Page 1

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

1.

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY • ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT

3. ÉVFOLYAM LAPSZÁMUNK SZERZŐI ► 2013.01.31.

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale) / 2. oldal

Interjú

Balatincz Miklós: „Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban” – interjú Kubiszyn Viktorral / 4. oldal

Esszék

Többek közt ESSZÉ ▌ Sebők Zoltán ● COLUMBO NYOMOZ Szecsődy Kristóf ● FILOZÓFIAI FEJTÖRŐK

CIKK ▌ Muhel Gábor ● TERMÉSZET ÉS VILÁGNÉZET A HARMADIK ÉVEZRED ELEJÉN 6.

NOVELLA ▌ Csanády Nóra ● A VERSENY

▌VERS ● Pethes Mária ● Debreczeny György ● Bátai Tibor ● Payer Imre

▌HUMORESZK ● Szinay Balázs IRODALMI HÍREK, CSAK ÚGY, KARINTHYSAN

▌FORDÍTÁS ● Szinay Balázs SRÍMAD BHÁGAVATAM FORDÍTÁSOK (X. ÉNEK, 15. FEJEZET)

1


COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

2

▌TARTALOM CIKK Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején 1

42

Csanády Nóra: A verseny

44

HUMORESZK Szinay Balázs: Irodalmi hírek, csak úgy Karinthysan

ESSZÉ

46

Bige Szabolcs Csaba, dr.: Zarándoklat Babba Máriához 7 Bige Szabolcs Csaba, dr.: Koncertjegy

Ferencz Anna: Élet és játszótér

9

Borda Réka: Két ’jó kérdés’ a designban: mire jó és milyen a jó design?

FORDÍTÁS Szinay Balázs: Srímad Bhágavatam fordítások: (X. Ének, 15. fejezet) 48

11 Szecsődy Kristóf: A Cogito hatóköre

15

M. Fehérvári Judit: Egotükör

18

M. Fehérvári Judit: Merengések 2008 elején (Egy életérzés margójára) 21 Sebők Zoltán: Columbo nyomoz

24

Sebők Zoltán: Piroska farkasa

26

RECENZIÓ

VERS ● D. Nagy Nóra ● Pethes Mária ● Payer Imre ● Beri Róbert ● Lajtai Gábor ● Kőhalmi Ildikó ● Debreczeny György ● Bátai Tibor ● Szinay Balázs ● Zsigmond Eszter 54-65

Szecsődy Kristóf: Filozfófia fejtörők Julian Baggini A tányérra kívánkozó malac… és 99 további gondolatkísérlet című kötetéről 32 Szinay Balázs: Nektár és mennydörgés: Márai Sándor „Ég és föld” című kötetéről 34

NOVELLA Varga Nóra: A fattyú halála

36

Ferenc Anna: A Béka

39


CIKK

▌Muhel Gábor

TERMÉSZET ÉS VILÁGNÉZET A HARMADIK ÉVEZRED ELEJÉN - 6. rész

A 20. század első felére nyilvánvalóvá lett világnézeti válság és egzisztenciális létbizonytalanság a harmadik évezred elejére fokozatosan alakult át olyan ismeretelméleti világnézetté, melyhez hasonlót talán a hellenisztikus kor óta nem tapasztalt az európai civilizáció. Annak a paradoxonnak, hogy a Nyugat embere az individuális egyéni lét fontosságát túlhangsúlyozta, a közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit tömeggé, termelési cikké tette, mélyreható következményei vannak. Először is, a morális relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti relativizmusból – megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat, melyek sokáig abszolútnak és megkérdőjelezetlennek tűntek. Másodszor, kérdésessé vált magára a létre és az élet értelmére irányuló kérdés értelmének föltevése is, s létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló nihilista irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus korlátain, hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert önazonosság-tudatától megfosztották. A posztkapitalista Falanszter-felfogás a formális apparátussá vált vallások és az istenhit helyébe szurrogátumként a fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista gondolkodást helyezte, s tette mindezt oly módon, hogy az emberi nem egyik legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját fenségterületén belül korlátozta, ezáltal teremtve meg a biztonság illúzióját és tudatát. Tette mindezt oly módon, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt, s ő maga a szellemi autarkiába, amolyan „Óz, a nagy

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

3

varázsló” pozíciójába helyezkedett, majd Pilátus mintájára kezet mosott a nép előtt. A létrontás következtében korrupttá vált szellemi kaszt azonban azzal, hogy autonomitását és önállóságát láthatatlan légvárakba menekítette, s az irányítást, a felelősséget a gazdasági kaszt hatáskörébe utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében felmentette mindennemű felelősségtől önmagát. Tehát a szellem „mossa kezeit”, hiszen Elefántcsonttoronyba zárult, ám az erődítmény felépítéséhez végeredményben ő adott felhatalmazást az ökonómiai szemléletnek. Szabó Lajos és Tábor BélaVádirat a szellem ellen című 1936ban írt, 1989-ig hazánkban nemkívánatos írásnak bélyegzett közös tanulmányukban pontosan rámutatnak e helyzet természetére: „a »teremtő intelligencia«, úgy látszik, nagyon jól érezte magát abban a pozícióban, amelyet a társadalom láthatatlan hierarchiájában elfoglalt. Ő volt az, aki vádolhatott, anélkül, hogy őt vádolhatnák, és ítélhetett, anélkül, hogy megítéltetett volna. Ezenkívül ő volt az örök titkos tartalék, a világ lelkiismeretének tartalékja; rendkívül sötét szerep, amelynek az a rendeltetése, hogy lehetővé tegye a világ mindenkori aktuális lelkiismeretének tetszés szerinti megterhelését, abban a megnyugtató tudatban, hogy tartalékban van még a szellem, amely ártatlan és megvált a bűnöktől. A pozíció előkelő és veszélytelen. Nemzetek csaptak össze és milliók hullottak el; a szellem vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bűnök kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme, az erkölcsi nívó! És minden vádat a mellőzöttség gesztusa kísér: persze, ha a szellem irányíthatná a dolgokat...” (In. SZABÓ LAJOS-TÁBOR BÉLA: Vádirat a szellem ellen. = http://www.gerlo.hu/ hvall/religdox/vadirat.htm) Napjainkra azonban egyre sürgetőbb és nyilvánvalóbb az írástudók felelőssége. Nem véletlen ezért, hogy Hamvas Béla „az európai filozófiát dekonstruálva és különféle Európán kívüli bölcseleti hagyományokkal fölváltva, egyfajta szakrális metafizika kiépítéséig jut el.” (In. BOROS GÁBOR: Filozófia. Akadémiai Kiadó. Bp. 2011. 1169.) A világtörténetben nem az első (és feltehetően nem is az utolsó) világnézeti korszakváltások küszöbén kiváltképp jellemző világnézeti sokféleség a Vízöntő-kor hajnalán egyértelműen látható. Még kísért a múlt elavult árnya, de egyre egyértelműbb, hogy a szellemi megújulás nehezen bár, de csírázni kezdett. Szinte szükségszerűen történik így, hiszen a kollektivizált,


CIKK ám mégis önmagába bezárt ember lelki és szellemi igénye – amint arra már utaltunk sorozatunk első részében is – túlmutat az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” kétségkívül létfontosságú és elengedhetetlen színvonalán, s egyre inkább ráeszmél arra, hogy érdemben reagálnia kell József Attila felszólítására: „a mindenséggel mérd magad!” Cikksorozatunk első részeiben e felszólítás okán próbáltuk felvázolni annak a természetes és holisztikus világnézetnek a fő sajátosságait, melyek az ősi spirituális-metafizikai világlátás és a jelenlegi posztmodern kor válságtüneteinek hatására fogalmazódnak meg. Igyekeztünk láttatni, hogy az emberiség szellemi színvonalának magasabb szintre emelkedése az éberség fokozódásával lehetséges, s a tudatos, valamint arra is megkíséreltünk rámutatni, hogy a lelki fejlődés kikerülhetetlen előfeltétele a létrontás szimptómáinak tudomásulvétele, megértése, illetve átvilágítása. Tény, hogy a metafizikai kiüresedést már Heidegger (és más egzisztencialisták) is észrevették, s hangsúlyozták, hogy a nyugati filozófia rehabilitálása dekonstruktív alapon lehetséges. Le kell bontani tehát a talmi és hazug rögeszméket, s átmentvén-továbbgondolván a valós értékeket, újra fel kell építeni egy új, immár valódi tudáson alapuló világnézet alapjait. Ezt az eljárást nevezi Szabó Lajos és Tábor Béla „szellemi klíringnek” (megtisztításnak), mert ezáltal válhat lehetségessé az emberi szellem önmaga iránti felelőssége. A civilizáció gyermekkorból felnőttkorba való átjutása, a kereszténység és az Evangélium alapelveinek megvalósítása, mely mára immár valóban létkérdéssé vált. Létkérdés, merthogy a lét analógiájára kell szerveződjön az élet; a magasabb világok mintájára az alacsonyabbak. A bűnbeesés előtti és elsődleges (vagy hamvasi kifejezéssel élve: primordiális) lét természetének megismerése, a Természet (mint a teremtett világ, tehát a Világmindenség) kozmikus mintáinak leképzése a Vízöntő-kor emberének sürgető feladata. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal való szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat vajon? Létünk mely szinthez köthető?” (In. SZIGETI LAJOS SÁNDOR: Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15.) A hagyomány szerint az ember összekötő az Ég és Föld között, a szellemi és az anyagi létsíkok között, amiből az következik, hogy Jákob lajtorjája bennünk rejlik, vagyis a szellemi és anyagi (az aktuális és a potenciális) lét közötti hidat mi képezzük. („Alattad a föld, feletted az ég: benned a létra” – írja Weöres Sándor.) Ezen a hídon azonban akkor tudunk

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

4

érdemben előre haladni, ha ismerjük a módját. Mindazonáltal azt látjuk, hogy saját nyelvünk számos szavának-kifejezésének ősi, spirituális jelentése is homályba vész, ezért (akárcsak Czakó Gábor több cikkében, illetve Müller Péter szinte minden munkájában) szükségesnek éreztük, hogy helyenként magyarázni próbáljuk az általunk használt kifejezések szemantikai rétegeit. A nyelvkorrupció és az értékprostitúció ugyanis elválaszthatatlanul együtt járnak – elég ha csak a fentebb említett „természet”, „szeretet” vagy a „véletlen” szavainkra gondolni. Tekintettel arra, hogy az emberi lét teljessége a mindennapi életben is hiányként jelentkezik, sorozatunk befejező részében arra keressük a választ, hogy miképpen lehet a hiányból teremtő erőt kovácsolni. Mivel a pneumatikus istenkép az európai kultúrkörben áttevődött a logoszra ,feladatunk a tudományos megismerés módszertanának vizsgálatával kell kezdenünk. Ennek elmulasztása részünkről megbocsáthatatlan hiba lenne, s lehetetlenné tenné a modern tudomány és a hagyományos metafizikai gondolkodás egyesítését, természetes alapokra helyezését. Más szóval: fejtegetéseink hitelességét az ismeretelméleti módszertan felülvizsgálata garantálja. Az Istentől és a lét teljességétől eltávolodott ember történelme folyamán lépésről lépésre megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus élete a makrokozmosz analógiájára szerveződik. Miután teremtő képességét felismerte, belemerült saját káprázatába, s hinni kezdett annak egyedüli és abszolút mivoltában. Ezzel kezdetét vette az ember kollektív tragédiája és anyagba zuhanása, s a helyzet a történelem folyamán egyre súlyosbodott. Az emberi lélek azonban eredendően isteni természetű, így mindig is élt benne valami megmagyarázhatatlannak tűnő hiányérzet, ami arra motiválta, hogy elérje (vagy legalábbis megközelítse) a teljességet és a boldogságot. Azáltal azonban, hogy tudata – Müller Péter szavaival – végzetesen kifelé fordult, létrejött a racionális, az időbeli kauzalitáson alapuló logika, melynek segítségével a világ titkait feltárni igyekezett. Feltehetően ez volt az a pillanat, amikor a mai értelemben vett tudomány is kialakult. Noha valaha a művészet, a vallás és a tudomány nem voltak különálló megismerési formák, idővel a világ jelenségeinek leírása és magyarázata a tudomány területére korlátozódott, míg a titkok és misztériumok megélése és kifejezésre juttatása a művészet körében maradt. (Átmenetet talán a kettő egyesítésére törekvő vallás képezett módszeres szellemi apparátusával.) Az ember tehát azáltal, hogy a változás törvénye alá vetett világot igyekszik


CIKK megismerni és megérteni, voltaképpen arra tesz kísérletet, hogy megtalálja a módját annak, hogy a teljességet újra elérje. Mindez abból az – Arisztotelésznél még jelen lévő – archaikus emlékből ered, hogy az emberi természet a Természet analógiája. Ezért van, hogy alapvetésként feltételezi és próbálja levezetni a külvilágból saját lényének eredetét, azzal a kitétellel, hogy időről-időre önmagába fordul, amikor erre irányuló törekvései nem elégítik ki. („Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul” – írja József Attila is Vágó Mártának egyik levelében.) S ez az oka a keleti filozófiák mai reneszánszának, az ezotéria, a misztika felé fordulásnak, továbbá ezért hasonlítják többen korunkat sok tekintetben a középkorhoz. Egyszóval: az ember úgy próbálja elérni a teljességet, a boldogságot, a biztonságot és a bizonyosságot, hogy autoritását meg szeretné őrizni. A mindennapi élet megoldáskereséseitől kezdve az egyetemes létigazságok keresésének vágyáig minden megismerő tevékenységünk végső soron a szeretet és a teljesség hiányán alapul. Ahogyan a legtöbb növény a fény felé törekszik, az ember is – még ha olykor nem is tudatosan – hasonlóképp halad spirituális fejlődésének útján Isten és a beteljesülés felé. Ezért van, hogy a vágy és az akarat által működik a hiány teremtő ereje, s ily módon válhat a hiány pozitív előjelűvé. Ki akarjuk tölteni a hiányt és erre keressük a vélt vagy valós módot. Hétköznapi példával élve: a háború tulajdonképpen a béke hiánya, a nyomor a gazdagság, de legalábbis az általunk alapvetőnek gondolt dolgok hiánya, a sötétség a fény hiánya, a félelem a bizonyosság és a meggyőződés (hit + tudás = pistis) hiánya, a rossz a jó hiánya és így tovább. A sor ad infinitum folytatható és megfordítva is érvényes. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a hiány eredendően negatív minőségű, hiszen arra is akad szép számmal példa, hogy épp a hiány után vágyunk. Például, ha valamilyen fájdalom miatt szenvedünk, akkor a fájdalom hiányát kívánatos állapotnak tartjuk, zűrzavarban a zűrzavar hiányára (tehát nyugalomra, rendre) vágyunk, ha szeretethiány gyötör, akkor a szeretethiány hiányára (azaz a szeretetlenség hiányára) törekszünk. Összefoglalva: a hiány hiánya voltaképpen a hiány kitöltésének szándékán alapul és az ember lelki-szellemi fejlődését szolgálja. A hiány tehát a teremtett világ harmóniájának konstruktív disszonanciája. Ebből következik, hogy a hiányt nem megszüntetni, hanem megélni, majd ki- és betölteni kell, hiszen ezáltal válhat produktívvá és valódi teremtő erővé. (Nem véletlenül írja József Attila sem, hogy „csak disszonancia által lehetséges alkotás”.)

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

5

Visszatérve a tudományhoz: a modern tudományos megismerés azért nem ad kielégítő és teljes magyarázatot a világ jelenségeivel kapcsolatban, mert módszertana nem az egészre, hanem csupán a részre irányul, vagyis tudásunk – bibliai kifejezéssel élve – „rész szerint való”. A probléma abból fakad, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a rész az egész analógiája, a vizsgálat akkor is a legtöbb esetben nem az egységlogikára, hanem a racionális logikára és az ebből következő konklúziókra alapul. A 20. századi természettudomány (az elméleti fizika, ami tulajdonképpen metafizika) egyik nárcisztikus sérüléssel járó felismerése azonban, hogy sem az emberi természet, sem az univerzum számos jelensége nem magyarázható kizárólag racionális alapon. A modern kozmogóniai és kozmológiai (a világ keletkezésére és működésére vonatkozó) elméletek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a metafizikai hagyomány elképzeléseivel. (Külön cikket érdemelne, ezért itt csak említést szintjén szólunk róla, hogy pl. az oszcilláló világegyetem modellje megfelel annak a hindu elképzelésnek, mely szerint Brahman egy kilégzése a világegyetem tágulási ciklusával, míg belégzése az összehúzódás ciklusával hozható kapcsolatba. Hasonlóképp: a kereszténységben a fiat lux aktusa analóg az ősrobbanással, s egyfajta ősnemzésként is felfogható.) Arról nem is szólva, hogy – amint Balogh Béla is rámutatott – az anyag önmagától nem képes információt (s ilyenformán teremtő erőt vagy elvet) létrehozni. Amint az információelmélet egyik alaptétele kimondja: „Nem ismeretes az anyagi világban olyan természeti törvény vagy folyamat, amely szerint az anyagban magától információ keletkezzen.” (In. WERNER GITT: Kezdetben volt az információ. Evangéliumi Kiadó. Bp. 1998. 64.) Vagyis az informáci szellemi mennyiség, ami valamilyen adótól vagy alkotótól kell származzon, s lehetetlen kód vagy forma nélkül ábrázolni, tárolni vagy továbbítani. Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy statikus folyamatokban információ keletkezzen. A tudomány azonban alapvetően az információ létére és tulajdonságára figyel, s nem vesz tudomást annak hiányáról, holott olykor épp az bír valami informatív jelleggel, ha valamiről nincs információnk vagy tudásunk. Mindazonáltal „napjainkban vannak olyan tudósok is, akik legalább ilyen fontosnak tartják az ősi védikus írások bölcsességét és más keleti vallásfilozófiai iskolákat, főként a fizika és a kozmosz természetének megértése szempontjából.” (In. TÓTH TIBOR:Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004.) Umberto Eco írja, hogy „ami az einsteini víziót megkülönbözteti a kvantumfizika


CIKK ismeretelméletétől, alapjában éppen az univerzum totalitásába vetett bizalom, egy olan univerzumban való hit, amelyben a diszkontinuuitás és az indetermináltság váratlan megjelenése alaposan zavarba ejthet bennünket., valójában azonban – Einstein szavaival élve – nem kockajátékos Isten, hanem Spinoza istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot. Ebben az univerzumban a tapasztalatok végtelen változatossága, a mérések és a lehetséges perspektívák végtelenje létrehozza ugyan a relativitást, mégis megjelenik az egész objektivitása.” (In. UMBERTO ECO: Nyitott mű. Európa. Bp. 1998. 100-101.) A művészetben hasonlóképp: a művész megteremti ugyan a mű tartalmát, kvázi-igazságát, de épp a formai kifejezés által megnyilatkozó értelmezői szabadság kapcsán a mű állandó mozgásban, változásban marad. (Tulajdonképpen ezzel a változással és értelmezési lehetőségekkel foglalkozik az irodalomtudományban a hermeneutika.) Érdemes ezt a gondolatot összevetni például József Attila művészetbölcseletének azon megfogalmazásával, mely szerint a művész olyasvalaki, aki „a szemlélhetetlen világegész helyett szemlélhető műegészet alkot.” A magunk részéről azon az állásponton vagyunk, hogy – a műhöz hasonlóan – a világegyetem természete megismerhető, folyamatainak, törvényeinek zöme magyarázható. Az, hogy erre teljes mértékben nem vagyunk képesek, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint a tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire és módszertani korlátoltságára. A descartesi logikára alapuló tudományos vizsgálati módszerek (indukció, dedukció, abdukció, redukció) hiányossága abban áll, hogy az információ hiányát úgy akarja kiküszöbölni, hogy abszolút információt vagy igazságokat keres, ám ehhez relatív információt használ fel. Azonban a 20. század szellemtörténete – mint láttuk – megkérdőjelezte ilyen abszolút igazság létezését, következésképpen felülbírálta az ógörög filozófiából eredő tudományos előfeltevések zömét. Ily módon az 1970-es években a tradicionális tudományfilozófia válságba kerül. „A tudományos racionalitás körüli viták olyan válságtünetek, amelyek egy legalábbis kétszáz, de inkább kétezer éves társadalmi korszak lezárulásának szimptómái.” (In. FEHÉR MÁRTA: Tudományról és tudományfilozófiáról. In. BOROS GÁBOR /főszerk./: i.m. 1312.) Alapvető tudományelméleti kérdések merültek fel: megalapozható-e és mi módon a tudományos megismerés episztemológiai és metodológiai kitüntetettsége? Sikerül-e megmutatni, hogy a

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

6

(nyugati) tudomány az objektív, az igazi megismerés egyetlen járható útja? Bár a tudomány szakaszos (amint ezTHOMAS KUHN: A tudományos forradalmak szerkezete című művéből is kiderül), de bizonyíthatóe, hogy az ismeret egy adott tudományos paradigma keretein belüli módszerekkel abszolútak vagy változatlan érvényességűek-e? E kérdések megválaszolása – számos kísérlet ellenére – a mai napig várat magára. Bár e problémát már Kant is felvetette metafizika-kritikájában, múlt század első harmadában, a husserli fenomenológia ténylegesen is felülvizsgálatnak vetette alá a kérdést, nevezetesen, hogy a világ jelenségeinek leírhatósága lehetséges-e egyáltalán a tudomány keretein belül. Nem dolgoztak még ki ugyanis olyan következetes multidiszciplináris tudományos vizsgálati módszert, ami figyelembe veszi, hogy a vizsgált tárgy vagy jelenség nem függetleníthető a vizsgálatot végző személytől, s amely képes a jelenségek és összefüggések leírásán és meghatározásán túl egyesíteni a vizsgálandó tárgyhoz vagy jelenséghez kapcsolódó tudományok összességét. Egy ilyen megismerő módszer rendszerének szükségképpen nyitottnak és rugalmasnak kell lennie, s ki kell állnia a gyakorlati alkalmazhatóság próbáját. Mivel azonban a tudományos megismerés nem független a hátterében álló világnézettől, egy általunk felvázolt, az ősi metafizikai hagyományból eredő, természetközpontú és holisztikus világlátás egységlogikáját alkalmazó megismerő módszer segítségével remélhetőleg közelebb jutunk az Abszolútum (vagy Isten) természetének megismeréséhez, s ezáltal képesek leszünk egy élhetőbb, a krisztusi szeretet fogalmán alapuló világot teremteni. Hiszen: „a világegyetem a teremtő Isten manifesztációja és mása – analógiája.” (In. HAMVAS BÉLA: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 409.) Fogadjuk hát meg József Attila tanácsát: vegyünk erőt magunkon „ás legelőször is” a legegyszerűbb dolgokhoz lássunk – adódjunk össze, „hogy roppant módon felülkerekedvén, az Istent is, aki végtelenség” valahogyan megközelítsük.

Muhel Gábor


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

7

▌Bige Szabolcs Csaba, dr.

ZARÁNDOKLAT BABBA MÁRIÁHOZ Erdélyben az Árpádok bejövetele előtti magyar műveltség emlékei ma is megtalálhatók. Ennek élő jelenléte Babba Mária tisztelete. Ez tulajdonképpen az ősidőkbe visszanyúló Boldogasszony tiszteletet jelenti. Egyetlen nép sincs, aki annyiféle módon nevezné Szűz Máriát, Jézus anyját. A leggyakoribb elnevezés a már említetteken kívül: Nagyboldogasszony, Magyarok Nagyasszonya, Nagyasszony, Kisasszony, Szűzanya, Mindnyájunk Édesanyja, Boldogságos Szűz, Madonna, és még a liturgia részeként számos a tiszteletet kifejező elnevezés. Gyönyörű nevet adtak a csíkiak és a csángók a csíksomlyói Szűz Máriának: „Napba öltözött Boldogasszony” Ősi hitvilágunk emléke a Boldogasszony tisztelet, és ennek legerősebb bizonyítéka a ma is élő Babba Mária kultusz. Erdélyben a magyar múltat és a magyar múlt emlékeit az egyházak őrzik. Már annak idején Szent István királyunk is – nem véletlenül – Nagyboldogasszony oltalma alá helyezte az országot. Térjünk azonban vissza Csíkba. Ott él ma is Babba Mária tisztelete, s ebben jelentős részt kérnek az odalátogatók is. Elsősorban a csángóföldről érkezők. Ők képezik – mármint a csángók – a magyarság legősibb népcsoportját. Pünkösdkor századok óta Csíksomlyóra zarándokolnak, hogy tiszteletüket fejezzék ki Máriának, de ezenkívül azért is, hogy megvárva a napkeltét megtiszteljék a Napba Öltözött Asszonyt, kinek szobra ott áll a kegytemplomban – egyetlen darab hársfából faragták az ezerötszázas évek elején. Mária a holdsarlón áll és fején tizenkét csillagból álló koszorú van. Az Eu zászlójában is ez a 12 csillag található. Nem véletlen, hanem tudatos hagyománytisztelet vezette az Európai tanácsot, mikor 1955-ben elfogadta a zászlót minden politikai háttér nélkül (!), mivel az Európai kultúrában ez a teljesség és tökéletesség szimbóluma: „És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, ki a Napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a Hold, és az Ő fejében tizenkét csillagból korona" (Jelenések Könyve). A szó – Babba – eredete a múlt messzi homályába vész. Eleink keletről hozták magukkal. Lukács páter csángó és székely falvakban tett látogatásai alapján megállapította, hogy valami szépet jelent. „…mit jelent a Babba Mária. – Azt jelenti, hogy Szép Szűz Mária. Mert a babba azt jelenti, hogy szép.” Menjünk azonban messzebb: a sumér mitológiában a teremtő neve „Babbar” – fényesen ragyogó –, ennek női megnyilvánulása Baba, az Égig Érő Nagyboldogasszony, s ennek kettőzött kicsi mása (leánya?) Babba, azaz a magyarok Boldogasszonya (Kisboldogasszony!) Ezt a nevet a Boldogasszony kultusszal együtt őseink keletről hozták magukkal. A Mária-kultusz az egész magyar kultúrkörben megtalálható. Gyergyószentmiklóson az örmény (katolikus) templom oltárképén a holdból előlépő Babba látható a tizenkét csillagos koronával. Ott van a Tiszaeszlári Sinka-hegyi Kereszten, a Boldogasszony-löszháton elterülő Dunakeszin, a nagyváradi Barátok Plébániatemplomában, Szászsebesen, Máriaradnán, Győrben a Székesegyház előterében, Mezőkövesden a Szent László templomban, a Lehel téri templom (Budapest) egyik mozaikképén, a sátoraljaújhelyi Pálos piarista templomban, és sok más helyen ahol Árpádkori templomok (főként pálos templomok), vagy azok épen maradt


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

8

beépített részei láthatók. De ott van Kisasszonyfa község címerében is. Erről így ír az ismertető dokumentum: „Álló, háromszögű pajzs zöld mezejében lebegőn, arannyal a "Napbaöltözött Immaculata" alakja: a szembe fordult, imádkozó Szűz Mária földgolyón áll, lába alatt holdsarlóval. A földgolyóra kígyó tekeredik. Mária koronás fejét tizenkét csillagból álló glória övezi. Alakja mögül a Nap sugarai ágaznak.” Ennyi előzetes után most elmondom saját élményemet Babba Máriával. Íme: Nem volt semmilyen ünnep, mikor felmentünk Csíksomlyóra. Máriához mentünk, Baba Máriához, a Szent Szűzhöz, hogy közbenjárását kérjük. Gondoltam csak mi leszünk ott a kegytemplomban, a távolról érkezett „zarándokok”. Meglepődtem azonban látva a sok látogatót, a sok fiatalt. Előttem két tizenéves leányka állt a bejegyző füzet előtt, ahova a látogatók beírogatják gondolataikat, kérésüket, megjegyzéseiket. Sugdosódva tárgyalták egymás között, mit írjanak. Elég sokáig foglalatoskodtak a füzet előtt, de én türelmesen vártam soromra. Néztem aztán, vajon mit is írhattak? A társaik névsorát, akikkel együtt jöttek? Valamilyen gondjuk, bajuk miatt kérnek égi közbenjárást? Illetlen dolog a kíváncsiság, de amikor rám került a sor, biza belekukucskáltam a leánykák írásába. Nem volt abban semmi különös, csak olyan egyszerű dolgok, amik az ilyen gyerekeket foglalkoztatják. Elmondták a Szűzanyának, hogy kik ők, s kik a szüleik, mivel foglalkoznak, mit tanulnak az iskolában, s hogy halad a tanulás. Akárha egy barátnőjüknek írtak volna levelet. Azzal fejezik be, hogy „most elmegyünk, de visszajövünk Hozzád. Szeretünk, Mária!” és a két aláírás. Ők nem ünnepelni jöttek, nem a szenzáció, a divat, vagy a látványosság vonzotta őket, hanem úgy jöttek Baba Máriához, mint haza. S még visszajönnek… Végtelen sorban jöttek idősek, fiatalok, gyerekek, hogy megérinthessék a csodatevő csíksomlyói Szűzanya szobrát. S mi is. Majd meghatódva indultunk fel a Kálvárián, egészen a nyeregig. Ott megpihentünk, hallgattuk a csendet. Én pedig fényképeztem a tájat, a keresztet. Gyűjtöttem az emlékeket. Legyen később vigasztalónk, ha a bánat elborít. Sütött a nap, alig néhány felhő úszott habos-fehéren az égen. A nagy kereszt szép kontrasztot adott, s jó fotónak ígérkezett a látvány. Készítettem is néhányat alapos előkészületek után. Később, amikor visszanéztem a felvételeket, megdöbbenve láttam, hogy valamilyen fény vetült a kereszt csúcsára, ami úgy nézett ki, mintha lángolna. Néztem a keresztet szabad szemmel, de semmit sem láttam. Körbejártam, nézegettem, próbáltam a fényképezőgép lencséjén, s kijelzőjén is nézni, de semmi hasonlót nem láttam. Visszatérve a szálláshelyünkre megmutattam a panzió tulajdonosának, Ambrus Gizellának, meg az ott időző embereknek is. De ők sem tudtak magyarázatul szolgálni. Másnap a fényképésznél Kováts úrnál kinagyítottuk a képet, s akkor derült fény a jelenségre. A lencse színszűrő, illetve védő rétege vetített színes foltot a kereszt csúcsára. De éppen akkor? És éppen oda? Dr. Bige Szabolcs Csaba Források Daczó Árpád: A gyimesi Babba Mária Jámbor J.: Az ősi Boldogasszony tisztelet Bálint S: Sacra Hung, P. Márk József: Csíksomlyói búcsú consultation magazin Magyar nemzeti és történelmi jelképek


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

9

▌Bige Szabolcs Csaba, dr.

