Issuu on Google+


TENGERZÚOÁS


E KÖNYV A VAJDASÁGI KÖNYVBARÁTOK TÁMOGATÁ SÁVAL A S Z E R Z Ó KIADÁSÁBAN JELENT MEG B U D A P E S T E N , AZ 1931. ÉV ÓSZÉN. A BETŰSZEDÉS ÉS NYOMTATÁS MUNKÁLA TAIT A KISPESTI PRÁDER-NYOMDA, MlG A RENDES KIADÁSON KlVÜL MEGJELENT PÉL DÁNYOK KÖTÉSÉT SZABÓ JÓZSEF KISPESTI KÖNYVKÖTÓMESTER VÉGEZTE.


FEKETE LAJOS

TENGERZÚGÁS VERSEK

VAJDASÁGI

KÖNYVBARÁTOK

TÁM OGATÁSÁVAL

K IA D T A A SZERZ

BUDAPEST


MEZ K FÖLÖTT MOSOLYGÓ ISTEN


A NAPBANÉZ

Isten, ki rengeted-ringatod az örök földet, vedd észre a kis porszemet, amelyet elfújhat a szél, eltaposhat az állat s megsemmisíthet egy eltévedt lehellet, Isten, — vedd észre ezt a porszemet. Te igazítod el a vándor útját; botját vezérled az útakjolyérzo barna röge közt s nyugalmul eléje küldöd az esti harangszót. A patak h vös rejtekét megcsobogtatod vizet kutatván hogyha eleped; s mindezért Uram a parányi ember a napbanéz n ime Teneked rebegi el a dics ít szókat: százív útak szaladjatok össze, mert egy út van s az hozzá vezet. . . Százféle tervek erjedjetek össze, mert az örök Forrás terve egy lehet: összeterelni a vadvizeket. .. Hegyi ösvények az országok között, amelyeken bújdokol a százféle bánat, siessetek s a szenvedés-tanyákat hozzátok egymáshoz közelebb, mert a bánat is hozzá vezet. . . hozzá vezet az öröm is melyben feredek; s a hajnal lobogó színeiben míg itt a dombon a napbanéz n állok, érzem, hogy a ruha lehámlott, minden b n lemállott rólam s kristály-tisztán állok: feredek; feredek, feredek az Isten lobogó színeiben. A testem gyöngyöz , harmatos; a szivem imás és hajnalos, amint járom a dombokat s különös imát mormolok: Isten, ki rengeted-ringatod az örök Földet, vedd észre a kis porszemet, amelyet elfújhat a szél, eltaposhat az állat s megsemmisíthet egy eltévedt lehellet. — Isten, vedd észre ezt a porszemet. . .

9


MEZ K MAGASZTOS FORRADALMA

Ünnepl szavak himporát letörlöm. — Figyeljetek ide, mert ma igen egyszer dolgokról szeretnék szólni. A minap korahajnalban sarával s hajadonf a határban jártam. Harmat csillogott az útak porán, a madarak égnekfeszitették csöppnyi torkukat s olyan zeng nótába kezdtek, hogy a gyönge ág csak úgy hajladozott a lábuk nyomán. Aztán magam is nótakedvvel fütyülve mentem a d l k során, mig egyszer elszánt döbbenettel elém toppant az egyik ákácerd mögül a Nap. Ahogy vörös arcába néztem, annyi pogányság, karakánság rémlett sugaras nagy vonalán, hogy nehéz lett volna el nem hinnem, hogy ez a piros f ldmíves itt, nem lehet más csak a bácskai nap. — Messzir l aratók dala szállt az égre s kemény, pálinkaszagú szél szaladt a kígyózó zöld kukoricásban. Mögöttem rozoga szekér jött, el ttem s fölöttem a kinyílott égbolt. Láttam a paraszt nehéz keresztjét, amint örömmel vitte, rakta garmadákba s a szekeréreKés bb a nap magasra hágott, — az útak mentén ellankadt minden; a paraszt is szédült egy keveset, de azért volt a tántorgásban valami si cél és törvény. — Ellankadt izma újra kezdte; két karja (nagy-er s motolla) úgy járt, úgy lendült, akár az Isten forgatta volna. A t zvilág tet re lázadt, — a leveg kész ájulás volt és eltört benne a déli harangszó. Utam visszasodorintottam kökénybokrok s nagy eperfák közt; s ebben a lankadt ballagásban volt valami csélcsap vándoros.

10


(Üres határban úri vándor.) Céltalan vándor. . . Nem is akadt más útitársam, mint bágyadt, nagy lombok h se alján egy bádog-Jézus, bús elhagyottan. Lehúllt két karján s a szögek nyomán a rozsda barna vére száradt. Mögöttem öblös nóta zengett; a munka gy ztes áriája s én mentem tört szívvel, tört karokkal, mint aki cserben hagyott szép forradalmat, vagy árulója lett Krisztusoknak.

11


IGAZI TAVASZ LESZ

Istenem, mily egyszer : langyos es verte f zöldül a határban; kibarkázott a füzes s vizek fölött szép tüzes szárnyú lepkék szállnak. Istenem, ha akarod nem is kell a két karod, csak a kisujjad kell s virág-mécsest gyújtogat, fehérszín t, pirosat, mikkel a fa megtel. Istenem, mily kis dolog, napfény felé pislogok s szemem Téged láthat; szép, omló felh k alatt a pacsirta-madarak Teneked nótáznak. Köszörüld meg torkukat, bízó hangjuk tán utat lel az emberekhez: s életünk der t havaz, talán majd ez a tavasz igazi tavasz lesz . . .

Í2


A RÉMÜLET PARTJÁN FUTKOSÓ EMBER

A szó elhalt, a tenger meg szült s a parti kunyhók mécsei fölött asszonyok sírtak az éjtszakában. Régen múlt, öreg esztend kb l valaki segélyért süvölt szava ott háborgott a sziklás part fölött. (Az elsodort sorsok visszajárnak.) Jajszó közt vonagló negyedóra, mialatt kavargó hullámok ájult bárkákat ölelnek kebleikre, a rémület partján futkosó ember hökkent szavai egyre orgonáinak: hahó, hahó! . .., hol jártok társaim ?! . . . Ormos, nagy hegyek ködöt okádnak; a hegyek csúcsára hág most valaki s lámpát lenget gyönge kezében, lámpát lenget piros reménynek, de a fullánkos szél a fény szemét kiszúrja. A vizek fel l vad szél hahotázik, orkán tépdesi a néha-szavak gyolcsát, de utána nyomban akkora zsák csend lesz, hogy belefúl a fakó félelem. S a parton, a zaklatott ember a reményfényeket még egyre gyújtogatja, bár halál-lila arccal már felmerült a hajnal és véres szemekkel széttekintett. . . A szirti rózsákon kövér harmat hált meg s a hangtalan sziklák meredekjén már ott didereg az els napsugár, mig az ellanka4t birkos vizek felett asszonyok széttépett véres szivével csak az örjöng szél lohol: a szó elhalt, a tenger meg szült. . .

13


KÉT KIMONDHATATLAN SZÓ

szel volt. . . , de az urasági szér n még künn búgott a csépl s az aranysárga szemeket okádta a dob. Talán a Jézus tett ilyen csodákat az öt kenyérrel s hallal, amikor a mez n jóllakatta a kenyérre tátott sokezernyi szájat. A vörös masina a bontott kévét falta és dúsan visszaadta a zsákokba csorgó, él aranyat, amit fölkaptak izmos aranyásók, barna óriások s magtárba hordták a nehéz kincset: másnak. Kisgyerek voltam .. . Bámészkodva álltam a magtár ajtajában s kíváncsian néztem, hogy gyöngyözött a háta a ki-bejáró zsákhordó legénynek, aki a szemet tölté garmadába. Benn, izzadság és fülledt gabonaszag áradt, mely összefolyt a napégette zsindely illatával s láttam, milyen fáradtan mozdult a búzamér mázsa, ahogy a számtartó fekete súlyt rakott a mérleg tányérjába. Künn, dübörgött a g zgép s böfögött a dob; elcsukló hangját a tüzes lázadásnak a szér r l behordta könny szél s ahogy kinéztem, mintha lángolásbein láttam volna embert, asztagot.. . Az udvaron a tikkadt akáclombok sátorából néha ki-kilestek a verebek, kik azon tanakodtak, hogy ez a sok búza meddig tartana a minden-verebeknek. Amint néztem ket, egyszerre csak hallom, hogy künn a szér n a dob nagyot okádott( elfulladt, búgott; a szíj is levágott a nagy kerékr l, amíg fenn az égr l villám-veréb szállott, mennydörgés dübörgött és els kövér cseppje a nyárvégi viharnak

14


arcomon megállott. . . Mint zúgó záporban eresz alatt fecskék, úgy megbújtak a magtár ajtajában szépen: férfiak, lányok, asszonyok, menyecskék s az üszkösarcú gépész. S mint mikor a tarlón emészt láng futkároz ropogva, úgy indult meg a szó az es kisérte lomha nyugalomban. Nem talált partokat a szegény ember gondja; ott zúgott közöttük, huhogott fölöttük két kimondhatatlan szó: az élet s a halál! . . .

15


ÜNNEP AZ ISTEN KÓRUSÁN

Most bazaltk b l kellene szavakat törni, úgy illenék ehez a miséhez: halleluja, halleluja, zuhog a nyári zápor; az égbolt zeng, a villám repdes, virágok húllnak, gyümölcsök húllnak, ágakat tördel a förgeteg, szikla borzong, a hegy fokán s a felleges id homlokán dús kárpitok hasadnak. Nagy ünnep ez az Isten kórusán: mi volna jobb most: sírni, vagy kacagni ?! . . . --- Csend. . . A mennyei dal záporában tisztára fürösztve, az ég alatt csak magam állok és a jegenyék. Nyár van... Felettem apró fellegek játszadoznak, a nap tüzes dárdákat hajigái s az arcom der s miként az égbolt. Kezemben Isten hárfái remegnek s ajkamon különös éneke az rnak. El ttem, egy teljesül élet jelenése; bennem s mögöttem víg orgonabúgás, amint állok az üvegtenger partján énekelve s magasztalom az Isten rendelését. . .

16


HOGY BÍZVA JÁRHASSUNK

Ó, százszor szent Valaki, ki id tlen id k óta elönt d újra, meg újra zsenge búzával a határt és sarjúval a rétet, ó, százszor szent Valaki, ki teli aggatod virággal s gyümölccsel a fákat és éles füttyel a madarak nyelvét: mutasd meg orcád, hogy bízva lássanak azok, kik tamáskodva járnak az Ígéretes mez k fölszakadt szép mellén . . . A d l ket igazítsd meg, a rajtuk járó ember legyen egyenes. A zúgó erd t csitítgasd le, ne riogasson árnyas lelkeket, vesd meg a haragvó vizek puha ágyát, ár be ne szennyezze a rózsákat a kertben . . . Szedd marékra a pusztába elkiáltott szókat, hogy meghallják egymást az emberek. A Bábel óta összevissza beszéd legyen megáldva újra-értelemmel, szivek értelmével, hogy öles fájdalmában megértsék a magyart.. . És fogd gyepl n a vihart, a dühök viharát mit a gy lölet zúgat, hogy rémült imákra ne legyen a villámverés ámen . . . Ó, százszor szent Valakit légy magad az Isten, Fekete Lajos: Tengerzúgás

2


ki id tlen id k óta elönt d újra, meg újra zsenge búzával a határt és sarjúval a rétet, öntsd el szívünket egymás-szeretettel, szánkat testvércsókkal s békével a lelkünk, hogy bízva járhassunk ígéretes mez k fölszakadt szép mellén.


A KELETI SZÉL BALLADÁJA

Afféle paraszt szél vagyok, akinek szemébe ragyog, szibériai napsugár: meg nem tántorít s nem urál dajkáló tenger, vad hegyek: a magam útjain megyek ... Megsüvegelnek muzsikok s muzsikámra ha neki fog a másfélméteres jegen ukrán táncol a Dnyeszteren.' Szenteltvizes jámbor pairasztok akikre cseppet sem haragszom éhesen élnek Moldovában urakat retteg homályban s a szegénységt l büdösek; talán ha mától h vösebb hangot fogok a hangszeren s ha csontjuk éhség-sip leszen, megvallják bátor hangokon: velünk a keleti szél rokon! . . . S ahol havas feny zokog átvágok a Kárpátokon és köszöntek vihartépett sorsa közt egy régi népet Fagy-korbácsom elhajítom s a rügyeket mind kinyitom e nép szívén és a fákon, mig mez in s a határon az elvetett kenyér-magon nem bontom ki a haragom. Langyos tavaszi szél leszek, réten virágot rezgetek; 2*

19


lányarcokat cirógatok s a magyarok Isten-adott hegy-völgyein ha dal zokog el zöm a bánat-okot. .. S ha mez in zápor vágtat eldajkálom a búzákat, álmodjanak kövér szemet mig az égen verekszenek villám-kölykök, rém-titánok. Azután úgyis kitárok a felh k közt száz ablakot, miken a napfény kiragyog. S talán az egek mosolya fürkészve végigoson a parányi népek tervein s Duna-Tisza közé lehint egyetlen mosoly-sugarat, mely jöv beint fény marad.

20


TENGERZÚGÁS


KILÁTÓTORONYBAN

Gyárkémények és t zfalak szökdösnek itt a magas égre, még nincs senkinek panasza, hogy a kék eget sz kre mérte, rosszul szabta, vagy elfaragta, ki az életet ingyen adta a külvárosra kivert szegénynek. Homokra rakva, hevenyészve habarcsból (vérb l fele részbe'), az inség pallér összetoldta a szobakonyhás kis skatulyákat s bele az étvágyas pulyákat s a dolgozót ki értük vérez. Aki itt él az sokat láthat, sokat láthat s keveset élhet, mert az évek itt úgy vetélnek, mint a füstöt a gyárkémények . . . Én itt lakom és sokat látok; nekem mindent végig kell néznem, hogy régi b n, vagy modern átok mint fojtogatja a világot. Sz k uccán, hol por van és homok van élet és világ fölött magaslón itt élek egy kilátótoronyban A torony falába ütköz en itt tántorog el éjjel a részeg, ki „Internacionálé“-t fújva egy vörös csillagra néz merészen. Az éjjel megtér vasutas, ki a vasútról a szenet lopja, oldalt d l a boldog tehert l, mint régi sirok felett a kopja. Szegény lányok tiszta szerelmét és tüzes vágyát szégyen ostorozza s lánysírás és gyereksírás hangját

23


a szél hozzám, fel a toronyba "hozza. Itt közel a temet s a kocsma s nagy bánat, vagy kisebb bánatocska mámort kér a megkönnyebbüléshez. Itt vonulnak el a lakodalmak, erre húznak el a temetések (ilyenkor a toronyból lenézek) s aszerint, hogy születnek, vagy halnak, én odafenn a torony falába mindig egy-egy új rovátkát vések . . .

