AZ EMBER ÁLLT A NÉGY HATÁR KÖZÖTT
Lábaival mez kön s folyók fölött gázolt, bozontos fejével a felh t abalygatta két tenyerével hörg erd t markolászott és megszabdalt földje nyöszörg tt alatta: így állt az ember a négy határ között... A mindennapok kenyér-útját járta, a tenyeréhez n tt az ekeszarva, a szívéhez n tt a tanya és a nyárfa s nem is akarva, mégis készakarva: így állt az ember a négy határ között.., Aztán sz jött, — h s, lombszaggató szelek, de az ember csak állt a négy határon, két karja csüngött, mint a falevelek szoktak csüngeni a villámlelte fáról: így állt az ember a négy határ között... Törzse alatt megbújt, kit erd félsze rágott, vagy kopár msz zött üres tarisznyával, de akit csömörl , nagy folyó kiokádott az is itt lapult meg idegen piszkával s az ember állt a négy határ között... A tajtékzó id tüzes ökle érte, lombjain fészkeltek borongó századok és senkisem kérdezte: verítéket, vért-e, vagy ép egy legyilkolt nagy jöv t áldozott. Az ember állt a négy határ között, mint fohászkodó karokkal a nyárfa, az ember arca könnyt l öntözött s a tragédia fagyos szele vágta... A lombfosztó sors nyilazta az égb l s halálra váltan állt: sírt, nyöszörgött, hörgött, mert törzsét átölelve, minden erejéb l régi átok rázta s rázta ezer ördög...
122