KONCERTJEGY

Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal vidám szüretjét - és nyakalva cifra kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal ki-ki magát már asztal alá issza. (Antonio Vivaldi: Az ősz) Koncertjegyet kaptam a nagyfiamtól ajándékba. Vivaldi „A négy évszak” (Le Quattro Stagioni) című zeneművét hallgattuk meg egyik novemberi este, elfoglalva családilag a nézőtér 4-ik sorának szinte felét. Élmény volt újra hallani élőben ezt a zseniális művet. Teljes egészében legelőszőr a marosvásárhelyi Vártemplomban hallottam, Ruha István* előadásában. Antonio Vivaldi műve Amszterdamban jelent meg 1725-ben az „Il cimento dell’Armonia e dell’inventione op.VIII” részeként. Megjegyzendő, hogy mindegyik versenymű elé egy szonettet irt a mester, és ezzel mintegy kulcsot adott a felhangzó zenéhez. Nagyszerű akusztikája van a Vártemplomnak. Szinte hihetetlen, de bár a leghátsó sorban ültem, s a zenekar középen, az Úrasztalánál foglalt helyett, úgy hallottam mikrofonok és hangszórók nélkül, mintha közvetlenül előttük ültem volna. Sőt még annál is jobban, mert a hangszerek tökéletes összhangja jött létre a hatalmas helyiségben. Teljes nagyszerűségében szólalt meg a „harmónia”. Képek és érzelmek lüktettek ebben a zenében. És életöröm! Ezt mind a zeneszerző, a hegedűművész és a templom építőjének hármasa teremtette meg és ajándékozta a hallgatóknak. Csak így hárman adják a teljességet, külön-külön bár értékesek, de hiányosak. A leirt kotta minden zsenialitása mellet is csupán papírra vetett jelek halmaza, a hangszerek ellenben ezek nélkül holt tárgyak, s a falak pedig az események néma tanúi csupán. De micsoda tanúk! Ezek a lágyan hajló falak és merész ívek hangolták nemes harmóniába nem csak most ezt a zeneművet, hanem az évszázadok egy-egy jelentős pillanatát is. Hiszen megfordultak itt és hallatták hangjukat Nagy Lajos magyar király, a nagy törökverő Hunyadi János, Erdély első fejedelme János Zsigmond, valamint II Rákóczi Ferenc fejedelem is. János Zsigmond nevéhez fűződik a tordai diétán kimondott vallásszabadság megerősítése. Ez az 1571. január 6án tartott erdélyi országgyűlés e templom falai közt zajlott. Ezek a falak hallották és innen kiáltották világ, hogy hitéért senki ne háborgattassék, legyen az prédikátor, vagy igehallgató. A világon ez volt az első írásba foglalt vallási türelmi rendelet, a „recepta religio”, mely kimondta: „mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar”. Még ezt megelőzően, eme falak közt tartott zsinaton (1559. november 1-én) fogadták el Kálvin tanítása alapján az első magyar nyelvű református hitvallást.


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

10

Más nevezetes történelmi eseménynek is tanúi voltak a templom falai, mikor is az 1707. április 8-án tartott országgyűlésen II Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé választották. Lássuk a továbbiakban a harmadik nélkülözhetetlent, aki életet lehel a papírra vetett jelekbe, megtölti zenével, a falakkal ölelt teret, a művészt. Ruha István ez a hegedűművész, róla óhajtok szólani. Mikor a vártemplomi koncerten hegedült, akkor volt a kolozsvári konzervatórium friss végzettje. Nagy jövőt jósoltak neki, amit be is váltott. Mikor egy év múlva újra élvezhettem játékát, már túl volt a Moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Hegedűversenyen, ahol egyedüli külföldiként állhatott egy sorba a legjobbakkal. Ez utóbbi alkalommal az Egyetem előadótermében adta elő Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét. Természetesen ajándékba a medikusoknak, akik különben lelkes zenekedvelők voltak, és mindig megtöltötték a hátfő esti hangversenyeken a „kakasülőt”. A marosvásárhelyi szimfonikus zenekart Szalmán Lóránt vezényelte. Emlékezetes volt számomra a koncert a csodálatos előadás miatt is, de lévén, hogy egészen közel ültem a szólistához, minden rezdülését, minden mozdulatát, pillantását, futó mosolyát jól láthattam, átélhettem, és máig nem feledhetem. A közelség azt az érzést nyújtotta, mintha magam is részese lennék a csodának. Mert csoda volt, ahogy a muzsikusok eggyé váltak a karmestertől kezdve a szólistáig. Akkor értettem meg, mit jelent az mondás, ami zenerajongó körökben elhangzott: „Ruha István kedvenc hegedűversenye Csajkovszkij műve, és a Csajkovszkij rajongók kedvenc előadója Ruha Pista”. Életrajzi adatok helyett elmondom, mit mesélt egy barátom, aki az internátusban szobatársa volt Kolozsváron, de ennél is közvetlenebb kapcsolat volt közöttük: egyik vegyészhallgató évfolyamtársát vette volt feleségül Ruha Pista. Íme, így emlékszik a régi szobatárs: „közvetlen, barátságos ember, akinek mindene a muzsika. Esténként a szobatársak, meg az alkalmi vendégek kérték, hegedüljön nekik. Szívesen és szívvel-lélekkel tette, abba se tudta hagyni, s ha nem szólnak éjfél után, hogy le kellene már feküdni, reggelig muzsikált volna”. Generációk hosszú sora érlelte talentumát. A nagykárolyi katolikus plébánián őrzött íratok, már az 1500-as években említik a család nevét. Az elődök muzikalitása, zeneszeretete csúcsosodott ki világraszóló zsenialitásában, s így nem csoda, ha együtt említik a 20-ik század legnagyobb hegedűművészeivel, mint Dávid Ojsztrah, Jasha Heifetz, Yehudi Menuhin. Dávid Ojsztrah már a moszkvai fesztiválon felfigyelt a fiatal művészre, és így válaszolt, mikor az tanítványául kívánt jelentkezni: ”Én tanítsalak téged? Neked egyedülálló tehetséged van, amit úgy kell hagyni, ahogy megszületett!” Ennél elegánsabb visszautasítást ritkán kapott muzsikus! Ezután a sikeres nemzetközi megmérettetés után jött a többi, a koncertek, a meghívások, és az állandó készülés, gyakorlás. Volt olyan időszak, mikor naponta, estéről estére koncertezett, sőt arról is hírt adtak, hogy egy nap három konceretet is adott. Például 1960, május 30-án, Nagyváradon játszott Mozartot, Glazunovot és ráadásnak Prokofjevet. Vagy 1962, január 22-én, ugyancsak Nagyváradon Vivaldi: „A négy évszak” című darabja után még eljátszott ráadásként két Kreisler és egy Paganini művet. A sort folytathatnám. A sok munka, sikerek, ragyogás mellett voltak azért nehézségek is életében, hogy mást ne mondjak, a Kolozsváron nekik kiutalt lakás, ahol hosszú évekig élt a család – itt született első gyermekük is –, még egy szükséglakás szintjét is alig érte el. A házban minden szobát egy-egy család lakta, ők a fél konyhát kapták! Gyakorolni a szomszédok miatt nem tudott, s ezért éjszakánként eljárt az Operába. Mikor Dávid Ojsztrah 1960-ban Kolozsváron járt, hangot adott megdöbbenésének, látva a Csajkovszkij Fesztivál díjazottjának lakáskörülményeit. A „hivatal” ekkor utalt ki számukra emberibb lakhelyet.* Említhetem azt is, hogy bár 1958-ban végzett a Kolozsvári Zenei Konzervatóriumban, diplomáját csak tova 1993-ban kaphatta meg, ekkor tudta csak letenni a licenc vizsgát. Nem volt addig rá ideje a rengeteg turné, koncert, munka mellett. Díjak és oklevelek bizonyítják sikeres pályafutását, melyek közül számára a legértékesebb a 2001-ben kapott Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díj. Befejezésül álljanak itt lelkes méltatójának szavai: „A templomban vagy hangversenyteremben, de szűk körben, baráti társaságban is ugyanolyan szenvedéllyel szórakoztatta hallgatóságát. Számára az volt a fontos, hogy örömöt okozzon az embereknek.”* Dr. Bige Szabolcs Csaba --*Ruha István (1931 Nagykároly – 2004 Kolozsvár) – romániai magyar hegedűművész. *lásd Mirela Capătă: „Ruha István fenomén, a XX. század hegedűművészetének szimbóluma” (Fenomenul Ştefan Ruha virtuoz al artei violonistice a secolului XX şi simbol) - doktori értekezés.

virtuóza

és


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

11

▌Borda Réka

KÉT ’JÓ KÉRDÉS’ A DESIGNBAN: MIRE JÓ ÉS MI A JÓ DESIGN?

Bevezetés Mire jó a design? És mikor jó? Ezek azok a kérdések, melyek elindítanak a gondolatmenetben. Ám előbb azt kell megmagyarázni: miért is vetülnek fel? Természetesen azért, mert senki nem tudja jelenleg pontosan, mi is az a design, így tehát a jó design ismérveit és azt, hogy mire is jó, szintén nehéz definiálni. „Kétségtelenül súlyosbítja (…) a problémánkat a tárgyi világ parttalansága, amelynek alapvető elméleti kérdéseivel sem tudott megbirkózni a nemzetközi szaktudomány mindmáig[1].” Magyarországon továbbá nincs hivatalos, diplomás designszakértő. Mivel a design maga, ez a szó és fogalmi kör, amelyet magában hordoz csupán egy-két évtizedes jelenség hazánkban és habár mára már megvetette a lábát és kezd földbe gyökerezni, még továbbra is keresi a népszerűséget. Az első, mondjuk úgy designszakértőnek dr. Ernyey Gyulát tekinthetjük, aki azonban hivatalosan „az ipari formatervezés szakértője”, tehát felsőoktatási szinten ő sem kapott papírt hatalmas szaktudásáról. Mégis, habár ezek szerint a design fogalmát nem tudjuk rendesen megragadni (és nem is ez a célunk), azt, hogy mi a jó design és mire is jó, már könnyebben megpróbálhatjuk körbeírni, hiszen a design a mindennapok részét képezi és ezáltal tapasztalati úton is képesek vagyunk közelebbről szemügyre venni a problematikát. A design, ellentétben azzal a képpel, ami a köztudatban él róla, nem feltétlenül csak az esztétikumot jelképezi és nem csak tárgyakra korlátozódó jelenség. Ennek kifejtését láthatjuk a következőkben a két elhangzott kérdésre kiélezve. Design és esztétika A jó design egyik alapfeltétele az ergonomikusság. Ebből következik tehát, hogy a design jó arra, aminek az ergonomikusságnak kell megfelelnie, tehát (többek között) az antropológiának. Ez „az ember súlyával, méretével és a tárggyal való testi kapcsolat minden fontos részletével számol, annak konkrét feltételeivel, mint kívánságokkal[2].” Mondhatjuk egyszóval, hogy a design megkönnyíti az ember életét, hiszen létében segíti őt. Nem mindegy a tervezőnek például, hogy a félig fekvőhelyzetet biztosító pihenőfotel mennyire felel meg a kívánalmaknak, hiszen pihenés közben nemigen ad alkalmat további helyváltoztatásra. A design ez esetben arra jó, hogy a használó hosszabb távon is képes legyen kényelmesen relaxálni a bútoron. Mi több, az ergonomikusság, és ezen felül tehát a design hasznos lehetegészségügyi célokból is, hiszen a gyógyászati segédeszközök ergonómiai átgondolása a gyógyításnak is alapfeltétele. Habár a filmekben jól mutathat egy kalózon a faláb, a való életben kényelmetlensége, kinézete miatt a rossz design példatárát bővítené.


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

12

A designnak társadalmi szerepe is van, hiszen innovációival megoldhat vagy enyhíthet egyes társadalmi problémákat, mint a hajléktalanságot, rokkantságot, a tiszta ivóvíz hiányát vagy egyszerűbbé teheti hétköznapjainkat. Ezen problémákat célozza meg a LifeStraw víztisztító szívószál vagy az alacsony padlós tömegközlekedési járművek tolószékeseknek, babakocsisoknak vagy nehezen mozgóknak. Mi a jó design ismérve még? A környezettudatosság. Mire jó tehát a design? Arra, hogy minél környezettudatosabban éljünk és újrahasznosított tárgyak vegyenek minket körül, ami egyre lényegesebb a mai világban, ahol a (z energia)készletek végüket járják és határok nélküli pazarlás folyik. Az öko szemlélet jegyében alkot például a Walking-Chair Design Studio, amely PET palackokból létrehozott használati tárgyairól vált híressé (ruhafogas, mennyezeti lámpa), tehát lényegében újrahasznosítja, új funkcióval látja el a kidobásra szánt termékeket. (Természetesen ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy attól még, mert a jó design egyik feltételét épp teljesíti az említett kreálmány, mégsem állíthatjuk egyből, hogy biztosan a jó kategóriájába tartozna, amennyiben például használójának vagy a jó design sok egyéb feltételének egyáltalán nem felel meg.) A jó design ismérve továbbá, hogy tartósságra törekszik. Tehát adott esetben egy kínai gyártmányú hintaló, ami, mivel kevés időt és pénzt fordítottak a megtervezésére, két hónap használat után szétesik, nem nevezhető jó designnak. A tartósság azt a célt szolgálja, hogy általa közvetítse a termék minőségét, az adott gyártó, design műhely precizitását és szakmai tudását kifejezvén, hogy a termék a tervezési folyamat során hosszabb távú befektetést kíván nyújtani a megrendelőnek, vásárlónak. A design ebből is látszik tehát, hogy rendkívül emberközpontú. Kreativitása által szolgálhat arra, hogy feldobja mindennapjainkat vagy egy adott terméket olyan formával lásson el, ami megkönnyíti az eladást. Miben nyilvánul meg az előbbi? Mindenben akár. Egy szedőkanál is életet vihet a sivár hétköznapokba vagy örömet okozhat a gyerekeknek (például a Fred cég által gyártott Pastasaurus) sőt, egy egyszerű tárgy extravagáns megcsavarása is olyan hatással lehet az emberre, amely nemcsak jobb kedvre deríti, de lehet, hogy éppen ez az a löket, ami miatt megvesz egy terméket (Crossropes-polc a MOME két fiatal hallgatója kezei közül). A jó design használhatóvá teszi a terméket. Hiába kreatív vagy környezettudatos, ha nem felel meg alapvető funkciójának: hogy az legyen, ami. Láthatjuk David Clarke esetében, hogy a Tableware sorozat, habár kanalakból áll, egyik darabja sem teljesíti eredeti küldetését - hogy kanál legyen. Ugyanez a helyzet Don Norman Teáskannájával, a Headstand székkel, vagy édesapám teadiójával, amely tetején egy lila műanyag tulipán van és habár fenn kellene maradnia a felszínen, hogy ez látszódjon is, használat során mégis lesüllyed a bögre aljára. Milyen szín sejlik fel bennünk, ha azt mondom: kávéscsésze? Fehér, ugye? Lehetnek rajta kék-, arany-, ezüstdíszítések, de a csésze maga általában fehér. Ezt szoktuk meg ugyanis. Nem esik jól zöld színű csészéből kortyolgatni a kávét. Megjelenésre extravagáns, ám nem veszi figyelembe a felhasználó „kódolását”. A jó design a természetességre törekszik és ebben az esetben feladatául tűzi ki, hogy használata közben jól érezze magát az ember, ne jelenjenek meg negatív érzelmek az adott tárgy iránt. A csésze esetében a fehér a természetes, mint ahogy a plüssmackó esetében is a barna. Evezzünk veszélyesebb vizekre. Az urban design, amelyet városépítészetként emlegetünk, a design egy ága, mely méltán kapta ezt a besorolást, hiszen egy város, köztér látványán kívül annak használhatóságával és ami még fontosabb, emberre szabottságával is törődik, ami a jó design egyik alapismérve. A design helyes alkalmazásával tehát élhetővé tehetjük lakóhelyünket és esztétikussá. Egy épület megtervezésének folyamatában szintén jelen van a design a megtervezés és a felépítés mellett. Egy magyar kockaház építészetileg jól meg lehet komponálva, amennyiben nem dől össze, ellenáll az időjárás viszontagságainak, és teljesíti funkcióját, ám design szempontból alacsony mércét üt meg. Ezzel szemben láthatjuk, hogy a Louvre új, iszlám szárnya vagy a szintén párizsi Origami-ház az exterior design magas nívója. Meghökkentő, esztétikus, nem tolakodó és újító. Ettől jó. Az interior design (beltéri design) felel közvetlen környezetünk, a bútorok kinézetéért, használhatóságáért, praktikusságért. Például, ha egy irodai munkahelyen a bútorok színe, anyaga, kialakítása nem elég barátságos, sem a közérzetnek, sem pedig a testnek, a dolgozó rosszul érezi magát benne, rajta, körülötte és ezáltal lelkesedése is csökken az elvégzendő munka iránt. A design célja tehát az is, hogy megfelelő élet- és munkakörülményeket alakítson ki. Design és branding


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

13

Mi köze van a designnak a márkaépítéshez? „A márkaépítés első mozzanata a termék megtervezése, amelyben már a legelső lépéshez is szükséges a design, amely elsősorban a látható, tapintható dolgokra épít, és mivel a látás és a tapintás a két legfontosabb érzékszervünk, ezért a design elengedhetetlen része a brandingnek. Amikor egy jól eltalált formaterv egy korszak jelképévé válik, a design maga is brandingként funkcionál[3].” Nem mindegy, hogy egy arckrém doboza, tartója és adott krém állaga, illetve színe hogyan néz ki. Ugyanis a termék jó designjába nemcsak a termék megjelenése (mint a Coca-Colás üveg világszerte jól ismert formája), tehát a csomagolástervezés tartozik, de a terméktervezés (itt példának említhetjük, mint jó designt, illetve annak és a marketingnek tökéletes összhangját, a Gillette borotvát, hiszen a rengeteg pénz, amit ebbe a kettőbe öltek és a rengeteg idő, amit annak designjával töltöttek kifizetődött, és a Gillette borotva mára világvezető márkává vált a borotvagyártás szakmájában), és a logókészítés is. Ez utóbbi szintén elengedhetetlen része egy terméknek, egy jó termék logójának pedig a jó design. A tervezőgrafikusnak olyan márkajelzést kell megalkotnia, mely egyszerű, könnyen megjegyezhető és azonosítható (tehát adott esetben egy színháznak nem lenne logikus egy birkát álmodni emblémájául, hiszen arról inkább egy birkatelepre vagy gyapjúgyártó cégre asszociálunk, mintsem egy művészeti intézményre), illetve jól lehessen adaptálni különböző háttérszínekhez. A design ezeket a feltételeket segíti. A marketinggel való összefonódás azonban az ország gazdaságát is életben tartja, hiszen a jó designnal és jó designerekkel a cég sokkal népszerűbbé válik, jobb megjelenésű és vonzóbb termékeket bocsát ki és ezáltal jobban veszik azokat, mellyel a cég, mely az adott államnak adózik, annak gazdasági helyzetét tartja egyensúlyban vagy növeli. Ebből is látszik, hogy milyen hasznos szerepe is van továbbá a designnak. És az informatika? Valószínűleg sokunkkal előfordult már, hogy egy adott termékre rákeresve és annak honlapját megtalálva elbizonytalanodtunk a termék minőségét, komolyságát, egyáltalán valódiságát illetően. Egy termék vagy vállalat interneten történő önreprezentációja rendkívül fontos annak megítélését illetően, hiszen a ma embere információjának hatalmas százalékát a világhálóról szerzi be. A designer és ezzel tehát a design a jó honlap megtervezésében áll szolgálatunkra. A jó honlap design (web design) tükrözi a cég arculatát, első pillantásra kifejezi azt, hogy mivel foglalkozik és magára vonja a célcsoport tekintetét. Azonban hatásosnak is mondható, ha „elég figyelemfelkető ahhoz, hogy odavonzza a tekintetet, de nem túlzottan harsány ahhoz, hogy a tartalmat túlszárnyalja. És ami a legfontosabb: középpontba állítja a terméket[4].” Hogy az számítástechnika világánál maradjunk, nem szabad kifelejteni a listáról az interface designt. Az interfész lényegében a számítógép vagy szoftver és az azt használó ember érintkezési felülete. Az interface (vagy interfész) design ennek alapján olyan informatikai megjelenítésre van specializálódva, melyet telefonoknál tapasztalhatunk többek között. Az, hogy a funkciók hogyan helyezkednek el a telefonon belül, hogy a menüpont milyen formájú, színű legyen, mind a designon múlik. Sőt, akkor jó ez esetben a design, ha könnyen kezelhető, gyorsan tanulható és átlátható a szoftver. A design a tipográfiában is szerepet kap. Ezzel visszacsatolhatunk akár a reklámszakmához, hiszen egy logó betűstílusát megtervezni is design, ám vizsgálhatjuk akár az informatikát is tovább, hiszen honlapok, számítógépes játékok szövegezésénél hasznos lehet. Elengedhetetlen szempont ugyanis, hogy egy logónak, mivel fontos a könnyen megjegyezhetőség és azonosíthatóság, ne legyen túlgondolt betűstílusa. Fontos, hogy egyszerű legyen, mégis az adott termék jusson eszünkbe róla. Ezen kritériumokat alkalmazta nagyon jól a Coca Cola és a Disney is. Ugyanez a helyzet a holnapoknál, játékoknál is: egy igénytelen megjelenésű vagy túlontúl giccses betűstílus elveheti a kedvünk az adott site-tól, játéktól és az arculathoz nem illeszkedő tipográfia pedig értetlenséget vált ki és nem professzionális munkát sugall. Design és tömegkultúra Ma a globalizáció és a kapitalizmus világát éljük, ahol minden és mindenki kommersszé, tömeggyártottá válik. Habár igyekszünk minél stílusosabban kinézni azáltal, hogy Nike, Adidas termékeket vásárolunk és sorban állunk a legújabb iPhone-ért, melyek szintén designerek bevonásával készültek, mégis észrevétlenül is sorozatgyártottá válunk, ahol csak egyek vagyunk azok közül, akik a világmárkák csapdájába estek. Egyre több ember érez igényt magában arra, hogy kiszakadjon a tömegkultúra és a fogyasztói társadalom által gerjesztett nyomás alól és egyénnek, egyedinek, egyéniségnek érezze magát. A design másik oldala segít ebben is, hiszen nemcsak, hogy jellemzője lehet a kézzel készítés, ami által a megismételhetetlenség, egyediség érzetét nyújtja a vásárlónak, hanem az élet minden területén is igénybe vehetjük szolgáltatásait. Ruháktól, ékszerektől elkezdve (Magyarországon jó példa erre a Feelinkita vagy a Lollipop Factory ékszerei és ruhái) bútorokon át (Position,


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

14

Ineke Hans) a mindennapi használati tárgyakig (Dombon-a-tanya, Sebastian Reymers Design) egyedi megoldásokat kínál erre, a globalizált társadalmat sújtó problémára. Mi több, „a dizájn tömegszerűsége nagy felelősséget ró a dizájnra, következésképpen a dizánjőrre is. Az egy vagy kis példányszámú termékek ugyanis még megengedhetik maguknak a viszonylagos tökéletlenséget, mert korrekciójuk, cseréjük gyorsan lehetséges. A tömegtermék azonban nem lehet ellentmondásban az általános használati kívánalmakkal, az emberi test ergonómiai korlátozottságaival, a mozgás, a kezelés, a karbantartás, az alkatrészcsere tömegességével[5].” Tehát a designnak fontos szerepe van abban, főleg a tömegkultúrában, hogy minőséget hozzon létre sőt, tömegkultúra nehezen van meg design nélkül, ha a designerek nem biztosítják szakmai tudásukkal az értékállóságot, minőséget és megbízhatóságot. Konklúzió Láthattuk tehát a jó design feltételein és a design ágain keresztül levezetve, hogy mik a válaszok a két kérdésre. Elmondhatjuk, hogy a design életünk szinte minden szegmensét átjárja és alakítja. A műfajnak nemcsak esztétikai, de erkölcsi kötelezettségei is vannak. Világossá vált az is, hogy a design sokkal több, mint a szépség formába öntése. A design nemcsak társadalmi, de gazdasági többlettel is bír. A designnak embertelen, pénzhajhász, ám gazdaságilag fontos; és emberséges, szociálisan érzékeny oldala is van. A design mindkét jelenségre jó és a jó design mindkettőnek segítő kezet nyújt. Minden jó design hasznos, de nem minden hasznos jó design. [1] Ernyey Gyula. 2010. Muchától Rubikig. Budapest: Ráday Kiadó, 8-9. [2] Fekete György. 2008. Tárgya természetrajza. Budapest: Holnap Kiadó, 57. [3] Healy, Matthew. 2009. Mi az a branding? Budapest: Scolar Kiadó, 22. [4] http://johonlapkeszites.hu/milyen-a-jo-honlap-design [5] Fekete György. 2008. Tárgya természetrajza. Budapest: Holnap Kiadó, 75. Források Könyvek Ernyey Gyula. 2011. Design 1975-2010. Budapest: Ráday Kiadó Ernyey Gyula. 2010. Muchától Rubikig. Budapest: Ráday Kiadó Fekete György. 2008. Tárgyak természetrajza. Budapest: Holnap Kiadó Healy, Matthew. 2009. Mi az a branding? Budapest: Scolar Kiadó MacDonald, Stuart. 2004. Az európai design aktuális kérdései. BEDA kiadvány Honlapok http://designindex.blog.hu/2009/10/11/a_jo_design_dieter_rams http://johonlapkeszites.hu/milyen-a-jo-honlap-design http://en.wikipedia.org/wiki/Design


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

15

▌Szecsődy Kristóf

A COGITO HATÓKÖRE A Cogito-érv az Elmélkedések első változata alapján Descartes intenciója szerint az emberi léleknek a testtől külön és független létezésén keresztül, annak halhatatlanságát hivatott bebizonyítani. E minőségében azonban a leginkább plauzibilis, konklúzív megfogalmazásában sem elfogadható. A második elmélkedésben Descartes a szélsőséges szkepticizmus reductio ad absurdum cáfolatához az úgynevezett démon-argumentum elfogadására támaszkodik, mely szerint elképzelhető egy olyan „gonosz csaló”, aki képes illúziókat, nem valóságos tapasztalatokat létrehozni az emberi elmében. A Cogito ebben a szorongatott helyzetben, a démon ténykedése mellett is igaz, hiszen a megtévesztés fogalma fel sem merülhet egy bizonyos alany nélkül, akit megtévesztenek. Önmagában az érv[1] az ego indexikus terminus előfordulása miatt az elgondolását vagy kimondását elvégző személy episztémikus perspektívájából nézve mindenképpen bizonyos. Eltekintve attól a kérdéstől, hogy egyáltalán értelmes predikátum-e a létezés, minden jelen idejű, egyes szám első személyű mentális predikátum – ahogyan minden jelen idejű cselekvés – fogalma összekapcsolódik a létezés fogalmával, hiszen annak aki éppen gondolkodik, hisz, fantáziál vagy netán sétál szükségképpen léteznie is kell ahhoz, hogy ezek közül akármelyiket véghezvigye. Az ontológiai preszuppozíció az ilyen mondatok elgondolása vagy kimondása esetén logikailag szükségszerű, de nem következménye a szóban forgó kijelentéseknek, hanem a bennük szereplő mentálisállapot-tulajdonításokkal kapcsolatos fogalmakban analitikusan benne rejlik. Más a helyzet viszont a „René Descartes gondolkodik, tehát létezik” vagy a „tegnap gondolkodtam, tehát létez[t]em” stb. mondatokkal, melyek nem tartalmaznak indexikus funkciójú névmást vagy jelen idejű igét, mert ezek tényállító jellegükből adódóan – úgyanúgy, mint a „sum res cogitans” kijelentése – kontingensek. A Cogitoban megnyilvánuló szükségszerű evidencia annak ellenére, hogy szélsőségesen kontrafaktuális környezetben sem hagy cserben – Descartes minden erőfeszítésének dacára –, nem vehető egyszersmind ontológiai evidenciának is. Ez könnyen belátható, ha figyelembe vesszük, hogy szemben a Cogitonak a megfelelő episztémikus perspektívában való előfordulásával, amelyben a konklúzió tagadása explicit ellentmondást implikál, minden tényállításnak ellentmondásmentesen elgondolható a tagadása, beleértve annak deklarálását is, hogy mi az az ego, amelyre a Cogito evidenciájában rábukkanhatunk. Az állítás legfeljebb hamis lesz, azaz ellentmond a valóságos tényeknek, de semmiképpen sem a logikának. A Cogito ontológiai, szubsztancialista alkalmazásához még három segédpremisszára van szükség: (p1): A mentális állapotokra nem alkalmazhatóak a téridő predikátumok. (p2): Nem tudom felfogni, hogy (én) gondolkodom, és közben nem létezem.


