__MAIN_TEXT__

Page 1

MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

MICRO AETHER 2016 AUGUSZTUS

*** A MICRO AETHER A THE BLACK AETHER - Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin INGYENES, HAVONTA MEGJELENŐ AMATŐR KIADVÁNYA RÉSZLETES INFORMÁCIÓ:

WWW.THEBLACKAETHER.COM *** CREATIVE COMMONS CC-BY-NC-ND-4.0

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

TARTALOM:

ELŐSZÓ

A VÁROS ÉS A SÖTÉT ÍRTA: ACSAI ROLAND

EGY ÜVEGNYI RUM ÍRTA: B.J. SCHMUDLA

AKKOR IRTA: COTTER BLACKSTONE

FEKETE EMBER ÍRTA: CZAP FERENC

FORMÁK ÍRTA: HÉJA ZSOLT

ZABÁN TAMÁS ÍRTA: ÉS ÉGIG ÉRTEK A FÁK

AZ ELMÉVEL OMLÓ HÁZ ÍRTA: VIDRA GYULA

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

ELŐSZÓ A nyár utolsó hónapja sem maradt mini novellák nélkül, hét darab rövid történetet olvashatsz az augusztusi Micro Aether-ben. Az az utolsó Micro Aether, ami a jelen megkötésekkel és szabályokkal jelenik meg. A szeptemberi ebook már jobban koncentrál H. P. Lovecraft szellemi örökségére, ezért a megjelenő történetek, valamilyen módon kapcsolódni fognak az adott hónap kitűzött novelláihoz. Lehet ez előzmény, folytatás, az egyik szereplője, homage… bármi. A fontos, a kapcsolódás. Jelen ebook olyan történeteket is tartalmaz, amiket eddig nem jelenhetett meg a Micro Aether-ben, mert távolabb ál a kiadvány alap koncepciójától, mint ami még elfogadott volt, de az augusztusi számba ezek is bele fértek, a fent említett szeptemberi koncepcióváltás miatt. Bízom benne, hogy mindenki megérti a változás fontosságát és igazi célját, ami közelebb fog vinni minket Lovecraft szellemiségéhez. Azért hoztuk létre a Micro Aethert, hogy kitöltse azt a várakozási időt, amíg megjelenik az újabb nyomtatott Black Aether magazin, azért, hogy várakozás, sorban állás közben a rövid történetek kizökkentsenek a hétköznapokból, és természetesen azért, hogy inspiráljanak a magyar amatőr írók írásai. Felmerül a kérdés, miért van szükség még egy kezdeményezésre a Black Aether magazin mellett? Azért, mert van jó pár olyan írás ami nem kerülhetett bele a nyomtatott magazinba, túl rövid, vagy pedig tartalmilag nem felelt meg az elvárásoknak. Azért mert teret kell biztosítani a szárnyukat még éppen csak próbálgató amatőr íróknak. Azért, mert nagyon sok író van, aki kifejezetten ilyen rövid történeteket ír, amik viszont – technikai okokból – ritkán jelennek meg magazinokban. Azért, mert Lovecraftből és weird történetekből sosem elég! Azért, mert kell az inspiráció, kellenek a friss gondolatok. Őszintén remélem, hogy ezzel az újabb kezdeményezésünkkel legalább egy kicsit is hozzájárulunk ahhoz, hogy elindulj, vagy újra rálépj az alkotás sikerekkel kikövezett útjára. Tomasics József

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

A VÁROS ÉS A SÖTÉT ÍRTA:

ACSAI ROLAND

– A várost ezen a napon foglalták vissza. A felszabadítók kezében lámpások voltak, mert fénnyel akarták kiűzni a várost bitorló sötét lényeket. Az év legvilágosabb napjára időzítették a támadást. Az emberek szíve is ezen a napon volt a legfényesebb. A felkelőknek szinte átsütött a bőrén, látod? – nézett a feszült arccal a vékonyka, forradásos arcú fiúra a taláros, ősz férfi, aki egyike volt a világ öt bölcsének, és egy jogar lógott az övéből, aztán érces hangon folytatta: – A várost már egy éve uralmuk alatt tartották a sötét lények. Az emberek nem tudták, honnan érkeztek. Egyes feltételezések szerint az űrből, más elképzelések szerint az emberek lelkéből szivárogtak ki, mint a leggonoszabb dolgok, aztán testet öltöttek, ami leginkább az iszapra vagy a sárra hasonlított, és mocsárbűzt árasztottak magukból. Csak a szemük világított hideg kegyetlenséggel, mint két csillag. Furcsa, cuppogó hangon beszéltek egymással, és állatias horkantásokkal. Akihez, vagy amihez hozzáértek, azt megmérgezték, és lassan elfeketedett, ami az enyészettel volt egyenlő. A felszabadítók tiszták maradtak. Mentesek az „éjszaka fertőzésétől”, ahogy egymás között nevezték. Miután a sötét démonok beköltöztek a városba, az eget fekete füstköd takarta mérgező szmogként, és nappal is alkonyi szürkeségbe vonta az épületeket és az utcákat. Egyértelmű volt, hogy a sötétség lényei ellen az egyik legfontosabb fegyver a világosság, ezért vitt minden felkelő egy lámpást az egyik kezében, és egy világító kardot a másikban. A kardjuk különleges ötvözetből készült, amit a felkelők laboratóriumában állítottak elő, ami az egykori metrórendszer alagútjaiban bújt meg. A támadás délben indult, a nap legfényesebb percében. A felszabadítók házról házra haladtak. Egy démon kiirtása legkevesebb két felkelő életébe került. Hogy a mérgező szmogtól el ne pusztuljanak, gázmaszkot viseltek az arcukon. Ha a világító pengék megsebezték a démonokat, a fény szétáradt a testükön. Terjedését a feltartott lámpásokkal gyorsították – magyarázta az öreg, aztán az előttük pergő képsorok elsötétedtek, mintha behúzták volna a függönyt. – Miért mutattad ezt meg nekem? – kérdezte a fiú megrökönyödve. – Hogy lásd, mit tettek az őseid – felelte az öreg. – Amit mutattam, az a múlt volt. Tudom, hogy az iskolában mást tanítottak neked, fiam. A város vezetői nem akartak felesleges pánikot kelteni, ezért egyszerűen kiradírozták a történelemből azt az évet, ami a város megszállásától a felszabadításig tartott. Sem a sötét idegenekről, sem a felszabadítókról nem hallhattál. Mint már sejted, ez egy különleges szoba. Csupán két ablaka van, de ebből a két ablakból mindennél messzebb látni. Az egyik a múltra néz, a másikon keresztül a jövőt mutathatom meg. A múltat már láttad. Akarod látni a jövőt is? – Nem veszélyes? – ropogtatta az ujjait a fiú. – Az is veszélyes volt, hogy betettük ebbe a szobába a lábunkat. A város vezetése megtiltotta, hogy bárki bejöjjön ide. Ha rájönnek, csúnya büntetésre számíthatunk. Csak azért nem őrzik, mert azt hiszik, senki sem tud róla. Nekem nem csak kulcsom van az ajtajához, de a képességem is megvan hozzá, hogy a múltat, vagy a jövőt eléd varázsoljam. Az öreg és a fiú a szoba ellenkező végében nyíló ablakhoz mentek, ami a múlt ablakánál is nagyobb volt. A bölcs behunyta a szemét, és ismeretlen nyelven suttogott valamit. Az ablak felvillant, aztán teljesen elsötétedett, mintha az éjszakai, csillagtalan eget mutatná. THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS – Mi történik? Mi ez a sötétség? – vakarta meg az öreg a fejét, és aggódva pislogott a megvakult ablakra. – Nem tudom megmutatni neked a jövőt. Hacsak nem… de erre gondolni sem merek. Az ajtó megreccsent, mintha kívülről be akarnák törni. A bölcs felkapta a fejét. Azt hitte, a város vezetői jöttek rá, hogy tilosban járnak. De még ennél is rosszabb volt a helyzet. A bejárathoz sietett és a félelemtől elvékonyodott hangon kiszólt: – Ki az? – A felszabadítók! – hangzott a válasz. – Házról házra haladunk, és végzünk a sötétség lényeivel. Nyissa ki! Az érzékelőink szerint ebben a szobában egy különösen nagyhatalmú idegen tartózkodik. Talán már meg is fertőzte magát. Az öreg ijedten nézett a fiúra: – Te jó ég, mi történik itt?! A fiú tanácstalanul szétetette a kezét. – Milyen évet írunk? – kérdezte az öreg a felszabadítóktól, mert szörnyű gyanúja támadt. Az osztag vezetője egy száz évvel ezelőtti dátumot mondott. A felszabadítás évét, amit az öreg az előbb a fiúnak mutatott. – Mit tettem?! Végzetes hiba volt idejönnünk. Amikor megidéztem a múltat, meg is teremtettem! Pedig csak azt akartam, hogy megismerd a múltad és a jövőd. A mély fotelben ¬– ami a szoba egyetlen bútordarabját képezte ¬– megmozdult valami. A fiú először azt hitte, csak egy árnyék. De sűrűbb volt és sötétebb, és tiszta gonoszságot sugárzott magából. A sötétség egyik lénye volt. Felállt és cammogva az öreg felé indult. A bölcsnek két választása maradt: vagy beengedi a felszabadítókat, vagy egészen biztosan végük. Az előbbi lehetőség mellett döntött. A felkelők beözönlöttek. Öten-hatan lehettek. Régimódi ruhát viseltek, a gázmaszk eltompította a hangjukat és zubbonyaikon a felkelők lángnyelv-alakú jele csillogott. Lámpásaikkal a sötét lény képébe világítottak, és egyszerre szúrtak a kardjukkal. De képtelenek voltak elpusztítani az idegen teremtményt. Amikor kihúzták húsából a kardjaikat, a démon testén tátongó sebek örvényleni kezdtek, és magukba szívták a szobában tartózkodókat. Először a felszabadítók tűntek el a lény iszaptestében, aztán az öreg, és végül a halálra rémült fiú. Nem vesztette el az eszméletét, ahogy várta. Úgy érezte, mintha az űrben lebegne. A fiú csontjait átjárta a hideg, tiszta rettegést lélegzett be levegő helyett. Nem merte kinyitni a szemét. Aztán megérkezett. Lába egy idegen bolygó ismeretlen felszínét érintette. Sokkal ingoványosabb volt, mint a földé. A fiúnak ki sem kellett nyitni a szemét, hogy tudja, a sötét idegenek bolygójára került. „Az öreg mégis a megmutatta a jövőt” – gondolta, és kinyitotta a szemét. Link: facebook.com/delan.darcy

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

EGY ÜVEGNYI RUM ÍRTA:

B. J. SCHMUDLA

Világ életemben úgy éreztem, hogy hibádzik valami az igazságból. Mintha egy kirakós darabkáit keresgélném egy végtelen nagyságú halomban, de minden újabb helyére illesztett elem egyre csak bővítené a képet, és nem a végső ábrához vinne közelebb. Sokszor úgy éreztem, hogy ez a folyamatos hiányérzet már-már az őrületbe kerget, mígnem egy nap találkoztam a buldogos férfival. Xih'on egyik rossz hírű lebujában hozott vele össze a sors, ahol épp a válás utáni maradék vagyonom egy újabb morzsáját váltottam feledésre a csehó málló tapétájú szobáinak valamelyikében, mikor megjelent ez a fura alak. Egyszer csak ott ült a priccsem melletti fotelban. Először azt hittem, hogy ismét a cucc szökött át a tudatom való világhoz közelebbi oldalára, és valamelyik álmomból szakított ki egy szellemalakot, hogy az nyelvet öltsön gyenge akaratomra, de mint később rájöttem, nem így volt. Ettől függetlenül az idegen tényleg furán nézett ki. Még sosem láttam hasonlót: formára hajazott ránk, de a bőre a rózsaszín egy halvány árnyalatában játszott, állát pedig dús szőrzet burjánzott. Mellette egy kicsi, de zömök, szőrös testű, ráncos pofájú lény szörcsögött. Mint később megtudtam tőle, buldognak hívják az ilyeneket. Bódulatom ködén át megpróbáltam megérinteni, de az egy határozott, ám mégis udvarias mozdulattal megálljt parancsolt kezemnek. – Ki vagy te? – tettem fel a legbonyolultabb kérdést, amit állapotom még megengedett. – Én vagyok a semmi, és én vagyok a minden. A tudás követe vagyok, melyre vágytál és a romlás hírnöke is, ami erre a világra vár. A hallottak szokatlanul erősen felzaklattak, és a testemben őrülten zakatoló kemikáliák hatásai egyszerre gyengülni látszottak. Az alak azonban nem tűnt el. Sőt, egyre valószerűbbnek hatott a fura kis teremtménnyel együtt, amely a lába mellett pihent! – De... – kezdtem dadogva – Mégis mit keresel itt? Hogyan jutottál be ide? – Vannak dolgok, melyeknek titokban kell maradniuk, ugyanakkor létezik olyan erős tudásvágy, vagy akarat, ami képes rést ütni az éteri szövedéken, hogy bepillantást engedjen a kiválasztottaknak a legnagyobb titokba. – Mi lenne ez a titok? – kérdeztem felbátorodva, mert úgy éreztem, hogy végre megtaláltam a kirakós elemek azon kupacát, amik a kép széleit alkotják. – A létezés maga. – hangzott az egyszerű, és mégis borzongató válasz, amitől úgy éreztem, hogy felpezsdült a vérem. A fejem egycsapásra kitisztult, már nyoma sem volt a kábulatnak, csak a választ akartam. – Mit kell tennem hozzá, hogy megtudjam a titkot? Bármire hajlandó vagyok! – Hajtsd fel ezt. – azzal egy laposüveget húzott elő cifra ruhájának belső zsebéből és átnyújtotta nekem. Pillanatnyi tétovázás után elvettem az üveget és nagyot húztam belőle. Mit veszthetnék még az életben? Az édeskés illatú, de keserű ízű alkohol szinte azonnal hatott: kábultan zuhantam az ágyra és utazni kezdtem. Álmomban egy világban jártam, ami nagyon más volt, mint az enyém. Primitív lakói idegen isteneket imádtak és én egy voltam ezek közül a gigászi, időn túli entitások

