__MAIN_TEXT__

Page 1

MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

MICRO AETHER 2016 SZEPTEMBER - OKTÓBER

*** A MICRO AETHER A THE BLACK AETHER - Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin INGYENES, HAVONTA MEGJELENŐ AMATŐR KIADVÁNYA RÉSZLETES INFORMÁCIÓ:

WWW.THEBLACKAETHER.COM *** CREATIVE COMMONS CC-BY-NC-ND-4.0

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

TARTALOM: ELŐSZÓ TEST A MÉLYBŐL ÍRTA: DAJKA GÁBOR

LIDÉRCFÉNY A MÉLYSÉGBEN ÍRTA: COTTER BLACKSTONE

CSILLAGHULLÁS IRTA: SÜTŐ FANNI

A SZERELEM GYERMEK ÍRTA: VIDRA GYULA

TALÁLKA A FÉLVÉRREL ÍRTA: SZABADI DÁVID

AZ UTOLSÓ METRÓ ÍRTA: DAJKA GÁBOR

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

ELŐSZÓ A változás, a fejlődés nagyon fontos, alappillére a The Black Aether minden egyes kezdeményezésének. A projektek alakulnak, hogy felvegyék végleges formájukat, elérjék céljukat, kiszolgálják az igényeket. Azonban ez a változás minden esetben egy hosszabb folyamat, hisz az alkotóknak is formálódniuk kell, magukénak kell tudniuk érezni a változást. A Micro Aether is folyamatosan változik, a jövőben kizárólag olyan rövid történetek fognak megjelenni az ebookban, amik kifejezetten, mondhatni szorosan kapcsolódnak H. P. Lovecraft adott hónapban kiemelt novellájához. Biztos vagyok benne, hogy ez a megkötés nem korlátozza az írókat, hisz H. P. Lovecraft munkássága olyan sokrétű, történeteiben rejlő filozófiai elvek, fizikai tények és felvetések továbbvitele, boncolgatása végtelen számú lehetőséget biztosít az alkotóknak. Bízom benne, hogy mindenki megérti a változás fontosságát és igazi célját, ami közelebb fog vinni minket Lovecraft szellemiségéhez. Azért hoztuk létre a Micro Aethert, hogy kitöltse azt a várakozási időt, amíg megjelenik az újabb nyomtatott Black Aether magazin, azért, hogy várakozás, sorban állás közben a rövid történetek kizökkentsenek a hétköznapokból, és természetesen azért, hogy inspiráljanak a magyar amatőr írók írásai. Felmerül a kérdés, miért van szükség még egy kezdeményezésre a Black Aether magazin mellett? Azért, mert van jó pár olyan írás ami nem kerülhetett bele a nyomtatott magazinba, túl rövid, vagy pedig tartalmilag nem felelt meg az elvárásoknak. Azért mert teret kell biztosítani a szárnyukat még éppen csak próbálgató amatőr íróknak. Azért, mert nagyon sok író van, aki kifejezetten ilyen rövid történeteket ír, amik viszont – technikai okokból – ritkán jelennek meg magazinokban. Azért, mert Lovecraftből és weird történetekből sosem elég! Azért, mert kell az inspiráció, kellenek a friss gondolatok. Őszintén remélem, hogy ezzel az újabb kezdeményezésünkkel legalább egy kicsit is hozzájárulunk ahhoz, hogy elindulj, vagy újra rálépj az alkotás sikerekkel kikövezett útjára. Tomasics József

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

TEST A MÉLYBŐL ÍRTA:

