Issuu on Google+


© Herner Tünde, 2016 © Tanext Akadémia, Budapest, 2016 A könyv illusztrációit Herner Tünde készítette A köny megjelenését a Tanext Akadémia Támogatta.


Herner Tünde

A Sziget

Tanext Akadémia, 2016


Első nap

2016. 11. 15.

Nem szokásom feljegyzést írni, mégis most úgy éreztem, hogy muszáj valahogy a velem történteket dokumentálnom, mert egyre izgalmasabb az életem... Nos már rég óta kutatom a földrajzzal kapcsolatos tanulmányokat, mert szeretem megismerni a Földet. Mindig újra és újra egyre érdekesebb információkhoz jutok. Elolvastam minden Verne könyvet és kisgyermek korom óta ábrándozom arról, milyen jó lenne felfedezni egy új szigetet, még akkor is, ha éppen nem lenne nagy területe, vagy teljesen kopár lenne az egész. Mindig is tudtam, hogy egy nap majd megváltozik a jelenlegi unalmas történetem. Matt vagyok, Kaliforniában élek a szüleimmel, akik nagyon féltenek engem, ugyanis egyke vagyok. Idézem őket: „Nem akarjuk elveszteni a drága egy szem fiúnkat”. Egyébként 18 éves leszek, idén fogok végezni a gimnáziumban. Ma történt az eset, amely miatt most írom ezeket a sorokat. Megtaláltam fent a padláson egy régi, poros rádiót, ami ahogy a kezembe került, egyből behozott egy frekvenciát és ütemes hangokat kezdtem hallani. Mivel sokáig tanulmányoztam mindenféle jelet és kommunikációs eszközöket, ezért tudtam, hogy ez a ritmikus hang nem más, mint morzekód. Gyorsan papírért és egy ceruzáért siettem, hogy le tudjam írni az imént hallottakat. Amint lapra vetettem, rögtön fejteni is kezdtem, hogy megtudjam, vajon mit akarhatnak üzenni. Körülbelül 5 perc alatt meg is fejtettem a kód jelentését, ami nem más volt, mint egy koordináta. Először nem értettem, hogy vajon minek a koordinátája, aztán hirtelen bevillant. Azonnal odarohantam a térképeimhez, és behatároltam, hogy hol lehet az pont. Bármennyire is néztem, nem láttam semmi szárazföldet azon a területen. Elkezdtem gondolkozni és egyre több kérdés merült fel bennem. Vajon mi lehet ott? Talán egy felfedezetlen sziget? Egyáltalán ki küldte ezeket a jeleket?


Második nap

2016. 11. 16.

Tegnap éjjel nem tudtam aludni a sok megfogalmazott kérdéstől, ami már szétfeszítette a fejem. Folyton csak gondolkoztam és gondolkoztam, hogy vajon miért történhetett ez velem. Végül arra jutottam, hogy felkeresem ezt a titokzatos helyet. A szobámban éppen pakoltam be a szükséges dolgaim, amikor anyám lépett be a szobámba: − Mit csinálsz Matt? − kérdezte anya. − Elutazok − mondtam sóhajtva. − De hát hova és miért? − Láttam rajta, hogy egyre jobban kétségbe van esve. − Találtam egy furcsa üzenetet, amit feltétlenül meg kell keresnem, hogy honnan jött, valószínűleg egy felfedezetlen sziget! − Kisfiam, nem mehetsz el, nem akarjuk, hogy valami bajod essen! − Most már meglehetősen elcsuklott a hangja és éreztem, hogy nagyon félt. − De anya! Már 18 leszek, tudok vigyázni magamra! − mondtam magabiztosan. − Egyáltalán miért vagy te olyan biztos abban, hogy van is ott valami? − Egyszerűen csak érzem. − Anya furán nézett rám. − Ha ennyire biztos vagy az érzéseidben − sóhajtott − Hát menj. − Tényleg? Ennyi? − Igen, el kell fogadnom, hogy az én pici fiam felnőtt és követni szeretné az álmait! − mondta szomorúan − Viszont ígérd meg, hogy hamar haza jössz és épségben! − Megígérem. Ezzel anya rám mosolygott − bár láttam rajta azt, hogy egyáltalán nem boldog − és kiment a szobámból, én pedig tovább folytattam a pakolást a nagy utamhoz...


