Issuu on Google+


„Mindennek van pozitív oldala.” Sokszor hallottam már ezt a mondatot, de valahogy sosem értettem, hogy lehet örülni az áramszünetnek, vagy mi a jó a hóviharban. Hát ez utóbbihoz is csak egy vonatjegy kellett Azt mondják, ez már nagyon régóta a legzordabb tél. Hát én is így emlékszem. Sosem gondoltam volna, hogy itt is lehet -15 fok, vagy hogy egyszer látok majd dunai zajlást. Persze az idősek azt mondják ez semmi, mert 20-30 éve még nem volt meglepő a méteres hófal, csak éppen a szél erősödött meg azóta. Mindenesetre a havat mindig szépnek tartottam de a hóvihart már annyira nem. Nem is olyan régen – amikor a média még pánikolt a moszkvai hideg miatt – így indultam el hétfőn az egyetemre, hogy hatalmas hóvihar készülődött. Alig haladtunk pár falunyit, utol is értük a nagy hóval bélelt felhőket és belekeveredtünk a viharba. Kicsit ijesztő volt, kicsit aggódtam, mégis magával ragadott. Odasimultam az ablakhoz, és néztem, hogy milyen nagy úr a természet. Apró pelyhekben szórta ránk a hideg kását, aztán mintha érezte volna, hogy nem félek eléggé, óriási tenyerével egy mező közepére csapott, nagy hótölcsért alkotva ezzel. Most aztán ráérzett az ízére- gondoltam, és meg egyszer körbecsavartam a sálat a nyakamon, érezvén a zord folytatást. Hóhurrikánok jöttek, és hóhullámok. Hirtelen a gimis földrajz jutott eszembe, ahogy Csermák tanár úr hűen utánozta ezeket a mozdulatokat. Mindenesetre az az örvény eléggé rémisztő volt. Előkaptam egy tollat, és gyorsan a kezemre írtam pár szót, a fejemben ugyanis ugyanilyen viharos sebességgel kezdett kibontakozni egy történet. Aztán elcsendesedett minden. (Utólag ezt jelzésnek vettem, hogy a vihar nekem üzent, hogy írnom kell erről az utazásról is.) Még egy utolsó próbálkozásként a vonatszerelvényhez vágott egy nem is kicsi hókupacot, aztán erejét vesztve a földre hullott, hogy megpihenjen. És ebben a percben megint egy mesébe keveredtem. Kinézve az ablakon láttam ahogy a felhők kiapadnak, elállt a havazás, a táj mégis mozgott. A fáradt szél átadta helyét a szellőnek, aki gyengéden paskolgatni kezdte a fenyőkről a hópárnákat. Ugyanez történt a vonat tetején lévő hópaplannal is. Csak pergett a hó, és akkor ott a -15 fokban nagymamám jutott eszembe, ahogy porcukorral szórja meg a zserbók barna tetejét. Ő is ilyen gyengéd volt, mégis precíz, mert nem hagyott ki egyetlen pontot sem. Ott ültem a száguldó vonaton és néztem, hogy készül a táj. Hogyan pereg a porcukor, hogyan veri fel a vonat a lisztet a sínek mellől. Láttam fiatalabb, még pajkos őzeket, akik ki-ki kukkantottak az erdőből, hogy megnyalogassák az édes földet. De hát nem lehetett hibáztatni őket, hiszen még gyerekek voltak. Én még a mai napig lenyalom a sütiről a cukrot, ha tehetem. Így mentünk tovább, a hó egyre


szebbnek látszott, egyre fehérebbnek, egyre tisztábbnak. Néha egy erősebb széllökés a magasba lendítette a havat, ott megforgatta, majd engedte visszaesni. Tökéletes technika a pizzatészta készítéséhez. Mozgott a táj, és mint egy születésnap előkészítésénél mindenki besegített egy kicsit. Apró mókusmancsok díszítették a fák hóval befújt törzseit, óriási sasszárnyak suhintása hagyott nyomot a homokbuckákon, és a Nap ezt mind-mind csillogóvá varázsolta. Nagyon tetszett a látvány, annyira sürgött-forgott mindenki ebben az instant konyhában, hogy kezdtem én is megéhezni. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd valahol Boba és Celldömölk között egy főzőshow részese lehetek. Lestem minden mozdulatot, el akartam én is tanulni, hogy otthon majd büszkén mesélhessem el: tudom a természet receptjét. Persze minden csoda három napig tart – vagy esetemben három állomásig – 13:54-kor ugyanis nagy csikorgások közepette megállt a vonat és én kiszállva a vonatból mosolyogva rúgtam bele a porcukorszőnyegbe.



Porcukros utat kívánok.