DAJKA GÁBOR

Korábban sosem fordult elő velem, hogy rettegtem volna a lábaim alatt szétterülő, iszonyatos mélységtől. Pár napja azonban a dolgok furcsa irányt vettek, és azóta förtelmes, jéghideg, zsigeri borzongás fut végig a gerincemen már csak attól, hogy megpillantom a súlyos, sötét víztömeg alá ereszkedő monumentális acél szörnylábakat. Szinte hallom, ahogyan a mélyből jövő, furcsa hangok a nevemen szólítanak, érzem, ahogyan valami ősi, megmagyarázhatatlan erő napról napra erősebben és agresszívabban húz magához, lefelé, mélyen a fekete habok gyilkos takarója alá. Minden azzal a szörnyűséges holttesttel kezdődött. Az élet egy olajfúró tornyon, a szárazföldtől távol, a Csendes-óceán közepén egyébként sem gyerekjáték, de azt a ködös, szürke hajnalt különösen nehéz lenne valaha is feldolgozni és nyomtalanul elfelejteni. Egy viharos éjre virradóan a gigantikus hullámok ritmusára gyengéden himbálózó acélmonstrum nyálkás lábainak egyikére felcsavarodva egy ismeretlen férfi holttestére bukkantunk, mielőtt megkezdtük volna az aznapi műszakot. Hogy honnan jöhetett a különös, élettelen idegen, egyikőnk sem tudta volna megmondani, egy biztos: nem közülünk, munkások közül való volt. Az elegánsan öltözött, fiatal férfi talán nem látott más kiutat az élet viszontagságai elől, és egy óceánjáró turistahajóról vetette magát a borzasztó habok halálos ölelésébe. Tetemét nyilván egészen idáig, a fúrótorony lábáig rángatták az időszakos szelek hatására sötét csápokként mozgó óceáni áramlatok. Az élettelen idegen testét ugyan jócskán tönkretette a víz, de még így is könnyen meg tudtuk állapítani, hogy valaha finom arcvonásokkal áldotta meg az Isten. A sós víztől foszladozó ingje és szakadozó öltönynadrágja szebb napokban nyilvánvalóan a legaktuálisabb divat elvárásainak is megfelelt. Holttestét átkutatva semmiféle különös ismertetőjegyet nem találtunk rajta, a ruházata pedig, ha rejtett is valamiféle okmányt vagy iratokat valaha, azok nyilvánvalóan már rég semmivé foszlottak az óceán végtelen habjainak sötétjében. Zakója zsebében azonban ráleltünk –vagyis, hogy egészen pontos legyek, ráleltem– valami roppant különös, figyelemreméltó dologra. Afféle apró emléktárgynak tűnt, amit, szégyen és gyalázat, de egy óvatlan pillanatban, amikor a többiek épp nem figyeltek, módszeresen becsúsztattam olajos kezes-lábasom egyik zsebébe. Csak később, kabinomba visszavonulva tudtam igazán szemügyre venni, mi is valójában az aljas módon eltulajdonított zsákmány, amit a halott férfi megtépázott zakójának belső zsebében oly’ gondosan rejtegetett előlünk. Egy apró, rendkívül szépen megmunkált, elefántcsontból faragott szobrocska volt, amely egy fiatal férfi babérkoszorúval koronázott fejét ábrázolta. Oh, ha tudnák, mennyire csodaszépnek és becsesnek gondoltam azt a tárgyat akkor, és mennyire úgy éreztem, hogy a sors keze kizárólag nekem szánta ezt a nyilvánvalóan rendkívül értékes, régi időkből származó, földi csodát! És ah, ha tudnák, mennyire bánom most, mennyire szégyellem, és mennyire gyűlölöm magam amiatt, hogy az ismeretlen halott zsebéből anélkül emeltem el ezt a szörnyűséges, démoni kegytárgyat, hogy bárkinek is említést tettem volna létezéséről. Aznap éjjel meglehetősen viharosra fordult az idő, az éjszaka kezdetével a szél egyre inkább feltámadni látszott, engem pedig egyre jobban kezdett hatalmába keríteni valami megmagyarázhatatlan, leküzdhetetlen, elemi erejű szorongás. Szűkös, gyéren világított kabinomban feküdtem, egyik kezemben meggyújtatlan cigarettát szorongattam, másikkal pedig a halott férfi zsebéből zsákmányolt szobrot forgattam ujjaim közt és gyönyörködtem szépségében. Már ekkor éreztem valahol lelkem mélyén THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER munkálkodni az éjfekete rettegés egy apró, épphogy csak kipattant csíráját, azonban ráfogtam az egészet arra, hogy elmémet felbolygatták az aznapi, nem épp mindennapos események, melyeknek a kellemetlen utórezgésére nyilván a közelgő vihar is rátett még egy lapáttal. Akkor kezdtem csak igazán megijedni, mikor először hallottam meg odakintről azt a semmihez sem fogható, földöntúli morajlást, amit a legnagyobb jóindulattal sem tudtam a vihar által keltett zajok egyikének tulajdonítani. Afféle ösztönös, vad, ritmikus melódia volt, mintha az eső dobolt volna megzabolázhatatlanul a gigantikus fúrótorony mázsás ólomszerkezetén, a hangok azonban nem rendszertelen egymásutánban, hanem nagyon is szisztematikusan, egyfajta különös dallammá összeállva törték meg az éjszaka csendjét. Éreztem, ahogyan a monoton ritmus lassan bekúszik agyam szürke tekervényei közé, és a kerekeket megmozgatva beindít bennem valami ösztönös mechanizmust, majd lassan elkezd magához édesgetni. Tudtam, hogy valaki, vagy valami azt szeretné, hogy kabinomat elhagyva kilépjek a fedélzetre, de bármennyire nehéz is volt, megpróbáltam ellenállni a kísértésnek. Helyette az ablakhoz léptem és egyenesen belebámultam a vaksötét, óceáni éjszaka fekete közepébe. Odakint tombolt a szél, a hullámok pedig egyre vadabbul és engedetlenebbül másztak fel a szörnyűséges acéltömeg máskor oly’ stabilan és rendíthetetlenül álló, vaskos lábain. Tekintetem a fúrótorony egyik hidraulikus karjára tévedt, ahol valami olyan szörnyűséget láttam, hogy abban a pillanatban kifutott az összes vér a végtagjaimból és menten elakadt még a lélegzetem is. A hatalmas szerkezet mellett, közel a torony pereméhez egy magas, szikár alak állt és széttárt karokkal bámulta az óceán tinta fekete hullámait, melyek egyre vadabbul korbácsolták a nekünk menedéket nyújtó acélszigetet. Meglehetősen nehezemre esett kivenni első pillantásra a vonásait, azonban mikor a szememnek sikerült hozzászoknia a kinti sötétséghez, tisztán láttam, hogy a vízből hajnalban kihalászott, halottnak vélt férfi az. Ha ez nem lenne elég ahhoz, hogy átérezzék azt a csontig hatoló, pánikszerű rémületet, amit akkor és ott sikerült megélnem, elmondom most azt is, amit még magam előtt is szégyellek bevallani, és próbálok napok óta kitörölni az emlékezetemből, úgy tűnik hiába. Tisztán láttam, ahogyan a szörnyűséges víztömeg fölé magasodó rozsdás falon álló halott hirtelen felém fordítja kifejezéstelen tekintetét és rám villantja iszonyatos, veséig hatoló, jeges pillantását. Tudtam, éreztem, ez nem lehet más, csakis halálos fenyegetés. A férfi nagyon is tudatában volt annak, hogy valaki elvett tőle valamit, ami a számára nagyon nagy jelentőséggel bírt, és azt is pontosan tudta, kinél kell ezt a valamit keresnie. Becsuktam a szemem, remélve, hogy amit láttam, pusztán a túlzottan is élénk fantáziám szüleménye volt. Mire kinyitottam, a gigantikus hidraulikus szerkezet mellett álló alak már felszívódott az éjszaka sötétjében. Másnap reggel a torony legénysége értetlenül állt a fiatal férfi holttestének nyomtalan eltűnése előtt. Csendben néztem a felhajtást, és egy szót sem szóltam senkinek az előző éjjel történt, megmagyarázhatatlan eseményekről, melyeknek szemtanúja voltam. Az elefántcsont szobrocskát még aznap éjjel behajítottam az óceánba, oda, ahol a kifejezéstelen arcú tetem a habok között nagy valószínűséggel alámerülhetett. Azelőtt sosem fordult elő, hogy rettegtem volna a lábaim alatt szétterülő, iszonyatos mélységtől, pár napja azonban nem hogy a fedélzetre nem merek kilépni, de még ahhoz sincs bátorságom, hogy kinézzek gyéren világított, dohos kabinom ablakán. Érzem ugyanis, hogy sokkal több rejtőzik a felszín alatt, mint azt korábban valaha is képzeltem volna. Link: dajkag.blog.hu