Harmadik nap

2016. 11. 17.

Reggel már indulásra készen voltam, amikor még bementem szüleimhez a nappaliba: − Indulok, ne aggódjatok értem, semmi bajom nem lesz − mondtam szüleimet nyugtatva. − Rendben kisfiam, várunk haza, nagyon vigyázz magadra! − mondták szinte kórusban. − Meglesz. Sziasztok! − és azzal a lendülettel kiléptem az ajtón és elindultam helikoptert bérelni. Egy nagy terepen rengeteg pilóta volt, akiket körbekérdeztem az utazásommal kapcsolatosan, de szinte mind ugyanazt mondták: − Jó napot! Szeretnék helikopterrel erre a helyszínre eljutni − mutattam a térképre. − Mi? Ide? − bökött a térképre a magas elég testes férfi. − Igen. Miért mi a probléma? − kérdeztem. − Hát fiatalember azon a környéken épeszű ember bizony nem jár! − mondta nevetve. − Ugyan miért? − nem értettem. − Mert aki egyszer elmegy oda, soha többé nem tér vissza a legendák szerint. − Hát rendben... azért köszönöm! Ám ez a férfi azt állítja, hogy nem lehet visszatérni. Én akkor is megpróbálom! Abban a pillanatban megláttam egy embert egy elavult helikopterrel. Egyből oda is mentem hozzá: − Elnézést! Vállal utazást? − kérdeztem − Hát persze fiam, hova kéne menni? − Ide − mutattam − viszont elég jól megfizetném. − Rendben − mondta, mire nem értettem. Ezek szerint ő nem hallotta a legendát. Rögtön bepakoltam a hátizsákom hátra az ülések mögé és


elindultunk. Körülbelül 6 órája utaztunk, amikor a térkép szerint már nem volt messze a kijelölt hely, mi mégis nem láttunk semmit. − Biztos jó fele jöttünk? − kérdeztem a pilótát. − Biztos Egyszer csak meghallottam, hogy dörög az ég. Gondoltam magamban, ennek nem lesz jó vége. Egyre csak közeledtünk az óriási vihar felé, mikor megszólaltam: − Forduljunk vissza! Forduljunk vissza! Nem hallja? Menjünk már! − kiabáltam idegesen. − Egyszerűen nem megy! − Mi nem megy? − kérdeztem furcsa arccal. − Ne-ne-nem én irányítom a kormányt! − Erre egyből odanéztem, mire elengedte a kormányt és láttam, hogy bizony tényleg magától mozog. − Csináljunk valamit, mert különben itt halunk meg! − mondtam most már nagyon feszülten. − De mit? Abban a pillanatban egy hatalmas tornádót láttam meg, ami egyre gyorsabban közeledett. − Látja? Tényleg meghalunk! − mondta a pilóta kétségbeesett hangon. − Hogyne látnám, hisz akkora, hogy szinte kiszúrja a szemem! Befog minket szippantani! − Én nem akarok meghalni! Nem tudtam, hogy mit tudnék csinálni, csak reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj, bár tudtam, hogy erre bizony nagyon kevés az esély. Nem kellett volna eljönnöm. Hallgatnom kellett volna arra a nagydarab férfira, aki a legendát mondta. Egyszerűen nem hiszem el. Amint újra megszólaltam volna, se kép se hang, elsötétült minden...


2016. 11. 18.