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS közül. Mi több, én voltam a leghatalmasabb, de imáikkal nem érhettek el. Csendben figyeltem őket – és az akaratom szerint formálódó univerzumot –, amint hangyaként építik semmitmondó civilizációjukat, gyermekeket nemzenek, háborúznak, szeretnek és meghalnak. Néha közelebb merészkedtem hozzájuk, vagy azokhoz az istenekhez, akik e világot uralni látszottak, de még ők sem voltak képesek felfogni igazi valómat, és szűkölve vonultak vissza, vagy menekültek transz-szerű, időtlen álomba, vagy őrületbe egy-egy halvány megnyilvánulásom láttán. Mindenható voltam, de nem mindentudó. Az évmilliók legyőzhetetlen hullámként ostromolták új világom partjait, míg rájöttem, hogy tudok kapcsolatba lépni azokkal a kevesekkel, akik képesek felfogni létezésem, és ezáltal ők is istenekké válhatnak. Végül azonban megtaláltam a módot és formát, amivel a legkisebb kárt tehetem bennük, ugyanakkor megtörhetem kortalan magányom és hallgatásom is, mely kis híján engem is a téboly szélére sodort. A jelentéktelen, vézna lény szobájában jelentem meg, hogy átadjam neki az üveget, mely a tudás esszenciáját hordozza. Ő elfogadta, nagyot kortyolt belőle és álomba merült. Isten lett, és egy világról álmodott. Ekkor jött el az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy mennem kell. Vagy az édeskés mámor gyengült, melyet az ital bocsátott rám, vagy egyszerűen magamtól ébredezni kezdtem, de egyre távolabbinak kezdett tűnni az egész világ. Az univerzum ezen vetülete azonban nem csak halványodott, de egyszeriben rázkódni is kezdett, mintha önmagát elemésztve menekülne valami elől, ami nem más, mint az ébredésem. A világ, melyet uraltam megsemmisült és én verejtéktől csatakosan, zihálva ültem fel a koszlott hátsó szobában. Az üveg még mindig a kezemben volt, de a tartalma – vagyis az, ami megmaradt belőle – az ágy izzadtság szagú lepedőjére ömlött. A buldogos férfi már nem volt sehol. Ezek után hiába kerestem egész életemben, nem akadtam a nyomára. Nem, egészen addig a napig, amíg az ősi istenek újra kinyitották szemüket, hogy tekintetük tüzében megsemmisüljön a való világ. Létem utolsó másodperceiben pillantottam meg őt újra, ahogy árnya az univerzumra vetülve távolodott, mely magába roskadva vált semmivé. Herczegfalvy T. Endre verejtéktől csatakosan ébredt kezében egy üres laposüveggel. – Borzasztóan szétcsaptam magam. – gondolta, miközben próbálta felidézni magában az elmúlt éjszaka eseményeit, de nem járt sok sikerrel. Mindössze egy férfiés nyomott pofájú kutyájának zavaros képe ugrott be neki, akitől mintha egy üveg rumot kapott volna. Ezt az üres üveg is alátámasztotta. Ennél tovább azonban nem jutott, így jobbnak látta inkább bekapcsolni a tévét, és valami lagymatag szarral kipárnázni a tudatát, hogy képes legyen elviselni a felismerést: holnap újabb munkahét kezdődik. A tévé hírcsatornáján épp tudományos összefoglaló ment. – A nemzetközi csillagászati szakértőcsoport szerint a Naprendszerünkben megjelent ismeretlen eredetű anomália egyre terjeszkedik, mely jelen mérések szerint komoly változásokat hozhat Földünkre nézve is. Link: bjschmudla.blogspot.de

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

AKKOR IRTA:

COTTER BLACKSTONE

Elsőéves egyetemistaként érkeztem a városba, és amellett, hogy szándékomban állt tanulmányaimat felelősségtudó hallgatóként folytatni, szerettem volna kicsit elmerülni naiv kedvtelésemben, ezért szabadidőmet a sikátorok és romok rejtett zugainak felfedezésével töltöttem. Titkokat vágytam megismerni; Hittem, hogy minden helynek – legyen az közönséges késdobáló, vendéglő vagy szálló – megvan a maga titka: ismeretlen rejtekhely, egy elfeledett alagút vagy befalazott szoba, mely talán még a tulajdonos számára is rejtély. A szigorú egyetemi követelményrendszer miatt ezen szenvedélyemnek éjszakánként voltam kénytelen hódolni. Nappal, és sokszor még a napnyugta után is, amíg csak időm és szobatársaim türelme engedte, a tankönyveket bújtam. Tételeket körmölve, viseltes kölcsönzői köteteket glosszálva voltam kényszerű minél több tudást egy-egy éjszaka alatt a fejembe erőltetni, ugyanis igen jelentős problémákkal küszködtem a memóriámat tekintve. A tudásanyag ilyen rohamos abszolválása olyannyira lefárasztott, hogy még maga az alvás sem volt képes feltölteni életerővel. Hideg, éjszakai levegőre volt szükségem, és mivel történetesen ezen igényem egybeesett a titkok megismerése iránt érzett vágyakozásommal, hosszú órákat töltöttem a közvilágítás sárga fényköntösébe bújt város utcáit róva. Titkokat azonban nem találtam. A "belépni tilos" feliratú ajtók mögött is csak közönséges szobák voltak, melyek nem voltak különbek annál, melybe jómagam és hallgatótársaim a tanítás után visszavonultunk. Rá kellett jönnöm, a titkok a szubkultúrákkal együtt kihaltak, vagy ami még rosszabb, tán sosem voltak. A sötét pincékben nem ténykedtek elfeledett társaságok; A vastag páncélajtók nem jelszavakra nyíltak; Az utca embere sem rendelkezik érthetetlen szokásokkal, nem leli kedvét önnön következetlenségében, mint hittem. Kezdett úrrá lenni rajtam egy érzés, hogy a város nem különb annál a vidéki falunál, ahol felnőttem, épp csak a rajta terpeszkedő kő- és vashalom teszi mássá, de tulajdonképpen a két hely ugyanaz. Beleborzongtam a felismerésbe. Alapjaiban rázta meg a jövőmről alkotott elképzeléseimet, és attól féltem, ha ez az érzés nem múlik, nem marad meg a motivációm az egyetem elvégzésére. Ekkortájt – az apátia legmélyéhez közeledve – talált meg egy magának való férfi, aki különös, békebeli divatot idéző öltözékével, régimódi ékszereivel és spindlis zsebórájával arra engedett következtetni, tán van még némi remény a titkok létezésére. Egy presszóban ücsörögtem, amikor leült hozzám. Különös beszéde volt: ósdi, németesen csengő szavakat használt, pár betűt teljesen más hangzással helyettesített. Nem értek a nyelvtanhoz, így hát nehezen mondtam volna meg, az úr netán a határon túlról származik, vagy csak beszédében bír némi fogyatékossággal. - Én biz' képes vagyok megmutatni kegyelmednek mindazt, amit tudni vágyik – mondta –, s ehhez csak követnie kell ma éjszaka. Ne vonakodjék belépni oda, ahová egyébként nem lépne. Gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatát, bár azt nevelték belém, vigyáznom kell az idegenekkel, mégis annyira kecsegető volt, amit kínált! Úgy hittem, elejét veheti a végső megcsömörlöttségemnek, így hát követtem őt. Átvágtunk az egymásra nőtt háztömbökön. Házszám nélküli ajtókon nyitottunk be. Ódon lakásokban trappoltunk, talpunk alatt nyikorgott az avítt parketta. Belső