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

LIDÉRCFÉNY A MÉLYSÉGBEN ÍRTA:

COTTER BLACKSTONE

Mikor a baka fölébredt, az éjszaka közepén, sárba ágyazott fekhelyén, eszébe jutott, hogy otthona egy lövészárok. Búcsúzott a nyárutó, hát hideg szél fújt, és mivel vívták az állóháborút, fázni vagy búsulni katona csak holtában mert. Fülelt, hall-e gyalogot, vagy harckocsit, de semmi. Jobb lett volna talán visszaaludni, aztán kaparást érzett a koponyája hegyén. De nem tetű volt az, sem másmilyen féreg, pusztán rémálom képe. Úgy érezte, mintha az imént járt volna odalent a mélybe. A tenger alatt, hol nincsen mustárgáz, tank vagy szögesdrót. A holtak hulláma viszont így is árad. Volt ott egy uszály... – töprengett. – Mélytengeri... U-Boot vagy mi. Győzelmet süllyesztett a sikeres találat. A holttestek között végül furcsa ékre leltek, elefántcsontra. Jeleket róttak rá. Ősidőkből kísérte a babona, így a főtiszt inkább megtartotta. Ekkor kezdődtek a furcsa esetek. A legénység lassacskán megőrült, önkezétől halt, sőt, kisétált a vízbe. Nem maradt más, csak a hánykolódó fémdarab, és egy magányos álmodó lelke. Mint falevelet a szél, úgy vitte az áramlat. Lassan telt az idő. Mégis a kialvó gyufaláng szisszenése okozta a legnagyobb fájdalmat. Sötétben rekedt, fölötte irdatlan víztömeg, ám a lámpák megmutatták, hol ragadt. Elfeledett város maradványai, akropoliszi oszlopok, dór templomok és tornyok. Tán Atlansztis romjai! – gondolta az álmodó. Egyszerre lidércfényben izzott fel a népes oszlopcsarnok. Rejlett ott valami idegen... túlvilági. Búváröltözéket ragadt, felöltötte, majd kilépett a mélybe. Itt volt az álom vége. A baka már nem is akart aludni. Mi volt a pilléreken túl? – Erre volt kíváncsi, választ viszont nem kapott. Tudta, pár nap, és e katartikus álmot elfelejti. Pár óra múlva várja egy újabb roham, a menázsi és egyszer a vég. Karl Heinrich, Altberg-Ehrenstein grófja tudta ezt már rég. Link: cotterblackstone.blogspot.hu

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

CSILLAGHULLÁS IRTA:

SÜTŐ FANNI

Az elbarikádozott szobámban ülök. Nincsenek illúzióim, a kempingágyból és éjjeli szekrényből összetákolt szerkezet nem sokáig fog ellenállni nekik. Hallom, ahogy a folyosó linóleum padlója nyikorog szörnyű súlyuk alatt. Az ajtó alatt és a fal apró repedésein beszivárog nehéz testgőzük, amiben halálszag és renyhe mocsár bűz keveredik. Nyugtalanul járkálnak szobáról szobára. Engem keresnek. Én voltam az egyetlen lány a Modern csillagászati szemináriumon, de az is lehet, hogy az egész csillagász mesterszakon. Úgy tűnt, a tanáraim kötelességüknek érezték, hogy vizsgánál, jegybeírásnál megemlítsék, hogy ott van még Kis Gizi vagy Nagy Piroska vagy mit tudom én, kicsoda. Ilyenkor többnyire udvariasan mosolyogtam, aztán felkaptam az indexem, és mentem a dolgomra. Alapképzésen még próbáltam elmagyarázni, hogy én nem szocializálódni járok ide, hanem tanulni, de mindig csak értetlenül néztek rám: mit keres egy vékonyka, gyerekarcú lány a komoly csillagászok közt? A csoporttársaim nem törődtek velem. Elkönyveltek furcsa csodabogárnak, akit tényleg csak a teleszkópok meg az egyenletek érdekeltek. Egyedül Botonddal értettem meg magam, ő kedves volt velem, rászólt a többiekre, ha piszkáltak. Persze őt mindenki szerette, mindig hívták valahova, nem ért rá folyton velem lógni. Benne bíztam egyedül. De voltak olyan dolgok, amikről még Botondnak sem beszélhettem. Fájt a magány. Néha sírtam is, éjjel, a koli kétes tisztaságú vécéjében kuporogva, miközben utolsó erőmmel próbáltam felkészülni a másnapi ZH-ra. Kitűnő voltam, de örökké elégedetlen. Amikor éjszaka a Duna parton ülve felnéztem a végtelen égre, kicsinek éreztem magam és jelentéktelennek. Láttam a Tejút kanyargó csillagösvényeit, rengeteg messzi világot, amik megannyi titkot tartogattak számomra, és én mindet ismerni akartam. Amikor nagy ritkán adtam magamnak pár pillanatnyi pihenőt, amikor nem a világmindenség rejtélyeit kutattam, elviselhetetlen nyugtalanság vett erőt rajtam. Furcsa, sürgető érzés volt, mintha az életem múlna rajta. A kíváncsiságom szinte már az őrülettel volt határos. Néha azt kívántam, bárcsak más emberek életét élhetném. De nem menekülhettem. Egy hűvös október éjszakán történt, talán tíz éves lehettem. A Balatonnál töltöttem az őszi szünetet a nagyszüleimnél. Ők már szokás szerint kilenckor kidőltek, én meg a tetőn hevertem és bámultam a csillagokat. Egyszer csak furcsa zajra lettem figyelmes, olyan volt, mintha egy magasfeszültségű vezeték zsongása, de sokkal hangosabb. Vissza akartam mászni a szobámba, de valami nem engedett. Talán a kíváncsiság volt, talán a félelem. A levegő megtelt elektromossággal, az orromat kellemetlen égett szag csapta meg. Aztán körülölelt a fény. Megmagyarázhatatlan dolgokat láttam azon az éjjel: távoli világokat, egy hatalmas könyvtár várost, és különös külsejű idegen lényeket. Eonok húztak el a szemem előtt egyetlen pillanat alatt. A nagyszüleim reggel találtak rám, még mindig a tetőn fekve. Az egész testem izzott, félrebeszéltem. Azt mondták, nagyon megfáztam, és iszonyatosan leteremtettek. Beszögelték az ablakomat. Senkinek nem mondtam el, mi történt velem azon az éjszakán, de nem tudtam kiverni a fejemből. Lázasan kutattam a módját, hogy újra érezhessem az idegen világok érintését. Most megkaptam, amire vágytam, és valószínűleg az életembe fog kerülni. Vagy még sokkal többe.