Negyedik nap Kinyitottam a szemem és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a homokban heverek és iszonyatosan fáj a fejem. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Nagy nehezen feltápászkodtam és nem hittem a szememnek. Egy hatalmas kőfal tárult elém amit benőtt a növényzet. Hátrafordultam és mögöttem pedig a tengert láthattam. Aztán megpillantottam a helikoptert. Na hát abból nem maradt sok. Az egész teljesen összetört, a szárnyai egészen más helyen hevertek, az ablakokról meg már csak nem is beszélek. Ahogy a megmaradt darabokat néztem, egyszer csak eszembe jutott a pilóta. Vajon hol lehet? Elkezdtem keresni, aztán észrevettem, hogy a homokban el volt terülve és a testét a part mosta. Gyorsan odarohantam hozzá: − Hé! Keljen fel! Túl éltük, ébredjen! − kiabáltam, de semmi reakció. Rögtön a keze felé nyúltam, hogy meg tudjam nézni a pulzusát. Nem éreztem. Gyorsan a mellkasához tértem, a kezemet összetettem és megkezdtem az újraélesztést. Tudtam, hogy egyszer még hasznos lesz az iskolában mutatott elsősegélyt nyújtó videó. Viszont bármennyire is próbálkoztam, nem lett semmi eredménye. Ez a férfi meghalt. Eléggé lehangolt a látvány, meg a tudat, hogy simán megtörténhetett volna velem is ez. Miután túltettem magam ezeken a gondolatokon, hirtelen kétségbe estem. Hogy fogok én most haza jutni? Egyáltalán hol vagyok? Aztán bevillant. Nekem innen küldték a jeleket! Kell lennie valahol valakinek. Elterveztem, hogy megkeresem azt a valakit. Csak hogy merre menjek? Hiszen hatalmas ez a sziget. Úgy döntöttem, hogy először is megpróbálok túl jutni a kőfalon, aztán meg majd meglátom, hogy mi van a túloldalon. Így hát megindultam a fal felé és keresni kezdtem egy bejárat féleséget. Ahogy sétáltam a fal mellett, megláttam bizonyos nyilakat a kőbe vésve. Gondoltam elkezdem követni. Egyre csak mentem és


mentem egyre távolabb a nyilakat követve, mikor rábukkantam egy vízesésre és azt vettem észre, hogy már annyit gyalogoltam felfelé, hogy teljesen más helyre kerültem, még pedig egy szakadék szélén álltam. Persze nem voltam annyira magasan. Azon gondolkoztam, hogy szerintem az egész sziget körbe lehet építve ilyen kőfallal. Mindegy. A rajzok szerint a vízesés mögé kéne mennem. Mivel más ötletem nem volt, hogy merre mehetnék, így folytattam az utam. Egyre közelebb kerültem a zuhataghoz, aztán végül odaértem. Láttam, hogy ez a kis szakadék pont mögé vezet így még vizes se leszek. Remek. Ahogy ott termettem, megtaláltam a befelé vezető utat. Átvergődtem magam nagy nehezen a sok inda és növény közt, aztán megdöbbentem. Egy óriási dzsungel volt előttem. Én még mindig szakadékon álltam, de most beláttam mindent. Hirtelen annyira megijedtem, hogy szinte felugrottam. Egy apró, bokámig érő furcsa lény állt mellettem. Fogalmam sincs milyen fajba tartozhat, vagy hogy egyáltalán micsoda. A kinézete, mint egy manó, csak óriási szemekkel, hegyes fülekkel és két pici szarvval rendelkezett. Egyébként egész aranyosan nézett ki és nem gondoltam, hogy ártalmas lehet, így megszólítottam: − Szia, beszéled a nyelvem? − Nyu-nyi-nyu-nyu-i − Ezek szerint nem − törődtem bele, mert bizony azért jó lett volna most valakivel beszélni. − Nyi-gugu-nyu-nyu Elkezdett ugrálni, a kezét rátette a lábamra és hirtelen elindult egy lefele vezető úton. Gondoltam, azt akarja, hogy kövessem, ezért utána rohantam. Hamar leértünk és betértünk a dzsungelba.