24


A HARCOS TRÓJÁRA VISSZANÉZ (Marton Andornak)

Bizony különös is, ha elgondolom. hogy a kulcs csikorog, fordul, én meg csak számolok: egy ... kett ... három . . . s mögöttem a léces kiskapu csöndben bezárul. Egyszer ha elcsitul nyugtalan életem, két idegen ember jön majd hozzám s számol: egy... kett . •. három . . . és rámborítanak egy fekete födelet és részemre minden volt-, múlt-világ bezárul. De most, — egy forróvér , zajgó életet zárok le magam mögött, amikor este két lábamat ingató roggyanással a kapuban megállók s magam mögött a vén, parázna város fiatal életemre vágyó minden falánkságát szótalan kizárom . . . Aztán a kültelki udvar csendes sötétjéb l a városra, az égalját pirító kábult lázbetegre, mint az ég Trójára csak úgy nézek vissza. Kis békességem itt, szinte mese, álom, (kerekes kútból húzzuk a vizet,) és er s a hitem, er s az én váram, kis szobakonyhás, jó nyomorúságom . . . Mert szobakonyhás, jó nyomorúságom elrejt, betakar s jajszókkal teli hideg éjtszakákon lecsukja halkan szemérmes, mély ablak-szemeit és el nem árulná egy egész világért, hogy el ttem a rejtett kicsi zugban, a szobakonyhás, jó nyomorúságban egy derék, öreg börtön r lakott. .. Csak éjtszaka, ha kioltom a lámpám és a szobában mozdulnak a holtnak hitt falak, hallom, hogy a volt-lakónak dübörög a lába, jár-kel a szobában a börtön r és száftiol: egy ... kett ... három...

25


Aztán rámhajol, megnéz, — alszom-e, mert hajnalodik, virrad s künn nagyobb rabtartó leskel rám : a város! .

HIÁBA KÉMLELEK EGET

Falusi szél zött, hozott s most itt döngök a városon, mint mélaszájú nagy lelenc. Izgat a fény, n , kirakat, felémnyúl száz kar, száz kapocs; száz régi emlék, száz új barát, mégis bárhova kapcsolok, érzem téves a kapcsolás. Fénykútból fényl fényszemem mohón kutat más fény után s hiába kémlelek eget, ablakot, lámpát, lelkeket, elborult minden — s mindennek sötét vakablak lelke van. Csinált fényben csillog az est s víg lepkék m himport vedlenek a szemkápráztató fény alatt. M dal virul és m virág, m szivekben m szerelem; nekem ingyen-fény kellene, Isten -lámpásból holdvilág, nekem isten-fény kellene, a napból jó ingyen -meleg. Meleg ingyen -csók kellene, a lánytól ingyen -szerelem, madártól ingyen -muzsika; der s füttyös jóreggelek, munkában izzó nappalok és minden fáradt nap után békés, legendás esteiek. S ha ilyen este halna meg egy nagyon elfáradt igaz ember, szomorú homloka felett hullasson jólsírt könnyeket, jó meleg ingyen -könnyeket, mélyr l patakzó könnyeket a legendát susogó halhatatlan este...

26


EGY NOMÁD ÉL BUDAPESTEN (Áprily Lajosnak)

Nekem ez a város idegen! Nappal marja torkomat a füst, éjjel rontja szememet a fény, a villanyfény, mely nem hold-ezüst, csak vakító fény. Gyilkos falak alá zuhant holt legény mez kkel díszített álmát álmodom s mert álmom er s még igy holtan is, félig holtan is vállon átdobom a gonosz város cifra tarisznyáját és egy szabadabb égi boltba visz kövek közül föltépett utam . .. Nagy kóborlások országútja vár rám s egy boldog tájra lendít futam, amit félig-futva odahagytam árván; de most bátor mez visszakövetel és visszhangos hegy értem kiabál. A gémeskutakon árva, tört veder bennem tikkadt vándorra talál, vándorra, ki szomjatoltó nagy barangolásban rozzant kutakra bizton rátalál. Cserepes arcú országúton állok s köszöntenek a többi nomádok: a felh k, a vihar, a forró nyári zápor, melynek hóna alól a vihar nyelvet ölt a régi barátra, kit a barna föld úgy fogad most újra, mint visszatér öreg cimborát. Mert minden örömnél többet ér nekem, ha nagy, fekete kuvaszok dörg záporokban a hegyek közé szorult otthonos torokban a régi kedvvel ismét rámmorognak, így maradok meg utolsó nomádnak, kit nomád-társak vígan megdobálnak,

27


s akin nem íog az s kultura máza« nem fog új morál-lakk, mert lelkében az örök ének szent nagy titka reszket és lelke földjébe soha nem eresztett zord, városi k b l, medd rózsat b l virágtalan ágat. Transzparens vibrálhat, fényreklám nevethet, száguldozhat autó, aeroplan lebeghet, a telegyomrú város köveket okádhat, az egész cirkuszhoz mi közöm, mögöttem már zúghat vízözön, nekem az se árthat. Mert aszfalt-ország ravasz forszát nem kutattam s olcsó titkát kutatgatni üres k nek, felszínjáró üres f nek másrabíztam, másrahagytam . . . Minek nekem zord kultura, nehéz könyvek üres lapja szemfed nek. . . Minek nekem gondüz nek, könny bánatfelejt nek tükrös arcú: Budapest, hisz teste friss csak, — lelke rest a k bedermedt mosolyoknak, erszénybefúrt pillantásnak s minden másnak, ami mögött k mosolyog s a k nél is hidegebben n mosolyog. Maradjak meg s nomádnak, emberelkerülte tájak zúgóvér , néha-szavú vándorának, akit nem köt korlát, szabály, 28


jókedvében száz akadály s ha imára kedvem támad, nem lopózom falak közé : b sz tornyokkal, kupolákkal nem riasztják el imámat. Leborulok esti rögön s jó fohászom, tiszta agyam fényes nyilát messzi tájak felé lövöm. Napvirradat erd n talál, sziklaélen, merész csúcson, s nem jön értem el a halál, ki mélyt l fél — s le ne csússzon megvárja, mig völgybe térek. Ha valami kedvem rontja, megsarcolok városokat; pendelyes asszonyt rabolok, aki nem jár kombinéba’, s néha-néha teliörjöngöm dalommal a pusztákat, a mez ket. Titkos estén pásztorok közt r zseláng mellé gyanútlan, talán éhesen, de bútlan letelepszem. Egyszer Duna-Tisza között, máskor messzi Moldovában bús parasztok könnyöntözött földjén járok, hol soványan terem jókedv, de gazdagon ver az Isten verítékkel s nehéz halál holtja fölé szemfed nek egy kis olcsó terítékkel kedveskedik fukar élet. öreg halászok teli hálójából halat csenek egy meg nem ügyelt percben s míg fogam közt a nyers hús vére lángol, el-elhallgatom vad szívem hogy tercel a hideg hal-vér nehéz mámorától. Ha megszomjazom, forrás fölé állok és úgy szürcsölöm számba a vizet,


mint szarvas szokta, vagy mint más nomádok, hisz nomád-isten érte megfizet. Csak ne érjen átok: ne lássak várost, égredermedt tornyot, kéményt, köveket; minden k sebet üt mélyet, halálost s k betorzult élet fájóbb, öregebb, mit fekete fogakkal marnak a sebek. Inkább ólmos-es súlyos cseppje vágjon, komisz szél cibáljon úton útfélen, erd n, kerteken, fáradt testem vadak közt találjon emberek el l biztos rejteket s ha fagyos szélben bokázom és fázom, csak néhány csikorgó szót ejtek el, mig ökleim a csillagokra rázom . . •

l

30


SZENT IRTÖZATTAL KÖSZÖNTELEK, VÁROS

A nagy k csoda alatt ámulva megállók. A két lábam falusi karó, tanyai cövek, a karjaim leng piros pipacsszárak, a derekam er s eperfatörzs s amit búzavirág -szemeimmel látok, ez itt a város: a halálos mosolyú örök nyugtalanság... Ez itt a város: az élet útjain iszonyú roham. Egymás testén gázoló körutak, égben tt falak, tornyok és házak s a házakon millióm ablak. Ó, k iszonyat szent hisztériája: s z rzavar; — harangok, kürtök, villamosok, vad gyorskocsik, kémények, fények, huzalok. Százfelé rajzó hangyaboly-élet: emberek; tülekvés ökölre, vérre, kenyérre, borra: a bölcs élniakarás versenyfutása ez. Millió ember. .. Testvérek mind, mind idegenek s mégis, ebben az orkános rohanásban úgy emelik egymásra arcukat, mint akik vert sors kenyerén megbújnak az Isten homlokának eresze alatt. Testvérek ezek, emberek s talán csak én vagyok itt az idegen. Gubbasztó kalapom karimáját még er sen fekszi a bácskai por... Pedig kinyílt búzatáblát hoztam a mellemen, kék ég der jét a homlokomon: nézzetek ide! . . . Ide nézzetek!! . . . Tíz ujjam között egy marék kalász . .. --- A város rohan, zihál a melle, embert gázolnak ösztönök — s hideg mosollyal mered a k . K !... K ! ! ... Kövek... Hideg kövek, közöny-kövek! ------ Irgalom! !...

31


Hová meneküljek?!--- Hol az országút? Hol van az ég bo lt? --- Hol a madárdal? — Nincs d l , boglya, feszület: — - - - - - - fogjatok le, mert kiabálok!! --- Szent irtózattal köszöntelelek, város...

32


MINT PORSZEM A SZÉLFÜVÁSBAN

Nyújtozkodó napos mez k, lányoskarcsú falútornyok kútágasok rívó szélben, zöld fák alatt kicsi házak, mélycsapású országutak, vén bácskai országutak s bolyongó, bús magyarok, kik csillagtalan éjben járnak, nélkülem most mit csinálnak? . . . Itt állok a pesti uccán, mint porszem a szélfúvásban s komor házak sötét sátra betakar . . . Kövek alól, k alatti súlyos, nehéz ájulásból hallom, hogy vágtat az élet. Lassan kúszó, forró láva hömpölyög a kövezeten; ezercélú ember árad ezerszín vitorlával, feketével, bús-lilával, víg-pirossal, boldog-kékkel, míg én barna reménységgel s bányászatlan terveimmel, mint a gyémánt itt alszom a k alatt. . . K alatti nehéz földben felcsirázó tegnapokkal hallgatok és álmodom. A fáklyátlan tegnapokból nehéz emlék ver, kisérget s álmaimban riasztanak cseles t rü, déli népek. Mert feketén emlékezem tüzes, messzi szláv zenér«, Fekete Lajos • Tengerzúgás

3


nagyon sújtott magyarokra, kiknek mezei dalában fáradt estharang borong. . . . Egy zött nép fájdalmával itt állok a pesti uccári; tüzes, nyári szél ölelget s szívszorító ölelésben felcsiráznak tegnapok: nyújtózkodó, napos mez k, lányoskarcsú falútornyok, kútágasok rívó szélben, zöld fák alatt kicsi házak, mélycsapású országutak, vén, bácskai országutak s bolyongó, bús magyarok, kik csillagtalan éjben járnak, nélkülem most mit csinálnak?


E R D ÉLY FELÉ A FIA M M A L (Reményik Sándornak)

Mí tagadás: már haza mennék ennyi nagy kóborlás után, de attól félek megugatna legh bb barátom: a kutyám. Az elbocsátó, régi házat is látni szeretném nagyon, de félek, hogy a régi kertben nagy, zöld lángokkal ég a gyom. Megmutogatnám a fiamnak az Ér s a Kraszna merre foly és Mármaros fel l mily szép a kékderengés hegymosoly. Megmutogatnám a szilágyi, vályogszagú kis házakat, amikre a változott id k emészt tüze rászakadt. Járnánk a gond-kúszált mez ket, a vérsajtoló dombokat s a kezét fogva odasúgnám: ne beszélj magyarul sokat. Mert nehéz emlék lett s fájdalom ez a táj, amely még nem rég bízón várhatta haza a letiport álmú Ady Endrét. . . Nekem tilalmas szül földem, mert én nem tudok oláhul s gyermekálmaim tarka leple csak szemfed lesz hogyha rámhull,


TENGERZÜGÁS

Apám már járta s látta a tengert és mesélt nekem a tengerekr l, kalózhajókról, reng , nagy vizekr l, sok szegény halászról és gazdag gyöngyhalászról, vizek fölött zajló életr l, halálról: apám már járta s látta a tengert. . . Én csak tengerzúgást akartam hallani s egy asztaldísznek használt rózsaszín csigában, hogy el ször hallottam zúgni a tarajos tengert, csodává n tt bennem a vizek végtelenje . . . Én csak tengerzúgást akartam hallani, mert a tengerzúgás mélyén van, ami a reng vizek fájdalmát meg szokta vallani. . . Tengerzúgás. . . Tenger . . . Kék ég, messzi partok, (mind-mind elérhetetlen távoli csoda) én még él tengert nem láttam soha, pedig tengerzúgást akarok hallani. . . . . - Bettegé bágyasztó nyári délután van; álmos bólogatva a tornácon ülök, mig kisfiam a szomszédságban játszik. Kis társai: a vasmunkás fia, a bábaasszony lánya, Zsófika s minden játékok legkitartóbb társa, házunk vén barátja, a jó Péntek kutya. Gyermekkor . . . Játék . . . Rózsaszín csiga s én tengerzúgástakarok hallani: kulcsolt kezekkel a palánk mögé állok és tágult szemekkel a kerítésen által nézem s hallgatom, mit beszél a tenger, mit zeng, zúg a tenger a gyermekbeszédben. A bábaasszony lánya kistekn ben pancsol, Zoltán fiam egy láda fölött hajlong és misézik s a munkásfiú rozsdás, nagy szöget ver egy féligkorhadt, kis darabka lécbe . . .

36


Lélekzet-íojtva állok és vigyázom, hogy a gyermekszív mélyér l mit zúg föl a tenger: — Én pap leszek, mert szeretem a Jézust. A vasmunkás Gyurka rávágott a szegre: — Nekem vasat kell vernem, (hát én kit szeressek?) ha én nagy leszek, majd sztrájkolni fogok; az apám is sztrájkol, mégis er s ember. A kis Zsófi kitartóan pancsol: — Apád er s ember, de látod, a felh knek mégse parancsol. — Kisfiam közbeszól: de a Jézus a háborgó vizeknek parancsolt; s mikor meghalt, a szegények sírtak, nem a gazdagok. De most csend legyen! — Misézek, gyertek, imádkozzatok . . . Csak tengerzúgást akartam hallani és történelmet kellett hallanom ; mert történelem az, hogy Budapesten, egy külvárosi telken a nagy élettel játszott három kicsi gyermek és játékukban felzúgott az élet és háborgott a tenger. . .