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

16

(p3): Elgondolható, hogy az elme (vagy lélek) a testtől elkülönülten létezik. (p4): Elgondolható, hogy az elme (vagy lélek) a testtől függetlenül létezik. Az első állítás Hume szerint talán az egyetlen meggyőző érv a lélek nem anyagi volta mellett. Ha mondjuk egy tárgyat összehasonlítunk annak mentális reprezentációjával – amennyiben ez lehetséges –, akkor például az eredeti tárgynak a méretei vagy az alakja nem alkalmazható egyértelműen a mentális tárgyra, hiszen az mint gondolat valójában nem rendelkezik kiterjedéssel vagy alakkal. A mentális állapotokra és a mentális állapotok szubsztrátumára vonatkozó ontológiai realizmus egyik lehetséges reakciója erre a problémára, hogy az „anyagtalan”, azaz nem kiterjedt mentális entitások hordozójának egy úgyszintén anyagtalan dolgot feleltet meg. A p2 tulajdonképpen a Cogito átfogalmazása. A szélsőséges szkepticizmus ideiglenes, metodológiai megfontolású elfogadása vezet el p3-hoz. Descartes az Elmélkedésekben első lépésként minden kétségbe vonható állítást úgy kezel, mintha hamis lenne. Minden szintetikus, azaz tényállítás logikai gátlások nélkül kétségbe vonható, tehát a jelenlegi koncepcióban hamis. Így merülhet fel, hogy az elmélkedést végrehajtó egohoz nem tartozik test, de mindeközben továbbra is érvényes p2 – ezért ismerjük jobban a lelket vagy elmét, mint a testet –, ebből pedig p3 következik, mely implicit módon már tartalmazza p1-et és p4-et, s az utóbbi már egyértelműen utal a halhatatlanságra. Elgondolható vagy felfoghatatlan logikai értelemben azt jelenti, hogy egy bizonyos állítás modális struktúrája alapján lehetséges, vagy pedig lehetetlen. Az elgondolhatóság fogalma ebben az esetben a léleknek a testtől külön, illetve független létezését érinti. Semmilyen logikai törvénynek nem mond ellent, hogy a lélek a fent említett módon létezik, azaz lehetséges, hogy valóban így is létezik, de a puszta lehetőségből az adott empirikus tényekre vonatkozóan még semmi sem következik. A külön vagy a független létezés gondolata pedig egyértelműen olyan metafizikai állításokra utal, melyek annak ellenére, hogy tapasztalati úton nem ellenőrizhetők úgy viselkednek, mintha empirikus kijelentések lennének. A p3 és a p4 tehát önmagukban nem elégséges, csupán szükséges feltételei a Cogito szubsztancialista interpretációjának. A mentális és a téridő predikátumok diszkrepanciája (p1) és a Cogito fenti átfogalmazása (p2) a logikai ellentmondásra vezethetők vissza. Értelmetlen egy idea méretei felől érdeklődni, mert az ideák Hume enigmatikus megfogalmazásával élve nincsenek sehol. Nem kevésbé abszurd, ha arról próbálom meggyőzni magam, hogy nem létezem. Descartes érvelése jól átgondolt: a démon-argumentum minden tapasztalat igazságára vetülő árnyékában p1 és p2 érvényességének fenntartásához az egyetlen mentőövnek a p3-ban kifejeződő lehetőség tűnik. A p1 azonban nem vitathatatlan premissza, számos antik és korabeli filozófus tartotta például végső soron anyagi természetűnek a lelket (vagy elmét), ami azt implikálja, hogy a gondolatoknak elméletileg lehetséges, hogy van meghatározható helyük, méretük stb., de mi ezeket például fizikai korlátozottságaink miatt nem vagyunk képesek észlelni. A Cogitoban szereplő indexikus vagy jelen idejű, egyes szám első személyű mentális terminusok átírásával pedig olyan kontingens állítást kapunk – például „René Descartes gondolkodik, tehát létezik” –, mely csupán egy időmeghatározással kiegészítve tarthat egyáltalán számot az igazságra. Összességében véve logikailag semmi sem indokolja, hogy komolyan – pro vagy kontra – elkötelezzük magunkat a p3-ban szereplő lehetőség valóságával kapcsolatban. A Cogito evidenciája tehát nem tekinthető sem szükséges, sem elégséges bizonyítéknak a „sum res cogitans”, illetve a halhatatlanság kijelentéséhez, mert alapvetően egy grammatikai-logikai szükségszerűséget fejez ki, amelyből nem következik egyértelműen semmilyen empirikus-ontológiai álláspont. Szecsődy Kristóf

[1] A híres „cogito, ergo sum” megfogalmazás az Értekezésben és az Alapelvekben szerepel, az Elmélkedésekben taktikai megfontolásokból nem. A jelen idejű, egyes szám első személyű mentálisállapot-tulajdonítás ontológiai preszuppozíciójának hangsúlyozására Descartes itt az „ego sum, ego existo” szavakat használja.

Irodalom


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

17

Boros Gábor (1998). René Descartes, Áron Kiadó Boros Gábor (szerk.) (2007). Filozófia, Akadémiai Kézikönyvek, Akadémiai Kiadó Demeter Tamás (2008). Mentális fikcionalizmus, Gondolat Descartes, René (1961). „Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről” in Válogatott filozófiai művek (ford. Szemere Samu), Akadémiai Kiadó, 205-299. o. Descartes, René (1994). Elmélkedések az első filozófiáról (ford. Boros Gábor), Atlantisz, 25-108. o. Descartes, René (1996). A filozófia alapelvei (ford. Dékány András), Osiris Faragó-Szabó István (2005). Az újkori szkepticizmus története, Áron Kiadó Gassendi, Pierre (1994). Az ellenvetések ötödik sorozata in Elmélkedések az első filozófiáról (ford. Boros Gábor), Atlantisz, 170-188. o. Hume, David (1994) „A lélek halhatatlanságáról” in Összes esszéi II. (ford. Takács Péter), Atlantisz Hume, David (2006a). Értekezés az emberi természetről (ford. Bence György), Akadémiai Kiadó Hume, David (2006b). „Kivonat az Értekezés az emberi természetről című könyvből” (ford. Bence György) in A XVII. századi filozófia antológiája (szerk. Boros Gábor), Áron Kiadó, 331-346. o. Huoranszki Ferenc (2001). Modern metafizika, Osiris Husserl, Edmund (2000). Karteziánus elmélkedések (ford. Mezei Balázs), Atlantisz Locke, John (2003). Értekezés az emberi értelemről (ford. Vassányi Miklós, Csordás Dávid), Osiris Pally, Regina (2000). Az agy-lélek kapcsolat (ford. dr. Balázs-Piri Tamás), Animula Ryle, Gilbert (1999). A szellem fogalma (ford. Altrichter Ferenc), Osiris Sartre, Jean-Paul (1996). Az ego transzcendenciája (ford. Sándor Péter), Latin Betűk Szecsődy Kristóf (2006). „Miért nem tekinthetjük Locke-ot legalább tulajdonság-dualistának?”, Magyar Filozófiai Szemle, 2006/3-4., 383-390. o. Wittgenstein, Ludwig (1989). Logikai-filozófiai értekezés (ford. Márkus György), Akadémiai Kiadó Wittgenstein, Ludwig (1998). Filozófiai vizsgálódások (ford. Neumer Katalin), Atlantisz


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

18

▌M. Fehérvári Judit

EGOTÜKÖR

„Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot, és nem szédült el." (Márai Sándor: A kassai polgárok) Philoktetesről* nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború ezen hőséről, de mintha mindenki más fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még hérosszá sem vált, csak éppen nála van az a bizonyos kulcs, amivel le lehet győzni az ellenséget: Herakles íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják. Philoktetest eskü köti, nem árulja el, hol található Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud. Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív: modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával. Aggastyán ráncosak, de nem bölcsek. A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van. Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró gyerekek mennyire féltünk a felnőttvilág fejre eséseitől. Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az égre mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi csodák. Pókot látni a falon már nem „Ó csak le ne üsd varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán ennyi: „Lám felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!" Pedig megígérték, hogy „Very wonderful world” lesz a mienk csak úgy, sui generis, csak itt és csak most. Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt, lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá növekedni... - mondja az Írás. Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk majd egymásról...


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

19

Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox félelmet. *** * Philoktetes a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában az Oeta-melléki maliak királyaként vonult Trója alá, de útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe olyan förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára Lemnoszban hagyták. Itt tengődött 10 évig, de Heraklesnek a lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül a jóslat szerint Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek érte. Machaon meggyógyította, s ekkor a híres íjász Párist halálra sebezte. „A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell adnom a mi életünk homályába egy sugárra valót...” (Márai Sándor: A kassai polgárok) Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni. Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim. Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa… Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást… A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal… Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk. Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is… Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

20

Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering. Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei. Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk… Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat… Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok. M. Fehérvári Judit


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

21

▌M. Fehérvári Judit

MERENGÉSEK 2008 ELEJÉN (EGY ÉLETÉRZÉS MARGÓJÁRA)

„Lóorom-dísz a háztetőn –jelez, Utunk vége még messze lesz.” (Klujev) Ez a sorselemző és távoli ígéreteket sejtető idézet Szergej Alekszandrovics Jeszenyin Mária kulcsai című tanulmányának a mottója. Sokat gondolok erre a törékeny alkatú, bűbájálmait papírra varázsoló, szerelmének ásott kútjába zuhanó – s oly módon a semmiben oldódó, mint versében Oroszország, a bíbor róna, mely Rab Zsuzsa halhatatlan fordításában „folyóba hulló égi kék” – költőre. Ritkán szoktam fényképeket nézegetni. Nem szeretem a múltnak ezen zaklatását, sem vádbeszédeit, az előre csízre állított műmosolyokra meg nem vagyok kíváncsi. Jeszenyin azonban József Attila Ringatójának csobogásait, tavi csókolásait, a vers mélytudatunkba ásott mozdulatsorait indítja el bennem. Tudom, hogy sorsszerű volt találkozása Isadora Duncan-nel („Mikor az uccán átment a kedves” – álmodná Attila), a mozgás teljes szabadságára építő, s a görög nimfákra emlékeztető, mezítelen lábú táncosnővel, s mégsem tudták egymást szeretettel szolgálni, védeni, óvni. Igaz, világok választották el egymástól őket: a szovjet-oroszországi Moszkváé, s a bostoni Symfony Hallé éppúgy, mint az a 17 esztendő Duncan javára, amelyre még nem érett meg a kor, melyben élniük rendeltetett. Kíváncsian fürkészem Szerjózsa tekintetét, s szembeállítom vele Isadora 1903-as képét, amelyen az athéni amfiteátrumban lejti légies táncát. Mintha nem is fotókon időzne tekintetem, mozgóképkockákká elevenednek előttem a fények, s a fekete és fehér kontrasztjaiból ősi fájdalmak tépődnek fel, s egyre csak korbácsolják érzékeim. Akár az a hihetetlen gyorsassággal tükörcserepekké zúzó, s jeges leheletet árasztó, s egyes-egyedül a kicsi Gerdák szíveibe bejutni nem tudó hegy ott – valamely modern Hókirálynő civilizáció és elidegenedés ellenes álma –, 1912-ben, azon a bizonyos hajón. Szepes Mária írja egy helyen: „Benned él párod sajgó negatívja, Várod, hogy a varázsszót kimondja, „Én vagyok Te, amely örök sebed begyógyítja.” Gyönyörűen csengenek ezek a sorok egy matróna hagyatékaként, noha a Sola Scripturától kezdve Geraldyn át minden lírikus feladatának tekintette, az emberi lét ezen dimenziójának formába öntését. Visszatérve


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

22

Isadorához, ha szobrász lennék, egészen bizonyosan erről a hontalanság és sorstalanság alázatába ájult nőalakról mintáznám meg a Fájdalom torzóját: mindkét gyermekét örökre elnyelte a Szajna vize, szerelme miatt bolsevik ügynöknek bélyegezte szülőhazája, a szabadság és ígéret országa, Amerika; imádott Szerjózsája elhagyta, hogy haladéktalanul magára ölthesse az öngyilkosok tisztíthatatlan szennyesét. E lepel sötét árnyként követte immár egészen az Út végéig, a francia Riviéráig, ahol is a kocsija hátsó kerekére tekeredő – s az előbb még nyakának oly légies bájt és könnyedséget festő – stólája összetörte, széttiporta a torka mélyén összegyülemlett, s megszületni sosem tudó fájdalomerdőt. Mégis, ha Jeszenyinről beszélünk, talán felidézzük magunkban a „Bokraink közt”című költeményt, esetleg elgondolkodunk azon is, hogy mi magunk hogyan tudnánk a XX. század eleji orosz falu és természet népköltészeti hagyományokra épülő szimbolista és avantgárd leírását adni. S két dolgot mintha csak azért sem akarnánk tudomásul venni, mert oly képtelen abszurditású a toposzuk. Ez a szegény, nyílt és őszinte tekintetű fiatalember mindösszesen harminc évet engedte magát játszani, szeretni és szenvedni ezen a földön. Ez idő alatt remekművek tucatjait engedte megszületni ujjai által a szűzies papíríveken, s immáron soha nem tudhatjuk meg, miről álmodott magányos óráiban, s mit jelentett számára az a haza, amely éppúgy kivetette magából, mint Bulgakovot, Paszernákot és Pilnyakot (hogy csak az általam tisztelt legnagyobbakat említsem). A kollektív emberi emlékezet éppúgy nem őrizte meg a modern Jeanne d’Arc, Isadora Duncan arcát, álmait, vágyódásait-, mert én-nek mert lenni, boszorkák módjára inspirálni, látszani és látszódni, kultikusan szabadon csak a léthez tapadni-, mint az igaz tekintetű, vérverejték-várakozású Jeszenyinét. Valaha, még egyetemista koromban, összehasonlító verselemzéssel foglalkoztam. Jeszenyin költészetére Simone Weil 1947-ben írt sorával gondoltam: „A földre alászálló ég fölemeli a földet az égig.” Ekkor ismerkedtem meg egy érdekes tudományággal, a hangszimbolikával. Eleinte nagy balgaságnak tartottam, hogy mindenféle matematikai műveletekkel, különböző koefficiensek számítgatásával párhuzamokat vonhatunk költők és műveik között. Mert úgy hittem, s hiszem ma is, hogy a lírikusnál nincs magányosabb alkotóművész. Így műve is személyisége ujjlenyomata. Tehát egyéni vonalak tördelik életének stációit a teljes megérkezésig. Aztán a sors mégis úgy találta helyén valónak, hogy József Attila néhány művét összevessem Jeszenyinével. Talán, mert orosz szakos is voltam. Beleláttam mindkettőjük félelmeibe, álmaiba, számkivetéseibe, s abba, hogyan verték gyökereiket valaminek a hiányába, s miért keresték a valódibb valóságot magában a visszateremtésben, melynek kegyetlen munkáját nem engedték ki kezeik közül. Jeszenyin emlékének adózva ekkor állítottam össze az alábbi József Attila mozaikot: „Lázban égek mindig – a tömény tűz eléget, mióta elmentél – a nagy szürkület lassan elborít. Ha eljönnél, elsimulna köröttünk a rét. Az meglett ember, ki tudja az életet halálra ráadásul kapja. Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült eleven hitedet. Majd megöregszel és bánni fogod akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Én nem emlékszem és nem felejtek. Úgy vártalak, mint a vacsorát este. Makacs elmúlás tolja a világot. Nem emel föl már senki sem. Mert jó meghalni. „Sursum corda ad Dominum!” –„Emeljétek fel szíveteket Istenhez!” – hív gyermeki módon a keresztény miseszöveg. E mondat örökérvényű. Még ha meghallván, azonnal nem is asszociálunk a jól ismert példázatra, az isteni csodatételre, s a feltámadás kínjára, maga a mozzanat, a léthelyzet jól ismert a magyar társadalomban, s a magyar irodalomban is. Tulajdonképpen ezért született ez az írás, s éppen most, a Deszka Fesztivál idején. Egyetlen hét alatt pontosan hét darabot néztem meg ultramodern és hagyományos díszletek között. Igazából elképedtem. Az nem okozott meglepetést, hogy éppen az adott színházi tér melyik részén ültem nézőként, viszont őszintén felháborított a mai drámaírók nyelvi igénytelensége, a profán utcai argó tömény pattogása a színpadon (hozzáteszem, a fővilágosítónak köszönhetően nem egyszer valódi nyáláradat zúdulását is láthattam, ahogyan egyenesen telibe találja az arcom; ettől kezdve nyál-Tyndall-effektus szempontjából is értelmeztem a látottakat). Úgy tűnik, korunk modern drámaírói elfelejtették, hogy a szöveg mindig több, nemesebb, mint amit bármilyen rendezői koncepció képes kihüvelyezni belőle. Mert a textusnak is „holdudvara” van, s az minél mívesebb, annál titokzatosabb is egyidejűleg. Így minden néző más tapasztalatot, hangulatot, emlékeket, megfontolandó bölcsességeket társíthat egy-egy jól megrendezett és eljátszott érzéshez, gondolathoz, azaz az előtte zajló jelenethez.


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

23

Magyarországon a demokrácia évei végre elhozták azt az írói, költői léthelyzetet, hogy végre szabadon meg lehet szólalni a nyilvánosság előtt. Mai drámaíróinknak / tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek is élnek és dolgoznak közöttünk „bűntelen”/ csak egyetlen dolgot ajánlanék: felejtsék el végre az évtizedes, kényszerű hallgatások sebeit, a tartós elnyomottságot, a mellőzöttséget, s ne azzal növeljék önbizalmukat, hogy társadalomrajzaikat a már-már obcén trágárságra és a nyílt, s szinte mindenre kitárulkozó szexualitásra építik, hanem csak láttassák az életet olyannak, amilyen. Ha éppen fájdalmas, keserves, akkor annak; ha a halálból vagy csak a tetszhalálból kell ébrednie a lelkeknek, bontsák ki e keservek értelmét csöndes törésekkel vagy közvetve. E beavatkozásokkal is ugyanúgy visszakapjuk a fájdalmak érzését, sőt lehet, hogy az ókori görögök azon pátoszában is részesedhetünk, melynek szemlélése valóban tisztítólag hat ránk is. S hogy miért írtam Jeszenyinről, Isadora Duncan-ről és József Attiláról? Éppen ezért. /Idézhettem volna Babitsot is szabadon, ahogyan a Recitatív című versében megfogalmazza, hogy a költemény, akár a tengerbe dobott kavics hullámokat vet, azaz nem öncélú (pedig ez egy merőben más műnem, s befogadói oldala mégis milyen fontos)./ Életüket, s költészetüket letapogatva úgy érzem, valami lezárult, valami megoldódott, visszavonhatatlanul tragikusan, véglegesen. Megdöbbent, megrendít, megráz öntékozló sorsuk, miközben zsigereimmel is tudom, hogy ma is jelen vannak e földön, s magasságaik nem elérhetetlenek, hiszen ezért él az emberben az isteni adomány, a Remény. Nagyfeszültségű emberek voltak mindnyájan. Képesek légköri katasztrófákat támasztani, majd csöndességükkel az elemek haragját lecsillapítani. Csak ennyit, s nem többet, de nem is kevesebbet várok korunk drámaíróitól: pontos nevet adni a dolgoknak, világnyi távlatokat nyitni, s a monumentális hatást „Szépen magyarul” és „Szépen emberül” kifejezni. M. Fehérvári Judit


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

24

▌Sebők Zoltán

COLUMBO NYOMOZ

A megfelelő „akták”, Friedrich Nietzsche műveinek tanulmányozása során A vidám tudomány híres 125-ös aforizmájának olvasása közben csapott először a homlokára Columbo hadnagy, s rögtön közölte is a főkapitányságon ügyelő Wilson őrmesterrel, hogy gyilkosság történt. „Ki halt meg?” – kérdezte szórakozottan az őrmester, miközben a körmeit pucolgatta. „Egy bizonyos Isten nevű személy” – válaszolta határozottan Columbo. Itt van, fehéren-feketén: „Isten halott”. A hadnagy röviden elmesélte az őrmesternek az aforizma fontosnak tartott részeit. Arról van szó, foglalta össze az esetet Columbo, hogy egy őrült fényes nappal lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” Ám mivel a jelenlévők között sokan nem hittek az Istenben, nagy nevetés támadt. Az őrült azonban közéjük vetette magát, és szinte átlyukasztotta őket a tekintetével. – „Hová lett Isten? – kiáltott föl. – „Majd én megmondom nektek. Megöltük őt ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian!” Columbo fölnézett olvasmányából és gondolataiba mélyedt. Vajon mi rejlik a titokzatos megfogalmazás mögött? – morfondírozott félhangosan. Ki az a ti és én, kiket foglalhat magába az általánosító mindannyian kifejezés? A piacon nyüzsgő tömeget? Netán az egész várost? Kit kellene ez ügyben letartóztatni, esetleg vizsgálati fogságba helyezni? És ki az áldozat, mit követett el, hol található a holttest? Ekkor szólt közbe Wilson őrmester, mondván, hogy talán nem kellene olyan nagyon komolyan venni ezt az ügyet. Hiszen lehetséges, hogy az egész puszta fikció, mint ahogy az a regényekben lenni szokott. Az őrmester, akinek fia épp irodalomtörténésznek készült, kifejtette, hogy a szerző néha olyan gondolatokat is a szereplői szájába adhat, amelyekhez neki semmi köze. Nem érdemes mindent bűnügyi jegyzőkönyv gyanánt olvasni. Az a személy például, aki ebben a szövegrészben gyilkosságról fecseg, a szerző szerint is őrült. De Columbo hadnagy nem hagyta ennyiben a kérdést. Először is volt őneki már épp elég dolga olyan őrültnek hitt alakokkal, akik igen hasznos nyomra vezetőnek bizonyultak, másrészt pedig eszébe ötlött egy szövegrész, amit az imént olvasott. Visszalapozott hát könyvében, és diadalmasan olvasta fel A vidám tudomány szakmai körökben is jobbára mellőzött 108-as számú aforizmáját: „Miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták az árnyékát egy barlangban – egy iszonyatosan félelmetes árnyékot. Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyek megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk – nekünk még az árnyékát is le kell győznünk!” „Na, ehhez mit szólsz? – fordult Wilsonhoz –, itt nincs szó semmiféle őrültről. Maga a szerző, az a bizonyos Friedrich Nietzsche mondja ki a nyilvánvaló tényt, aminek ügyében nekem kutya kötelességem nyomozást kezdeményezni.” Az őrmesternek nem volt, mert nem lehetett alapvető ellenvetése, így hát kiadta a nyomozási parancsot. De hogy műveltségét kicsit fitogtassa, megkockáztatott egy kritikai megjegyzést, ami nem is Columbonak, hanem inkább magának Nietzschének szólt. Elmondta, hogy ez a derék szerző furcsa módon észre sem vette, hogy azok, akik ragaszkodnak Buddha árnyékához, bizonyára nem is igazi buddhisták. Még nem eléggé megvilágosodottak, hiszen nem sikerült minden kötődéstől megszabadulniuk, legalábbis a Buddha irántitól semmiképpen sem. De hogy a borzalmas kijelentés, miszerint „Isten halott”, ebben a szövegrészben bizonyára nem Buddhára vonatkozik, azt az őrmester is készségesen elismerte. Vagyis, Nietzsche már a 108-as aforizmában kibökte