Már órák óta kolbászoltunk, aztán megláttam egy hatalmas szárnyas lényt, ami szerintem egy griffre hasonlított a legjobban, mégis a feje olyan volt, mint egy oroszláné. Megrémültem, mert ez az élőlény már veszedelmesebbnek látszott. A kicsi manó mégis arra felé indult és a kezével intett, hogy menjek: − Gugu! Lassan odalépkedtem, a manó pedig felmászott a szárnyas oroszlánra és megsimogatta, utána rátette az én kezemet is. Egyszer csak az ijesztő lény, hosszú kígyó nyelvével megnyalta a karomat. Furcsa érzés volt mondhatom, mégis nyugtató. Bár ez a nyalás lehetett volna az ízlelés része is, de szerencsére nem az volt. A manó azt akarta, hogy én is üljek fel az oroszlán hátára, így megtettem. Hirtelen óriási szárnyaival elkezdett csapkodni és felszálltunk a levegőbe. Ilyenben sincs az embernek minden nap része. Nagy előnynek láttam ezeket a segítségeket, mert azt gondoltam, hogy így hamarabb megtalálom azt aki küldte nekem a jeleket. Mondjuk bennem volt az az érzés is, hogy lehet most visznek vacsorára. Fél óra elteltével le ereszkedtünk a földre és hatalmas fű rengeteg volt előttem. Olyan volt, mintha hangya lettem volna. A fűszálak nagyjából 10 méter magasak lehettek. A szárnyas lény pillanatok alatt elhagyta a helyszínt. Kérdőn a manóra néztem: − Most akkor mi lesz? − Nyu-gugu-nyi-u – erre elkezdett ugrálva a rengeteg felé indulni. Követtem. Aztán újabb furcsa élőlényt pillantottam meg. Ez már olyan volt, mint valami rovar, csak körülbelül 5 méter magas. Mivel láttam, hogy a manó jóban van vele, így arra következtettem, hogy baj nem lehet. Hárman tovább mentünk, mire egy szúrós növényekkel teli területre érkeztünk. Nem tudtam elképzelni, hogy vajon itt hogyan megyünk tovább. Abban a pillanatban a rovar nagy csápjaival elkezdte letépni a tüskés részeket, ezáltal tovább tudtunk menni. Mire kiértünk a területről, egy óriási fát láttam meg, amin egy faház volt építve. Nagyon megörültem, mert már kezdett sötétedni és nem akartam fedetlen helyen aludni.


Mire megindultam, egyszer csak szúró, feszítő érzést éreztem a lábamban és hirtelen nagyon elálmosodtam. Pár másodperc után annyira elszédültem, hogy nem éreztem semmit és előttem újra sötét lett minden...

Ötödik Nap

2016. 11. 19.

Mikor kinyitottam a szemem nem láttam semmit csak homályos foltokat és iszonyatosan rosszul éreztem magam. Mintha elcsapott volna egy vonat. A végtagjaimat nem éreztem, nem tudtam mozgatni őket. Tehetetlen voltam. Egyszer csak meghallottam egy mély, férfi hangot: − Nemsokára elmúlik a méreg hatása, még időben ki lett húzva a nyíl a lábadból − mondta ez hang közvetlenül. Vegyes érzelmeim voltak. Megijedtem, mert ezek szerint volt egy nyíl a lábamban, – ami azért elég durva – de egyben volt bennem öröm és megkönnyebbülés is, mert már tudom, hogy ezen a szigeten nem én vagyok egyedül ember. Bár ez még nem jelenti azt, hogy ez a férfi nem lett itt kannibál és nem segít a többieknek a vacsora szerzésben. Egyre jobban kezdett javulni a látásom, észleltem a fényt, aztán már az alakokat is láttam. Egy ágyon feküdtem, mellettem egy asztal volt, előttem pedig egy hatalmas ablak, üveg nélkül, ami helyett viszont elég erős fa rács volt, amit ki-be lehetett hajtani. Valószínűleg a faházban lehettem. Elég jól nézett ki, és biztonságos volt, ahhoz képest, hogy a természet adta anyagokból lett készítve. − Látom már jobban vagy. Nos, hogy kerültél ide, erre a titokzatos szigetre? Nem hallottad a legendát? – kérdezte a hang, amihez miután odafordítottam a fejem, egy arcot is tudtam kötni. Ősz szakálla volt, ráncos bőre és egy kalapot viselt. Mintha Indiana Jones állt volna előttem idős változatban. – De, hallottam a legendát. Azonban a kíváncsiságom és a kalandvágyam győzött. – mondtam kissé megbánóan. Aztán eszembe