37


MAGYAR KÖLT

ÚTJA A HALHATATLANSÁGBA

Künn hált az éjben és zúzmara gyöngyözte a haját és szakáll át, úgy ébredt mind egy óriási vad, csak egy kicsit fájlalta a vállát; mert a párnának használt k darab s a derékaljnak vetette lomb, hiába mégis, — lomb és k marad, erdei vadnak való alom. Pedig az erd t úgy szerette, mint ér kalász a dél-napot s a lombos fák közé bevette magát, ha a vér nem nyughatott parttalan, lázas ereiben . . . A kóborlásnak volt a bolondja s látomásos mély szemeiben benne parázslott a mások gondja, mások éhe, mások keserve és mint akit a terhe vitt (és nem maga a terheit,) sosem volt biztos, hogy merre jár s imbolygó, roskatag alakját mely erd rejti és mely határ. R zseláng-fénnyel a szemében egy karám körül, h s éjtszakán silbakolt jámbor pásztorokkal s pásztor-lelkekben ma is talány, hogy hajnalban amikor útját a távoli erd knek vette, mint garabonciás lábnyomán porfelleg mért szállott felette. S azóta nem látta senkisem; nem is él tán csak a mesékben, amit a pásztorok mesélnek a Duna mellett... , messze, délen...

38


Mert egyszer csak elérte t is a nyugtalan vándorok sorsa és egy szvégi ködös reggel t is a városba sodortaAzóta itt él megkötözve, rejti egy sz kös szoba-konyha s versbe takarja közbe-közbe a fájdalmát, vagy ringybe-rongyba. Néha zaklatott éjtszakákon álmában még zúg érte az erd , a folyó is számonkéri: hol jársz álom-halász, boldog, víg'tekerg . De egyre ritkább már a számonkérés, az erd s folyó csak vágtatnak tovább s beosztott élet, kicsi méricskélés életét éli az egykori nomád; s az alkonyodó külvárosi csendben költ énekel a k falak során : ma még a számban nem volt egy falat, de rohanok a halhatatlanságba egy kilós cipóval a hónom alatt. . .


MÚLT ESZTEND K SIKÁTORÁN


ORSZÁGUTAK

Aki sokat járta az országutakat, országút-jártában sok bánata akadt. Ki országutakat járt a tüzel napon, az minden útszéli porszemet megértett és biztosan tudja, hogy százféle élet fájdalma hömpölyög az országutakon - . . Ha országúton mégysz, biztosan megérted, hogy örömösvényen búbánat is léptet, keser ség vonul, fájdalom is ballag és hogy az országút népek szíve között feketén húzódó, nagy fájdalom-szalag. Országutak futnak a széles világban százféle cél fel l, százféle irányban s mindenki választ a nagy futamodáshoz valamilyen irányt, valamilyen utat és remegve lesi egy életen által, hogy a választott út merre visz, mit mutat. Országutak futnak a széles világban, országutam futott százféle irányban s míg elkanyarodott Bácskában, Szilágyban, találkoztam pappal, zsandárral, zsivánnyal; küzd emberekkel: jókedv vel, bússal, országútat járó tarisznyás koldussal; körülpántlikázott lakodalmas néppel s csendesen baktató, sötét temetéssel . .. Találkoztam gonddal, szerencsével, bajjal, rongyokban fetreng háromél jajjal; téléjtszakán, mikor felh holdat árnyal, térdigér hóban diderg cigánnyal . . .

43


Találkoztam lombos, Öreg eperfávál, szerencsepatkóval, lóról szakadt hámmal, nyári éjtszakában fadönt vilámmal. . . Országutak futnak a széles világban, ezer élet szerint ezer útirány van; ezer útirányból nekem is kijutott, (nagy út jutott, — igaz) és amig megjárom, kemény kövön hálok ; s gondban élek, mig az Istenhez ível út végén megállók . . .


HOGY VALAHA IS EMBERREL SZÓLTAM

Néha közétek vonszolom magam és köszönünk egymásnak, mint ahogy szokták kezet is fogunk egymással, mint ahogy szokták s mégis, olyan ez a mi barátságunk akár a rozsda: régi, — de lehúllhat mindenik percben . . . Én tudom, hogy belemarom magam az id k vasába s lehet, j valaki, aki majd vallja, hogy az én nyomom nemes patina, de nekem akkor annyira mindegy, amennyire mindegy, hogy ki szíja el majd aafd maradékdohányom és ki csókolja a szeret met. Mert nekem akkor már mindegy. S most is csak az ellen emelek szót, nehogy valaki higyje, hogy jó vagyok barátnak; s barátja voltam bárkinek. Mert úgy élünk mi ebben a vadleste akolban, mint él az éjtszakában a csillagok nyája, mindenik fénylik magának, mindenik csillag magának, anélkül, hogy a másikról porszemnyit tudna. Igaz, — egyszer volt közös kenyerünk, csókunk; egyvér-hullajtásunk a harcban, de hogy fennebb lobogott oltárom füstje, valaki agyonütötte bennem Ábelt s azóta Káinmód kerülöm ezt az emberrelteli rengeteg erd t: járom a magam dühének pusztaságát, hogy valaha is emberrel szóltam. Lehet, hogy egyszer visszatérek, lehet, hogy többé sohse láttok: nekem már mindegy, csak csókkal ne várjon senki-száj, mert megint csak árulásnak hinném, és szömyüséghalló kábult fülemben a harminc ezüst pénz egykor-zenéje, megint, megint csak visszacsengne ...


A KAPUBAN A KUTYÁM VÁRT

Nyár volt.. . Az a nyár volt, amikor az iszterhéj alatt anyagond bélelte meleg sártanyából a pállottszájú, néhánynapos fecskék sárga kis cs rüket kidugdosni szokták. A fáradt mez kr l iderítt kolompszó úgy elegyedett az esti zümmögésbe, akár a cserebogár döngése a kertb l, vagy a vecsernye nyújtott dallama a kápolnából ahogy idebúg. .. Nyár volt... A hegyekb l érkeztem, hol fehérgyapjas bárányfiat mutatott a pásztor s újságolva mondta: a mosti nyárban ez már harmadik. Fáradt-porosan a hegyekb l jöttem s lábaimban a roskasztó zsibongás olyan édesbágyasztón motoszkált, mint a bor szokta, vagy a fiatalság. A kapuban a kutyám várt, a Péntek s poros cip m s kezem összenyalta. Meg is háláltam, mert vacsorához ülve, — (lámpát gyújtottam) s a küszöbr l, ill n, ahogy befigyelt a fénybe, — kenyeret vetettem lábai elébe s úgy duruzsolt körül ez az öreg pára, mint kenyérszeg jókedvem: az este -. •

46


TÍZ ÉV MÖGÖTTEM

Hamar felejtek: egy táj maradt el és tíz év mögöttem. Még egy kicsit dideregnek bennem a fölkarcolt napok, a lebírkózott évek, a lesk dve osonó szi esték, a négy fehér fal és nagy fehér havak, mik a roskadó télbe elkísértek. Még egy kicsit felpezsdülnek bennem : a tavaszok színes szirmai, a bogárdöngés a nyári alkonyaiban, a vén eperfa meseszöv csöndje, a küszöbre lankadt csendes esti béke s egy imádkozó gyermek: a fiam s egy dúdoló asszony: a feleségem, akik száz bajba elkísértek. Hamar felejtek: egy táj maradt el és tíz év mögöttem. Ha felh sz��llt föl, — a szél messze vitte, ha szell támadt, — elnyelte a puszta, (ki id z ma az emlékek során,) ha emlék támadt: évek letaposták! . . . Hamar felejtek: egy táj maradt el és tíz év mögöttem. Az elmosódó napok arca sápadt, mint égalja, ha porfelh befödte; csak az útak kísértenek egyre, mik velem jöttek a hegyeken által, mik el nem hagytak vad vizeken által a Krasznától a zavaros Dunáig . . . Csak az útak kisértenek egyre: tölgyfa-bölcs mt l messzi kanyarodtak, Rodostóba vittek, Rodostóba hoztak s az ölelkez útakra borultan itt élek most holtan.

47


365

Nap, napok zápores je tüzesen bever az életem eresze alá s hónapok múlnak, múlnak évek; életem múlik, elmúlik élet, a magam élete és a másé. Az id k testére napok rakódnak: ezüst pikkelyek: nap, nap után. Nap: amikor forró mesgyén kígyó el l szöktem; amikor csendes ünnepdélutánon ásitó kedvvel, teli unalommal két kézzel nyúltam gondoltó pohárért s a poharam széle üres fájdalmak közt fogamhoz koccant. Nap, napom: hosszúra nyúlt estéli napok : teli hajnallal, pirkadással: útitarisznyával, erd kkel, hegyekkel, asszonyos, lányos, nagy-nagy hahotákkal: gyermekké szépít , víg kirándulással. Nap : istenrendelte, Isten-újja-húzta, jeles, nagy napom : mögöttem lángragyúlt, kénköves hazai határ; el ttem sziszeg , karcsú szuronyok: idegen kézben prédára les fényes szuronyok s vállamon húszévem gyermek-batyuja, mit vonszoltam kínnal idegen határnak. Napok: melyek kelepcébe zártak, bolygatott emlékek foglyaként bezártak versalkotó kedvem r t ege alá . . . Napok: mikor idegenek jártak titkom küszöbén, magányom kilincsén s hiába nyúltam tessékel kézzel lelkem ajtajára: ablakom bezárult, ajtóm is bezárult s nem találtam senkit hív nek, barátnak.

48


Nap, napok: amikor nyihogó, fekete paripás halállal szállottam vitába s hiába, hiába: alkonyat-múlásra zokogó szó hivott gazos kerten által halódó szomszédom szemeit lecsukni. Nap, napok: déli órák h ben ájulása, nap, napok: rívó darvak diderg húzása; augusztus-éj tszakák csillagzuhanása, évek és hónapok szörny rohanása, életek, életek, esztend k hullása, rügyek robbanása, virágok múlása, esztend k verése, napok roskadása, feszületes hitek nagy bizakodása, bibliás békesség lángra lobbanása; harc, élet és halál: futó id és örökkévalóság: nap .. . napok . . .

Fekete Lajos: Tengerzúgás

4


SÖTÉT WQMUSOK ÚTJELZ

K NÉL

Az órák beteltek. Ilyen mohón nem habzsolt még életet az id ; ilyen kegyetlen, eszel s mosollyal nem néztünk egymás szemébe még. Még nem néztem ekkora szédülettel sötét szemedbe, Szomorúság. — Mondhatnám: fáradt a gyermek, ölelj magadhoz jól. De mondom: leány halad a kert alatt, — megállj, megcsókolom, mert elszalad; még öklömben szikrát szorongat a férfi, még nehéz, nagy tervek düllesztik a mellem: mert vérre, könnyre, verítékre s nem Ígéretre megy ez a játék. Tudom: egyszer bb a fáradt halásszal, a megbékélt partok nyugodalmán led lni csendben; de aki életét perg , cifra kockára tette, nem olyan könny a számadása sem az id vel, sem a szelekkel. Mert volt, hogy szórtam szüretutáni újboros kedvvel életem piros éveit s most alig akad egypár esztend m, mit a jógazda félt örömmel sz derekán a cs rbe terelhet. Vajh, hol is keressem a megtévedt hangos gyereket a förgeteges elsüllyedt messzi városon. Néha egy gyereket költögetnék; aluszékony, nagy, boldog gyereket, aki pirultan hányt cigánykereket a szilágynémeti papiak alatt. Ezt a gyereket költögetném; — ezt a gyereket hívom egyre, ha Isten ver, vagy rossz szemek vernek, de ez a gyerek, álmos, nagy gyerek minden id kig elaludt bennem. S most itt állok tétován egy földbesújtott útjelz k nél, befelé-dallal az ajkaimon s egy er sebb isten leteperhet.

50


FÉRFIKOR

Ma friss cipót szegek : idei lisztb l sütött kenyeret. Ma óbort öntöget fáradt, eres kezem s úgy ülünk hármasban az úrvacsorához. A búzáért izzadt a senki-jó-paraszt s a szüretel leány dereka meg-meghajladozott a drága fürt alatt egy régi szüreten. Kenyér és bor, — csak táplálék, de boldog munkaáldás annak, aki elvetette s száz aggódalom árán aratta a szemet. Kenyér és bor, — csak szimbólum talán, de százszor felvérz életértelepi annak, ki egy teljesed élet láthatárán fojtó vihar között kémlelte az eget. Kenyér és bor: — bölcs életértelem s a friss cipóból jó mez szag árad s a kisfiam szól: vágj egy keveset, vágj még egy karéjjal — apám —, hadd egyem. S ahogy átnyújtom a kenyérszeletet el ttem a gyermek, ki a barázda h sén angyalt álmodott, angyalt álmodott és lepkére lesett... A nehéz borból csókszomjúság árad s a feleségem huncutul kacag: de jó ez a bor! — tölts még égy pohárral s ahogy átnyújtom a telipoharat, a mustcsorgató leány forró ajakáról pirosszín dalbimbó fakad . .. Az asztalf n ülök... Egy kissé szédít a férfikor bora, de merész tervek gazdag mosolyával elnézegetem eres két kezem.


így ülünk hármasban az úrvacsoránál és rajtunk kívül csak Isten van jelen s mert Isten van jelen a kacaj poharából hörpintgetünk bátran a harmincadik Lajos királykor ...

52


SZILÁGY

[Emlékeim r zselángja mellett.)

Az emlékezés dombján heverészek, arccal a völgynek, ahol hevenyészett vityillók állnak az s tölgyek alatt, amelyek között ép most jön fel a nap. Míg az risten a napsugarakat er s markából szálanként ereszti, a teheneket a gulyás azalatt porfellegek közt, a falunktól messzi, gáton, hídon át a f zfás, harmatos zöld rétre hajtja, melyet a Kraszna mos... ... A gulya elment. . . A Kraszna merre foly Komor arcomról a gyermeki mosoly merre bujdokol, míg eszembe jut, hogy szül földemen huszonöt éve láttam ezt a képet s most emlékeim r zselángja mellett múlt gyermekségem dombján heverésznek. (A kaliba.) Napfény nem izgatta három ablak-szemét, udvarán ha szél járt három nyírfa zenélt, eperlomb susogott a zsindelyek felett s keményen megállta a nyarat, a telet a kicsi kaliba. Fecskék befészkelték az eresze alját s idegen ne lássa, szomszédok se hallják a mese-vár titkát, arról csicseregtek mennyi gond tornyosul három kisgyereknek nevelése miatt. Néha be-betértek jó, öreg parasztok tanácsért, vagy másért s mindig ottmarasztott mindenkit a jó szó s apám embersége.


