor már tényleg érdekelt maga Magyarország is, bár még nem tudtunk odautazni.

Azután történtek azok a szomorú események 1956-ban, és a finn nép nagyon akart segíteni a magyar népnek. Sokfajta gyűjtés volt. Az egyetem az én megyémben szervezett minden városban papírgyűjtést és rongygyűjtést. Én Riihimäkiből származom, ezért oda hívtak irányítani a gyűjtést. És az volt a különleges, hogy rengeteg cég, rengeteg gyár, rengeteg üzlet adott vagy pénzt, vagy valami mást.

Tényleg rögtön sikerült megkapni, akármit is kértünk, úgyhogy nagyon jól sikerült. Például lehetőséget kaptunk, hogy a riihimäki főutcára tízméteres vászonanyagot feszítsünk ki. A vásznat a riihimäki újság nyomdája teljesen ingyen adta nekünk. Ráfestettük, hogy „paperit ja lumput Unkarille”, azaz papírt és rongyot Magyarországnak, meg a gyűjtés időpontját, január 14-ét. És a tűzoltókat kértük, hogy ők tegyék fel ezt a hosszú, tízméteres vásznat. Az ott volt egy hétig, úgyhogy mindenki látta, aki ott járt. Azon kívül hirdettük az újságban is, és minden családhoz vittünk egy kis cédulát, amire rá volt írva, hogy mi ez, és hogyan működik.

Sehol nem találtam olyan embert, vagy olyan céget, vagy olyan üzletet, hogy nemet mondtak volna, hanem mindenki rögtön kész volt segíteni, ami nagyon-nagyon jólesett nekünk. A középiskolás diákok két napot kaptak, nem kellett iskolába menni, hanem reggel nyolckor összegyűltek, és én adtam nekik feladatot, hogy hova kell menni, mit kell csinálni. Ezért engem „őrmesternek” neveztek, mert én irányítottam őket. A riihimäki újság cukrot és

teát adott ingyen, és így tudtunk egész nap az én iskolámban a kisgyerekekkel dolgozni. És egy pék­ üzlet rengeteg kalácsot adott, ami rögtön eltűnt, mert mindenki akart teát inni és kalácsot enni. Akkor csináltam ezt a kis füzetet, ebben látszik, hogy több mint 46 ezer kiló papírt összegyűjtöttünk és kb. ötezer kiló rongyot. Több vagonnal, a vasút ingyen szállította az egészet. Nagy versenyben voltunk Hämeenlinna városával, mi írtunk nekik egy újságban, kihívtuk őket, és ők úgy válaszoltak, hogy Riihimäki olyan kis ócska város, hogy innen nem lehet semmit gyűjteni – de végül mi győztünk!

Amikor később a magyaroknak meséltem erről, ők először csak nevettek, hogy ha-ha, leselejtezett papírral és ronggyal hogyan segíthettetek a magyar népnek! De amikor elmeséltem, hogy milyen nagy siker volt, és hogy a Vöröskereszt révén mi elég sok, 350 000 finn márkát összegyűjtöttünk és azt Magyarországra küldtük, akkor már elismerték, hogy ez komoly dolog volt.

Az egész finn nép segíteni akart a magyaroknak. Talán az egyik ok az volt, hogy Finnország történelme olyan szomorú, és sokszor harcoltunk a keleti szomszédunkkal. Ez nem politikai kérdés volt, hanem hogy a finnek nem érezték nagyon szimpatikusnak az oroszokat, és amikor most volt egy olyan lehetőség, hogy a magyarok ellenálltak, és próbáltak győzni, és úgy élni, mint egy szabad ország, az hatott a finnekre. De nem tudom pontosan, mi volt a fő oka, hogy ilyen nagy lendülettel csinálták, és tényleg segítőkészek voltak. 

116 | László WERNER

WERNER László Radiotalon vieressä oli rakennustyömaa, jossa rikoimme tiiliskivet, ja ei kun kimppuun! Hakkasimme ne turvallisuusjoukkojen raukkaparat niin, että veri vaan lensi.

Egy építkezés volt a Rádió oldalában, törtük a téglákat, aztán adj neki! A szegény ávósokat úgy pofán vertük, hogy ömlött a vér.

Syntyi Kiskőrösissä 1930. Työskenteli ennen kansannousua autonkuljettajana, osallistui aseellisiin taisteluihin Pesterzsébetissä. Istui tutkintavankeudessa kansannousun kukistuttua, mutta välttyi syytteiltä. Työskenteli myöhemmin kaasumiehenä, minkä jälkeen jäi eläkkeelle Budapestissä. Menehtyi 1997.

1930-ban született Kiskőrösön. A forradalom előtt sofőrként dolgozott, majd fegyveresként Pesterzsébeten tevékenykedett. A forradalom leverése után vizsgálati fogságban ült, de megúszta a számonkérést. Később gázszerelőként dolgozott. Budapesten élt rokkantnyugdíjasként, 1997-ben hunyt el.

WERNER László | 117

118 | László WERNER

O

lin jo rutinoitunut. Olimme osoittaneet mieltä Budapestissä kaksi vuotta aiemmin, kun Unkari oli hävinnyt Saksalle jalkapallon maailmanmestaruuskilpailuissa. Silloin järjestettiin suuri kulkue ja kaikkea. Se oli ensimmäinen isompi hässäkkä, ja myös silloin marssimme radiotalolle. Mutta ei siitä sen enempää, olimme siis päätyneet jälleen radiotalolle ja mielenosoitus oli täydessä vauhdissa. Valitsimme keskuudestamme neuvottelutoimikunnan hoitamaan puhumisen sun muut. Lähetimme sisään kaksitoista ihmistä.

Aikaa kului, eikä mitään kuulunut. Sitten portin luokse pysähtyi editointiauto. Ne, jotka olivat paikalla, voivat tämän vahvistaa. Kipusin auton päälle tummanharmaassa autonkuljettajan univormussani ja kuljettajanlakissani. Aloin yllyttää väkijoukkoa. Ihmiset saivatkin vettä myllyynsä ja vaativat päästämään sisällä olevat neuvottelijamme ulos. Lopulta parvekkeelle ilmaantui ihmisiä, jotka päästivät kaksi neuvottelijaamme kertomaan, että kaikki on kunnossa, neuvotellaan, neuvotellaan.

En tiedä, miten homma sitten oikein lähti käsistä. Yhtäkkiä meitä kohti vain alkoi sataa kyynelkaasukranaatteja. Me puolestamme viskelimme niitä takaisin, pam, suojaten kätemme nenäliinoilla. Ne lensivät sisään ikkunoista rikkoen lasit, ja sitten vaan annettiin savustua. Vetäkööt hekin keuhkonsa täyteen, emme ainoastaan me. Meitä oli ehkä kymmenen työntämässä sitä editointiautoa, ohjasimme sen kadun toiselle puolelle ja sitten räiskis, päin porttia. Lopulta pääsimme murtautumaan portista läpi. Myöhemmin en paljon kehuskellut asialla. Pidin suuni kiinni, sillä paikalla oli myös tuttuja. Kuten Laci Székely, joka asui silloin tämän kadun päädyssä ja joka sittemmin loikkasi länteen. Lisäksi siellä oli eräs naispuoli-

nen kollegani, joka samaten loikkasi myöhemmin länteen. Ei tarvinnut siis pelätä, että ainakaan he olisivat todistaneet minua vastaan. Kun portti oli murrettu, Kaarikadun puolelta saapui kolme kuorma-autollista turvallisuusjoukkojen miehiä.

Ne tulivat pitkin Sándor Bródy -katua. Olin juuri silloin Szentkirályi-kadulla. Radiotalon vieressä oli rakennustyömaa, jossa rikoimme tiiliskivet, ja ei kun kimppuun! Hakkasimme ne turvallisuusjoukkojen raukkaparat niin, että veri vaan lensi.

Myöhemmin hyppäsin ensimmäiseen kuorma-autoon ja löysin sen ohjaamosta jonkun unohtaman kiväärin. Nappasin sen tyynesti mukaani. Koska olin työskennellyt myös kuorma-autojen parissa, tiesin, että vaihdekepin pystyi irrottamaan. Se vain ruuvataan kauniisti auki ja singotaan mahdollisimman kauas lähimpään katuojaan. Irrotin vaihdekepin ja heitin mäkeen. Minulla ei ole tietoa, pääsivätkö he tämän jälkeen vielä liikkeelle vai eivät. Vaikka olimme saaneet portin murrettua, emme päässeet siitä heti läpi. Vartijat pitivät puolensa, eivät ne silti ampuneet. On totta, etteivät radiotalon vartijat koskaan ampuneet. Ne kolme kuorma-autollista turvallisuusjoukkojen miehiä olikin sitten ihan eri juttu. Juoksimme Szentkirályi-kadulle samalla, kun turvallisuusjoukot rynnivät perässä kone­kivääreineen ja antoivat palaa. Juoksin karkuun aina Rákóczi-kadulle saakka. Siellä väki käveli rauhassa ja hiljakseen eteenpäin tietämättä ollenkaan, että muutaman sadan metrin päässä ihmiset pääsevät hengestään. 

WERNER László | 119

R

utinom már volt. Két évvel korábban is tüntettünk Budapesten, akkor, amikor a németektől kikaptunk a foci világbajnokságon. Volt nagy vonulás meg minden. Az volt az első balhé, akkor is a Rádióhoz vonultunk. Na, elég az hozzá, megint odakerültem a Rádióhoz, ment a nagy tüntetés. Kijelöltünk egy bizottságot, amelyik bemegy és tárgyal, satöbbi. Beküldtünk tizenkét embert.

Aztán múlik az idő, és sehol semmi. Közben kiáll egy vágókocsi a kapuba. Aki ott volt, az tudja, aki nem volt ott, az nem tudja. Fölmásztam a vágókocsi tetejére a sötétszürke sofőr ruhámban és a sofőr sapkában. Kezdtem lázítani a tömeget. A tömeg bezsongott, és követelte, hogy engedjék ki az embereket, akik bementek tárgyalni. A végén kijöttek az erkélyre, kieresztettek kettőt, és azok azt mondták, hogy rendben van minden, tárgyalunk, tárgyalunk.

Hogyan fajult tovább a dolog, nem tudom. Egyszer csak könnygázgránátokat kezdtek kidobálni ránk. Mi meg zsebkendő a kézbe, bumm, dobáltuk vissza. Repültek be az ablakon, tört az üveg, aztán hadd füstöljön. Szívják ők is, ne csak mi. Voltunk vagy tízen, akik a vágókocsit megfordítottuk, áttoltuk a másik oldalra, és durr, rá a kapura. A végén betörtük a kaput. Később nem hencegtem vele.

Befogtam a pofámat, mert ketten is voltak ismerősök ott. Székely Laci, aki itt lakott az utca végében, aztán disszidált, meg volt ott egy kolleginám is, aki szintén disszidált. Nem kellett attól tartani, hogy rám fognak vallani. Amikor betört a kapu, három Csepel teherautónyi ávós érkezett a Körút felől.

A Bródy Sándor utcán jöttek. A Szentkirályi utcánál voltam éppen, amikor megérkeztek. Egy építkezés volt a Rádió oldalában, törtük a téglákat, aztán zamek, adj neki! Szegény ávósokat úgy pofán vertük, hogy ömlött a vér. Később bemásztam az első kocsiba, ahol a vezetőfülkében egy ottfelej-

tett karabélyt találtam. Azt szépen elvettem. Mivel a TEFU-nál is dolgoztam, tudtam, hogy a sebváltó kart ki lehet venni. Kicsavarintjuk majd szépen, messzire hajítjuk, a kanálisba. Kiszedtem és eldobtam. Aztán, hogy elindultak-e, nem-e, azt nem tudom. Bár betörtük a kaput, rögtön nem tudtunk bemenni, mert azért az őrség tartotta magát, de nem lőttek. És nem hazudnak ezzel, hogy a Rádió őrsége nem lőtt. A három teherautó ávós legényt azonban soha nem említik. A Szentkirályi utcába futottunk, nyomultak az ávósok géppisztollyal, és kaszáltak gyönyörűen. Kifutottam a Rákóczi útig.

A Rákóczi úton szép csendesen, nyugodtan sétált a tömeg, azt sem tudták, hogy néhány száz méterre emberek halnak meg. 

120 | Mária WITTNER

WITTNER Mária Minua vastaan nostettiin syyte, koska olin kutsunut vartijaa valehtelijaksi. Tuomari ei tiennyt, mitä tehdä kanssani, sillä elinkautisen päälle kannatti tuskin enempää tuomiota määrätä.

Pert indítottak ellenem, mert a smasszernek azt mondtam, hogy hazudik. Nem tudott a bíró velem mit kezdeni, mert az életfogytra nem tudott mit adni.

Syntynyt Budapestissä 1937. Työskenteli ennen kansannousua konekirjoittajana, osallistui aseellisiin taisteluihin Corvinin aukiolla ja Vajdahunyad-kadulla. Pidätettiin tästä syystä heinäkuussa 1957 ja tuomittiin kuolemaan, istui kuolemansellissä noin 200 päivää. Hovioikeus muutti tuomion elinkautiseksi vankeusrangaistukseksi. Vapautui 1970, työskenteli myöhemmin ompelijana. Toimi kansanedustajana 2006–2014. Eläkeläinen, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1937-ben született Budapesten. A forradalom előtt gépírónőként dolgozott, majd a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában fegyverrel harcolt. Ezért 1957 júliusában letartóztatták, első fokon halálra ítélték, mintegy kétszáz napot ült a halálos zárkában. Ítéletét a másodfokú tárgyaláson életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1970-ben szabadult, később varrónőként dolgozott. 2006 és 2014 között országgyűlési képviselő volt. Jelenleg Buda­ pesten él, nyugdíjas.

WITTNER Mária | 121

122 | Mária WITTNER

O

li yksi tyyppi, joka toimi vankilan mekaanikkona Kalocsassa. Hänet oli tuotu Budapestin Gyűjtő-vankilasta, ja hänkin oli poliittinen vanki.

Hänet haudattiin 1990, minäkin olin siellä. Meillä oli suhde, tai siis vankilasuhde. Me kävimme kirjeenvaihtoa. Riskit olivat suuret ja rangaistukset ankarat. Sain kuulla Ivánilta yhtä sun toista, sillä hän oli työnsä kautta paljon tekemisissä siviilien kanssa. Kerran jäin kirjeen kanssa melkein kiinni, mutta onnekseni sain sen pelastettua tarkastuksen yhteydessä. Kirjoitin Ivánille, että meidän täytyi keksiä jokin toinen ratkaisu, sillä olin miltei jäänyt kiinni. Hän kuvaili minulle kirjeessään vesikirjoituksen ohjeet ja ehdotti, että jatkaisimme kirjeenvaihtoa tällä tavoin. Kastelin tyhjän paperiarkin ja asetin sen kovalle alustalle. Tämän jälkeen asetin märän paperin päälle toisen kuivan, jolle kirjoitin kirjeeni kovalla lyijykynällä. Kynä rikkoo alla olevan märän paperin säikeet terällään. Kun olin saanut kirjeeni valmiiksi, otin päällimmäisen paperin, revin sen kappaleiksi ja vedin vessasta alas.

Alimmaisen paperin puolestaan kuivatin. Paperin kuivuessa katosivat kirjaimet sen pinnalta. Taitoin sen taskuuni ja vein mukanani ompelimoon. Sitten myöhemmin sain mahdollisuuden sujauttaa sen Ivánille. Kun paperin kostuttaa uudelleen, myös kirjaimet ilmestyvät jälleen näkyviin. Sopii vapaasti kokeilla.

Jäin minä tuosta kaikesta sitten kiinnikin.

Vartijat tyhjensivät sellini pöydän ja havaitsivat, että siinä oli sittenkin piilotettu laatikko. En

käsittänyt, mistä ne saattoivat tietää! Ne veivät aivan kaiken. Luulin, että sydämeni pakahtuu – tuossa laatikossa oli kaikki, mitä olin Ivánilta saanut. Laitoin hänelle viestin, että olin jäänyt kiinni ja että hänen tulisi kieltää kaikki, sillä niin aioin tehdä minäkin. Kun vankilapäällikkö rouva Hatvani kysyi minulta, mistä olin saanut tinapaperia käsiini, kerroin varastaneeni sitä tehtaalla käydessäni esiliinani alle, kun muita ei ollut paikalla. Olisimme käyttäneet sitä joulukuusen koristeisiin. Menetin tästä hyvästä etuuteni kuudeksi kuukaudeksi, ja siitä, että kielsin kaiken niin itsepintaisesti, sain kaksikymmentä päivää eristysselliä. Iván sai saman tuomion.

Minua vastaan nostettiin syyte, koska olin kutsunut vartijaa valehtelijaksi. Hän todellakin valehteli. Syyttäjä kysyi minulta, miksen sitten sanonut vain, että vartija on väärässä. Eikö se nyt ole se ja sama, miten asian ilmaisee? Oikeudenkäynti alkoi, eikä tuomari oikein tiennyt mitä tehdä kanssani, sillä elinkautisen päälle kannatti tuskin enempää tuomiota määrätä. Hän lähetti minut takaisin vankilaan, rangaistakoon minua siellä. Sinne menivät kauniit nuoruusvuodet. Niitä ei voi mitenkään korvata. 

WITTNER Mária | 123

E

gy srác dolgozott a TMK-ban Kalocsán, a Gyűjtőből hozták le, politikai volt ő is. 90ben voltam a temetésén. Vele fidiztem. A fidizés börtönszerelem. Levelezgettünk. Nagy volt a rizikó, kemény fegyelmi járt érte. Ivántól elég sok mindent megtudtam, ő többet érintkezett civilekkel a munkahelyén. Egyszer majdnem lebuktam egy levéllel, de szerencsére sikerült megmenteni egy hippisnél. Akkor írtam Ivánnak, hogy valamit ki kellene találni, mert majdnem lebuktam a levéllel. Ő írta meg nekem a vízírásos módszert, hogy írjuk ezzel a levelet. Bevizeztem egy üres papírlapot, és ráhelyeztem egy kemény valamire. Arra tettem egy száraz papírt, és kemény ceruzával megírtam a levelet a szárazon. Az alsó vizes papíron szétnyomja a rostokat a kemény ceruza. Amikor megírtam, akkor a fölső papírt elvettem fölüle, összetéptem, és lehúztam a vécébe, az alsót meg megszárítottam. És ahogy megszáradt, a betűk eltűntek. Összehajtottam, zsebre vágtam, és vittem, amikor mentünk a varrodába. Aztán később mód nyílt arra, hogy eljutassam Ivánhoz. Ha átnedvesedett a papír, megint előjöttek a betűk. Ki lehet próbálni.

Volt egy hatalmas nagy bukásom is vele. Amikor a zárkámban az őrök kipakolták az asztalt, én csodálkoztam a legjobban, hogy honnan tudták meg, hogy ennek az asztalnak mégiscsak van fiókja. Mindent, mindent elvittek, azt hittem, a szívem szakad meg, fotófestéktől kezdve mindenem ott volt, amit Ivántól kaptam. Üzentem neki, hogy lebuktam, és mindent tagadjon, mert én tagadni fogok. Amikor

Hatvaniné, a börtönparancsnok megkérdezte, hogy honnan szereztem ezeket a sztaniolokat, azt mondtam, hogy amikor átmentem a TMK-ra, nem volt bent senki, és akkor loptam belőle, a kötényem alatt hoztam ki. Karácsonyfadísznek kellett, amit ebből a sztaniolpapírból akartunk elkészíteni. Erre kaptam hat hónap összkedvezmény-megvonást, és makacs tagadásért húsz nap szigorítottat. Ugyanezt megkapta Iván is.

Pert indítottak ellenem, mert a smasszernak azt mondtam, hogy hazudik. Tényleg hazudott. Akkor azt mondta az ügyész, miért nem azt mondtam, hogy nincsen igaza. Hát nem mindegy, hogyan mondom? Megkezdődött a bírósági per, és nem tudott a bíró velem mit kezdeni, mert az életfogytra nem tudott mit adni. És akkor visszautalt a házba, hogy büntessenek meg ott. Elmentek a gyönyörű évek, elment a fiatalság. Nincs kárpótlás. 