jutott valami, – Várj, nem te küldted a jeleket? – Milyen jeleket? – kérdezte. – Kaptam rádión keresztül egy morzekódot innen, a szigetről, ami nem más volt mint egy koordináta, amely ide vezetett! – Én ugyan nem küldtem semmiféle kódot. Nincs is rádióm! Ha lenne, nem lennék itt 60 éve... – aztán hirtelen elcsuklott a hangja, odarohant az asztalhoz és keresgélni kezdett. Nem tudtam mire vélni, mintha bevillant volna neki valami. Egyre csak pakolászott, mire megpillantottam valamit. Egy naplót! Még pedig egy az egyben ugyanolyan volt, mint az enyém. Jó ez lehet csak véletlen egybeesés. Mindegy is. – Mit keres? – kérdeztem, mert tényleg nagyon érdekelt. – Egy térképet. Azon vannak eddigi felfedezéseim a szigetről. – És most az mire kéne? – El kell mennünk a Khéntákhoz. – mondta, mire kérdőn néztem rá. – Hogy kikhez? Mikor? Még fel se bírok állni! És miért? – A Khénta egy itt élő faj, amely okosabb az embernél. Egyszer egyikük mentett meg. Ők hívtak ide. Nyugodj meg, nemsokára lábra fogsz tudni állni, ne rinyálj! – Jól van. Mit érdemes még róluk tudni? – Hatalmasak. Egy óriási templomban élnek, de már nincs sok belőlük. Akik vannak azok is már több száz évesek. Ők fogják elmagyarázni, hogy mi történik. – Rendben. De maga nem tudja? – Csak sejtem. Viszont most menj pihenni, mert nemsokára el kéne indulnunk! – Jó, de még egy kérdés... – Na mondd – sóhajtotta. – Maga hogy került ide? – Ugyanúgy, mit te. – mondta mire megdöbbentem. Hogy mi? Körülbelül egy-két órát aludtam, mire felkeltem már semmi bajom nem volt. Felkeltem az ágyból és megindultam a férfi felé: – Azt el is felejtettem kérdezni, hogy mi volt az ami lábon lőtt? – kérdeztem, mert bizony erről tényleg nem esett szó.


– Egy gonosz, éhes lény. Gondolom eddig csak jókkal találkoztál, mint Nyüsszivel, de vannak itt rossz szándékúak is – Nyüsszi? Az a kis manó? – kérdeztem, mert a nevét bizony nem tudtam. – Igen. Haza küldtem a családjához, pedig nagyon ragaszkodott hozzád. – mondta, mire elmosolyodtam. – Ohh, oké. – Mehetünk? – kérdezte lelkesen. – Igen, mehetünk. Már egy órája gyalogolhattunk, mire egy szakadékhoz értünk. Nem, nem ahhoz a szakadékhoz, ahonnan jöttem. Ez más volt. Olyan volt, mint egy híd, persze a földből és semmi kapaszkodóval. Lent egy folyó folyt, ami nem mellesleg elég mélyen volt. Nagy volt bennem a félelem, elő is jött a tériszonyom. Soha nem voltam még ilyen magasan. Az öreg ember elindult előttem. – Gyere, hamar átérünk! – mondta nyugtatóan, ami rám annyira nem hatott. Elkezdtem óvatosan lépkedni, mire megbotlottam. Egy pillanatra azt hittem, hogy meghalok, de egy kéz elkapott. – Köszönöm – mondtam hálásan a férfinak. Tovább mentem, végül sikerült átjutnom.