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm terepgyakorlatra. Minden egyes sejtem tiltakozott ellene, de beleszámított az év végi jegybe. Nem mondhattam nemet. A furcsaságok két héttel ezelőtt kezdődtek. Fényi tanár úr kipirultan, lelkesedéssel a szemében érkezett órára. Pár nappal azelőtt egy meteorit csapódott be a Bükkben, és a kráterben talált kőnek nagyon különleges ásványi összetétele volt. Tudományos áttörés előtt állhatunk suttogta a tanárom, mintha bárki kihallgathatna bennünket. Hangjában szinte vallásos áhítat csengett, miközben nemzetközi elismerésről és a Nobel-díjról beszélt. Közelebb hajoltam. A kő tényleg szokatlannak tűnt, tompán csillogott a műanyag lapon. Nehéznek látszott, komornak. Kirázott tőle a hideg. Úgy éreztem, figyel engem. A csoporttársaimon különös izgatottság lett úrrá, őket is magával ragadta a tanárunk lelkesedése. Hosszú percekig álltak a meteorit darabka körül, és csak bámulták. Én viszonylag gyorsan beleuntam a nézelődésbe, és visszaültem a helyemre, hogy átolvassam a jegyzeteim. Végül a tanárunk megrázta a fejét, elcsomagolta a mintát, és megtartotta az órát. A szokásos tűz azonban hiányzott belőle, olyan volt mintha csak a teste lenne ott, és a szájából egy ezerszer lejátszott hangfelvétel szólna. A lelke valahol messze járt. Beszélni akartam Botonddal, de mintha észre sem vett volna. Óra végén a többiek után sietett, és egyedül hagyott a hideg előadóban. Ezután mintha valami megváltozott volna. Még inkább kívülállónak éreztem magam. A fiúk és Fényi tanár úr párszor összeültek esténként, engem sose hívtak. A gyomromba megmagyarázhatatlan szorongás kúszott be, éjjelente alig aludtam. Reggel a pályaudvaron álmos szemmel vártam az indulást. A Bükkbe mentünk, hogy megvizsgáljuk a friss becsapódás helyét és egy több millió éves másik asztroblémát. A vonaton a többiek mély csendben ültek, csak néha vetettek oda valamit egymásnak. Mintha szavak nélkül is megértették volna egymást. A fülke gyenge fényében furcsának láttam őket, a bőrük kifakult, a szemükben furcsa fény ült. Megnyomkodtam a halántékom, nem tett jót a képzeletemnek a kialvatlanság. Azon kaptam Botondot, hogy a szeme sarkából figyel, de amikor ránéztem, elkapta a tekintetét. Többször próbáltam kérdőre vonni, de eddigre már feladtam. Az életem egy véget nem érő rémálomra kezdett hasonlítani. És akkor még nem láttam a legrosszabbat. Hosszú séta és erős hegymenet után értük el a szállást. Nekem mint lánynak, külön szobát adtak. Udvariasságból, vagy mert meg akartak szabadulni tőlem, nem tudom. Délután kimentünk a becsapódás helyére. Iszonyatos pusztítást végzett, a közeli domboldal csupaszon meredt az ég felé. A kráter mélyén ott trónolt a meteorit, mint valami undorító szürke varangy. A többiek elkezdtek leereszkedni hozzá, engem elfogott a hányinger, és Fényi tanár úr engedélyével hazaindultam. Ahogy egyre távolodtam a kőtől, úgy csökkent az émelygés. Mire visszaértem kutyabajom nem volt. Az ablakom előtt ültem, és vártam, hogy visszatérjenek. Javában esteledett, amikor megláttam őket közeledni. Lassan imbolyogtak a fák között, mintha nem egészen lennének urai testüknek. Csak amikor kiértek a lámpafénybe, vettem észre alakjuk alattomos változását. Páran már a házban voltak. Túl késő volt elmenekülni. Valaki megáll az ajtóm előtt. Hallom a szakadozó, hörgő légzését. A kilinccsel matat. Ideges sziszegés, amikor rájön, hogy az ajtó nem nyílik. Engedj be, Lilla. Én vagyok az – hallom Botond hangját az ajtó túl oldaláról. Szavai távoliak, és alig többek egy torok mélyről feltörő, alig emberi hörgésnél. Link: www.inkmapsandmacarons.com