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

25

azt, amit később – talán, hogy elterelje magáról a hatóság figyelmét – egy őrült szájába ad. Ezt a hadnagy is rendkívül valószínűnek találta, annál inkább, mert közben befutott az egyik munkatársa, aki a német rendőrséggel együttműködve újabb árulkodó nyomra bukkant. Nietzsche jegyzetfüzetében találták meg a következő, 1881 őszére datált bejegyzést: „Isten halott – de vajon ki ölte meg? Egyes embereket meg kell, hogy lepjen még ez az érzés is, hogy megölték a legszentebbet, a leghatalmasabbat – most még túl korán van! Túl gyöngék! Gyilkosságok gyilkossága! Hogyan vigasztalódik egy ilyen? Hogyan tisztul meg?” Columbo hadnagy előkotorta farzsebéből viharvert noteszét, és feljegyezte magának a sürgős feladatot: „Mr. Nietzschét kihallgatni”. De mielőtt ez ügyben intézkedést foganatosított volna, az alaposságáról ismert nyomozó elhatározza, hogy elolvassa a gyanúsított többi írásművét is. Főleg az Így szólott Zarathustra című vaskos kötet keltette fel az érdeklődését, annak is az ügy szempontjából legfontosabb része, A legrútabb ember című fejezet. Columbo hadnagy bizarrnak, bolondosnak, sőt nemegyszer egyenesen őrültnek találta a szöveget, amit alig tudott követni. Feltűnik egy bizonyos „legrútabb ember”, aki készségesen bevallja Zarathustrának, hogy ő az Isten gyilkosa, sőt meg is indokolja tettét: azért ölte meg áldozatát, mert képtelen volt elviselni annak mindent látó, átható tekintetét. Columbo hadnagy ezt lélektanilag érthetőnek találta, hiszen többször tapasztalta már, milyen kínosan érzik magukat azok a tettesek, akiknek rejtett belső indítékait sikerül kifürkésznie. Bizony, olyasmi is előfordult már, hogy ilyen szorult helyzetben az illető a végső leleplezés előtt a nyomozó életére tört. Ugyanakkor, az igazat megvallva, Columbo hadnagyot is roppantul zavarják például azok gomba módra szaporodó rejtett kamerák, amelyek őt is szüntelenül fürkészik, s belátható időn belül bizonyára lehetetlenné teszik számára, hogy titokban ott is szivarra gyújthasson, ahol ez tilos. Nem kellemes az, ha olyan valaki nézi az embert, akit ő nem lát, az meg egyenesen elviselhetetlen lehet, ha valaki tudtunk és beleegyezésünk nélkül átlát rajtunk, azaz legrejtettebb titkainkat is ismeri. Columbo hadnagy tehát valamelyest megértette Isten gyilkosának motivációját, egy aprónak tetsző mozzanat azonban nem hagyta nyugodni: ebben a szövegben a feltételezett gyilkos már akkor beismerő vallomást tett, mielőtt tettét rábizonyították volna. Különös nyomozó ez a Zarathustra, gondolta Columbo hadnagy, hiszen a rendelkezésre álló szöveg szerint minden vizsgálat és minden indoklás nélkül nyilatkoztatta ki a „legrútabb ember” bűnösségét. De ami még különösebb, a vádlottnak, aki állítólag képtelen volt elviselni az áldozat (Isten) átható tekintetét, semmi kifogása nem volt az ellen, hogy egy ismeretlen jöttment, ez a Zarathustra nevű állítólagos nyomozó úgymond a lelkébe látott. Ha amazt a titoklátót megölte, vajon miért nem végzett emezzel is? Erre a kérdésre Columbo hadnagy nem tudott megnyugtató választ adni. Mint ahogy a fő forrásokat, Nietzsche különböző időszakokból származó vallomásait sem tudta logikailag összeegyeztetni. Mert miként lehetséges az, hogy a korábbi írásos nyilatkozataiban gyilkosok sokaságáról, valóságos bűnbandáról történik említés, emitt meg egyetlen szerencsétlenről, aki nemcsak kimondhatatlanul rút, hanem roppantul következetlen is? Hogy lehetne feloldani ezt az ellentmondást? Columbo hadnagy kiadta a parancsot, hogy kerítsék elő Mr. Nietzschét, az első számú tanújelöltet, ám miután munkatársai arról tájékoztatták, hogy a jelek szerint meghalt, nem maradt más választása, mint türelmesen tovább olvasni a Zarathustrát. Sok-sok fölöslegesnek tetsző oldalon kellett átrágnia magát, hiszen a gyanúsított csak jóval később bukkant fel a könyvben, méghozzá olyan bizarr szituációban, amihez hasonlóval nyomozói gyakorlatában ő még nem találkozott. Az történt, hogy Zarathustra a hajlékába hívott egy tucatnyi embert, köztük a gyilkossággal vádolható személyt is, ám ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint előhozakodott volna a bizonyítékaival, csak bámulta, amint a társaság vidám ünnepség keretében istenné avatja a legszürkébb állatot, a szamarat. S teszi mindezt az Isten állítólagos gyilkosa, a „legrútabb ember” vezetésével. A hadnagy komoly nehézségek árán megpróbálta követni a zavaros párbeszédeket, s amikor Zarathustra szóba elegyedett az egyik protagonistával, a ”vándorárnyékkal”, ugyanolyan elképedten csapott a homlokára, mint amikor az Isten haláláról értesült. Zarathustra mellékesnek tetsző, ám minden bizonnyal ravasz kérdésére ez az újabb tanú nem kisebb újdonságról számolt be, mint hogy az áldozatnak hitt személy él. Columbo hadnagy előkapta noteszét, és kimásolta a tanú vallomását: „Él megint a régi isten, ó, Zarathustra, mondhatsz, amit csak akarsz. A legrútabb ember a bűnös az egészben: ő támasztotta föl. Hogyha pedig azt állítja, hogy ő ölte meg egykoron: az istenek esetében mindétig előítélet csupán a halál.” Columbo hadnagy nem is olvasta tovább a fárasztó könyvet. Az asztalra hajította, felállt, s a noteszlapot lobogtatva csendesen odaszólt Wilsonnak: „Őrmester, állítsa le a nyomozást, nem történt gyilkosság”. (Ez a rész nem került bele a Columbo-filmsorozatba, mert a producer elutasította. Részint dramaturgiai kifogásokkal hozakodott elő, de a fő érv az volt, hogy a sorozat nézői már megszokták és elfogadták, hogy a hadnagy elit körökben elkövetett gyilkosságokkal foglalkozik. Ez az áldozat ellenben, aki tulajdonképpen nem is áldozat, távolról sem tesz eleget e fontos kritériumnak. Tudja ő, hangsúlyozta a producer, hogy az illető egykor komoly publicitásnak örvendett, ám jelenlegi médiajelenléte annyira csekély, hogy szinte a nullával egyenlő. Azóta is híres, attraktív áldozat, illetve ugyanilyen rendű és rangú gyilkos kerestetik a méltán népszerű sorozathoz.)

Sebők Zoltán


COMITATUS FOLYÓIRAT

ESSZÉ

III. évf. 1. szám

26

▌Sebők Zoltán

PIROSKA FARKASA 1. Újraolvastam a Piroska és a farkas című népszerű mesét, és arra kellett rádöbbennem, hogy a benne foglalt történetet minden különösebb nehézség nélkül követni tudom. Nem így a róla szóló interpretációkat, különösen a pszichoanalitikai indíttatásúakat. Pontosabban szólva, érteni vélem én azokat is, ám adott esetben komoly nehézséget jelent számomra értelmes kapcsolatot találni az értelmezés és az értelmezett között. Itt van mindjárt a bécsi származású Bruno Bettelheim sokat idézett dolgozata A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvből, ahol is a freudi szokásnak megfelelően az ödipális séma alapján nyernek értelmezést a Piroskával történtek. A szerző ugyanis valami rejtélyes oknál fogva biztosra veszi: e bugyuta kislány legfőbb vágya „tulajdonképpen” nem más, mint hogy elcsábítsa az apját, illetve, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben az apja csábítja el őt. Röviden fogalmazva, Bruno Bettelheim szerint Piroska története ennek a vágynak a serdülőkori újraéledéséről és diadalmas meghaladásáról szól. Ha az ember így közelít magához a meséhez, mondjuk a Grimm-testvérek által szerkesztett, Bettelheim által is a legjobbnak tartott és egyben legnépszerűbb változathoz, önkéntelenül is sok-sok női kacérkodásra számít, no meg annak az ocsmány fráternek az aktív közreműködésére, aki bizonyára meg sem érdemli, hogy apának nevezzük. De akármilyen figyelmesen követjük is a történet fonalát, semmi ilyesmit nem találunk benne. Piroska atyja például, akinek Bettelheim premisszái alapján legszívesebben kicsavarnánk a nyakát, nemhogy semmi disznóságot nem követ el, hanem egyszerűen fel sem tűnik a mesében. 2. Hogy ne áruljunk tovább zsákbamacskát, idézzük fel vázlatosan, miről is szól a Piroska és a farkas című mese. A címszereplőt, aki egy pontosan meg nem határozott korú leányka, édesanyja elküldi az erdőben lakó beteg nagyanyához, hogy vigyen neki ételt és italt, nevezetesen kalácsot és bort. Piroska útközben találkozik a farkassal, aki miután megtudakolja a nagymama lakcímét, ráveszi a kislányt, hogy térjen le az ösvényről és szedjen virágot. Amíg Piroska ekként késlekedik, a farkas felkeresi a nagyit és sebtében felfalja. Mire Piroska


COMITATUS FOLYÓIRAT

ESSZÉ

III. évf. 1. szám

27

megérkezik, a farkas a nagymama ruhájában díszeleg az ágyban, s annak szerepében kezd el társalogni a kislánnyal. Bár Piroska észlel néhány olyan jelet, melyek arra vallanak, hogy az ágyban fekvő személy nem a nagyi, a farkas először türelmesen győzködi a leányt, ám amikor a szája méretére vonatkozó gyanakvó kérdés elhangzik, őt is felfalja. De nemsokára jön a vadász, felvágja a farkas hasát, ahonnan épségben kijöhet Piroska is és a nagymama is. Ezután Piroska tanácsára telepakolják a farkas hasát nehéz kövekkel, a vadász pedig lenyúzván az állat bőrét, eltávozik. A nagymama elfogyasztja a hozott ételt és italt, Piroska pedig levonja a történet tanulságát: „Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta”. 3. Amint látjuk, magából a meséből nemcsak az nem derül ki, hogy az apa milyen ocsmány praktikákkal próbálta elcsábítani a saját kislányát, hanem az sem, hogy Piroskának volt-e, van-e egyáltalán édesapja. Akkor hát vajon honnan veszi Bettelheim, hogy a mese alapja az ödipális konfliktus, illetve annak kései újjáéledése? Az ember eleinte hajlamos arra gyanakodni, hogy Bettelheim egy másik mesét olvasott, vagy ugyanazon mese más változatát vette alapul. De nem. Hiszen tanulmánya közepe táján maga is explicite bevallja, hogy „a Piroska és a farkas-ban sehol nem említik az apát”, amit maga is szokatlannak tart az ilyen típusú tündérmesében, de nem esik kétségbe. „Ez azt sejteti – állítja nagyvonalúan –,hogy az apa jelen van ugyan, de rejtett formában.” Majd hét sorral alább – mely sorok arról szólnak, hogy a kislányok általában szeretik, ha szeretik őket – a sejtés minden érv nélkül bizonyossággá válik számára és konkretizálódik: „Most már láthatjuk, hogy az apa valóban jelen van a Piroska és a farkas mesében, két ellentétes formában: egyrészt mint farkas, amely a leánygyermeken elhatalmasodó ödipális érzelmekkel járó veszélyek kivetítése, másrészt mint vadász, védelmező és megmentői szerepben.” Egyszerűsítsük le az elmondottakat: abból, hogy valaki nincs, előbb csak sejteni véljük, majd biztosra vesszük, hogy mégiscsak van. Mint tudjuk, ez a sajátos logika bizony nem idegen a pszichoanalízis tudományától, ám a tapasztalat szerint racionális érvekkel kikezdhetetlen, lévén, hogy az analitikus minden ésszerű ellenvetésre ezt válaszolhatja: kérem szépen, az emberi lélek se nem gép, se nem matematika. Ami viszont igaz, s így aztán bizonyos értelemben legitim módon nyer beláthatatlanul tág teret az idiotizmussal határos értelezői önkény. A dolog, legalábbis számomra, akkor válik tényleg izgalmassá, amikor a szóban forgó önkény más-más úton, de ugyanarra az eredményre vezet. 4. Jó példa erre a Piroska és a farkas című mese hősnőjének esete, aki rendre a pszichoanalitikusok figyelmének középpontjában áll. Mint már említettem, Piroska életkora a mese alapján meghatározhatatlan. Viselkedéséből ítélve öt éves éppúgy lehetne, mint mondjuk tizenhat. Mit tegyen ilyen helyzetben az analitikus, akinek ahhoz, hogy egyáltalán tollat ragadhasson, feltétlenül szüksége van valamilyen skatulyára? Dönt, majd megpróbál úgy tenni, mintha ahhoz alapja is lenne. Bruno Bettelheim például elhatározta, hogy Piroskának a bravúros értelmezés sikere érdekében serdülőkorúnak kell lennie. S tényleg az is lett, méghozzá több okból. Először is azért, mert egykor vörös színű sapkát kapott a nagyanyjától, ami a szerző szerint azt jelenti, hogy az öregasszony ez által a saját szexuális vonzerejét adta át a lánynak. Mivel a vörös szín erős szexuális természetű érzelmeket is jelképez, Bettelheim külön jelentőséget tulajdonít annak, hogy Piroska a mesében úgymond „nyíltan viseli a vörös sapkát – elmulasztva természetesen annak meghatározását, hogy vajon hogyan lehetne egy sapkát burkoltan viselni. A másik érv, ha lehet, még eredetibb, olyannyira, hogy értelmes embernek ilyesmi aligha juthatna az eszébe. Amikor Piroska a nagymama ruhájába bújt farkassal tárgyal, mint ismeretes, arról faggatja, hogy miért olyan nagy a füle, a szeme, a keze és végül a szája. Erre figyelt fel Bettelheim, s a következő kommentárt fűzte hozzá: „E felsorolásban szerepel a négy érzékszerv: a hallás, a látás, az érintés és az ízlelés szervei – a serdülő ezek segítségével igyekszik megérteni a világot”. Szerzőnket természetesen nem zavarja, hogy ez a vonás az aggastyánokra sem kevésbé jellemző: mivel Piroska volt az, aki épp ezekre az érzékszervekre kérdezett rá, a következtetést már le sem kell vonni. Annál inkább, tehetjük hozzá, mert szerzőnktől függetlenül Erich Fromm is nagyon hasonló eredményre jutott, ráadásul ugyanarra a színre hivatkozva, mint első okfejtésében Bettelheim – még ha az önkény nála egészen másféle utat járt is be. A Mesék, mítoszok, álmok című könyvében Fromm


COMITATUS FOLYÓIRAT

ESSZÉ

III. évf. 1. szám

28

magában a Piroska névben, ami a mese szerint a nagyitól kapott sapka színével van összefüggésben, a menstruáció szimbólumát látja. Következésképpen, akárcsak Bettelheim, ő is serdülőkorúnak tekinti a kislányt, miközben fel sem merül benne a gyanú, hogy ha valaki egyszer a Piroska nevet kapta, ötévesen éppúgy Piroska, mint mondjuk nyolcvanévesen. Adott, pontosabban minden értelmes alap nélkül megkonstruáltatott tehát egy serdülőkorú leány. Mi kell ahhoz, hogy e szerencsétlen lény ödipális konfliktusa újraéledjen? Ehhez természetesen kell egy ödipális konfliktus, amihez viszont, nőnemű lényről lévén szó, apa is szükségeltetik. De mi van akkor, ha az értelmezett írásműben nyoma sincs az apának? Sebaj, mondja a pszichoanalitikus, ha nincs apa, mi azért könnyedén bebizonyítjuk, hogy „tulajdonképpen” kettő is van. Ami szegény Piroskát illeti, mint már utaltam rá, neki apa gyanánt a farkas és a vadász jutott osztályrészül. Ami az utóbbit illeti, annyi alapja mindenképpen van Bettelheim feltételezésének, hogy a mesének tényleg létezik olyan kevéssé ismert változata, amelyben Piroska apukája a vadász szerepében tűnik fel, de abban úgy menti meg a két nőt, hogy a farkasnak nem a gyomrát vágja fel, hanem a fejét metszi le. Bettelheim szerint épp azért lett ott a gyomor felvágásából fejlevágás, mert Piroska apja volt az, aki tette. „Egy olyan történet – érvel a szerző –, amelyben az apa valakinek a hasával tesz valamit, akkor, amikor ideiglenesen saját lánya is éppen benne van, túlságosan erősen felidézi a lányával kapcsolatos szexuális tevékenységet folytató apa képét, semhogy igazán megnyugtató lenne.” Ez viszont nemcsak önmagában érthetetlen, hanem ráadásul az sem világos, hogy ha Bettelheim szerint az apának legalábbis egyik aspektusa „tulajdonképpen” a Grimmek változatában is a vadász, akkor vajon mi a csudáért döntött itt mégis a farkas kivégzésének eme „nyugtalanító” változata, a hasfelmetszés mellett? Miért zavarta az egyik változatban az, ami a másikban szemlátomást fel sem merült benne? Arra számított talán, hogy a saját lánya vadászruhában nem ismeri fel őt? Természetesen elképzelhető, hogy az ember gyilkolás közben nem kifejezetten logikusan gondolkodik, de hogy ilyen butaságot higgyen, az talán mégiscsak túlzás. Ez azonban a kisebbik probléma. 5. A nagyobb butaság szerintem a farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása. Pedig épp ez az, amiben a mesét értelmező pszichológusok a leginkább egyetérteni látszanak. A különbség közöttük inkább abban van, hogy ki kivel azonosítja a „vén gonosztevőt”, ahogy az állítólagos „másik apa”, a vadász fejezte ki magát a mesében. Az egyébként rendkívül intelligens és szellemes Eric Berne például valami rejtélyes oknál fogva az unokája szoknyája alatt matató nagyapára tippel, Erich Fromm pedig valamiféle szex-éhes útonállót lát benne, akitől a fiatal nők kezdetben, de csak kezdetben, igencsak irtóznak. A farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása annyira megszilárdult a szakirodalomban is és a közgondolkodásban is, hogy egyfajta szent dogmának számít. (Ami a közgondolkodást illeti, íme egy hirdetés a Szuper Extázis című szex-magazin 1999/4-es számának társkereső rovatából: „Egy farkasra vágyom, aki rám feni a fogát. Kedves, csinos, érzéki Piroska vagyok, aki egy gáláns farkasra vár”.) Pedig, ha jól meggondoljuk, a farkasnak a csábítóval való azonosítása igencsak gyenge lábakon áll. Mert vegyük csak sorra a mese e szempontból releváns epizódjait. Amikor a farkas először találkozott Piroskával, semmi olyasmit nem tett, ami csábításra utalhatna. Nem mondott neki kedves bókokat, nem simogatta meg sem a haját, sem pedig az orcáját, a térdéről már nem is szólva. Nem ajánlott fel neki titkos találkát, nem hívta moziba, nem invitálta holmiféle légből kapott ürüggyel a hajlékába. A farkas a mese szerint semmi ilyesmit nem tett. Emlékszünk még, hogy mit csinált? Így szólt a leányhoz: „Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben biztos szednék egy szép csokrot a nagymamának!” S hadd tegyük rögtön hozzá, a farkas meg sem próbált segítkezni Piroskának a virágszedésben. Mint a mese folytatásából egyértelműen kiderül, fontosabb dolga akadt őneki, mint hogy holmiféle csitriknek csapja a szelet: a nagymamát akarta, de – a pszichologizáló értelmezésekkel ellentétben – nem megdugni, hanem felfalni. Legalábbis erre utal az a lényegtelennek igazán nem mondható mozzanat, hogy a mese szerint tényleg így is cselekedett. Ami a második, egyben utolsó találkozást illeti, a helyzet megint csak egyértelmű. Az értelmezők általában abba szoktak belekapaszkodni, hogy Piroska odaült a nagymama ruhájában fekvő farkas mellé az ágyra. Bruno Bettelheim például azt állítja, hogy „a farkas azért nem akarja rögtön felfalni Piroskát, amint találkozik vele, mert előbb ágyba szeretne kerülni vele: azaz kettejük szexuális találkozásának meg kell előznie a lány felfalását”. A farkas szándékát illetően nehéz lenne érdemi vitát indítani, mindenesetre a tények nem Bettelheim


COMITATUS FOLYÓIRAT

ESSZÉ

III. évf. 1. szám

29

vélekedését látszanak alátámasztani. Először is, a mese szerint nem a farkas hívta oda Piroskát az ágyhoz, hanem a kislány magától ment oda, azt gondolván, hogy a takaró alatt a nagyit fogja találni. Erre még elvileg lehetne azt mondani, hogy a gonosz bestia, minden fiatal lány megrontója pont erre számított, csakhogy magában a mesében semmiféle megrontás nem történt. Nemcsak hogy a pszichológusok által olyannyira áhított szexuális aktus nem következett be, de még csak halvány utalás sem történik ilyesmire – sem a farkas, sem pedig Piroska részéről. Ez utóbbit azért fontos hangsúlyozni, mert a pszichológusok meg vannak róla győződve: Piroskának más sem jár a parányi eszében, mint hogy szexuális élményben legyen része. Bettelheim szerint például azért magyarázza el olyan részletesen a farkasnak a nagymama lakhelyét, mert „jól tudja: csak akkor lehet sikeres a szexuális életben, ha megszabadul a tapasztaltabb vetélytárstól, nevezetesen a nagyitól”. A pszichológusok képzeletvilágában tehát adott két, szexuális vágyaktól túlfűtött lény, akik a premisszákból következően ugyanazt akarják. Ám a várakozással ellentétben valami egészen más történik. A farkas szolgaian válaszolgat a kislánynak a saját fülére, szemére, kezére és szájára vonatkozó, minden bizonnyal rendkívül bosszantó kérdéseire, majd hamm: bekapja. A pszichológusok kedvéért még egyszer hangsúlyozni szeretném, a mesében bekapja, s nem megdugja. Pedig a körülmények elvileg ideálisak. A ház, ahol végre édes kettesben lehettek, a lakott területtől távol, egy erdőben áll. A postás arrafelé bizonyára egyáltalán nem jár, a szomszéd sem ugorhat be tojásért, mert legalább két kilométerrel odébb lakik, a nagymama sem leselkedhet már, hiszen rég a farkas gyomrában pihen, sőt az izgága vadász felbukkanására sem lehet ép ésszel számítani. Akkor meg vajon mi a csuda akadályozta meg a farkast abban, állítólagos ocsmány tervét megvalósítsa, vagy legalább valami halvány jelét adja közeledési szándékának? Miféle csábító az, aki bambán kihagy egy ilyen pompás lehetőséget? E súlyos kérdésekre nem tudok mást válaszolni, mint hogy a farkasnak ilyen tervei és szándékai bizonyára egyáltalán nem is voltak. De miért fontos mindez számomra? Azért, mert a mese légből kapott szexuál-pszichológiai értelmezései oda vezettek, hogy úgyszólván minden figyelem Piroskára, illetve az ő lelkében zajló feltételezett lelki folyamatokra összpontosult, s ezenközben szinte teljesen elhanyagolódott, rosszabb esetben pedig ostoba előítéletekkel terhelődött a másik címszereplő, a farkas habitusa. Pedig akárhogy is nézem, ő a mese igazi motorja, aki a banálisnak induló cselekményt felpörgette, aki az unalomból drámát, a hétköznapiságból feljegyzésre érdemes történelmi eseményt csinált. Mindenesetre korunk hőse még véletlenül sem Piroska, ez a kis ostoba liba, hanem a farkas. 6. Összpontosítsuk hát végre figyelmünket az ő lelkére. Nézzük először is, vajon miként vélekednek róla a lélek állítólagos szakértői. Ami engem illet, igazából az a mód bosszantott fel a leginkább, ahogy Bruno Bettelheim bánt el vele. Miután „bebizonyította” róla, hogy ő képviseli az apa csábító oldalát, a következőket merészelte állítani: ebben a mesében „a farkas semmi olyasmit nem tesz, ami ne a természetéből következne: azaz felfal valakit, hogy táplálkozzék”. Bettelheim megállapításában annyi hiba van, hogy az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, hol kezdje a cáfolatát. Először is, a Napnál világosabb, hogy a mesében szereplő farkas alapvetően különbözik fajtatársaitól. A „maga természete szerint” élő farkas tudniillik a legritkább esetben táplálkozik nagymamákkal és kislányokkal. Étrendjében általában olyan aprócska állatok szerepelnek, mint például az egér, a patkány, legfeljebb a nyúl. Nagyobb méretű állatokra, mint amilyen az őz, a szarvas vagy az ember, kizárólag ínséges időkben, például a táplálékszegény téli hónapokban támad, akkor is kötelezően szervezett csoportokba tömörülve. Nem így Piroska individualista farkasa, aki eleve elutasítja a csordaszellemet, hiszen a mese összes létező változatában egyes-egyedül üzérkedik. S még csak az sem mondható el róla, hogy cselekedeteit holmiféle észveszejtő éhségtől fűtött életösztön vezérelné, ahogy az állatok esetében általában lenni szokott. Hiszen a mese nyilvánvalóan nem a téli koplalás időszakában játszódik. Elvégre az első találkozás alkalmával a farkas épp arra biztatja Piroskát, hogy szedjen virágot, meg azt is megtudjuk a meséből, hogy a fákon madarak csiripelnek. Ahol virágok és madarak vannak, ott nyilvánvalóan kell lenniük olyan ízletes apró rágcsálóknak is, amelyeket a farkas könnyűszerrel megkaparinthatott volna. Ha a „saját természete” szerint viselkedik. De Piroska farkasa, mint ismeretes, nem ezt tette, hanem olyasmire vállalkozott, amire a közönséges farkasok még csapatostul sem szívesen vetemednek. Ráadásul még csak nem is az történt, hogy hirtelen támadt egy bohó ötlete, amit aztán az állatokra jellemző


COMITATUS FOLYÓIRAT

ESSZÉ

III. évf. 1. szám

30

esztelen ösztönösséggel gyorsan-frissen realizált. Nem, a mi farkasunknak a jelek szerint kész terve, gondosan kidolgozott projektje volt. Mivel tudjuk ezt alátámasztani? Mindenekelőtt azzal, hogy nem rögtön, az első találkozás alkalmával falta fel Piroskát. Igaz, ellenvetésként felhozható, hogy a mesének van olyan változata, amely szerint a közelben favágók dolgoztak, akik esetleg fölfigyelhettek volna az áldozat rikácsolására. Ez a magyarázat azonban nem elégséges, hiszen Piroska csakhamar bement mélyen az erdőbe virágot szedni, ahol viszont már biztonsággal végezni lehetett volna vele. Különben meg nincs is értelme ilyesfajta spekulációkba bocsátkozni. Elvégre abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem nekünk kell kitalálni a farkas indítékait, hanem kiolvashatjuk azokat magából a meséből is: „Ez a zsenge falatka jobb falat ám, mint az öreg! – gondolta a farkas... – De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmben!” A fenti monológ megint csak azt támasztja alá, hogy még véletlenül sem holmiféle hebehurgya, vak ösztön által vezérelt cselekvésről van itt szó: ez a farkas fajtatársaitól különbözően nem csak úgy egyszerűen zabál, hogy életben maradhasson, hanem gondosan mérlegeli az elfogyasztandó ételek minőségét, ésszerű sorrendbe rakva, valóságos menüvé rendezve azokat. Olyan menüvé, amelynek – az állatvilágban honos szokással ellentétben – nem az elejére, hanem a végére kerül a desszert. Már az eddigiekből is kitűnik, hogy Piroska farkasa több lényeges vonatkozásban olyasmit művelt, ami fajtatársaira bizony nem jellemző: túllépve természetes adottságain, az ember által oly büszkén lobogtatott kultúrához folyamodott segítségért. Zárójelbe téve, sőt túlhaladva a készen kapott genetikai programot, sok tekintetben emberinek mondható viselkedés-, tervezés- és étkezéskultúráról tett tanúbizonyságot. Mi több, s ezt vegyük már végre észre, a meséből az is egyértelműen kiviláglik, hogy a farkas fölényes magabiztossággal kezelte a hagyományos magas kultúra domináns közegét és hordozóját, a verbális nyelvet. Ahhoz ugyanis, hogy egyáltalán szót tudjon érteni Piroskával, a farkasnak előzetesen meg kellett tanulnia emberi nyelven beszélni. El tudjuk képzelni, micsoda erőfeszítésbe kerül egy butuska farkasnak valamely idegen nyelv elsajátítása? Szépséges barátnőm például, aki intellektuális képességeit tekintve magasan az állatvilág fölött áll – most fejezi be a második egyetemet –, immár tizedik éve tanul németül, de ha ezen a nyelven kellene rávennie mondjuk engem, hogy szedjek virágot a nagymamának, bizony zavarba jönne. Pedig egy emberi nyelven, nevezetesen magyarul, már régóta folyékonyan beszél, s bizonyos nyelvtani ismeretekkel is fel van vértezve. Nem így a farkas, aki szüleitől legfeljebb a félelmetes ordítás művészetét sajátíthatta el. Van róla sejtelmünk, hogy milyen pokolian nehéz lehet ilyen háttérből kiindulva grammatikailag helyesen, ráadásul akcentus nélkül beszélni idegen nyelven? Van fogalmunk róla, micsoda szocializációs nehézségekkel járt a farkas részéről egy ilyen vállalkozás? Elképzelni is kínos: amíg pajtásai birkóztak, pofozkodtak és fogaikat élesítették, így készülve a majdani közös vadászatokra, a mi farkasunk ott gubbasztott egy fa tövében és szavakat magolt, meg bonyolult grammatikai szabályokkal ismerkedett. Vajon miként vélekedtek róla a többiek? Minden bizonnyal hasonlóan, mint ahogy a gyerekek viszonyulnak a szemüveges, koravén, nagyokos társaikhoz: az átlag kicsit süsünek tartotta, megvetette, sőt talán ki is közösítette. A farkas azonban mindezeket a viszontagságokat emelt fővel vállalta. Vajon miért? Talán azért, mert – miként a modern értelmiségieknek – neki is volt valamilyen vezérlő eszméje, amiért az ember is képes sok mindent feláldozni. 7. Vajon mi lehetett Piroska farkasának eszméje? Eric Berne, ez az éles szemű megfigyelő, aki pszichológus létére is feltűnően normális tudott maradni, egy kívülállóval, a földi és szakmai konvencióktól mentes Marslakóval mondatja ki saját zseniális intuícióját, miszerint a farkas fiatalkorában valószínűleg Nietzschét vagy hasonlót olvasgatott, és valami ilyesféle mottó szerint élhetett: „Élj veszélyesen és halj meg dicsőségesen!” Mint tudjuk, a farkasnak nem sikerült dicsőségesen meghalnia, de hogy habitusát a nietzschei attitűd mélységesen meghatározta, az már a fentebb elmondottakból is kiviláglik. Akárcsak Nietzsche, ő is mélységes megvetéssel viszonyult a csordaszellemhez, s ennek összes veszélyét bátran vállalva, a radikális individualizmus mellett döntött. Társaival ellentétben egyes-egyedül indult el nagyvadra vadászni, amihez az kellett, hogy mintegy kibújjon a saját bőréből, túlfeszítse, sőt feltépje önnön természetes korlátait – azaz ne egy legyen a soksok fajtatársa közül, hanem olyasvalaki, akit Nietzsche nyomán leghelyesebb lenne Farkasfeletti Farkasnak minősíteni. Mint láttuk, célja elérése érdekében a farkas projektet dolgozott ki, de nem valamiféle zárt, merev, racionális típusút, hanem afféle Nietzschének tetszőt: olyant, amelyben a kreatívan kezelt kultúra mellett a véletlennek, a játékosságnak, az improvizációnak, a művészi illúziókeltésnek is rendkívül fontos szerep jut.


ESSZÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

31

Gondolok itt mindenekelőtt arra a jelenetre, amikor a farkas a nagyanya ruhájába öltözött és a gyanakvó Piroska kérdéseire válaszolgatott. Ésszerűen nézve a dolgot, azt kell mondanunk, hogy ennek a furcsa kis színjátéknak semmi gyakorlati funkciója nincs. Ha a farkas cselekedeteit kizárólag cél-racionális motívumok, valamiféle észfilozófiai elvek vezérelték volna, a kislányt e nélkül is könnyedén felfalhatta volna. Mivel maga Piroska adta meg neki a nagyi címét, a kislánynak semmi oka nem lett volna meglepődni azon, hogy újdonsült ismerősét ott találja, ahova bizonyos értelemben maga kalauzolta el. De még ha a Farkas túlzottan óvatos lett volna is, ami egyébként nem jellemző rá, elrejtőzhetett volna mondjuk az ajtó mögé vagy a ruhásszekrénybe. De a farkas nem a szokványos krimikben alkalmazott logikus, ám igencsak elkoptatott megoldások valamelyikét választotta, hanem a Nietzsche által olyannyira tisztelt művész útjára lépett, aki az improvizatív játék, az illúzió és a szép látszat érdekében kész habozás nélkül lemondani nemcsak az ésszerűségről, de a morálról és az igazságról is. A farkas olyanfajta színjátékot celebrált, aminek nincs semmiféle gyakorlati funkciója, hanem csakis az „organikus öncélúság” (Kant) jellemzi, ugyanakkor a művészet és az élet, a színpad és a valóság közötti határok olyan illékonyak maradnak benne, amennyire csak lehet. Ha például műfaját kellene meghatároznunk, nyilvánvalóan nem a hagyományos színház területén kellene keresgélnünk, hanem részint a rítus és a misztérium világában, tehát a régmúltban, részint pedig a huszadik század hatvanas-hetvenes éveinek olyan radikális törekvései között, mint amilyen a body art, az event és a performance. A farkas ugyanis szemlátomást oly módon nyúlt a „múlt igéjéhez” (Nietzsche), ahogy azt a nagy német filozófus tanácsolta: a jövő perspektívájából. Hogy csak egyetlen mozzanatot emeljek ki: a farkas egész habitusában, de különösen átöltözésében és az azzal jelzett szimbolikus nem-cserében, nem lehet nem észrevenni annak a mind elterjedtebb későújkori attitűdnek a csíráit, amit az orvostudomány és a géntechnológia bravúrjai erősítettek fel, s aminek lényege, hogy szellemi és fizikai tulajdonságainkat – beleértve nemi hovatartozásunkat is – már-már illetlenség adottnak tekinteni. De ha a modern művészet területén maradunk, ahol az efféle igények már korábban igen tömeges méretekben mutatkoztak, azt kell mondanunk, hogy a farkas produkciójának legkonkrétabb visszhangja bizonyára a huszadik század egyik legnagyobb művészénél, Marcel Duchamp-nál érhető tetten. Mint ismeretes, a francia dadaista is szívesen eljátszadozott a szimbolikus nem-csere gondolatával, ami pedig a gondolat materializációját illeti, tulajdonképpen ugyanazt az eljárást választotta, mint Piroska farkasa: oly módon próbált meg azonosulni képzeletbeli ellentétes nemű alteregójával, Rrose Sélavy-val, hogy egyszerűen női ruhába öltözött. Mint ismeretes, Duchamp tettét egyes művészettörténészek az androgün alkat megidézéseként értelmezik, hozzátéve, hogy az archaikus mítoszokban általában ez felel meg legjobban a teljességre való törekvésnek. Az androgün ugyanis egy alapellentét, a férfi és a nő ellentétét áthidaló határtalanság megtestesítője, vagyis a teremtés előfeltétele: ezért kellett a legtöbb vallás istenének androgünnek lennie. Nos, ha e logika nyomán Marcel Duchamp bizonyos értelmezésekben máris az istenek közvetlen közelébe kerülhetett, semmi akadályát nem látom annak, hogy legfontosabb előfutára is hasonló sorsra jusson. Annál inkább, mert - mint láttuk – Piroska farkasa aztán igazán nem vádolható a természeti korlátok tiszteletben tartásával. Sebők Zoltán


RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

32

▌Szecsődy Kristóf

FILOZÓFIAI FEJTÖRŐK Julian Baggini A tányérra kívánkozó malac… és 99 további gondolatkísérlet című kötetéről

Manapság – Magyarországon is – egyre több olyan filozófiai témájú könyv jelenik meg, amely a laikusokat szólítja meg. Ezeknek a változatos színvonalú munkáknak az a fő célkitűzése, hogy érdekesen és közérthetően fogalmazzák meg a tárgyalásra kiszemelt, sokszor roppant bonyolult szakmai motívumokat. A tudásanyag megválogatását és szerkesztését elsősorban az átlagos olvasó érdeklődése határozza meg, aki feltehetően csupán a gondolkodás bizonyos törvényszerűségeit szeretné elsajátítani, nem pedig a „bölcsesség szereteté”-nek szentelni hátralévő életét. A filozófiatanítás „helyes” módszerének kérdése ráadásul maga is makacs filozófiai probléma, melynek egészen különböző alternatív megoldásai képzelhetők el. Julian Baggini új, igényes kivitelezésű kötetében – az analitikus filozófiai tradíciókhoz híven – néhány jelentősebb filozófiai érv ismertetését részesíti előnyben, melyeket eredeti kontextusukból kiragadva, tíz-tizenöt mondatos gondolatkísérletekben ad elő. A kísérlet a természettudomány gyakorlati céljait vagy egy elmélet igazolását szolgálja: a vegyész vagy a fizikus például előállítja a megfelelő körülményeket, és akkor bekövetkezik valami látszólag azoktól független esemény, amely alátámasztja vagy éppen cáfolja a tudós számításait. A legtöbb filozófiai diszciplínában megtalálható gondolatkísérletek abban különböznek a fenti értelemben vett kísérletektől, hogy nem elméleteink empirikus valószínűségére, hanem logikai vagy etikai normáink működésére kérdeznek rá, s ezért az elmén kívül nincs szükség egyéb apparátusra a kipróbálásukhoz. A vállalkozás előnye, hogy a stilizált eszmefuttatásokat motiváló filozófiai dilemmák kiemelésére helyezi a hangsúlyt, s nem mélyed el a filozófiatörténet kulcsfiguráinak megoldási javaslataiban. Ezzel szinte kikényszeríti az olvasó szellemi aktivitását, együttgondolkodását és állásfoglalását olyan problémákkal kapcsolatban, mint például eleai Zénón híres apóriája Akhilleusz és a teknősbéka futóversenyéről (60. o.), illetve a platóni Szókratész barlanghasonlata (69. o.). Az érvek világos és gyors szemléltetésére szolgáló feladványok tehát egyáltalán nem újak a filozófiai diskurzus történetében (a „Gedankenexperiment” terminust Hans Christian Ørsted dán filozófus alkalmazta először 1812-ben). Tamar Szabó Gendler, a Yale Egyetem professzora szerint (Thought Experiment: On the Powers and Limits of Imaginary Cases, Garland, 2000, 25-27. o.) tartalmuk alapján konceptuális és értékelő gondolatkísérleteket különböztethetünk meg. Baggini könyvében mindkét fajtájuk megtalálható.


RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

33

A konceptuális gondolatkísérletekben többnyire arra keresünk választ – ilyen például a két korábban említetten kívül a Descartes filozófiájából építkező „A gonosz démon” (15. o.), a „Gondolkodom, tehát…?” (198. o.), a Hume híres eszmefuttatását összegző „A megfoghatatlan én” (174. o.) vagy a Thomas Nagel egyik tanulmányát újrahangszerelő „Denevérnek lenni” (231. o.) –, hogy egyértelműnek tekintve a kísérlet akár abszurd körülményeit, kizárólag logikai beidegződéseinkre támaszkodva milyen következményekre számíthatunk. Ezeket a klasszikus, metafizikai és ismeretelméleti problémákat feldolgozó gondolatkísérleteket ebben a formában egy átlagos középiskolás is könnyűszerrel megérti és továbbgondolhatja. A populáris stílusú tárgyalás nagyrészt kiküszöböli azt a bonyolult, a nem szakmabelieknek olykor szinte követhetetlen előadásmódot, amely sokakat elriaszt a filozófiától. A történetek megbeszélése pedig értelmes vitára ad alkalmat. Az esetleírásokat a tanulságok egy-két oldalas összefoglalása követi, mely előfordul, hogy – a teljesség igénye nélkül – megjelöli a további tájékozódáshoz elengedhetetlen forrásokat az érdeklődő olvasó számára. Csakhogy ezek a részek annyira szűkszavúak, hogy már-már alkalmatlanok a témák adekvát kifejtésére. Baggini megfogalmaz néhány az elfoglalható álláspontok mellett, illetve ellen felhozható érvet, de legtöbbször még dióhéjban sem rekonstruálja azokat a vitákat, amelyekben a megidézett argumentumok eredetileg felmerültek. Néhány kivételtől eltekintve szinte kényszeresen mellőzi a szakmai terminológiát, de helyette jószerivel csupán redundáns szövegértési feladatot végez el a korábban bemutatott gondolatkísérleten. A tartalom leegyszerűsítése, valamint a nyelv eltúlzott banalitása nemegyszer komolytalan benyomást kelt, ami azért is zavaró, mert nem készíti elő az ajánlott irodalom befogadását. Talán célszerűbb lett volna hosszabb, értelmező kommentárokat írni, és esetleg egy különálló kötetben megjelentetni. Az értékelő gondolatkísérletek – például a címadó „A tányérra kívánkozó malac” (27. o.), a „Kínozni vagy nem kínozni?” (63. o.) vagy a „L’art pour l’art” (270. o.) – esetében a konceptuális gondolatkísérletek előbbi képletét azzal egészíthetjük ki, hogy a konzekvenciák morális vagy esztétikai értékelése jelenti a tulajdonképpeni lényeget. A főszereplő „megrögzött vegetáriánus” vagy „világéletében ellenezte emberek megkínzását”, az elgondolt körülmények között azonban definíciói, elvei felülvizsgálatára kényszerül. Mit tennének a helyében az olvasók? Ezek az etűdök jó ürügyet kínálnak arra, hogy eltöprengjünk saját értékpreferenciáinkon, és a mellettük bevethető érveken. A szerző sajnos néha mégis előzékenyen elvégzi az értékelés mozzanatát a befogadó helyett, s ilyenkor a gondolatkísérlet személyes prédikációnak adja át a helyét. Baggini gyűjteményében – leszámítva a négy másik, az aktuális témához kapcsolódó gondolatkísérlet megjelölését a magyarázatok végén – a gondolatkísérletek csoportosítás nélkül szerepelnek. Ez a legjelentősebb hátránya más színvonalas, alternatív metodológiai elveket követő propedeutikai munkákkal összevetve (mint például Nigel Warburton Bevezetés a filozófiába, Kossuth Kiadó, 2005, illetve Stephen Law Filozófiai fogások, Alexandra, 2005). Bizonyos érvek szemléltetésére persze Warburton és Law is használ gondolatkísérleteket. Ám mondandójukat a filozófia különböző részterületeinek megfeleltethető fejezetekbe szerkesztve fejtik ki. Ezzel a gesztussal jóval reálisabb és átláthatóbb képet festenek a filozófiáról, mint Baggini. Az említett kifogások dacára A tányérra kívánkozó malac jó pedagógiai érzékről nyújt tanúbizonyságot, hiszen szellemi szempontból sokkal izgalmasabb, mint az általános bevezető jellegű, filozófusok rövid életrajzát és néhány szemelvényét tartalmazó kötetek. Kár, hogy az ebben a műfajban külföldön hozzáférhető választékból még mindig csak igen kevés olvasható magyarul. Szecsődy Kristóf


RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

34

▌Szinay Balázs

NEKTÁR ÉS MENNYDÖRGÉS: Márai Sándor „Ég és föld” című kötetéről

Két gondolatban: epigrammagyűjtemény, számvetés és megokolás. Tovább fűzve: azt mondhatnánk, hogy egyegy Márai kötetet több esetben viszonylag könnyű definiálni, mivel a szerző e könyvek bevezető gondolataiban mindig rövid, de egészen pontos, precíz meghatározást ad a műről. Igaz ez az Ég és föld című karcolatgyűjteményre is, melynek elején Márai ezeket írja: „Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.” Ez a kötet olvasatában, pontos, hiánytalannak tekinthető körülírás. Mondhatnánk erre, hogy no comment, értettük, ám azonban mégiscsak érdemes hosszabb ideig is elmorfondírozni e kötet és a fenti gondolatok felett, mivel csak így tudjuk valamennyire érzékelni e kiadvány teljességét, ízeit, színeit, hangjait, sokrétűségét. Márai e gyűjteményt negyven éves kora körül állította össze. Ekkorra már népszerű, sikeres író volt, élt és dolgozott külföldön, megjárta a Keletet, házasságot kötött, találkozott Thomas Mannal, több neves társaság és fórum megbecsült tagja lett, életének közel felét leélte. Éppen ezért számot vet. E kötetben összegzi korábbi tapasztalatait, középen kicsit megáll, megpihen, elidőzik, majd pedig kitekint a jövőre (persze nem ebben a sorrendben, hanem össze-vissza). Általában 10-15 mondatban összegez egy-egy tapasztalatot, életkérdést, kitekintést. Összességében furcsák ezek a visszaemlékezések és kitekintések. Az ember sehogy sem érti, hogy az, aki az élet valóságát egy helyen, egy kérdés tekintetében maradéktalanul és végérvényesen megfejti, hogyan lehet annyira elveszett és tanácstalan máshol. Tényleg igaz, hogy Márai e kötetben ég és föld között mozog, mert hol szárnyal, a végső titkokat megfejti, máshol pedig csak beletörődött, borús hangon nyugtatja azt, akit esetleg még tud, ha önmagát már nem is. Néha kíméletlen módon nekifeszül, és olyan életigazságokat mond ki pár


RECENZIÓ

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

35

gondolatban, melyek mélységük és távlataik, valamint váratlanságuk erejével arcon vágják az olvasót. Ilyenkor egyértelműen és nyilvánvalóan tisztázza, hogy ezek elől elmenekülni nem lehet. Máskor, mintha maga is visszahőkölne, mintha maga is megrettenne felismeréseitől, mintha nem tudna választani ég és föld között. Egyfajta krízist él át, amikor megérinti az eget. Repülni vágyik, de mégis inkább az életben, a földön ragad. Felismerései helyenként mintha megelőznék azt, amit még vállalni, megélni volna képes. Egész kötetét e gondolat hatja át: „…Lehet, hogy a magány összetöri az embert, mint Hölderlint, mint Pascalt, mint Nietzschét; de ez a bukás és törés még mindig méltóbb a szellemi emberhez, mint a vegyülés a világgal, ami emberi, édes-gonosz vonzásával fertőz és gödörbe taszít…” Transzcendentális magányra vágyik, ám a földi magánytól visszaretten. A kettő közötti különbséget, az átjárót keresi. Utazásáról mindvégig beszámol, sőt társául fogad minket erre a pokoljárásra. Mert valahol ez az elme pokoljárása. Még akkor is, ha Márai gyönyörű képekkel, sokszor humoros, szórakoztató, helyenként egészen könnyed, játékos gondolatokkal vezet minket. Csak a kötetet kívülről és felülről szemlélve sejlik fel az a dráma, ami az egész mögött meghúzódik. Ez a dráma tőlünk egyáltalán nem idegen, mindenki ismeri, aki élt. Márainál ez annyival több, hogy e drámából meglátta a kiutat és ezzel kapcsolatos élményeit meg is osztja velünk. Megosztja, mert meg akarja osztani. És ez egy igen fontos gondolat, mert mint tudjuk, a sorozatos felkérések ellenére, viszonylag sok kötete megjelentetéséhez nem járult hozzá. E kötet Márai „…tudatosan befelé forduló, sztoikus időszakának termése…” – ahogy egy helyen írják róla, de sokkal inkább igaz, hogy mestermű, ugyanis az embernek (valamiben) mindenképp mesternek kell lennie ahhoz, hogy személyes pokoljárásáról elhitesse, hogy az mindenkié. Márai mestere volt annak, hogy úgy írjon kizárólag csak magáról, hogy az mások számára a legmesszemenőbbig érdekes legyen. Írásainak érdekessége pedig abban rejlhet, hogy gondolatait az olvasó sajátjának érezheti, sőt olyan benyomása lehet, mintha önön lelkiismerete szólna hozzá a szerzőn keresztül. Tudta ő jól, hogy nem csak egy nevében szól, és az olvasó is tudta és tudja jól, hogy Márai műve nem csak a szerzőé valamint egyetlen, éppen az aktuális olvasóé, hanem mindenkié. Könyv, gyűjtemény, tanítások, igazság, báj, intrika, humor, szépség, magasztosság stb. – megjelölések, valójában semmit sem mondnak, legalábbis olyat nem, ami lényeges. Egy a fontos: általában véve igaz, hogy Márai egy-egy kötetét bárhol fellapozva és elolvasva belőle akárhol öt sort, megtudhatjuk milyen élni, megélni, látni, megismerni, felismerni, repüli, tudni. Ez is egy ilyen kötet, melyből egyben teljes, kimerítő képet kaphatunk Márai saját munkásságáról vallott felfogásáról, és világnézetének főbb elemeiről. Szinay Balázs


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

36

▌Varga Nóra

A FATTYÚ HALÁLA

Öreg volt már és beteges. Nem szeretett tükörbe nézni. Az összes tükröt leszedte a falról, még a fürdőszobában sem hagyta meg. Minek is? Amit látott, az nem vidította fel egy cseppet sem. Ritkás, gubancos fehér haj, ráncok a homlokon és a száj környékén. De nem ám hajszálvékonyak, hanem erős mélyedések. Mintha vésővel faragta volna azokat oda az Úristen. A vizes táskák alól alig látszott ki a szeme. Két keskeny vonal csak. A bőre foltos és száraz. Még az ablaküveget is kerülte, nehogy véletlenül megpillantsa szánalmasan vén külsejét. És a teste… Szétfolyó, löttyedt, dohos, savanyúszagú vénasszonytest. Hiába fürdik, mosakodik rendszeresen ezt a szagot nem tudja lemosni magáról. A sétálás is egyre jobban a nehezére esett. Bal térdét valamilyen gerincbetegségből kifolyólag szinte nem is tudta terhelni. Ha délutánonként lement a közeli boltba egy kis felvágottat, szalonnát, kenyeret, tejet, no meg valami olcsó tésztafélét, hozzá hol túrót, hol krumpli, vagy kevés mákot, diót venni, botjára támaszkodva csoszogott végig a rövid úton. A teleket szerette leginkább, mert akkor vastag kötött, fekete sapkáját úgy az arcába húzta, hogy alig látott ki alóla. Nem akart semmit se látni, azt sem akarta, hogy őt nézzék. Becsukott szemmel is eltalált a közeli üzletbe. No meg amikor olyan hideg van, hogy a leheletből jégfelhő lesz, senki nem bámulja a másikat, hanem minél gyorsabban igyekszik meleg helyre jutni. Igaz, a csúszós, jeges úton vigyáznia kellett minden lépéssel. Óvatosan, megfontoltan rakta a lábát, szinte centiméterről centiméterre haladva. Ha elfáradt, hát rádűlt a botjára, és szusszant egyet. Néha ugyan előfordult, hogy elesett, de kisebb zúzódásokon kívül sosem tört csontja. Szánalmasnak és megalázónak érezte, amikor néhány jobb érzésű fiatalember próbálta őt felsegíteni a földről. Nehézkesen mozgott kövérsége miatt, így többször visszahuppant a járdára mire a nagy húzás-vonás után a saját lábán is meg tudott állni. Szégyellte tehetetlenségét, mint ahogy csúnya és öreg külsejét is. Sosem mert a kedvesen segítő emberek szemébe nézni, félt attól, hogy rácsodálkoznak elcsúfult arcára. Ezért aztán lehajtott fejjel mormogott valami köszönet félét és sajgó üleppel, lüktető derékkal indult tovább. Hatvan évvel ezelőtt bezzeg nem ilyen volt…! Akkor még kapkodtak utána a jóképű férfiak, köztük megboldogult ura is. Volt olyan udvarlója, aki amikor megtudta, hogy Kálmánhoz megy feleségül, hát az apja szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. Szerencsére túlélte, de a beszéde haláláig dadogós maradt. Igaz ugyan, hogy sosem tartozott a magas lányok közé, inkább alacsonyka volt, de formás. Hihetetlenül karcsú dereka, kerek feneke, kecses lábszára és szép, kicsi, kerek melle vonzotta a férfiszemeket. A haja dús volt és aranybarna. A színe leginkább az ősszel rozsdálló falevelek színéhez hasonlított. A szeme, mint két huncutul csillogó borostyánkő megbabonázta a körülötte forgolódó fiatalembereket. Ő pedig élvezte azt, hogy az érdeklődés középpontjában lehet. Élvezte a barátnők irigy tekintetét, amikor egy-egy táncos mulatság alkalmával szinte úgy szédült bele egyik fiú karjából a másikba. Mert elbódította a zene, a tánc és a férfiak bókjai. A fiúk pedig kézről kézre adták, mind vele akart táncolni. Ő pedig naivul azt hitte, hogy az idő sosem megy tovább, mindig húszéves marad. Összerázkódott az undortól, ha egy-egy csúnyább öregasszonyt látott. Utána órákig nézegette magát a tükörben, sehogy sem tudta elképzelni szép arcát elcsúfultan. Akkor még úgy


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

37

gondolta, az ifjúság ragyogása örök, vele sosem fog megtörténni az, ami mindenki mással. Arcát sosem barázdálja ránc, fogai mindig gyöngyként ragyognak majd, és termete is kiállja az idő próbáját. Gúnyosan mosolyodott el egykori naiv önmagán, de a szemét hirtelen elfutotta a könny. Épp hazafelé igyekezett napi bevásárlásából, amikor megrohanták a régi emlékek. Nem szeretett nosztalgiázni, ezért erővel fojtotta magába az eltemetett történeteket. Igaz, néha napján ki-kitörtek, mint a vulkán. Szinte fizikai fájdalmat okoztak, mintha kést forgatnának a szívében. Úgy érezte összeroskad, nem bír tovább menni. Egy fiatal, barna nő sietett el mellette farmerben és fekete kiskabátban. Divatos, nagy táskája is fekete volt, melyet a vállára akasztva vitt. Az is mintha lesajnálóan nézett volna rá. – Megállj – gondolta magában kicsit kajánul – , leszel még te is ilyen fogatlan, csoszogó vénség… Akkor téged is el fog lökni magától az urad, hogy szebbet, kívánatosabbat keressen magának… Mint ahogy Kálmán tette, Isten nyugosztalja a vén kujont. Gondolatba keresztet vetett, majd továbbszőtte az emlékfonalat. Igaz, akkor még ő is fiatal volt és szép, lám Kálminak mégis más nő csókja kellett… Igen, igen, már akkor érezte, hogy valami nincs rendjén, amikor az első leánykájuk Erzsike megszületett. Valahogy furcsa lett a Kálmi ölelése, és mindig kerülte a tekintetét. Mintha el akarna bújni előle. Akkor még nem tudta, hogy ez miért van. Azzal magyarázta, hogy Kálmánnak is szokni kell az apaság gondolatát. Hogy most már nemcsak ketten vannak, hanem az Úristen akaratából hármasban, gyarapodva egy kicsi leánygyermekkel. Erzsike után egy évre megszületett Évike is. Bizalmas hunyorításokból és a részvétteljes pillantásokból, egy-egy elkapott szófoszlányból lassanként összerakott mindent. Amíg a kórházban volt a picivel, Kálmán nem átallotta azt a némbert az ő ágyába fektetni. Mint előzőleg Erzsike születéskor is tette. Fájt, nagyon fájt neki a férje hűtlensége. Főleg azt nem tudta megbocsátani, hogy az ő egyik kolléganőjével szűrte össze levet. Persze a külvilág felé nem mutatott ki semmit. Úgy tett, mint aki nem érti a célozgatásokat és a félmondatokat. Nyugodtnak látszott. Élte tovább a kisgyermekes édesanyák mindennapos életét. Etetés, séta, fürdetés. Főzés, mosogatás, takarítás és bevásárlás. Rutinszerűen ismétlődtek nap, mint nap. És ő lélektelenül végezte a tennivalókat. A kislányokat szerette nagyon, hiszen mit tehet két ilyen ártatlan csöppség az apjuk természetéről… Aztán letelt a Gyes és visszament a patikába dolgozni. Gyógyszertári asszisztens volt a szakmája, ő pedig imádta a munkáját. Szerette a patika kámforos szagát, szeretett orvosi receptre mindenféle kenőcsöt, és gyógyporokat keverni. Szívesen elbabrált a tégelyek, papírtasakok között, méricskélte a hozzávalókat. Izgalmas volt, hogy olyasminek van a birtokában, amit a legtöbb ember nem tud, vagy fél tőle. A gyógyszerek tökéletes ismerete hatalomérzéssel töltötte el. Szinte jobban szeretett a kis patikában lenni, mint otthon, ezért sok túlórát vállalt. Pénzben is jól jött, no meg nem kellett Kálmán szánalmas hazugságait hallgatnia, hogy miért csak estére ér haza. A lányok növekedtek, okosodtak, sosem volt velük gond. Akkor ütött be a krach, amikor Erzsike és Évike is középiskolás volt már. Kálmán hirtelen ágynak esett. Régóta voltak fájdalmai, főleg a szívét, a kéz- és lábízületeit fájdította, de a vizsgálatok nem mutattak ki nála semmiféle kóros elváltozást. A körzeti orvos hipochondernek nevezte és már be sem hívta, ha kint ült a rendelő várótermében. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból a férfi ereje hétről hétre fogyott, mígnem egyik reggel nem bírt felkelni az ágyból. Kék volt a szája és a körmei is, mint az érett szilva, olyan színűek. Mentőt hívott hozzá, akik szívelégtelenségre gyanakodtak. Ott helyben csináltak egy EKG-t, amely kimutatta, hogy csakugyan a szívével van a baj, ami ki-kihagy néha. Bevitték a kórházba, ahol ő és a lányok mindennap meglátogatták. Mindig vittek be neki egy kis húslevest, vagy rántott csirkecombot krumplipürével. Amikor neki nem volt rá ideje, akkor a lányok mentek megpakolva, had egyen az apjuk a kórházi koszton kívül egy kis hazait is. Ettől biztosan jobban erőre kap majd. Egyik nap, amikor férjét ment látogatni, nem találta a szokott helyén. Az ágy szépen be volt vetve frissen mosott, fertőtlenítő szagú ágyneművel, mintha már nem is várná vissza lakóját. A nővérpultnál érdeklődve az egyik orvostól megtudta, hogy Kálmán a hajnali órákban meghalt. Minden előre látható ok nélkül leállt a szíve. Próbálták újraéleszteni, de hiába… Ahogy gondolkozott, közben óvatosan rakta a lábait, egy középkorú férfi jött vele szembe. Nem érdekelte különösebben, meg aztán a szeme sem volt már egészen jó, de a férfi valahogy ismerősnek tetszett. – Kálmán…! – akarta kiáltani, de nem forgott a nyelve. Elszédülve esett le a járdára. A férfi, akit Kálmánnak nézett, megsajnálta a földön ájultan fekvő ismeretlen nénit, meg is ijedt hogy valami komoly baja lehet, és a mobilján kihívta a mentőket. Amikor felgyógyult, sokszor meglátogatta őt otthonában ez az ember, aki talán ötvenéves lehetett. Még a


