Page 1


2


JOHN MILTON     SÁTÁN  TALPRA  SZÓLÍTJA  LÉGIÓIT    

(ELVESZETT PARADICSOM,  I.  242-­‐330.)                         Dunajcsik  Mátyás     fordítása  ritmikus  prózában

3


„Ez volna  hát  a  tájék,  a  föld,  a  légkör”,  szólt  

az elveszett  Arkangyal,  „ez  volna  székhelyünk,   melyre  most  a  Mennyek  Országát  el  kell,  hogy   cseréljük?  Az  égi  fényt  e  gyászos  félhomályra?     Legyen   hát,   hiszen   ki   most   a   teljhatalmú   Úr,   csak   ő  ítélhet,   rendelkezhet  arról,   mi   lesz   a   legjobb:   és   annak,   kit   egyenlővé   tett   az   értelem,   a   nyers   erő   pedig   megannyi   egyenlő   társ   fölé   emelt,   a   legjobb   minden   bizonnyal   az,   ha  Tőle  minél  távolabb  távolabb  kerül.     Búcsúzom  hát  tőletek,  vidám  mezők,  hol  a   boldogság   örök   tanyát   ütött!   És   üdv,   iszony!   Üdvözlet,  alvilági  táj!  Üdv,  legmélyebb  Pokol  –   fogadd   hát   új   urad,   kinek   gondolkodását   se   más  tér,  se  más  idő  nem  változtatja  meg.  Mert   a   gondolat:   hely   önmagában   is,   és   éppúgy   képes   saját   körén   belül   Pokolból   Mennyet,   mint  Mennyből  Poklot  támasztani.    

4


„Is this  the  region,  this  the  soil,  the  clime,”   Said  then  the  lost  Archangel,  „this  the  seat   That  we  must  change  for  Heaven?—  this  mournful  gloom   For  that  celestial  light?  Be  it  so,  since  he   Who  now  is  sovereign  can  dispose  and  bid   What  shall  be  right:  farthest  from  him  is  best   Whom  reason  hath  equalled,  force  hath  made  supreme   Above  his  equals.  Farewell,  happy  fields,   Where  joy  for  ever  dwells!  Hail,  horrors!  hail,   Infernal  world!  and  thou,  profoundest  Hell,   Receive  thy  new  possessor—one  who  brings   A  mind  not  to  be  changed  by  place  or  time.   The  mind  is  its  own  place,  and  in  itself   Can  make  a  Heaven  of  Hell,  a  Hell  of  Heaven.  

5


Mit számít,   hol   vagyok,   ha   én   maradtam,   ki   voltam   és   leszek:   minden,   csak   nem   alsóbbrendű   annál,   akit   fölém   csak   villámfény   emelt.     Itt   végre   szabadok   leszünk;   a   Mindenható   nem   önnön   kedvére   építette   ezt   a   tájat,   így   irigy   hatalma   innen   nem   űz   tovább:   itt   békén   uralkodhatunk,   s   ha   választanom   kell,   én   azt   mondom:   uralkodásra   vágyni   tiszteletreméltó   szenvedély,   akár   az   Alvilágban   is:   és   éljek   inkább  

úrként

a

Pokolban,

mint

a

Mennyországban szolgaként.   De  hogyha  így  állunk,  miért  is  hagynánk  hű   barátainkat   és   megannyi   szövetségesünket,   a   vesztett   csatában   fegyvertársainkat,   hogy   így   feküdjenek   halálra   váltan   tovább   az   elfelejtett   tó   vizén,   s   miért   ne   hívjuk   őket   össze,   hogy   megosszuk  

egymással

új,

boldogtalan

lakóhelyünket, s   az   összetrombitált   sereggel   még   egy   próbát   tegyünk,   meglátni:   mit   nyerhetünk   vissza   még   a   Mennyből,   s   mit   veszíthetünk  még  itt,  az  Alvilágban?”    

6


What matter  where,  if  I  be  still  the  same,   And  what  I  should  be,  all  but  less  than  he   Whom  thunder  hath  made  greater?  Here  at  least   We  shall  be  free;  th'  Almighty  hath  not  built   Here  for  his  envy,  will  not  drive  us  hence:   Here  we  may  reign  secure;  and,  in  my  choice,   To  reign  is  worth  ambition,  though  in  Hell:   Better  to  reign  in  Hell  than  serve  in  Heaven.   But  wherefore  let  we  then  our  faithful  friends, Th'  associates  and  co-­partners  of  our  loss,   Lie  thus  astonished  on  th'  oblivious  pool,   And  call  them  not  to  share  with  us  their  part   In  this  unhappy  mansion,  or  once  more   With  rallied  arms  to  try  what  may  be  yet   Regained  in  Heaven,  or  what  more  lost  in  Hell?”

7


Így szólt   a   Sátán;   és   így   felelt   rá   Belzebub:   „Vezére   fénytől   szikrázó   seregnek,   mit   senki   más,  csupán  a  Mindenható  volt  képes  eltiporni!   Ha  egyszer  meghallják  a  hangodat,  mely  annyi   félelem   s   veszély   között   volt   reményük   élő   záloga  –  s  melyet  nem  egyszer  hallhattak  ők  a   legszélsőségesebben  

tomboló

csaták

vészterhes határán  zengeni,  mint  legbiztosabb   rohamra   hívó   jelet   –,   nem   kétséges,   hogy   új   erőt  és  bátorságot  önt  beléjük,  feküdjenek  bár   most   szűkölve,   bénán   a   lángoló   tavon,   ahogy   mi   nemrég,   a   döbbenettől   lenyűgözötten   –   s   nem   is   csoda,   hisz   oly   gyilkos   magasból   hulltunk  mind  alá!”   Ám  alig  fejezte  be,  a  legfőbb  ördög  már  javában   indult   a   part   felé,   hátára   vetve   lomha   pajzsát,   mi   súlyos   volt,   éterben   edzett,   hatalmas   és   kerek.    

8


So Satan  spake;  and  him  Beelzebub   Thus  answered:—  „Leader  of  those  armies  bright   Which,  but  th'  Omnipotent,  none  could  have  foiled!   If  once  they  hear  that  voice,  their  liveliest  pledge   Of  hope  in  fears  and  dangers—heard  so  oft   In  worst  extremes,  and  on  the  perilous  edge   Of  battle,  when  it  raged,  in  all  assaults   Their  surest  signal—they  will  soon  resume   New  courage  and  revive,  though  now  they  lie   Grovelling  and  prostrate  on  yon  lake  of  fire,   As  we  erewhile,  astounded  and  amazed;   No  wonder,  fallen  such  a  pernicious  height!”     He  scarce  had  ceased  when  the  superior  Fiend   Was  moving  toward  the  shore;  his  ponderous  shield,   Ethereal  temper,  massy,  large,  and  round,   Behind  him  cast.

9


A széles  tárcsa  úgy  lógott  a  vállán,  akár  a   Hold,   melynek   golyóját   a   toszkán   mester   vizsgálja  

éjjelente

távcsövén

az

Arno

völgyében, Fiesole   csúcsain,   hogy   felderítse   foltos   felszínének   ismeretlen,   új   vidékeit,   folyóit   és   hegyláncait.   Lándzsája   –   melyhez   mérve   könnyű   pálca   volna   még   a   legsudárabb   fenyő   is,   melyet   norvég   hegyekről   vágtak   ki   holmi   óriás   zászlóshajónak   árbocul   –,   az   támogatta   ingó   lépteit,   ahogy   keresztülvágott   az   égő   homokkövön   (mi   oly   különböző   volt   a   Menny   azúr   lépcsőitől),   miközben   tűzzel   boltozott,   perzselő   vihar   csapkodta   oldalát   fájdalmasan.   De   ő   kitartott,   amíg   a   lángra   lobbant   tenger   partjához   nem   ért,   és   meg   nem   szólította  légióit  –  az  angyalforma  lényeket,  kik   úgy  feküdtek,  sűrűn,  mintegy  bűvöletben,  akár   a   dús   avarlepel,   mely   ősszel   elborítja   Vallombrosa   vízmosásait   az   etruszk   lombok   árnyas  rejtekén;    

10


The broad  circumference   Hung  on  his  shoulders  like  the  moon,  whose  orb   Through  optic  glass  the  Tuscan  artist  views   At  evening,  from  the  top  of  Fesole,   Or  in  Valdarno,  to  descry  new  lands,   Rivers,  or  mountains,  in  her  spotty  globe.   His  spear—to  equal  which  the  tallest  pine   Hewn  on  Norwegian  hills,  to  be  the  mast   Of  some  great  ammiral,  were  but  a  wand—   He  walked  with,  to  support  uneasy  steps   Over  the  burning  marl,  not  like  those  steps   On  Heaven's  azure;  and  the  torrid  clime   Smote  on  him  sore  besides,  vaulted  with  fire.   Nathless  he  so  endured,  till  on  the  beach   Of  that  inflamed  sea  he  stood,  and  called   His  legions—Angel  Forms,  who  lay  entranced   Thick  as  autumnal  leaves  that  strow  the  brooks   In  Vallombrosa,  where  th'  Etrurian  shades   High  over-­arched  embower;    

11


vagy mint   a   rengeteg   sás,   mi   felvetődött   a   víz   színére,  mikor  szilaj  szelekkel  ostorozta  Orion   a   Vörös-­‐tenger   partvidékeit,   hullámsírjába   hajtva   Memphis   lovashadát   s   vezérüket,   Busirist,   miközben   aljas   gyűlölettel   üldözték   Gósen   népét,   amíg   ezek   a   biztos   partról   nézhették  a  tengerárban  úszó  holttesteket,  s  a   sok   törött   kerékű   harckocsit.   Száműzve,   elveszetten   így   feküdtek   ők   a   víz   színén,   letaglózottan  a  szörnyű  változástól.     Sátán   olyan   hangosan   kiáltott,   hogy   megzengett  

belé

az

alvilági

mélység:

„Hatalmasságok, harcos  hercegek,  a  Mennybolt   színe  és  virága  –  mi  egykor  tiétek  volt,  s  most   elveszett,   ha   ily   megrázkódtatás   lesújthat   halhatatlan   szellemlényeket!   Vagy   ezt   a   tájat   választottátok  

végső

nyughelyül,

hogy

elpihenjen itt   a   harc   hevében   megfáradt   erényetek?   Oly   könnyű   volna   itt   az   álmotok,   mint  egykor  volt  a  Mennyek  lágy  ölén?      

12


or scattered  sedge   Afloat,  when  with  fierce  winds  Orion  armed   Hath  vexed  the  Red-­Sea  coast,  whose  waves  o'erthrew   Busiris  and  his  Memphian  chivalry,   While  with  perfidious  hatred  they  pursued   The  sojourners  of  Goshen,  who  beheld   From  the  safe  shore  their  floating  carcases   And  broken  chariot-­wheels.  So  thick  bestrown,   Abject  and  lost,  lay  these,  covering  the  flood,   Under  amazement  of  their  hideous  change.     He  called  so  loud  that  all  the  hollow  deep   Of  Hell  resounded:—„Princes,  Potentates,   Warriors,  the  Flower  of  Heaven—once  yours;  now  lost,   If  such  astonishment  as  this  can  seize   Eternal  Spirits!  Or  have  ye  chosen  this  place   After  the  toil  of  battle  to  repose   Your  wearied  virtue,  for  the  ease  you  find   To  slumber  here,  as  in  the  vales  of  Heaven?  

13


Vagy eskü   köt,   hogy   ily   gyalázatos   helyzetben   istenítsétek   tovább   a   Győztest,   ki   most   elégedetten   szemléli   föntről,   hogy   hánykolódik   száz   meg   száz   kerub,   szeráf   a   mocskos   árban,   megannyi   szétszórt   harci   jelvény   és   fegyver   között,   amíg   a   Mennybolt   ajtajánál   szélsebes   kopói   észre   nem   veszik   döntő   előnyüket,   s   el   nem   taposnak,   míg   itt   fekszünk   letörten,   vagy   villámnyalábjaikkal   le   nem   szögeznek   majd   a   tófenékre?  Ébredjetek,  talpra,  vagy  maradjatok   bukottak  mindörökre!”  

14


Or in  this  abject  posture  have  ye  sworn   To  adore  the  Conqueror,  who  now  beholds   Cherub  and  Seraph  rolling  in  the  flood   With  scattered  arms  and  ensigns,  till  anon   His  swift  pursuers  from  Heaven-­gates  discern   Th'  advantage,  and,  descending,  tread  us  down   Thus  drooping,  or  with  linked  thunderbolts   Transfix  us  to  the  bottom  of  this  gulf?   Awake,  arise,  or  be  for  ever  fallen!”  

15


Jánosy István  fordítása:     „Ez  hát  a  táj,  az  éghajlat,  a  föld  –   Szólt  a  bukott  főangyal  –,  mit  cserébe   nyertünk  a  Mennyért,  borongó  homályt   égi  sugár  helyett?!  Legyen,  ha  Az,   ki  most  a  »Fenség«,  rendel  és  parancsol,   mind  kedve  támad.  Annál  jobb,  minél   messzebb  tőle,  ki  ész  szerint  egyenlő,   csak  kénye  dobta  egyenlők  fölé.   Búcsúzunk,  ó,  örök  öröm-­‐mezők!   Üdv,  Alvilág!  Iszony  s  te  Vég-­‐Pokol!   Fogadd  be  új  urad,  kinek  szivét   nem  változtatja  meg  hely  és  idő.   E  szív  önnön  helye,  és  benne  támaszt   Pokolból  Mennyet  és  Mennyből  Pokolt.   Mit  számit,  hol,  ha  ugyanaz  vagyok?   Legyek  akármi,  de  kisebb  Nála  nem,   kit  nagyobbá  csupán  villáma  tett.   Itt  végre  szabadok  leszünk.  Az  Úr  itt   mit  plántált,  nem  irigyli  meg  –  nem  űz  el.   Uralmunk  biztos  itt,  s  az  uralom    