VUOSI 1956 UNKARISSA JA SUOMESSA 1956 MAGYARORSZÁGON ÉS FINNORSZÁGBAN

126 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

T

oisen maailmansodan jälkeen ei ollut helposti ennustettavissa, miten eri tavalla Suomen ja Unkarin historiaa tultaisiin seuraavien vuosikymmenten aikana kirjoittamaan. Maiden tilanteessa oli oikeastaan vain yksi merkittävä ero: loppukesästä 1944 puna-armeija ei enää jatkanut ponnistelujaan Suomen rintaman murtamiseksi ja Suomi saattoi irtautua sodasta, kun taas samaan aikaan neuvostotankit vyöryivät läpi Unkarin vuodenvaihteessa 1944–1945. Aikalaiset eivät välttämättä nähneet tämän eron todellista historiallista merkitystä, sillä eihän maailmansodan loppumetreillä saatettu aavistaa, että neuvostoarmeija tulisi jäämään Itä-Eurooppaan lähes 50 vuodeksi. Tämä osoittautui kyseisten maiden suvereniteetin kannalta ratkaisevaksi tekijäksi. Suomen ja Unkarin tilanne oli kuitenkin vielä sodan päätyttyä hyvin samankaltainen. Sekä Suomi että Unkari olivat sotineet toisessa maailmansodassa hävinneiden puolella, ja kummankin maan kanssa solmittu väliaikainen rauhansopimus piti sisällään suunnilleen samat ehdot. Voittajavaltiot määrittelivät sodanjälkeisen maailmanjärjestyksen, jonka mukaan Neuvostoliiton rajalla sijaitsevat Euroopan alueet – mukaan lukien Suomi ja Unkari – kuuluivat sen etupiiriin. Myös liittoutuneiden valvontakomissio – joka oli lähetetty valvomaan väliaikaisen rauhansopimuksen noudattamista mutta osoitti jo alusta lähtien huomattavasti laajempaa aktiivisuutta – toimi tämän näkemyksen mukaisesti. Kremlistä annettiin samat poliittiset ohjeet sekä Ždanoville Helsinkiin että Vorošiloville Budapestiin. Moskovan suunnitelman mukaan Suomen kommunistien olisi valvontakomission tuella pitänyt päästä samanlaiseen poliittiseen lopputulokseen kuin mihin muissa Itä-Euroopan maissa oli päästy.

Suomen onnistui lopulta välttää muiden Neuvostoliiton eurooppalaisten naapurimaiden kohtalo, ja parlamentaarisen demokratian sekä monipuoluejärjestelmän kannalta keskeiset laitokset ja valtiollinen suvereniteetti saatettiin säilyttää.

Vuosina 1945–48 muodostunut status quo vaikutti tosin edelleenkin haavoittuvalta ja edellytti Suomelta kaukonäköistä poliittista tasapainoilua.

Vuonna 1948 allekirjoitettu YYA-sopimus muistutti hyvinkin paljon siinä vaiheessa satelliittivaltioiksi muuttuneiden sosialististen kansantasavaltojen kanssa solmittuja sopimuksia. Suomen ulkopolitiikkaa johtava presidentti J. K. Paasikivi – kuten myös hänen seuraajansa Urho Kekkonen – antoi ongelmallisille neuvostosuhteille korostetun paljon painoarvoa. Tätä taustaa, historiallisia samankaltaisuuksia ja eroavaisuuksia ei voida jättää huomiotta, jos halutaan ymmärtää, mitä Unkarissa ja Suomessa tapahtui vuonna 1956 ja miksi.

V

iisikymmentäluvun alussa Unkari lähti stalinismin tielle. Neuvostoliiton ja sen leiriin kuuluvien sosialististen maiden järjestelmä muistutti lukuisilta piirteiltään voitetun kolmannen valtakunnan vastaavaa järjestelmää: virallinen ideologinen totuus julistettiin ainoaksi ja oikeaksi, yksi ja ainoa puolue johti maata, ja oli olemassa ainoastaan yksi ja ainoa, erehtymätön johtaja, jonka ohjeiden mukaisesti kaikki elämän osa-alueet järjestettiin radikaalisti uudelleen. Elämästä vieraantuneen ideologian suostuttelukeinojen puutetta paikkailtiin tässäkin tapauksessa väkivallalla. Unkarin yksinvaltaiseksi diktaattoriksi nousi Unkarin työväenpuolueen (MDP) henkilökultilla ympäröity pääsihteeri ja ”Stalinin paras unkarilainen oppilas” Mátyás Rákosi.

Unkarin kommunistit saivat vuoden 1945 vielä vapaissa parlamenttivaaleissa ainoastaan 17 prosenttia annetuista äänistä. Tästä huolimatta he onnistuivat muutamassa vuodessa likvidoimaan poliittiset vastustajansa, lopettamaan monipuoluejärjestelmän sekä lakkauttamaan yhteiskunnalliset järjestöt ja rajoittamaan kirkkojen toimintaa.

Nämä laittomat toimenpiteet toteutettiin Unkarissa asemapaikkaansa pitävän puna-armeijan ja kommunistijohdon alaisen Valtionturvallisuusosaston

1956 Magyarországon és Finnországban | 127

A

II. világháború végén még nem feltétlenül volt előre látható, hogy mennyire eltérően fog alakulni Magyarország és Finnország történelme a következő évtizedekben. A két ország helyzetében csupán egy lényeges különbség volt: a Vörös Hadsereg 1944 nyárutóján nem erőltette tovább az áttörést a finn fronton, és így Finnországnak sikerült a háborúból való kiugrás, míg Magyarországon 1944 végén, 1945 elején átgázoltak a szovjet tankok. A kortársak nem feltétlenül látták e különbség igazi történelmi jelentőségét, mert a világháború végén még nem tudhatták, hogy a Berlin felé törő szovjet hadsereg nem egyszerűen átgázol Kelet-Európán, hanem közel ötven évig ott is marad, ami az érintett országok szuverenitásának elvesztése szempontjából meghatározónak bizonyult. Ettől a később sorsdöntőnek bizonyuló körülménytől eltekintve igen hasonló volt a két ország helyzete. Finnország és Magyarország egyaránt a vesztes oldalon vett részt a világháborúban, a két országgal kötött ideiglenes békeszerződések szinte pontról pontra ugyanazokat a feltételeket tartalmazták. A világháború utáni világrendet kialakító győztes hatalmak a Szovjetunióval határos európai területeket – így Finnországot és Magyarországot is – alapvetően szovjet érdekszférának tekintették.

Ennek megfelelően az ideiglenes békeszerződések betartásának ellenőrzésére érkező, de mandátumukon kezdettől túlterjeszkedő, szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottságok is hasonlóan viselkedtek: a Kreml ugyanazokat a politikai utasításokat küldte Zsdanovnak Helsinkibe, mint Vorosilovnak Budapestre. A Moszkvában kidolgozott forgatókönyv szerint a finn kommunistáknak ugyanolyan radikális politikai fordulatot kellett volna elérniük a SZEB támogatásával, mint a többi kelet-európai testvérpártnak.

Finnország végül mégis elkerülhette a Szovjetunió többi európai szomszédjának sorsát, és megőrizhette a többpárti parlamentáris demokrácia intézményeit, állami szuverenitását. Az 1945–1948

között kialakult status quo azonban továbbra is sérülékenynek tűnt, a finn politika körültekintő egyensúlyozását feltételezte. Elég csupán arra utalni, hogy az 1948-ban aláírt finn–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés igencsak hasonlított az addigra szatellit­ államokká vált szocialista népköztársaságokkal megkötött szerződésekhez. A finn külpolitikát irányító Juho Paasikivi köztársasági elnök – akárcsak hivatali utóda, Urho Kekkonen – a problematikus szovjet kapcsolatoknak kiemelt jelentőséget tulajdonított. Ezt a hátteret, a történelmi párhuzamokat és különbségeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha meg akarjuk érteni, mi és miért történt 1956-ban Magyarországon és Finnországban.

A

z ötvenes évek elejére Magyarország a sztálinizmus útjára lépett. A Szovjetunió és a táborába tartozó szocialista országok ún. totalitárius berendezkedése számos szempontból emlékeztetett a legyőzött Harmadik Birodaloméra: egyetlen ideológia kizárólagos igazságát hirdetve, egyetlen párt irányításával és egyetlen, „csalhatatlan” vezér útmutatásai szerint radikálisan átszervezték az élet minden területét. Az életidegen ideológia meggyőzőerejének hiányosságait ismét erőszakkal pótolták. Magyarország teljhatalmú diktátora a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) személyi kultusszal övezett főtitkára, a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” címre pályázó Rákosi Mátyás lett.

A magyar kommunisták az 1945-ös, még szabad országgyűlési választásokon csupán a szavazatok 17 százalékát szerezték meg, ennek ellenére néhány év alatt likvidálták politikai ellenfeleiket, felszámolták a többpártrendszert, betiltották a társadalmi szervezeteket, visszaszorították az egyházakat, és széleskörű terror alkalmazásával félemlítették meg a társadalmat. Ezeknek a törvénytelenségeknek a végrehajtásához a Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg és a kommunista vezetők irányítása alatt álló Államvédelmi Osztály (ÁVO) biztosította

128 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

(ÁVO) avulla. Muilla puolueilla tai kansalaisyhteiskunnalla ei ollut keinoja taistella jokapäiväiseksi muuttunutta poliittista väkivaltaa vastaan.

Yhteiskuntaa pidettiin varpaillaan laajamittaisen terrorin avulla. Viisikymmentäluvun ensimmäisellä puoliskolla noin miljoonaa ihmistä vastaan nostettiin syyte poliittisista syistä, satojatuhansia pakkosiirrettiin asuinalueiltaan ja noin 50 000 ihmistä päätyi internointileireille. Erityisesti Recskin ja Hortobágy’in pakkotyöleirit tulivat surullisen kuuluisiksi. Rákosin kauden lopussa vankiloissa virui lähes 40 000 ihmistä, suurin osa heistä poliittisista syistä. Kommunistinen ideologia puhui tuotantovälineiden korvauksettomasta pakkolunastuksesta, mutta todellisuudessa myös kaikki muu yksityisomaisuus – muun muassa asunnot irtaimistoineen – saattoi päätyä pakkoluovutuksina puolueen johtajien omaisuudeksi.

Diktatuurin rakentamisesta vastasivat Moskovan maanpaosta palanneet kommunistit: Rákosin ohella myös Ernő Gerőn, Mihály Farkasin ja József Révain nimet herättivät pian kansassa suurta pelkoa. Moskovan kommunistien lisäksi vain harva Unkarin maanalaisesta kommunistiliikkeestä ponnistavista tovereista päätyi johtaviin luottoasemiin. Yksi näistä harvoista oli János Kádár, joka sisäministerinä johti suurimpia näytösoikeudenkäyntejä ja joutui lopulta itsekin vankilaan puolueen sisäisten puhdistusten yhteydessä. Vuoteen 1948 mennessä myös sosialistinen talousuudistus oli tehty. Liike-elämän valtiollistaminen, keskusjohtoisen suunnitelmatalouden käyttöönotto ja poliittisten päämäärien vuoksi pakotettu teollistuminen johtivat kyseenalaisiin lopputuloksiin ja yhä ilmeisemmiksi käyviin ongelmiin. Talouspolitiikan todellinen päämäärä oli kolmanteen maailmansotaan valmistautuminen. Tämä kaikki johti yleiseen tavaranpuutteeseen, maatalouden ja palvelualojen alasajoon ja elintason romahtamiseen. Lisätäkseen yksinvaltaansa uusi johto pyrki vaihtamaan kaikki merkittävissä tehtävissä olevat henkilöt. Nämä

toimen­piteet ulottuivat poliittisten johtajien ohella myös eri alojen asiantuntijoihin ja koko älymystöön. Vulgaarimarxilainen maailmankuva ja estetiikka vallitsivat yksinoikeudella niin tieteessä, opetuksessa kuin taiteessakin.

Vuonna 1953 Stalinin kuoleman jälkeen heräsi toivo siitä, että järjestelmää saataisiin korjattua edes osittain. Uusi neuvostojohto määräsi Rákosin Moskovaan ja antoi tälle nuhtelut. Kreml valitsi uudeksi pääministeriksi suhteellisen suositun kommunistin, Imre Nagy’in. Uusi pääministeri lupasi muutoksia, kuten kansantaloudellisten prioriteettien rationalisointia, maaseudun väestön tilanteen helpottamista, reaalipalkkojen korotuksia ja poliittisten vankien armahduksia. Myös älymystön elämä vapautui, kirjailijaliitto vaihtoi Rákosin miehistä koostuvan johtonsa ja Petőfi-piiristä tuli nuoren älymystön reformeja tukeva foorumi. Keväällä 1955, Moskovan valtataisteluiden uusimpien käänteiden jälkeen, kävi yhä ilmeisemmäksi, että myönteisistä uudistuksista tulisi ainoastaan lyhytikäisiä. Rákosi sai hoidettua Imre Nagy’in pois pääministerin paikalta ja virastaan puolueessa. He ryhtyivät purkamaan reformeja. Unkari liittyi Neuvostoliiton kylmän sodan aikaiseen sotilasliittoon, Varsovan liittoon, ja uusia neuvostojoukkoja alkoi virrata maahan.

Valtaosa unkarilaisista toivoi kuitenkin muutoksia, ja yhä useammat myös toivat tämän ilmi.

Hyvänä merkkinä pidettiin, että Neuvostoliiton kommunistisen puolueen (NKP) vuoden 1956 alussa pitämässä XX kongressissa oli vakuuteltu destalinisaation, sosialismin erilaisten maakohtaisten mallien ja kansainvälisten jännitteiden lientymisen nimeen. Radio Free Europe lähetti pian myös unkariksi Hruštšovin suljetussa istunnossa pitämän puheen, jossa hän tuomitsi Stalinin ajan henkilökultin ja rikokset. Rákosin tuli jälleen Moskovan käskystä irtisanoutua tehtävistään puolueen johdossa. Hänen paikalleen valittiin kuitenkin yksi hänen läheisimmistä työtovereistaan, Ernő Gerő.

1956 Magyarországon és Finnországban | 129

a kényszerítő eszközöket. A mindennapi gyakorlattá váló erőszakkal szembeni védekezéshez sem a többi pártnak, sem a civil társadalomnak nem voltak eszközei. A kommunisták az ötvenes évek első felében politikai okokból kb. egymillió ember ellen indítottak eljárást, több százezer embert telepítettek ki lakóhelyéről, és kb. ötvenezren kerültek internálótáborokba. Különösen a recski és a hortobágyi kényszermunkatábor neve vált hírhedtté.

A Rákosi-korszak végén közel negyvenezren voltak börtönben, döntő többségük politikai okokból.

A kommunista ideológia a termelőeszközök kárpótlás nélküli kisajátítását hirdette, de valójában minden más magántulajdon – ingóságok, lakások stb. – rekvirálása is általánossá vált.

A diktatúra kiépítését a moszkvai emigrációból vis�szatérő kommunisták irányították: Rákosié mellett Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József neve is hamar rettegetté vált. A moszkoviták mellett a magyarországi illegalitásból előlépő kommunisták közül nem sokan jutottak magas, bizalmi pozícióba. E kevesek egyike volt Kádár János, aki belügyminiszterként vezényelte le a legnagyobb koncepciós pereket, majd a párton belüli tisztogatás következtében maga is börtönbe került.

1948-ra a gazdaság szocialista átalakítása is megtörtént.

A vállalatok államosítása, a központosított gazdaságirányítás bevezetése, a politikai célokból erőltetett iparosítás a kétségtelen eredmények mellett egyre szembetűnőbb hátrányokkal járt. A gazdaságirányítás valódi célja a harmadik világháborúra való felkészülés lett. Mindez általános áruhiányhoz, a mezőgazdaság és a szolgáltató szektor tönkretételéhez, az életszínvonal romlásához vezetett. Az új hatalom a politikai és gazdasági irányítás megszerzésén túl teljes körű elitcserére törekedett, amit a politikai vezetőkön kívül a szakemberekre, a szellemi élet egészére is kiterjesztettek. A tudományban, az oktatásban és a művészetekben a vulgármarxista világképnek és esztétikának kellett egyeduralkodóvá válnia.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után felcsillant a remény, hogy lehetőség nyílik a rendszer részleges korrekciójára. Rákosit az új szovjet veze-

tés Moszkvába rendelte, és feddésben részesítette.

A Kremlben egy viszonylag népszerű kommunistát, Nagy Imrét választották ki a miniszterelnöki posztra. Nagy Imre júliusi kormányprogramjában változásokat ígért, többek között a nemzetgazdasági prioritások ésszerűsítését, a parasztság helyzetének javítását, a reálbérek növelését és a politikai okokból meghurcoltak amnesztiáját. A szellemi élet is szabadabbá vált, az Írószövetség leváltotta rákosista vezetőségét, a Petőfi Kör a reformokat támogató fiatal értelmiség fontos fórumává vált.

A moszkvai hatalmi harcok újabb fordulata után, 1955 tavaszán azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy e kedvező változások rövid életűek lesznek.

Rákosiéknak sikerült lemondatniuk Nagy Imrét a miniszterelnökségről és pártbeli tisztségeiről.

Hozzáláttak a reformok felszámolásához. Magyarország csatlakozott a Szovjetunió által létrehozott hidegháborús katonai szövetséghez, az ún. Varsói Szerződéshez, és újabb szovjet csapatok érkeztek az országba.

A magyar társadalom túlnyomó többsége viszont változásokat akart, és ezt egyre többen kifejezésre is juttatták. Bíztató jelnek tűnt, hogy a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) XX. kongresszusa 1956 elején hitet tett a desztalinizáció, a többféle szocialista út lehetősége és a nemzetközi enyhülés politikája mellett. A Szabad Európa Rádió hamarosan magyarul is sugározta Hruscsov zárt körben elmondott beszédét, amely elítélte a sztálini korszak személyi kultuszát és törvénytelenségeit. Rákosinak ugyan Moszkva utasítására ismét le kellett mondania pártbeli vezető funkcióiról, ám helyére egyik legközelibb munkatársa, a szintén gyűlölt Gerő Ernő került. Néhány hónap múlva a lengyel munkások tömegmegmozdulásainak híre villanyozta fel az embereket. A Petőfi Kör vitaülésein immár több ezren vettek részt, a vidéki egyetemisták alternatív diákszervezeteket hoztak létre. Az 1949-es koncepciós perben elítélt és névtelen tömegsírba temetett ún. hazai kommunisták október 6-i újratemetése több

130 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

Muutama kuukausi tämän jälkeen kansaa kuohuttivat uutiset puolalaisten työläisten joukkoliikehdinnästä. Useat tuhannet ihmiset ottivat osaa Petőfi-piirin keskustelutilaisuuksiin, ja maaseudun opiskelijat perustivat vaihtoehtoisia opiskelijajärjestöjä. Vuonna 1949 näytösoikeudenkäynnissä tuomittujen niin sanottujen kotimaisten kommunistien uudelleenhautaus 10. kesäkuuta muuttui kymmenientuhansien mielenosoitukseksi. Sosialismin avoimesta kyseenalaistamisesta ei voitu puhua, mutta järkiperäinen reformi kiinnosti yhä useampia. Useimmiten kuullut vaatimukset olivat seuraavia: Unkarissa ”väliaikaisesti asemapaikkaa pitävien” neuvostojoukkojen tuli poistua maasta, Unkarin ja Neuvostoliiton väliset epäedulliset taloudelliset ja poliittiset suhteet tuli neuvotella uudelleen, Imre Nagy tuli nimittää pääministeriksi, tuli järjestää vapaat vaalit, lehdistön-, mielipiteenja uskonnonvapaus tuli palauttaa, poliittiset vangit tuli armahtaa, poliittisiin rikoksiin syyllistyneet tuli saattaa edesvastuuseen, suunnitelmatalous tuli rationalisoida, palkkoja tuli korottaa, historialliset kansalliset symbolit tuli palauttaa eli ottaa käyttöön perinteinen, kruunuton Kossuth-vaakuna stalinistisen vaakunan tilalle, punaliput tuli korvata kansallisella trikolorilla ja vuoden 1848 vallankumouksen muistopäivä 15. maaliskuuta tuli määritellä juhlapäiväksi.