Egy sűrű erőbe tértünk, de már egészen sötét volt. Hirtelen a fák levelei elkezdtek kéken világítani. A látvány bámulatos volt. – Na mit szólsz Matt, milyen pihenő helyre hoztalak? – mondta nevetve. Én megtorpantam. – Gyönyörű bizony. De maga a nevem honnan tudja? Nem emlékszem, hogy említettem volna! – vontam kérdőre, mert ez meglepett. – A táskádon volt rajta egy címkén. – mondta határozottan, de én akkor is úgy gondoltam, hogy valamit titkol előlem. – Jó – sóhajtottam, mire megpillantottam pici fénylő pontokat, amik egyre közelebb jöttek. Olyanok voltak mint a szentjánosbogarak, csak a szivárvány minden színében pompáztak. Gondolom az útitársam látta rajtam, hogy figyelem őket értetlenül: – Azok tündérek. Biztosítják a jó álmokat és a nyugalmat. – Szépek – mondtam mire lefeküdtem a fűbe, ami mellesleg zölden világított és a virágok is. Egy fa törzsénél, a folyó mellett tértünk nyugovóra, mely türkiz kéken ragyogott, a halak is mind neon fényűek voltak. A nád rózsaszín volt. Úgy éreztem magam, mint egy mesében. – Maga szerint is olyan, mint egy álom? – Igen, azonban az álomnak csak ez a része szép. Ebben volt is igazság, mert bizony eddigi napjaim során most éreztem magam a legnagyobb biztonságban. Alig telt el pár perc és máris lecsukódott a szemem és mély alvásba kezdtem.


2016. 11. 20,

Hatodik nap Arra ébredtem, hogy kis fekete, gombóc alakú lények nyalogatnak. Nagyon cukik voltak, csak hogy olyan érdes nyelvük volt, hogy szinte már bőr alig maradt a kezemen. Gyorsan megpróbáltam elhessegetni őket, de abban a pillanatban elvörösödött a szemük, a hátukból szúrós tüskék nőttek ki, és foguk is hegyes lett. A mesebeli világból mintha átcsöppentünk volna horrorba. Elég nagy félelem töltött el, még így is, hogy nagyjából akkorák voltak, mint egy sün. Ezek a kis szörnyek egyre mérgesebbek voltak, mire én úgy döntöttem, hogy elkezdek futni. Meg is indultam, de ahogy léptem volna egyikük csúnyán megharapta a lábam. El nem tudom mondani, hogy mennyire fájt. Egyszerre égő, és zsibbadó érzés volt. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy már a földön heverek, és egyre homályosodik el előttem minden, azonban annyit még láttam, hogy egy óriási alak söpri el az apró, bár veszélyes teremtményeket... Amikor feleszméltem, akkor ismét más helyszínen találtam magam. Éljen. Azonban ez egy hatalmas épület volt, a tetejét alig láttam. Tele volt belül növénnyel, és fáklyákkal. Eszembe jutott az öreg ember. Ott feküdt mellettem, még eszméletlenül. Megpillantottam valamit. Valami nagyon érdekeset. A lába ugyanis vérzett, mégpedig egy az egyben ott, ahol nekem. Szegényt ezek szerint ugyanúgy harapták meg. Furcsa, de hát nem ez volt a legnagyobb gondom. Az viszont még furább volt, hogy sokkal, de sokkal idősebb volt, mint mikor megismertem. Nem értettem. Ennyi idő alatt hogy? Eszembe jutott valami. Lehet nem is eszméletlen, hanem halott! Gyorsan odapattantam a földön heverő testéhez és a pulzusát kezdtem nézni. Semmi. Ezek szerint már nem él. De vajon a harapástól? Nagyon rossz érzés töltött el. Abban a pillanatban egy mély hümmögést hallottam meg. Hátra néztem. A látvány hátborzongató volt. Két termetes, körülbelül 15 méter magas, emberhez hasonlító entitás állt előttünk. Csak éppen a


