CIKK iskolából, és egyre gyengébb lettem. Ő vette ki a mandulámat és ezzel megszűntek panaszaim. Fiát, Pétert választottam felnőttként háziorvosommá, édesanyámékon gyakran segített idős korukban. Belgyógyászként hamar észrevette, mi okozza az öt év óta tartó állandó hasmenésemet, gyengülésemet. Előtte két éven át jártam a kórházakat, egy híres adjunktus minden lehetséges vizsgálatot elvégzett és autoimmun-hiányt, laktóz intoleranciát (tejcukor érzékenységet) állapított meg. Péter doktor úr tüzetes vizsgálatok után hasnyálmirigy gyulladásomra megtalálta a megfelelő gyógyszereket, és megszüntette ezt a súlyos állapotot. Így nagy öröm volt számomra, hogy helyt tudok állni otthon és a munkahelyemen is. Visszaadta életkedvemet és fizikai erőmet. Erősödni kezdtem, majd visszanyertem régi súlyomat is. Soha nem fogadott el hálapénzt, tudta, nem vet fel a pénz, keresetemből nem futná erre. Jó diagnoszta, kedves, figyelmes ember, aki alaposan kivizsgálja minden páciensét (sok ember választotta őt, nagy a körzete), nem sajnálja rájuk idejét. Megérti az idős emberek gondjait, foglalkozik velük, jó tanácsokkal látja el őket. Most, amikor olyan kevés a háziorvos, örülhetek, hogy nekem ilyen orvosom van. A fiam születésekor koraszülött osztályra kerültem egy ismeretlen szülészhez, őt is Péternek hívták. Lelkiismeretesen megvizsgált, de így viselkedett a többi kismamával is. Tudjuk, hogy az egészségügyben nagy gondokkal küszködnek a szakemberek, nemcsak a műszerezettség hiányosságaival, hanem az alacsony fizetésekkel is. Néhány szakterületnél (főként szülésnél, műtéteknél) a betegek összeszedik összes megtakarított pénzecskéjüket, hogy jobb körülmények között gyógyulhassanak. A kórházi főorvosok egy része ezt előre meghatározza, enélkül nem is fogadja a betegeket. A többi orvos, nővér, akik ugyanúgy keveset keresnek, mihez kezdjenek? Ők is megtesznek mindent a beteg érdekében. Nekik meg kell elégedniük az állam által meghatározott jövedelemmel? Most a fiatal, kezdő orvosok itthon nem tudnak megélni fizetésükből. Családalapításra, lakás vásárlására nem gondolhatnak. Nem ítélhetjük el őket, ha külföldre mennek dolgozni. Csak reménykedhetünk abban, hogy ez megváltozik és hazajönnek majd ők is. Az ápolónők nehéz fizikai munkáját, áldozatkészségét sem fizetik meg eléggé, pedig a kórházakban a betegek kiszolgáltatottak. Sok múlik azon, hogyan ápolják őket. Jókedvűen, kedvesen szólnak-e hozzájuk, vagy komor arccal, éppen csak a legszükségesebb dolgokat végzik el körülöttük, és morognak, ha a súlyos beteg megnyomja a csengőt,
COMITATUS FOLYÓIRAT
III. évf. 5. szám
13
mert rosszul lett. Kati nénire emlékszem, aki kiemelkedik közülük. Jó szívvel gondolok rá ma is, pedig már eltelt ötven év azóta. Szigorú volt ugyan, de kemény tekintete ellenére mellkasában érző szív dobogott, amit néhány elejtett szava mutatott meg igazán. A betegek érdekeit tartotta elsődlegesnek, és azokra maximálisan vigyázott. Gondoskodása, szeretete példamutató sok mai nővér számára is. Fiatal ápolónők is keresik Európa gazdagabb vidékein jobb kórházakban a plasztikai sebészet, vagy az idősgondozás területén megélhetésüket. Ha néhány éven át dolgoznak ott, megalapozzák jövőjüket, és itthon már könnyebben élhetnek. Hazánkban a rosszul felszerelt, kevés szakember miatt a kórházakban a délutáni, éjszakai műszakban sokszor csak egyetlen nővér és egyetlen orvos ügyel. A betegek közül mégis életeket mentenek, sok teendőjük mellett még arra is szánnak időt, hogy vigasztalják őket, és a hozzátartozóikat. Sokszor mellettük töltik el az éjszaka nagy részét. Minden tiszteletem az övéké, mert ilyen körülmények között dolgoznak, és maradnak. Hivatásuknak tekintik munkájukat. Jó lenne, ha minden orvos és ápoló itthon maradhatna, ha megoldódna végre ez a súlyos anyagi helyzet, hogy továbbra is értünk dolgozhassanak, ne idegen országban, hazájuktól, rokonaiktól távol kelljen élniük. A jó szakembereket ne engedjük elköltözni, hiszen itthon is sok beteg, idős ember szorul segítségükre. Sok Pálra, Péterre, Kati nénire és Palkóra, Petire, Katicára van a magyar embernek is szüksége. Az idős-otthonokban, a hospiceszolgálatban önkéntes munkások, lelkészek tevékenykednek az orvosok, ápolók mellett. Megnövekedett az időskorú egyedül élők száma. A fiatalok tőlük kilométerekkel távolabb dolgoznak, laknak. Kénytelenek otthonokat keresni szüleik számára, hiszen ők munkahelyhez, lakáshoz kötöttek. Nehéz az ilyen helyekre bekerülni, az egész család összefogására szükség van, hogy kifizethessék a tartás díját. Meg kell becsülnünk azokat az orvosokat, ápolókat, akik hivatásukként tekintenek munkájukra, akik kevés fizetést kapnak, de kitartanak. A családoknak sok erőt kívánok, mert elsőrendű az élet értelme, amely a fogantatástól kezdődik és az idős, kiszolgáltatott, magányos emberek méltóságáig tart. Kühne Katalin