Iltapäivällä 23. lokakuuta 1956 yli kymmenentuhatta budapestiläistä opiskelijaa yhdessä muiden samanmielisten kanssa kerääntyi osoittamaan solidaarisuuttaan puolalaisia työläisiä kohtaan ja kannattamaan laadittuja reformiehdotuksia Sándor Petőfin patsaalle, vuosien 1848–49 vallankumouksen ja vapaussodan symboliselle muistomerkille. Ihmisjoukko osallistui innokkaasti Petőfin maaliskuussa 1848 kirjoittaman vallankumouksellisen runon kertosäkeeseen: ”Kautta taivaan luojan vala vannokaa: orjuuteen ei enää taivu tämä maa!”. Mielenosoitus kulki läpi Pestin keskustan, siirtyi sitten Budan puolelle, ja kun se illalla palasi

Parlamenttitalon eteen, oli mukana jo lähes 200 000 ihmistä. Mielenosoittajat halusivat kuulla Imre Nagy’in puhuvan, mutta hänen parlamentin parvekkeelta varovasti lausumansa puhe aiheutti kuulijoissa pettymystä. Parlamentin lisäksi myös kahta muuta paikkaa voidaan pitää saman illan tapahtumien kannalta keskeisinä. György Dózsan tiellä, virallisella valtiollisella paraatipaikalla spontaani joukkio kaatoi monumentaalisen Stalinin patsaan, joka oli vihatun diktatuurin keskeisin symboli. Toinen paikka oli radiotalo. Radio oli mielenosoittajien vaatimuslistan sijaan lähettänyt Ernő Gerőn kovasanaisen puheen, ja radiotalon vartijat olivat ampuneet kohti mielenosoittajia. Tästä suuttunut ja koko ajan enemmän ja enemmän aseistautunut väkijoukko piiritti ja lopulta valtasi rakennuksen.

Tilanne radikalisoitui muutamassa tunnissa: Gerő kiirehti Unkarissa asemapaikkaansa pitäviä neuvostojoukkoja puuttumaan tapahtumien kulkuun, minkä NKP:n johto hyväksyikin vielä samana iltana. Varastoista, poliisivartioasemilta ja varuskunnista aseita hankkineet vallankumoukselliset ryhtyivät taistelemaan aamunkoitteessa Budapestiin tankeilla saapuneita neuvostojoukkoja sekä Gerőlle uskollisia aseellisia joukkoja vastaan. Käytännössä nämä olivat Valtion turvallisuuden viraston (ÁVH) ja sisäministeriön aseellisia yksiköitä. Koska jälkimmäiset olivat osallistuneet aktiivisesti edeltävien vuosien rikoksiin ja terroriin, heille oli ensiarvoisen tärkeää, että reformeja vaativa liikehdintä saataisiin hiljennettyä mitä pikimmin. Suurin osa Gerőn joukoista käytti toppatakkia, ja tästä syystä heitä kutsuttiin yleisesti tikkitakkimiehiksi. He yrittivät Budapestissä ja paikoin myös maaseudulla hajottaa väkijoukkoja asein, usein kohtalokkain seurauksin. Näin kävi muun muassa Parlamenttitalon edessä 25. lokakuuta. Maailmansota oli päättynyt vasta joitakin vuosia aiemmin, ja myös talvisodan muisto eli vielä voimakkaasti ihmisten mielissä.

Neuvostoliittolaiset partisaanielokuvat esittelivät kapinallisille muitakin sissisodankäynnin konsteja.

1956 Magyarországon és Finnországban | 131

tízezres tömegtüntetéssé alakult. A szocializmus nyílt megkérdőjelezése nem kerülhetett napirendre, de ésszerű megreformálása egyre többeket foglalkoztatott. A leggyakoribb javaslatok, illetve követelések a következők voltak: a Magyarországon „ideig­ lenesen állomásozó” szovjet csapatok kivonulása, az előnytelen szovjet–magyar gazdasági és politikai kapcsolatok újratárgyalása, Nagy Imre miniszter­ elnöki kinevezése, szabad és demokratikus választások, a sajtó-, szólás- és vallásszabadság visszaállítása, teljes körű politikai amnesztia, a törvénytelenségek elkövetőinek felelősségre vonása, a központi gazdasági terv racionalizálása, a bérek emelése, végül a történelmi nemzeti szimbólumok visszaállítása: a sztálinista országcímer helyett az ún. Kossuth-címer, vörös lobogók helyett a nemzeti trikolór használata, március 15-e méltó megünneplése.

1956. október 23-án kora délután a lengyel munkások iránti szolidaritás demonstrálása és a megfogalmazott reformjavaslatok nyomatékosítása érdekében több mint tízezer budapesti egyetemista és szimpatizáns gyűlt össze a Március 15. téren, Petőfi Sándor szobránál. A tömeg lelkesen csatlakozott Petőfi forradalmi versének refrénjéhez: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk/ Hogy rabok tovább nem leszünk!” A tüntetők előbb a pesti belvároson vonultak végig, majd Budára is átmentek, és mire estére visszaértek a Parlament elé, már közel kétszázezren voltak. Nagy Imrét akarták hallani, de a Parlament erkélyéről elmondott óvatos beszéde csalódást okozott. Aznap este még két pesti helyszínen került sor fontos eseményre.

A Dózsa György úton a spontán módon összegyűlt tömeg ledöntötte a gyűlölt diktatúra legfontosabb szimbólumát, a hivatalos állami parádék helyszínén álló, monumentális Sztálin-szobrot. A másik helyszín a Magyar Rádió székháza volt. Miután a rádió a tüntetők követelései helyett Gerő Ernő kemény hangú beszédét sugározta, és a rádió őrsége a tüntetők közé lőtt, a fegyvert szerző tüntetők megostromolták és elfoglalták az épületet.

Az események néhány óra alatt radikalizálódtak: Gerő a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok beavatkozását sürgette, amit az SZKP Elnöksége még aznap este elfogadott. A raktárakból, rendőrőrsökről és laktanyákból kézifegyvereket szerző felkelők azonban felvették a harcot a másnap hajnalban Budapestre vonuló szovjet tankokkal és a fegyveres testületek Gerőékhez hű embereivel. Ez utóbbiak elsősorban az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a Belügyminisztérium állományából kikerülő karhatalmisták voltak.

Mivel tevékenyen kivették részüket az előző évek törvénytelenségeiből, terrorjából, egzisztenciális érdekük volt, hogy a reformokat és számonkérést követelő megmozdulást mielőbb elfojtsák. Többen a szovjet katonaság vattakabátját viselték, ezért a köznyelv pufajkásoknak nevezte el őket. Budapesten és vidéken nem ritkán halálos sortüzekkel próbálták feloszlatni az összegyűlő embereket, például az október 25-én a Parlament előtt tüntető tömeget. A világháború még csak néhány éve ért véget, élénken élt a finn–szovjet téli háború emléke is, amikor a gyengén felszerelt finn katonák többek között Molotov-koktélnak nevezett benzines palackokkal vették fel a harcot a tankok ellen, és a szovjet partizánfilmek is bemutatták a gerillaharc fortélyait. Ennek köszönhető, hogy a spontán szerveződő, halálmegvető bátorsággal harcoló felkelő csoportok, az ún. pesti srácok meglepően sikeresen tudtak ellenállni a szovjet reguláris egységeknek és a rendszer erőszakos fenntartására kiképzett karhatalmistáknak. A Molotov-koktél ismét hatékonyan pótolta a páncéltörő fegyvereket.

A legnevezetesebb ellenállási gócok a pesti Corvin közben és a budai Széna téren alakultak ki. Az előbbi egyik parancsnoka Pongrátz Gergely volt, az utóbbié Szabó János. E legendás harcok néhány pillanatát könyvünk interjúi is felidézik.

Csepel is több alkalommal szóba került az interjúkban, ez a kerület jelképes volt a forradalom szempontjából, mert Budapest legrégibb ipari

132 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

Ehkäpä juuri näistä syistä johtuen spontaanisti järjestäytyneet ja kuolemaa halveksuvalla rohkeudella taistelleet vallankumoukselliset, niin sanotut Pestin kundit, tekivät niin tehokasta vastarintaa vakinaisia neuvostojoukkoja ja järjestelmän väkivaltaiseen ylläpitoon koulutettuja turvallisuusjoukkoja vastaan.

Molotovin cocktail sai jälleen paikata tehokkaasti panssaritorjunta-aseita.

Merkittävimmät vastarintapesäkkeet kehittyivät Pestin Corvinin aukiolle ja Budassa sijaitsevalle Széna-aukiolle. Yhtenä Corvinin aukion komentajana toimi Gergely Pongrátz, Széna-aukion johtajana puolestaan János Szabó. Legendaarisimmat taistelut mainitaan myös joissakin tämän kirjan haastatteluista. Niissä puhutaan usein myös Csepelin kaupunginosasta, jolla oli kansannousun kannalta symbolinen merkitys: Budapestin vanhimpana teollisuusalueena sitä pidettiin yhtenä työväenliikkeen keskuksista. Aseellisten vallankumouksellisten kokoonpanosta kertoo paljon se, että kaatuneista lähes puolet oli alle 25-vuotiaita ja lähes 60 prosenttia heistä oli ruumiillisen työn tekijöitä.

Aseellisia yhteenottoja tapahtui enimmäkseen pääkaupungissa. Lokakuun 30. päivänä perustettiin kansalliskaarti suojelemaan vallankumousta. Sen johtoon päätyivät muutama päivä aiemmin nimitetty puolustusministeri eversti Pál Maléter sekä samaten vastikään nimitetty Budapestin sotilaskomentaja kenraalimajuri Béla Ki­rály. Vielä samana päivänä neuvostotankit vetäytyivät Budapestistä ja muista suurista kaupungeista ja neuvostohallitus ilmoitti olevansa valmis neuvottelemaan neuvostoarmeijan lopullisesta vetäytymisestä. Tätä pidettiin vallankumouksellisten saavuttamana ihmeellisenä voittona, ja monet uskoivat, että vallankumous oli onnistunut.

Kontrolloimattomiksi osoittautuneiden mielenosoitusten ja katutaisteluiden seurauksena nopeita muutoksia alkoi tapahtua myös Unkarin poliittisessa johdossa. Imre Nagy nimitettiin pääministeriksi jo 24. lokakuuta. Lokakuun 27. päivänä Nagy

laajensi hallitusta vuosien 1945–1948 aikaisten niin sanottujen koalitiopuolueiden edustajilla ja ilmoitti seuraavana päivänä, että hallitus hyväksyy ”kansallisen demokraattisen liikkeen” päämäärät ja tunnustaa spontaanisti perustetut vallankumoukselliset elimet. Marraskuun 2. päivään mennessä hallituksessa oli kolmen kommunistin lisäksi myös kolme sosiaalidemokraattia, kolme pienviljelijöiden puolueen ja kaksi talonpoikaispuolueen edustajaa.

Tätä voitiin pitää ensimmäisenä askeleena kohti monipuoluejärjestelmää. Muutoksia tapahtui myös puolueen sisällä. Lokakuun 25. päivänä Gerőn tilalle MDP:n ensimmäiseksi sihteeriksi valittiin János Kádár, ja kuukauden lopulla, muiden uudistusten ohella, myös puolueen nimi muutettiin Unkarin sosialistiseksi työväenpuolueeksi (MSZMP). Näiden kannustavien käänteiden keskellä vietiin kuitenkin eteenpäin salassa valmisteltua poliittista siirtoa, josta Unkarin poliittinen johtokin oli tietämätön, ja marraskuun 1. päivän yöllä Kádár lennätettiin neuvostoliittolaisella yksityiskoneella Moskovaan.

Unkarilaiset juhlivat vallankumouksen voittoa.

Imre Nagy’in hallitus kaavaili Suomen tai Jugoslavian kaltaista statusta Neuvostoliiton etupiirissä, mutta Unkarin kohtalosta ei edelleenkään päätetty Budapestin kaduilla tai edes parlamenttitalossa, vaan Moskovassa. NKP:n johto päätti 31. lokakuuta estää reformit ja aloittaa Unkarin ”kurinpitotoimet”. Tätä suunnitelmaa laatimaan oli myös Kádár kutsuttu Moskovaan. Varsovan liiton ylikomentajalle annettiin kolme päivää aikaa valmistella sotilaallinen väliintulo Unkarissa. Neuvostojohdon päätöstä helpotti se, että Yhdysvaltojen suurlähettiläs oli antanut edellisenä päivänä ymmärtää, että mikäli Moskova luopuisi Egyptin tukemisesta vasta puhjenneessa Suezin kriisissä, olisi Yhdysvallat suostuvainen kunnioittamaan Neuvostoliiton etupiiriä Itä-Euroopassa. Käytännössä tämä tarkoitti sitä, että Yhdysvallat antaisi Neuvostoliitolle vapaat kädet Unkarissa.

Neuvostojoukkojen liikehdinnästä kuultuaan Imre Nagy päätteli, että saavutuksista saatettiin

1956 Magyarországon és Finnországban | 133

körzetének, és így a hazai munkásmozgalom egyik szimbolikus központjának számított. A fegyveres felkelők összetételére jellemző, hogy az elesettek közel fele 25 évesnél fiatalabb, közel hatvan százalékuk fizikai munkás volt. Fegyveres összecsapásokra elsősorban a fővárosban került sor. Október 30-án a forradalom védelmére megalakították a Nemzetőrséget. Élére a néhány nappal korábban kinevezett hadügyminiszter, Maléter Pál ezredes és Budapest szintén frissen kinevezett katonai parancsnoka, Király Béla vezérőrnagy került. A felkelők által kivívott csodálatos győzelemnek tűnt, hogy a szovjet tankok még ugyanaznap visszahúzódtak Budapestről és a nagyobb városokból, majd a szovjet kormány bejelentette, kész tárgyalni a Szovjet Hadsereg végleges kivonulásáról. Sokan hitték, hogy győzött a forradalom.

A kontrollálhatatlannak bizonyult utcai demonstrációk és harcok következtében a magyar politikai vezetésben is gyors, látványos változásokra került sor. Nagy Imrét már október 24-én kinevezték miniszterelnökké. Nagy október 27-én az 1945–1948 közötti koalíciós pártok képviselőivel bővítette ki kormányát, majd másnap bejelentette, hogy a kormány elfogadja a „nemzeti demokratikus mozgalom” céljait, és elismeri a spontán módon alakult forradalmi szerveket. November 2-ától három kommunista miniszter mellett már három szociáldemokrata, három kisgazdapárti és két parasztpárti politikus is tagja lett a kormánynak, ami a többpártrendszer visszaállítása felé tett első lépésnek tekinthető. A végrehajtó hatalom mellett a pártban szintén történtek változások. Október 25-én Gerő helyett Kádár János lett az MDP első titkára, majd a hónap végétől a párt újjászervezését is meghirdették Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven. E biztató átalakulások közben azonban sor került egy titokban előkészített politikai lépésre, amiről a magyar vezetők sem tudtak: november 1-én éjszaka Kádár János szovjet különgéppel Moszkvába repült.

A magyar társadalom a forradalom győzelmét ünnepelte, Nagy Imre kormánya egy Finnországéhoz vagy Jugoszláviáéhoz hasonló státus kialakítását tervezte a Szovjetunió érdekszféráján belül. Ám Magyarország sorsa továbbra sem Buda­pest utcáin és nem is a Parlamentben dőlt el, hanem Moszkvában. Az SZKP Elnöksége október 31‑én a reformok megakadályozása, Magyarország „megrendszabályozása” mellett döntött, Kádárt e forgatókönyv végrehajtásához hívatták Moszkvába.

A Varsói Szerződés főparancsnoka három napot kapott a Magyarország elleni katonai beavatkozás előkészítésére. A szovjet vezetés döntését megkönnyítette, hogy az USA nagykövete előző nap a Kreml értésére adta: ha Moszkva lemond Egyiptom támogatásáról az éppen kitört szuezi válságban, akkor Washington is tiszteletben tartja a kelet-európai szovjet érdekszférát, azaz szabad kezet ad a Szovjetuniónak Magyarországon.

A szovjet csapatmozgásokról értesülve Nagy Imre arra a következtetésre jutott, hogy a kivívott eredményeket csak hathatós nemzetközi támogatással lehet megőrizni. Ennek érdekében november 1-én bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és semleges állam kíván lenni. A november 4-én hajnalban indított, Forgószél nevű hadművelet többek között százezer katona és kétezer tank mozgósításával számolt.

Budapest legfontosabb épületeit gyorsan elérték a szovjet alakulatok, de a külvárosban és vidéki településeken még több mint egy hétig tartott az elkeseredett, reménytelen védekezés. Az utolsó fegyveres csoportokat januárban kényszerítették megadásra. A Szabad Európa Rádió az ellenállás folytatására bíztatta a fegyvereseket, hamarosan érkező nyugati katonai segítséget ígérve. A szembenálló felek veszteségeiről máig nincsenek véglegesnek tekinthető adataink. A forradalom oldalán kb. kétezer-ötszázan estek el, közel húszezren sebesültek meg. A fegyvertelen tüntetők elleni sortüzek mintegy háromszázötven halálos áldozatot

134 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

pitää kiinni ainoastaan kansainvälisen tuen avulla.

Tästä syystä hän ilmoitti 1. marraskuuta Unkarin irtautuvan Varsovan liitosta ja esitti samalla toiveen, että Unkaria voitaisiin pitää puolueettomana valtiona. Marraskuun 4. päivän aamunkoitteessa liikkeelle lähtenyt ”Pyörremyrsky”-nimellä kulkenut sotaoperaatio piti sisällään muun muassa 100 000 sotilasta ja 2 000 tankkia. Neuvostojoukot saavuttivat Budapestin tärkeimmät rakennukset nopeasti, mutta keskustan ulkopuolella sekä maaseudulla katkera puolustustaistelu jatkui vielä.

Viimeiset aseelliset ryhmät pakotettiin antautumaan tammikuussa. Radio Free Europe vakuutti vallankumouksellisille, että vastarinnan jatkaminen kannatti ja että länsimailta oli odotettavissa pikaista sotilaallista apua. Osapuolten kärsimistä menetyksistä ei ole vielä tänäkään päivänä tarkkoja lukuja. Vallankumouksellisten puolelta kaatui noin 2 500 ihmistä ja loukkaantui lähes 20 000. Aseettomia mielenosoittajia kohti avatuissa tulituksissa sai surmansa noin 350 ihmistä. Neuvostoarmeijan ilmoittamien tietojen mukaan heidän joukoistaan kuoli lähes 700 miestä ja loukkaantui noin 1500.

Vallankumousta vastaan taistelleet unkarilaiset yksiköt menettivät tulitaisteluissa noin 200 ja kansanjoukkojen lynkkaamina 37 henkeä.

Kremlin uudeksi käskynhaltijaksi Unkarissa nousi János Kádár. Samaan aikaan, kun neuvostojoukot hyökkäsivät 4. marraskuuta, hän ilmoitti radiolähetyksessä Neuvostoliitossa sijaitsevalta radioasemalta, että oli perustettu vallankumouksellinen työläisten ja talonpoikien vastahallitus. Henkilökohtaisesti Kádár palasi Budapestiin marraskuun 7. päivä neuvostotankkien saattelemana. Vuodesta 1956 vuoteen 1989 kestäneen Kádárin kauden alkutaival kului kurin ja järjestyksen palauttamisen merkeissä. Ensimmäisten viikkojen lupauksia seurasi pian kovakätinen politiikka. Kansannousun aikana perustetut työläisneuvostot ja tehdaskomiteat lopetettiin, lakot tukahdutettiin ja mielenosoitukset hajotettiin aseellisesti. Lähes 200 000 ihmistä

päätti paeta länteen diktatuurin alta muutamaksi kuukaudeksi vartioimatta jätetyn rajan läpi. Reformihaaveet haudatakseen uusi-vanha hallinto aloitti nopeutetun oikeuskäsittelyn 35 000 henkilöä vastaan, tuomitsi 20 000 ihmistä vankeuteen ja 13 000 internointileireille sekä teloitti 230. Vastatoimien kohteeksi joutuneiden lukumäärästä ei ole täsmällisiä tietoja. Tämän kirjan henkilökohtaiset muistelmat avaavat lukijalle hieman tuota kidutuksen ja kuolemansellien maailmaa. Kádár oli luvannut vielä marraskuussa 1956, ettei Imre Nagy’ia erotettaisi tehtävistään. Nagy’ia vastaan aloitettiin kuitenkin näytösoikeudenkäynti, ja kesällä 1958 hänet teloitettiin yhdessä tovereidensa kanssa. Heidät haudattiin myöhemmin nimettömään hautaan kasvot alaspäin. Kansainvälisten vastalauseiden ja länsimaiden boikotin ansiosta ankarien kurinpalautusten aikakausi päättyi osittain vuonna 1960 ja lopullisesti 1963, jolloin lähes kaikki kansannousun vuoksi tuomitut saivat poliittisen armahduksen. Tästä huolimatta nämä ihmiset olivat polttomerkittyjä vielä vuosikymmenten ajan. Heitä ja heidän perheitään tarkkailtiin, yliopisto-opinnoista he saattoivat ainoastaan haaveilla, työnsaantia hankaloitettiin, eikä heille myönnetty passeja.