így lett kis házunknak szeretet a vértje s bár évek robogtak, nem volt semmi hiba, kis családunk fölött rt állt a kaliba... Kicsi ház..., kaliba: — ma mint a meséb l dereng palota rézhegy tetejér l úgy süt át a múlton gyermekkorom vára; s már-már betakarta feledés hinára a kertet, a házat és az udvarunkat, — mikor úgy gondoltam, — talán mást sem untat, hogyha elmesélem, hogy nyári melegben amikor a fákon gyenge lomb se rebben, mit álmodott a kert •.. (Tüzes csodák a kertben.) Ebéd után volt... A nap a tüzes lisztet úgy szitálta, mintha égb ljöv bosszuló parancsra kihegyezett nyilakat szitálna. Amíg künn opálos, rezg leveg ben lomb és virág bágyadt, édesanyám megszánt s asztalbontás után nekem vetett ágyat gyerekszobánk h sén. Lehúnytam szememet, de csak nem jött álom lezárt pilláimra s képzel désemben szellemek suhantak át a félhomályon a gyerekszobában, — asztaltól az ágyig. Aztán kisurrantam; át konyhán, szobákon, át az udvarunkon, hol napfény zizergett, amíg félig futva elértem a kertet. Különös világ volt, ribizli világolt az út két szegélyén s beljebb a kert mélyén (ahol szép lugas van,) minden mozdulatlan rétegekre válott leveg ben állott.

54


Míg a kert varázsá lomhán mint a mázsa lábaim lefogta, szemem a virágok szemérmetes kelyhét sorra felnyitotta s színekt l kábultan álltam és ámultam a kert közepében. Bolyongásaim közt, hogy a kérges törzs öreg fákhoz értem, az érett gyümölcsök komoly bölcsességgel bólogattak mélyen: nézz körül e kertben és okulás végett jól jegyezd meg gyermek mit tanít az élet. A hamvas szilva is megejt n mosolygott s derekt l remegve, szt l dideregve biztos arra gondolt, pirosas kék vérit hogyha majd megérik csíp s szeszbe oltja. Komoly méltósággal állott a diófa, kivel barátságban voltam tavaly óta, hogy lehúllt lombjait összeszedegettem s a barna avarból jó ágyat vetettem egy beteg rigónak. Nagy fa tetejér l (ép hogy odaértem) lepottyant egy körte s szép piros orcáját az érdes rögökön

55


csúnyán összetörte : ne törj a magasba, — ennyit szólt szerényen s forró, piros vérét a szomjazó göröngy beitta serényen ... Térdemig kúszott a kerti szederinda s szavai szerint a bölcsessége így szólt: tövises életem, földön kúszó sorsom jó példával int az alázatra gyermek. Ill n megköszöntem a komoly beszédet és odébb álltam más kíváncsiság végett. Néhány lépésnyir l így intett az alma: állhatatos vagyok s karácsonyi szalma közt a tavasz ér el. Nagy kor ez gyümölcsnek s téli békességgel a padlás nyugalma a nyárból ízes, jó örömként rejteget. A sz l messzir l pirosán lobogta: én vagyok a mámor. Ahol búbánat van, ahol szerelem van megtalálhatsz bárhol ; halotti toron is én vagyok a gyászbor. De én nem értettem, hogy szerelem, gyász, bor s bánat él az ébenszín kis bogyóban a vessz hegyében.


így hát gyerekf vel jó nagyot kacagtam és magára hagytam az emberi sorsok fekete gyümölcsét. Szirupos szender közt forró fészkében a pöffeteg hasú nagy görögdinnye horkolt. Háta csupa por volt, de azért pöffögte: tekintély!, méltóság! — ne háborgass, gyermek i Méltóság? (gondoltam) s hátára ugorva jól meglovagoltam, csak úgy nyögött bele. És hogy nagysokára csordultig telt szívvel a kertb l kiléptem, mint szeret anyák karjukat utánam úgy nyújtották a fák, nagy-nagy lombzúgás közt. (Toporzékolva jött az alkony.) Valaki felingerelte messzi nyugaton a Napot, mert a vörhenyes ég alatt miként a tajtékzó habok úgy gomolyogtak a fellegek. Toporzékolva jött az alkony: nagy szér skertünk végén a deszka-pajta szinte lángolt s a szélbe szórt kurjantásból egy-egy szót a szél levámolt. El ször mint egy r t lovas sövényünkön paripázott s hogy pár remeg köcsögöt a kerítésünkr l lerázott ölelgetni kezdte a fákat. A szélben jajszó lobogott; s amig odakünn birkózni, nyögni hallottam a fákat, eszembe jutott a kertünk s a szederindás alázat, amelyen nem vesz er t a szél.

57


(Gregor.) Bogárdöngéses, kis pitvarunkon végigloholt s a t zbe nyalt a szél, de mert érezte, hogy tüzes veszély felzaklatni a béke parazsát, hát megszökött a nyílt kéményen át. Az szeste dajkadallal szépült s mécses mellett gyakran üldögéltünk két öcsém, magam és Gregor a cs sz, (oláh paraszt,) kit békességben sz kora a mi házunknál felejtett. De száz munkát végzett még a vénség: tengerit morzsolt, kosarakat font, babot fejtett néha esti mécsnél; vagy kocsiba fogva vitt egy darabon öcséimmel a határba ki. A valótlanság színes melegén ha h vös este leskelt odakint Gregor mesélt — s a meséje még él, még virágzik és lombosodik mint gyermekkorom legdúsabb bozótja... Hiába, hiába, nem marad meg jobban sziklába, se fába, jó öreg vonása, hamis mosolygása, táltos-mesék után nyitvamaradt szája, behorpadt kucsmája, kialudt pipája, mint fel-fellobbanó emlékezetemben. S megáldom ezerszer a mesecsiholó, jó öreg cselédet, a szent Mihály lován darócba díszítve elköltözött Gregort, akinek emléke múlt gyermekségemnek korával összeforrt. Eszembe jut százszor, mikor nem volt dolga mesébe fogott s már nem volt többé szolga ; én voltam inasa, tett-tév cselédje, csak fogjon már bele abba a mesébe.

58


S a mese folydogált arany-partok között, világ-er s Vazul sárkánnyal ütközött, tündérleányt mentett s környezte száz veszély, de mi csak biztattuk: Gregor mesélj... mesélj... S mint gyermekkoromat megszépít emlék, színes varázs maradt, kopott oláh szentkép ... (A denevér.) Át harcokon és által szenvedésen, át az esztend k küzdelmes során, gondolatban baktatok egy krasznamenti este violaszín , nagy csendje után. A falu alatt h s, fehér köd szálldos, árnyak huhognak el a rét felett, s víg kalandok mámorától csendesedett szívvel hazafelé tart három kisgyerek. Denevér zúg fejük fölött s a titkolódzó este, a nyárlevél is megzörög, és szemeket meresztve rájuk riaszt a félelem. Míg végül is egy éneken a három rettent kislegény megköszörüli torkát és rémeket hessegetvén dalba fog a bátorság: „légy madár, vagy légy egér, ne légy félmadár, félegér, gyerekriasztó denevér..." (A meseöl gonosz táltos.) A dajkadal fülembe cseng még és integet a falu tornya, a falumba de visszamennék csak oly nagyon messzi ne volna. Mert kétszeresen messzi most a vágyam útja a kalibához, az ösvényt oda eltaposta egy meseöl gonosz táltos. A folyót, rétet és a dombot a múlás dere harmatozza, árvult lelkemben a didergést talán e csip s dér okozza. De néha furcsa vágy melenget, ha estenden a csillagokra kiváncsian a kisfiámmá! kiülök itt az udvarunkra:

59


és amikor ereszünk alján az utolsó fecske is megtér, kicsi fiam rámnéz és így szól: édesapám, te hol születtél? Aztán mesélem: erre... arra... mig a kanyargó mese közben a vadvirágos Kraszna mentén járunk tavaszban, nyárban, szben és elszabadult vágyam elvisz, elvisz egész a kalibához, pedig az ösvényt eltaposta egy meseöl gonosz táltos ...

60


UTAM, KEDVEM, BÁNATOM


ÉJJELI SZÁLLÁS (Babits Mihálynak)

Hiába lépdeltem szaporodó léptekkel az alkonyat el tt, — a mögöttem baktató fekete döngés este csak elért az összeboruló ákácok alatt s egy fáradt mozdulattal a vállaimra tette földszagú, cserepes kezét és annyit mondott halkan: pihenj meg a méccsel biztató tanyán cimbora... A hét napja tartó, tanyákat kerül puszta döngésben már úgy hittem nem látok többé soha emberarcot s most mégis jólesett adjistennel köszöntenem a padkán gubbasztó, fáradt, öregembert, aki a t z mellett éppen beszélgetett a szabadkéményen bedúdoló széllel... Aztán leültem magam is a t zhöz. A néha-lobbanó láng híven ránkvilágolt s csak akkor láttam, hogy négyen ülünk a piruló zsarátnál: egy ifjú ember még és ifjú felesége. De máskülönben: én voltam a vándor s k a háznak népe; de nem kínoztak meg faggató beszéddel s vesébegyanító teketóriával. Míg a menyecske szétdobta az ágyat, az öreg megkínált kenyérrel, dohánnyal s az ifjú ember belevert néhányszor egy búgó citerába... A zeneszóra táncolva jöttek el mind a tücskök s a falon kígyózó fénye a parázsnak, mint ki nem mondott szavakból varázslat, úgy hullott közöttünk széjjel: béke... szi este ... béke... Aztán, — miel tt pihenni tértünk, én gazdagabb lettem két barna kézfogással s egy magyar pórasszony bujkáló tüz titkos mosolyával . . .

63


BUDAI HEGYEKBEN

Hiába, — érzem nem maradhatok fedél alatt ha naplement ragyog. Közel van itt a hegyek deleje: Nap-hegy, Isten-hegy, Ördög-árok mélye, magasa, vonzó ereje visz a hegyekbe s elmarad a város dongó-zaja, mely messze dörömböl mint vonoló vihar s jóllakni nem gy zök a napfényes örömb l... A hegyen át most séta-utat vágok, , mig vörös korbáccsal az alkonyat z egy szekeres budakeszi svábot. A saroglyában ül egy kisgyerek; a köves úton a rossz kocsi rázza, szemét dörgöli, árván pityereg és sírását a döcögés cifrázza. De hogy feltámadt éhe a lovaknak, a széna ingere s a falusi jászol röpíti ket; — vágtatnak, rohannak s patkók szikrájától az útjuk világol. Utánuk nézek a sötét tet r l, de a boldog falu elragadta messzi boldog fiait s csak énreám mereszti ezer fény-szemét a ragadozó város, amely úgy lapul a folyó partjára, mint vörhenyes tigris, amely most halálos ugrással vár az éjtszakára...

64


AUGUSZTUSI KERTBEN

Dús term fák alatt az augusztusi kertben nehéz lombok h sén egy kicsit elhevertem. A falu szundikált a nyári délutánban, amig hanyattfekve számlálgattam hány van felh fenn az égen. A kertben s r csend volt; (bennem is az bújkált) s a támaszkodó mennybolt a nyári szédületben majd, hogy le nem roskadt. A fák teherben álltak, dús gyümölcs-teherben és minden roskadásig megérett a kertben: a túlérett alma, túlérett körte méze már majdnem kicsordult s hogy varjú-szem ne nézze, varjú-szem ne lássa, az ágak közt megbújtak a drága gyümölcsök. Az édes préda kinált: nem téptem, nem ettem, bár kézkinyújtásnyira ott csüngött felettem egy súlyos almaág. Mellettem a f ben kis hangyaboly vesz dött s két figyel szemem rajtuk nézel dött. Nem értettem ket: a kertben nyugalom volt és mégis mindenik oly menekedve loholt. Kés bb megdicsértem a hangya-bölcsességet, mikor az égtet n az els villám égett. Gallyakat ríkatott a riadt lombok közt heves szell -attak s a torkonfogott csendben a pufók gyümölcsök mélyen bólogattak ...

Fekete Lajos: Tengerzúgás

5


BÉKÉTLENEK

Néha közétek ülnek az esték s a csók olyan fáradtan húzódik meg a szájatok szélén, mintha csókkal egymást sohase illette volna ajkatok. Néha közétek ülnek az esték s a szeretet olyan h vösen vándorol fagyos szivetek közt, mintha sohase ültetek volna egybe-k rbe anyátokgyújtotta t zhely parazsánál. A veríték is hasztalan volt, mi elgyöngyözött apátok homlokán nehéz munkában a közös földre: mi haszna, — most haragos zölden lángol a dudva s dér csípte meg a rózsafát. Pedig apátok holtján a feszületre meredt esküv ujjatok: az Isten lássa, köztünk marad a szeretet. . . Azóta nem tudtok osztozni munkán, keser ségen és a mézen; ha villám ver, — tiedbe sújtott, ha láng lobban — : nem az én portám...

66


DAL A KÉT FOLYÓ KÖZÖTT

Most rontó mese ül a lelke pitvarában, vad, részeg révészek babonás meséi a gonosz vizekr l, amikben halál van. Most nehéz valóság ül a lelke szárnyán s nagylombu fák alatt nehéz bánat árnyán, nehéz bánat h sén didereg magában, mint országúti nép. Mégis der t remél, verítékb l gyöngyöt, munkából gyümölcsöt, ha gyönge palántát Isten keze öntöz.

Dala vigasztalás: nyáron pacsirtaszó, sszel varjúének, ahogy kedve hozza, vagy búja szegénynek; de mindig nótázik és mindig énekel ; dúdol jókedvében és fogcsikorgatón, ha tél fojtogatja, vagy jég alszik a tón és a sás kardjai szabdalják a szelet. Fütyül, amikor szánt és ha vet: nótázik; ha dérben didereg, vagy h s es n ázik,

azért csak nótázik az ég madarával; így lett örök a dal a két folyó között, mit a jókedv csiholt, vagy bánat ötvözött.

5*

67


A RÓZSABIMBÓ LECSUKLOTT A SZÁRON

A gerle nagyon szomorú .. • Mi történt az éjjel? A szomszédházat nézem, de csak hallgat mélyen. Vakon mért pislogat a szemközti ablak, — kérdem a sírókat — s kétségek közt hagynak. Jaj, de borús az ég, éjjel van, vagy nappal? Szomszédék kapuján most levett kalappal tisztes öreg bácsik ki-be miért járnak? Két kis rózsabimbó) mint két pici ököl a kerítésen át uccára könyököl; megkérdem hát ket mi van a dologban, talán k felelnek mindenkinél jobban. De virágszemekkel csak egymásra néznek s ez lett az értelme a virágbeszédnek: „te valld meg, te valld meg, hogy az elmúlt éjjel a Marika halt meg . . . Vérz , nehéz óra, — éjfél után három . . . " Tovább nem mondhatták, mert a két kis bimbó lecsuklott a száron . ..

68


CSAK VERS: TÜZES JÁTÉK


BÉKÁK NYÁRESTI BALLADÁJA

A tó vize most jó meleg, a víz tükre hullámtalan, a nád közt szell szendereg s szép pirosarcú este van. Már elfészkelt a vizítyúk is s hogy összeszedte a csibéket, megbújtak jól a füzes alján, ahol az árnyék sötétkéket játszik a szunnyadó vizen. A nádirigó esti füttyel a vadrucához átizen s a túlparton a fáradt fütty-jel egy f zfa karján elpihen . . . Az álmos tó csendért eseng, de béka-bánat bontja meg a fülledt esti némaságot: kurutty, kurutty, — rió, rió, békák között a f bíró a vereslábú úrra gondol, ki békaélet megrontója, más szóval: a gólya, gólya . . . S kórusban zeng az esti kérdés, amely béka-szivekbe szúr: volt-e itt az úr? Volt. Vitt-e valakit? Vitt. Kit? Zsófit. Sirattátok-e ? Sirattuk. Hogy? így, — meg úgy. . .

71


Á békasors tragédiája a nagy esti kérdést állja és boldog aki trombitálja.

A ZUHANÓ K

Fönn a csúcson, égi magasban, hol napfény rajzik tüzes, fullánkos, feny t lobbantó déli h ben a szikla sikoltva megrepedt. S a tömb, — hogy magános sorsára döbbent, miel tt a lejt nek indult kicsit megszédült tántorogva . . . De aztán!. . . jobban és egyre jobban, mormolva, zúgva és dörögve zuhant halálos bömböléssel a zaklatott, visszhangos völgybe, mélybe; — s hogy megállt: — belék vült a némaság...

72


VIHARMADARAK

Kics dültünk mint nyáj a sorsunk rendelte útra s emberek, barmok, szekerek sodródtak a bizonytalanság parttalan áraiban. Volt köztünk aki hörögve fordult vissza a fakuló halmok felé s jajgatott: hazám ! . . . Volt aki az elrabolt fekete földeket siratta: kalászos robotom, földem !... S tudom, hogy akadt olyan is, aki a magyar sorompókon innen már a f szálban kereste az elvesztett hazai Istent. Igaz: emberek, barmok, szekerek sodródtak a bizonytalanság parttalan áraiban. Nem leltük sehol a gátakat és bennünk szakadtak inatlanokká az elmaradt otthonok tervei. — D e: kókadt fejünk fölött súlyos fellegek gomolyogtak villámosan, istennyilásan ; viharmadarak szálltak fel véres ereszeink alól s mikor vérünket szántuk áldozásra, nem akadt megváltó kos az Isten irgalomfáján. Igen: emberek, barmok, szekerek sodródtak a bizonytalanság parttalan áraiban. Nem leltük sehol a gátakat és bennünk szakadtak inatlanokká az elhagyott otthonok tervei.. .

73


HIÓB-HÍR (Lápvidéki mesetöredék)

A lápon már az alkony bontogatja szárnyát s kábító hínár-szag fülledt melegében az elalvó darvak, gémek, vadkacsák halk szendergésbe vegyült csevegése hallszik. Bólogató f zben, kifent sásban, nádban bujkál a holdsugár s megtör mint a zsákban a büzl mocsáron, mély, zöldszin nyálon ; s a feneketlen posvány fekete tükrében hiába kutatja arcát a holdvilág . . . Heves szell támad!, megzörren a mélye a nádi világnak; a varangyos felszín, mintha görcse volna, kék párákat pöffög. Lápi liliomok sárgán dideregnek, lótuszok remegnek; t zhasú lápmadár ijedten felreppen, nádirigó vijjog, sír a vízisikló s nyálkás sárkánytest szörnyet szül a nádas, mint a mesékben, vagy mint a babonákban. — Suhogó, fekete vihar ver szárnnyal lendül a magasba s indul a tanyáknak, indul a falvaknak esti lámpagyújtás idejében a szörny. S ahol megtelepszik, fekete bárányka elveszti az anyját, soha meg se látja sem a füves réten, sem egy más világban. Pártában maradnak szép, eladó lányok s hiába kutatnak, nem találnak párra sem ezen a földön, sem a másvilágon. Hiába keresnek mátkát a legények, mézeskalács-szív és rozmaring hiába, mert akit szeretnek, soha el nem érnek. A fehér galambot elhordja a kánya, tehenek vetélnek, borjak meg nem élnek sem illatos szénán, sem jóíz sarjún. Hegyen át jött hírben háború parázslik, s jég-pásztált vetés közt arcra d l a búza,

74


lángot vet a sövény s kiszárad a pázsit, öregasszonyoknak .megdagad a lába, csontjukat a köszvény vágja, hasogatja s nem használ a gyógyf , ken cs is hiába. Riadt éji hang szól: t z! t z! — kiabálnak, — s a falú tornyában halkan megkondítja az alvó harangot egy kéz, amit nem láthat senki fia, lánya s tüzet sem találnak, vizet sem találnak, de aki a sárkányt élve megtalálja s hét fejét levágja, azé lesz a nádas tündér Ilonája . . .

CSAK VERS

Nyugat fel l az ég szederjes. Odakünn cingár szél bolondoz, gyolcsot szaggat, vagy vihart oldoz, mert tört ágat ver ablakomhoz. Álom motoz ereszünk alján és fáradtak a denevérek; szendergés nyom, mint barna méreg; Isten segits!: pihenni térek . . .

75


SZI

RSZEM

1. ... A szél elszaladt tanúért. Testámentumát a haldokló nyár most mondja tollba. Bíbor ruhában szép horvát sz kacérkodik már odaát a Fruskagórán. Dajkánk dúdol a r zselángnál, kinek rejt , puha ölében elfáradt kedvünk szendereg. Lelkünk bohó, nyári kalandja mégegyszer, vissza, ránknevet, de nem lengetjük meg keszken nket mert fáj n vérünk özvegysége, kinek rózsaszín levelére oly rég késik a felelet -.. A bámész hold egyetlen rszem, ki estve, lesve ránkvigyáz s kihallgat minden párbeszédet. Bánat hajtja le küszöbünkre fáradt fejét, ha útrakészen fecskék dalolnak fenn az égen. Bolondos, forró szomjúság öl, ha gondolunk messzi kedvesünkre; és az zek vadvízzel telt lába nyomában mindig az arcát keressük... Átöleljük a vánkosunkat és dideregve hallgatjuk míg künn es dúdol az ablaktáblán. Sovány szél cincog lenn a kertben, vad cinkostársa barnamarkú sznek, b szít je árva szélkakasnak,

76


a szélkakasnak, ki most a kémény tetején áll s fázva, rekedten kukorékol. . .

2. Sokszor nógatom magam: a gyümölcs megérett, le kéne szedni. De nem szedem le: ráérek. .. . Aztán kimegyek az szeleji kertbe: bágyadt ver fény piheg az utakon, a lándzsa-zöld füveken remeg a harmat, s a der s reggel üde leveg jét alig gy zöm falni. Az éjjel zivatar dúlt a kertben, es esett. A legyek elázott vékony pongyolában a füvek hegyén szárítkoznak halkan. Az elmosott mesgyén néhány pillét találtam holtan. Letört ágakat, húllt gyümölcsöket, levert madárfészket hordott össze a víz. Az agyagos burgonya-föld végén, gaztalan tisztáson a giliszta húzása cikázik a sárban. Odébb a fák alatt seregély neszei; cs rén csurran a lehúllt körte méze s a diófán a mókus hadonászik. Egy leszédült vérvörös almában a hangyák ki-bejárnak. . .. Az szül kert minden gazdagsága túlérett pompával szétragyog, szétárad. Mégis fejetcsüggeszt , dús szomorúsággal teszem be a kertajtót mögöttem: a gyümölcs megérett, le kéne szedni; de nem szedem le, — ráérek: majd a természet betakarít. . .

77


KESER

SZÓ: SZERELEM


ALVÖ ARCOD FÖLÖTT

Ma nem úgy írok rólad, mint a szeret kr l, lángoló szavakkal a toliam hegyén ; szenvedély-vermel , szerelembeejt ágbogas szókra sincs szükségem ez egyszer; — sem testedet, sem lelkedet testem, lelkem számára nem szándékozom elejteni, — csak alvó arcod fölé hajolok s nézem lezárt pilláidat és fekete fürtöd. A mindennapi gondok ecetes verítékét, arcodon a krajcáros ütközetek mélycsapású árkát a békehozó zápor rózsavizével elmosta az álom. Ahogy most nézlek olybá t nsz nekem, mint gyümölcsérlel napos nyugalom, vagy sz végén a betakarított kert. — Dereng csillagok és páralenget külvárosi este kék fátyla alatt jött haza a társad, akivel összekorbácsol, összehajt az élet minden fáradt este, mert örök törvény és nagy eskü van köztünk egy kis gyermek s egy kis falat kenyér. . .

Fekete Lajos: Tengerzúgás

6


ÉHESEN, SZERELMESEN

Jaj, nem tudom mi történik velem. Ma harmincéves vagyok és sokszor elfog a vágy, hogy az udvarunk egy kicsi, szokott sarkába megbújjak jól és eljátsszam mindazokat a játékokat, amik mell l elrugdosott az élet s be kellett állnom gyárimunkásnak, majd tanítónak, újságírónak s más széptev nek és hazudozónak. Néha irigylem a kicsi fiamat, aki ebédután csak odaszól hozzám: apuka, mehetek játszani? S mert apja vagyok, — hát nem mondhatom: megállj!, majd én is megyek; megyünk lovazni s majd én leszek a ló . . . A külvárosi köd nehéz k dm nét csak átdobom fáradt vállamon s a szikrázó kövezet közepén, mint egy tártmell fekete óriás úgy kerekedem befelé, a nagyváros felé .. . Már dél van — és a rossz-szem város párás vaksiságát a villanylámpák millióinak fényével hazudja le. Ez alatt a zuhogó fény alatt járunk itt reggelt l napestig reklámok, falak és korlátok között. A köd szitál. . . , szitál. .. és csillog a járda, mi meg tülekszünk, tolakszunk lecsüggedt fejjel. Olykor, mint akit rossz szellem megfogott, egy tappodtat sem tehetek tovább; érzem, hogy a lábam ujjai a cip mb l kin nek mélyen-mélyen az aszfalt alá s mint s, erdei fák gyökere fúródik lefelé, mig meredt szemekkel állok és nézem a csillogó járda közepén elkomorló, nehéz-árnyéku emberi sorsot- Vannak, kik úgy járnak fáradtan, lomhán, mint a favágok. Felnézek: rongyosak, fáradtak: apák! s a gond úgy úszik utánuk lebeg n, mint sötét hajók után fekete vitorlák. Néha kék tengerszínt ragyog a pocsolya színe: hullámos, habos és fehér s lebbennek rajta lila vitorlák, rózsaszín

82


vitorlák gondtalan, könnyedén és mire felnézek már messzi-messzi ködlenek szagosan, pompásan, mint álom-hajók : a n k ! Úgy állok aztán a járdaszélen, mint a magam életének komorló partjain: egy sápadt férfiarc világol felém; rongyosan, borzoltan, mint vadonból szabadult farkas a nagyváros kell sközepén. Magamra ismerek : megborzongat a nyirkos este és elindulok éhesen, szerelmesen egy külvárosi kis odú felé.. .

AZ ESTI ÉG RÁNKNEVETETT

A hegyeket bolyongtuk forró izgalommal s a feny k alá d ltünk lihegve, ahonnan te az eget nézted s a felh k fehér fodrát, én arcodra hajoltam s úgy figyeltem hogy lát eget s felleget a te két szemed, mély asszonyszemed . . . Feny k alján nesztelen lépt szél járt: csend volt s az Isten er s karján ringatózó mennybolt rködött fölöttünk, mig félig-nyitott szádnak piros parazsában figyeltem hogy szállnak tüzes szárnyakkal csók-madaraim, elégett szárnyú holt madaraim. Az alkonyat mögöttünk jött a Duna-parton s a szenderg hegyek mint rózsaszín karton széjjelmosott foltjai elkoptak mögöttünk s mi a fáradt Pest felé fényözönbe jöttünk: s hogy megfogtam a kezedet az esti ég ránknevetett. ,,

83


A FAJDALOM NYILÁVAL

Mint zött szarvas az ágakat töröm: a n stényszerzés szent ösztöntüze hajt, vad tüske tépi másult arcomat, de a hegyek leányát mégis csak beérem. Megállunk szemben; (két si, nagy titok) kezembe teszi szótlanul kezét s amint fehér ujjait a tenyeremben tartom érzem, hogy remeg csuklóinkon a n sors, férfisors véres kapcsa van . . . A város felé megyünk, mint diadalmenet, mögöttünk zengnek a budai hegyek s csak a kezeink fonódnak egyre szorosabban, a szemeibe nézek, ahogy mellettem lépdel; A két szeme tükrén hullámtalan csend van, a viharjós némaság elborul a lelkén és boldog megadással fölzúg benne a dal : a férfi így akarta..., a férfi így akarta... A fényszomjuzó uccákat bolyongva egy iíémá zugban csókolni akartam s egy falánk k ház ránktátotta száját és tovább osontunk szomjan, csókolatlan... Egy másik zugban ölelni akartam: magamhoz vontam mellét, derekát, de ránkröhögtek a kiélt, vén falak és öleletlen baktattunk tovább .. . Lépéseink alatt izgatottan mozdult a forró kövezet; a körútra értünk, — hol fényes esett és könny permetezett tiszta szemeinkb l. . . .. . Aztán elmerült a forgatagban, zajban; száz éhes férfiszem villogott utána, csak én álltam kövülten, jajtalan szivemben a fájdalom nyilával, mert széptollu prédaként az ember-vadonnak sz zen visszaadtam . . .


DICSÉRTESSÉK A MAI NÖ

Dicsértessék a mai n , dicsértessék a hamisság. Romlásból támadt e fekete ének, magasztalja, dicsérje hát a mai n modern korát. Dicsértessék a mai n : szemetek árnyékos udvarát festitek kékkel, feketével, pedig az éjfél egyszer bb színekkel festi az éjtszakát. S a borongó éjfél színei bizony egyszer bbek, bizony nagyszer bbekAjkatok kenitek mérges-pirossal s szájatok szélén a lakk ragyog; nézzétek meg az alkonyat, vagy akár a kora-hajnalok duzzadó örök-pirosát, éltet , bátor színeit, bizony egyszer bbek, bizony nagyszer bbek. Nyakatok csupa csillogás, rajta ideges gyöngy remeg: mégis csak csinált ékszerek, mégis csak hamis gyöngyszemek; nézzétek meg a harmatok szépmív igaz gyöngyeit, bizony egyszer bbek, bizony nagyszer bbek. Kihangsúlyozott farotok, messzi kiötl melletek, hogy ordítja a mesterséges formát; miatta nem szabad ennetek és hízás ellen a tornát hajszoljátok naponta hétszer. Nézzétek meg az zek remeg , finom idomát, játékos, karcsú lábait,


bizony egyszer bbek, bizony nagyszer bbek. Lelketekb l a kacagás hamisan cseng aranyat dob fel. Nem kacagtatok igazán és lám, most már nem tudjátok, hogy kell a napfényre füröszteni egy-egy igazi kacagást. Figyeljétek a gyermekek vígan patakzó kacaját mikor öröm-kavicsot dob fel és a kis kavics-muzsikák bizony egyszer bbek, bizony nagyszer bbek.

MAGDOLNA

Egyszer férfi nélkül lepte meg az éjjel s hogy vágyak gyötörték, öntestével játszott. A hold szemlesütve, gyér, szemérmes lángot szórt be a szobába s ágya melegével telefülledt a ház, mint egy forró fészek. Egyszer álma volt: vámszed k, révészek jólölel barna karjaiba vágyott. De ez az éjtszaka minden éjtszakánál medd bb volt; s remegve, vágyásán és árván kutatott, mint finom idegzet hárfán gazdag teste kelyhén tüzes ujjaival. Vágyai ormáról szétlihegett pár szót, néhány férfi nevét, ki szivébe gázolt s vánkosán gyötr dve mint egy síró gésa meglátta, hogy fény ver ablakot s virágot, meglátta mikor a támadó nap és a hajnalthozó Jézus arca bevilágolt...

86


MINDENNEL S MINDENKIVEL


VERS AZ ANYÁKRÓL ÉS A SZERETETR L

Egy életre valót énekeltem az él világról: a földr l, tengerr l, kenyérr l, családról, kavicsról, csillagokról, emberr l, virágról s most olyan jól esik rólad is szólni egy keveset. Nem a képmutató ember csinált könnye közt, de gondolni arra, (a gyermekélet friss emléke ormán,) hogy voltál, szerettél, megsímogattad a fejem; ha sírtam dajkáltál és ennem adtál mikor megéheztem. Egy lobogó élet fáklyát gyújtott bennem s most tart a t z, mig Isten ujja tesz-vesz más életet, más lángot oltogatva. Húsz éve múlt ezen a csendes estén, hogy felém intett kihúnyó szemed s a gyermekemlék gyúló parazsánál könnytelenül, szent vágyákozással idézgetlek szépen. Mert por vagy és hamu s mégis úgy szólhatok rólad, mint édesanyámról. Szólíthatnálak minden nyelveken,mert anya vagy, elevenen, holtan, te minden emberek édesanyja vagy. Nekem is az voltál s mig t n életem köreit bejárom, az maradsz. Kis bánáti falu temet jén nehéz, fekete föld takar, de apró asszonyi csontod pihenhetne akár a szibériai hó alatt,


akár a Szahara forró homokján, vagy az indiai kenyérfák tövén, te anya maradnál, szivünket dobbantó holt anya. Csontjaid felett a tenger énekelhet, gúla rejtegethet, múmia takarhat, minden id kig élsz a szeretetben ; a szeretetben örökre élsz, mert anyát szeretni er s szeretet. Er sebb fegyvernél, er sebb halálnál, er sebb népeknél, er sebb mindennél, az anyaszeretetben egy er s Isten é l..


A NAGY ÉLET KICSI MÁSA

l. (A fészekrakás öröméb l.) A tavasz fölnyitotta szép égszínkék szemét, a fák közt meleg szél nyihorgott s két kismadár egy gyönge ágra néhány gallyacskát összehordott. Kész volt a fészek. Nem történt semmi ú j: ez így van, mióta a madárka tudja az eszétFészkek épülnek fákon, bokrokon, eresz alatt, mez n, szerteszét. Nem történt semmi ú j: ez a nagy élet kicsi mása, ez a madársors folytatása.. . Nem történt semmi ú j: a nagy embersors s r jében két emberélet összetévedt, forró szavak közt egymásra búgtak s a férfi fészek után nézett. Az ember födelet és négy falat ver, ami két öl, a madár gallyat rak s tollat pihéb l és ember, madár kivette részét a fészekrakás öröméb l... 2. (A fészekomlás bánatából) Kész volt a fészek. Nem történt semmi ú j: ez igy van mióta ember és madár tudja az eszét; fészkek épülnek fákon, bokrokon, erd n, mez n, falun, városon, a széles világon szerteszét.

91


Nem történt semmi új: csak forgószelek haragja támadt, dühödt egekb l orkán tombolt: ember és madár összenéztek s mindkett jük homlokán gond volt. A vihar vonított; fészkeket korbácsolt földön, fákon, t zes hullott s ijeszt n lángolt ember és madár menedéke. A hamvadt hajlékok zött népe milyen szomorún tudta magáról: ki fészektelen és égbolttalan, minden tájakon dúlt sorsa van. A sors verése érte bárhol, ember és madár kivette részét a fészekomlás bánatából...

92


KESER

AZ ARATÓK DALA

Háború volt. Elmúlt. Aztán vetettek újból és arattak, akik megmaradtak. Kinek lába nem volt, betoldotta fával, a múltat eltemette, bírókra kelt a földdel és ment tovább a mával. Ki fület, ki szemet vesztett, ha Isten úgy akarta s akinek az ina szakadt, az id összevarrta... Minden elmúlt: bevégeztetett! A búzát alulról zsíros vér dagasztja, új dal karjain érik a kalász s kalász között a pacsirta-nász, örök id kt l fogva tart tovább. A föld terem, mint talán soha még, meleg szélben kalásztenger táncol s teli marokkal tér haza a nép.. . Valami történt mégis: nem a falábbal, müszemmel, dolognyüv karral; — a munka után dudorászni szokott esti dallal történt valami. Csillagot mosolyra késztet csoda: aratók nótája, mely az esti fák közt jár ide-oda, tanúja lehet, hogy künn a mez n, az aratók után valaki jár véres, sötét alakkal és nevet... nevet... És ebben a nevetésben mint szélzúgás a vetésben, úgy zúgnak a harcterek!.. •


MINT HÍV K NÉZNEK

Azt hiszitek, ha holnap uccát seperve a legemberibb munkát kezdeném, akadna valaki úri féreg, (egykor barátom) aki megállna valamely ucca szögleténél s így szólna a járókel khöz: ez a jóember közülünk való. Nem! — Tévelyg szegény, talán bolond is. Urak, ez a toprongyos pálinkát ivott, ez a napszámos pálinkát ivott\ ... De mikor este a legszebb szegénység négy fala között bibliát lapoznék, (az örök ember örök költeményét,) lelkem békéjét száz irgalmas szóért nem adnám cserébe. És simogatnám bölcs, nagy nyugalommal fiatal arcom négyhetes szakállát. Fejem akkor hajtanám nyugalomra, ha lelkem minden zugát újra kisepertem s tiszta igékkel becsuknám a Könyvet. Szobám sarkába egy pillantást vetnék, hol sepr m húzódna,fáradtan, zihálva s úgy néznék bízón, boldogan feléje, mint hív k néznek az igaz keresztre. Érdes kezemmel meg is simogatnám, mert hálás szerszám az, aki egy darab kenyérrel a holnapi napon újra megvált engem...

94


MINT FEKETE FONÁL

sz volt... A mez n egy vigyori vén legény bokázott és dérvirág nyílott barna fövegén. Táncos lábbal el ször csak a mez ket járta, de kés bb ott ólálkodott a kenyértelen szombatesték áléit kunyhója táján a szürkületbe rettent ablakok alatt. Künn novemberi szél borzongott az iszterhéjak alján s a r zselángba dermedt arcokon a nyugtalanság forró sóhaja úgy húzott el a' vert ,szivek‘között bánattól bánatig, mint fekete fonál. —

NEM SZÓLSZ, NEM SÍRSZ A lelked tükre megrepedt, fölkarmolt sziveden száz a ránc s benned halott békesség vérzik. Tárt ajtó várt, — tárt ablakok s hideglelés a küszöbön; villám sújtotta léptedet és szádszélén vad görcs vonaglik. Nem szólsz, nem sírsz, nem kérdezel, csak állsz, csak állsz és egyre nézel s akik még állnak körbe: néznek. Kis koporsó az asztalon, pár gyorsan fogyó gyertya és csittult ajkú gyermeked virág s virág között: — halott! - - - - - - Markolt szivedben csendesség vérzik s az olvadt viasz kövér cseppekben folydogál...

95


CSAKUGYAN TAVASZ VAN?

A költ k tavaszt játszanak és bíbel dnek színes szavakkal, az égen felh k látszanak s a palánk mögül a kutya vakkan. Mily szép ez versnek... Csakugyan tavasz van? ... De ki találkozott forró szavakkal?, tüzes szavakkal, melyek a lelket perzselik, mint láng az üszkös falakat. Ki látott ég asztagot, a föld gyomrában fekete máglyát, halálos gázakat köhög tárnát, amik az embert elnyelik, csak úgy százával elnyelik; — s a tavasz?, a tavasz a régi: átkozott! ... Lehet: újhódó madarak tavalyi tollúkat tépik, lehet: a villámröpt fecske új fészket saraz, lehet: a fák most csoda-rózsásat habzanak a kertben; csak az ekevas átkozott, mert túr a földben s csontokon, robotban kid lt csontokon akad el néha. A tavasz a régi, átkozott: üszkös szavakat hörögnek a bányák, tüzes szavakat lihegnek a gyárak, amig egy dolgos ember leszakított karját a falánk, nagy gépb l kiszedik. — De azért tavasz van: a gép majd tovább fut véres kerekekkel, az Id tovább fut véres kerekekkel, (egy asszony itt marad éhes gyerekekkel) s a világ áll tovább Riviérával, maszlagokkal... A költ k tavaszt játszanak, és bíbel dnek színes szavakkal az égen. felh k látszanak s a palánk mögül a kutya vakkan. <.:

36


KORTÁRSAIM: A 30 ÉVESEK (Csuka Zoltánnak)

Milyen kár, hogy most nem jut eszembe egy szép rím, pedig lehet, hogy ez a vers megérdemelné a b vös mesterkedés minden cicomáját; így hát beszélek majd a fedezékr l: az iskolapadról s a fronti fedezékr l. Mert ma már tudom, hogy nem is volt különbség az iskola padja és a front-dekung közt: deszka volt az egyik s a másik is deszka... A halálba indulók legvégén mi álltunk a padok h sei, kik ellenszegültünk korlátnak, tanárnak, de h si halottnak mégis beváltunk. Nem is támadt fel közülünk senki; máig is járunk h sen és halottan városok uccáin, vizeken, mez kön, boltba, hivatalba, Párizsban, Londonban, (Pesten, rossz rongyokban,) minden nemzetek fiai és követeljük jussunk, gyermeki játékunk, mely mell l elcsaltak rakéta-tüzekkel s hamis jelszavakkal. Visszaköveteljük ama csókok izét, melyr l hivalkodón a vének beszélnek: „mikor lányt ölelve k voltak legények," Visszaköveteljük a lányt, ki 18-ban üsz -nézés szép, két szemét kisírta s édesanyánk könnyét, aki teleirta hadi-vizsga-irkánk minden tiszta lapját, mivel nem volt pénze más levélpapírra. Egész életünket visszaköveteljük. Azt is amely lesz még, azt is amit elny tt harcok nagyb g je, szenvedés vonója, azt is, amely messzi dolomitok tüzén poklosan elégett, azt is, amely hóba fúlt a harcmez kön s ezerféle csapdán. Egész életünket visszakövetelj ü k ! .. .

Fekete Lajos; Tengerzúgás

7

97


Istenem milyen kár, hogy nem jut eszembe egy valamirevaló politikus neve abból az id b l, hogy most elátkoznám; s ha közszerepelne, óikkor kibuktatná a harmincévesek társadalma, amely korunkban az alkotó munka terein derékhad. Milyen kár, milyen kár, hogy nem jut eszembe egy valamirevaló politikus neve. Nem csoda, — mert gondolatban tele vagyok ezer emlékkel, ezer ,,névtelen‘‘-nel, ezer borzalommal, ezer gyerekarccal, mocsarakban úszó szép, piros virággal, elfulladt imákkal, katona-diákkal, erd k tövén foszló puffatag hullákkal, törött, fegyverekkel, lány arcú gyerekkel; jajaj a szemem, jajaj az eszem, jaj ifjúságomnak, — mért emlékezem! ! - - - - - Milyen, kár, milyen kár, hogy egy szép könnyed rím vigasztalásul most nem jut az eszembe . ..

98


m íg a l u s z n a k a

t enge r ek

Ki hegedül a hegyeknek ? Ki furulyái a folyóknak? Ki dudál a szelek szárnyán, hogy ezt a h s táncot járják a t zhányók, a tengerek! Mért foly vér a venyigékr l, mért ül rozsda a búzákon mért futnak jelek az égr l, melyek szi éjtszakákon bevillognak a tanyákba, ijedt emberkoponyákba. A sok csillag hova szédül, amely esti imám közben letántorog a nagy égrül. Valahol tán háború van s ha valahol háború van, ki zokog az anya-búban? Milyen Isten sír az égben, hogy új háború jegyében gázat gyártanak és tankot kulturán szédült bitangok. Vakmer n, királyi módon milyen ördög ül a trónon, a víg bálkirályi trónon; s kurjongató mámoristen mért l döz kéj-szigonyával minden kerti liliomra. Tejet, pólyát majd ki vállal, hogyha múló báli lázak mámorában nyílt virággal megtelnek a lelencházak. Kié az a gyermek-lábnyom, melyet fagyos hóban leltünk, (nagy karácsonyéjtszakában, hófúvásos éjtszakában,)

r

99


amikor a Krisztus elt nt s feny fátlan kicsi árvák zokogtak a lelencházban. Milyen bort szülnek a hegyek, az aranyak milyen mámort, hogy nem érzik az emberek, gázgyárosok, tankmesterek, próféták és csepürágók hogy nem érzik: gázszag ered, hogy nem érzik: gázszag árad, emberhullán dögszag árad. Építsetek kenyérgyárat, építsetek jólét-várat amilyen gyorsan csak lehet mig alusznak a tengerek, mig favágók pálinkáznak, mig kábulnak, áznak, fáznak s mig az égb l vér nem ered!


VADAKNÁL FÉLELMESEBB (Móricz Zsigmondnak)

Leszámoltunk. A számadásunk vége lezáródott egy hajnaloninneni bús halotti torral, borús áldomással. A város álmos volt, kábult: hát maradt, de én még szent azon hajnalon elhagytam a várost, elhagytam társakat s a ködben úszó messzi öreg erd k irányába vettem az utam. Az erd széli cserjéket elértem, mikor a hajnal hasadozni kezdett és kora érkezésemet a sötétlombú fák közt a harkály már jelezte. A harkály morse-jeleire megrettent az erd , a fák komoran álltak és vigyázban. Madarak, mókusok eldugdosták áruló jeleit minden csinytevésnek, csupán a bagoly, aki akkor jött meg éji vadászatról, — állt bóbiskolva a fészke fölött és véres körmeit csipegette. A róka súlyos zsákmánnyal érkezett haza és ott futott el lábaim el tt. Én mindezt látva azon hajnalon, mégse gondoltam árulásra, csak húzódtam az erd be egyre beljebb, beljebb: ahol már farkas járt — s nem féltem, vaddisznó is járt — s nem féltem, de iszonyattal gondoltam arra, hogy szembe jöhet egy baltás favágó, aki minden vadaknál félelmesebb, mert ember...

101


TÉLI ESTÉKEN UNOKÁKNAK

Ne nézzetek a szemeinkbe: bennük riasztanak a nem rég múlt igazi mesék: mi dúltuk fel a napos mez ket. Ne nézzetek a szemeinkbe: az orosz muzsik kunyhójára mi vetettünk csóvát, mi gyújtottuk lángra a megrettent szivek végs menedékét. Meg ne csókoljátok a szánkat: a mi szánk trombitált el ré-t hipp-hipp-hurrá-t. A mi szánkon tajtékzott vériz mámor, harci röhej s a mi szánk köpött a Kárpátokban a magyar feszületre. Ne nevezzetek édesapánknak : szerb gyerekek gyomrát mi bicskáztuk ketté : Sabácon .. . Sabácon! . . . Mi döglesztettünk magyar bakákat dermedt mez kön Szibériában s csendes Csikországban mi csúfitottuk meg a szép bimbóskelyh székely szüzeket. Erd irtás után akik megmaradtunk: tönkök, csonkok, a megtépett lombok fájdalma van bennünk ; ne nézzetek a szemeinkbe . . . Átok jól tenné, ha fekete hallgatással némítaná el örökre a szánkat, hogy ne tudnánk álmokat megrontó véres mesét mondani téli estéken unokáknak. Erd irtás után napra csókolt dús hajtásai a mának utálkozzatok rajtunk, hogy egy békésen szántó lengyel parasztot — a csúnya emlék Volhyniában — egy félig döglött srapnell összetépett... Ó, ekés lengyel paraszt, aki születtél késett aratásra, utálkozzál rajtunk : a magvet k mi voltunk; táncban mi bokáztunk hirtelen-halálkor a hideglel s este ölel karjában. — Százezer nagyátkú, jó muszka anyának mi fojtottuk álmát sápadt lápvirággá a mazuri tavakban . . . S akik ott megholtak s akik itt megholtak: mennyi, mennyi testvér; szemeink gy löltek, 102


kezeink gyilkoltak és akik gyilkoltunk magyarok, németek, muszkák, taliánok, — ó emberek, emberek csókos messzi tájról: mi voltunk, mi voltunk! ! ... Átok jól tenné, ha fekete hallgatással némitaná el örökre a szánkat, hogy ne tudnánk álmokat megrontó, véres mesét mondani téli estéken unokáknak . . .

103


EMBER KÓSZÁL D LT HATÁRON (Szántó Györgynek)

1. Különös a világ arca, itt állok a dúlt határon s nem tudom, hogy merre tartsak: kelet felé tüzet falnak, nyugat felé tengert nyelnek. Messzi-messzi tornyot látok s mégsem tudom: merre menjek, mégsem tudom: merre térjek... Hegyek, vizek és országok egymás mellé s r n rakva, viharváró erd k bújnak szélszoritó völgykatlanba s forró a föld hónaalja. Vizek fölött égbolt kéklik, fényes test utak nyúlnak országokból országokba. -. Hegyek ormán hó fehérük s élesebben, gonoszabban talán csak a szurony rémlik, ami ott les száz határon, ezer kézben, bérelt kézben és ezen a dúlt határon nem tudom, hogy merre tartsak: különös a világ arca... 2.

A pusztába beleállok égignöv nyárfamódra s messzi-messzi tornyot látok: talán mégis utat vágok! (?) Tavaszi föld.. - Széles kedvvel, lomhatest emberekkel találkozom:

104


imádkoznak s búzát vetnek. Vájjon kikel? — és ha kikel, bel le vájjon kik esznek? ... Ki tudja a búza kedvét! ? ... Hálók lengnek, vizek rengnek, halat fognak jó halászok ; puska durran, haraszt csörren, nyulat l nek jó vadászok. . . . A vadakat kik eszik meg? Puskás ember falánkságát ki nem látta, ki nem tudja ? . .. A madarak fészket raknak, (kakuk leskel új tojásra.) Magas fákon gondbogozta fekete nagy varjúfészkek s hegyek fel l vihar támad, . . . ki tudja a varjak gondját ? . Nap nyila t z s rongy sereggel ember harcol vaskövekkel, arcáról vér s izzadság foly; utat vág és követ morzsol; . . . a k tör er t ki adja ? . . . Megroppant az utak teste, ágyukerék mélyre vájta: erre hadak meneteltek, erre népek meneteltek. Véres f vel tüzek el l áradások, honteremt vándorlások estek erre ; életment , nagy futások, menekvések, ájulások, szekeres futamodások keltek erre: . . . ki tudja az utak sorsát? . . 3.

(Különös a világ arca.) Nyár derekán virág fesel, id múlik s a múlt id k során


különös nyarak lombosodnak . . . A holdfény besz minden éjtszakát, napfényittasak a forró nappalok, harangzúgásosak a piros déli órák, nagyon megbékéltek a régen halott holtak (halál arc a világ arca) s loholva él k az elevenek. . . Nyár derekán virág fesel, (különös a világ arca) az él k életért rohannak, békét álmodnak a holtak s a pásztorórák titkos-melegek: szerelmes a világ arca. Szelek vihognak, szelek dobolnak, emberek élnek, célok lobognak, tervek feszülnek, (veríték a világ arca,) Messzi városokban gyárak dohognak, kerekek lendülnek s gyerekeket szülnek verg d anyák: (vajúdó a világ arca), A vágtató világnak él gondja van . . . A tajtékzó nyárnak cifra kedve van, a lomboknak lombzó kedve van, a rózsafáknak rózsás kedve van, az Úristennek isten-kedve van s az embereknek gondtól menekv hajrás kedve van; könnyelm a világ arca .. . 4. Semmit, semmit nem csodálok, vizeken bárkára szállók, lekúszom a bányamélybe, kiszököm a sötét éjbe s tárt torokkal szétkiáltok : testvéreim, merre jártok ! ? . . . Testvéreim, mire vártok, mirevalók a határok ? .. . Mirevalók a fegyverek, mire a feszül erek ? Mire van a búzatábla,

106


ha falánk száj fölzabálta az utolsó búzaszemet. Mire vannak gyárak, gépek, hogyha vannak éhes népek, kik a nincsen verekszenek? Miért vannak kunyhók várak, aranyakon nehéz zárak ? . .. Aranyakon tengert vesznek? S kik száraz kenyeret esznek, mért nem mennek tengerekre? Ki látott már tengert élve ? . . . . . . A világba beleállok örök jelnek, örök szónak s tudom, boldog utat vágok. Tavaszi föld .. . Széles kedvvel, fütyörész emberekkel találkozom: imádkoznak s búzát vetnek. És ha kikel, — kenyér lészen, mib l el ször k esznek. . . . k tudják a búza kedvét ! . . -. . A vadakat k eszik meg! . . . . . Varjak gondját is k tudják! . . . Er t a nagy k töréshez majd egy boldog Isten adja. . . . . . k rendezik utak sorsát! . . . . . (Különös a világ arca) Varangyos a világ arca s csak a bátor szivek harca tisztítja meg.


HAZÁBAN ÉLNI HONTALAN


ITT MESSZI, LENN A DUNA MELLETT

Jaj, végzetesen megkomolyodtam határok, folyók és emberek közt; dúlt esték, falak és bibliák közt nagyon-nagyon megkomolyodtam . . . Vert sorsok közt s vert magyarok közt itt messzi, lenn a Duna mellett, kit nem hagyna el a kedve ? . . . Ki néz itt este a csillagokba? Ki vigad itt füttyös szelekkel? Ki nótáz itt a hajnalokkal? . . . . . . Fájdalmas itt az szi estve, pásztort z lobban és a furulya vézna kis teste telides-teli van zokogással. Nehéz, nagy éjjel (csak hallanátok,) milyen kínoséin nyög a barázda s az országutak katonáit a poros, öreg eperfákat hogy riogatja itt a szél Csak hallanátok fáradt parasztok lépte döngését estszürkületben: fekete sors, — a sorsunk villog fájdalom-ágyas, sötét szemükbe^ . . Megtértek k és megkomolyodtak; megkomolyodtak, mert tudják magukról nagy színjátékok tragikus népe. Megtértek k és megkomolyodtak, megtértem én és megkomolyodtam, határok, folyók és emberek közt; dúlt esték, falak és bibliák közt nagyon-nagyon megkomolyodtam vert sorsok közt s vert magyarok közt itt messzi, lenn a Duna mellett . . .


JÁRUNK TÜZES ÁLMUNK NYOMÁN.

Bácska, Újvidék, poros városvég, augusztuseleji csillagfényt porzó ritka éjtszaka, nagy éjben nagyalvó roskadt parasztházak: városvég, Újvidék, Bácska. Isten és ember háta mögött a csillagok vigyázó szeme alatt baktatunk hárman: Szenteleky, Csuka, Fekete, az örök-szegény Darányi-telepen. Szikes szegénység, roggyant kerítések, gubbasztó kis zsellérházak dib-dáb vidéke ez, a poros város magyar szigete, akinek mellére térdelt az éjfél s most alszik nagyalvó álmában lihegve. Az úton csend . . . mázsányi csend . . . kalászteherrel csak a tártmell bácskai barna földek tüdeje liheg. Messzir l néha fölvakkan egy-egy éber eb, de utána annál piheg bb nagy csend lesz, csak mi baktatunk hárman. A csillagok közt motoz a kezünk s a messzi vonagló országúton szomjuzó szivünkb l száz kérdés zokog: a nagyot alvó kis házak között vájjon ki érti meg a mi tüzesen fölsajgó álmainkat. Nyár van, fullasztó s a sok zsellérház alszik konokul, csak mi baktatunk hárman, mint a felnyergelt lelkiismeret. Egyikünk szláv, — magyarszív , a másikunk koppányhit , túladunai, magam pedig ébrenhív , alvajáró, krasznamenti s mindannyian: csodavárók. Egyikünk szól: valamit már tenni kéne, másikunk szól: virrad látom, talán majd az éjtszakának lassan vége, magam szólok: kapaszkodjunk a csillagok üstökébe . . . S együtt szólunk: valamit már tenni kéne, tenni kéne! . . . És hajnal szól dérfehéren, (kakas rikolt), de mi járunk, járunk tüzes álmunk nyomán

112


s kalapáljuk meg-kell-lenni terveinket. Jómagunkat biztatgatjuk, jómagunkat keserítjük s valljuk, hisszük: megmosakszunk piros fényben, kohófényben, istenfényben , . ,

MESSZI VAN AZ ÉLET

Messzi van az élet és messzi van a város... Augusztusi szélben a temet t bolyongom, a temet t bolyongom békés és halálos nagy-nagy nyugalommal. Dél van... A nyári nap tüzében remegnek a hársak s a távoli harangszó úgy húll itt akárcsak a hársvirág húll sárga permetével... Augusztusi szélben a temet t bolyongom, a sírok fölé hízott dudván és bozóton csak él élet él, a múlt besüppedt régen; az omló, meleg földben hangyaboly tanyázik, vadvirágon méh döng s a fákon madár párzik. Csak a friss élet él, a múlt elhamvadt régen; a katonatemet sorsa Újvidéken igazi magyar sors; haragvó magyar sors, mely bosszút állt e népen. Augusztusi szélben a temet t bolyongom, a városból ki zött oldott-kéve-gondom s hogy ide kijöttem, megáldom e kertet: áldott e temet , — csend n jön a fáján, minden keresztfáján, virághozó fáján; áldott e temet minden fája, bokra, mert békít h sével a katonasirókra boldogan ráhajolt. Áldott a rigó is, hogy ide rakott fészket, áldott a gyönge ág, mit rigó lába rázdalt, a nyári szél is áldott, mert forró fuvoláján most dudorászott el egy régi magyar gyászdalt. Fekete Lajos: Tengerzúgás

8

113


ELOLTOM A LÁMPÁT S BORZADOK

Tekintetem a naptárra téved. Milyen különös; — mifelénk megállt az id : 1929. julius 7. Kenyérért birkózó szürke nap: hétf . Különös; minálunk megállt az id . Kisfiam id jelz csöpp keze megállt, nincs ki letépje a futó napokat. Künn nyugodalmas nagy hó havaz; este van . . . november vége. . . Fiacskám alszik s most legszebb álmai ormán kotorász. Éji óra suhan nesztelen s magam élek egyszál családdal: egyetlen fiú s feleség. Élünk tenyérnyi kegyelem-földön, halunk megrettent remények során, lakunk kisváros falúvégén s havak húlltába burkolózunk. Szegények vagyunk s szótlanok; magyar költ elorzott földön így ismernek a véreim, így ismernek, akik erre járnak. November vége . . . künn nyugodalmas, nagy hó havaz; éji óra suhan nesztelen és idegen arc les be az ablakon. Riadt lelkemben eloltok minden lámpát, t r hegyét érzem s borzadok . . .

114


SZEK EREK (Herczeg Ferencnek)

1. Tavasz van . . . Tavasz van . . . Bácskában tavasz van: alföldi tavasz van . . . Pacsirta dalában, pitypalaty-es ben országúton állok. Robognak szekerek, pántlikás szekerek s jókedv gyerekek, fehérruhás lányok ülnek a kocsikon; kurjantnak, nevetnek, nótáznak, kiáltnak s változott világnak t zes s világnak tüzébe nem néznek, tüzébe nem látnak. Pántlikák lobognak s pántlikás lovakon legények robognak, gyerekek erednek víg lakodalomba . .. Szalagok lobognak, hangok viharoznak (jókedv vihar van), mint nyári ég alatt jó, búzanövel , jó kenyérérlel zápor, vagy fergeteg. Jókedv gyermekek, csiklandós kislányok zuhogó nótában, mosdató záporban nagyra nevelkednek... Bácskában tavasz van, igazi tavasz van: alföldi tavasz van . .. Pacsirta dalában, pitypalaty-es ben országúton állok. Pántlikák lobognak,

8*

115


szekerek robognak, szekerek erednek víg lakodalomba; jókedv gyerekek, fehérruhás lányok ülnek a kocsikon; kurjantnak, kiáltnak s változott világnak, t zesos világnak tüzébe nem néznek, tüzébe nem látnak . . . 2.

Országúton állok . . . Dúlt estéli lángok, haló t zhely-lángok tüzébe merengek; itt vizek áradtak, itt békés föld rengett s vad csillagok tüze elnyelt egy világot... Országúton állok . . . kémlel szememmel messzibe vigyázok. Szekerek döcögnek s fáradt esti porba sújtó gyötrelemmel kaszások, kapások (boldogtalan rögnek békés és fohászos s szerelmesei) hosszú, néma sorát figyelem, vigyázom. Egyetlen vigaszuk borongó magyar dal, melynek hangja mellett fáradt országúton, (mint akiket Isten sarkantyúja sarkal) szekerek vonulnak s nehéz magyar bútól zörgésük elalszik, zörgésük nem hallszik... Némult szekereknek mély fájdalom ágyaz vonagló utakat, mély kerékcsapással s sorsos szekérzörgés összevegyült mással, valami sírással . . . Tán nem is sirás az, vágya azoknak, kik lila ütlegek vad, testet-lelket-dúló, bús sajgása alatt összemelegedtek s kálváriát járnak, mert vérrel fizetnek idegen császárnéik .. . Ha err l szó esik, nagy-nehéz könny szalad a fáradt szemekb l és a bajusz alatt lopózva, melegen megbúj a drága csepp, jaj, nehogy meglássa a kisebbik gyerek forrón fölpatakzó, nagy sírásaikat. . . Az országút hallgat, (öles, nagy titka van) csak a beszéd folyik s ha a nagy országút világvégig tartna,

116


tenger szenvedésük elbeszélni rajta akkor sem lehetne. Mint munkában lankadt nagy, fekete sereg húznak hazafelé a rozzant szekerek s sárga holdvilágból, nagy esti virágból sorsvert magyarokra holdfény-szirom pereg s változott világnak, t zes s világnak vad tüzébe lesnek, vad tüzébe látnak . . . 3. Zörögnek szekerek s nagy kínja nyekereg havas országútnak, fagyos országútnak. Meggyalázott égr l csillagok lefutnak, égr lvert csillagok hogyha most lefutnak vájjon hova jutnak ? . . . Változott világnak, tüzes s világnak vad tüze kicsapott, vad tüze kiáradt. Csillagtalan éjjel szekérsor dübörög s bús, feketefény ablakaim mögött kémlel szemekkel az éjbe vigyázok. Szekerek, szekerek, dübörg szekerek fáradt, hosszú sora, csikorog-nyekereg s mint szi darvak a kiutasítottak "Hosszú szekérsora húz az éjtszakán át. Szuronyok, fegyverek tompa villanását, "szélcerek jövéséi, szekerek múlását nem gy z m kivárni . » . Dübörg szekerek, sorsos, nagy szekerek diderg éjjen át ólmos tájra húznak; kenyeret ettek-e, s holnap hol alusznak tüzes sorstól zött fekete seregek . . . Törtfény , szomorú ablakaim megett kémlel szemekkel az éjbe vigyázok s kisért látások aludni nem hagynak, rémlátó két szemem világtalan ablak. (Változott világnak, t zes s világnak

117


vad tüze kicsapott, vad tüze kiáradt. .. . Állok tehetetlen és nézem az égen s a íöldön gomolygó robajos felh ket (jaj, nagy istenverés van ezen a népen) s kínjaim zörgése elkíséri ket . . .

118


MAGYAR TÉL (1927.) (Surányi Miklósnak) Csillagtalan nagy éjtszaka, egyedül ballagok haza. December van. Az uccán hóvihar dúl s aki elaludt, a biblia három jajra jajdul, ha felriad. Földszintes ház: no, itt lakom, zsalútlan három ablakom sötéten a Fruskagórára bámul. Lámpát gyújtok: fehérre meszelt csöndes kis szobában csöpp asszonykézt l boldog tisztaság van. Itt békesség leng és jó meleg, künn fát f részel a fergeteg. Éjfélre jár . . . A t zön zsarátnok hamvad, bennem virraszt a titkolt nyugtalanság: idegen hóban alusznak a lankák Újvidéken, itt lenn a Duna mellett . . . Künn most fát dönt a fergeteg s rossz álom közt ezer beteg, meggyötört élet hánykolódik. Egy idegen élet nehéz súlya nyom és mégis felvonom reményárbocom ebben a dermedt, havas éjben. És leülök csendben a rádióhoz: dúlt lelkemben millió érzés-szikra kel; forgatom Londont, — nem felel, forgatom Moszkvát, — most telel, forgatom Rómát. — most delel, forgatom Berlint, — nem felel, forgatom Párizst, — nem felel, Trianont hívom, — nem felel, (!) Most Kassát hívom — és felel: nehéz a tél s a gyötrelem .. . Kolozsvárt hívom — és felel: hó van itt is és förtelem . . . Az Istent hívom — és felel: mindent tudok . . . csak türelem !

119


V A R JA K , S Z A R K Á K CSAPATOSTÓL

Ügy látszik, hogy kemény tél lesz, mert kertemben minden ágat a november jege vértez. Vendégségbe szarkák járnak a kertembe s a vetéshez csipegetve hozzálátnak. Eleinte hagyom ket, szegények lám hogy teng dnek aratási maradékon. Eleinte nem is bánom s egypár tábla vetésemnek csúf romlását veszteg állom. Eleinte szánom ket, mert mindent hóleped fed; kietlenség hava húllt le s hogy havazott egész éjjel, szegény szarka mib l éljen ? Mert lélekben sivár id s gondolatban sovány század ez a mienk s amint látom szegény varjak, szegény szarkák csak éppen hogy vegetálnak. Eleinte nem tör dve a gondolat-magot szórtam két kézzel — így: nesztek, nesztek ! Azt hittem majd csak jóllaknak, de a szarka-szemtelenség bizony csak nem maradt veszteg. Jöttek, szálltak egyre többen, mindenféle tarkabarka cserg -szarka, barát-szarka havas tájról, felvidékr l, a mocsaras alvidékr l; jöttek, szálltak egyre többen, egyik végr l, másik végr l szájukban a lopott szemmel.

120


S nagy, költ i cserregésbe kezdtek bele s hóaljatti új vetésben, (vetésemben) szedegettek, csipegettek. Aztán végre megsokalltam; így lopkodni mégse járja szegényembernek kenyerét s tenyeremet összecsapva kiáltottam : hóhó ! — elég: ez a kert és ez a vetés az egyetlen örökségem. Három napja állok résen de az éhes varjú-járás, nagyétvágyií szarka-járás bizony csak nem sz nik mégsem, szi sövény alá lesbe elbújok vers csalitomba' s hol magányom fölött a nagy egyedüllét szele vágtat, kiteszek egy vad, iromba háromsoros vers-csalétket s néhány szarka rajtaragad. A végs békesség végett szólok: szarka!, add meg magad. Aztán, hogy feléjük nyúlok, éles cs rrel riogatnak, a kezemhez odakapnak s verg dnek nagy szárnyveréssel. Cserr-cserr-cserr nagy cserregéssel, zenésített vers-sorokkal, döcög , nagy vers-tankokkal riogatnak, de nem félek; dicsérje az Urat minden tehetséggel áldott lélek: az alkotó — alkotással, az épít — építéssel s aki szarka: — cserregéssel. Varjak, szarkák csapatostól vetésemre le-leszállnak s nincs kéznél sehol egy ostor, amivel közéjük vágjak...

121


AZ EMBER ÁLLT A NÉGY HATÁR KÖZÖTT

Lábaival mez kön s folyók fölött gázolt, bozontos fejével a felh t abalygatta két tenyerével hörg erd t markolászott és megszabdalt földje nyöszörg tt alatta: így állt az ember a négy határ között... A mindennapok kenyér-útját járta, a tenyeréhez n tt az ekeszarva, a szívéhez n tt a tanya és a nyárfa s nem is akarva, mégis készakarva: így állt az ember a négy határ között.., Aztán sz jött, — h s, lombszaggató szelek, de az ember csak állt a négy határon, két karja csüngött, mint a falevelek szoktak csüngeni a villámlelte fáról: így állt az ember a négy határ között... Törzse alatt megbújt, kit erd félsze rágott, vagy kopár msz zött üres tarisznyával, de akit csömörl , nagy folyó kiokádott az is itt lapult meg idegen piszkával s az ember állt a négy határ között... A tajtékzó id tüzes ökle érte, lombjain fészkeltek borongó századok és senkisem kérdezte: verítéket, vért-e, vagy ép egy legyilkolt nagy jöv t áldozott. Az ember állt a négy határ között, mint fohászkodó karokkal a nyárfa, az ember arca könnyt l öntözött s a tragédia fagyos szele vágta... A lombfosztó sors nyilazta az égb l s halálra váltan állt: sírt, nyöszörgött, hörgött, mert törzsét átölelve, minden erejéb l régi átok rázta s rázta ezer ördög...

122


A B Ü JD O S Ó R O D O S T Ó R A G O N D O L

Erd k rejtegettek, csillagok biztattak., határoninneni hazai források eped ajkamra békít ízt adtak. Iharfa, juharfa gondba esett értem, viharos éjtszakán, mikor fegyverzörgés, zaklató égdörgés rémülete el l menedéket kértem. Háltam bokrok alján, lombos szurdukokba’, áruló hold el l néha ág-bog rejtett, néha tölgyek odva. Nyúlcsapásos rejtek, vízmosásos szikla minden búvóhelyét felém nyitogatta s k kemény álmomnak vad szikla puha volt, k párna puha volt, puha, mint a vatta. Sárga-lomb-perget fénysújtásos reggel epedeztem haza, izengettem haza szarkalábbal írott szi levelekkel. Félve dúdolt nótám falánk, deres szelek számból kiragadták,


nehéz sóhajomat erdei madarak, költöz madarak szájról-szájra adták; sebten rótt nyomomat, nehéz bánatomat havak takargatták. Talán csak tíz éve, talán kétszáz éve, rodostói tenger fekete vizébe bámulok a partról; s rodostói tenger fekete zúgású fekete vízéb l szám zött magyarok jönnek föl a mélyb l.

124


TARTALOMJEGYZÉK


HIBAIGAZÍTÁS. — A kötet 19. oldalán a 23. sorban köszöntek he lye tt köszöntök; a 23. oldal 3. sorában nincs helyett sincs; a 26. o l dalon a Hiába kémlelek eget c. vers 2. sorában mélaszáju helyett málészáju; a 36. oldal 26. sorában tengerzúgás helyett tengerzú gást; a 45. oldal 9. sorában nyomon helyett nyomom értendő. Ugyanebben a versben a 11. sorban a majd szó tévesen kétszer fordul elő; a 23. sorban oltáron helyett oltárom ; a 121. oldal 2. sorában pedig hóallatti helyett hóalatti értendő.

126


MEZ K F L TT MOSOLYGÓ ISTEN A napbanéz ...... Mez k magasztos forradalma ... Igazi tavasz lesz ... ... ... A rémület partján futkosó ember Két kimondhatatlan szó... Ünnep az Isten kórusán . . . Hogy bízva járhassunk A keleti szél balladája ...

Oldal

9 10 12 13 14 16

17

19

TENGERZÜGÁS Kilátótoronyban . . . . . . A harcos Trójára visszanéz Hiába kémlelek eget ... Egy nomád él Budapesten ... Szent irtózattal köszöntelek, város Mint porszem a szélfúvásban ... Erdély felé a fiammal Tengerzúgás ... ... ... ... Magyar költ útja a halhatatlanságba...

23 25 26 27 31 33 35 36 38

MÜLT ESZTEND K SIKÁTORÁN Országutak ... ... ... Hogy valaha is emberrel szóltam A kapuban a kutyám várt Tíz év mögöttem... 365................................ Sötét rigmusok útjelz k nél ... Férfikor ... Szilágy ...

43 45 46 47 48 50 51 53

UTAM, KEDVEM, BÁNATOM Éjjeli szállás ... Budai hegyekben Augusztusi kertben Békétlenek ...... Dal a két folyó között ... ... A rózsabimbó lecsuklott a száron

63 64 65 66 67 68

127


CSAK VERS: TÜZES JÁTÉK Békák nyáresti balladája A zuhanó k Viharmadarak Hiób-hír ... Csak vers szi rszem (1.—2) KESER

SZÓ: SZERELEM Alvó arcod fölött ... Éhesen, szerelmesen ... Az esti ég ránknevetett... A fájdalom nyilával Dicsértessék a mai n ... Magdolna............

oid.i 71 72 73 74 75 76

81 82 83 84 85 86

MINDENNEL S MINDENKIVEL Vers az anyákról és a szeretetr l A nagy élet kicsi mása Keser az aratók dala ... Mint hív k néznek Mint fekete fonál Nem szólsz, nem sírsz... Csakugyan tavasz van? Kortársaim: a 30 évesek Mig alusznak a tengerek... Vadaknál félelmesebb ... Téli estéken unokáknak Ember kószál dúlt határon

89 91 93 94 95 95 96 97 99 101 102 104

HAZÁBAN ÉLNI HONTALAN Itt messzi, lenn a Duna mellett Járunk tüzes álmunk nyomán ... Messzi van az élet ... Eloltom a lámpát s borzadok ... Szekerek . . . . . . Magyar tél (1927.) ... Varjak, szarkák csapatostól ... Az ember állt a négy határ között A bujdosó Rodostóra gondol ...

111 112 113 114 115 119 120 122 123

128



Fekete Lajos: Tengerzúgás