Issuu on Google+

LÁNG SZONJA KÉPI ÁBRÁZOLÁS SZAK, GRAFIKA SZAKIRÁNY, 2. ÉVFOLYAM ESZTÉTIKA DOLGOZAT

ALLEN GINSBERG: NAGYÁRUHÁZ KALIFORNIÁBAN ÉS JEAN BAUDRILLARD: AMERIKA - CÍMŰ KÖNYVEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA KAPOSVÁR, 2011.


Első gondolatomra, azon töprengtem, hogyan tudnám összehasonlítani ezt a két könyvet. Hogy akár kezdhetném ott is, hogy maga a Beat-nemzedék hogyan alakult ki, mi volt a kiváltó ok. Mik azok a tények, amik az akkori társadalmat megosztották a „Nagy Amerikában”, vagy az hogyan hatott Európára, ránk. Mert, hogy önmagában Ginsberg világát, a Nagyáruház Kaliforniában című kötetét is egy nagy kihívás lenne elemezni, és egyegy versét egymással szembeállítani. De akár azt is kérdezhetném, hogyan találkozott Eörsi István Ginsberggel, és mit műveltek ők ’80-ban Debrecenben. Hogy Hobotól mért szeretem jobban, ha verseket „énekel”, mint ha bluesba oldaná fel érces hangját. De annyira távol viszi a ginsbergi világot Baudrillard, hogy ha szeretném sem tudnám jelen helyzetben megtslálni íly módon a kapcsolatot. Úgyhogy maradok a kimondhatatlan nevű filozófusnál, Baudrillardnál, és Amerika című könyvénél, és kísérletet teszek arra, hogy párhuzamot vonjak az Üvöltés és A Kaddish Naomi Ginsbergért között, már ha ez egyáltalán sikerül. Baudrillardot olvasva nem mondhatnám, hogy egyszerű, és érthető képet kapok az amerikai kultúráról. És azt sem hiszem, hogy maga a filozófus egyáltalán eljutott volna erre a pontra. Lehet nem szép tőlem, és primitív kijelentés részemről, ha Paolo Coelho stílusához hasonlítom. Mégis ez fogalmazódott meg bennem, már a könyv kétharmadánál és, annak befejezésénél. Az, hogy uszkve öt-tíz oldalanként, önmagát ismétli, szinte már-már belehergelve magát, és engem is olvasót, majd önmaga relaxációs technikájaként, fölidézve a megnyugtató pontot, a sivatagot. A sivatagot, mint szimbólumát a térnek, és kultúrának, és erőszakkal rákényszerített megoldást, a képletet, a mindenség, jelen esetben Amerikának a megértéséhez adott válaszaként. Folyamatos felülről szemlélése, ítélete, elnézése. Egyszerre van jelen gyűlölet, és imádat. Mintha maga sem tudná eldönteni, hogy melyik sztereotípiának adjon hangot, miközben nem feltétlenül, kellene; sőt! De valahogy az az aranyközépút elveszik. Szerkezetileg a totális káoszon megy keresztül, mindkét oldalon ülő, jelen esetemben már a vízszintes állapotot elérő, és ötpercenként forgolódó, helyváltoztatásommal elősegítve, hogy a zsibbadt végtagjaimat, és agyamat, egy kis fizikális rásegítéssel frissen tudjam tartani. Szinte már-már extatikus állapotba kerülvén, csak hogy a ginsbergi vonalat beolthassam, ebbe az értelmetlen játékba. Mint valami mantrát olvasom-olvasom, és a szavaknak már eredeti jelentésüket(már ha volt) elvesztvén egy más dimenzióban érem utol magam; de nem engedhetek a csábításnak, és minduntalan megerőszakolva magam, visszarántódom ebbe az Amerikába. Én már abban a világban nőttem fel, ahol teljesen természetes volt az „emtívi”, és hogy a farmeromért, nem kell hajtóvadászatot indítania anyámnak. Mégis a szüleim nosztalgiázásán is felnőve, mindinkább kíváncsi voltam, vagyok, mi volt én előttem. No és persze megtudni, azt hogy a faterom beat zenéin ugrabugrálni, mint valami megvadult tini, miért is jó nekem, és megpróbálni megszeretni a verseket. No igen ehhez Ginsberg kellett. Persze nem csak ő, még sokan mások is. Kerouac Úton-ja, nem hatott rám, úgy mint a hipster guru. Ő valahogy nem tudott lekötni. Nem vágta az arcomba, oly profánul a mocskot, és a gyönyört, ami nem tiltott világ, hanem a természetes, és hitelességé számomra. Vagy Gregory Corso, aki ha más stílusban is, de ugyanazt a hitelességet nyújtotta nekem. És talán azért, is voltak nekem ők mindig is fontosak, mert ma is ugyan úgy igazak, mint akkor. Ma is ugyanazt vélem felfedezni a világunkban, mint tíz éve, amikor először olvastam. Vagy azokról a 60-70-es évekről mutatott képet. És olyan érdekes, hogy valami perverz mód ragaszkodom a gondolathoz, hogy napjainkban is elkélne egy ekkora horderejű forradalom, amit főként a beatirodalom váltott ki akkor. Bár lehet, hogy mostanában mindenki forradalmár akar lenni. Reneszánszát éli, minden nappal meg akarjuk váltani a világot, és éppen ezért, mert ebben élünk, lehetetlen már ekkor katarzist kiváltani. De visszatérve Baudrillardhoz, ő sem tud elrugaszkodni az európai mentalitásától. A mi kicsik vagyunk, de Amerika milyen óriási. És igaza van ha, ha azt mondja, többek között, hogy a nyugat iránti fanatizmusunk, tesz mindinkább kevesebbé. De egyszerűen nem hiszem, hogy össze lehetne


hasonlítani a két kontinenst, és az abban élő embereket. Ez az állandó kényszere, hogy a szociológiai, és kulturális, avagy vallási pontokon keresztül elemezze, a kettőt. Úgy érzem, nagyon is leegyszerűsíti. A másik, ahogy a tereket, és az abban megjelenő, akár építészeti pontokat, tárgyakat megfigyeli. A tárgyak elítélését, mint azt ember alkotta bűncselekményt. Ezek, amik szerint az ősi természeti tereket és formákat átalakítva megmérgezik a tudatunkat, és bár ezek segítségével létrehozva, egy másik, egy új valóságot, amiben mi élünk és alkotunk. Nos csókolom, kedves Baudrillard, ön is része ennek. Az hogy a saját maga életéhez szükséges, és a filozófiájához kellő ily modernitásokat megengedi, és már-már csodálja, nos nekem nem ad hiteles képet önről. De lehet, hogy ennyi volt a célja. Bedühödtem, elérte, és most ott ül, magában és nagyokat kuncog(na, ha élne). Ginsberg nem akar meggyőzni a maga igazságáról. És mégis hiteles képet fest az élet örökérvényű szabályairól. Az arcomba üvölti, azt ami van, és nem riaszt el. Azt akarja, hogy úgy értsem meg, hogy a részesévé váljak annak-ennek a világnak. Mert igenis benne vagyunk, és észre kell vennünk, hogy nem minden fekete-fehér. Ő ténylegesen részese volt annak. Nem otthonülő mamuszos, pipázgatóan, hanem harcosan az igazságért, és az egyenlőségért. A gonosszal szembe kell néznünk, és a legjobb döntést meghoznunk. A gonosz jelenesetben Amerika, és abban igaza van, Baudrillardnak(bár ezt nélküle is jól tudjuk), hogy ha akarunk, ha nem függünk Amerikától. Nekünk is közünk van hozzá, ha már csak a gazdasági szempontokat nézzük. Nagyhatalom, amivé mi, Európa tettük őket. Én nem hiszem, hogy magát teremtette meg; mi szültük, és nem hagytuk felnőni. Mi az öreg kontinens, erőltettük rá a modernség bélyegét, de köszöni, jól van. És most a „kissé szenilis szülő” rászorul annak támogatására. Ezért is van igaza Ginsbergnek, amikor mi hozzánk is szól Amerikáról. Az a fajta hazugság, és ámítás, amit az amerikaiak álmodnak, az ami negédes cukormázunk, amit reggeltől estig nyalogatnánk. Csak hogy észre kell vennünk hogy ez patkányméreggel átitatott édesség. Önámítás, és fikció. Ott mindenki ugyanazt a világot éli meg, csak más felfogásban. Itt is, és más az én felfogásom, és más az övé is. Mégis eredendő párhuzam bújik meg kettőnk között. Baudrillard szerint az utcákon őrültek jönnek-mennek. Állítólag ez ott megszokott, de ha ez a tébolyda, amit megteremtenek nekik, akkor mért kényszerítik magukat arra, hogy elbújjanak az otthonainkban. Bebiztosítva a védelmet. Mért nem az őrülteket zárják el, mért önmagukat? És mégis, mi vagy ki számít őrültnek. Carl Solomon őrült volt, Naomi Ginsberg őrült volt? Lehet. És ha ez az elmeháborodott világ tetté azzá őket, nem lehet, hogy csak arról van szó, hogy ők voltak azok, aki igazán asszimilálódni tudtak. A halál megváltás!? Nekik, vagy nekünk? Vajon erre a megváltásra vágyott az anyja, amikor Oroszországot elhagyva az új hazát választotta? Hogy annyi szenvedés, és kín után elmenjen. Ginsberg a megváltásról ír. Hogy most már könnyebb lesz az anyjának. De ez a megváltás, az ő megváltása is. A szeretett anyáé. Az egyetlen kiút, a saját küzdelméből, az anyjához fűződő mély és örök kapcsolata. Annak ellenére, hogy annak megtébolyulásában nőtt föl. Végigélte a korházakat, az üldözési mániát, az öngyilkossági kísérleteket, operációkat. És még gyerek volt. Azt mikor a saját anyja önkívületben a fiához intézett szexuális ingerét, tévképzeteit irányította; még akkor sem szűnt meg létezni fiaként. Mindeközben megküzdve homoszexualitásával. Saját elmeháborodásával. A társadalom bírálatával, és gyűlöletével. Örökös harc. Az üvöltéssel Ginsberg teljes képet mutat az akkori társadalomról. A városi képekben megjelenő vad állatias ösztönlények. Magukat kereső, és megtaláló, de újra elvesztő emberek. A céltalan életet választók. Az obszcenitással barátságot kötve, önmagukat gépiesített személytelen lényekké alakítva. Molochot idézi meg, mint a mindenség gonoszával, és ármányával azonosítva.


II Milyen cement és alumínium szfinx törte fel koponyáikat és falta fel agyvelejüket és képzeletüket? Moloch! Magány! Szenny! Utálatosság! Szemétvödrök és elérhetetlen dollárok! Gyerekek sikolya a felüljárók alatt! Fiúk zokogása a hadseregekben! Öregemberek sírása a parkokban! Moloch! Moloch! Moloch lidércnyomása! Moloch, a szeretetlen! Szellemi Moloch! Moloch, az ember kemény bírája! Moloch, az érthetetlen börtön! Moloch, a halálfejes lélektelen fegyház és a keservek kongresszusa! Moloch, kinek épületei ítéletek! Moloch, a háború hatalmas sziklája! Moloch, a meghülyült kormányok! Moloch, kinek agya csak gépezet! Moloch, kinek pénz folyik az ereiben! Moloch, kinek tíz ujja tíz hadsereg! Moloch, kinek melle emberevő dinamó! Moloch, kinek füle füstölgő temető! Moloch, kinek szeme ezer megvakult ablak! Moloch, kinek felhőkarcolói mint végtelen Jehovák állnak a hosszú utcákon! Moloch, kinek gyárai álmodnak és hörögnek a ködben! Moloch, kinek kéményei és antennái megkoronázzák a városokat! Moloch, kinek szerelme végtelen kő és olaj! Moloch, kinek lelke elektromosság és bankok! Moloch, kinek szegénysége a lángelme kísértete! Moloch, kinek végzete a semlegesnemű hidrogén felhője! Moloch, kinek neve Ész! Moloch, kiben magányosan ülök! Moloch, kiben angyalokat álmodok! Őrült a Molochban! Faszszopó a Molochban! Szeretetlen és férfiatlan a Molochban! Moloch, ki korán behatolt a lelkembe! Moloch, kiben testetlen tudat vagyok! Moloch, ki kiűzött a természetes elragadtatásból! Moloch, kinek odavetettek! Ébredj a Molochban! Égből kiáradó fény! Moloch, Moloch! Hipermodern lakások! láthatatlan külvárosok! csontváz kincstárak! megvakult fővárosok! démoni ipartelepek! kísérteties népek! legyőzhetetlen tébolydák! gránit farkak! monstruózus bombák! Inuk szakadtáig emelik a Molochot az égig! Járdák, fák, rádiók, tonnák! a várost emelik az égig, mely létezik és mindenütt fölénk terül! Víziók! előjelek! hallucinációk! csodák elragadtatások! elmerülve az Amerikai Folyóban! Álmok! imádatok! megvilágosodások! vallások! az érzékeny hülyeség egész hajórakománya! Áttörések! a folyón túl! flippek és keresztre feszítések! elmerülve az áradatban! Magaslatok! Szent Menyegzők! Kétségbeesések! Tíz év állati sikolyai és öngyilkosságai! Elmék! Új szerelmek! Őrült nemzedék! le az Idő szikláiról! Valóságos szent nevetés a folyamban! Mind látták! a vad szemek! a szent ordítások! Búcsút intettek! Leugrottak a tetőről! a magányba! integetve! felvirágozva! Le a folyamba! az utca közepére! Igazán szent nevetés a folyóban! Mindnyájan látták! a vad szemek! a szent murikat! Elbúcsúztak! Leugrottak a tetőről! a magányba! integetve! kezükben virág! Le a folyóhoz! az utcára le! (ÜVÖLTÉS -Howl,Carl Solomonért,Orbán Ottó fordítása)


Megkínzott katatóniás lidércek vagyunk mi. Ritmikus, önszuggeszióban tartjuk magunkat, ahol a monotonitásé az úr. Mindennapjainkat elviselhetőbbé akarván téve, mi alakítjuk mások környezetét, és ők a mienkét beteges zárt osztállyá, ahol a szabadságnak vélt álomkép, elérhetetlen rögeszmévé alakul át. Mind eközben egyre inkább izolálódunk egymástól, és adrenalintól ittasan, és bedrogozottan egy folyamatos tripben száguldunk, véletlenül sem keresztezve, mással azt. (Persze pillanatnyi kielégülést kihasználva, megtalálva a másikat, mert az ösztönt kiirtani lehetetlen.) Megnyújtva teret és időt, a végtelenségbe vágyódva. Talán, mert rémülten hazudjuk, hogy a megváltásunk egy letűnt kor maradványa. És mindinkább ide akarjuk láncolni magunkat. A félelem, rettegéssé alakul át, amiről sokunk nem akar tudomást venni ezáltal is elodázva annak tényét.

”…ahol áramütötten ébredünk a kómából a tetők fölött úszó üvöltésére önnön lelkünk repülőgépeinek mert eljöttek ők hogy lehajítsák angyali bombáikat a kórház bevilágítja önmagát a képzelt falak ledőlnek Ó sovány seregek fussatok kifelé Ó csillag-flitterű sokkjai a könyörületnek az örökkévaló háború elérkezett Ó győzelem felejtsd el alsóneműidet szabadok vagyunk…” (szintén az Üvöltésből részlet)


Első gondolatomra