füleik a combjukig értek, amik hegyesek voltak akár a manóé, csak lógtak. – Üdvözöllek Matt látom megérkeztél sikeresen, nos örvendek – mondta ez az óriás. – Üdv. Igen, itt vagyok. Szintén örvendek. Azonban azt mondja már el nekem, hogy mégis mi a francért hívott ide... – mondtam ki, mert már tényleg elegem volt a tudatlanságból. – Tehát. Igen, ide hívtunk téged. Muszáj volt az utóbbi bukásod után... Azonban nem rád számítottunk – mondta mire megdöbbentem. Egyből reagáltam is. – Hogy milyen bukásom? – fakadtam ki. Egyébként még matekból se állok bukásból. – Az öreg ember nem is mondta? – nevettek mindketten. – Nem – Nos, akkor nehezebb lesz, mint gondoltam... Szóval, te már jártál itt 60 évvel ezelőtt. Ide hívtunk ugyanúgy, mint most. Segítségre volt szükségünk, mert a szigetünk kész volt összeomlani. Az állt a jóslatban, hogy csak is egy ember menthet meg minket. Mégpedig úgy, hogy teljesíti a 3 próbát, és legyőzi az ősi legendás gonosz teremtményt, aki itt, a szigeten elbújva él. Sikerült a 3 megpróbáltatáson átjutnod, azonban a sárkánynál elbuktál. Megrémültél, és elfutottál. Azt mondtad, hogy nem vagy erre képes. Találtál egy faházat, amiben ott is maradtál. Cserben hagytad a szigetünket, aminek már csak pár órája volt hátra. Így kiterveltük azt, hogy létrehozunk a sziget felett egy idő burkot, ami segített ahhoz, hogy időt nyerjünk. Eltelt 60 év. Úgy voltunk vele, hogy megkeressük a tökéletes embert ezalatt a plusz idő alatt. De másképp sült el, mint gondoltuk. Az idő rendszer teljesen felbomlott és egy nap 10 évnek számított. Gyorsan elkezdtük küldeni a jeleket a rádión keresztül, de amint megérkeztél újra, rájöttünk, hogy bizony az időt nem lehet kifürkészni. Aminek meg kell történnie, az meg fog. – mesélte el, mire én egészen fal fehér lehettem. Ezt nem hiszem el! Teljesen megmerevedtem. – A-a-kkor ez azt jelenti, hogy valójában az az idős férfi, mindvégig én voltam?