V

iisikymmentäluvun puoliväliin mennessä oli käynyt selväksi, että Suomi pystyisi vaarallisesta geopoliittisesta asemastaan ja supervaltojen kylmän sodan logiikasta huolimatta rakentamaan itselleen aivan omanlaisensa statuksen kahteen leiriin jakautuneessa maailmassa. Tähän vaadittiin paljon laskelmoivaa ja järkevää politiikkaa ja pitkän tähtäimen strategia – sekä useita kompromisseja ja ei niin suosittuja päätöksiä, joiden kanssa suomalaisten oli paikoin vaikeakin olla samaa mieltä. Kyseisen politiikan kaksi keskeisintä hahmoa olivat J. K. Paasikivi ja Urho Kekkonen.

Maailmansotaa seurannut vuosikymmen ei ollut Suomessakaan yhteiskunnallisen hyvinvoinnin aikaa. Silti Suomen kansantaloudella meni parem-

1956 Magyarországon és Finnországban | 135

követeltek. A Szovjet Hadsereg bevallott vesztesége közel hétszáz halott és több mint ezerötszáz sebesült volt. A forradalom ellen fegyvert fogó karhatalmisták közül nagyjából kétszázan estek el tűzharcban, a népharag további 37 fővel végzett.

A Kreml új magyarországi helytartója Kádár János lett. November 4-én, a szovjet csapatok támadásával egy időben még a Szovjetunióból sugárzott rádióadásban jelentette be az ún. forradalmi munkás-paraszt ellenkormány megalakulását, majd november 7-én személyesen is visszatért Budapestre – szovjet tankok kíséretében. Az 1956-tól 1989ig tartó Kádár-korszak első szakasza a megtorlás és a visszarendeződés jegyében telt. Az első hetek ígéreteit hamarosan a kemény kéz politikája követte. Felszámolták a forradalom idején alakult munkástanácsokat és üzemi bizottságokat, letörték a sztrájkokat, sortüzekkel oszlatták szét a tüntetéseket. Közel kétszázezren döntöttek úgy, hogy az ismét kiépülő diktatúra elől nyugatra menekülnek a néhány hónapra nyitva hagyott zöldhatáron keresztül. A régi-új hatalom a reformelképzelések elfojtása érdekében harmincötezer ember ellen indított gyorsított eljárást, húszezer embert ítélt szabadságvesztésre, tizenháromezer embert internált és 230 elítéltet kivégeztetett. Ahogy a harcokban elesettek, úgy a retorziókat szenvedettek számáról sincsenek pontos adataink. A könyvben szereplő személyes visszaemlékezések bepillantást nyújtanak a börtönbeli kínzások és a siralomházak világába.

Kádár 1956 novemberében még azt ígérte, hogy Nagy Imrét nem távolítják el a vezetésből. Ehelyett ellene is koncepciós pert indítottak, 1958 nyarán társaival együtt kivégezték, később jeltelen sírba, arccal lefelé temették el. A nemzetközi tiltakozások és a nyugati országok bojkottja is szerepet játszott abban, hogy a kemény megtorlás időszakát 1960ban részleges, majd 1963-ban általános, majdnem az összes 56‑os elítéltre kiterjedő politikai amnesztia zárta le. Az amnesztia ellenére az ún. ötvenhatosok a következő évtizedekben is megbélyegzett embe-

rek maradtak, családjukkal együtt megfigyelés alatt álltak, egyetemi tanulmányokról legfeljebb csak álmodozhattak, munkahelyi elhelyezkedésüket megnehezítették, útlevelet nem kaphattak.

A

z ötvenes évek közepére lényegében eldőlt, hogy Finnország veszélyes geopolitikai adottságai és a szuperhatalmak hidegháborús logikája ellenére sajátos státust tud kialakítani magának a két táborra szakadt világban. Ehhez józanul számoló politikára, hosszú távú stratégiára volt szükség – és jó néhány kompromisszumra, népszerűtlen döntésre, amelyekkel a finn társadalom érzelmileg nem mindig tudott azonosulni. E politika két emblematikus személyisége Juho Paasikivi és Urho Kekkonen lett.

A világháborút követő első évtized Finnországban sem a jóléti társadalom időszaka volt, ugyanakkor a finn nemzetgazdaság számos eredményt mutatott az alapvetően elhibázott magyar tervgazdasághoz képest. A háború pusztításainak helyreállítása, az elcsatolt kelet-karjalai területek lakosságának áttelepítése, a Szovjetuniónak fizetendő háborús jóvátétel teljesítése komoly terheket jelentett. A külkereskedelmi egyensúly fenntartása, a nemzetközi versenyképesség megőrzése számos népszerűtlen intézkedést kívánt a finn kormányoktól, amelyek a háborús évek gazdaságirányításának örökségeként még mindig jelentős kontrollal rendelkeztek a munkaerőpiaci viszonyok, az árak és bérek alakításában. E nehézségek ellenére már 1948-ra sikerült meghaladni a háború előtti utolsó békeév életszínvonalát, és 1953-ra a jegyrendszernek is véget lehetett vetni. Magyarországhoz viszonyítva az egyik legszembetűnőbb belpolitikai különbség, hogy a kommunisták által vezetett, népfront jellegű Finn Népi Demokratikus Szövetség 1948 nyarán kikerült a kormányból, és ettől kezdve ellenzéki szerepbe szorult. A finn kommunisták hiába erőltették a hatalmi pozíciók visszaszerzését, a szociáldemokraták befolyásának

136 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

min kuin epäonnistuneella unkarilaisella suunnitelmataloudella. Sodan tuhojen korjaaminen ja menetetyn Itä-Karjalan väestön uudelleensijoittaminen yhdessä Neuvostoliitolle maksettavien sotakorvausten kanssa muodostivat raskaan taakan.

Ulkomaankaupan tasapainon ja kansainvälisen kilpailukyvyn säilyttäminen vaativat Suomen hallituksilta lukuisia epäsuosittuja toimia. Sotavuosien talouden sääntelyn perintönä työvoimamarkkinoita ohjailtiin hyvin tiukan kontrollin avulla. Näistä vastoinkäymisistä huolimatta jo vuonna 1948 saatettiin ohittaa sotaa edeltävän viimeisen rauhanvuoden elintaso, ja vuonna 1953 myös säännöstelystä päästiin eroon. Sisäpoliittisesti merkittävimpänä erona Unkariin voidaan pitää sitä, että kommunistien johtama Suomen Kansan Demokraattinen Liitto (SKDL) jäi hallituksen ulkopuolelle kesällä 1948 ja toimi siitä eteenpäin oppositiossa. Suomen kommunistit yrittivät turhaan saada menetettyä valta-asemaansa takaisin ja murtaa sosiaalidemokraattien suosiota. Heillä ei ollut käytössään samanlaisia laittomia ja väkivaltaisia keinoja kuin heidän itäeurooppalaisilla sisarpuolueillaan, minkä vuoksi menestys jäi vähäiseksi.

Suomen sisäpolitiikkaa ei voitu erottaa Suomen ja Neuvostoliiton välisistä suhteista. Liittoutuneiden valvontakomission puheenjohtajan Andrei Ždanov ilmaisi asian näin: ”Neuvostoliitto ei puutu siihen, mikä hallitus Suomella on, mutta Neuvostoliitto reagoi sen mukaan, mikä hallitus Suomella on.” Hieman yllättäen ”neuvostokorttia” eivät käyttäneet hyväkseen Suomen kommunistit sisäpoliittista asemaansa vahvistaakseen, vaan J. K. Paasikivi sekä taitavasti taktikoiva Urho Kekkonen.

Sekä Paasikiven että Kekkosen onnistui hoitaa Suomen ja Neuvostoliiton välisiä suhteita niin hyvin, että he sen avulla etenivät poliittisella urallaan aina presidentiksi saakka. Heidän poliittisiin saavutuksiinsa on luettu muun muassa vuonna 1950 solmittu taloussopimus, joka takasi Suomelle kapitalistisille maille poikkeuksellisen pääsyn Neuvostoliiton

markkinoille. Heidän ansionaan on pidetty myös Porkkalan sotilastukikohdan palauttamista koskevan sopimuksen allekirjoittamista syksyllä 1955.

Saman vuoden ulkopoliittisiin saavutuksiin kuului sekin, että Suomi saattoi Neuvostoliiton luvalla liittyä Pohjoismaiden neuvostoon. Lisäksi Neuvostoliitto jätti käyttämättä veto-oikeuttaan, kun Suomi hyväksyttiin YK:n jäseneksi. Tähän liittyen suurvallan kanssa vastatusten joutumista viimeiseen asti vältellyt Paasikivi totesi: ”Saa nähdä, tuleeko tästä enemmän ikävyyksiä ja vaikeuksia kuin hyötyä.”

Ensimmäinen vakavampi vaikeus, joka eteen tuli, oli juuri niin sanotun Unkarin kysymyksen nouseminen agendalle marraskuussa 1956.

Vuoden 1956 alussa yhä jännittyneemmäksi muuttunut taloudellinen ja yhteiskunnallinen tilanne kärjistyi presidentinvaalitaisteluun. Minimaalisella äänienemmistöllä presidentiksi valittu Kekkonen nimitettiin virkaansa maaliskuun 1. päivänä, ja samana päivänä alkoi myös aikakauden mittavin yleislakko. Kaduilla mellakoiva lakkoliike herätti paikoin pelkoa vasemmiston uudesta väkivaltaisesta noususta. Tässä valossa ei ole lainkaan yllättävää, että Suomi reagoi virallisella tasolla Unkarin tapahtumiin hyvin varovasti. Suurin osa johtavista poliitikoista pidättäytyi ottamasta selkeää kantaa Unkarin kansannousun puolesta tai tuomitsemasta Neuvostoliittoa asian tiimoilta. Tästä hyvänä esimerkkinä voidaan mainita veteraani­ reaalipoliitikko Paasikivi. Kekkoselle kylmän laskelmoiva puolueettomuuspolitiikka ei ollut vielä täysin iskostunut: neuvostoliittolaiset hämmästelivät esimerkiksi Kekkosen osallistumista kansannousun uhrien muistotilaisuuteen Agricolan kirkossa ja sitä, että hän tarjoutui välittäjäksi enemmän verenvuodatuksen estämiseksi Unkarissa. Virallisen Suomen politiikkaa kuvaa hyvin se, että siinä missä muut länsimaat boikotoivat Neuvostoliiton lähetystöissä 7.11.1956 pidettyjä juhlavastaanottoja, ottivat Suomen poliitikot Paasikiven kehotuksesta osaa Helsingin lähetystön juhlallisuuksiin,

1956 Magyarországon és Finnországban | 137

megtörését, számukra nem álltak rendelkezésre olyan törvénytelen és erőszakos eszközök, mint a kelet-európai testvérpártjaiknak, így kudarcot vallottak.

A finn belpolitika természetesen nem volt elválasztható a finn–szovjet viszonytól. A Helsinkiből távozó SZEB-elnök, Andrej Zsdanov elhíresült szavaival: „a Szovjetunió nem szól bele, hogy milyen kormánya legyen Finnországnak, de aszerint viszonyul Finnországhoz, hogy milyen a kormánya”. Sajátos módon ezt a „szovjet kártyát” nem a finn kommunistáknak sikerült kihasználniuk belpolitikai pozíciójuk megerősítésére, hanem a polgári oldalt képviselő Juho Paasikivinek és a szintén ügyesen taktikázó Urho Kekkonennek. Paasikivi és Kekkonen a finn–szovjet kapcsolatok sikeres ápolásából politikai tőkét tudtak kovácsolni, ami miniszterelnöki, majd köztársasági elnöki székbe segítette őket. Az ő politikai sikerükként könyvelték el többek között az 1950-ben megkötött kereskedelmi egyezményt, amely a kapitalista országok közül egyedülálló lehetőségeket nyitott Finnország számára a szovjet piacon. És az általuk ápolt baráti viszony eredményének tűnt a második világháború után Helsinki közelében kialakított szovjet katonai támaszpont, Porkkala visszaadásáról szóló egyezmény aláírása is 1955 őszén. Ennek az évnek a további külpolitikai sikerei közé tartozott, hogy a Szovjetunió áldását adta Finnország Északi Tanácshoz való csatlakozására, és immár nem vétózta meg Finnország felvételét az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Az utóbbi sikerrel kapcsolatban a nagyhatalmi szembenállás veszélyeitől tartó Paasikivi megjegyezte: „majd kiderül, nem származik-e ebből több kárunk és nehézségünk, mint hasznunk”. Az első komoly nehézség éppen az ún. magyar kérdés napirendre tűzése lett 1956 novemberében.

1956 elején az egyre feszültebbé váló gazdasági­­társadalmi ellentéteket kiélezett elnökválasztási küzdelem kísérte. A minimális szavazatkülönbséggel köztársasági elnökké választott Urho Kekkonen

március elsején foglalta el hivatalát, és ugyanezen a napon kezdődött a korszak legnagyobb, három hétig tartó általános sztrájkja. A kisebbségi szociáldemokrata–agrárpárti kormány nehéz belpolitikai helyzetet örökölt. Az utcai zavargásokkal és rendőri összecsapásokkal járó sztrájkmozgalom hatására egyesek ismét erőszakos baloldali fordulat veszélyét vizionálták. Az eddigiek fényében aligha meglepő, hogy a magyarországi eseményekre Finnország hivatalosan meglehetősen óvatosan reagált.

Vezető politikusainak többsége tartózkodott a magyar forradalom melletti látványos kiállástól, főleg a Szovjetunió nyílt elítélésétől. Ebben a veterán reálpolitikus, Paasikivi járt az élen. Kekkonennek a hidegen mérlegelő semlegességi politika még nem vált vérévé: szovjet részről értetlenséget okozott, hogy részt vett a magyar forradalom áldozatai­ért rendezett istentiszteleten, és hogy közvetítőnek ajánlkozott a további magyarországi vérontás megakadályozása érdekében. A hivatalos finn politikát jellemző gesztus, hogy míg a nyugati országok bojkottálták a szovjet nagykövetségeken tartott 1956. november 7-i ünnepi fogadásokat, addig Paasikivi fellépésére a vezető finn politikusok tiszteletüket tették a helsinki szovjet nagykövet fogadásán, és a finn diplomaták is részt vettek az állomáshelyükön rendezett szovjet ünnepségeken.

A megfontoltan lavírozó finn külpolitika az ENSZ-ben volt a leginkább tetten érhető.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete a november 4-én indított szovjet offenzívát követően azonnal napirendre tűzte az ún. magyar kérdést. A rendkívüli ülés nagy többséggel elfogadta az USA előterjesztését, amely felszólította a Szovjetuniót a katonai intervenció beszüntetésére és a magyar nemzeti önrendelkezés tiszteletben tartására. Finnország képviselője azonban tartózkodott a szavazáskor, ami a finn közvéleményben széleskörű elégedetlenséget okozott. A legnagyobb példányszámú finn napilap, a Helsingin Sanomat november 6-án így kommentálta az esetet: „Az a tény, hogy Finnor-

138 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

minkä lisäksi myös suomalaisdiplomaatit osallistuivat tilaisuuksiin asemamaissaan.

Suomen harkitun luoviva ulkopolitiikka kävi YK:ssa nopeasti selväksi. YK otti Unkarin kysymyksen asialistalleen välittömästi Neuvostoliiton marraskuun 4. päivänä aloittaman offensiivin seurauksena. Yleiskokouksen ylimääräisessä istunnossa suurin osa jäsenistä hyväksyi esityksen kehottaa Neuvostoliittoa keskeyttämään sotilaallinen interventio ja kunnioittamaan Unkarin kansallista itsemääräämisoikeutta. Suomen edustaja pidättäytyi äänestämästä, mikä aiheutti Suomessa laajaa tyytymättömyyttä. Helsingin Sanomat kommentoi tapahtunutta 6. marraskuuta: ”Se seikka, ettei Suomi YK:n yleiskokouksessa katsonut voivansa antaa veljesmaalleen Unkarille edes sitä tukea, mitä sen ääni olisi edustanut, on epäilemättä katkera pettymys kaikille suomalaisille.” Suomen varovainen linja ei muuttunut tämänkään jälkeen, ja vain osaa Unkaria koskevista YK:n päätöksistä tuettiin. Neuvostoliittoa suoranaisesti tuomitseviin, kiivasäänisempiin päätöksiin ei otettu kantaa. Suomen lehdistö pilkkasi tätä reaalipoliittista asennetta lukuisin sarkastisin artikkelein ja pilapiirroksin. Paasikiven edellä siteeratut pelot vaikuttivat toteutuvan.

Yhteenvetona voidaan sanoa, etteivät Unkarin vuoden –56 tapahtumat vaikuttaneet Suomen Paasikiven–Kekkosen linjana tunnettuun pragmaattiseen ulkopolitiikkaan. Myöhemmät korkean tason vierailut ovat tältä kannalta katsottuna merkityksellisiä. Unkarin kansannousua kohtaan tuntemaansa sympatiaa peittelemätön pääministeri K.-A. Fagerholm oli muun muassa ensimmäinen ei-sosialistinen korkean tason valtiomies, joka teki virallisen valtiovierailun Moskovaan Unkarin kansannousun kukistamisen jälkeen vuonna 1957. Vielä samana vuonna saapuivat ministerineuvoston puheenjohtaja Nikolai Bulganin sekä NKP:n pääsihteeri Nikita Hruštšov vastavierailulle Suomeen. Lisäksi Kekkonen oli ensimmäinen ei-sosialistisen maan päämies, joka länsimaiden boikotista huolimatta

hyväksyi Kádárin kutsun ja vieraili Budapestissä vuonna 1963. Niin Kekkonen kuin Kádárkin pitivät maiden välisten suhteiden vahvistamista tärkeänä. Kádárin ensimmäinen virallinen ulkomaanvierailu sosialistisen leirin ulkopuolelle tapahtui juuri Helsinkiin vuonna 1973. Kekkosen marraskuussa 1976 tekemä, kansannousun kukistamisen 20-vuotispäivän tienoille ajoitettu Budapestin vierailu oli myös jonkinlainen kannanotto.

Jotkut aikalaiset ovat tuominneet suomalaisen lehdistön Unkaria koskevan uutisoinnin vuoden 1956 lokakuusta vuoden 1957 alkuun liiallisen varovaisena. Sen sijaan aiheeseen perehtyneet tutkijat pitävät tiedotusta soveltuvana ja riittävän informatiivisena. Johtavat lehtitalot käyttivät päivittäin keskimäärin kaksi tai kolme sivua palstatilaa aiheesta kertoville raporteille, mikä kertoo paljon Unkaria kohtaan osoitetusta kiinnostuksesta.

Muutamia viikkoja kestänyt informaatiotulva on poikkeuksellinen Unkarin ja Suomen välisten suhteiden historiassa, ja sitä voidaan verrata ainoastaan talvisodan kuukausiin, jolloin Unkarin media raportoi samanlaisella intensiteetillä Suomesta. Monet tutkijat, kuten Juhani Huotari ja Lajos Szopori Nagy, ovat analysoineet puolueiden omien lehtien uutisointia.