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

38

szemüvegét is direkt feltette, hogy megnézze, tényleg hasonlít-e Kálmánra, vagy csak az ő gyenge szeme tréfálkozik vele. De nem, a férfi Kálmán kiköpött mása volt. Szorosabb érzelmi kötődés alakult ki kettejük között, többször érezte úgy, mintha fiúgyermeket kapott volna ajándékba a jó Istentől a lányok mellé. Egyik nap arról beszélgettek, mivel is foglalkozott ő fiatal korában. Kálmán – mert érdekes módon Kálmánnak hívták őt is – meglepődött , amikor elmesélte neki, hogy melyik gyógyszertárban dolgozott hajdanán. – De hiszen akkor a néni biztosan ismerte az édesanyámat! – Mondta izgatottan. – Ő is abban a patikában volt sokáig! – Ugyan ki lehet az? – gondolkozott magában. – Talán valamelyik takarítónő? Vagy gyógyszertári gyakornok…? Amikor meghallotta a gyűlölt nő nevét, uralkodott magán. Nem ájult el, nem kapott hisztériás rohamot. Pedig a legszívesebben ezt tette volna… Annak a némbernek nem volt elég, hogy a férjét elvette tőle, még fiút is szült neki… Hát ezért tűnt el a nő olyan hirtelen a környékről. Ezért váltott munkahelyet. Most már mindent értett. Hidegen nézett az előbb még kedvelt férfiarcba. Tudta, hogy mit kell tennie. Botjára támaszkodva, a férfi segítségét szinte durván visszautasítva kiment a konyhába. Kálmán zavarba jött. Nem értette, hogy az előbb még kedves néni vajon miért változott meg ilyen hirtelen? Talán valamivel megbánthatta. – Hiába, ezek az idősek olyan érzékenyek… – Mosolyodott el magában. Szinte az édesanyjának érezte már az ismeretlen nénit, úgy megszerette a hosszú hónapok alatt. Sajátja néhány éve egy kis sír alatt nyugszik. Vele már nem tud úgy elbeszélgetni, mint ezzel a nénivel. Isten kezét érezte abban, hogy ők ketten összetalálkoztak. Hitte, hogy meghallgatta odafönt a könyörgését, és adott a másik helyett egy drága anyát, akit szeretni, gyámolítani lehet. Akinek el lehet mondani a gondokat, akit vezetni kell, mintha kisgyermek lenne, és aki néha napján úgy simítja meg az arcát, ahogy azt csak az igazi édesanyák tudják. Bejött a néni és egy szép kis porcelán csészébe teát hozott. – Biztosan szomjas vagy fiam – sikerült az arcára mosolyfélét erőltetnie. – Igyál egy csésze finom teát! Kálmán jókedvűen kortyolt bele az italba. Tehát mégsem haragszik már a néni! Még egy darabig maradt, de aztán elköszönt, mert kissé szédült. Az éjszaka vért hányt, ezért ijedten hívta ki az ügyeletet. Mire a mentő a kórházba ért vele, márt nem volt pulzusa. A néni minden nap egy csésze teát tett az asztalra, mintha vendéget várna. De Kálmán fattyú fia soha többet nem jött hozzá látogatóba. Varga Nóra


COMITATUS FOLYÓIRAT

NOVELLA

III. évf. 1. szám

39

▌Ferencz Anna

A BÉKA 1 Gyakran összefutottam ’a Békával’, ha távolsági busszal mentem valahova, vagy ha kétarcú istenemnek, a ciginek és az olcsó vörösbornak hódoltam az aluljáró mindenes trafikja előtt. A lakótársak, akikkel az aluljáró telefonfülkéin osztozott, számomra ismeretlen okokból kirekesztették őt a hajléktalanok szigorú társadalmából. Én azonban úgy szerettem a Békát, ahogy volt, mert úgy szoktam meg. Hozzátartozott a mindennapjaimhoz, akár a hamisított diákigazolvány, vagy a reggeli két vizes zsömle zöldfűszeres kenőmájassal. Az első szál cigim rendre neki adtam, borom is megosztottam volna vele, ha bornyitó nélkül is tudnék borosüveget nyitni, de még a nyitóval is nehezen boldogulok. Bornyitó nemlévén maradt a cigi és a füstmámoros, jóleső beszélgetések a vidám szocialista- pirosra mázolt telefonfülke árnyékában. Azóta bezárt a trafik, elbontották a telefonfülkét és tilos cigarettázni az aluljáróban. Sic transit gloria mundi. 2 – December 24-én születtem, megváltó is lehettem volna. – Honnan tudod, hogy nem vagy megváltó? – Nem vagyok én megváltó, hanem tudod, hogy ki vagyok? Én vagyok a Béka. Ne kérdezd miért, de én a Béka vagyok. Te pedig egy csinos és kedves lány vagy, aki mindig nagyon szomorú. Van tüzed? Anélkül nehéz lenne… sortüzem, hehehe, három éve élek itt, a telefonfülkében, kényelmes és nyugalmas az életem. Van, hogy megvernek, de tényleg nem túl gyakran. Sokat számít, hogy itt a Rendőrpalota. Mifelénk a rendőrök és a művészetek palotában laknak, hehehe, a békák meg itt lent, az aluljáróban. Jó, nem azért, hogy sajnáltassam magam, nézd Anna (ugye Anna?), ez egy ilyen város. Már megint sírsz, ne bőgj már folyton, egyfolytában csak sírsz, amióta megismertelek. Nézd csak, mi van a zsebemben! Tudod mi ez, na, kitalálod?” Mélyen a fekete nadrágja első zsebébe markolt, ez elkerülhetetlen asszociációkhoz vezetett. Egyszeriben kedvem lett volna rákérdezni, hogy hogyan és mikor és hol és hányszor és kivel, ha egyáltalán valakivel, és hogy emlékszik-e még az első szerelemre. Elkaptam a tekintetem a nadrágzsebéről. Még csak most vettem észre, hogy a Béka egészen fiatal, és mandulavágású fekete szemei vannakfélrenéztem, babráltam az öngyújtómmal.


COMITATUS FOLYÓIRAT

NOVELLA

III. évf. 1. szám

40

Hosszú, fesztelen zsebben turkálás után egy bóvli kis zsebrádiót húzott elő. Meglehetősen ízléstelen, ezüstösen csillogó fülhallgató is tartozott hozzá, nyilván fülhallgatóval, és kihangosítva is használható. – Látod ezt, Anna? Gazdagok vagyunk! ’Kék- az- ég és- zöld- a- fű s ily-egy-sze-rű-az-é-let, az-egy -sze-rű-en- nem- lehet, hogy- el-ve-szít-se-lek’ Kölcsönkaptam egy hétre a zsebrádióját azzal a feltétellel, hogy az 'üzleti út alatt' is rá fogok gondolni, ha zenét hallgatok. Az ’üzleti útról’ hamarabb és viharosabb körülmények között tértem haza, mint terveztem. Egy üveg bort és egy ízléstelen, futtatott ezüst bornyitót hoztam a Békának ajándékba. – Ha együtt innánk meg, az jobb lenne. 3 A közös borozásra egy elhagyatott, angyalföldi kis parkban került sor egy viharos, meleg nyári éjszakán. A Béka kihangosította a zsebrádióját, majd hanyag eleganciával, laza terpeszülésben foglalt helyet egy betonpadon. Hátát a pirosra mázolt padtámlának támasztotta, lába közé kapta a borosüveget, nyakon szúrta az ízléstelen, futtatott ezüst bornyitóval, hátradöntötte a fejét, összeszorította a fogát, majd egy hosszú, íves mozdulattal kirántotta az üvegből a dugót. Mind a ketten fellélegeztünk, és lágyan összemosolyogtunk, mint a kielégült szerelmesek. A Békának ez a kéjtől tikkadt pillantású, sebhelyes szájszélű mosolya egészen megigézett. Akárha a saját, kéjtől tikkadt pillantású, sebhelyes szájszélű arcomat láttam volna benne viszont. Egy pillanatra talán bele is szerettem, de az is lehet, hogy csak saját magamba, vagy a csöpörgős, villámsújtotta szabadságérzésbe szerettem bele. Itt a bor, meg kéne inni. Magamnak is nehezen vallottam be, hogy nem a vörösbort irigyeltem az ölétől, hanem éppenséggel a borosüvegtől irigyeltem az ölét. Féltékeny mozdulattal húztam ki lába közül az üveget, és leraktam a földre. Az ölébe ültem, és földöntúli élvezettel töltöttem magamba mindent, ami Ő volt. Közben véletlenül felrúgtam az üveget, mindenünket elöntötte a vérvörös folyadék, de a Béka ezt nem vette zokon… – Nem félsz, hogy beteg leszel, vagy terhes? – Nem szoktam félni, sőt tulajdonképpen még soha életemben, semmitől és senkitől se féltem, talán épp ez tart meg épségben és egészségben, hogy igazában véve én soha, semmitől se félek. 4 Másnap a Békát csúnyán összeverték. Szomorúan és csapzottan gubbasztott a telefonfülkében, mint egy kis beteg madárfióka. Testét kék-zöld ütésnyomok borították, a szája sarkában seb tátongott, melyre alvadt vér száradt. – Azonnal orvoshoz kell menned! – Ugyan, ne játszd már a hülyét! Senkit se érdekelnék! Különben meg nem is olyan súlyos a helyzet, és tb-t se fizetek. – Na és ha fizetnéd a tb-t, akkor már vészhelyzetnek számítana? – Ez nem vészhelyzet, ez egy mindennapos eset. – Na és a palota? A Rendőrpalota? Nem kéne feljelentést tenned? – Bízd rám Anna, jó? Légy szíves ne szólj bele! Mondtam már, hogy ez egy mindennapos eset. – De miért vernek téged? (’Mondja! Maga miért ver?’) – Mert örökké jókedvem van, irigylik tőlem a jókedvemet. Egyáltalán, mindent elirigyelnek. A bornyitóm, a zsebrádióm, a nőket, mindent. De azt hiszem, a legjobban téged irigyelnek. – Aha, szóval más nők is vannak az életében. Mi van, csak nem féltékeny lettél? Miért, neked talán nincsenek más férfiak az életedben? És különben is, te ostoba liba, mit gondoltál, talán szűzen kellett volna várnia rád? – Nekem csak te vagy. Ez a buta kis töltelékmondat oly érzékien hazug, oly izgatóan őszintétlen volt,


COMITATUS FOLYÓIRAT

NOVELLA

III. évf. 1. szám

41

hogy át kellett ölelnem, és hosszan meg kellett csókolnom ezért. A szája belül is csupa vér volt, tényleg jó nagy pofont kaphatott. 5 A vér ízének tanulmányozása után egy egészen más jelenségre lettem figyelmes. – Te Béka, azt a nagyon szőke, magas férfit, azt te ismered? Elhanyagolt öltözetű, hirtelenszőke alak fixírozott minket a trafik mellől, nyilván a Béka egyik lakótársa. Egykor szabályos arca az idült alkoholizmustól puhának és idomtalannak hatott, mint a pudingba mártott babapiskóta. Hideg, szürkéskék tekintetét egy pillanatra se vette le rólunk. Szeretem távol tartani magam ettől a kivénhedt Hans Hansen-típustól, mert az ilyen külső mögött már nem egyszer tapasztaltam meglepő kegyetlenséget. Az ilyennek rögtön csodafegyvert adna a kezébe az ember, a szájába meg rövid, pattogó vezényszavakat. Hirtelen-magam se értem, hogy miért- egy Andersen-kötet giccses fedőlapja jutott az eszembe: bájos, szőke kisfiú mutatóujjával a kezében nyugvó nagy mesekönyvre bök, nyilván felolvas belőle a mellette guggoló kétcopfos, szőke kislánynak. – Pedig kisfiúnak milyen szép lehetett… – Te ostoba liba, tele vagy gyerekes előítélettel, agymosott és alaptalan kényszerképzeteket gyártasz, és fasisztoid megjegyzéseket teszel egy vadidegen embertársadra! 6 Vadidegen embertársam ekkor a Békához lépett, és hatalmas lendülettel arcon vágta. A megalvadt seb újra vérzett, mindenünket elöntötte a meleg, vörösbor-szerű folyadék. – Ne bántsd a Békát, a jó kurva anyádat, te mocskos féreg, te náci, te szőke Mefisztó, te Hans Hansen! A hirtelenszőke férfi azonban nem értékelte kultúrtörténeti ismereteimet, hülye picsának nevezett, és megjegyezte, hogy lecuppanhatnék már a Béka farkáról, és hogy takarodjak haza, nekem legalább van hova, majd sarkon fordult, és eltűnt a metrókijárat forgatagában. – Ne félj, téged nem fog bántani, csak a férfiakat veri, azon belül is csak a hontalanokat, kiváltképp azokat a hontalan férfiakat veri, akik mindig jókedvűek . 7 Másnap reggel egy polccal magasabbról választottam vörösbort magunknak. A béka nagyon beteg, megérdemel ma egy kicsit jobbat. Két doboz cigit, és egy kis ennivalót is vettem neki. De a Béka nem volt ott, a megbeszélt helyen. Nekiindultam, hogy megkeressem, és éreztem, hogy ha most nem találom meg, akkor már sohase fogom. A trafikban nem volt, és aznap nem is látta arra senki. Utat törtem magamnak a vevők között, és a telefonfülkéhez rohantam. A tegnapi vértócsa feketére alvadt. Béka! Szakadt fel belőlem a hangos kétségbeesés, és hallottam, hogy két lány összenevet a hátam mögött. Emberek, nem látta valaki, nem tud valaki valamit a Békáról, tudják, olyan fekete nadrágja volt, mandulavágású szeme, meg volt egy zsebrádiója, egy öngyújtója, és mindig jókedve volt! Beletelt néhány napba, mire föladtam a keresését. Lakótársai tagadták, hogy valaha ismertek volna Béka nevű embert, a járókelők pedig bolondnak néztek. Sokáig minden reggel egy szál cigarettát helyeztem a telefonfülkébe, éppen oda, ahol először találkoztunk, vigye, aki akarja. Egyszer kifigyeltem, hogy ki veszi el a cigit, amit a Béka emlékére helyeztem a telefonfülkébe. Hirtelenszőke, magas férfi volt, afféle túlkoros és iszákos Hans Hansen. Te ölted meg a Békát- mondtam szinte hangtalanul, majd sarkon fordultam, és nyugodt léptekkel elindultam a kijárat felé. Ferencz Anna


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

42

▌Ferencz Anna

ÉLET ÉS JÁTSZÓTÉR

Elhagyatott kis játszótéren üldögélek egyedül, egy vörösre mázolt betonpadon. Azon gondolkodom, hogy miben hasonlíthat a hinta vagy a libikóka a létezéshez. Az ember, ha szorult helyzetben van, vagy valamit meg akar magyarázni, de végképp semmi jó ötlete sincs, akkor előáll egy akármilyen légből kapott hasonlattal, a hasonlatokba ugyanis az égvilágon bármit bele lehet magyarázni. Könnyen bizonyítható az okoskodás, miszerint e két eszköz és az élet fogalma közti kapcsolat mindkét esetben ugyanaz lehet: egyszer fent, egyszer lent. A libikóka esetében ahhoz, hogy én felemelkedjek, valaki másnak a hinta velem szemben levő végére kell nehezednie, és én olyan magasra emelkedem, amennyire a partnerem (nevezzük így) lesüllyed a másik végen. Viszont ha én bizonyosodom nehezebbnek, akkor én süllyedek és ő emelkedik. Erről eszembe jut, hogy az imént említettem a hintát, amihez szépen odasétálok, ha foglalt, akkor kivárom a sorom, majd alkalomadtán elfoglalom a helyem a hőn áhított boldog révületben. A hintán másoktól független vagyok, és magam koordinálom a játék mozgását, hogy mennyire lengek ki, milyen magasra repülök, aztán ellököm magam a talajtól, amihez jobb esetben már hozzá sem érek, amíg csak ki nem ugrom a hintából, vagy valaki meg nem fogja a láncot, és akaratom ellenére meg nem állítja azt. Nem minden hinta egyforma. Vegyük jobban szemügyre például a jól szituált, rendes családapa által épített hintát a kertben, amin a gyerekek összevesznek, hogy ki is üljön bele előbb. Majd jön a jól szituált, rendes anyuka, aki felállít egy szabályt, amit a gyerekeknek követniük kell a hinta igazságos használata érdekében. Ha ez a rend megborul, a hintát az apuka lebontja. Vegyünk egy másik példát, a ma esti randira a fiúnak semmi ötlete sincs, a lánynak viszont születésnapja van. A lány egyszer tett egy olyasféle megjegyzést, hogy gyerekkora óta megszállottan imád hintázni. Találkoznak a megbeszélt helyen, majd a fiú elvezeti a lányt egy gyönyörű, páros hintához. Beleülnek, közösen hajtják a mesés szerkezetet. Pár perc után a lány észreveszi, hogy a két hinta valamiért sehogy sem akar egyszerre mozogni, ekkor megállítja és sírva elrohan. Mivel a fiút ledöbbenti az eset, a lány után szalad, próbálja megvigasztalni. Mégis hogy képesek egyesek arra, hogy két, egymástól ennyire különböző eszközt egymás mellé építsenek, s legfőképpen miért egy gyerekeknek szánt játszótéren, mikor a helyes használatot még a felnőttek sem értik? Ha ráültetnénk két egymástól független, ugyanabban a szakmában dolgozó vezérigazgatót a libikókára, akik teszem azt, hasonló társadalmi megbecsülésben részesülnek és közel azonos anyagi helyzetben vannak, rögtön keresnék az ellentéteket és a hasonlóságokat egymásban, elindulna a rivalizálás, az éppen lent haladó lentről, a fent haladó fentről méregetné a másikat. Mindkettő jobb akar lenni, ezért kérdéses az, hogy mikor melyikük kerül felülre. Vagy félholtra verik egymást (sajnos az egyik nélkül a másik nem tud a libikóka magasabbik felére jutni), vagy esztelenül lökdösik el


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

43

magukat a talajtól, hogy akárcsak egy pillanatra is a libikóka legmagasabb pontjára jussanak, s megérezhessék, milyen is odafent... Ezt úgy képzeljük el, mint mikor két gyerek azon versenyzik, hogy melyikük tud nagyobb várat készíteni építőkockából. Ugyanannyi „alap” áll mindkettő rendelkezésére, és az idő sincs megkötve. Feltehetően nem egyforma tempóban haladnak majd, ezért amelyikük hátrányba kerül, az megpróbálja ledönteni a másik gyerek már félkész erődjét. Majd a sértett nekiugrik az őt ért károkat viszonozva, és lerombolja a még álló várat is. Így közel tíz perc alatt megint eredeti szerepkörükben tetszeleghetnek a libikókán, de már egyiküket sem érdekli, hogy ki kerül feljebb, csak hogy meg tudják-e állítani, de a mérleghinta csak suhan megállíthatatlanul, egyszer az egyik kerül feljebb, másszor a másik, míg az elején erőteljes mozdulatok kellettek a szerkezet beindításához, most az mintha önmagát tartaná lendületben. És már kész is a mókuskerék, amelyből szinte lehetetlen kikerülni. Most azt gondolom, ha nekem választanom kéne, a hintát választanám, mert abból bármikor kiugorhatok, de miért ne tehetném meg ugyanezt a libikókával is? Nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a libikókán ketten ülünk, és ha arról valamelyikünk leugrik, akkor a másik a földre zuhan és összetöri magát. Így amelyikünk előbb akar kiszállni, az jön ki jobban a dologból, de ha ezt a partner is észreveszi, akkor ő is azon lesz, hogy ő legyen az, aki hamarabb leugrik. Ez így logikus. Innentől kezdve a tét a lehető legnagyobbéletben maradni. vagyis elhagyni a libikókát-lehetőleg sérülésmentesen. Ferencz Anna


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

44

▌Csanády Nóra

A VERSENY

Elfáradtam. A kimerültségtől légszomjam van, a fejemben visszhangzik saját tomboló szívverésem. A meredek kaptató után egy kis fennsíkra érek. Innen belátható a környék, megpihenek hát. Jó érzés kinyújtani megfáradt tagjaimat, elgyötört izmaimat. Erről a kis magaslatról szemlélem a mögöttem és az előttem kanyargó utat, a rajta közlekedőket. Őrült rohanás, esztelen száguldozás, amiből most üdítő élmény kimaradnom. Ha pár percre is, de próbálom elhitetni magammal, hogy kiszállhatok a versenyből, hogy tét és kötelezettség nélkül lehetek pusztán szemlélődő. Nincs helyezés, nincs rangsor, mégis mindenki teljesíteni akarja a távot. Vannak magányos biciklisták, mások kis csapatokba verődve küzdik át magukat a hepehupákon. A párok egymás mellett karikázva igyekeznek. Néha egyikük megáll, hogy erőt gyűjtsön, a másik tovább halad, majd bevárja partnerét. Mindenkinek saját magának kell legyőznie a kilométereket ziháló tüdővel, fájó, meggyötört izomzattal, mégis könnyebb hajtani a pedált, ha a társunk mellettünk halad. Előfordul, hogy egyikük letér az útról, lankásabb mellékutak után kutatva, de hamarosan visszatér a forgalomba, hiszen minden kacskaringó, ösvény, vad vadregényes utacska egyszer csak a főútba torkollik. Figyelem a tandemezőket. Vannak, akik együtt, azonos lendülettel és erőbedobással tekerik a biciklit. Ott, arrébb, látok egy párost, ahol az első kerekező inaszakadtából hajt, míg a hátsó, a nyeregben hátradőlve pihen, gyönyörködik az elsuhanó tájban és néha fékez. Azon a kék tandemen, a kormányos figyeli az utat, irányítja a járművet hol erre, hol arra, kikerüli a buckákat, vagy éppen telibe talál egy nyálkás pocsolyát, közben szakadatlanul vezényli a tempót. A hátul ülő leszegett fejjel, szó nélkül, monoton gépiességgel teker, már nem figyel sem vezényszóra, sem irányváltásra. Felállok, és kezemmel ellenzőt formálva a homlokomra visszatekintek a már megtett útra. Milyen régen indultam… Igen, talán azon a szép, verőfényes áprilisi reggelen, a negyedik születésnapomon. Korán kibújtam a meleg ágyból, s a nagy konyhán keresztül – ahol mami és anyu sürgölődtek – kiszaladtam a tornácra. Ott megpillantottam a hőn áhított ajándékomat, a csillogó, piros biciklit. Rögtön nyeregbe pattantam. Még most is érzem a kormány műbőr fogantyújának tapintását, ahogyan az izgalomtól és az igyekezettől ráizzadt a tenyerem. Kezdetben rakoncátlankodott a drótszamaram, de anyukám egy levágott söprűnyelet illesztett a csomagtartóhoz, s annál tartva segített megtartani az egyensúlyomat. Csak az utat és az egyre gyorsabban forgó első kereket néztem, és éreztem, hogy anyu már nem szalad mellettem, elengedett, és önállóan hajtok. Mámorító volt az érzés, hogy egyedül én uralom a járművet, diktálom a tempót, fordítom a kormány hol jobbra, hol balra, kedvem szerint. Megrészegültem ettől a szabadságtól. A gyér kis copfjaimba kötött piros masni együtt lobogott a szélben a kormány végéhez erősített színes műbőrszíjakkal. Azóta is haladok az úton. Vállaltam már nehéz expedíciókat, gyötrelmes kalandokat végtelen, sziklás és kanyargós hegyi magaslatokba. Sokszor visszacsúsztam, előfordult, hogy le kellett szállnom az ülésről, és


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

45

kézzel-lábbal kaparva küzdöttem magam vissza a forgalomba. Volt, hogy sziklapárkányon egyensúlyoztam a szédítő szakadék és a sziklafal mezsgyéjén. Billegve balanszíroztam a vékony keréken, úgy, mint a kötéltáncosok. A kötélen egyensúlyozó azonban bízik önmagában, ügyességében, azért mer nekivágni a két csúcs között feszülő mélységnek. Én csak a kerékre bíztam magam, szinte kéjjel, vagy inkább ostoba fatalizmussal vártam, vajon merre billen a balansz, szétroncsolódik-e a testem a mélységben, vagy a kemény gránitfalnak csapódva végzem. Szenvtelenül néztem, ahogyan a kerék meg-megbicsaklik a vékony párkányon, majd eszembe jutott, hogy van már saját csapatom, akiknek segítenem kell, és biztosan várnak, ott, a következő kanyarban. Az utóbbi időben egyre durvábbak az úton közlekedők. Sokan, az enyémnél szebb és erősebb kerékpárokon ülve nekem ütköznek, felsértik a bőröm, összezúzzák tagjaimat. Mégis az arcok rémisztenek meg legjobban, látom rajtuk az acsarkodó gyűlöletet, vagy az álszent sunyi vigyort, miközben legszívesebben eltipornának. Könnyeimmel küszködve, vagy éppen a tehetetlen düh termelte adrenalinnal a véremben erőm megsokszorozódik, és megküzdöm a reám támadókkal. Megfeszítem a vállam, és állom az ütközeteket, bármennyire is sajognak a vérző sebeim, az újra feltépett hegek. Időközben megtaláltam az útitársam, akivel egymás mellett haladunk, megpróbálunk egyforma sebességgel kerekezni. Olykor lassítunk, másszor gyorsítunk, alkalmazkodva egymás teherbírásához. Van már saját csapatunk is, három kis biciklista, akiket mi tanítunk kerékpározni. A két nagyobbacska már egyedül hajt, néhány hosszal előttünk járnak. Mögöttük haladva gyönyörködünk abban, ahogyan egyenes derékkal, délcegen ülnek a nyeregben, könnyedén tekerve a kerekeket, szinte suhannak. Néha egymáshoz koccannak, máskor segítenek tolni a bicajt a másiknak, ha az elfáradt. Vidám csilingelés üti meg a fülem. A legkisebb versenyzőm áll előttem, sárga, delfines sisakja ragyog a napsütésben. Csillogó fekete szemeivel várakozóan tekint rám, kéri, siessünk a többiek után. Igaza van! Nem szabad lemaradni a csapatunktól. Segítek hát neki a kormányozásban, úgy, ahogyan hajdan anyukám tette velem, és nekiiramodunk újra a távnak. Bár sokan, sőt egyre többen jönnek velünk szembe, azt sem tudjuk hol és mikor érünk célba, mégis muszáj hinnünk, hogy ez az út vezet odáig! Csanády Nóra


