Page 1


Magamat nem kapcsolhatom el

Aztán elmúltak a gyermekévek, és én még 13 évig tanultam szülővárosomban. Nem nagyon szálltam vonatra, maximum néma éjszakákon hallottam a külvárosban fütyülő vonat hangját. Persze azóta megszületett öt unokatestvérem, és kivétel nélkül mindenkit magával ragadott a mozdonyláz. Aztán leérettségiztem, és egyetemre jelentkeztem, ahova bizony már nem lett volna egyszerű a gyalogos séta. (Mondhatni nem lett volna gyalog-galopp.) Addig mindig kinevettem a romantikus filmek végén azt a bizonyos jelenetet, mikor a szerelmespár egyik tagja tragikus búcsút int választottjának, és a vonat elindul, miközben ő könnyeit törli le. Hát igen. Most ezt így újraolvasva még mindig szörnyű klisé. Mégis, az első alkalommal mikor az én hősöm kísért ki az állomásra megtörtént. Nevetve indultunk neki a húsz perces útnak, mondván, hogy mennyi izgalom vár majd ott rám, milyen más lesz majd ott, vajon találok-e barátot, és hogy nem kell búsulni, hiszen csak három napot leszünk egymástól távol. Mosolyogtunk, ölelkeztünk, elcsattant néhány csók, majd egy utolsó Vigyázz magadra! mondattal elbúcsúztunk. Még mindig ott volt a mosoly az arcomon, mikor a vonat egy nagy rúgással nekiiramodott, és én rádöbbentem, hogy egy könnycseppet törlök le az arcomon, miközben a félig használt zsepimmel integetek vissza. „Drámai.” - mondanám, hogyha egy filmben látnám ezt. Talán el is kapcsolnék. Sőt biztos. De hát nem tehetem. Magamat nem kapcsolhatom el. Valahogy ez a gondolat nem nyugodott. Miért? Hogyan? Én? Persze, persze én szerelmes voltam, vagyok és leszek is, de azért ez mégis csak túlzás. Hiszen én voltam mindig a fiús lány. Az első fogamat az általános iskola első osztályának napköziében vesztettem el egy vérre menő bokszmérkőzésen. (Zárójelben jegyzem meg, hogy attól a fiútól szenvedtem el az ütést, akitől aztán az első csókot is.) Én voltam az, aki a búcsúkon nem pónisimogatásért hisztizett, hanem még egy körön a ringlisen. Még a mai napig egy jó kis sárban csúszós túrát választok egy „fullos” manikűrözés helyett, és nem nagyon hat meg, hogyha este tizenegy tájékán négy húskrémes pirítóst tömök magamba. Na de rólam elég is ennyi, térjünk vissza a rejtélyhez, miért hatódtam meg ennyire, és – mint utólag kiderült – miért hat ez a természetfeletti erő az erősebbik nemre is?! Első gondolatom az volt, hogy csak rossz napom van, vagy talán pánikba estem, majd elmúlik. Ezzel el is voltam talán egészen a következő állomásig, aztán felrémlett bennem, hogy nem is torzult el az arcom. Hiszen láttam magam visszacsillogni az ablaküvegben. Mosolyogtam.


Talán boldog voltam? Nem. Azt nem hinném. Hiszen szeretem, és hiányolni fogom minden egyes hibájával együtt. És akkor megvilágosodtam. Tényleg, mint egy filmben. Már kezdtem magam zavarba érezni, pedig ezek csak gondolatok voltak, és én egyedül ültem a fülkében. Elővettem gyorsan az óriási kijelzős telefonomat, és gyorsan belepillantottam, valóban annyira piros vagyok-e, mert az arcom égett, mintha valami bujaságot súgtak volna a fülembe. És igen. A kidomborodó arccsontomat teljesen ellepte a pír. Csak úgy lángoltam. De miért? Szedd össze magad lány. Mi van veled? Higgadj le és gondold szépen végig, miért is nézed most a kipirult arcod olyan nagyon. Ott tartottál, hogy szereted, mégis mosolyogtál, mikor elbúcsúztatok. És ott volt még az a könny is. Tudod már hol tartottál? Elraktam a telefont, beletúrtam a hajamba, és visszasüllyedtem a gondolataimba. Tehát hogy is van ez? Hiszen ez a szerelem. Nem is értem,hogy miért kutattam ennyire azt a megoldást, ami már akkor az agyam mélyén volt, mikor még meg sem tettem. Hát persze, hogy mosolyogtam. És a könnyeknek is ott volt a helye. Hirtelen magamhoz ragadtam azt a bizonyos távirányítót, amivel nem lehet csatornát váltani, és visszapörgettem az elejére, hogy mint egy egyetemi zh előtt, még egyszer, újra végigfussam, hogy is van ez. Tehát izgatottan vártam az indulást, tele voltam kérdésekkel, és hát igen, kalandkereső lányként igenis érdekelt, milyen lesz majd távol élni mindenkitől, akikkel eddig minden percet együtt töltöttem. Aztán felszálltam a vonatra, előtte még egy forró csók, hogy érezzem szeret, és irány a nagyváros. A könny és a mosoly már egy időben játszódik. Mondhatni második felvonás első szín. A könny akkor szökhetett ki, mikor a nehéz bőröndöt cipelve felmásztam a vonatra. Persze ezt automatikusan le is töröltem, mert zavart, csiklandozott, benedvesítette az arcom. Aztán arra gondoltam – gondolhattam, mert innentől minden tudat alatt zajlott – hogy milyen jó, hogy nekem van, aki hiányozzon. Boldog voltam, hogy engem majd vár valaki itt minden hétvégén. Esőben, hóban, fagyba vagy kánikulában. Mert szeret. Így hát lányok és fiúk, romantikusak és kevésbé érzelgősek, ne féljetek megnézni a híres hollywoodi jelenetet sem. Nem baj, hogyha belegondoltok, miért is mosolyog az a nő, miért is gördül ki a könny a macsó szeméből. Szerelmesek. Szerelmesek.


Magamat nem kapcsolhatom el  

Menyhárt Ágnes novellái