Näkökulmansa puolesta kommunistien ääni­ torvena toimivat lehdet Työkansan Sanomat, Kansan Uutiset ja Vapaa Sana olivat poikkeus. Ne uutisoivat taantumuksellisten lietsomasta vastavallankumouksesta, jonka avulla haluttiin riistää sosialismin saavutukset Unkarin työläisiltä. Neuvostojoukkojen väliintuloa ja Kádárin ”kurinpalautusta” ne pitivät tarpeellisina ja soveltuvina reaktioina. Tähän näkemykseen Pravdan lisäksi myös Sakari Selin perusti ideologisesti manipuloidut uutisaineistonsa. Hän toimi SKP:n Budapestin kirjeenvaihtajana ja radiotoimittajana vuodesta 1954. Maalaisliiton päivälehti Maakansa kommentoi Unkarin tilannetta hillitysti noudattaen näin presidentin ja hallituksen varovaista ulkopoliittista linjaa. Kommunistien

1956 Magyarországon és Finnországban | 139

szág az ENSZ közgyűlésén szavazatával sem tudta támogatni a magyar testvérnemzetet, kétségkívül keserű csalódás minden finn számára”. Finnország óvatos álláspontja a későbbiekben sem változott, a Magyarországgal kapcsolatos ENSZ-határozatoknak csak kevesebb mint felét támogatta, a Szovjetuniót kifejezetten elítélő, élesebb hangú határozatok esetében továbbra is tartózkodott.

A finn sajtó szarkasztikus cikkek mellett számos karikatúrával tette gúny tárgyává ezt a reálpolitikusi magatartást. Paasikivi korábban idézett félelmei beigazolódni látszottak. Összefoglalva megállapítható, hogy a Paasikivi és Kekkonen nevével fémjelzett, pragmatikus finn külpolitikát az 1956-os magyarországi események nem tudták kikezdeni. Tanulságosak ebből a szempontból a későbbi magas szintű látogatások is. A magyar forradalom iránti szimpátiáját egyébként nem titkoló szociáldemokrata miniszterelnök, K.-A. Fagerholm volt például az első magas rangú nem szocialista államférfi, aki a forradalom leverését követően, már 1957 elején hivatalos látogatást tett Moszkvában. Még ugyanebben az évben viszontlátogatásra is sor került Nyikolaj Bulganyin miniszterelnök és a Szovjetunió elsőszámú vezetője, Nyikita Hruscsov részéről. Továbbá Kekkonen volt az első nem szocialista államfő, aki a nyugati országok bojkottját megtörve elfogadta Kádár János meghívását, budapesti látogatására 1963-ban került sor. Mind Kekkonen, mind Kádár hasznosnak ítélte a kapcsolatok szorosabbra fűzését. Kádár szocialista táboron kívüli első hivatalos útja éppen Helsinkibe vezetett 1973-ban. Kekkonennek a forradalom leverése 20. évfordulójára időzített, 1976 novemberében tett buda­pesti látogatása szintén sokatmondó.

Egyes kortársak túl óvatosnak ítélték a mértékadó finn sajtótermékek magyar vonatkozású cikkeit 1956 októberétől 1957 elejéig, viszont a témával foglalkozó kutatók megfelelőnek, kellően informatívnak értékelik a tájékoztatást. A vezető sajtóorgánumok átlagosan napi két-három oldal-

nyi terjedelmet kitevő beszámolói egyértelműen mutatják a Magyarország iránti kitüntetett figyelmet. Ez a néhány hétig tartó információdömping kivételes a finn–magyar kapcsolatok történetében, legfeljebb az 1939–1940-es finn–szovjet téli háború hónapjaihoz hasonlítható, amikor a magyar sajtó ugyanilyen intenzitással számolt be a finnországi eseményekről. Többen elemezték már a pártokhoz kötődő lapok híradásait, elsőként Juhani Huotari és Szopori Nagy Lajos.

Szemléletüket tekintve kivételt képeztek a kommunisták szócsöveként szerkesztett újságok (Työkansan Sanomat, Kansan Uutiset és Vapaa Sana). Ezek természetesen reakciós erők által szított ellenforradalomról cikkeztek, ami meg akarta volna fosztani a magyar dolgozókat a szocializmus vívmányaitól. A szovjet csapatok beavatkozását és Kádár „rendteremtését” szükséges és megfelelő reakciónak tekintették. Ehhez az állásponthoz a Pravda mellett Sakari Selin szolgáltatta az ideológiailag manipulált híranyagot, aki 1954 óta dolgozott a Finn Kommunista Párt budapesti tudósítójaként, rádiós műsorszerkesztőjeként.

A legjelentősebb agrárpárti napilap, a Maakansa visszafogottan kommentálta a magyarországi fejleményeket, ami össz­hangban volt a köztársasági elnök és a kormány óvatos külpolitikájával. A kommunistákkal rivalizáló szociáldemokrata sajtó viszont alaposan kiaknázta a keleti blokk embertelen elnyomását leleplező felkelésben rejlő lehetőségeket. Napilapjuk, a Suomen Sosialidemokraatti nagy empátiával ismertette a magyar reformtörekvéseket és a Szovjetunió brutális katonai válaszát.

A lap ausztriai megbízottja, Alois H. Brunnthaler október 27-én jutott át a megnyitott osztrák– magyar határon. Vele tartott Kurt Neubacher is, aki a polgári-liberális Helsingin Sanomat napilap számára tudósított. A konzervatív-jobboldali Uusi Suomi és a polgári-liberális Viikko­sanomat olyan fontosnak tekintette a magyarországi eseményeket, hogy finn helyszíni tudósítót is kiküldött. Keijo

140 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

vastaäänenä toimiva sosiaalidemokraattinen lehdistö käytti sen sijaan perusteellisesti hyödykseen mahdollisuudet, jotka piilivät itäblokin epäinhimillistä sortoa vastaan nousseessa liikkeessä. Suomen Sosialidemokraatti esitteli hyvin myötätuntoisesti Unkarin reformipyrkimykset ja niiden Neuvostoliitolta saaman julman sotilaallisen vastauksen. Lehden itävaltalainen edustaja Alois H. Brunnthaler ylitti 27. lokakuuta Itävallan ja Unkarin välisen avoimen rajan. Hänen mukanaan oli myös Kurt Neubacher, joka toimi Helsingin Sanomien kirjeenvaihtajana.

Kokoomuslainen Uusi Suomi ja porvarillis-liberaali Viikkosanomat pitivät Unkarin tapahtumia niin merkittävinä, että he lähettivät paikalle jopa kaksi suomalaista kirjeenvaihtajaa. Keijo Kylävaara ja Simopekka Nortamo viettivät kymmenen päivää Budapestissä marraskuun 3. päivästä lähtien ja raportoivat kokemuksistaan lukuisissa pitkissä artikkeleissaan. Myös Ilta-Lehti ja Suomen Kuvalehti antoivat poikkeuksellisen paljon palstatilaa Unkaria koskeville uutisille ja kuvareportaaseille seisten yksiselitteisesti kansannousun rinnalla.

Opiskelijat ottivat merkittävän roolin Unkaria kohtaan tunnetun myötätunnon ilmaisujen ja avustustoimenpiteiden järjestämisessä. Laura Kolbe on käsitellyt pääkaupungin yliopisto-opiskelijoiden aktiivisuutta vuonna 1956 Helsingin yliopiston oppilaskunnasta kirjoittamassaan monografiassa.

HYY:n hallitus päätti 29. lokakuuta osallistua Suomen Punaisen Ristin avustuskampanjaan järjestämällä vaatekeräyksen ja verenluovutuspisteen sekä myymällä Unkarin värein valmistettuja ruusukkeita, minkä lisäksi kampanjalle myönnettiin 25 000 markan pika-avustus. Humanitaarisen keräyksen koordinointivastuu annettiin Harald Sundbergille. Kolmen päivän aikana noin 500 ihmistä kävi luovuttamassa verta. Keräyksen ensimmäisen päivän aikana kassaan oli saatu kerättyä jo lähes puoli miljoonaa markkaa, ja kymmenen päivää myöhemmin Ylioppilaslehti uutisoi loppusumman olleen 1,5 miljoonaa. Lokakuun 30. päivänä opiskelijat

laskivat HYY:n nimissä seppeleen ”vapautensa puolesta kaatuneiden unkarilaisten ylioppilaiden muistoa kunnioittaen” Vanhan ylioppilastalon aulassa sijaitsevalle sankarivainajien muistomerkille.

Paikkavalinta oli siinäkin mielessä osuva, että patsaan on tehnyt 30 vuotta Unkarissa viettänyt Yrjö Liipola. Vanhasta ylioppilastalosta ympäristöineen tuli myös kansannousun kukistamisen jälkeen symbolisten eleiden näyttämö: 7. marraskuuta sen salkoon nostettiin surunauhallinen Unkarin lippu, ja 10. marraskuuta puolenpäivän aikaan 400 opiskelijaa muisti Unkarin tragediaa pysäyttämällä liikenteen ja pitämällä kahden minuutin hiljaisuuden. Tämän lisäksi järjestettiin myös paljon muita myötätunnonosoituksia. Nämä tapahtumat elävät vielä 60 vuoden jälkeenkin aikalaisten muistoissa.

Suomen ylioppilaskuntien liiton (SYL) ja Sosiaalidemokraattisen nuorisoliiton Messuhallissa järjestämällä joukkotapahtumalla marraskuun 3. päivänä ilmaistiin solidaarisuutta Unkaria kohtaan ja järjestettiin samalla veljeskansalle käytännön apua.

Puheita pitivät sosiaalidemokraattien kansanedustaja Martta Salmela-Järvinen ja kielitieteen professori Lauri Kettunen, joka oli toiminut vierailevana yliopisto-opettajana Budapestissä. Hyväntekeväisyystapahtuman ohjelmasta vastasivat muun muassa Kansallisoopperan baletti sekä Helsingin Varuskuntasoittokunta. HYY:n historian ensimmäinen ylimääräinen yleinen kokous pidettiin 16. marraskuuta juuri Unkarin tilannetta koskien. Olavi Leskisen aloitteesta koolle kutsuttuun kokoukseen osallistui noin 300 henkeä. Erkki Honkavaara ja Ilppo Kangas peräänkuuluttivat Unkarin päättäväisempää tukemista, ja Timo Tiusanen puhui puolestaan Unkarista paenneiden opiskelijoiden opintojen tukemisesta Suomessa. Kokous päätyi lopulta pienellä äänienemmistöllä pidättyväisempään kompromissilausumaan. Tammikuussa järjestettiin ylioppilasjärjestöjen koordinoimia ja koululaisten avulla toteutettuja paperi- ja lumppukeräyksiä, joiden tuloksena 143 paikkakunnalta kerättiin 140

1956 Magyarországon és Finnországban | 141

Kylävaara és Simopekka Nortamo november 3-tól tíz napot töltöttek Budapesten, számos tartalmas cikkben számolva be tapasztalataikról. A délutánonként megjelenő Ilta-Lehti és a Suomen Kuvalehti hetilap szintén kivételesen nagy teret szentelt a magyarországi híreknek, drámai képeknek, egyértelműen kiállva a forradalom mellett.

A Magyarország melletti szimpátia kifejezésében, a segélyakciók szervezésében az egyetemisták látványos szerepet vállaltak. A fővárosi egyetemisták aktivitását Laura Kolbe dolgozta fel a Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzatáról írt monográfiájában. A Hallgatói Önkormányzat vezetősége október 29-én döntött a Finn Vöröskereszt segélyakciójához való csatlakozásról.

Ruhagyűjtő és véradó pontokat állítottak fel, kokárdákat kezdtek árusítani, valamint 25 000 finn márka gyors­segélyt is megítéltek. A humanitárius gyűjtés koordinálásával Harald Sundberget bízták meg. Három nap alatt ötszázan adtak vért, a gyűjtés első napján közel félmillió finn márka került a perselyekbe, tíz nap múlva 1,5 millió márkáról írt az egyetemi újság. Október 30-án az egyetemi hallgatóság nevében koszorút helyeztek el „a szabadságért elesett magyar egyetemisták emlékére” az egyetemisták régi székházában levő hősi emlékműnél. A helyszín abból a szempontból is találó volt, hogy a szobrot a Magyarországon 30 évet töltött neves finn szobrász, Yrjö Liipola készítette. Az épület és környéke a forradalom leverését követően ismét szimbolikus események helyszíne lett: november 7-én kitűzték homlokzatára a gyászszalagos magyar zászlót, majd 10-én délben négyszáz egyetemi hallgató kétperces néma főhajtással és a forgalom leállításával emlékezett a magyar tragédiára. Néhány más szimpátiatüntetésre is sor került. Ezek a demonstrációk még 60 év múltán is élénken élnek az egykori szemtanúk emlékezetében.

Egyszerre szolgálta a szolidaritás kifejezését és a gyakorlati segítségnyújtást a Hallgatói Önkormány-

zatok Országos Szövetsége és a Szociáldemokrata Diákszövetség által szervezett november 3-i tömegrendezvény a helsinki vásárközpont csarnokában. Itt Martta Salmela-Järvinen szociáldemokrata képviselő és Lauri Kettunen nyelvész­professzor mondtak beszédet, utóbbi budapesti vendégtanárként tett szert magyar kapcsolataira. A jótékonysági esemény műsoráról több előadóművész mellett a Nemzeti Operaház balett-társulata és a helsinki helyőrség katonazenekara gondoskodott. A Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzatának történetében november 16-án első alkalommal tartottak rendkívüli közgyűlést, méghozzá éppen a magyar kérdés kapcsán. Az Olavi Leskinen kezdeményezésére összehívott közgyűlés háromszáz résztvevője előtt Erkki Honkavaara és Ilppo Kangas a magyarok melletti határozottabb kiállás, Timo Tiusanen a menekült egyetemisták finnországi tanulmányainak támogatása mellett érvelt. A közgyűlés végül kis többséggel a visszafogottabb, kompromisszumos határozattervezetet fogadta el. Januárban került sor az egyetemista szervezetek által koordinált, középiskolások bevonásával megszervezett országos papír- és rongygyűjtésre, amely 143 településen 140 vagon­ nyi papírhulladék és 122 tonna textil begyűjtésével összesen 6,4 millió finn márkát eredményezett.

A Finnországi Keresztény Egyetemisták Szövetsége és az Egyetemi Keresztény Egyesület a Lutheránus Világszövetségen keresztül küldött támogatást Magyarországnak. Többször is napirendre került, hogy az egyetemista szervezetek ösztöndíjjal segítsék magyar menekültek finnországi tanulmányait, de a hivatalos szervek a kényes finn–szovjet viszony miatt nem kívántak magyar menekülteket fogadni.

A Finnországi Keresztény Egyetemisták Szövetsége 1957-ben és 1958-ban körülbelül húsz fiatal menekültet látott vendégül nyári táborában, de ők sem maradtak Finnországban. Tudomásunk szerint a forradalom után összesen legfeljebb egy tucat magyar menekült telepedhetett le hosszabb-rövidebb időre Finnországban, közülük ketten biztosan

142 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

junavaunullista jätepaperia ja 122 tonnia kierrätettäviä tekstiilejä. Näiden keräysten avulla saatiin kokoon 6,4 miljoonaa markkaa. Suomen Kristillinen Ylioppilasliitto (SKY) ja Ylioppilaiden Kristillinen Yhdistys lahjoittivat tukea Unkarille Luterilaisen maailmanliiton kautta. Opiskelijajärjestöt olisivat halunneet avustaa stipendein Unkarista paenneiden opiskelijoiden opintoja Suomessa, mutta viralliset tahot eivät olleet arkaluontoisten neuvostosuhteiden vuoksi innokkaita ottamaan unkarilaisia vastaan. SKY kutsui noin 20 unkarilaispakolaista kesäleirilleen vuosina 1957 ja 1958, mutta hekään eivät jääneet maahan. Tietojemme mukaan kansannousun jälkeen korkeintaan tusina unkarilaispakolaista päätyi määrittelemättömäksi ajaksi Suomeen.

Heidän joukostaan ainakin kaksi sai stipendin yliopistoon ja tukea opiskelijajärjestöiltä. Heidän tarinaansa voi tutustua yhdessä kirjan kertomuksista.

Vaikka pakolaisia ei saapunutkaan Suomeen suurina joukkoina, maanlaajuisten keräysten ensisijaiseksi tarkoitukseksi muodostui pakolaisista huolehtiminen. Suomen Punaisen Ristin keskushallitus päätti lauantaina 27. lokakuuta kansainvälisen Punaisen Ristin avustuskampanjaan liittymisestä. Merkkinä Suomen virallisten tahojen hyvästä tahdosta voidaan pitää sitä, että tarvittava lupa maanlaajuiseen keräykseen saatiin heti seuraavana päivänä. Hyväntekeväisyyskeräykseen lahjoitettiin pääkaupungissa viikon sisällä yli kymmenen miljoonaa markkaa. Rahan lisäksi Punainen Risti lähetti Itävaltaan myös veriplasmaa, lääkkeitä ja lääkintätarvikkeita yhteensä 260 miljoonan markan edestä. Suomen Punaisen Ristin historian ensimmäinen suurempi kansainvälinen avustusprojekti oli kolmen pakolaisleirin pyörittäminen Itävallassa joulukuusta 1956 syyskuuhun 1957, jona aikana huolehdittiin 60 000 unkarilaisesta. Unkarilaisia kohtaan tunnettu myötätunto ja halu auttaa eivät rajoittuneet suinkaan pelkästään opiskelijoihin, mutta muista lukuisista tempauksista ei ole jäljellä tarkkoja tietoja. Aikalaislehtiä selailemalla saa kat-

tavan kuvan siitä, kuinka niin yhteiskunnalliset järjestöt, kulttuurilaitokset, kuorot ja orkesterit kuin yrityksetkin järjestivät hyväntekeväisyys­tempauksia ja lahjoittivat suuriakin summia avustuskeräyksiin. Joihinkin näihin tapauksiin on tutustuttu kansannousun 50. muistovuotta käsitelleessä Suomi-Unkari Seuran lehdessä sekä Reima T. A. Luodon, Anssi Halmesvirran ja Heino Nyyssösen vuotta 1956 käsitelleissä teoksissa.

Lehdistö uutisoi lokakuun 30. päivänä kahdesta suurta vastakaikua saaneesta vetoomuksesta. Neuvostosotilaiden väliintulon tuomitsevan ja kansallista itsemääräämisoikeutta peräänkuuluttavan YK:lle osoitetun vetoomuksen allekirjoittivat niinkin merkittävät henkilöt kuin Wäinö Aaltonen, Martti Haavio, Erkki Kivinen, V. A. Koskenniemi, Otto-Iivari Meurman, Toivo Pekkanen, Jaakko Rahola, Paavo Ravila, F. E. Sillanpää, Antti Sovijärvi, Mika Waltari, Yrjö Väisälä ja A. I. Wirtanen. Toisen vastaavan vetoomuksen kannattajissa oli puolestaan Helsingin yliopiston professoreita ja muita akateemisen maailman keskeisiä henkilöitä, kuten Kustaa Vilkuna, Rafael Koskimies ja Osmo Tiililä.

Helsingin Sanomat julkaisi marras-joulukuun aikana koskettavan 12 runon sarjan, jolla haluttiin ilmaista tuki Unkarin kansannousulle. Kansannousun inspiroimia runoja olivat kirjoittamassa ilmestymisjärjestyksessä Kai Laitinen, Kirsi Kunnas, Arvi Kivimaa, Pentti Holappa, Kai Waren, Paavo Haavikko, Antero Kajanto, Eeva-Liisa Manner, Reino Hirviseppä, Lauri Kettunen, Jouko Tyyri ja Timo Töyrylä. János Pusztay julkaisi nämä runot kaksikielisessä runokirjassa kansannousun 50. muistovuonna. Myös muunlaisia teoksia valmistui kansannousun innostamana, kuten esimerkiksi Mika Waltarin aikanaan pöytälaatikkoon jääneet mutta sittemmin julkaistut runot sekä Einojuhani Rautavaaran vertauskuvallinen Kaivos-ooppera.

Mielenkiintoisena ja valaisevana tapauksena mainittakoon, että Unkarin suurlähetystön rahoittama ja tuolloin vielä kommunistisen vaikutuksen alla

1956 Magyarországon és Finnországban | 143

kaptak egyetemi ösztöndíjat és támogatást a hallgatói szervezetektől. Az ő történetüket az egyik interjúban idézzük fel.