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

46

▌Szinay Balázs

IRODALMI HÍREK, CSAK ÚGY, KARINTHYSAN

A kortárs irodalomtudomány végre megfejtette, hogy ki is az a Karinthy Frigyes. Nemrégiben – talán még emlékszünk rá –, kutatócsoport alakult, melynek feladata nem kevesebb volt, mint Karinthy lényének teljes körű és végérvényes felkutatása. Miután a tudomány belátta, hogy a korábbi gyermeteg módszerek, mint a szerző írásainak elemzése, a környezetében élők és rokonai kikérdezése, az alapos könyvtári kutatómunka, valamint a folyamatos konferenciaülések nem hozhatnak minden szempontból kielégítő és megcáfolhatatlan eredményeket, mert egy Karinthyt nem kigondolni kell, hanem egy Karinthyságot élni, elfogadni vagy elutasítani lehet…, végül belebújtak bőrébe, leélték életét, leírták műveit, együtt életek rokonaival, sőt utazást tettek a szerző koponyája körül is. Az expedíció a legelső sajtóközlemények tanúsága szerint eredményre vezetett. A vita tárgyát már csak az képezi, hogy a kutatásban részt vett öt fő által nyert, egyéni nézőpontok alapján lejegyzett és értelmezett eredményeket miként is hasznosítsák, hogyan rakjanak belőle össze egy egész Karinthyt, illetve, vita tárgya továbbá az is, hogy nem-e élték le túl gyorsan életét, írták meg műveit és így tovább... A fenti részletkérdésektől eltekintve, egyben minden résztvevő biztos: ő, mint Karinthy egyszervolt egyötöd része, tudja ki az a Karinthy, e közlést pedig tudományos ténynek fogadhatjuk el. A Karinthyról szóló újabb, realisztikusabb életrajzi munkák publikálása tehát, még ha öt irányból is, hamarosan új lendületet vesz. Csak megjegyezzük, hogy a kiszivárgó információk alapján az alanyok nem is bánják, ha mégis kicsit más és ötféle lesz az a Karinthy, és a tudomány megelégszik a részleges reprezentációval, elvégre ez a Karinthy egyötöd részében is majdnem teljes a többiekhez képest, a nyájas olvasóközönség pedig úgysem mutat igényt a teljes, minden kétséget kizáró tudományos alaposságra. Neki elég a maga Karinthyja, vegyítve olykor e képet egy kicsit a szájába adott pillanatnyi, relatíve egzakt látleletekkel. *** Nem/ez/is néven újabb nagyreményű irodalmi lap indul, ugyanazzal a naiv szándékkal, mint a többi. A szerzőknek itt sem kell egyebet tenniük, mint amit máshol sem tesznek, e mellett kivételes szerepelési lehetőség biztosított, kedvező, egyénre szabott díjszabással. Fő célunk, hogy megint egy helyre gyűjtsük azokat, akiket már mások is egy helyre gyűjtöttek, de mi bizony máshogy csináljuk. Nem beszélve arról, hogy a szerző


NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

47

biográfiájában jól mutat, ha minél több, ugyanazon személyekből álló, de más néven futó társaság előtt szerepel. Valódi közönséget extra szolgáltatásaink keretében, szintén díjszabás ellenében tudunk biztosítani. Várunk minden kedves érdeklődőt! *** 5 évfolyam után befejezte tevékenységét a Bitang emberként ismert irodalmi és közéleti folyóirat. A döntést azzal indokolták, hogy a közönség túlságosan egy emberként gondolt a folyóiratra. Innen kapta gúnynevét is: Bitang ember, mivel eredeti neve Az aranykor és az Őrzők volt. A szerkesztőség tagjai elismerték, hogy valóban szeretik a csapatmunkát, sőt sajátos perverzióik egyike, hogy egymást segítve dolgoznak, ugyanakkor az általánosítás ellen egyértelműen hangot emelnek, mivel mindnyájan másképp bitangok, vagyis őszinték, becsületesek, szorgalmasak, jóhiszeműek és tisztelettudók. A folyóirat arról vált hírhedtté, hogy oldalain rendszeresen az emberiség felemelkedését szolgáló, tartalmas, elgondolkodtató cikkeket közölt nagy tudású és az emberiség javát szolgáló szerzőktől. Innen a (gúny)névadás, és ez okozta végül vesztét is. *** Megtartotta szokásos éves ülésezését az LLSZ, vagyis a Laptulajdonosok Látszólagos Szövetsége. Az ülésezés a megszokott módon, és megint csak két ülésben zajlott. Az első ülésen – tiszteletben tartva a hagyományokat –, senki nem jelent meg. A másodikon a harminc meghívottból tiszteletét tette öt, akiket az elnöknek sikerült megfélemlítenie, vagy akik annyira megsajnálták őt évtizedek óta tartó szélmalomharcáért, hogy végül kötélnek álltak. Az ülésen megállapították, hogy az irodalmi élet helyzete kétségbe ejtő, valamint azt, hogy ezt tulajdonképpen ők okozzák azzal, hogy mindenki csak a saját pecsenyéjét hajlandó sütögetni és fennmaradó erejükből maximum érdekkapcsolatokra futja. Mivel megváltozni egyik sem akar, a problémára nem találtak egyéb megoldást, minthogy minden marad a régi. Éppen ezért, miután mindenki jóllakott a büfében, lelkiismeretesen kiígérgette magát, vigyorogva lepacsizott irigyeivel és az érdekkapcsolatokat rendben találta, elégedetten hazamentek. *** Füstmérgezést kapott a neves író Füst Milán közeli rokona, Láng Boglya. Ahogy lapunknak nyilatkozta: – Milánhoz, hasonlóan magam is mindent egy füst alatt akartam elintézni. A család nyomására nekifogtam egy kisregény megírásának és mivel hallottam, hogy az átlag író egy 3-4 oldalas szöveg megírása közben körülbelül 20 darab cigarettát szív el, felgyorsítandó a munkafolyamatot, párhuzamosan egy karton cigarettára gyújtottam rá. Előzetesen ugyanis nem találtam arra vonatkozó feljegyzést, hogy egy pincelakásban ilyet ne lehetne tenni. Tapasztalatomból adódóan később javaslatot tettem az OLDSZ-nél (Országos Lánc-Dohányosok Szövetsége), hogy a továbbiakban legyenek kedvesek a cigarettásdobozokon feltüntetni a dohányzó helység méreteire vonatkozó irányszámokat. Szinay Balázs


COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 1. szám

48

▌Szinay Balázs

SRÍMAD BHÁGAVATAM FORDÍTÁSOK (X. Ének, 15. fejezet) Fülszöveg A Srímad Bhagavatam a védikus irodalom, India vallásbölcseleti irodalmának 5000 évvel ez előtt keletkezett összefoglalása. A védikus bölcsesség legmélyebb és legbensőségesebb tanításait tartalmazza. Szanszkritból angol nyelvre a XX. században A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada fordította, aki e mű fordítását és magyarázatokkal való ellátását tekintette élete fő feladatának. Azonban mielőtt a feladat végére érhetett volna, sajnos távozott ebből a világból. A Srímad Bhagavatam összesen 12 énekéből nem egészen 10 éneket sikerült lefordítania és magyaráznia. A fordítási munkát halála után tanítványai folytatták, így lett az összeállítás befejezett. Azonban magyar nyelvre ezidáig a Srímad Bhagavatam csak azon részeit fordították át, amiket A.C. Bhaktivedanta Swami fordított. Jelen fordítás célja az, hogy az ebből fakadó hiányt kiküszöbölje legalább addig, amíg a teljesen kompetens magyar fordításra sor nem kerül. Az olvasó figyelmét felhívom arra, hogy a fordításban közreadott szövegek tiszta és reális megértéséhez az ezt megelőző kötetekben foglaltak alapos ismerete és megértése szükséges! Ezek nélkül a megértés a szerencsére bízott, avagy maximum szépirodalmi értékű. A Srímad Bhagavatam első kilenc éneke és a befejezetlen X. ének magyar nyelven beszerezhető. Mindazonáltal aSrímad Bhagavatam „Summum Bonum” (X. ének), „Egyetemes történelem” (XI. ének) és „A romlás kora” (XII. ének) című bemutatásra kerülő kötetei rendkívül érdekes és tartalmas olvasmányt nyújthatnak a téma iránt érdeklődőknek. A fordítás közzététele fejezetről-fejezetre halad. Dhenuka, az ellenszenves démon megölése 1. vers Sukadeva Gosvámi szólt: Amikor az Úr Ráma és az Úr Krisna, Vrndávanai tartózkodásuk alatt elérte a pauganda kort, a pásztorok jóváhagyták, hogy magukra vállalják a tehenek felügyeletének feladatát. Így barátaik társaságában, a két fiú a legkedvezőbb hellyé változtatta Vrndavana vidékét azáltal, hogy lótuszlábuk lenyomatával jelölték meg.


COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 1. szám

49

2. vers Így arra vágyva, hogy kedvteléseiket élvezzék, miközben pásztorfiúk és a mindig vele utazó Úr Baladeva vették körül, akik dicsőségéről énekeltek, az Úr Mádhava, megszólaltatta fuvoláját, és megelőzve a vele tartó teheneket Vrndavana erdejébe lépett, mely teli volt virágokkal és bőséges táplálékkal szolgált az állatok számára. 3. vers Az Istenség Legfelsőbb Személyisége végigtekintett az erdőn, mely bájos méhek, állatok és madarak, hangjától visszhangzott, és még elbűvölőbbé vált egy tó, mely vizének tisztasága a nagyszerű lelkek elméjéhez hasonlított, valamint a százszirmú lótuszok illata által, melyet a levegő hordozott. Mindezt látva, az Úr Krisna úgy döntött, hogy élvezni fogja a kellemes hely nyújtotta légkört. 4. vers Az eredeti Úr gyönyörű vörös szemeivel a méltóságteljes fákra és gyümölcsöktől roskadozó, virágokkal teli ágaikra tekintett, amelyek mélyen meghajoltak előtte, hogy ágaik végével megérinthessék lótuszlábát. Így ő szelíd mosolyra fakadt és idősebb testvéréhez szólt. 5. vers Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Óh, Urak legnagyszerűbbike, csak nézd, hogyan hajtják meg fejüket ezek a fák lótuszlábad előtt, melyeket a félistenek imádnak. Mind felkínálják neked gyümölcseiket és virágaikat, annak okán, hogy kiírtság magukból a tudatlanságot, mely miatt faként születtek meg. 6. vers Óh, eredeti személyiség, ezeknek a méheknek nagy szenteknek és a te legemelkedettebb híveidnek kell lenniük, mivel imádatukkal folyton kísérnek utadon és dicsőségedről énekelnek, mely által szent helyekké teszik az egész világot. Bár te álruhában jelensz meg ebben az erdőben, Óh, egyetlen bűntelen, ők mégis visszautasítják, hogy elhagyjanak téged, imádott Urukat. 7. vers Óh, egyetlen imádandó, ezek a pávák önkívületben táncolnak előtted, ezek az őzsuták gyengéd pillantásaikkal kérlelnek téged, mint ahogyan a gópik is, és ezek a kakukkok védikus imákkal tisztelegnek előtted. Az erdő egész birodalma a legszerencsésebbek közé tartozik, és irányodba tanúsított viselkedésük feltétlenül a nagy lelkekéhez hasonlít, akik egy másik nagy lelket fogadnak otthonukban. 8. vers Így most ez a föld a legszerencsésebbé vált, mivel lábaiddal megérintetted füvét és bokrait, valamint lábujjad körmeivel fáit és kúszónövényeit és mert megáldottad folyóit, hegyeit, madarait, állatait kegyes pillantásoddal. De mindezeken felül itt ölelted két karod közé a fiatal pásztorlányokat, megjutalmazva őket sóvárgásukért, mely olyan, amilyet maga csak a szerencse istennője élvez. 9. vers Sukadeva Gosvami szólt: Így az Úr állandóan elégedett volt Vrindavana erdejével és annak lakóival. Az Úr Krisna barátai kíséretében a Yamuná folyópartján, a Govardhana hegy tövében élvezte a tehenek és más állatok terelését. 10-12. vers Időként Vrndavána méhei megőrültek az eksztázistól, miközben lehunyták szemüket és az Úr Krisnának kezdtek énekelni, amint végigvonult a pásztorfiúkkal és Baladévával. Mire ő viszonzásként a méhek énekét imitálta, miközben a barátai, kedvteléseiről énekeltek. Az Úr Krisnának időként ahhoz támadt kedve, hogy a papagájok


COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 1. szám

50

fecsegését, máskor a kakukkok hívogató szavának édes hangját, vagy a hattyúk turbékolását utánozza. Máskor a pávák táncát utánozta, mellyel nevetésre fakasztotta barátait. Időnként a mennydörgéshez hasonló hangon, de szeretetteljesen azokat az állatokat szólította nevén, akik elkóboroltak a csordától, így bűvölve el a teheneket és a pásztorfiúkat. 13. vers Néha felkiáltott, hogy a cakora, a kraunca, a cakrahva, bháradvájas nevű madarak, valamint a pávák hangját utánozza és időnként rohanni kezdett a kisebb testű állatok nyomában, kigúnyolva az oroszlánoktól vagy a tigrisektől való félelmüket. 14. vers Amikor idősebb testvére, kifáradva a játéktól, le akart feküdni fejét egy pásztorfiú ölébe hajtva, az Úr Krisna segíteni akart neki a pihenésben azáltal, hogy személyesen kezdte el masszírozni a lábát és más szolgálatokat végezett neki. 15. vers Máskor, amint a pásztorfiúk táncoltak és énekeltek vagy játékosan egymással verekedtek, Krisna és Balaráma, akik közel álltak egymáshoz, kéz a kézben dicsérték társaik cselekedeteit és közben nevetgéltek. 16. vers Máskor az Úr Krisna kifáradva a verekedéstől, lefeküdt egy fa tövébe, hogy a gallyakból és bimbókból készítette ágyon jól kipihenje magát, barátai ölét használva párnaként. 17. vers Néhányan a pásztorfiúk közül, akik mind nagy lelkek voltak, meg akarták masszírozni lótuszlábát, és mások, akik mentesek voltak minden bűntől, módszeresen a Legfelsőbb Úrból akartak élvezetet meríteni. 18. vers Kedves királyom, más fiúk elbűvölően énekeltek, kihasználva a megfelelő alkalmat, és szívüket az Úr szeretete melegítette át. 19. vers Így a Legfelsőbb Úr, akinek puha lótuszlábára személyesen a szerencse istennője felügyel, eltitkolva belső energiája általi csodálatos gazdagságát, úgy viselkedett, mint egy pásztor fia. Így, mint egy falusi fiú, aki egy másik falu lakója, hajtott végre olyan mutatványokat, melyek végrehajtására csak Isten képes. 20. vers Egyszer, néhányan a pásztorfiúk közül, Sridáma, aki nagyon közeli barátja volt Rámának és Krisnának, valamint Subala, Stokakrsna és mások, szeretetteljesen a következőket mondták: 21. vers A pásztorfiúk szóltak: Óh, Ráma, Ráma, minden bőség teljes egy! Óh, Krsna, a gonosztevők elpusztítója! Nem messze innen van egy csodálatos erdő, mely tele van csónakokkal és pálmafákkal. 22. vers Ebben a Tálavana erdőben rengeteg gyümölcs hullik le a fákról, és eleve rengeteg van már a földön heverve is. De mindegyik gyümölcsöt a gonosz Dhenuka őrzi.


COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 1. szám

51

23. vers Óh, Ráma, Óh Krisna! Dhenuka egy nagyon hatalmas démon és állítólag a teste egy hatalmas szamáréhoz hasonlít. Rengeteg barátja veszi körül, akiknek hasonló alakja van, és akik szintén olyan hatalmasak, mint ő. 24. vers Dhenuka élve eszi meg az embereket, ezért minden ember és állat halálra rémül a gondolattól, hogy a Tála erdőbe menjen. Óh, ellenség legyőzői, még a madarak is félnek arra repülni. 25. vers A Támala erdőben édes illatú gyümölcsök vannak, melyeknek semmi máshoz nem hasonlítható ízük van. Szóval, kihasználhatnánk a lehetőséget, hogy megszagoljuk a Tála erdőben szétszórtan heverő gyümölcsök illatát. 26. vers Óh, Krisna! Kérlek, hozd el nekünk azokat a gyümölcsöket. Elménket annyira vonzza az az aroma! Kedves Balaráma, nagyon erősen vágyunk arra, hogy a mieink legyenek azok a gyümölcsök. Ha úgy gondoljátok, hogy jó ötlet, menjünk el a Tála erdőben. 27. vers Kedves társaik szavait és kérlelésüket hallva, Krisna és Balaráma elnevette magát, majd elindultak a Tálavana erdőbe, a pásztorfiúkkal, barátaikkal körülvéve. 28. vers Az Úr Balaráma lépett be elsőnek a Tála erdőbe. Két kezével, mint egy megveszekedett elefánt, elkezdte erősen rázni a fákat, előidézve, hogy a tála erdő gyümölcsei a földre hulljanak. 29. vers A hulló gyümölcsök hangját hallva, a szamár démon, Dhenuka előbújt, hogy támadásba lendüljön, úgy hogy a föld és a fák is remegtek lépteitől. 30. vers A hatalmas démon odarohant az Úr Baladevához és élesen a mellkasára sújtott hátsó lába patáival. Majd hangos üvöltést hallatva rohangált. 31. vers Aztán ismét az Úr Balaráma felé mozgott, Óh, király, a tomboló szamár a hátát fordította az Úr felé. Aztán dühös sikítást hallatva hátsó lábait az Úr felé lökte. 32. vers Az Úr Balaráma elkapta Dhenuka patáit, fél kézzel pörgetni kezdte, majd egy pálmafa tetejére hajította. A heves erő, mellyel a démon pörgött, véget vetett életének.


COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 1. szám

52

33. vers Az Úr Balaráma Dhenukásura halott testét az erdő legmagasabb pálmafájára hajította, és amikor a halott démon a pálmafára esett, a pálmafa rázkódni kezdett. A nagy pálma, mivel törzse is rázkódott, összetört a démon súlya alatt. A szomszédos fa is rázkódni kezdett, és mivel hozzáért egy másikhoz, ennek következtében az is elkezdett rázkódni, annak hatására pedig egy másik is. Eképpen az erdő rengeteg fája kezdett rázkódni, majd mind eltört. 34. vers Az Úr Balaráma azon kedvtelésének következtében, hogy a szamár testét az erdő legmagasabb pálmájának tetejére dobta, minden fa rázkódni kezdett és csapásokat mérve egymásra, egymás ellen fordultak, mintha valami hatalmas szél tépné meg őket. 35. vers Kedves Pariksit királyom, az, hogy az Úr Balaráma megölte Dhenukásura démont egyáltalán nem egy olyan meglepő dolog, tudva, hogy ő a határtalan Istenség Legfelsőbb Személyisége, az egész univerzum irányítója. Tekintve, hogy az egész kozmikus megnyilvánulás rajta nyugszik, csakúgy, mint ahogyan a szövött öltözék a függőlegesen és vízszintesen fűzött fonalakon alapszik. 36. vers A többi szamár démon, Dhenukásura közeli barátai, felbőszültek halálát látva, és rögtön szaladni kezdtek, hogy megtámadják Krisnát és Balarámát. 37. vers Óh, király, amint a démonok megtámadták őket, Krisna és Balaráma könnyedén kapta el őket, egyiket a másik után a lábuknál fogva és mindegyiket egy pálmafa tetejére hajították. 38. vers Ezután a földet csodálatos gyümölcsök és halott démonok halma borította el, melyek összekavarodtak a pálmafák kitört lomjaival. Szóval a föld úgy festett, mint a felhőkkel tarkított ég. 39. vers Halván a két testvér nagyszerű hőstettét, a félistenek és más megtestesült élőlények virágesőt szórtak az égből és zenéjükkel, valamint imájukkal dicsőítették őket. 40. vers Az emberek így már úgy érezték, hogy szabadon visszatérhetnek az erdőbe, ahol Dhenukát megölték, és félelem nélkül enni kezdték a pálmafák gyümölcseit. Még a tehenek is úgy érezték, hogy most már szabadon érintkezhetnek az erdő füvével. 41. vers A lótusszemű Úr Krisna, akinek dicsőségéről a legjámborabb emberek hallanak és énekelnek, idősebb testvérével, Balarámával visszatért otthonába, Vrajába. Az úton hazafelé, hűséges követői, a pásztorfiúk, dicsőségéről énekeltek. 42. vers Az Úr Krisna haját, a tehenek által felvert por fedte be és pávatoll, valamint erdei virágok díszítették. Az Úr bájosan csillogott és csodálatosan mosolygott, valamint fuvoláján játszott, miközben társai dicsőségét zengték. A gópik mind előjöttek, hogy találkozzanak vele, és szemeikkel nagyon mohón figyelték őt.


COMITATUS FOLYÓIRAT

FORDÍTÁS

III. évf. 1. szám

53

43. vers A méhecskéhez hasonlatos szemükkel, a nők Vrindavanában az Úr Mukunda arcának csodálatos mézét itták. Majd megfeledkeztek a bánattól, amit éreztek, amiatt, hogy egész nap el voltak választva tőle. Vrndavana fiatal hölgyei mind pillantásukat vetették az Úrra, és pillantásuk szemérmességgel, vidámsággal és alázatossággal volt teli, és Krisna úgy fogadta ezeket a pillantásokat, mint a gopik hódolata felajánlásának helyénvaló módját, majd belépett a pásztorok falujába. 44. vers Yasodá és Rohiní anya, mindig a legnagyobb szeretettel vették körül két fiúkat, a legjobb dolgokat ajánlva nekik, viszonzásképpen vágyaikra, figyelembe véve a megfelelő helyet és időt. 45. vers Fürdőkkel és masszázzsal könnyítettek az ország utjain tett séták okozta kimerültség következtében fellépő fáradtságukon. Majd bájos öltözetekbe öltöztették és transzcendentális virágfüzérrel, valamint illattal díszítették őket. 46. vers Miután anyáik gondoskodása által fényűző módon, ízletes ételeket fogyasztottak és változatos kényeztetésben volt részük, kitűnő ágyukra feküdtek és boldogan merültek álomba Vraja falujában. 47. vers Óh, király, a Legfelsőbb Urat, Krisnát elbűvölte Vrindávana földje, ahol kedvteléseit végrehajtotta. Egyszer, barátai gyűrűjében, Balaráma nélkül a Yamuná folyó partjára ment. 48. vers Akkoriban a tehenek és a többi tehénpásztorfiú heves szenvedést érzett, amit a vakító Nap idézett elő. Szomjúság sújtotta őket, és beleittak a Yamuná folyó vízébe. De az méregtől volt szennyezett. 49-50. vers Ahogy megérintették a mérgezett vizet, az Úr isteni erejének köszönhetően, minden tehén és fiú elvesztette tudatát. Óh, Kuruk hőse, így látva őket, az Úr Krisnát, minden misztikus energia mesterének mesterét, elöntötte a részvét hívei iránt, akik nem ismertek más Urat rajta kívül. Így aztán nektári pillantását vetve rájuk, visszahozta őket az életbe. 51. vers Visszanyerve teljes tudatukat, a tehenek és a fiúk felálltak a víz mellől és nagy meglepődéssel néztek egymásra. 52. vers Óh, király, a pásztorfiúk, rájöttek, hogy mérget ittak és meghaltak, és hogy pusztán Govinda kegyes pillantásának köszönhetően nyerték vissza életüket, és álltak saját maguktól lábra.


VERS

D. Nagy Nóra versei Zuhatagjaid hangjára (Kálnoky László emlékére) Hová lettek a családi ereklyék? Ha nézem helyüket nincs semmi hit, hogy feltámassza, mintha harmadnapos sírkő szavatosságát vesztve porladna szét, homokvihart keverve a felejtés italába, örvénylő emléket, vászonterítő csipkéiből olvasnál szemekbe visszaírt sorsot, hogy szabadulni se könnyű, ha nemzetségtáblázatba foglalnak, még ha káinok testvérei is kiáltanak a portól. És nincs az a hagyomány, örökség — örökösség se, mely a körforgást elnyújtaná a végtelen fele, hogy végrendeletbe foglalva rendelkezhess vele, ha lélegzet visszafojtva egyszer feltörik, s majd halványan ismétlődő, dohos szellemképüket az utódok őrzik. Második paragrafus Tilos az állatot elűzni. Olyan újságok írják csak, melyek a leghidegebb téli éjszakán fűtik a csontot. elhagyni. Néztem, ahogy magasba csapnak a lángok. kitenni. Az érzelmek felfűtéséhez valójában több kell, mint gyűrt betűk elszenesedett váza, ezt mindketten tudjuk. Álmomban veled jártam a tereket, az árnyékodba takarózva hajtottam szűk padokra fejemet és vártam. A gazda kezében a póráz, mint jeges hólánc mart húsomba, hogy elkerüljük az ütközést, télen a törvény útjain nagy a csúszásveszély. Asztal ereiben zsíros lenyomatok ujjai keresik a múltat. nem mintha lapját tükörsimára fényezték volna az ünnepi vacsorák. inkább

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

a magány olajfoltjaiban botlik meg, néz vissza az éhes tekintet. akár a tegnap kiöntött leves a lábán, gyöngyöző menekülését csak a tócsa szegi, földi léte elvész a többi szempár közt – légtükröződési jelenség főleg sík területeken jön létre – visszaverni fényt csak sötétség tud? kérdi. egysíkúan. vakfoltok vonzó máza ejt rabul vonagló szőrszálakat. tekerednek, mint köldökzsinór az üres üveg nyaka körül, hogy megszülessen bennük az elhatározás – más nem. csak a huzat látja belső haláltáncukat. Lépcsőház nem mint ha bánnám. kagylósorsú idegenek lépése tör rám a csendben. talán a liftakna szemhéja mögött bámulnak — pergő festéket, mert kínos a szó, hát még a kérdő tekintet. mint a gyomor tartalma, ingáznak, éteri útvesztőkben keresnek otthont, megállva emlékük szilánkos csomói felett, hogy megfejtsék — talán három, kettő, öt a kód – a harcsaszájú szomszéd üzenetét. zsírpapírba vont olajfolt a híd, mely összeköt. lelkeket. olvasni a gondolatban, ha föld felett lebeg, nincs az az ember, aki mer. Mindennapi ima Láthatatlanná válni, mint az újhold a parketta repedései között, minden ki és belélegzett szó fölött ott lebegni, várni a fényt melytől holt víz felszínét vesztve sötétséget olt akár egy szoba dermedt csendje mögött megbújó őszi légy, hogy bele köpjön a szavak mézes tengerébe, holott az egyetlen hely, melyet két tenyér zár közre élesebb, mint a fénylő penge vagy a kétélű kard tükörképe. Kár, hogy nincs szem, mi behunyva észrevenne, kinyitva megpihenne más szempárján-rám mondott imád tőlem megmentene.