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

A SZERELEM GYERMEK ÍRTA:

VIDRA GYULA

George McJohnson levegője csak fogyott, miközben egyre fokozódott a szorítás a testén. Hátának bőrébe a karmok élesen vágtak, és a fogak mohón kaptak nyaka után, amit eredménytelenül próbált elrántani. Hiába ellenkezett, végül megadta magát, és teste elernyedt, hogy átadja magát a halálnak. Egy kicsiny halálnak, most hogy az asztronauta George és felesége, Beth, lényegében második nászútjukat élték, miután végre a férj hazakerült a sötét, és hideg világűrből, vissza felesége meleg karjaiba. Neje ölelésében végre megfeledkezhet azon élményéről, amit őt, és másik három társát érte kint. A NASA parancsnoksága szerint, annak ellenére hogy "mindennaposak" a különös észlelések az űrben, jobb nem beszélni sem a nagy nyilvánosság, sem pedig a család előtt a szokatlan tapasztalatokról, és jobb ha csak egy titkosított aktába kerülnek az élmények. Szigorúan titkosított aktába. George sosem fogja elfelejteni, ahogy az űrsikló előtt elrepült egy azonosíthatatlan objektum, ami leginkább egy meteornak tűnt, és egy ködfátyolszerű, felfoghatatlan színű káprázatos jelenést húzott maga után. A színes jelenés áthatolt az űrsiklón, és az űrhajósokon, és furcsa buborékokat hagyott maga mögött, amik a kabinban megjelentek. Egy darabig ezek a színes gömböcsök a szivárvány elérhetetlen színeiben tündököltek, aztán kipukkadtak, maguk után zöldes barna gőzt hagyva, ami még azelőtt felszívódott, mielőtt az űrhajósok kitudták volna az űrbe szivattyúzni. Az asztronautákat nem érte sérelem, de riasztó volt a látvány. A NASA tudósai nem tudtak magyarázatot adni a jelenésre, úgy vélték csak káprázott a szemük. Az orvosi vizsgálatok sem mutattak semmit, bár McJohnson társa, az idáig megbízható elméjünek tartott Frank Connor szerint titkolnak valamit előlük, és elkezdett egyre paranoidabban viselkedni. Még azt is megjegyezte, hogy nem csak hogy tudják mi történt az űrben, de tudatosan küldték oda őket, hogy kísérletezzenek velük. Társa, David Molnar azzal érvelt ellene, hogyha tényleg elkaptak volna valamiféle galaktikus fertőzést, akkor karanténban tartanák őket, hogy szabadon kísérletezgessenek velük, és a médiának pedig azt hazudnák, hogy az űrkapszulájuk megsemmisült, miközben a Földre érkeztek. McJohnson hajlott arra az elképzelésre, ez csak valamiféle káprázat lehetett, természetes, idáig felfedezetlen jelenés, de az élménytől azóta is rémálmai vannak. A felidézhetetlen, megmagyarázhatatlan szín ott kísértette álmaiban, a buborékok, amik lassan ellepik a szűk űrkabinban. Bár óva intették, jobban mondva parancsolták felettesei bárkinek beszéljen róla, nagyon szeretett volna beszámolni nejének mi történt, sosem voltak titkaik, és neje érezte hogy a férje feszült, ha az űrutazásról beszélnek, amire annyira vágyott régen. Vajon kollégái tartották a szavukat? Frankről nehezen képzeli el, de tudta jól ő is, hogy komoly következményei lehetnek, ha túl sokat fecseg. Az internet, és az összeesküvésekkel foglalkozó könyvek hemzsegnek az idős űrhajósok történeteivel, UFO-kkal, különös fényekkel, de George nem talált hasonló sztorit sem. Sokat nem kutatott, tudta, Frank most beleássa magát a témába, majd ha nagyon akar beszámol róla... Bár igazából, George úgy érezte, minnél kevesebbet tud, annál jobb. Most is, miközben neje karjaiban van végre, észre sem veszi, és ezen gondolkodik.