Ha menekültek nem is jöhettek nagyobb számban Finnországba, az országos gyűjtések végül elsősorban a menekültek ellátását segítették. A Finn Vöröskereszt vezetősége október 27-én, szombaton döntött a Nemzetközi Vöröskereszt által meghirdetett segélyakcióhoz való csatlakozásról. A finn hivatalos szervek jóindulatát mutatja, hogy az országos gyűjtésre már másnap kiadták a szükséges engedélyeket. A jótékonysági gyűjtőszámlákra utalt összegek a fővárosban egy héten belül meghaladták a tízmillió márkát. A Vöröskereszt pénzadományon kívül vérplazmát, gyógyszereket és orvosi eszközöket küldött Ausztriába, összesen 260 millió márka értékben. A Finn Vöröskereszt történetének első nagyobb nemzetközi segélyakciója ugyanis három ausztriai befogadótábor működtetése volt, 1956 decemberétől 1957 szeptemberéig, 60 000 magyar menekültről gondoskodva. A magyarok iránti szimpátia és segítőkészség tehát korántsem korlátozódott az egyetemistákra, de ennek változatos, az egész országra kiterjedő megnyilvánulásai még nem lettek számba véve. A korabeli napilapokba belelapozva szemléletes képet kaphatunk róla, hogy társadalmi szervezetek, kulturális intézmények, kórusok és zenekarok, valamint vállalatok tucatjai szerveztek jótékonysági eseményeket, illetve ajánlottak fel nagyobb összegeket Magyarország megsegítésére. Néhány esetet a forradalom 50. évfordulóján publikáltak a Finn–Magyar Társaság lapjában, illetve Reima T. A. Luoto és a Halmesvirta–Nyyssönen szerzőpáros 1956-ról szóló könyvében. A legtipikusabb jelenségeket a jelen kötetbe válogatott interjúkkal kívántuk felidézni.

Nagy visszhangot keltett két felhívás, amelyet az október 30-i lapok tettek közzé. A szovjet katonai beavatkozást elítélő és nemzeti önrendelkezést követelő, ENSZ-nek címzett petíciót olyan neves személyiségek írták alá, mint Wäinö Aaltonen,

Martti Haavio, Erkki Kivinen, V. A. Koskenniemi, Otto-Iivari Meurman, Toivo Pekkanen, Jaakko Rahola, Paavo Ravila, F. E. Sillanpää, Antti Sovijärvi, Mika Waltari, Yrjö Väisälä vagy A. I. Wirtanen. A másik hasonló tartalmú felhíváshoz a Helsinki Egyetem professzorai és a tudományos élet kiemelkedő alakjai csatlakoztak, többek között Kustaa Vilkuna, Rafael Koskimies és Osmo Tiililä.

A magyar forradalom melletti kiállás emlékezetes megnyilvánulásaként a Helsingin Sanomat novembertől decemberig tizenkét verset közölt, amelyeket a magyar forradalom ihletett. Szerzőik – időrendben – Kai Laitinen, Kirsi Kunnas, Arvi Kivimaa, Pentti Holappa, Kai Waren, Paavo Haavikko, Antero Kajanto, Eeva-Liisa Manner, Reino Hirviseppä, Lauri Kettunen, Jouko Tyyri és Timo Töyrylä voltak. E verseket Pusztay János kétnyelvű kötetbe szerkesztve jelentette meg a forradalom 50. évfordulójára. Más művészeket is megihletett a magyar forradalom, például Mika Waltari egyelőre asztalfióknak írta verseit, Einojuhani Rautavaara pedig allegorikus opera komponálásába kezdett Bánya címen. Érdekes és tanulságos esetként említhető, hogy a helsinki magyar nagykövetség által finanszírozott és ekkor még kommunista befolyás alatt álló Finn–Magyar Társaság a forradalom kitörésekor nehéz helyzetbe került, elnöke is lemondásra kényszerült. Egyfelől erős nyomás nehezedett rá, hogy az eseményeket ellenforradalomként bélyegezze meg, másfelől ez az elvárás szöges ellentétben állt a finn társadalom – és nyilván a tagság egy részének – állás­pontjával. Az FMT pár napos bizonytalankodást követően csatlakozott a Finn Vöröskereszt országos gyűjtéséhez, majd november 17-én a Körhinta jótékonysági célú vetítésével több mint 90 000 finn márkát gyűjtött össze. Másik érdekességként szintén említést érdemel a fegyveres segítségnyújtás fel-felbukkanó terve. Nem tudjuk, hány helyen, hány szervezetben merült fel a gondolat, hogy a téli háború idején, 1940-ben felállított

144 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

ollut Suomi-Unkari Seura joutui kansannousun aikana hankalaan asemaan ja myös sen puheenjohtaja joutui jättämään tehtävänsä. Seuraa painostettiin puhumaan tapahtumista vastavallankumouksena, vaikka tämä näkemys oli voimakkaassa ristiriidassa Suomessa vallalla olleen näkemyksen kanssa ja epäilemättä myös osa seuran jäsenistä oli asiasta eri mieltä. Pari päivää epäröityään SUS päätti osallistua Suomen Punaisen Ristin keräykseen. Tämän lisäksi seura järjesti 17. marraskuuta Bio Rexissä Karuselli-elokuvan hyväntekeväisyysnäytöksen, jonka avulla kerättiin yli 90 000 markkaa. Toinen mielenkiintoinen tapaus ovat esillä olleet suunnitelmat tarjota Unkarille aseellista apua. Ei ole tiedossa, kuinka monin paikoin tai kuinka monella taholla asiasta keskusteltiin, mutta pääajatuksena oli koota talvisotaan saapuneen unkarilaispataljoonan esimerkin mukaisesti vapaaehtoisjoukkoja, jotka sitten kiirehtisivät kansannousun tueksi. Muun muassa Heikki A. Reenpää, Reima T. A. Luoto ja Endre Gombár ovat kuulleet tällaisista suunnitelmista kukin tahoillaan Helsingin opiskelijoiden, Jyväskylän Akateemisten Reserviupseereiden ja Saksassa palvelleissa amerikkalaisjoukoissa olleiden suomalaisten kautta. Kansannousun nopea kukistuminen teki näistä suunnitelmista lopun, mutta myös tämä esimerkki osoittaa, miten voimakasta samaistumista Unkarin tapahtumat herättivät.

Syyt Unkaria kohtaan tunnettuun myötätuntoon hahmottuvat selvästi aikalaislehtien sivuilta ja tapahtumiin osallistuneiden muistelmista.

Osaltaan asiaan vaikutti luonnollisesti tietoisuus kielisukulaisuudesta. Edellisten vuosikymmenten aikana yleistynyt heimoaate ja talvisodan aikana unkarilaisilta saatu sotilaallinen tuki toivat oman lisänsä. Lisäksi Venäjällä elävien suomalais-ugrilaisten kansojen alueilta ja miehitetystä Virosta kuultiin jatkuvasti synkkiä uutisia. Nämä seikat olivat omiaan vahvistamaan suomalaisten tuntemaa hengenheimolaisuutta. Maailmansodan aikaisten katkerien kokemusten, sodanjälkeisen painostuk-

sen ja stalinismin aikojen kauheuksien seurauksena Neuvostoliittoa kohtaan tunnettiin syvää antipatiaa, lukuun ottamatta suhteellisen pientä kommunistista piiriä. Näin syntyi helposti mielikuva yhteisestä vihollisesta ja ajatus siitä, että aseisiin tarttuneiden unkarilaisten kohtalo oli merkityksellinen myös Neuvostoliiton varjossa suojattomassa asemassa olleelle Suomelle. Lisäksi huomion herättivät vastapuolten väliset voimasuhteet, jotka olivat kuin suoraan Daavidin ja Goljatin sankarillisesta taistelusta. Sotilaallinen supervalta hyökkäsi vapautensa, itsemääräämisoikeutensa ja ihmisten perusoikeuksien puolesta taistelevan pienen kansakunnan kimppuun.

V

aikka vallankumous Unkarissa epäonnistuikin, oli kansannousun vaikutus hyvin merkittävä. Vuosi 1956 oli käännekohta Unkarin historiassa, sillä se osoitti, ettei sosialismin stalinistista ja ahdasmielistä tietä voitu kulkea enää pidemmälle.

Mátyás Rákosi ei voinut enää palata Neuvostoliitosta, ja myös János Kádár katsoi parhaaksi siirtyä asteittaisin liennytyksin ankarasta diktatuurista kohti asemaa sosialistisen leirin iloisimpana parakkina.

Vuoden 1956 merkitystä korostaa se, että ”vastavallankumous” pysyi tabuna koko Kádárin ajan läpi.

Kun eräät puolueen virkailijat 1980-luvun lopussa ottivat käyttöön ilmaisun ”vuoden 56 valitettavat tapahtumat”, kävi järjestelmän lopullinen heikentyminen ilmeiseksi. Kun taas tammikuussa 1989 vallan huipulla saattoi kuulla puhuttavan ”kansannoususta”, oli sosialismin romahtaminen jo käsin kosketeltavissa olevaa todellisuutta. Järjestelmän­ muutoksen jälkeen Unkarin parlamentti julisti lokakuun 23. päivän kansalliseksi juhlapäiväksi, ”vuoden 1956 vallankumouksen ja vapaussodan muistopäiväksi”.

Länsimaailmalle vuoden 1956 tapahtumat merkitsivät ensisijaisesti Neuvostoliittoon ja sosialistiseen leiriin liittyvien illuusioiden paljastumista.

Kävi ilmeiseksi, ettei järjestelmän ydintä ollut

1956 Magyarországon és Finnországban | 145

magyar önkéntes zászlóalj mintájára finn önkéntesek siessenek a forradalom védelmére. Heikki A. Reenpää helsinki egyetemisták, Reima T. A. Luoto egy jyväskyläi egyesület, Gombár Endre német­ országi amerikai csapatok kötelékében szolgáló finnek körében ismert meg ilyen terveket. A forradalom gyors leverése eleve illuzórikussá tette ezeket a jó szándékú elképzeléseket, de ezek a példák is jelzik, hogy milyen erős érzelmi azonosulást keltettek a finn társadalomban a magyarországi események.

A korabeli sajtóból és a szemtanúk visszaemlékezéseiből jól kirajzolódnak a Magyarország iránti széles körű szimpátia okai. Egyfelől természetesen hatott a nyelvrokonság tudata. Az előző évtizedekben propagált ún. néprokonsági eszme, a téli háború idején nyújtott magyar katonai segítség, az Oroszország területén élő finnugor népekkel és a megszállt észtekkel kapcsolatos komor hírek egyaránt erősítették a finnekben a rokoni együttérzést. Másfelől a világháború keserű tapasztalatai, a háborút követően is megtapasztalt szovjet nyomásgyakorlás és a sztálini korszak borzalmai következtében – egy viszonylag szűk kommunista körtől eltekintve – erős ellenérzések éltek a Szovjetunióval szemben. Így könnyen megszületett a közös ellenség képzete, és a gondolat, hogy a fegyvert ragadó magyarok sikere a Szovjetunió árnyékában élő, kiszolgáltatott helyzetű Finnországnak is érdeke. Továbbá nem csupán a finnekre, hanem az egész világ közvéleményére nagy hatást gyakoroltak a szemben álló felek erőviszonyai, a Dávid és Góliát összecsapására emlékeztető hősies, önfeláldozó küzdelem. Egy agresszorként fellépő katonai szuperhatalom intervenciója a szabadságért, önrendelkezésért, emberi alapjogokért kiálló kis nemzet ellen.

A

z 1956-os magyar forradalom ugyan elbukott, ám hatása jelentősnek bizonyult. A magyar történelemben korszakhatár, mivel bebizonyította, hogy a szocializmus sztálinista, dogmatikus útja nem folytatható. Rákosi Mátyás többé nem térhetett

vissza a Szovjetunióból, Kádár János is jobbnak látta, ha a kemény diktatúrát idővel a szocialista tábor legvidámabb barakkjára jellemző engedményekkel lazítja. 1956 jelentőségét mutatja, hogy az „ellenforradalom” mindvégig a Kádár-korszak ideológiai tabuja maradt. Amikor az 1980-as évek végén egyes pártfunkcionáriusok az „ötvenhatos sajnálatos események” megnevezést kezdték használni, nyilvánvaló lett a rendszer végzetes meggyengülése. Amikor pedig 1989 januárjában hatalmi pozícióból hangzott el a „népfelkelés” kifejezés, a szocializmus ös�szeomlása kézzelfogható valósággá vált. A rendszer­ váltást követően a Magyar Országgyűlés október 23-át nemzeti ünneppé, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapjává nyilvánította.

A nyugati világ számára 1956 elsősorban a Szovjetunióval és a szocialista táborral kapcsolatos esetleges illúziók lelepleződését jelentette. Nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer lényege Sztálin halálával sem változik. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a „szabad világ” – élén az Egyesült Államokkal – kemény hangú szónoklatokon túl nem fog kockázatos katonai akcióba a keleti blokk országainak felszabadításáért. A két szuperhatalom a status quo fenntartására rendezkedett be. Ennek megfelelően az ENSZ 1962-ben végleg lezárta az ún. magyar ügyet, a vizsgálatnak az illegitim Kádár-rezsim törvénytelenségeit kellett volna kivizsgálnia és elítélnie. Finnország számára 1956– 1957 fordulója fontos időszak volt, különösen a finn semlegességi politika gyakorlati kialakítása, nemzetközi elfogadtatása szempontjából. Vannak, akik ezt a megfontoltan egyensúlyozó külpolitikát negatív felhanggal, ún. finnlandizációként emlegetik. E kritikusok szerint a finn politikai vezetés hajlamos volt túlzottan is tekintettel lenni a Szovjetunió szempontjaira, elvárásaira. Ha problematikus eseteket akarnak említeni e jelenség kapcsán, kétségkívül adódik az 1956-os forradalom ügye.

Az 1956-os események kapcsán érdemes a szavak jelentésárnyalatain, szemantikáján is elgondolkodni.

146 | Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa

muuttanut edes Stalinin kuolema. Samaan aikaan tuli selväksi, ettei ”vapaa maailma” – etupäässä Yhdysvallat – aikonut kovasanaisista puheistaan huolimatta ryhtyä uskaliaisiin sotilaallisiin toimenpiteisiin itäblokin maiden vapauttamiseksi. Kahdella supervallalla oli riittävästi työtä status quon säilyttämisessä. Tämän periaatteen mukaisesti YK lopetti niin sanotun Unkarin kysymyksen käsittelyn 1962.

Tutkinnan olisi pitänyt käsitellä ja tuomita laittoman Kádárin hallinnon rikoksia. Suomelle vuosien 1956–57 vaihde oli tärkeä ajanjakso erityisesti puolueettomuuspolitiikan käytännön rakentamisen ja sen kansainvälisen hyväksyttämisen kannalta. Jotkut näkevät Suomen harjoittaman harkitun tasapainoilevan ulkopolitiikan negatiivisessa valossa ja puhuvat sen yhteydessä suomettumisesta. Näiden kriitikoiden mielestä Suomen poliittinen johto oli taipuvainen antamaan Neuvostoliiton mielipiteille ja odotuksille liiankin suurta painoarvoa. Kun tämän ilmiön yhteydessä halutaan mainita jokin ongelmallinen esimerkki, otetaan usein juuri vuoden 1956 tapaus esiin.

Vuoden 1956 tapahtumien yhteydessä on syytä tarkastella myös sanojen merkitysvivahteita ja semantiikkaa. Ei ole sattumaa, että sana sosialismi kantaa eri merkityksiä Unkarissa ja Suomessa.

Unkarilaisille sosialismiin liittyvät erottamattomasti niin sanotun gulassikommunismin pienten mukavuuksien ja liennytysten lisäksi myös koetut julmuudet, rikokset ja pakotteet. Kollektiivisessa muistissa ja perhekronikoissa elää lukematon määrä kivuliaita muistoja diktatuurin synkästä arjesta.

Suomessa sosialismi on sen sijaan merkinnyt aatetta, joka on osaltaan auttanut hyvinvointiyhteiskunnan rakentamisessa. Tähän välittömään omakohtaiseen kokemukseen nähden Neuvostoliitossa ja sen satelliittivaltioissa toteutettu sosialistinen järjestelmä tuntuu kaukaiselta historialliselta vaihtoehdolta, joka Suomen onnistui välttää. Samankaltainen näkemysero liittyy siihen, millä nimellä vuoden 1956 tapahtumista puhutaan. Unkarissa

vuosi 1956 oli aikalaisille täysin poikkeuksellinen kokemus. Muun muassa tästä syystä johtuen tapahtumista alettiin – vastoin vallanpitäjien virallista tulkintaa – käyttää yksinomaan nimitystä vallankumous. Tämän sanavalinnan kautta noiden varsin kaoottisten päivien tapahtumat nivoutuvat yhteen vuosien 1848–49 vallankumouksen ja vapaussodan kanssa, jota voidaan pitää yhtenä Unkarin historian merkityksellisimmistä ajanjaksoista. Suomessa on sen sijaan otettu käyttöön arvoneutraalimpi kansannousu-ilmaus. Termi kuvaa hyvin sivullisen tarkkailijan kannalta keskeisimpiä piirteitä: kokonainen kansa nousi äkkiä ja odottamatta brutaalia sortoa ja vierasta valtaa vastaan.

Olemme pyrkineet ottamaan nämä terminologioiden ja näkökulmien erot huomioon tämän kaksikielisen kirjan käännöstyössä.

Suomen ja Unkarin suhteissa vuosi 1956 oli hyvin merkittävä, sillä suomalaiset läpi koko yhteiskunnan seurasivat Unkarista saapuvia uutisia järkyttyneinä ja syvästi myötätuntoisina, ja tämän mukaisesti myös konkreettiset eleet avun tarjoamiseksi olivat mittavia. Kirjamme esittelee unkarilaisten vallankumoustaistelijoiden lisäksi kansannousun suomalaisia ”ystäviä” henkilökohtaisten tarinoiden avulla, joista käy ilmi, kuinka monimuotoista heidän tarjoamansa apu ja tuki olivatkaan.

Gábor Richly

1956 Magyarországon és Finnországban | 147

Nem véletlen, hogy a szocializmus más emocionális tartalommal bír Magyarországon és Finnországban.

A magyarok számára a szocializmus szóhoz az ún. gulyáskommunizmus eredményei és engedményei mellett elválaszthatatlanul hozzátartoznak az átélt embertelenségek, törvénytelenségek, megtorlások.

Megannyi fájdalmas emlék a kollektív emlékezetben és a családi krónikákban a diktatúra komor hétköznapjairól. Ezzel szemben Finnországban a szocializmus, mint hétköznapi tapasztalat elsősorban egy olyan politikai eszme, amely hozzájárult a jóléti társadalom építéséhez. Ehhez a közvetlen tapasztalathoz képest a Szovjetunióban és szatellitállamaiban megvalósult szocialista rendszer „csupán” egy távoli árnyék, egy olyan történelmi alternatíva, amit Finnországban sikerült szerencsésen elkerülni. Hasonlóan eltérő szemantikája van az 1956os események megnevezésének. Magyarországon 1956 egészen különleges élmény volt a kortársak számára. Többek között ezzel magyarázható, hogy – a korabeli hivatalos értelmezés ellenében – szinte kizárólagossá vált a forradalom megnevezés, ami ezt a meglehetősen kaotikus néhány napot a magyar történelem egyik legfényesebb időszakához, az 1848–1849-es forradalomhoz és szabadság­harchoz kapcsolja. Finnországban ezzel szemben az értéksemlegesebb népfelkelés kifejezés vált általánossá. A terminus jól kifejezi az 1956-os eseményeknek a külső szemlélő számára legdominánsabb vonását: egy egész nép hirtelen és váratlanul szembeszállt a brutális elnyomással, az idegen hatalommal. Erre a terminológiai, szemléletbeli kettősségre a kétnyelvű könyv fordítási munkája során is igyekeztünk tekintettel lenni.

A finn–magyar kapcsolatok történetében 1956 kiemelkedő jelentőségű, hiszen 1956-ban a finn társadalom legszélesebb rétegei követték mély együttérzéssel és megrendüléssel a magyarországi eseményekről érkező híreket, és ennek megfelelően tömegesek voltak a segítségnyújtás konkrét gesztusai is. Könyvünk a magyar forradalmárok mellett

a forradalom finn „barátait” is bemutatja, személyes történetekkel állítva emléket a sokféle formában megnyilvánuló segítségnyújtásnak, a magyarok melletti kiállásnak.

Richly Gábor

KRONOLOGIA KRONOLÓGIA

150 | Kronologia

TIISTAI 23. LOKAKUUTA 1956 • Budapestin yliopistojen – runsaslukuisimpina teknillisen yliopiston – opiskelijat haluavat ilmaista solidaarisuuttaan vapaiden vaalien puolesta taistelevaa Puolan kansaa kohtaan mielenosoituksella. Opiskelijat vaativat muutoksia myös Unkariin kuudentoista kohdan listalla, jossa mainitaan muun muassa toiveet neuvostojoukkojen maasta poistumisesta, monipuoluejärjestelmästä ja uusista parlamenttivaaleista. Sisäministeri kieltää ensin mielenosoituksen, mutta antaa sille myöhemmin luvan.

• Mielenosoitus lähtee liikkeelle klo 15 runoilija Sándor Petőfin keskustassa Tonavan rannalla sijaitsevalta patsaalta ja etenee Margit-siltaa pitkin Budan puolelle. Mielenosoitus yhdistyy Budan opiskelijoiden mielenosoituksen kanssa Józef Bemin, Unkarin vapaussodassa 1848–49 taistelleen legendaarisen puolalaiskenraalin patsaalla. Täällä kommunistivaakuna leikataan ensimmäistä kertaa irti Unkarin lipusta.

Lipusta, jossa on reikä keskellä, tulee myöhemmin kansannousun symboli.

• Klo 17 mielenosoittajat marssivat takaisin Pestiin, Lajos Kossuthin aukiolle, Parlamenttitalon eteen. Siellä entinen pääministeri Imre Nagy pitää mielenosoittajien vaatimuksesta puheen. Hän aloittaa pettymystä aiheuttaneen puheensa klo 21 sanalla: ”Toverit!”

• Noin klo 17 mielenosoittajat menevät Unkarin radiotalolle lukeakseen kuudentoista kohdan listansa. Radion johto kieltää tämän. Noin klo 19 syttyy aseellinen konflikti, joka kestää aamunkoittoon saakka. Seuraavana päivänä radiotalo on vallankumouksellisten valtaama.

• Klo 18 osa mielenosoittajista ryhtyy kaatamaan Stalinin patsasta. Kello on jo puoli kymmenen, kun he viimein onnistuvat ja hirmuvallan symboli romahtaa maahan. Patsas raahataan kuorma-auton perään sidottuna Blaha Lujza -aukiolle, jossa se hajotetaan seuraavien päivien aikana palasiksi.

• Illan kuluessa mielenosoitus kehittyy kansannousuksi, jonka taistelijat hankkivat itselleen aseita sotilailta ja asevarastoista.

KESKIVIIKKO 24. LOKAKUUTA 1956 • Aamunkoitteessa Budapestiin saapuu puolustusministerin käskystä useita Unkarin armeijan yksiköitä.

• Kello kolmen jälkeen pääkaupunkiin saapuvat ensimmäiset neuvostoliittolaiset panssarivaunut.

• Aamuun mennessä radiossa on tiedotettu useaan otteeseen kokoontumiskiellosta ja kansannousuun osallistuvia taistelijoita kutsutaan ”fasistiseksi ja taantumukselliseksi ainekseksi”.

• Imre Nagy nimitetään pääministeriksi. Budapestissä kaikki työ seisahtuu ja kouluissa opetus keskeytyy.

• Puolustusministeri määrää pääkaupunkiin ulkonaliikkumiskiellon.

• Päivän mittaan pääministeri ja tunnetut julkisuuden henkilöt kehottavat ihmisiä rauhallisuuteen. Tästä huolimatta vallankumoukselliset käyvät monin paikoin aseellisia taisteluita unkarilaisten ja neuvostoliittolaisten joukkojen kanssa.

• Siviileistä organisoidaan spontaaneja aseellisia ryhmiä keskustan Corvin-aukiolla sekä myös muualla kaupungissa.

• Suomen lehdistö ja radio tiedottavat Unkarin tapahtumista yhtäjaksoisesti aamusta lähtien. Uutisten määrä ei vähene seuraavien päivienkään aikana. Joitakin äärivasemmistolaisia lehtiä lukuun ottamatta kaikki Suomen lehtitalot asettuvat tukemaan Unkarin kansannousua.

TORSTAI 25. LOKAKUUTA 1956 • Päivän mittaan vallankumoukselliset käyvät ympäri Budapestia aseellisia taisteluita unkarilaisten ja neuvostosotilaiden kanssa.

• Mielenosoittajat kokoontuvat Parlamenttitalon eteen klo 11. Tuntemattomaksi jäänyt taho avaa tulen väkijoukkoa kohti aukion laidalla olevan rakennuksen katolta. Lopputuloksena on 60–70 kuollutta ja 100–150 loukkaantunutta.

• Pääministeri Imre Nagy lupaa radiossa reformien toteutuvan, kunhan järjestys saadaan palautettua, ja antaa toiveita neuvostojoukkojen poistumista koskevien neuvottelujen aloittamisesta.

• Päivän mittaan radiossa kehotetaan väestöä useaan otteeseen luopumaan aseista ja keskeyttämään taistelut.

• János Kádárista tulee Unkarin työväenpuolueen (MDP) ensimmäinen sihteeri Ernő Gerőn sijaan.

PERJANTAI 26. LOKAKUUTA 1956 • Päivän kuluessa aseelliset taistelut jatkuvat ympäri kaupunkia siviilien sekä Unkarin armeijan sotilaiden ja heidän kanssaan liittoutuneiden neuvostojoukkojen välillä.

Yhä useammat liittyvät aseistautuneisiin siviilijoukkoihin, jotka alkavat järjestäytyä koko ajan enemmän sotilaallisten joukkojen esimerkin mukaisesti.

• Budaan perustetaan Széna-aukion aseellinen ryhmittymä.

• Ensimmäinen ulkomainen avustuslähetys saapuu lentoteitse Varsovasta.

• Radiossa kehotetaan kansalaisia yhä uudelleen luopumaan aseista ja tarjotaan näin toimiville armahdusta.

• Väestö osoittaa mieltään ympäri maata. Näiden päivien aikana suurimmilla asuinalueilla, kouluissa ja työpaikoilla perustetaan vallankumouskomiteoita ja tehtaissa valitaan työläisneuvostoja. Siviilit hankkivat itselleen aseita ja hakkaavat punatähdet, stalinistisen järjestelmän symbolit, katoilta alas.

• Professori Erkki Itkonen irtisanoutuu Suomi-Unkari Seuran puheenjohtajuudesta, koska seuraa rahoittava Unkarin suurlähetystö odottaa hänen tuomitsevan kansannousun.

Paria päivää myöhemmin SUS liittyy Suomen Punaisen Ristin humanitaariseen keräyskampanjaan.

Kronológia | 151

1956. OKTÓBER 23. KEDD

1956. OKTÓBER 25. CSÜTÖRTÖK

• A budapesti Műszaki Egyetem és más egyetemek diáksága – többek között – a szabad választásokért küzdő lengyel nép melletti szolidaritását egy felvonuláson kívánja kinyilvánítani. A diákok tizenhat pontban megfogalmazott változásokat követelnek Magyarországon is, így többek között a szovjet csapatok kivonását, többpártrendszert és új parlamenti választásokat. A belügyminiszter betiltja, majd engedélyezi a tüntetést.

• 15 órakor indul a tüntetés a Petőfi-szobortól, majd a Margit hídon átvonul Budára, ahol a Bem-szobornál egyesül a budai diáksággal. Itt vágják ki először a kommunista címert a zászlókból. A lyukas közepű zászló később a forradalom jelképévé válik.

• 17 óra körül a tüntetők ismét átvonulnak Pestre, a Kossuth Lajos térre, a Parlament elé, ahol követelésükre Nagy Imre korábbi miniszterelnök mond beszédet. „Elvtársak!” – kezdi csalódást okozó beszédét este 21 órakor.

• 17 óra körül tüntetők mennek a Magyar Rádió épületéhez, hogy beolvassák a tizenhat pontot. Ezt a rádió vezetése megtagadja. 19 óra körül kitör a fegyveres harc, amely hajnalig tart, másnap reggelre a rádió épülete a felkelőké.

• 18 órától a tüntetők közül néhányan a Sztálin-szobor ledöntésével kísérleteznek. Fél tíz van, mire sikerrel járnak, s a zsarnokság jelképe a földre omlik. Teherautó után kötve a Blaha Lujza térre vontatják, ahol a következő napokban teljesen szétverik.

• Az este folyamán a tüntetés felkeléssé alakul, a felkelők kézi­fegyvereket szereznek a katonáktól, valamint a fegyverraktárakból.

• A nap folyamán Budapest több pontján fegyveres harc zaj­ lik a civil felkelők és a magyar, valamint a szovjet alakulatok között.

• 11 óra után tüntetők gyülekeznek a Parlament előtt. Ismeretlen fegyveresek a térre néző egyik épület tetejéről sortüzet nyitnak a tömegre. Az eredmény hatvan-hetven halott és száz-százötven sebesült.

• Nagy Imre miniszterelnök a rádióban a rend helyreállítása után reformokat ígér, és kilátásba helyezi a szovjet csapatok visszavonásáról szóló tárgyalásokat.

• A rádióban napközben több ízben a fegyverek beszolgáltatására, a harcok beszüntetésére szólítják fel a lakosságot.

• Gerő Ernő helyett Kádár János lesz a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára.

1956. OKTÓBER 24. SZERDA • Hajnalban a honvédelmi miniszter parancsára több magyar katonai alakulat érkezik Budapestre.

• 3 óra után megérkeznek az első szovjet harckocsik a fővárosba.

• Reggelig többször gyülekezési tilalmat hirdet a rádió, a felkelőket „fasiszta, reakciós elemek”-nek nevezi.

• Nagy Imrét miniszterelnökké nevezik ki. Budapesten leáll a munka, nincs tanítás az oktatási intézményekben.

• A honvédelmi miniszter a fővárosban kijárási tilalmat rendel el.

• A nap folyamán a rádióból a miniszterelnök és közismert közéleti emberek nyugalomra szólítanak fel. Ennek ellenére a felkelők több helyen fegyveresen összecsapnak a magyar és a szovjet alakulatokkal.

• Civilekből spontán fegyveres csoportok szerveződnek a belvárosi Corvin közben és a város más pontjain.

• A finn sajtó és rádió reggeltől kezdve folyamatosan tájékoztat a magyarországi eseményekről. A tudósítások száma a következő napokban sem csökken, egyes szélsőbaloldali lapoktól eltekintve minden finn sajtóorgánum a magyar forradalom mellett foglal állást.

1956. OKTÓBER 26. PÉNTEK • A nap folyamán a város több pontján tovább folyik a fegyveres harc a civil felkelők és a magyar, valamint a vele szövetséges szovjet alakulatok között. Egyre többen csatlakoznak a civil fegyveresekhez, akik gyakran a katonai alakulatok mintájára szervezik meg magukat.

• Megalakul a Széna téri fegyveres felkelők csoportja.

• Légi úton megérkezik az első külföldi segélyszállítmány Varsóból.

• A rádióban amnesztiát ígérve ismételten a fegyverek beszolgáltatására szólítják fel a lakosságot.

• Az országban számos helyen tüntet a lakosság. Ezekben a napokban Forradalmi Bizottságok alakulnak a nagyobb településeken, az iskolákban és a munkahelyeken, Munkástanácsokat választanak a gyárakban. A civilek több helyen fegyvert szereznek, leverik az épületekről a sztálinista rendszer szimbólumát, a vörös csillagot.

• Erkki Itkonen professzor lemond a Finn–Magyar Társaság elnöki posztjáról, mert a társaságot finanszírozó Magyar Nagykövetség a forradalom elítélését várná el tőle.

Az FMT pár nap múlva csatlakozik a Finn Vöröskereszt humanitárius gyűjtési akciójához.

152 | Kronologia

LAUANTAI 27. LOKAKUUTA 1956

TIISTAI 30. LOKAKUUTA 1956

• Maassa muodostetaan uusi hallitus, jonka kokoonpano on ensimmäinen askel kohti koalitiohallitusta.

• Imre Nagy’in kannattajista koostuva delegaatio käy tapaamassa pääministeriä ja pyytää tätä julistamaan viime päivien tapahtumat vallankumoukseksi.

• Puolustusministeriön suunnitelma Budapestin aseellisten ryhmittymien hajottamisesta valmistuu.

• Ympäri maata perustetaan kansalliskaarteja kansannousun turvaamiseksi.

• Suomen Punaisen Ristin keskushallitus päättää liittyä Kansainvälisen Punaisen Ristin aloittamaan avustuskampanjaan. Hyväntekeväisyyskeräykseen lahjoitetaan pääkaupungissa viikon sisällä yli kymmenen miljoonaa markkaa, ja Suomen Punaisen Ristin tarjoaman avun arvo nousee lopulta noin 260 miljoonaan markkaan.

• Suomalaisten lehtien itävaltalaiset kirjeenvaihtajat Alois H. Brunnthaler ja Kurt Neubacher saapuvat Länsi-Unkariin avoimen rajan läpi.

• Hallitus tunnustaa kansannousun aikana perustetut paikalliset vallankumousneuvostot.

• Tasavallan aukiolla sijaitsevan puoluekomitean talon turvallisuusjoukot avaavat tulen kohti vallankumouksellisia ja vangitsevat joitakin henkilöitä. Väkijoukko valtaa rakennuksen kolme tuntia kestäneen piirityksen päätteksi ja teloittaa jäljelle jääneet turvallisuusjoukkojen jäsenet.

• Iltapäivällä radiossa ilmoitetaan, että yksipuoluejärjestelmä on lakkautettu ja vapaiden vaalien valmistelu on aloitettu.

• Aiemmin kiellettyjä poliittisia puolueita perustetaan uudelleen, ja ne aloittavat poliittisen toiminnan.

• Vallankumoukselliset valtaavat rakennuksia ja pidättävät entisiä sisäministeriön upseereita ja turvallisuusjoukkojen jäseniä.

• Kansannousua suojelemaan perustetaan kansalliskaarti, ja sen johtoon nimitetään eversti Pál Maléter ja kenraalimajuri Béla Király.

• HYY:n nimissä lasketaan seppele ”vapautensa puolesta kaatuneiden unkarilaisten ylioppilaiden muistoa kunnioittaen” Vanhan ylioppilastalon aulassa sijaitsevalle sankarivainajien muistomerkille.

• Useat tunnetut suomalaiset tieteentekijät ja taiteilijat tuomitsevat neuvostosotilaiden väliintulon ja vaativat Unkarille kansallista itsemääräämisoikeutta allekirjoittamalla kaksi vetoomusta.

SUNNUNTAI 28. LOKAKUUTA 1956 • Aamunkoitteessa aloitetaan hyökkäys Corvin-aukion ryhmittymää vastaan. Vallankumoukselliset tuhoavat kuitenkin Neuvostoliiton panssarivaunut, ja hyökkäys epäonnistuu.

• Iltapäivällä pääministeri Imre Nagy nimittää radiopuheessaan edellisten päivien taisteluita vallankumoukseksi ja ilmoittaa aloittavansa neuvottelut neuvostojoukkojen maasta poistumiseksi.

• Päivän kuluessa radiossa julistetaan useaan otteeseen tulitauko.

• Suomen Punainen Risti lähettää aamulla ensimmäisen Unkariin suunnatun veriplasmakuljetuksen lentoteitse Wieniin.

MAANANTAI 29. LOKAKUUTA 1956 • Aamunkoitteessa entiset stalinistijohtajat perheineen evakuoidaan Moskovaan.

• Neuvostosotilaiden vetäminen Budapestistä aloitetaan, ja Unkarin asevoimat astuvat heidän paikalleen.

• Aseelliset vallankumoukselliset jatkavat tulitaukoneuvotteluja monin paikoin.

• Helsingin yliopiston ylioppilaskunnan (HYY) hallitus päättää osallistua Suomen Punaisen Ristin avustuskampanjaan. Yliopistolle pystytetään vaatteiden, elintarvikkeiden ja lääkkeiden keräyspisteitä sekä verenluovutuspiste.

25 000 markan pika-avustuksen lisäksi ylioppilaskunta kerää Punaiselle Ristille varoja valmistamalla ja myymällä puna-valko-vihreitä ruusukkeita.

KESKIVIIKKO 31. LOKAKUUTA 1956 • Aamunkoitteessa perustetaan vallankumouksellinen puolustusneuvosto aseellisten vallankumouksellisten sekä kansannousun puolelle siirtyneen armeijan ja poliisin yhteiseksi johtoelimeksi.

• Aamupäivällä perustetaan asevoimien vallankumousneuvosto, joka yhdistää saman komennon alle vallankumoukselliset sekä armeijan ja poliisin.

• Puolenpäivän aikoihin viimeiset neuvostopanssarivaunut jättävät pääkaupungin.

• Imre Nagy julistaa 23. päivän lokakuuta kansalliseksi juhlapäiväksi.

• Vallankumoukselliset vapauttavat vankeja useista vankiloista. Sotilaat vapauttavat Esztergomin arkkipiispan József Mindszentyn kotiarestista.

• Yöllä uudet neuvostojoukot ylittävät maan rajan ja marssivat Unkariin.

Kronológia | 153

1956. OKTÓBER 27. SZOMBAT

1956. OKTÓBER 30. KEDD

• Új kormány alakul, amelynek összetétele a koalíciós kormányzás felé tett első lépés.

• Nagy Imre miniszterelnököt híveiből álló küldöttség keresi fel, amely arra kéri, nyilvánítsa forradalomnak az eseményeket.

• Elkészül a Honvédelmi Minisztériumban a budapesti fegyveres felkelőcsoportok felszámolásának terve.

• Az országban több helyen nemzetőr-alakulatok jönnek létre a forradalom megvédésére.

• A Finn Vöröskereszt vezetősége csatlakozik a Nemzetközi Vöröskereszt által meghirdetett segélyakcióhoz. A jóté­ konysági gyűjtőszámlákra utalt összegek a fővárosban egy héten belül meghaladják a tízmillió finn márkát, a Finn Vöröskereszt által nyújtott segítség értéke végül 260 millió finn márkára nő.

• A megnyitott határon át Nyugat-Magyarországra érkezik két finn napilap osztrák tudósítója, Alois H. Brunnthaler és Kurt Neubacher.

• A kormány elismeri a forradalom alatt létrejött helyi önkormányzati szerveket.

• A Köztársaság téren a kommunista párt épületének őrsége tüzet nyit a felkelőkre, néhányukat elfogja, mire a tömeg három órányi ostrom után elfoglalja az épületet, az őrség több tagját kivégzik.

• Délután a rádióban bejelentik az egypártrendszer meg­ szüntetését, a szabad választások előkészítését.

• Korábban betiltott politikai pártok alakulnak újjá, és kezdik meg politikai tevékenységüket.

• A felkelők épületeket foglalnak el, korábbi belügyi tiszteket, ávósokat tartóztatnak le.

• A forradalom védelmére megalakul a Nemzetőrség Maléter Pál ezredes és Király Béla vezérőrnagy irányításával.

• A Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzata nevében koszorút helyeznek el „a szabadságért elesett magyar egyetemisták emlékére” a diákönkormányzat régi székházában levő hősi emlékműnél.

• Kiemelkedő finn tudósok és művészek két felhíváshoz csatlakozva elítélik a szovjet katonai beavatkozást, és hitet tesznek Magyarország szuverenitása mellett.

1956. OKTÓBER 28. VASÁRNAP • Hajnalban megindul a Corvin köz elleni támadás, ám a felkelők megsemmisítik a szovjet harckocsikat, a támadás kifullad.

• Délután Nagy Imre miniszterelnök rádióbeszédében forradalomnak nevezi az elmúlt napok harci eseményeit, és bejelenti, hogy megkezdi a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról.

• A nap folyamán többször tűzszünetet rendelnek el a rádión keresztül.

• A Finn Vöröskereszt reggel légi úton útnak indítja az első Magyarországnak szánt vérplazma-szállítmányt Bécsbe.

1956. OKTÓBER 29. HÉTFŐ • Hajnalban a korábbi sztálinista vezetőket családjukkal együtt Moszkvába menekítik.

• Megkezdődik a szovjet katonák kivonása Budapestről, helyüket a magyar katonaság foglalja el.