– Pontosan. Csak egy másik idősíkban. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész. Ott feküdt mellettem, vagyis tulajdonképpen ott feküdtem saját magam mellett. Ez elég hülyén hangzik. Alig tudtam felfogni. Hogyan létezhet egyáltalán ilyen? Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, mégis most csak egyet tettem fel: – Hogy juthatok haza? – kérdeztem kétségbeesett hangon. – Ami azt illeti elméletileg sehogy. Mivel már 68 éves vagy, holnap pedig már 78, ezért tulajdonképpen ugyanaz történt és fog történni, mint akkor, mikor előzőleg hívtunk. Nem fogod legyőzni a sárkányt, és itt fogsz ragadni. Nemsokára az idő gyorsasága miatt meghalsz, ahogy tegnap éjjel az előző éned. Hacsak nem hozzuk meg azt az áldozatot, hogy levesszük az idő burkot a sziget felől. De ugyan miért tennénk meg? Akkor lényegében te visszakapnád a fiatal éned, azonban ugyanúgy távoznál az élők sorából, mert a sziget megszűnne létezni ezáltal az itt tartózkodóak is. Vagyis nem tudsz semmit tenni. Felesleges idő pazarlás. A mi varázslatunk pedig nem terjed el addig, hogy az idővel szembe tudjunk szállni. A szigetnek ez a sorsa, ahogy neked is. – mondta mire olyan érzés töltött el, mint még soha. A tudat, hogy nemsokára meghalok, borzalmas volt. – Akkor most mit csináljak? – kérdeztem, mert nagyon tehetetlennek éreztem magam. – Nem tudsz semmit, csak várni. Várni, hogy a sziget megsemmisüljön. – Rendben... – zártam le ezzel a beszélgetést. Nagy volt bennem a félelem, hisz mindig is rettegtem a haláltól. Most ez nekem nagyon hirtelen jött. Túl sok információhoz jutottam, és ez annyira zavar, hogy el nem tudom mondani. Fogalmam se volt még 6 napja, hogy ez vár rám. Nem tudtam, hogy hova menjek, mit csináljak. Úgy döntöttem, hogy maradok a templomban, legalább kint addig se lehet bajom. Mondjuk úgyis tök mindegy. Holnap meghalok. Vége az életemnek. Minden hiába való volt. A gondolataimban nagyon elmerültem és a bambulásom során csillogó fényt láttam az épület másik végében. Az a fény a nap volt,


ami egy tükörről verődött vissza. Odasétáltam. Ahogy belenéztem megborzongtam. Ráncos volt a bőröm, és ősz szakállam volt. Vagyis úgy néztem ki, mint az öreg ember akivel találkoztam. Mivel ugye ő én voltam. Rémes volt megöregedni 6 nap alatt. Már több órája merenghettem és sétálgathattam ide-oda, mikor észrevettem, hogy már este van. El pazaroltam az utolsó napom! Amint éjfélt üt az óra vége. Oda siettem az bölcs óriásokhoz: – Elnézést. Mennyi az idő? –kérdeztem remegő hanggal. – 23:40 – mondták mire meglepődtem. Hogy telhetett el ilyen gyorsan az idő? 20 perc? Az nagyon kevés... Arra jutottam végül, hogy megpróbálom felhívni az édesanyám, hátha itt van térerő. De nem volt. Mégis miért lenne. Az utolsó perceimet azzal töltöttem, hogy a családomra gondoltam, és arra, hogy jobban kellett volna rájuk hallgatnom. Jobban kellett volna velük törődnöm. Nem kellett volna folyton kimaradnom a beszélgetésekből. Több időt kellett volna rájuk fordítanom, és nem azt kutatnom ami végül ide hozott. De hát honnan is tudhattam volna? Azt hittem, majd sikerül felfedeznem egy új szigetet, amivel majd szerepet kaphatok a történelemben. Azonban nagyon nem így történt. Tönkre tettem mindent. Mikor ezeket a szavakat mondogattam magamban, egyszer csak egy villanást láttam, utána már nem érzékeltem semmit... Izzadtan és lihegve keltem fel. Ahogy körbenéztem a padláson találtam magam, az író asztalnál. Ezek szerint álom volt. Egy nagyon valósághű rossz álom. Nagyon megkönnyebbültem. Már keltem volna fel a székből, amikor meghallottam valamit:

A rádióból ütemes hangok kezdtek el szólni...


Felelős kiadó Tanext Akadémia 1107, Budapest, Üllői út 132. www.tanext.hu Borítóterv: Herner Tünde Szöveget lektorálta: Tiszolczi Orsolya Felelős szerkesztők: Dorsánszki Adrienn, Németh Nóra



Sziget