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER Beth érzi, hogy férje furcsán viselkedik, mereven bámulja a plafont, és már nem sétál ki az erkélyre a csillagokat bámulni szeretkezés után, mint régen. Lehet, hogy visszavágyik, de nem akarja, hogy lássa sóvárgását? Mintha ő nem lenne elég, csak a végtelen sötét, csillagfényes égbolt? Az óra 2:45-öt mutat, a vörös kis vonalak, amik új számokká formálódnak percenként, sok meglepetést nem tudnak nyújtani, de mintha az idő lelassult volna. Mióta lehet ennyi az idő? Mióta feküdhetnek így? Beth fél, hogy George elhagyja. Ha nem is a tejútért, de egy olyan nőért, aki tényleg megérti őt, talán Cathy-ért, aki szintén ott volt az űrhajón. A vörös hajával és a zöld szemeivel... Beth tudta, butaság itt és most féltékenykednie, de félt hogy George újra elhagyja, hiszen már most is olyan, mintha nem lenne itt. Tudta, vannak olyanok eszközök, amivel maga mellett tarthatja, nem csak mint nő mellett, hanem itt a Földön. Magához húzta a férfit, de csalódottan látta, hogy az behunyt szemmel alszik. A két test egymásnak feszült, tekergőztek és egymásba hatoltak. Összeforrtak az egyre hidegebb levegő ellenére, összeolvadtak, miközben az izmok összehúzódtak, aztán kitágultak, ritmikusan. Karok takarták át egymást, lábak kuszálódtak össze, amíg a végtagok egymástól elkülöníthetetlenné váltak, és a bőrfelületek egymáshoz tapadtak olyan szorosra, mintha mindig is összetartoztak volna, a mellkasok szétnyíltak, hogy a belső részek, a csontok és az izmok is összeölelkezhessenek, a két szív egy nagy lüktető pumpává változzon, ami a vért küldi körbe-körbe a fuzionáló testbe, aminek izzadságának gőze forrón préselődik ki a táguló pórusokból. A gőz vibráló színe leírhatatlan, megjelenésétől az ágy, a padló, és a még mindig 2:45-öt mutató óra is lumineszkált. A bőr-izom-hús massza egyre jobban lüktetett, ha lenne rajta még száj, ami a külvilág felé tátog, akkor egy nagyot sóhajtana, de helyette csak megremeg a elkocsonyásodó létezéstömeg. Fáradtan lapul szét, és szürkül el, repedeződik szét felülete, hogy szétmálljon, és porrá váljék az egész, hogy felfedjen egy férfit, és egy nőt. Beth nem beszélt erről az álmáról, ami rendszeresen visszatért, miközben férje idővel egyre dekoncentráltabb, és fáradékonyabb lett. Eleinte a láz miatt otthon maradt, míg végül olyan súlyos lett az állapota pár hét után, hogy kórházba kényszerült. Az orvosok nem tudták megállapítani mi a betegségének oka, a magas láz, és miért kezd egyre satnyább lenni, hová sorvad el a teste. Alig három hét alatt a fitt, erőteljes férfiból csak egy csontváz lett az elkülönítőben, aztán ennyi sem. Halála után elhamvasztották, és szétszórták maradványait a kedvenc tavánál, ahová minden nyáron eljárt családjával. A tónál ott volt a családja, a barátai, és a kollégái, csak közvetlen űrhajós társai nem. Frank öngyilkos lett pár hete, Cathy pedig eltűnt. Állítólag látták a negyedik űrhajóst, Davidet is, aki távolról nézte a ceremóniát, de felismerhetetlenségig fel volt öltözve, nyakában sál, fején nagy kalap volt, és amint valaki a közelébe ment, eltávolodott. A gyászolókat annyira nem izgatta a messzeségben érdeklődő alak, többet pusmogtak arról, mennyire sajnálják George-ot, és főleg Bethet, akinek hasa egyre kerekebb lett, és szegénynek egyedül kell majd a gyermekét felnevelni. Beth sírt, miközben a hamut szétszórták, de nyugtatta a tudat, hogy szíve alatt ott növekszik egyetlen szerelmének, George McJohnson sarja, bár egy csöppet aggódott, hogy a terhessége óta migrénje egyre erősebb, és egy-egy erősebb fájdalomnál, mintha új, eddig számára ismeretlen szikrákat, és színszenzációkat látna felvillanni...

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

TALÁLKA A FÉLVÉRREL ÍRTA:

SZABADI DÁVID

Ütemes zakatolásra ébredek, amit elnyújtott, fémes csikorgás követ. A nyirkos föld megremeg körülöttem; némi por és törmelék potyog rám. Aztán ismét csönd telepszik a kotorékomra, csönd és sötétség. Kinyújtózom: a hátam nagyot roppan ahogy a csigolyák a helyükre rendeződnek - kellemes borzongás fut végig a tagjaimon. A fáradtság csakhamar elillan, ahogy eszembe ötlik: Ma ismét találkozhatok a Félvérrel! Odakintről hallom a többiek motoszkálását; szuszogva kutatnak maradékok után az egyikük nagyot prüszköl, nyilván túl sok port szippantott fel az imént. Egy darabig még kutakodnak, kikapirgálják a földbe ásott csontokat, lecsócsálják az utolsó, megmaradt cafatokat is. Ám ez kevés: éhesek! Éles vonyítás visszhangzik az alagutakban, a Vezér csapatot szervez a portyához. Nem merek előmászni - még nem -, kivárom amíg odébbállnak. Amilyen kiéhezettek most, még belém marnának. A jobb fülem csonkjához kapok, szinte csak egy üreg a koponyámon - egyszer nekem estek, akkor tépték le. Volt, akinek a torkát hasították fel, aztán kiontották a zsigereit. Pedig nagyobb volt nálam, erősebb, hangosabb. De nem bírt velük; ha már hosszú ideje koplalnak, egyet-egyet felprédálnak maguk közül. Én apró vagyok, vézna is, de tudták, hogy kevés a szuka, így akkor megkíméltek. Azóta elbújok, ha látom, hogy habzik a nyáluk az éhségtől - előtte meghempergőzöm a mocskukban, nehogy kiszagoljanak. Közben újabb hímek csörtetnek el a rejtekhelyem előtt; már elegen gyűltek össze, nemsokára kimerészkednek majd a felszínre. Addig előhúzom a rongydarabot, amit a Félvértől csentem el. Olaj és verejték itatja át; belefúrom az orromat és mélyen magamba szívom az illatát. Emlékszem, mikor először bukkantam rá az alagutakban: egyetlen gyertyával merészkedett le, szinte a porban csúszva botorkált a sötétben. Hatalmas szerencse volt, hogy én találtam rá, mások talán a vérét vették volna. Akkor még idegként járt itt, mégsem bűzlött a félelemtől, s nem rettent el, mikor előléptem az árnyak takarásából. Inkább kíváncsi volt, érdeklődő, meg akart ismerni, engem és a falkát. Kért, hogy vezessem a Vezér és a Vének elé... Azóta már sokszor megfordult a mélységben; a falka is megtűri - tudják, hogy a sötétség méhében fogant ő is. Félvér, akárcsak én. A Vének egy nap talán rábírják, hogy ragadjon el egy csecsemőt, a helyébe pedig csempésszen egy kölyköt. Remélem, az én ivadékomra esik majd a választás! Újabb vonyítás harsan fel, ezúttal kórusban tutulnak; talán még a felszíniek is meghallják, akkora hangzavart csapnak. Aztán szétszélednek és kezdetét veszi a portya, hajnalra már bizonyosan vértől mocskos pofával térnek majd vissza. Végre eljött az én időm, az alagutak ismét elcsöndesedtek, csak a Vének és a vemhes szukák maradtak hátra. Előmászom a kotorékból, a levegőbe szippantok; víz, sár és olaj szaga után kutatok - el akarok jutni a Félvérhez! Követem a páradúsabb alagutakat, nemsokára vízcsobogás üti meg a fülemet; egy apró földalatti csermely hangja. A járat vége kiszélesedik, aztán éles kanyart vesz, s a felszín irányában folytatódik. Megérkeztem; itt vagyok a kút aljánál, ahogy felpillantok meglátom a lezárt födém résein beszűrődő világosságot. A földről egy maréknyi kavicsot veszek magamhoz, feldobom, jelezve a Félvérnek, hogy itt vagyok. Az apró kődarabok THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER hangosan koppannak a födémen, válaszul pedig léptek zaja szüremlik le odafentről. A Félvér nemsokára szabaddá teszi a kút száját és akkor kimászhatok. Remélem, ma is nyers hússal kínál majd, vagy élő csirkével, mint a legelső alkalommal, mikor vendégül látott odafönt. A kút szája recsegve-ropogva tárul föl; vakító ragyogás zúdul alá, így jó darabig kénytelen vagyok hunyorogni. A fölfelé vezető utat már megjegyeztem, így vakon is megtalálom a kiugró sziklákat, repedéseket, kapaszkodókat. Odafönt azonnal megcsap a vér fémes szaga; kinyújtom a nyakam, hogy körbetekintsek: a kút pereméről roppant bestia néz vissza rám - guvadt szemeiből hiányzik a csillogás. Egy levágott disznófej. A kút karimáján hever, hatalmas, püffedt nyelve kitüremkedik az agyarai közül. - Rajta... - a Félvér fojtott hangon szól hozzám. Noha nem látom őt, tudom, hogy a vásznak és állványok mögött bujkál, valamelyik sarokban. -...a tiéd! - biztat tovább, közben hallom, ahogy motoz, zörög, csörömpöl, de továbbra sem merészkedik elő. Kimászom a kút peremére, majd magamhoz húzom a fejet - a nyelvét harapom ki elsőként, az a legízletesebb

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

AZ UTOLSÓ METRÓ ÍRTA:

DAJKA GÁBOR

Sokáig képtelen voltam megérteni nagyapám furcsa rigolyáit. A megrögzött rettegést, amit a földalatti helyek látványa okozott számára, és a kontrollálhatatlan pánikrohamokat, melyek már akkor rátörtek, ha csak valaki megemlítette neki a város alatt futó földalatti vasút sötét, rejtélyes alagútjait. Az, hogy valaha felült volna egy metrószerelvényre, egyszerűen már szóba sem jöhetett nála. Még azt is külön rögzítette végrendeletében, hogy halála után kizárólag hamvasztás után temethetjük, a koporsós szertartás lehetőségét abszolút kizárta. Apám szerint az öregnél már egészen korán jelentkezett a földfelszín alatti helyek iránt érzett, megmagyarázhatatlan iszonyat, azonban elméjén csak halála előtti években hatalmasodott el a mindent felemésztő, pusztító őrület. Emlékszem, apró gyermek voltam még, mikor utoljára láttam őt. Ott feküdt a gyűrött kórházi ágyon, testét a szórt neonfény hatására mintha jéghideg, természetfeletti ragyogó burok vonta volna be. Arcát sűrű, mély barázdák szabdalták aránytalan darabokra, és olyannyira idegennek, olyannyira valószerűtlennek tűntek vonásai, mintha egy rideg viaszmaszkot húztak volna fejére, csak hogy ne láthassam valódi arcára kiülő, szörnyűséges haláltusáját. Olybá tűnt, mintha sosem ismertem volna őt igazán. Azok után azonban, amit ott, a kórházi ágyon mesélt, talán sikerült közelebb kerülnöm ahhoz, hogy megértsem szörnyűséges babonáinak és oly’ sokáig irracionálisnak tűnő rettegésének valóságos okait. Akkor persze, gyermeki fejjel zagyvaságnak tűnt az egész. A mese a sötét sikátorokról, az őrült festőről, valamint modelljeiként szolgáló, nyirkos pincék mélyén és város alatti üregekben rejtőző, iszonyatos rémalakokról. Úgy gondoltam (és apámék is ebben a hitemben próbáltak megerősíteni), hogy a nagyapám által elmondott történet egy egyszerű lázálom, egy bohém életvitelének köszönhetően túlzottan korán leépülésnek indult, élénk művészelme csúfos tévképzete. Gyermeki lelkem mélyén azonban mégis sikerült valahogyan szárba szökkennie a rettegés csírájának, és sötét éjszakákon, mikor a telihold oly’ erős fénnyel világított be az ablakomon, hogy képtelen voltam álomra hajtani a fejem, gyakorta elgondolkodtam: mi van, ha a nagyapám szörnyűséges meséjének akár csak a fele is igaz? Mi van akkor, ha az öreg fejébe nem pusztán az alkohol és a reggelekbe nyúló lumpolás hatására rágta be magát az idővel mindenen eluralkodó, szivacsos őrület? Ezeket a rettenetes gondolatokat azonban az esetek túlnyomó részében a hajnal első sugarai a végtelennek tűnő, álmatlan éjszakák sötétjével együtt foszlatták semmivé. Alig fél éve azonban annak, hogy teljes bizonyossággal merem kijelenteni: nagyapám nem volt bolond, sőt! Talán racionálisabban gondolkodott minden ember fiánál, aki azt meri állítani magáról, hogy normális. Éveken keresztül az éjszakai metróval jártam haza a munkahelyemről. Abban a kerületben ahol felszálltam, a megállók nagy része a mindent felforgató modernizáció ellenére még mindig múlt századi pompájában tündökölt, éppen ezért szinte rajongásig szerettem a földalatti vasutat. Az állomásokat ódon, patinás miliő lengte körül, és úgy éjféltájban, az utolsó szerelvény érkezése előtt, mikor a legforgalmasabb napokon is alig egy-két lélek lézengett a megállókban, az ember gyakorta érezhette úgy, mintha a metró kapuján keresztül egy furcsa féregjáratba lépve visszaforgatta volna az idő kerekét és a peronon állva nagyapáink korába tért volna vissza egy rövid időre. Azon az éjszakán egyedül várakoztam az utolsó szerelvényre. Emlékszem, THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER korábban sohasem érzett, megmagyarázhatatlan szorongás kerített hatalmába. Az okát nem igazán értettem, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy a kihalt, éjszakai állomáson egyedül vártam az utolsó metró érkezését. Egyébként is egy olyan környék ez, ahol a nagyvárosi statisztikákhoz mérten elenyésző számban történnek említésre méltó bűnesetek. Mégis, valamiért egyre kellemetlenebbül éreztem magam a narancssárga lámpafényben fürdő peronon ácsorogva, és mire a földalatti megérkezett, addigra jeges ujjaival szinte fojtogatta torkomat a megmagyarázhatatlan szorongás. Szokásomhoz híven a leghátsó kocsiba szálltam és ott foglaltam helyet. Az egész vonat üres volt, amit nem furcsállottam túlzottan, hiszen a végállomás után az enyém volt az első megálló ezen a vonalon, és habár általában szerettem egyedül utazni, most valahogy mégis örültem volna annak, ha legalább egy késő éjszakáig dolgozó, fáradt hivatalnok, vagy egy részeg hajléktalan ült volna rajtam kívül a szerelvényen. De semmi. A járat üres volt, figyelmemet pedig a menet közben ide-oda himbálódzó kapaszkodók megfigyelésével próbáltam elterelni baljós előérzetemről. Két megálló után már sikerült is volna elvonatkoztatnom a megmagyarázhatatlan, kellemetlen félelemtől, ám ekkor valami egészen borzalmas dolog történt: a fények pislákolni kezdtek és a vonat olyan hatalmasat fékezett a sötét alagútban, hogy épphogy nem borultam a földre ülésemből. Az egész vagon sötétbe borult, én pedig egy irányérzékét vesztett vakondként tapogatóztam a kocsi elejébe, hogy a félig lehúzott ablakon kilesve megpróbáljak rájönni arra, mi lehetett az oka a hirtelen fékezésnek. Egy ideig eltartott, míg szemem hozzászokott a totális sötétséghez, de miután ez megtörtént, tisztán láttam az alagút poros falán futó, vaskos kábelkötegeket, és a velünk párhuzamosan húzódó sínpárokat. Egy pillanatig azt hittem, semmi különös nem történt, és csupán azért volt szükség a szerelvény megállítására, hogy a pár perc várakozással a sofőr újra hozzáigazítsa haladásunkat a menetrendhez. Ha abban a pillanatban behúztam volna fejem az ablakon, talán sosem láttam volna meg azt a szörnyűséges valamit, melynek hatására azóta nemhogy a földalatti közlekedésre, de még arra is képtelen vagyok, hogy normálisan végigaludjak egy éjszakát. Szorosan a falhoz simulva, egy robosztus, sötét alakra lettem figyelmes. Először úgy gondoltam, egy lehet az éjszakai alagutakat járó munkások közül, azonban eme feltételezésemet vaskos testalkatát látva szinte azonnal el is vetettem. Mikor közelebb ért, akkor láttam csak, hogy sokkal inkább valamiféle állatra, mintsem emberre emlékeztet ez a borzalmas kreatúra. Testét csimbókos szőr borította, akár egy kivert kóbor kutyáét. Apró, vörösen villogó szemeit felém fordította, tekintetéből szinte sugárzott a mindent elemésztő gonoszság. Egyenesen lelkem legmélyebb bugyráig, legborzalmasabb félelmeim lakhelyéig hatolt iszonytató szemeivel. Egy egészen rövid pillanat erejéig bámultuk egymást, majd szörnyűséges, démoni mosoly terült szét istentelenül rút pofázmányán, és eltűnt a sötét, szénporos fal egyik öklömnyi repedésében. Ekkor a szívem kihagyott egy dobbanást, és mielőtt magamhoz tértem volna a jeges rémületből, a metrókocsi neonfényei újból kigyúltak, és a szerelvény lassan döcögve megindult az alagútban. Alig vártam, hogy végre elérjük a Boyle Street-i állomást, és a vonatról leugorva egészen hazáig rohanjak a jeges, téli éjszakában. Azóta tudom biztosan, hogy nagyapám nemhogy nem volt őrült, de racionálisabban gondolkodott minden ember fiánál, aki azt meri állítani magáról, hogy normális. Azóta tudom, hogy valami bujkál odalent a sötétben. Rejtőzködik és várakozik. Valami rettenetes, valami borzasztó, iszonyatos dolog. Nagyapám tudta, és most már én is biztos vagyok benne, hogy igaza volt. Link: dajkag.blog.hu

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / SZEPTEMBER - OKTÓBER

THE BLACK AETHER Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin

WWW.THEBLACKAETHER.COM *** CREATIVE COMMONS CC-BY-NC-ND-4.0

*** Küld el te is rövid, maximum 1000 szavas Lovecrafti weird történetedet, legyél közösségünk tagja, szerkeszd velünk a Micro Aethert.

Részletes technikai információk a honlapon.

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0

Profile for The Black Aether

Micro Aether 2016 Szeptember - Október  

A Micro Aether a The Black Aether - Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin ingyenes, havonta megjelenő, amatőr kiadványa. A Micro Aether magya...

Micro Aether 2016 Szeptember - Október  

A Micro Aether a The Black Aether - Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin ingyenes, havonta megjelenő, amatőr kiadványa. A Micro Aether magya...

Advertisement