• A fegyveres felkelők több helyen fegyverszüneti tárgyalásokat folytatnak.

• A Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnöksége határozatot hoz a Finn Vöröskereszt segélyakciójához való csatlakozásról. Ruha-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtő, valamint véradó pontot állítanak fel az egyetemen.

25 000 finn márka gyorssegély megítélése mellett magyar kokárdák készítésével és árusításával kívánják támogatni a Vöröskereszt által koordinált gyűjtést.

1956. OKTÓBER 31. SZERDA • Hajnalban megalakul a Forradalmi Honvédelmi Bizott­ mány, a fegyveres felkelők, valamint a magyar katonaság és rendőrség közös csúcsszerve.

• Délelőtt megalakul a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, amely egységes parancsnokság alá vonja a felkelőket és a katonaságot, valamint a rendőrséget.

• Dél körül az utolsó szovjet páncélosok is elhagyják a fővárost.

• Nagy Imre október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánítja.

• A felkelők több helyen bebörtönzött foglyokat bocsátanak szabadon. Katonák szabadítják ki a házi őrizetből Mindszenty József esztergomi érseket.

• Éjszaka újabb szovjet csapatok lépik át a magyar–szovjet határt, s vonulnak be az országba.

154 | Kronologia

TORSTAI 1. MARRASKUUTA 1956

SUNNUNTAI 4. MARRASKUUTA 1956

• Päivän kuluessa neuvostojoukot sulkevat Unkarin kaikki lentokentät.

• Iltapäivällä pidetyssä hallituksen istunnossa Unkari julistetaan puolueettomaksi ja Unkari irtisanoutuu sosialististen maiden sotilasliitosta Varsovan liitosta. Hallitus kääntyy YK:n puoleen ja pyytää neljän suurvallan tukea.

• Pääkaupungissa järjestys alkaa palautua, uusia poliittisia puolueita perustetaan ja kielletty partioliike järjestäytyy uudelleen.

• János Kádár poistuu neuvostoliittolaisella yksityiskoneella salaa Moskovaan neuvottelemaan neuvostojohtajien kanssa kansannousun kukistamisesta.

• Helsingin Suurkirkon poikakuoro Cantores Minoresin ja Helsingin kaupunginorkesterin jäsenet pitävät hyväntekeväisyyskonsertin Unkarin tukemiseksi Mikael Agricolan kirkossa Helsingissä. Useat johtavat poliitikot ja tunnetut henkilöt saapuvat kuuntelemaan Bachin Johannes-passiota.

• Neuvostojoukot hyökkäävät aamulla neljän jälkeen.

• Aamulla pääministeri Imre Nagy yhdessä muutaman virkailijansa kanssa saapuu Jugoslavian suurlähetystöön, josta he saavat turvapaikan.

• Kello 8 neuvostoliittolaiset miehittävät parlamenttitalon.

• Päivän mittaan aseellisten vallankumouksellisten ja neuvostosotilaiden välille kehittyy kiivaita taisteluita.

• YK ottaa Unkarin kysymyksen asialistalleen ja kehottaa päätöslauselmassaan Neuvostoliittoa lopettamaan sotilaallisen interventionsa ja kunnioittamaan Unkarin itsemääräämisoikeutta. Suomen edustaja G. A. Gripenberg pidättäytyy äänestämästä.

• Suomen kirkoissa kerätään jumalanpalvelusten aikana kolehti Unkarin hyväksi.

PERJANTAI 2. MARRASKUUTA 1956 • Päivän kuluessa kootaan neuvostojoukkojen vetäytymisestä neuvotteleva delegaatio ja YK:n istuntoon matkustava unkarilaisdelegaatio. Imre Nagy esittää Neuvostoliiton suurlähettiläälle useaan otteeseen vastalauseensa neuvostojoukkojen saapumisen ja pääkaupungin piirityksen johdosta.

• Pääkaupungin puolustussuunnitelma valmistuu.

• Hallituksessa on nyt kolmen kommunistin lisäksi myös kolme sosiaalidemokraattia, kolme pienviljelijöiden puolueen ja kaksi talonpoikaispuolueen edustajaa.

LAUANTAI 3. MARRASKUUTA 1956 • Aamupäivällä unkarilaiset ja neuvostoliittolaiset neuvottelevat parlamenttitalossa neuvostojoukkojen poistumisesta.

Neuvotteluita päätetään jatkaa illalla klo 22 neuvostojoukkojen esikunnassa Tökölissä.

• Päivän aikana monet unkarilaiset sotilasjoukot siirtyvät puolustusasemiin eri puolilla pääkaupunkia.

• Illalla kello 22 neuvostojoukkojen poistumisesta neuvottelemassa ollut unkarilaisdelegaatio yhdessä puolustusministeri Pál Maléterin kanssa pidätetään neuvostojoukkojen esikunnassa Tökölissä.

• Ulkomaankirjeenvaihtajat Keijo Kylävaara ja Simopekka Nortamo saapuvat Budapestiin. He viettävät kymmenen päivää piiritetyssä pääkaupungissa kirjoittaen dramaattisia raporttejaan ensin Hotelli Astoriasta ja myöhemmin Ison-Britannian suurlähetystöstä käsin.

• Suomen ylioppilaskuntien liitto (SYL) ja Sosiaalidemokraattinen nuorisoliitto järjestävät suuren hyväntekeväisyystapahtuman Helsingin Messuhallissa.

MAANANTAI 5. MARRASKUUTA 1956 • Vallankumoukselliset käyvät koko päivän taisteluita neuvostoarmeijaa vastaan.

• Kai Laitisen kansannoususta kirjoittama runo Ihmisestä itään ilmestyy Helsingin Sanomissa. Lyhyen ajan sisällä lehti julkaisee vastaavanlaisia runoja 11 muulta tekijältä.

• Suomen Kristillinen Ylioppilasliitto järjestää Helsingin Vanhassa kirkossa koko päivän mittaisen hiljaisen rukouksen Unkarin puolesta.

TIISTAI 6. MARRASKUUTA 1956 • Neuvostovaruskunnan päällikkö määrää Budapestiin ulkonaliikkumiskiellon koko päiväksi.

• Osa aseellisista vallankumouksellisista vetäytyy, piiloutuu tai yrittää paeta länteen, osa jatkaa taistelua neuvostojoukkoja vastaan.

• Poliisi hajottaa Suomen kansallismuseon eteen kerääntyneen opiskelijajoukon, joka valmistautuu osoittamaan mieltään Unkarin kansannousun puolesta.

KESKIVIIKKO 7. MARRASKUUTA 1956 • János Kádárin johtaman hallituksen jäsenet saapuvat aamun­ koitteessa pääkaupunkiin neuvostoliittolaisilla panssarivaunuilla. Iltapäivällä he vannovat virkavalansa.

• Suomen johtavat poliitikot ja diplomaatit osallistuvat arkaluontoisten neuvostosuhteiden vuoksi lokakuun suuren sosialistisen vallankumouksen päivän juhlallisuuksiin Neuvostoliiton lähetystöissä.

• Simo Penttilän Suomen kansallisteatterissa esitetyn Delaware-nimisen näytelmän päivän tuotto lahjoitetaan Punaisen Ristin keräykseen.

• HYY nostaa surunauhallisen Unkarin lipun Vanhan ylioppilastalon salkoon kansannousua tukevana ilmauksena.

Kronológia | 155

1956. NOVEMBER 1. CSÜTÖRTÖK

1956. NOVEMBER 4. VASÁRNAP

• A nap folyamán a szovjet alakulatok valamennyi magyar repülőteret lezárják.

• A délutáni kormányülésen kimondják Magyarország semlegességét, felmondják a szocialista országok katonai szövetségét, a Varsói Szerződést. Az ENSZ-hez fordulva kérik a négy nagyhatalom támogatását.

• A fővárosban a rend megszilárdul, újabb politikai pártok alakulnak, újjászerveződik a betiltott Cserkészszövetség.

• Kádár János szovjet különgéppel titokban Moszkvába távozik, hogy tárgyalást kezdjen a szovjet vezetőkkel a forradalom leveréséről.

• A helsinki Agricola templomban a székesegyház gyermekkórusa és a helsinki filharmonikusok tagjai jótékonysági koncertet adnak Magyarország megsegítésére.

Bach János-passiójának előadásán több vezető politikus és közéleti személyiség is megjelenik.

• Hajnali 4 óra után megindul a szovjet csapatok támadása.

• Reggel Nagy Imre miniszterelnök és néhány munkatársa a budapesti jugoszláv nagykövetségre érkezik, ahol menedékjogot kapnak.

• 8 órakor a szovjetek megszállják a Parlament épületét.

• A nap folyamán heves harc bontakozik ki a fegyveres felkelők és a szovjet katonai alakulatok között.

• Az ENSZ napirendre tűzi a magyar kérdést, és határozatban szólítja fel a Szovjetuniót a katonai intervenció beszüntetésére, Magyarország önrendelkezésének tiszteletben tartására. Finnország képviselője, G. A. Gripenberg a szavazásnál tartózkodik.

• A finn templomokban Magyarország javára gyűjtenek az istentiszteleteken.

1956. NOVEMBER 2. PÉNTEK

• A felkelők egész nap harcban állnak a szovjet hadsereggel.

• Megjelenik Kai Laitinennek a magyar forradalomról írt, Az embertől keletre című verse a legnagyobb példányszámú finn napilapban, a Helsingin Sanomatban. Rövid időn belül tizenegy további szerzőtől is hasonló verseket közöl a lap.

• A Finnországi Keresztény Egyetemisták Szövetsége Helsinki egyik belvárosi templomában (Vanha kirkko) egész napos imaalkalmat kezdeményez Magyarországért.

• A nap folyamán összeállítják a szovjet csapatkivonásról tárgyaló delegációt és az ENSZ közgyűlésére utazó magyar delegációt. Nagy Imre többször tiltakozik a szovjet nagykövetnél a szovjet csapatok beözönlése miatt.

• Elkészül a főváros védelmi terve.

• A kormányban három kommunista miniszter mellett már három szociáldemokrata, három kisgazdapárti és két parasztpárti politikus is helyet kap.

1956. NOVEMBER 3. SZOMBAT • Délelőtt a Parlamentben folyik a magyar–szovjet tárgyalás a szovjet hadsereg kivonulásáról. Megállapodnak abban, hogy a tárgyalásokat este 22 órakor folytatják a tököli szovjet parancsnokságon.

• A nap folyamán több magyar katonai alakulat elfoglalja a kijelölt védelmi állásokat a főváros különböző pontjain.

• Este 22 órakor Tökölön a szovjet parancsnokságon letartóztatják a csapatkivonásról tárgyaló magyar küldöttséget, így Maléter Pál honvédelmi minisztert is.

• Kiküldött tudósítóként Budapestre érkezik Keijo Kylävaara és Simopekka Nortamo. Tíz napot töltenek az ostromlott fővárosban, először az Astoria Szállóból, majd a Brit Nagykövetségről küldve drámai hangú beszámolóikat.

• A Finn Hallgatói Önkormányzatok Szövetsége és a Szociáldemokrata Diákszövetség jótékonysági tömeg­ rendezvényt szervez a helsinki Messuhalliban.

1956. NOVEMBER 5. HÉTFŐ

1956. NOVEMBER 6. KEDD • A szovjet városparancsnok egész napos kijárási tilalmat rendel el Budapesten.

• A fegyveres felkelők egy része visszavonul, elrejtőzik, vagy megpróbál Nyugatra menni, más része felveszi a harcot a szovjet alakulatokkal.

• A rendőrség szétoszlatja a Finn Nemzeti Múzeum előtt gyülekező helsinki egyetemistákat, akik a magyar forradalom mellett készülnek tüntetni.

1956. NOVEMBER 7. SZERDA • Hajnalban, szovjet harckocsikon a fővárosba érkeznek a Kádár János vezette kormány tagjai, akik délután leteszik a hivatali esküt.

• Finn vezető politikusok és diplomaták a kényes finn– szovjet viszonyra való tekintettel részt vesznek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepnapján rendezett szovjet követségi fogadásokon.

• A Finn Nemzeti Színház Simo Penttilä Delaware című darabjának aznapi bevételét felajánlja a Vöröskereszt által koordinált gyűjtés javára.

• A Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzata a magyar forradalom melletti demonstrációként székháza homlokzatára kitűzi a gyászszalagos magyar zászlót.

KIRJALLISUUTTA AIHEESTA JAVASOLT IRODALOM

158 | Kirjallisuutta aiheesta

Aczél, Tamás – Méray, Tibor: The Revolt of the Mind. A Case History of Intellectual Resistance Behind the Iron Curtain. Frederick A. Praeger, New York 1959.

Csete, Örs: 1956 Budapest. Arcok és sorsok. Faces and Stories. Magyar Napló Kiadó, Budapest 1999.

Halmesvirta, Anssi – Nyyssönen, Heino: Unkarin kansannousu 1956. WSOY, Helsinki 2006.

Halmesvirta, Anssi: Unkarilaisia illuusioita ja reaalipolitiikkaa: vuoden 1956 kanasannosu Suomen Budapestin lähettiläiden silmin. Hungarologische Beiträge 11., Jyväskylän yliopisto, Jyväskylä 1998, 127‒138.

Hegedüs, Kálmán: Unkarin toinen historia. Alea-Kirja, Helsinki 1991.

Hihnala, Paula – Vehviläinen, Olli (eds.): Hungary 1956. Tampereen yliopisto, Tampere 1995.

Huotari, Juhani: Suomi ja Unkari 1956. Folia Hungarica 7., Castrenianumin laitokset ja Suomalaisugrilainen Seura, Helsinki 1994, 43–61.

Kolbe, Laura: Sivistyneistön rooli. Helsingin Yliopston Ylioppilaskunta 1944–1959. Otava, Helsinki 1993.

Kopácsi, Sándor: Unkarin murhenäytelmä. Kuinka vuoden 1956 kapina likvidoitiin. Kustannuspiste, Helsinki 1982.

Lipták, Béla: A Testament of Revolution. Texas University Press, Texas 2001.

Lomax, Bill: Hungary 1956. Allison and Busby, London 1976.

Luoto, Reima T. A.: Unkari 1956. Unkarin kansannousun tausta, tapahtumat ja seuraukset. Fenixkustannus oy, Espoo 2006.

Nyyssönen, Heino: Historia poliittisena argumenttina. Vuoden 1956 tulkinnat Unkarissa Kádárin ajasta monipuoluevaaleihin. Hungarologische Beiträge 10., Jyväskylän yliopisto, Jyväskylä 1997.

Pusztay, János (szerk./toim.): Ei kaadu! Nem bukik el! Finn költőknek az 1956-os forradalom tiszteletére írott versei. Suomalaisten runoilijoiden runoja Unkarin vallankumoukselle vuonna 1956. Berzsenyi Dániel Főiskola – Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ, Szombathely 2006.

Rainer, M. János: Imre Nagy - The Leader and Martyr of the Hungarian Revolution of 1956. ARP Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, Budapest 2006.

Rainer, M. János: Imre Nagy – A Biography. I.B. Tauris and Palgrave Macmillan, London – New York 2009.

Rostbøll, Erik: Budapest, marraskuun 1956. Karisto, Hämeenlinna 1957.

Selin, Sakari: Kapina joka kukistettiin. Sotapäiväkirja Budapestista 1956. Ajatus Kirjat, Helsinki 2006.

Varga, Domokos: Viestejä talvisodan Suomesta ja kansannousun Unkarista. Outi Hassi (toim. ja suom.), Kalevala Ystäväpiiri ja Unkarin kulttuuri- ja tiedekeskus, Budapest–Helsinki 2006.

Javasolt irodalom | 159

Bibó István: 1956. Szerk.: Szigethy Gábor. Holnap Könyvkiadó, Budapest 2003.

Békés Csaba – Kecskés D. Gusztáv: A forradalom és a magyar kérdés az ENSZ-ben, 1956–1963.

Magyar ENSZ Társaság, H.n. 2006.

Boros Géza: Emlékművek ’56-nak. 1956-os Intézet, Budapest 1997.

Csete Örs: 1956 Budapest. Arcok és sorsok. Faces and Stories. Magyar Napló Kiadó, Budapest 1999.

Dent, Bob: Budapest 1956. A dráma színterei. Európa Könyvkiadó, Budapest 2006.

Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Rubicon könyvek, Budapest 2006.

Fónay Jenő: Megtorlás. Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, Zürich 1983.

Fónay Jenő: Kálvária 1956. Szerzői magánkiadás, Budapest 1996.

Für Lajos: Bevérzett mámor 1956. Kairosz Könyvkiadó, Budapest 2006.

Gati, Charles: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris, Budapest 2006.

Hegedűs B. András (főszerk.): 1956 kézikönyve I–III. 1956-os Intézet, Budapest 1996.

Huotari, Juhani: 1956 – Finnország és Magyarország. In: Bak János (szerk.): Az 1956-os Intézet évkönyve II. Budapest 1993. 107–116.

Koltay Gábor – Wittner Mária: Életre ítélve. Szabad Tér Kiadó, Budapest 2012.

Nevakivi, Jukka: Kekkonen, a magyar ’56 és a finlandizáció kezdete. Hitel 2000/10. 38‒47.

Nyyssönen, Heino: Kádár, Kekkonen és a magyar 1956 emléke Finnországban. In: Rainer M. János – Somlai Katalin (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban. Budapest 2007. 356‒370.

Orbán Éva: Igazságot ’56-nak! Emlékőrző hitvallások I–III. Szent László Király Alapítvány, Budapest 2011.

Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956. Szerzői magánkiadás, Budapest 1992.

Pusztay János (szerk./toim.): Ei kaadu! Nem bukik el! Finn költőknek az 1956-os forradalom tiszteletére írott versei. Suomalaisten runoilijoiden runoja Unkarin vallankumoukselle vuonna 1956.

Berzsenyi Dániel Főiskola–Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ, Szombathely 2006.

Székelyhidi Ágoston (szerk.): Magyar ’56 I–II. Magyarok Világszövetsége 1956-os Bizottság, Antológia Kiadó, Budapest–Lakitelek 1996.

Szopori Nagy Lajos: A magyar forradalom értékelése a korabeli finn sajtóban. Hitel 1996/11. 9‒20.

Szopori Nagy Lajos: 1956 a magyarok „téli háborúja” volt. Helyszíni tudósítások a forradalomról a korabeli finn sajtóban. Hitel 1997/10. 68‒75.

Varga László (szerk.): 1956 – A forradalom kronológiája és bibliográfiája. Századvég Kiadó–Atlanti Kiadó–1956-os Intézet, Budapest 1990.

Zinner Tibor: A kádári megtorlás rendszere. Hamvas Intézet, Budapest 2001.

Lisätietoa Vuoden 1956 kansannousun osanottajat ja ulkomaalaiset avustajat -projektista ja Örs Cseten yhteystiedot löytyvät verkosta: www.1956.hu

Az 1956-os forradalom résztvevőit és barátait bemutató projektről több információt találhat valamint Csete Örssel kapcsoltba léphet itt: www.1956.hu

”Kaksi vuosikymmentä olen valo­ kuvannut budapestiläisiä vuoden 1956 vapaus­taistelijoita. Kuvausten ohessa olen keskustellut kuvattavien kanssa ja tallentanut heidän tarinoitaan.

2015 pääsin Suomeen, jossa kuvaustilanteen aikana onnistuimme yhdessä historioitsija Gábor Richlyn kanssa tallentamaan yksittäisiä tapauksia avun, ystävyyden sekä solidaarisuuden eri muodoista.

Haluamme kirjallamme kunnioittaa vuoden 1956 vapaustaistelijoita, kansannousun kukistumisen jälkeisen kurinpalautuksen uhreja sekä suomalaisia ystäviämme.” ” Két évtizede fotózom az egykori ötvenhatos budapesti fegyvereseket, s amíg fotózok, beszélgetek velük, és fotóalanyaim életútját is rögzítem.

2015‑ben Finnországba is eljutottam, ahol a fotózások alatt Richly Gábor történész közreműködésével sikerült egyegy gesztust, történetet is felidéznünk a segítség, a barátság, a szolidaritás változatos formáiból. A könyvvel az egykori fegyveresek, a megtorlás áldozatai és finn barátaink előtt kívánunk tisztelegni.”

– CSETE Örs

ISBN 978-952-291-303-6

KL 94.5