16


megéri, mégha  Pokolban  is!   Inkább  a  Pokolban  úr,  mint  szolga  Égben…   De  mért  hagynánk  hites  barátainkat,   bukásunk  cimboráit  így  heverni   merülve  Feledés  tavába,  mért   ne  hívjuk  őket,  s  osszuk  meg  velük   e  nyomorú  lakot,  vagy  újra  még   tegyünk  próbát,  mit  nyerhetünk  a  Mennyben   új  fegyverrel,  s  mit  veszthetünk  a  Pokolban?”     Szólt  Sátán.  Felelt  néki  Belzebub:   „Fényes  hadak  vezére,  melyeket   leverni  csak  az  Úr  tudott,  ha  egyszer   meghallják  szózatod:  félszben,  veszélyben   reményük  kedves  zálogát,  amit   a  végső  vészben  hallottak,  csaták   dühödt  kockázatán,  a  támadásban   legbiztosabb  jelükként  –  új  erőre,   merszre  kapnak  megint,  feküdjenek  bár   lesúnyva,  elterülve  ott  a  tűz-­‐   tóban,  hol  bódultan  elébb  mi  is…   Nem  is  csuda,  ha  íly  magasbul  estek!”  

17


Alig némult,  indult  a  part  felé   a  legfőbb  Ellen,  a  hátára  dobva   nehéz,  kerek,  nagy  égi-­‐acélu  pajzsát:   roppant  keréke  ugy  csüngött  a  vállán,   mint  Hold,  melynek  körét  a  távcsövében   szemlélte  este  a  toszkán  tudós   Val  d'Arnóban,  Fiesole  csucsán,   foltos  körén  új  földeket,  folyót,   hegységet  hátha  fölfedezne.  Nyársán   –  órjáshajó  fő  árbocául  a   norvég  hegyen  levágott  legnagyobb   fenyő  e  mellett  könnyü  pálca  volna!  –   támaszkodott  Sátán  a  lángoló   márgán  botolva  (hej,  nem  így  haladt   az  Ég  azúrján!);  kínnal  gyötri  még   a  tűzzel  boltozott,  aszaló  idő.   Mégis  kitart,  míg  ott  nem  áll  az  égő   tó  partján,  s  megkiáltja  légióit:   angyalokat,  kik  fekszenek  büvölten,   sürűn  egymáson,  mint  az  őszi  lomb   vallombrosai  csermelyen,  hol  etruszk   lombok  borulnak  árny-­‐lugasba;    

18


vagy árba  szórva  sás,  ha  Orion   veri  a  Vörös-­‐tengert  tűzviharral,   hol  hullám  ölte  Busirist  s  a  memphis-­‐   vitézeket,  hol  álnokul  megűzték   Gósen  lakóit,  kik  az  oltalom-­‐   partról  nézték  hulláik  hánykodását   s  tört  hadszekér-­‐kerékük.  Íly  sürűn   feküsznek  ők  az  áradást  borítva,   némulva  szörnyü  változásukon.     Kiált,  s  a  Pokol  kongó  mélye  vissza-­‐   csöngi  szavát:  „Hatalmak,  hercegek,   virágai  az  Égnek,  mely  tiétek   volt  egykor,  s  most  veszett!  Íly  döbbenet   megrázhat  örök  lényeket?  Vagy  e   helyet  szemeltétek  ki  hac  nyügén   fáradt  erénytek  elnyugosztani,   s  nem  égi  völgyben?  Esküt  tettetek   tán,  hogy  imádjátok  ilyen  nyomorban   a  Győztest,  őt,  ki  nézi  most,  miképp   fetreng  az  árban  kherub  és  szeráf   szórt  zászlóval,  fegyverrel,  míg  az  Ég-­‐    

19


kapukból gyors  kopói  észbevéve   előnyüket,  leszállnak,  eltapodnak   minket,  így  hervadókat,  vagy  nyaláb   villámokkal  löknek  az  Ár  alá…?   Ocsúdjatok,  vagy  bukjatok  örökre!”  

20

Sátán talpra szólítja légióit  

John Milton: Sátán talpra szólítja légióit (Elveszett Paradicsom, I. 242-330.) Dunajcsik Mátyás fordítása ritmikus prózában, valamint Jánosy...

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you