Issuu on Google+


Szókratész képzeletbeli barátja Nos a cím már magáért beszél, nem lesz ez sem egy egyszerű utazás, ahol a vonatról csak annyi maradt meg, hogy Te azzal utaztál. A történet témája ezúttal a képzeletbeli barátokra terelődik, így rá bízom a kedves olvasóra, hogy biztos alapnak veszi-e történetemet, vagy inkább csak képzelgésnek. (Én a helyetekben elhinném, mert az író okos, intelligens, nem hazudik és.......) Na de nem is tudom ki az író úgyhogy térjünk a tárgyra, január közepe, Szombathely-Ajka vonat első kocsi, második fülke. Egy kedves fiatal nőhöz ülök be, aki a kisfiával utazik. A történet tökéletes keretes szerkezetéhez ki kell itt egy kicsit térnem utazótársaimra. Megannyi anyatípust ismerek, és milliárdnyi anyát. Általában- hálaistennek- minden anya szereti gyermekét, csak mindenki kicsit máshogy. Az én személyes kedvencem az a típusú anya aki abban látja a dolgok megoldását hogy inkább válik felelősségteljes és okos játszótárssá, minthogy minden apróságért leszidja a gyereket. Ez az anya is ilyen volt, látszott rajta, hogy a szeme már csak nagyon kemény erőfeszítéssel tud nyitva maradni, a hasa pedig egész farkashorda morgását is tudta utánozni, valószínűleg még nem evett aznap semmit. De ott ült az ablak mellett, ölében a négy éves kisfiával, és lelkesen magyarázott a csilliárdkérdésre, amiket a lurkó feltett. Jobb keze pedig minden nehézség ellenére sem pihent meg simogatást igénylő kisfia hátán. Megálltunk Celldömölkön, majd kis várakozás után tovább is indultunk amikor az anya maga mellé rakta kisfiát, és alaposan elmagyarázta, hogy ő most csak pisilni megy, addig Ő üljön szépen itt, és ne csináljon nagy ostobaságot. Tapasztalt anyaként pedig még azt is megjegyezte a kis srácnak, hogyha nagyon türelmesen figyel, akkor talán még gólyákat is fog látni a mezőn, mert a mami bizony múltkor itt látott többet is békára vadászni. Megsimogatta a barna kóccal takart buksit, és ezzel eltűnt a fülkéből. - Remélem sok gólyát fogok látni, mert Bruno imádja a madarakat.- mondta a kis fiú, és hogy őszinte legyek eléggé meglepődtem, mert mikor beültem hozzájuk, még köszönni sem akart nekem. - Ki az a Bruno? - kérdeztem vissza, gondoltam addig is megy az idő, és legalább nem fog sírni az anyukája után. - Ne legyél szemtelen jó? Bruno a barátom, és Ő is velünk utazik Sopronba, hogy meglátogassuk a Papit. Itt ül, és ha te nem látod, akkor pucseráld meg a szemügéd. Akkor már leesett, hogy Bruno egy képzeletbeli barát, és nekem most nagyon gyorsan el kell őt képzelnem, vagy még nagyobb szidalmakat fogok kapni Martintól, a négy éves ovistól, akinek mint kiderült csillag a jele, és imádja a paradicsomlevest. Gondoltam megkérdezek pár dolgot Brunoról, hogy bebizonyítsam, hogy igenis látom Őt. - Mióta vagytok barátok Brunoval? - Nem mondom meg. - Hát ez nem indult túl nagy sikerrel – Neked hogy hívják a barátodat? Honnan jött? A tiéd is ember? Vagy inkább valami más? - Háááát... - nem tudom mennyi idő telt el ezzel a szóval, de az én agyam akkor már tudta, hogy be kell indulnia, és azonnal kiválasztani magának egy képzeletbeli barátot, hogy tovább folyhasson a csevej. - Blue a neve. - Az nem lehet. - nevetett Martin – hiszen az a mese a kartúnnetvörkön megy. Blú nem a te barátod. És nem szabad hazudni. Nagyon elszégyelltem magam, hogy nem tudok semmit kitalálni. Mekkora gáz, hogy a 21 éves agyam már annyira Tv és számítógép függő, hogy minden egyes szóról beugrik egy már mások által elém tálalt kép. Semmi eredeti nem jutott eszembe, és csüggedten vallottam színt


a kis Szókratésznek, aki soha nem válaszolt, mindig csak kérdezett. ( És hogy őszinte legyek el kellett gondolkoznom a kérdésein. ) - Tudod nekem nincsen képzeletbeli barátom. De szeretnék egyet. - Nincs?! Elvesztetted? Arra gondoltam, hogy legszívesebben elmondtam volna neki, hogy elveszítettem őt a gyermeki fantáziámmal együtt, és Ő is el fogja. De nem tettem, mert miközben én a gondolataimban úsztam, addig ő vidáman igazgatta Bruno gallérját, ami valószínűleg ferdén állhatott. Egy kicsit el is nevettem magam. Aztán eszembe jutott, hogy ez akkora story hogy mindenképpen meg fogom írni, és szerzek hozzá jó pár vicces képet is majd. Végigfuttattam az agyamon, hogy hol milyen kép volt eddig, és hogy mi illene majd ehhez, mikor rájöttem, hogy az én képzeletbeli barátom lehetne akár Miss Unique is. - Tudod mit? Elárulok neked egy nagy titkot. Az én barátomat Miss Uniquenak hívják, és nagyon ravasz. Mindig olyanokat talál ki, amik viccesek vagy kalandosak. Egyszer majd megmutatom neked. - Mikuni? Akkor ő lány? Szereted? Szereti a mákos gubát? Van anyukája? Hol alszik? És vannak testvérei? ….......... - megannyi kérdés után már nem nagyon tudtam figyelni, az utolsó kérdés mégis megütötte a fülemet. - Lehet Bruno a felesége? - Úgy érted hogy legyen Bruno felesége? - Hát ha ezt mondom! (Ari) - Hááát nem is tudom. Csináljuk azt, hogy mikor legközelebb találkozunk én is el hozom majd Miss Uniqueot, és akkor játszhatnak Brunoval. Rendben? - Oksi. De hozza a fátyolát is! - Rendben. Ezzel vége is volt a beszélgetésnek, meg jött az anyja is, és onnantól fogva én már nem is voltam fontos. Legalábbis azt hittem. Aztán Martin heves pislogással nézett rám, azt hittem hogy belement valami a szemébe, mikor rájöttem, hogy kacsint. Visszakacsintottam, és behunytam a szemem, hogy megálmodhassam Miss Uniqueot fehér ruhában Brunoval a balján. BRUNO AHOGY ÉN KÉPZELEM. (És szégyenemre ez sem az a fazon, akire gondoltam, hanem egy kisfiú a netről.)



Szókratész képzeletbeli barátja