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS udvarokban kódorogtunk, dohos, pókháló lepte pincéken keresztül jutottunk el érintetlennek tűnő járatokba, melyek végül egy zárt lépcsőházba vezettek. Hosszú perceken keresztül kőröztünk felfelé, egyre csak magunk mögött hagyva a fogyatkozni nem akaró lépcsőfokok miriádját. Már mindketten lihegtünk és botladoztunk a fáradtságtól, amikor egy ajtóval találtuk szembe magunkat. Vezetőm kinyitotta. Arcomat végigsimította az éjszaka szokatlanul tiszta szellője. Egy toronyház tetején találtuk magunkat. Körülöttünk a történelmi város, melyet sose láttam ilyen gyönyörűnek. A távoli gépkocsik apró fénypontokként meneteltek tisztes libasorban, akár a szorgos hangyák. Az ablakok mögött megannyi tévé jégszínű fénye remegett; Utcai lámpák; Szórakozóhelyek neonjai; Romkocsmák lampionjai. Emiatt vágytam a városba! Úgy éreztem, minden egyes fénynek megvan a maga története, és csak idő kérdése, hogy megismerjem. - Készen áll? - kérdezte az úr, majd egyértelmű válaszomat meg se várva végigsimított a levegőn. A világ valahogy megváltozott. A felettünk terpeszkedő csillagfő felizzott, ahogy a város fényei megfogyatkoztak. A tolakodó járművek eltűntek az utakról, ahogy az irodaházak és a rájuk aggatott reklámok is. Nem láttam egyebet, csak antik épületeket, templomokat, múzeumokat és rengeteg macskakövet. Egy csapásra felszívódott minden, ami a múlt századból származott. Hirtelen megakadt a szemem valamin. Alattunk, a toronyépülettel szemben elnyújtózó útszakasz pár gyalogos híján üres volt, csupán egy lovaskocsi zörgött végig, élén két peckesen ügető, fehér lóval. Hirtelen megértettem, mi okból olyan tiszta a levegő. Elképedésemre az úr kaján mosollyal válaszolt: - Messzebbre esetleg? Bólintottam. Megismételte azt a korábbi kézmozdulatot, és a látkép ismét változott. A város veszített kiterjesztéséből. Egész kerületek tűntek el; Helyükön nem maradt más, csak sötét mezők, komor falvak. Az utakon már csak pár rozoga szekér nyikorgott, az utca kitartó fényei pedig bizonytalan pislákolássá satnyultak. Éreztem, századokat ugrunk visszafelé. - Még messzebbre! – követeltem, akár egy óvodás kisgyermek. - Mennyire? - Amennyire csak lehet! - Akkor figyeljen. Háromszor végigsimított a levegőn, majd csettintett az ujjával. A világ örvényleni kezdett. Forgott minden. A színek maszatosak lettek, a részletek elvesztek az őrült táncban. Mikor a mindenség visszanyerte egyensúlyát, szeretett városom eltűnt a Föld színéről. Helyén kopár sziklák éktelenkedtek, a lámpák fényeit vörösesen izzó láva váltotta fel, mely a hegycsúcsok repedéseiből bugyogott elő. Fű nem nőtt ezen a vidéken, csak egyfajta furcsa, halszálkára hasonlító, száras növény, mely kéretlenül bólogatott a távolban égi háborúként dúló orkán szelétől. Kénes füst szagát éreztem. Csakhamar megláttuk e letűnt kor különös őslakosait is. Csálé szárnyú óriásmadarak vergődtek az égen. Bőrüket kitinpáncél fedte, tollak helyett szőrszálak borították őket. A róluk csurgó nyálkaréteg miatt inkább hasonlítottak rovarra, mintsem szárnyasra. Összefüggéstelenül repkedtek, akár megkergült keselyűk a sivatagban haldokló test felett. Csipkedték, taszigálták, csapdosták egymást. Zölden világító légyszemükkel minket pásztáztak. Kísérőm egyszerre furcsán kezdett viselkedni. Szüntelen csettintgetett az ujjával, egyre türelmetlenebbé vált, míg végül erőt vett rajta a kétségbeesés. - Nem tudok visszamenni! Akárhogy próbálom. Elhagyott az erőm!

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS Zavarodottságomban szóhoz sem jutottam. A rovarmadarak közül néhány kiváltak a zavaros rajból és arra a fekete hegyoromra szálltak, ahol mi is álltunk. Hatalmasak voltak. - Tőlük kaptam, és most visszaveszik. Számomra eljött az utazás vége, de talán vissza tudom juttatni a saját korába. A lények minden irányból körülvettek minket. Ciripelve károgtak, ahogy egyre közelebb értek. Tűhegyes ujjaikkal kaszáltak felénk. A férfi a középső ujjával a homlokomra koppintott. Ekkor megrohamoztak a szörnyetegek, előttem pedig elsötétült minden. Bénán ébredtem fel a presszó mögött, ahol találkoztunk. Soha többé nem hallottam a rejtélyes időutazó felől, ám ami biztos, azóta másképp tekintek a városra, sőt, az egész világra is. Link: cotterblackstone.blogspot.hu

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

A FEKETE EMBER ÍRTA:

CZAP FERENC

Hogyan magyarázhatnám meg azt, amiről tudom, hogy csak egy álom, mégis rettegéssel tölt el. Biztos vagyok benne, hogy az ember, aki fekete ruhát visel, és az arca is fekete, nincs ott minden este az ágyam mellett, mégis félek. Testem teljesen elzsibbad, és amikor már majdnem elalszom, újra őt nézem, mert mintegy álom az álomban, ott van előttem, szilárdan, mint egy vár. Mozdulni sem tudok, egész éjjel őt figyelem, mintha ő nem látna engem, de érzem, hogy lát. Nem tudom, mi tévő legyek. Pedig úgy érzem, minden rendben körülöttem. A feleségem biztosan nem látja, mert ő jól alszik, és különben is, biztosan említené, ha ugyanazt látná, amit én. Mint már említettem, nem érzek semmi olyat az életemben, ami hatással lenne nyugalmamra, mert tudat alatt rögtön erre gondoltam, mint okra, aztán arra, hogy el kellene mondanom valakinek ezt a különös és megmagyarázhatatlan dolgot, ami sokkal valódibb, mint azt bárki hinné. Ezt azért állítom ilyen biztosan, mert a múltkor megkértem a feleségemet, hogy miután lekapcsoltuk a villanyt, álljon oda az ágyam mellé, ugyanúgy, mint a fekete ember, amit persze nem közöltem vele. Különös módon a feleségem nem kérdezett semmit, csak odaállt, és ettől szinte halálra rémültem. Teljesen olyan volt, mint ő. Ugyanolyan volt minden. A kevés fény, a magassága, még a formája is. Amikor, mint egy kirakós minden darabja illeszkedett a már belém égett képbe, akaratlanul rákiabáltam, hogy: Elég! Mire ő szintén nem csinált semmit, csak lefeküdt mellém, és jó éjszakát kívánt. Igyekeztem megőrizni a józan eszem, és a realitás talaján maradni, de nem ment. Mármint az utóbbi igen, hiszen csak a feleségem volt ott, teljes emberi valójában, viszont a körülmények megegyeztek az álmomban – vagy nem? – lévőkkel. Néhány perc múlva az jutott eszembe, hogy újra megkérem, ismételjük meg a jelenetet. Meg akartam érinteni, mert úgy gondoltam, hogy ez minden kételyemet eloszlatná. De nem tettem. Féltem. Másnap semmi olyan nem történt, amit furcsának nevezhetnék, sőt a feleségem meg is kérdezte, hogy miért kellett odaállnia az éjszaka kellős közepén, amin egy kicsit csodálkoztam is. Miért nem akkor kérdezte meg? Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, sőt, zavarba is jöttem egy kicsit. Akkor este rákiabáltam, amit normál esetben nem így reagált volna le. Tekintetével válaszra várt, de én egész egyszerűen nem tudtam megszólalni. Amikor már azt hittem őrültnek nevez, kávéval kínált. – Nem kérek. – feleltem mosolyogva. Az döbbentett meg a legjobban, hogy utóbbi gondolatom mindig nappal jutott eszembe. Annyira meg voltam dermedve a fekete ember figyelő tekintetétől, hogy sem fizikálisanm sem pedig lelkileg nem voltam képes arra, hogy meggyőződjek feleségem hollétéről, vagyis, hogy biztosan mellettem van-e. Ezért úgy döntöttem, hogy megérintem a fekete embert. Elmémet – és testemet is – elég régóta kínozta már jelenléte, de bármennyire is gyengének érzem magam, meg kell tennem. A várt következményeken gondolkoztam egy napsütéses reggelen a kávém mellett ülve. Két lehetőség van: vagy meg tudom érinteni, vagy átnyúlok rajta. De beugrott a harmadik is: ha megérintem, felébredek, vagy a klasszikus soha nem kelek fel. A szobánk biztonságot nyújtó megfoghatósága, a feleségem megnyugtató közelsége, és a józan eszem tartotta bennem a lelket, és adott erőt a lehetetlennek tűnő feladatra. Nem is tudom, hogy hány nap kellett hozzá, hogy, elhatározásomat véghez is tudjam vinni, nem is beszélve arról a fizikai megpróbáltatásról, hogy meg is tudjam valósítani THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS tervemet. Sok időbe telt, hiszen úgy éreztem, betonból vagyok. Lassan, fokozatosan kellett a karomat kinyújtani, minden egyes éjszaka pár centimétert haladva, Aztán fokozatosan bevontam testem minden egyes részét, ami a célom eléréséhez kellett. Nem tudom mennyi időbe telt, de ki merem jelenteni: Holnap biztosan elérem! Minden úgy történ, ahogy elterveztem: a jól begyakorolt mozdulatok, lassan, pontosan, centiről centire. Annyiban különbözött a gyakorlattól, hogy most végig az ember szemébe néztem, ezzel is legyőzve őt. Legyőzve az ismeretlen, de mégis oly valódi lényét. Már csak milliméterek voltak hátra – egyre jobban éreztem őt -, de métereknek tűntek. Kezdett összefolyni minden, de szobám, és a benne lévő tárgyak itt tartottak. Minden valóságos volt, de a legjobban az, amikor a feleségem lassan a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgta: Te is látod őt?

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

FORMÁK ÍRTA:

HÉJA ZSOLT

Olyan fáradt vagyok, hogy akár állva is el tudnék aludni. Csak a leharcolt metrókocsi váratlan zökkenései tartanak ébren. Üres az egész kocsi, már akkor is az volt, amikor felszálltam, de nem ültem le mert akkor valószínűleg a végállomáson ébredtem volna. Végre az én megállóm következik. A vezető elszenderedhetett, mert jókorát kell fékeznie, hogy a szerelvény a megfelelő helyen álljon meg. Erősen kapaszkodok, hogy el ne essek. Amikor végre megáll a kocsi összekapom magam, felnyalábolom nagy, négyszögletű portfólió táskámat és gyorsan leszállok. Sehol senki. Ami nem is meglepő a kései órát figyelembe véve. A négy mozgólépcsőből már csak egy üzemel, a többi előtt stoptáblát mímelő, nyolcszögletű kopottas papírdarabok lengenek. A mechanika monoton üteme hatásosabbnak bizonyul bármilyen altatónál. Már épp azon kapom magam, hogy lecsukódott a szemem, amikor a felszínhez közeledve megcsap a tél hidege. A fagyos, friss levegő szerencsére felélénkít valamelyest. Az utcákat szűz hó fedi, sehol egy lélek, aki bemocskolhatná. Átvágok a metróállomás előtti fedett, ötszögletű téren és belegázolok a patyolat tiszta fehérségbe: Na, akkor majd én… Nem rémlik, hogy akkor is ennyire hideg volt, amikor elindultam. Szemembe húzom a sapkát, zsebre vágom a kezemet és nekiindulok: szerencsére csak pár saroknyira lakom. Félúton már csak nem kocogok, hogy mielőbb haza érjek, olyan hideg van. Nem is csoda, hogy más nem merészkedik ki az utcára. A lakásom előtti sarkon őrködő „elsőbbségadás kötelező” tábla jelzi, hogy rövidesen otthon vagyok; szolid biccentéssel adok hálát neki érte. Talán eddig itt van a leghidegebb! Felérvén belököm és kulcsra zárom magam mögött a lakás ajtaját, lerúgom latyaktól elnehezült bakancsomat, felakasztom a kabátot a fogasra és rögtön az ágyam felé indulok. Tessék-lássék módon lesöpröm róla a félkész rajzokat, grafikákat és eldőlök akár egy zsák szén. Talán soha életemben nem voltam még ilyen fáradt. Ám egy jó háromnegyed órányi forgolódás után még mindig nem sikerül elaludnom… Mi a fene van? Ezt nem hiszem el… Hirtelen eszembe jut, hogy a konyhaszekrény gyógyszeres-vackos fiókjában lennie kell még némi altatónak. Feltápászkodok, végigtaposok a majd' egy órája szétszórt műveimen és a konyha felé tántorgok a sötét folyosón. Rövid kutakodás után konstatálom, hogy tévedtem; már az összes pirulát sikerült elfogyasztanom. Ám az utcáról beszűrődő lámpa valószerűtlen fény-négyszöge megvilágítja számomra a megoldást: farkasvigyort villantok a pulton magányosan ácsorgó, felirat nélküli üvegcsére. Az áttetsző folyadék rezzenéstelenül mered vissza rám. Fogalmam sincs, melyik házibuli túlélőjéhez van szerencsém és még csak azt sem tudom, hogy ki hozhatta… abba pedig bele sem merek gondolni, hogy milyen csapnivaló pia lehet, ha a díszes társaságból senkinek sem volt hozzá gusztusa. Talán Ricsi egy újabb istentelen, „pálinkának” csúfolt kotyvaléka lehet. Az effélék általában közelebb állnak a körömlakklemosóhoz, mint bármelyik, emberei THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS fogyasztásra alkalmas italhoz, de az alkoholtartalmukra soha sem panaszkodott még senki sem. Gondolkodás nélkül oda lépek, letekerem a kupakot – érdekes, büdösebb szokott lenni – és három jókora korttyal indítom a kései, kényszerkóstolást. Azonnal megérzem a változást. Elejtem az üveget, de a csattanás már nem talál utat hozzám. Kiszalad a talaj a lábam alól… nem is, inkább mintha én távolodtam volna el a konyhapadlótól, a konyhától, a lakásomtól… …sodródom. Rövid és meghatározhatatlan irányú zuhanás után különös helyen találom magam. Soha sem láttam még ilyet. Parttalan, beláthatatlanul, végtelenül szűk, irányok, mélységek nélküli térségre érkeztem. Hideg van ám a hatszögek oldalai és a tízszögek átlói ontják magukból a forróságot. Olyan forróságot, ami egy pillanat alatt elemésztené az egész testemet… ha lenne. Tovább sodródva érzékelem, hogy a háromszögek hidegek. Szinte megdermesztenek. Próbálok elszaladni előlük, de nincs lábam, nincsenek tagjaim és egyébként sincsenek irányok ezen a helyen… vagy pont, hogy több van, mint megszoktam? Nem tudom eldönteni. Kétdimenziós formák töltik ki a látóteremet. Olyanok, mintha élnének. Mozognak, kúsznak-másznak. Egyesülnek, majd ismét szétválnak. Ez meg mi? Az egyik háromszög csúcsa kettéhasad, az elszabadult szárak vadul csapkodnak a vak szélben, rángatózva próbálnak újra összekapcsolódni. Egyszer csak az egyik szár új fattyú szöget sarjaszt, azzal kap bele a másik elszabadult oldalba. Ez… ez lehetetlen! A háromszög újra teljes lett… csakhogy már nem is valódi háromszög. Egy csúccsal többje van, mint előtte, viszont nem hasonlít egyik ismert négyszögletű síkidomra sem. Több szöge, oldala, csúcsa van, mint három, de kevesebb, mint négy. Ez lehetetlen! Szinte már olyan érzésem van mintha, felkacagna megrökönyödésem láttán. Ez gúnyol engem! Fülem nincs, de a bensőm mélyén rezeg ez a semmihez sem hasonlítható, hirtelen támadt, őrjítő zúgás. Ez lehetetlen… Hirtelen újra a testemben találom magam. A konyhám padlóján fekszem, körülöttem és alattam törött üvegszilánkok. Úgy szaggat a fejem, mintha… mintha… Az az alakzat! Az az átkozott, különös alakzat! Le kell rajzolnom, amíg frissen a fejemben van! A fülemben gunyoros zúgás visszhangja lüktet… ölembe veszek egy skiccfüzetet meg valami íróeszközt, amit épp a földön találok és neki látok a munkának. Több mint három oldal, de kevesebb, mint négy… lehetetlen… Lehetetlen, de le kell rajzolnom. Egyszer csak feljött a nap, majd újra lement. A ház előtt a fákról leolvadta a hó, zöld leveleket hoztak, majd újra barnába csavarodtak és megint hó hullott rájuk. Majd újra zöld, barna, fehér. Majd újra… Több mint három, de kevesebb, mint négy… az a kacaj… Lehetetlen… Ez gúnyol engem… Link: zsolt.heja.hu

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

ÉS ÉGIG ÉRTEK A FÁK ÍRTA:

ZABÁN TAMÁS

A parti szél úgy söpört végig a vidéken, mintha az ősök üzenetét hordozná. Kérlelhetetlen, erős hullámokban tört a kies síkság fölé, kereste az élőt, minek átadhatja terhét. Az utolsó kóró mögé is bekanyarodott, behúzott a vörös talaj repedései közé, felhágott az elszáradt, magányos fák csúcsaira, de a kihalt táj végtelenbe vesző pusztaságán nem volt senki, aki meghallgatná. Egyetlen alak állt a vad hullámokat megtörő, lapos kőszirt peremén, de figyelmét nem tudta elnyerni a háborgó szél. Hiába súgta soha nem hallott titkait, szavalta messzi tájak költeményeit, ordította vérfagyasztó történeteit, hiába üvöltött, hasztalan tombolt. Eredménytelen próbálkozásai közönybe fulladtak és szégyene a beláthatatlan síkság fölé űzte, hol tán majd értő fülekre talál. Az orkán elült, és Toras még mindig az óceán peremén állt és némán nézett a messzeségbe. A Lovasra gondolt. Azon merengett, miért hagyta életben, milyen feladat várhat még rá, ki fent járt a csillagokban és leűzetett a Mélybe, kinek vérét akarták a Galaxisok, majd kit örök némaságra kárhoztattak. Megtűrt porszem volt csupán a beláthatatlan síkságon, kit csak elveszejteni lett volna érdemes, mégis eljutott az ismert világ pereméig. Vízpermet szállt a szirt fölé, köd ülte meg a tájat, és a jövő kifürkészhetetlenné vált. A mind sűrűbbre hízó fehérség úgy ölelte magába a parton álló férfit, mintha egyszerre akarná megóvni múltjától és jövendőjétől, hiszen mi mögötte van, már változhatatlan – tán csak bölcsességgé érhet a múló napokkal –, ami pedig előtte áll, az csak elmúltában válik bizonyossággá. Toras viszont nem kért az óvó ölelésből. Semmije sem volt ezen a világon, csak az emlékei, az út, és most már a remény, hogy nem hiábavaló az élete. Mozdulatlanságában összefont karjával szorosan maga köré fogta rongyos köpenyét, és leszegett fejjel várta, hogy az idő eldöntse, merre folyjon tovább a világ. És eltelt számolatlan apály és dagály, amikor a szél visszatért a síkság felől, apró homokszemcséket örvénylő tölcsérré formázva hozta a hírt az új korszak közeledtéről. Csillag hull, és gyökér kúszik Az ég zöldbe borul, Hadat nemz az erdő ura Két Vezér egymás ellen vonul. Az egyre erősödő morajlás igazolta a szavak erejét, ami szétoszlatta a ködöt, megrengette a földet és felkavarta a vizeket. Toras mozdulatlan, és metsző figyelemmel nézte, mi születik a habzó víz és a rengő föld nászából. A fehér fátyol felemelkedett, és vele együtt megmutatkozott az átalakulóban lévő táj. A zúgó habokból szoros egymásutánban emelkedtek ki a sziklák és a part peremétől indulva ősi mólóként utat nyitottak a víz felszínén az óceán szívének írányába. Toras pedig megindult, hiszen a kőnyelv csak arra várt, hogy végre valaki lábával érintse anyagát és felfoghatatlanul tökéletes síkján elinduljon a világ forrongó változásának középpontjába. Ahogy haladt, lépései nyomán jelek szakadtak fel az út szélén, történeteikben homályos utalásokkal az eljövendő korok sorsfordító óráira. Újra leszegte tehát fejét, THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS és Toras minden jövendölést, minden töredéket elméjébe vésett, noha még csak most kezdett forogni a történelem kereke, tudta, néhány kapaszkodó sohasem árt. És míg haladtában e jeleket olvasta, az óceán mélyéből két oldalt kőóriások törtek utat maguknak a fény felé, alakjukban felidézve a Csillagok gyermekeit, a Galaxisok urait, a Mélységet és a végtelen Óceánt, az elemeket, melyeknek létét köszönhette a világ. Az alakok sorfalának végén kivont kardokkal, egymással szemben állva emelkedett az ég felé a két Vezér, kiknek felemelkedése és bukása már kőbe vésetett az idők hajnalán. A kardok kőpengéi alatt áthaladva, hol véget ért az út, ott magasodott három árbócával a Ventis, a hajó, mi vándorára várt, és ahogy Toras lába fedélzetet ért, a szárazföld felől feltámadó szél vitorlát dagasztott és útjára indította a magányos hajóst és fáradhatatlanul űzte, hajtotta a látóhatár felé. A parton hallott szavak ígéretei mintha az elhagyott szárazfölddel együtt köddé válni látszottak volna, a Ventis útja oly eseménytelen volt. A mindent körülölelő kékség monotóniája már az elme épségébe vájta karmait, gyilkolta a képzeletet és emésztette az emlékeket, és mindenféle erőfeszítés nélkül fárasztotta az út hosszától egyre jobban megtörő fizikumot. Az eseménytelen hetek mintegy varázsütésre értek véget, amikor egy napon a pirkadattal együtt az óceán is megmozdult a hajó alatt. A föld háborút indított a mélységben, és minden erejét összeszedve igyekezett visszaszorítani a víz uralmát, fortyogó lávával töltötte fel az óceán mélyi árkokat, milliárd éves lemezeket gyűrt egymáshoz és vulkánokat szabadított a világra. A vízből kitörő szárazföldek néhol csak ideig óráig kerültek a felszínre, a nap fel sem tudta szárítani pocsolyáikat, és a nagy kékség ismét hatalmába kerítette őket. Toras a Ventis tatjának feszült, és utolsó erejével küzdött és imádkozott az istenekhez, hogy kíméljék meg az életét. A végtelennek tűnő küzdelemben hetek, hónapok teltek el, míg végül maguk az elemek döntöttek úgy, elég volt. Az átformált világban a Ventis apró, újszülött szigetek közt ringott, üres fedélzetén a tenger minden mocskával, keresztbe tört vitorlákkal, viharok letörölhetetlen nyomaival. Egyetlen utasa néma hálát rebegett az égieknek, hogy könyörgései meghallgattattak, majd előbújt rejtekéből, és elcsigázottan látta, még ekkor sem teljesült a jövendölés. A felszabaduló energiák hőségbe borították a vidéket, és a hajóorrból a távolt fürkésző Toras az égen táncoló délibáb képeitől megbódulva rogyott a fedélzetre. A vibráló levegőben úszó tengermélyi városok romjai, a hártyás kezű démoni lények és másvilági kreatúrák elmosódó körvonalai úgy megbolygatták felfogását, hogy már nem tudta megkülönböztetni a valóságot a képzelet szüleményétől, a kézzel foghatót az érzéki csalódások illúziójától, és e feloldhatatlan feszültség kisülése eszméletének vesztéséhez vezetett. Amikor magához tért, már harmadik napja tartott az éjszaka, a Ventis pedig zátonyra futottan, enyhén oldalára dőlve állt egy homokos öböl tágas fövenyén. A fekete eget ezernyi hullócsillag tüze perzselte, a földeket apró kráterek szeplői borították, és minden üstökös ütötte lyukból indák kúsztak elő. A csillaghullás még három napig tartott, majd a sötétség hat napja után a hetedik hajnal elhozta a felkelő napot, és a világ fénybe borult, és hatalmas gyökereiket a földbe vájva megindultak az indák, felfelé az égbe, magukba szívva az élet erejét, elhozva a jövőt, mit az ének ígért. És Toras már tudta, hogy megkezdődött a Fák kora, ahol az égig kúsznak a lombkoronák, zöldbe borul a táj, levelek úsznak a felhők felett, és az erdő nemzette seregek majd a két Vezér uralma alatt a halálig küzdenek.

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

AZ ELMÉVEL OMLÓ HÁZ ÍRTA:

VIDRA GYULA

A vastag naplót egy guberáló találta meg, miközben a szemétben, és a romokban kutakodott, egy a napokban egy titokzatos robbanás okozta leomlott épületrészben A Városban. A holtakat már eltakarították, így nem félt, hogy egy véres hasba nyúl bele véletlenül, miközben kotorászik, de azért óvatosan keresgélt hátha talál egy elhagyott ékszert, egy ott tétlen széfet, valami értékes holmit, vagy talán egy viszonylag épen maradt kalapot, a kopaszodó fejére. A könyvnek is örült azért, akadt már a kezébe régebben értékesebb darab, aminek az árából hetekre jól tudott lakni, de ennek írott szövegét nehezére esett kiolvasni, de abban bízott, talán egy kis pénzért ezt is el tudja majd adni egy antikváriusnak. Nem értett a könyvekhez, de azt látta, hogy ennek a kötése nem mindennapi, igen réginek festett, és a fedelén egy kis fémlap volt szerelve, amin egy kulcslyuk volt található. Ráadásul az első bejegyzés keltezése kicsivel több mint száz éves, és az utolsó lapokon található dátumok, amik nem olyan régiek, ugyanabban a stílusban lettek leírva, és az még neki is leesett, hogy egy naplót senki sem vezethet egy emberöltőn keresztül. Elvitte egy antikváriushoz, Michael Solthoz, abban bízva egy kis pénzt, vagy talán többet kap majd érte. Michael nem fűzött sok reményt a behozott tárgyhoz, hogy tovább tudja adni, de abban bízott a régi kötés és a lapok még hasznára lehetnek más könyvek restaurálásánál, így kifizette a guberáló férfit. Miután lefejtette a könyv kemény borítóját, felfedezte, hogy a kötés gerincébe, egy aprócska kulcs van rejtve. A földre esett a rézszínű, apró kulcs, ami szokatlanul volt díszítve. Csillagok, és olyan rovátkák, amiket mintha antik sumer táblákon látott volna. Szórakozottan belehelyezte a könyv fedélen található lyukba, ami azonnal beleugrott, elfordult, és ibolyaszínű fény kezdett a borítóról áradni. Nem talált rajta semmiféle fényforrást, ami ezt az elsőre bűvésztrükknek kinéző látványt okozná. A fény hol hideg, hol meleg érzést okozott neki, de fájdalmas hőváltozást nem okozott. Óvatosan kihúzta a kulcsot, és a könyv mellé helyezte. A napló lapjainak tartalmát bújva elkezdte nyomozni kié lehetett a könyv, és mi lehet a fénynek titka. A tulaj, egy Nefren O' Tepper nevezetű alak volt, akinek az egyik első bejegyzése így szólt: "belehaioltam a fenvbe, semem behvnyvan mondtam ki savakat miket iog-sototol iegveztem meg: tele em ess ehet erutufe tehe sse me elet. es latam az epvleteket fekete servetlen huskent tornvovltak az egbe, veres erekent saladtak bene tomegesen a foldet egvre elepo belteries nepek, a tornviok egvre magasabra menek, a vilagot elepik az erek, amik funkciotlan femekel és museru anvagal leptetik el satnva testuk, es informacio ehesen eslelik a vilagot de egvre benteb fordulnak kozvetlen kornvezetuktol." A későbbi, egyre összefüggőbb, és olvashatóbb írások alapján a szerző ismerője volt sok tudománynak, önmagát a síkok, terek és görbék rejtett, háttérben meghúzódó titkainak tudójaként aposztrofálta, életnek és halálnak urának, aki bizarr nevezetű istenekkel társalog, majd ezen entitásokkal egyenrangúként kezeli magát. "Ez a hitvánv város mely' egyre jobban elfaizódik a szánalmas, tisztátalan parazita emberlénvektől nem éri meg azt a iövőt amit a plazmikus, állandóan változékonv iövő tartogatna meg neki, régen azt hittem ha ide hívom valamelv öreg istent az majd leránthatia ezt a helvet abba a pokolba melvből kinőtte magát, de most már tudom erre én is képes lehetek végre, és ha kiterjesztem elmém a határokig, magammal pusztíthatom el ezt a helvet, de míg én úira éledem, a rituális halálomnak hála, úgy ez a helv ott marad, ahová rántom le, a földdel egyenlő szintre, porig. Már nem kell sok idő" Már elmúlt a zárás is, de Michael tovább maradt az üzletben, tanulmányozni a kötetet, úgy sem volt már kihez haza mennie. A többi oldalon arról olvasott a szerző mennyire gyűlöli ezt a várost, de el nem hagyhatja, mert létezése csak annak határáig terjed. Az első telepesekkel érkezett, név nélkül, mert nevet csak azt kap, amit ember szül, vagy az, amire ember vigyáz. A szerző később önmagát nevezte el, a könnyebb elvegyülés kedvéért, egy régebbi isten mintájára, öntudatra pedig akkor ébredt mikor a közösség első embere már nem ismerte fel a másikat és egyre jobban elidegenedtek egymástól az itt

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS lakók, kik nem olyan rég még az előző generációk szomszédságának is ismerték nevét. Michael úgy vélte, az író feltehetőleg egy tudathasadásos őrült volt, akit nyomasztott a városi élet, és tehetetlen dühét egy rafinált bűvészkönyvbe írta bele. Most már jobban érdekelte az ibolyaszínű fény, amit a könyv tudott okozni, így azt újra bekapcsolta. Kereste az apró lámpákat rajta, és a fénybe hajtotta a fejét. Pár percig ott tartotta, majd kopogást hallott. "Zárva!" Kiáltotta a könyvüzér, fejét még mindig a fényben tartva. Kis idővel később egy csattanás hallott, és kihunyt minden fény, majd üvegcsörömpölést hallott, és egy guruló hangot. Kimászott a fényből, és egy kerek dolgot pillantott meg a földön, egy emberi fejet, és egy árnyat ami az ablakon keresztül mászott be. Az árny megvilágosodott az ibolyafény mellett, miközben Michael a sarokba húzódott, ahol a szekrény mögött egy töltött pisztolyt tartott. A fényben csak egy kórházi lepedőt látott. "A fej tulajdonosa segített meg engem, hol hagyta el tulajdonom" hallja ezt Michael, furcsa, bugyborékoló, recsegő hangon, a kórházi lepedőt viselő alak felől. Michael előkapta a pisztolyt, lőtt, és látta a torkolat tűz fényénél egy kék bőrű, véraláfutásos, zúzódásokkal teli bőrű férfit, aki a könyvet megragadván hangosan kezdett kántálni. A lövés hiába talált, a könyv eredeti tulaja meg sem érezte a golyót a testén. Michael már tudta mi következik, remélte ha a pisztoly csövét még most a szájába helyezi, és tüzel, gyorsabban, fájdalom mentesebben hal meg, mint ahogy az épület, vagy talán maga a város is, maga alá temeti őt.

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0


MICRO AETHER / 2016 / AUGUSZTUS

THE BLACK AETHER Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin

WWW.THEBLACKAETHER.COM *** CREATIVE COMMONS CC-BY-NC-ND-4.0

*** Küld el te is rövid, maximum 1000 szavas Lovecrafti weird történetedet, legyél közösségünk tagja, szerkeszd velünk a Micro Aethert.

Részletes technikai információk a honlapon.

THE BLACK AETHER / WWW.THEBLACKAETHER.COM / CC-BY-NC-ND-4.0

Profile for The Black Aether

Micro Aether 2016 augusztus  

A Micro Aether a The Black Aether - Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin ingyenes, havonta megjelenő, amatőr kiadványa. A Micro Aether magya...

Micro Aether 2016 augusztus  

A Micro Aether a The Black Aether - Magyar H.P. Lovecraft Online Magazin ingyenes, havonta megjelenő, amatőr kiadványa. A Micro Aether magya...

Advertisement