54


VERS Második paragrafus Tilos az állatot elűzni. Olyan újságok írják csak, melyek a leghidegebb téli éjszakán fűtik a csontot. elhagyni. Néztem, ahogy magasba csapnak a lángok. kitenni. Az érzelmek felfűtéséhez valójában több kell, mint gyűrt betűk elszenesedett váza, ezt mindketten tudjuk. Álmomban veled jártam a tereket, az árnyékodba takarózva hajtottam szűk padokra fejemet és vártam. A gazda kezében a póráz, mint jeges hólánc mart húsomba, hogy elkerüljük az ütközést, télen a törvény útjain nagy a csúszásveszély. Magány-fúga Tegnap este, ahogy mellettem hullámzott lélegzeted és szemed mélyén már megjelent az álom, láttam a jövőt, mondhatnánk, veled álmodtam át az időt, ami múltat, emlékeket, jelent és reményeket, mint köztes anyag egybetart. Ahogy a csempét a fuga, amit ha nem a penész, hát a tekintet emészt el, kipereg magától, vagy egy gyerek kíváncsi ujja kaparja ki a helyéről. Pótolni kell őket, hogy meglegyen az ellenpontozó négy szólam. De legalább kettő. Jövőt és emléket komponálni egyedül szinte lehetetlen. Egyablakos ügyintézés Hiába hunyorítottam, toltam közel az arcomat, csak a te monoton pillantásodat tükrözte vissza a felület. Mint egy lenyomat, levél erezete a papíron, emlékszem, óvodában csináltunk hasonlót, meggyűrted a képet. Csak egy kéréssel fordultam feléd, magamba vissza már nem találtam. Előtted megszűntem létezni. Talán ezt is akartad. Talán én akartalak. A fény lett mindkettőnk társa, hol neked, hol nekem kedvez, egy irányba fut, elfogulatlanul, csak mi törjük meg.

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

Szemek keresztvonalában dől el, gondolom, legközelebb majd meglátjuk merre hajlik a tekintet.

55


VERS

Pethes Mária versei

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

a dögölj már meg nincs aki eltartson jelmondatát, és a kilincsre akasztott ételhordóban a híg levesnyi gondoskodást. Álmok monológja – Antonio Machadoért

A számkivetettség légköri nyomása - Márai Sándorért Teliholdkor fölerősödik a számkivetettség légköri nyomása. Összepréselődik a hazatérés reménye és egy hosszúra nyúlt árnyék maradandó graffitit vés a házak falára. Fondorlatosan a Teremtő magasztos arcát, nehogy megfeledkezzünk az elodázott kegyelem lehetőségéről. Még reggelre sem halványul az ábra, sőt, egyre erősebb, mintha szólásra nyílna Isten néma szája. A kert hallgat mint fészekből kipottyant madárka. A fény szájkosarat tesz a trombitavirágra és rózsabimbók cimbalomverőivel bujdosódalt játszik a fák mellkasán. Apatikusan terül el a föld, a nekem már úgyis mindegy nyugalmával mutogatja belvizek óriás tükreit a lekötözött földrajzi irányoknak. Északra és Délre ráfeszül Kelet és Nyugat: eget verő korpusz. Elbírja a világ összes nyomorultját, az aluszékony várost, a zárkózott házakat, homlokukon a Fennenvaló fényszóróval odafújt arcát, több millió gyomor korgását, amitől váratlan, víz alatti rengések alakulnak ki az óceánok mélyén. Elbírja ez a feszület a terített asztalok és a biztos megélhetés bőkezű álmait, amiket nem mernek elhagyni az emberek a könnyűvérű ígéretekért cserébe. Elbírja az alkotó zsenik nélkülözését, a valóság érvelését, hogy majd meggazdagodnak halálukból a szemfüles ereklyegyűjtők és tehetős könyvkiadók. Elbírja ez a gigantikus kereszt

Elakadt virradatban füvek borzonganak. Magukban motyognak az álmok. Rózsák félénk illata árad, csillagok könnyében ázik a kert, mélyéből sötétség les, a házba lidércnyomásos bizonytalanság szivárog. Békés katalán tájképet festenek a Tó kék selymére az angyalok. Életedről pipacsok pusmognak, karcsú nyárfa ezüstlevelein fényjelek villognak. Porfelhők fodrával glóriázza neved a szél. Ónix rózsa vagy, melldísz egy idegen ég gomblyukában. Antonio, ne igyál a kor mérgezett borából, halottabb már úgysem lehetsz. Büszke remete, szavaid fegyverzetét tedd le, ezen a földön hazugság minden. A szabadság, a szerelem mítosz. A balgán visszatérő postagalambok előtt is csak versenykor tárják ki az ajtót. Mondd – hisz te már tudod – a menny könyöradomány a szenvedőknek, vagy bizonyság lesz egy megfellebbezhetetlen napon? Oly bölcs vagy, felelj hát! Miért múlik el a vágy, testünket csókok helyett, miért a halál igázza le? Mikor gyógyulunk ki az emlékek leprájából? Hogyan mondhatnék áment, ha a végleges magány kutyái marják húsodat, és hallom zokogni mészfehér csontvázad a föld alatt? Ázott szivárvány – Oszip Mandelstamért Metszett velencei tükör a Tó, mélye önkívületében aprócska hal ficánkol. Fényfüggöny ereszkedik a partra. Néma a menny, boltívére egy angyal ázott szivárványt tereget. Hiányzó párja után telesírja a kakukk a légteret. Évgyűrűik szaporodásának hangjára meditálnak a fák. Gyűrt organzából szirom a pipacsokon. Gyógyfű illatú csendben a Tejútról lecseppen egy ismeretlen csillag.

56


VERS Jól ismered a bánat okkerszínét, szíved most vad színeket kíván. De csak a tapasztalás fogad örökbe, csuklódra az idő teszi kérges ujjbegyét. Szűkölő szavak sziszegnek benned. Fekete szurok az ínség. A kiengesztelhetetlen kor félretaposott cipője vagy. Könnyé válsz az emberek őszinte álmában. Valaki szemének tengerébe vágysz, hogy elnyerhesd létezésed jogát. Napra-nap a rizsfehér papírra zuhansz és ponttá zsugorodsz a mondat végén. Élesre töltött pillanat – Péli Tamásért Kitörött a hajnal ablaka, mindent beterítettek a csörömpölő üvegszilánkok. Tenyered tövises sorsvonalán álltam, résnyire nyitott szememből fény szivárgott. A kert - mint nagyanyám fölvikszelt padlója - csillogott, s a fűszálak kórusa egy régi nyár forró dalát dúdolta. Halkan imádkoztam, ne jöjjön el még a kaszálás ideje. A reggel hímzőfonalából mandalát szőtt egy pók. Az ég farost lapján elhalványultak az emberszabású ikonok. Poros kabátban utánad osont az éj, de sehol nem talált. Csak én láttalak, valahol messze, párnád alatt vonaglott a nagy folyó. Leterített a város, szétterült hajadból szarkák cibálták ki az ezüst szálakat. Napsütötte dombokon leszüretelték és kipréselték a köveket. Igyál. Szorgalmas traktorok minden barázdából kiszántották nyomod. Egyél. Körmöd alá szaladt a szabadság szálkája. Néhány pohár borért elárverezted cigarettatöltődet és lélegzetemből utolsót slukkoltál. Lelked mélyén sóhajok nyikorogtak, hangszáladon elmaradt szavak citeráztak. Nem értem, hogyan történhetett, de ma is megvirradt nélküled. Te voltál a senki többet harmadszor. S lettél egy élesre töltött pillanatban a csönd feltörhetetlen pecsétje, pünkösdi rózsákon szétfröccsent vér bíbor színe.

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

57

óraátállítás levedli bőrét a tél visszavonulót fúj a fagy minden irányon köd emlékeimben tökéletesen megrajzolt térkép a tested arcod helyén elgazosodott rét illúzió ez a nap meg sem közelítik a lehetőségek a reggel mindig fénnyel hinti be a küszöböt elválasztja a hazárdírozó fogadalmakat a nyugtalanító sorbaállásoktól töltök magamnak egy dalt elkortyolom magányom cseppje olajosan folyik le a pohár oldalán ez nem szerep ez kényszerű együttélés a hiányjellel a felelőtlenül elfeledett eszmékkel többé nem akarok lefeküdni a szomorúság démonával durván beszél velem mihaszna lotyónak nevez azt mondja majd ő megvéd ehelyett sötétzárkába tesz szerinte így majd ráéhezek de én már nem alkuszom meg egy viharvert dicsérettel miféle bűnt követtem el hogy mindennap böjt ideje van a kertészkedésnek a hajnal sem hoz szabadulást orosz rulettre hív az idő ma én nyerek szemgödrömbe zuhan a nap hártyavékonyak az elvesztegetett évek átrágom magam kísértetiesen üres város díszletei közé jutok elnevezem rólad egy sirály lábára kötöm a sorsom vigye kell a fenének a méregdrága töltőtoll ára sem garancia elcsöppen belőle a ma a semmi órája ez pedig tudom a semmi egyszerűen semmi nem üres nincs tere árnyéka már nem akarok kiszámíthatatlan esték szerint élni kihagyom a nyári időszámítások zajos fesztiváljait megbocsátok a fényben fürdő küszöbnek és a test átmeneti ünnepeit minden órában visszaállítom Szótlan partok Örvény támadt a pohárban, amiből ittál. Mosolyod mögött kardok villogtak. Ígéretek zúzott kövét szórtad vánkosomra. Csendek buggyantak ki pórusodon. Kioltottam a vérkörömben keringő arcképed, mert fortélyos dalaiddal eltérítetted a fecskéket. A békés egymás mellett félés maradt belőled. A bukás éppúgy ragyogott, akár a győzelem. Nedves celofán volt az ég, mogyoróbokrok hátát paskolta az eső. Elügettek az esztendők. Senki sem állította meg a szobába zúduló éjszaka megáradt folyóját. Elhullatták álarcaikat az évszakok. Tapintható lett a kontinensek távolodása. Szerelmek szikkadtak a szótlan partokon.


COMITATUS FOLYÓIRAT

VERS

III. évf. 1. szám

Payer Imre versei Hajnal betonban Átellenben, irodaépületnél a járófelület betonkockái közt pár milliméternyi résben hajnalra kinyílt egy piros virág – A május a levegőben benne volt ugyan, de nem érkezett még. Ingatlanirodába, szépségszalonba jöttek-mentek a cipők, alacsony és magas sarokkal, néhány nap, és sehol se volt a virág, mintha sosem lett volna. Ekkor tárultak ki a zöld spaletták. Vörös-telt pipacsok nyúltak a dús levegőbe. A háztömb fölött telt nap ragyogott – megérkezve. Hajnalpiros virág. Nincs sehol – Sötét, előre bukó Sötét, előre bukó haj. Éber kábulat. Láthatatlan megindul benne valami. Szinte játékosan halálos figyelem. Az izzó cigarettavég megrebben, s a megnyíló tenyérbe belenyomódik a csikk. El-vakultságot létesít az idő. Színváltó Állandó, színváltó szerkezet. Alatta a híd tartóvázának ívei. A korareggelien telt fényben – pompás tehéncsorda-hátak – hatalmasan húzódnak a folyónak felette fölfelé. Koradélutánra összetöpörödnek. A benzingőzös tumultusban a vas pórusa piszkos-olajos verejtékcseppet izzad. Ő, a kalóznak kényszerült lovag, még mindig a buszmegállóban álldogál. Figyel. Várakozik.

Ha szétvetett lábakkal, feszes derékkal feltekint a reggeli égre, az éjszakait is látja. Ha éjjel fúrja fölfelé a látást, megpillantja a hajnalit. Teotihuacan és az actio radius Szertemarcangoltatol. A hely: Teotihuacan. Kegyetlen istenek szülőhelye. Szétmarcangolnak. Sasok, pumák. Nem kell fel a Nap, ha nem ömlik a vér. * A hadtudományban actio radius-nak hívják egy ország hódítási képességeit. Nagy Sándor és Napóleon még képesek voltak felmérni. Hitler már nem. * Teotihuacan és actio radius. El-vakultságot létesít az idő.

58


VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

Beri Róbert versei adventi felismerés közönykabátban várunk a megváltóra íriszünk leszakadt fekete-fehérben a meztelen valóság láthatárunk véges utazom metróba préselt testek érintenek az arcok vonalkódjáról leolvasott inger-információt katalógusba helyezem a közönyt az undort és társait a megfeszített látszat felfalja az embert s ha ráhangolódsz a koholt világképre és torz ideák trónusa előtt önbecsülésed romjain alázkodsz elveszel Élet-halál ereje Szántásban szaladtam göröngyöket dobva a befogadó semmi felé. Forgószél közepébe állva imámat mormoltam; felettem érces égzengés. Hajlott derekú fa ágaiba téptem, felemelkedését kívánva; s a letaglózó hanyatlás láttán ledermedt szívizmom; e fa alatt lesz sírom megásva.

Enyészett ráncok /fikció/ Addig akartam dörzsölni arcod, míg ráncaid el nem fogynak… Aszott létezésed féket rakott rám; már távol kiteljesedésünk, csak hasztalanságtól szakadnak fel sóhajaim, mert marmonkannával hordom az életvizet sírodra. Végzett veled a tumor, az áttétes vég. A beléd ivódott halál ragaszkodása túlvilágra rántott, te elenyésztél, én maradtam; rágós rántott húsba vájom fogam, s arra gondolok: vajon mélyültek-e arcodon ráncaid… Leszakadt harangok Leszakadt harangok döngetik a földet. Imátlanságtól feszültek az álmok; esőtlen felhőktől búsak a kalászok. Átvérzett retinán sebződnek a képek; csontbarázdás földek fakítják a tájat, görcsös kóró sereg dísze a határnak. Végidők szelétől bokrosodik minden. Kongó harangtornyok komor mementója fonja rémült lelkünk töviskoszorúba…

59


VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

Lajtai Gábor versei A bagzó őskaján Mint hajdanán a múló nyughatatlan, ma megkíván és égni hív az est... De mit tegyek, ha őskaján a bagzó? Csak engedek, mert lelkesült a test. Mit ér a lány, ha elveszett a filter? Ha lágy talány varázsa mást ígér? Ma csókra vár, és nem zavar, ha holnap. Majd gyónni jár a tűzszemű ledér... A fa tetején Kedveszegetten lelkesedem, ugye ködbevesző ma a táj? Nézd, hova röppen – nézd hova nem – buja kínokat égve a nyáj… Éledezőként halva talál ki tegezve ma újra magáz; néma türelmem rád kiabál: Ne kövess, ha a tét lealáz! Egy szó elég Nyomaszt az éj, riaszt megannyi rémalak, magányba zárna szétziláló orkán, és egyre jobban szűkülő csatornán kínlódva folynak át hozzád a bús szavak. De nem hagyom, hogy űzzön megvadult vonat, és cáfolom, hogy léterőm ma fogytán, egy szó elég, egy perc a boldog órán – a vágy, mely céljaimba oltja sorsodat. Sóra nincs idő Ma szép a lét A tél felé kacsintó nyár is rekkenő Ha kérdenéd

Ma válaszomban szőve lenne némi hő A holnapérlelő Ma más varázs Kalácsa édesít és sóra nincs idő Ha áradás Apasztja bánatom ez enyhén meglepő De mégis érthető Ma dús a rét Derűje rőt erőbe hintve tüntető Ha múzsa véd Az égi szóra megbocsát a büszke nő A lelkeröppenő

60


VERS

Kőhalmi Ildikó versei

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

ráizzad tenyerük zöldek jönnek a tóról vizesen délutáni napsütés perzselte vad narancsok hajnali redőnyrés-lilák öt óra húszból simák fényesek vonulnak mint a holtak meddővé kövülnek egy ottfelejtett szempilla ívén

Szeptemberi verklidal

őszibarack íz párolog a térben

duplafenekű bőröndbe csomagolta magát az idő odafeküdt két napja kidobált reklámújságok mellé ezért nincs szíve senkinek összeszedni a szemetet

Hajnali capriccio

kiszolgáltatott szitakötők vergődnek a villamossínen víz nélkül nád nélkül egymás nélkül mit is keresnek imágólétük végső szakaszában valami őrületre vágyva

A készülődés megeszi a reggelt. Lebontja a finomabb részeket, mohó és fal, pedig csontsovány hétfő vagy kedd - ki tudja, melyik sötétben tapogatózom.

szagoktól megriadt augusztusi esték delirálnak idegen hónaljak alatt eltöltött nyárról és tömegesen hullanak alá az elektromos rovarirtók közelében ez nem az a bolygó ahol reggelente felkel a nap éppen csak világos lesz odakint léttorna indul három és csupán a verkli ugyanaz majom ül a tetején

Csorog a víz. Ízületes bambuszok között lefolyik talán a megtapadt idő, de a redőkből nem tűnik el a düh kipárolgása.

Napraforgók

Veszett egy nap ez – fagyott megint. Mocskos-barna buckákon egyensúlyoz a tegnapi este, ahol hagytalak.

ismerem minden gyengeségem de nem tapasztaltam ki a parlagon hagyott föld küszködését amivel gyomot nevel vagy hajdan volt vetések sarjadásán mereng

Ma csak a csúnyákat engedték utcára menni – lehetek tamburmajor, ha tetszik, fújjátok, húzzátok, doboljatok! Csak a jegyellenőrök szépek.

learatták Van Gogh szeme elől a táblát már akkor beleőrült a várakozásba és mikor lángolni kezdett a tarló nem pótolhatta napraforgói aranyizzását az egyre veszettebb elhagyatottságban

A piros csupán egy veszélyesebb zöld. Kit érdekel, hogy mennyit nem lehet, hogy megint jön majd egy pincér – nem nézek oda, mikor fizetek!

vagyok egyszerre festő és elvadult ugar egyik puszta kézzel irtaná a gazt másik vetné ki magából biztosan még mielőtt végleg lepereg a sárga de hová lett a Nap mégis hová

Egy újabb „miújság” okán friss „közöd?” - persze csak gondolatban, nehogy még összeférhetetlen legyek, pedig csak nem tartozik rá.

sejtszinten éhezem de megszokom a guargumi ízét

Emigráns ölelések ezen a legyalult földrészen szomorú sorokban megbocsátók a szenvedélyesekkel mennek a tétovák a meztelenek és a visszatartók létezésük relikviái apró dobozokban

Ha volna most az az ajtó, visszavonulnék a kilinccsel, de inkább minden mérget elteszek, úgysincs sok esély a folyton beszélőkkel szemben.

61


VERS

Debreczeny György versei veszélyes veszélyes bűnözők három tekercs vécépapírt tulajdonítottak el veszélyes vécépapírtekercsek vécéző bűnözőket tulajdonítottak el a rendőrség adatokat gyűjtött a helyszínen a toaletten intézkedés alá vonták majd előállították a veszedelmes vécépapírtekercseket annak ellenére hogy azokat a vécépapírgyárban már korábban előállították legyünk éberek barátaim hívjuk azonnal a rendőrséget hogyha valahol vécépapírt látunk vagy ha valahol nem egyre nagyobb egyre nagyobb köröket jár be a lépte jade egyre nagyobb gyűrűket ejt a tóba egyre nagyobb gyűrűkkel jutalmazza a víz partján szalmakutya pihen az ultrahangos kutyariasztó mellett sikerült végre egymást megszeretniük egyre nagyobb köröket jár be a lépte jade azzal van elfoglalva a személy hogy elkerülő magatartást tanusítson zötyögve a stressz szívdobogtató vonatán a történetet próbálja körüljárni nézi a görbét milyen egyenes nézi az egyenest hogy milyen görbe egyre nagyobb köröket jár be a lépte jade patkányokon végzi kísérleteit mert a patkány olyan mint az ember mert az ember olyan mint a patkány

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

mindent megrág és vándorol a nemi hormonok által vezérelt ember a holdat ugatja kiülvén kutyaháza elé egyre nagyobb köröket jár be a lépte jade elvegyülni és beválni igyekszik inkább mosolyog hogy megtörtént a sírás a történetnek egyre nagyobb gyűrűket adományoz de a gyerekkori hócipőjébe azért belefér rengeteg szeretet jobb lenne hamarabb az óra nem az időt mutatja törött autók halállal fenyegetnek ex Turcia hulla redemptio ex Turcia nulla porcica a visszatérésből nincs visszatérés karácsony közeleg érzem mikor a moszkva téren késedelem nélkül átmegy a kedves öröm és békesség család és gyermekség otthon és szülőföld téged ünnepelünk az idő a moszkva téri órára mutat törött autókkal a halál fenyeget ex porcica hulla redemptio jobb lenne előbb késni el várni a váratlan káreseményt vihar volna jó Stiller Kriszta vizet áraszt c. versének átirata régi könyvlapon vihar volna jó csak a falra égett néhány holdanyó oda bújtál egyszer hol nincsen térerő a naptár szerint nem jöttél elő falak vannak csend és néhány mozdulat sör szellő karcol fákat otthonod egy ág lesz kopogást vár lepedőt néz úgyis csak ágnes túlélted magad tudom mind a hatszor csak épp szélvihar nincs fáradt már a holnap lepedő lehet vagy harminc mégsem mos tovább fehér ott a zaj most érj haza hozzám csend ami van leült mint sötét arcú édes mostohám van még egy hely gyere

62


VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

Bátai Tibor versei All in Egyetlen sorra, betűre, írásjelre mindent? Akár egy ékezetre is, ha van valós esély, hogy élni tud. Ambíció Hogyne vágynám én is, s nem kevésbé, mint a legnagyobbak — csak épp nem művekből emelt piramis jövőnek konzervált lakójaként. Mit keresne szabadon lobogó szellemek közt az öröklét gyolcsbörtönébe zárt múmia? S meddig jutna a nagyravágyón végtelenné meghosszabbított időben, amelyben még a legkiválóbbnak is legfeljebb szakaszgyőzelemre lehet esélye? Az én becsvágyam s így elvárásom is nagyobb: ha csak egyetlen pillanatra, de még életemben, itt és most, benned legyek halhatatlan, amikor olvasol. Tabula rasa Érvényes jegyét mutatja. Hiába. Holtvágány. Mozdonyra váró árva szerelvény. Üres vagonok, lezárva. Ekkor beléhasít: megborul megint. Elakad, kihagy. Szív. Szokás szerint. Van rá magyarázat. Belátja. Legyint. Tétova léptekkel haza. Lakattal magára. Minden kaput. Az asztal, ahogyan hagyta. Reggel. Tiszta lappal. belém akadt folytathatatlan verssor múlásról dünnyög vég nélkül jelen időben zaklat és szekíroz és fejemre

olvas gúnyosan zárójelbe tesz megkérdőjelez kéjes örömmel terrorizál mígnem most kiteszem a pontot folytassa valaki más megenyhülten szabadon enged mintha ezt várta volna váltságdíjként

63


COMITATUS FOLYÓIRAT

VERS

Szinay Balázs Írni 2. megtanulja elfelejti megtanulja elfelejti a szavakat elfojtja megőrzi elfojtja megőrzi a szavakat nem bírja el nem írja le nem marad itt nem szalad ki megakasztja elhelyezi megformázza elengedi a szavakat *** maradok a semleges nem a te én nélkül az ősnemző az ős-nem-létező a szürke fekete-fehér a sötét kamra a sötét karma a szádra merevedett gondolatjel az egy a vég nélkül kettő az átkötés a lírai ábra a költői kép a teljes alakos meztelenség a néma a csönd az áthajlás a végtelenbe a kilégzés a beléd szakadt lélegzet a szívbolygó az anahata csillagkép ***

III. évf. 1. szám

64

aztán csak élnék. mert ki akar lenni az új hüperion. realizálnám a tanítást. elfelejteném amit tudok. dolgoznék. betakarnék valakit. apa lennék. szeretnék. hagynám a feltételes módot. igen. rendben. barátian ahogy csak én tudok. ahogy a szentek. ahogy mondták. ahogy megbeszéltük. ahogy létezni kéne. beérkezve. befejezve. pontosan. ahogy mindenki begyógyult. ahogy minden begyógyul nem szólnék. nem kérném számon a hallgatást. nem néznék magammal szembe. nem tagadnék le semmit. nem lenne én. nem sietnék. minden megtörténne. ahogy mindenki begyógyult. ahogy minden begyógyul. beérkezve. befejezve. pontosan aztán csak írnék. nem mondanék semmit. ahogy néha weöres pilinszky márai hamvas. éppen olyan jelentékenyen. olyan méltóságteljesen jelentéktelenül. mert ők megtehetik. de én még most írnám le. és nekem minden sorral mondanom kellene valamit. akkor is ha nem érti senki. mert nem az a lényeg. igen. rendben. barátian *** bújócskát játszok a versekkel én elidegenedek ők elbújnak visszaszámolok a nagy számok törvénye alapján neked azt mondom ez még mindig az írás folyamata szentül hiszem hogy pokolian fáj mert miért ne ha már... fejlődik élet-ritmus érzékem érték mérő mérték énem számháború zajlik minden fronton nem tudok jobb indokot csak tetszik a szó *** a vér nem válik verssé lesz írás jelek asztal fiók csend hallgatás lét ér folytatott küzdelem


COMITATUS FOLYÓIRAT

VERS

III. évf. 1. szám

Zsigmond Eszter versei Vízkereszt Minden szökőévben elsétálok erre. A házak magasak, időtlenek, szentek. Itt születtem; itt imádkozom. Halottak napja van: derűs, téli nap. A korlátot már régen nem cserélték. A falon a firka semmit sem kopott. A tömbház tövében fázós hintapárok idén költöztek. Gyerekekre várnak. Mindig is ott álltak bennem. Nem hódoltak a szőnyeget kirántó, örök változásnak. Megérintem; érdes, szinte szálkás múlt-áztatta felszín most a fal. Üveg mögötti, fagyos múzeum. Érinthetetlen, tükrös ablakok. A földszint egyen, piros csíkos függöny; ha fellibbenne, látnám önmagam, aki nem, nem akart innen továbbállni, idegen szót csak hokedlin tanult aki üvegen túli élményt álmodott, és megpróbálta feltámasztani Vízkeresztkor a holt karácsonyfákat. Az ember hajnalban Az ember hajnalban, hogyha fölriad, csak néz zavaros, álmos tócsaszemmel. Elárad, és bár nem akarja, tengerre tisztul és kitakarja a világra nem szánt szörnyeket. Ülnek lesben: titánok, szfinxek. A tudat lábuknál lapít és szűköl. A síró gyermeket most senkik se védik, ülnek a hajnali első villanyfényig (addig minden kapu: átjáró s tükör). S az ember vár reszketve, imátlan, míg a folyók a fényre kiapadnak, és a pupilla a lelket berekeszti. Feketét sóhajt, mélyet és töményet, batyuba köti a tegnapi sötétet; megy az utcára, a térre vele – lenni.

Eszter átalakul Emlékszel még az első párbajunkra? Belém csapódtál, mint egy apró vasmag. Úgy gyógyultál belém; el is feledkeztem a hús és lélek közti titkos kémiáról. A szívem most egy egészséges alma; olyan egész, súlyos, mozdulatlan. Körédédesedtem. Táj vonattal A kertek alatt víztornyok lebegnek. Felfeslik az alkony szürke mákgubója. Kizúg az élet, mint egy rajnyi sóhaj. Ráül a rozsdás villanynádasokra. A szemhatáron túl az égi szántók ellobognak. Lemondásba égnek. Valahol lent, az erdők lábain már kúszik az éj, a sötét aljnövényzet. *** (A vonatsínek vassal áttört indák – gyorsulástól tehetetlen testek kanyarodnak kifacsart halálba – Isten óvja, kit egyszer erre tesznek.)

65


COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 1. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert Szerkesztő: Szecsődy Kristóf A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet. Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.konyvkiadasolcson.weebly.com A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött. Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet, cikkedet stb., melyet szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com.

66

Profile for Szinay Balázs

Comitatus folyóirat III. évfolyam, 1. szám  

Comitatus irodalmi folyóirat.

Comitatus folyóirat III. évfolyam, 1. szám  

Comitatus irodalmi folyóirat.

Profile for szinba
Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded