Page 1

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

1

5.

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY

• ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT

3. ÉVFOLYAMSZERZŐI LAPSZÁMUNK ► 2013.05.05.

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale) / 2. oldal

Interjú

Balatincz Miklós: „Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban” – interjú Kubiszyn Viktorral / 4. oldal

Esszék

Többek közt CIKK ▌ Brátán Erzsébet ● A FÉNYEVÉSRŐL; AMILYEN PÁRT VONZOL... Kühne Katalin ● ORVOSOK, ÁPOLÓK

TANULMÁNY ▌ Muhel Gábor ● TR ANSZ(RE)GRESSZÍV MOTÍVUMOK JÓZSEF ATTILA SZERELMI LÍRÁJÁBAN Kaposi Krisztina ● ESZTÉTIKAI TAPASZTALAT ÉS MISZTIKUS-VALLÁSOS ÉLMÉNY...

▌LEVÉL Urbán-Szabó Béla ● MARTFŰI LEVELEK – GYENGÍTJÜK EGYMÁST

▌VERS ● Debreczeny György ● Csondor Soma ● Pásztor Attila

MEGJELENT!

ENIGMÁK ANTOLÓGIA


COMITATUS FOLYÓIRAT

▌TARTALOM

III. évf. 5. szám

CIKK Brátán Erzsébet: A fényevésről Brátán Erzsébet: Amit birtokolsz Brátán Erzsébet: Eredet Brátán Erzsébet: Amilyen párt vonzol Kühne Katalin: Orvosok, ápolók

3 5 6 11

12

TANULMÁNY Muhel Gábor: Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában 14 Kaposi Krisztina: Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény: Sík Sándor Alexiusa a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex és a középkori szeretetmisztika tükrében - 3. rész 25

LEVÉL

Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert Szerkesztő: Szecsődy Kristóf A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet. Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.konyvkiadasolcson.weebly.com A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött. Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet, cikkedet stb., melyet szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com.

Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – gyentítjük egymást 41

VERS ● Debreczeny György ● Csondor Soma ● Pásztor Attila ● Fehér Csaba 42-47

2


CIKK

Brátán Erzsébet

A FÉNYEVÉSRŐL Mostanában többször felmerül ez a szó, különösen olyan eseteknél, amikor a média hullámain szárnyra kap a rémhír, (ami persze hatalmas hírértékkel bír, ellentétben a pozitív tudósításokkal). Az ilyen hírekre mindenki hamarabb felkapja a fejét, akkor lehet szörnyülködni, mert valakit éppen azzal gyanúsítanak, hogy halálra éheztette a gyerekét, vagy hasonlók, ennek ellenére valójában nem sokat tudunk magáról a fényevésről. (Javaslom olvasásra „A lótusz szirmai” első részében megjelent írásaimat: Rezgésszint, Fényemberek vagyunk és a Minden mindennel összefügg című fejezeteket) Azt már évekkel ezelőtt hallottuk, hogy Indiában egy guru 36 éve fénnyel/energiával táplálkozik, avagy lótuszülésben ül, meditál, és „csak úgy” létezik. A teste valójában él, de nem kommunikál. Természetesen arra már nincs lehetősége, hogy a „normális” életbe visszalépjen. Azért szívesen megnézném, személyesen szeretném látni ezt a gurut… A böjtölés, vagy a teljes éhezés számunkra sem ismeretlen fogalom, sőt a vallásokban ma is gyakorolt tevékenység, pl. ha a húsvéti nagyböjtöt említem, mindenki tudja, miről beszélek. A böjtölésnek többféle formája is van, ahol leginkább valamelyik étel kerül tiltólistára, pl. többnyire a hús, de néha a szilárd ételek is kitilttatnak (lásd léböjt-kúra), vagy éppen mennyiségi korlátozás lép életbe… Az ősi szent iratokban olvashatunk a szentek aszkétikus életmódjáról, közülük többen is rövidebbhosszabb ideig képesek voltak étel-ital nélkül élni, böjtölni, legfeljebb az oltáriszentséget vették magukhoz, bár a böjt számukra a legtöbb esetben

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

3

inkább a mértéktartást jelentette. Az ma is előfordul, hogy a vallás keretein kívül ráböjtölünk valamire, amit nagyon szeretnénk elérni, és ha negyvenkét napon keresztül tesszük azt, de legalább mondjuk hét egymást követő pénteken át, a kívánságunk megvalósul. Ez pedig a belévetett hit miatt történik meg, nem beszélve arról, hogy e kívánságunk mindenekfelett áll, egyfolytában a gondolatainkban tartjuk, s iszonyú erős érzelmeket táplálunk iránta. Ezért valósul meg. A gondolat beindítja a teremtő folyamatot. De mit jelent a fényevés? Olybá tűnik, hogy a spiritualizmus terjedésével, vagy inkább az eredendő önvalónkhoz való visszatéréssel, azt is mondhatnám, a rezgésszint emelkedésével előtérbe került egy újabb őrület, ami egyre inkább hódít, talán divat lett a fényevés? A fényevők úgy vélik, képesek táplálkozás nélkül is létezni. Vajon tényleg fennmaradhat az anyagi test puszta szellemi táplálékkal? (Mindazonáltal nem elképzelhetetlen, de erre még később visszatérünk.) Nézzünk néhány elméletet, melyre bárhol rábukkanunk, ha a témáról szeretnénk megtudni valamit: A fényevéshez hasonló hit a hinduizmusban is megjelent, melynek hívei állítják, nincs szükség ételre, sőt, esetenként még vízre sem, mert az ember képes pránával, azaz életerővel táplálkozni. Valójában az energiatestünk a minket körülvevő mátrix mezőből táplálkozik. Tudjuk, hogy étel nélkül néhány hétig, ital nélkül néhány napig, levegő nélkül néhány percig, de e nélkül az energia nélkül csupán néhány pillanatig élhetünk csak. Vagy netán ez is a megrögzött ego illúziója? Az Ájurvéda szerint az ember képes a napfényből energiát nyerni. Erre utal a fényevés szó, ami azt jelenti, hogy a fény a táplálék forrása. A tudományos közvélemény a fényevést egy potenciálisan halálos áltudománynak tartja, hiszen sok híve halt már éhen. A táplálkozástudomány azt állítja, hogy a tartós éhezés kiszáradást és halált okoz. Utánpótlás hiányában ugyanis a test saját magát emészti fel. Kiürülnek a glikogénraktárak, leépülnek az izmok, a testzsír, a csontok és legvégül az idegrendszer. A fényevők ezzel szemben azt állítják, hogy amikor semmit sem esznek vagy isznak, testük nem a tartalékokból él. Ezt legtöbben nem hiszik el, enyhe iróniával nyugtázzák: „Na, persze, s mikor nem látják, annyit eszik,


CIKK amennyit nem szégyell.” Ki tudja bizonyítani, hogy aki azt állítja magáról, fénnyel táplálkozik, az tényleg azzal, vagy eszik is? Ismertem egy hölgyet, aki (szerinte) néhány napig fénnyel táplálkozott, de mondjuk úgy, inkább ráböjtölt valamire. Igencsak emelkedett lett eközben, az éhezés halál közeli élményekkel ajándékozhat meg, de szépen lefogyott, jártányi ereje sem sok maradt és csak fokozatosan tért vissza a rendes étkezésre. De visszatért és ivott is közben! Tehát az nem „rendes” fényevés volt. Akkor mégis, hogyan képzeljük el gyakorlatban a fényevést? Azt gondolom, nem érdemes túlzásokba esni. Ha egyszer van anyagi testünk, nyilván táplálni kell valamilyen anyaggal. S valljuk be, nem sokan jutnak el arra a szintre, hogy képesek legyenek pusztán a körülöttünk lévő energiából táplálkozni. De térjünk csak vissza megint ahhoz, hogy mi az anyag? Az anyag nagy sűrűségű energia. „A fizikai testek manifesztációja az információs mezők egy csodája. A felgyorsított anyag maga az energia, és a lelassult energia megnyilvánulása az anyag. Az információ maga dönti el, hogy éppen milyen alakot ölt.” A fény is kettős természetű, egyszer anyagi részecskéi vannak, máskor hullám természete van. A kvantumfizika bebizonyította, hogy önmagában az anyag valójában nem is létezik, mint princípium, hiszen minden energia. Az anyag meghatározott helyen nem létezik, de tendenciát mutat a létezésre. Ha az anyagot egyre kisebb és kisebb részre osztjuk, egyszer csak eltűnik. Úgy tartják, legkisebb anyagi részecske nem létezik, vagyis az anyag a végtelenségig bontható (bonthatatlan), a hullámtermészetű energia állóhullámmá alakulva anyagi tulajdonságokat mutat (a hindu tanítások is ezt állítják). Az atom különböző energiájú állóhullámokból tevődik össze. Az atomok molekulákba szerveződhetnek, a molekulák az élő és élettelen anyag alkotórészei, ami azt jelenti, hogy egy kő, egy virág, egy gépkocsi, egy ház, sőt az állatok és az ember is állóhullámok többszörösen összetett halmazaiból áll. Mitől érezzük az energiacsomagot anyagnak? A Pauli-féle kizárásos elv magyarázata: Wolfgang Pauli (1908-1958) osztrák származású svájci fizikus bebizonyította, hogy egyetlen atomon belül nem létezhet két teljesen egyforma elektron. Egy bizonyos tulajdonsággal rendelkező elektron kizárja, egy pontosan ugyanolyan elektron jelenlétét.

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

4

Így, ha két atom azonos nyilván vannak benne teljesen azonos elektronok, protonok és neutronok. Érvényre jut a kizárási elv és az azonos típusú és energiájú állóhullámok anyagi tulajdonságot mutatnak egymáshoz viszonyítva. A testünket alkotó anyag és a bennünket körülvevő anyag ugyanaz az energiafajta. Valahányszor valamit anyagként érzékelünk, összehasonlítunk két hasonló hullámsávot. Ebből a szempontból az anyag nem más, mint egy viszonylag széles és összetett hullámsáv, ami állóhullámokból áll, és csak akkor mutat anyagi tulajdonságokat, amikor ezt a hullámsávot összehasonlítjuk önmagával. (Balogh Béla "A végső valóság"). A magasabb dimenziók folyamatainak mérése jelenleg emiatt nem lehetséges. Az általunk érzékelt világ rezgésszámának méréséhez magasabb rezgésszámú mérőeszközre lenne szükség, mint az anyagi világ rezgésszáma, mert a mérés egy összehasonlítás és csak akkor lenne mérhető, ha vele azonos rezgésszámot tudnánk létrehozni, hogy anyagi természetűvé váljon. A fizikai világban lehetetlen a fizikai világra jellemző rezgésszámnál magasabb rezgésszámmal rendelkező mérőműszert létrehozni. Ez a paradoxon bizony még megoldásra vár. Az anyag tehát, bármennyire is annak érzékeljük, nem szilárd, mert nem is anyag, Az egész egy olyan folyamat, esemény, történés, melyet a gondolataink által beindult folyamatok hoznak létre, vagyis pillanatról pillanatra a tudat teremti meg az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú energiák harmonikus összhangja hozza létre. A tudat a teret érzékelhető anyaggá rendezi. Más szóval az irányított gondolati energiával teremtünk… A három sík (test, lélek, szellem) összetartozása olyannyira szoros, hogy csak a mi korlátolt fizikai elménk részére tűnik külön részeknek. A test, lélek, szellem nem egymás fölött, alatt- vagy mellett helyezkedik el, hanem egymást szorosan, szétválaszthatatlanul átszőve létezik. Az ember egy multidimenzionális lény, amelyből érzékszerveinkkel csupán a fizikai testet érzékeljük, de azért tudjuk, hogy él ott benn még valaki… Nos tehát, ha a test-lélek-szellem egymást szorosan, szétválaszthatatlanul átszőve létezik, akkor elképzelhető, hogy az anyagi táplálék helyett fénnyel is fenntarthatjuk a létezését, méghozzá azzal az energiával, aminek a rezgése hasonló lényünk frekvenciájához. Azaz a tudatunkkal, a gondolatunkkal irányítanunk kellene a minket


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

körülvevő tér energiáját. Ehhez azonban rezgésszintileg, és szellemileg is elég magas frekvencián, úgy is mondhatnám, a feltétel nélküli szeretet frekvenciáján kellene rezegünk. Vajon hányan értük el ezt a szintet itt a Földön? Éppen ezért azt gondolom, aki idáig jut, az megérzi önmagától, hogy mire van szüksége, ezt senki más nem döntheti el helyette, nem erőltetheti rá, és még önmagát sem erőszakolhatja erre… Lelki szemeim előtt el tudom képzelni a magas szinten rezgő embert, amint álló nap meditál és a környező fényből táplálkozik, hiszen mi magunk is fényből vagyunk. Mert az energia, amiből testünk is felépül, fényt bocsát ki, hangot ad és illata is van… Ám ez a lény már eléggé elszakad a fizikai valóság illúziójától… Vajon, ember-e még az, aki eléri ezt a szintet? Brátán Erzsébet

III. évf. 5. szám

5

kacatokig képesek minden tárgyból eszméletlen mennyiséget felhalmozni. A nők a parfümös üvegektől kezdve egész könyvtárakig mindenhez fűznek valamilyen kedves emléket, de a ruháiktól és a cipőiktől, valamint a táskáktól, sálaktól is nehezen válnának meg. Azt tapasztaltam, minél tovább haladunk az időben, annál több kacatot halmozunk fel magunk körül, annál nehezebb megválnunk tőlük. Ezzel együtt egyre vaskalaposabbá válunk. Egyre több olyan megrögzött szokást, vagy rigolyát veszünk fel, melyek gúzsba kötnek, s miattuk képtelenek vagyunk változtatni. Falakat építünk saját magunk köré, pedig senki sem kényszerít rá. Tegyük fel, ha hirtelen költöznöd kellene, mihez kezdenél? Meg tudnál szabadulni a hozzád tartozó tárgyaktól? Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, ha csak egy kistáska állna rendelkezésedre? Olybá tűnik, szerencsés az, akinek nincs semmije, mert fogja magát és egy táskával odébbáll, nem kell választania. Igazi szabad lélek… pláne, ha van valamije és minden gond nélkül vállvonogatva hátra tudja hagyni azt, nem ragaszkodik a múlthoz. A jelenben él. Most ez van. Pont… Bölcs ember hazája az egész világ. Bárhol otthon érzi magát, nem kötődik semmihez és senkihez, főleg nem különböző tárgyakhoz. Bölcs ember a jelenben él…

Brátán Erzsébet

AMIT BIRTOKOLSZ... „Amit birtokolsz, az birtokba vesz…” Nagy igazság… Gondolj bele, mi az, amit gyűjtögetsz, amitől képtelen lennél megválni? Sokan órákig képesek sorolni a dolgokat, amelyeket tíz-húsz-harminc-negyven, vagy több év alatt felgyűjtöttek. A férfiak a matchboxoktól kezdve a régi motorkerékpárokig, bicikliig, sőt, egészen elképesztő

Brátán Erzsébet


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

6

Valahol ugyanis érezzük, hogy minden tudás a miénk, csak éppen itt, emberi mivoltunkban valamennyit a feledés fátyla borít… Éva is ezért szakított almát a tudás fájáról… De nézzük a jelenlegi embert…

Brátán Erzsébet

EREDET Az embert mindig érdekelte valódi eredete, folyton feltette a kérdést: Honnan származunk, hogyan és miért születtünk? Miért élünk? Mi célja az életnek általában, és mi egyénenként? Biztosan mindenkinek van küldetése? S ha igen, ebben ki dönt? Miért éppen a Föld bolygón élünk? Tényleg egy felsőbb erő teremtett bennünket? S ha igen, ki az? Mit jelent, hogy Isten egy szikrája bennünk van, s mi magunk is teremtők vagyunk? Valóban a saját képére formált minket? Ki az Isten? S mikor kapunk eme kérdéseinkre választ? Nos, bármi felmerül ezzel kapcsolatban, egyre több kérdés halmozódik fel, amire nem találjuk a választ… Mióta az ”eszünket tudjuk”, ez foglalkoztat minden embert, még azt is, aki nem vallja be, de életében legalább egyszer biztosan felmerült benne is a kérdés, csak miután nem talált rá kielégítő választ, jobbnak látta szőnyeg alá söpörni. Vicces lenne ismerni az élet végtelen láncolatát egészen az egysejtűektől a mostani formánkig. Márpedig, ha itt és most létezünk, akkor az egész láncolaton végig kellett mennünk, őseinknek életben kellett maradniuk ahhoz, hogy ezt a kérdést feszegethessük. Bennem már gyermekkoromban felmerült az eziránti igény… S fejlődés közben persze egyre tudatosabbá válunk, mert az ember mindent TUDNI akart és akar folyamatosan, a tudás iránti igény, a tanulási vágy belénk kódolt… akár a fejlődés. Ezért kutatunk, ásunk, fúrunk, nyomulunk állandóan előre, hogy minél többet és többet megtudjunk.

Az évmilliók során életünk eredetére rengeteg elmélet született, s minden kornak megvolt az adott tézise, melyet megtanítottak utódaiknak. Persze a maga módján mindegyik logikusnak tűnt mindaddig, amíg egyszer csak sántítani nem kezdett, mert felsejlettek újabb tételek, másféle ismeretek is előbukkantak. Sokáig tartotta magát a teremtés, majd később vele együtt az evolúció elmélete is, s még ma is tartja, bár ismét előtérbe került a teremtés elmélete, hisz minden olyannyira passzol egymáshoz, hogy azt egy igen erősen fejlett tudatnak kellett így rendeznie, nem lehet véletlenszerű… Sokan állítják, hogy nem a Földön születtünk, de ez a Föld a végzetünk. Ezt alátámasztani látszik, hogy a földi klímát mezítelenül nem bírjuk elviselni, már egészen a kezdetektől fogva valamiféle állatbőrökbe, később ruhákba burkoljuk a testünket. Sem a téli hideget, sem a nyári forróságot nem tűrjük el ruhátlanul. S lám, a barlanglakás után mennyi építményt hoztunk létre, hogy elbújjunk a néha zordnak megélt klíma elől. Tehát valamikor valaki/k idetelepítette/telepítették az embert? Miért? Vajon melyik hipotézis áll közelebb a valósághoz? Az ember szívesen merül el az éjszakai égbolt csodálatos mélységeiben, olyankor gondolatai szárnyán idő utazik a végtelen időtlenségbe, a semmibe/mindenbe. Valahol keresi a saját csillagát, és meg van róla győződve, hogy van… Akkor döbben rá, hogy picinyke léte talán még egyetlen porszemet sem jelent a hatalmas és végtelen világegyetemhez képest. S ha emberi elménk egyáltalán el tudja képzelni, mennyire határtalan az egész multiverzum, hát nehéz elhinni, hogy csekélységünk is hat, kihat rá, sőt mindenre. Vagyis minden mindennel összefügg, és egy ember léte, tettei, gondolatai is hatást gyakorolnak a világmindenségre, sőt, még az is, ha egy pillangó meglebbenti leheletnyi szárnyait. Ezt nevezzük pillangóhatásnak… Pedig már tudjuk, egy felsőbb energiaszinten mind egyek vagyunk, az Egy csodálatos és végtelen megnyilvánulásai. (de mindig az a kérdés, hogyan


CIKK lehetséges? – mert emberi aggyal elég nehéz felfogni ezt a végtelen határtalanságot és egységet) Bármi történik, felfelé tekintünk, onnan várjuk a megoldást. Tudjuk, van ott valami, sőt, inkább valaki, aki hatalmasabb, értelmesebb nálunk, szellemileg, rezgésszintileg is felettünk áll, de kapcsolódunk hozzá, mert segít, ha kérjük, azaz feltételek nélkül elfogad, szeret minket. Ezt meg is tapasztaljuk… Ki lehet ő? Isten? Egy szellemi erő, energia? Minden esetre személyiséget tulajdonítunk neki, mert érezzük, hogy így van, hisz mi magunk is egységünk ellenére külön-külön személyiségek vagyunk. Mi a helyzet az őrangyalokkal? Tudjuk, hogy szellemi erők vigyáznak ránk és végigterelnek földi utunkon. Tudjuk, hogy a teremtőnk követei, mert vele közvetlenül nem tudunk kommunikálni, ugyanis olyan erősen magas a rezgésszintje, amit nem bírnánk elviselni. Miért fontos a Teremtőnknek és segítőinek, hogy a karmánkat beteljesítsük? S ha nem teljesítjük, megkapjuk újból. Addig-addig kell visszajönnünk, amíg le nem tudunk mondani az anyagi világ hívságairól… vagyis vissza „kell” jutnunk a legtisztább szeretetbe… a legmagasabb rezgésbe, - de miért távolodtunk el? Hogyan lehetséges, hogy minden élő ilyen sokat nyom a latban? Ez a tanulóbolygó, a tanuló és fejlesztő szint, iskola, anyagi szinten… Miért törődnek velünk? Mert tőlünk is függ az ő fejlődésük, továbblépésük? S ha eljutottunk egy magasabb szintre, mi is feljebb léphetünk? S mi lesz, ha eljutunk a legmagasabb rezgésbe? Kezdődik minden elölről? Újra távolodunk, majd visszatérünk? Vajon a teremtőnk csak egy, vagy több? A teremtő erő szintjén egyetlen központi személyiség létezik, és irányít, vagy igazak az ősi mitológiák, ahol több istenséget is ismertek, megneveztek? S mivel egyensúlyban kell lennie mindennek, létezik a pusztító erő is? No, és belőle is csak egy van, vagy több? Vagy a teremtő erő és a pusztító erő együtt alkotnak egységet? De őket ki teremtette? Olybá tűnik, hogy a multiverzumban minden alatt és fölött létezik valami, vagy valaki… egészen a végtelenségig és MINDEN nagyon összerendezett, milliméter pontossággal megtervezett, semmit sem bíztak a véletlenre. Vajon ki kezdte ezt az egész létezést és miért? De ha kezdte valaki, akkor kellett már lennie valakinek és valaminek az előtt is…

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

7

Örök körforgás… Honnan eredünk tehát? A Teremtés elmélete szerint az első emberpártól, Ádámtól és Évától származunk, mely tényt igazolja, hogy genetikai szempontból egy ősanyától származunk, bár a Biblia sem tagadja, hogy akkoriban másféle emberek is éltek a Földön. De kik voltak ők? - És kik vagyunk mi? – anyagi szinten. Különböztünk, vagy volt/van közünk egymáshoz? (ha egyek vagyunk mindennel…) Belőlük fejlődtünk tovább, vagy velük párhuzamosan éltünk? Vajon az utódaik még ma is közöttünk élnek? Ki írta a Bibliát és miért? S kinek állt szándékában elhallgatni részeket belőle, pláne miért? Az evolúciós elmélet szerint az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok folyamatosan átalakulnak, új fajok keletkeznek, mások pedig kihalnak. A változások egy része esetleges, véletlenszerű. Pl. természeti katasztrófák hatására fajok tömegei tűnhetnek el (eljegesedés, felmelegedés, kiszáradás meteorit becsapódás, özönvíz). Az evolúciós változások más része adaptív: a létért való küzdelem során fajok tömege képződhet, pl. egy-egy élőhely újbóli benépesítésekor. Az idegen civilizációs elméletek szerint ie. 11.000450.000 a földön kívüliek egy csoportja, az annuakik, a Földön akkor élő humanoidokat gén manipulálták, hogy gyorsabban fejlődjenek, irányíthatóak legyenek, s hogy rabszolgaként munkára foghassák őket. Mivel a Föld ásványi anyagait, többnyire aranyat bányásztak, kellettek az engedelmes munkások. Bizonyára lehet benne valami, ha még a nevüket is tudjuk… Ám, ha később képesek voltak esetleg keveredni velük, akkor az azt jelenti, hogy a génállományunk nagyon is hasonló volt az övékéhez, avagy az akkori ember, bár meglehet, a fejlődésnek egy alacsonyabb fokán, de már ember volt, s talán, bár évezredek múlva, de magától is eljutott volna idáig. (Itt még az is felmerül, hogy az akkori ember tudott-e gondolkodni, avagy csak egy ösztönlény volt? S ha az volt, hogyan került belé a tudat? Ki vállalta a szerepet, hogy az legyen, aki?) Állítások szerint többféle idegen faj is alakított az emberiség formáján… sőt, különböző civilizációk


CIKK saját népcsoportokat hoztak létre. Az már tény, hogy a Vízözön után hirtelen rohamos fejlődésnek indult az ember, nagyon valószínű, hogy többször is „besegítettek” az idegenek, ráadásul tanították őket. Ezt igazolják a barlangrajzok, kőbe vésett hieroglifák, az előkerült használati tárgyak és az egyéb ősi maradványok. Az evolúciós elméleteknek valóban ellentmondani látszik, hogy néhány ezer év alatt több százmillió éves fejlődésen ment keresztül az ember. Ráadásul a DNS struktúrája sokkal bonyolultabb, mint illene, ha azt vesszük, hogy létezik evolúció attól az őstől, mely állítólag a majom és az ember közös őse volt. Azon kívül az is irreális, hogy alig 13.000 év alatt egy embertípusból „merő véletlenségből” kialakult néhány radikálisan eltérő faj: fehér, sötétbőrű, kaukázusi, északi, vörös, stb., és akkor még nem beszéltünk az óriási méretű embercsont leletekről… (melyeket még ma is foto shopnak vélnek a rengeteg hamisítás és a nem kellő figyelem, raktározás, megőrzés, vagy a vizsgálat hiánya miatt…) Azonban az is tény, hogy az antik korokban a legtöbb vezető hosszú nyújtott koponyával rendelkezett, vagy kétszer akkora méretű volt, mint az emberek. S nemcsak testi, hanem szellemi szinten is felette álltak az akkori népeknek, akik ezért isteneknek nevezték őket. Annak megfelelően bántak velük, teljes hódolattal, alázattal és engedelmességgel viseltettek irántuk. Pl. Ehnaton, Egyiptom uralkodója (i.e.1378-1350) is óriás volt. Gondoljunk a minden kultúrában fellelhető óriásokról és törpékről szóló mesékre! Nem zörög a haraszt… A hatujjú óriások, akik közül valószínűleg csak a férfiak jöttek ide, (meglehet keményen dolgozni, kitermelni és maguk alá gyűrni az embert) a földi nőkkel keveredve az évszázadok során eltörpültek. Míg az emberek nőttek, de utódaikon, akik hat ujjal születnek, néha még ma is előbukkan az „eredet”. Még a környezetemben is ismerek egy-két ilyen embert… Ősi legendák szerint eme emberekből tudósok, sámánok, mágusok lettek… Ha a régészeti leleteket kutatjuk, óhatatlanul eljutunk a piramisokhoz is, az embereket évezredek óta foglalkoztatják rejtélyeik, melyekről mára kiderült, hogy nem (csak) sírkamraként szolgálnak, hanem üzennek az őket követő civilizációknak, vagy éppen spirituális fejlődés helyszíneként működtek (lásd Szakkara). Dióhéjban annyit, hogy milliméter pontos gonddal megtervezett építmények, melyeket még ma sem tudnánk ilyen precízen megépíteni, ráadásul ellenállnak mindenféle földrengésnek, egyszóval az

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

8

idő vasfogának. Jelzik a tavaszi napfordulót, tökéletes az elhelyezkedésük, csillagképet formálnak. Valamint a Földet átívelő teljes hosszban különböző szakrális helyeken különös üzenetek helyezkednek el, mintha valaki direkt így szerette volna (Húsvét szigetek, Gíza, Stonehenge, Machu Pichu, stb.) Nem beszélve a Szfinxről, mely pontosan megmutatja, hogy a Föld 26.000 éves ciklusában merre járunk éppen, jelzi az elhelyezkedését. A Szfinx maga is egy külön rejtély, melynek a fülében lévő kamrában állítólag olyan iratokat lelhetünk, melyek az emberiség múltjáról rejtegetnek ismereteket, hogyha előkerülnének, alapjaiban rengene meg minden eddigi elméletünk. Néhányan egyetértenek a feltevéssel, miszerint az emberiség a Szíriusz csillagrendszeréből származik. Érdekes, hogy az afrikai dogonok állítólag őseiktől örökítik át ezt a tudást utódaikra, melyet az istenek tanítottak meg nekik még az ókorban. Az istenek, akik keverékek, űrhajóval érkeztek, hogy tanítsák a dogonokat. Akik még ma sem jutottak el a mai civilizált ember szellemi szintjére, nincsenek csillagvizsgálóik, mégis tökéletes pontossággal firkálják a homokba még a gyermekek is a Szíriuszt és annak bolygóit, valamint az ellipszis alakú röppályát, melybe meglepő pontossággal jelzik a Szíriusz helyét… Ezek mellett egyre-másra előbukkannak más feltevések is. Pl.: Egy másfajta idegen civilizációs elmélet szerint a földön kívüliek közöttünk élnek, sőt, odáig elmegy, hogy azt állítja, nemcsak az ember, hanem minden, ami a Földön él, tőlük származik, ők hozták ide. Ráadásul a vezetők most is félig ember, félig hüllő lények, vagyis kékvérűek (a vércseppek megszárítva kékes színt adnak), mert a vérük réz alapú, míg a mienk piros, mert vas alapú, sőt a hétköznapi embereknek 10-15 %-a hüllő, avagy mi is hibridek vagyunk. Ezt a magzati fejlődés kezdetén az anyaméhben kialakuló hüllőformával is alátámasztja, mivel az alap DNS a hüllőktől származik, míg az evolúciós elmélet szerint a magzati életben a fejlődés végigmegy a törzsfejlődésen. Nahát! Tényleg nem zörög a haraszt… most eszembe jutnak a sárkányokról szóló népmesék, melyben a hétfejű sárkány elrabolja a királylányt… Érdekes… Mikor megírtam a „Mézeske kalandjai a sárkányokkal” című mesekönyvemet, egyik kiadó kissé morbidnak találta, hogy a sárkányfiú macilányt rabol feleségnek. Miért, ha királylányt rabol el, az természetes?


CIKK Ezen elmélet szerint az ember őshazája a Lant (Líra, Lyra) csillagrendszer. A „tiszta vérű” emberi faj valamint a Földön megtalálható emlősállatok származási helye a Lant, vagy más néven a Líra csillagrendszer. (A Lant csillagképet az i. sz. 2. században élt Klaudiosz Ptolemaiosz görög csillagász már besorolta az akkoriban felfedezett negyvennyolc közé, s ma is számon tartják a a Nemzetközi Csillagászati Unió által elismert nyolcvannyolc csillagkép között. Legfényesebb csillaga α Lyrae - Vega, az égboltunk egyik szintén legfényesebb csillaga. Az északi féltekén a Líra csillagkép tavasztól őszig látható, míg a déli féltekéről csak a téli hónapokban, az égbolt alján pillanthatjuk meg.) A hüllők származási helye az Alpha Draconis csillagrendszer, mely Magyarországról egész évben látható. Ők egy tökéletes faj, DNS állományuk évmilliók alatt semmit sem változik. Ez a két utóbbi elmélet azért is érdekes, mert mint említettem, mindig felfelé tekintünk, a csillagok különös varázslattal hatnak ránk. Talán keressük a csillagunkat? Itt jön a képbe megint a Gízai Nagy piramis: A Nagy Piramis a 30° szélességi fokon fekszik (valódi érték: 29°5845”; ez kevesebb, mint 5 km-es eltérést jelent). Az Egyenlítő és az Északi-sarkpont közötti távolság harmadánál, világ középponti elválasztó vonalán fekszik, ha egy függőleges vonalat húzunk rajta keresztül, a tőle keletre eső földterület pontosan egyenlő lesz a vonaltól nyugatra esővel. A piramisban lévő 4 kürtő („szellőzőjárat”) i. e. 2500 körüli időkben négy olyan csillagra mutattak, amiknek az egyiptomi mitológiában jelentős szerepük volt. A négy nyílás mindegyike a délkör irányába tájolt: kettő északi irányba néz, kettő délnek. A jeles csillagokat abban az időpontban veszik célba, mikor azok átkelnek az égboltot kettészelő észak-déli meridián, vagyis a délkör képzeletbeli vonalán. A Királyné kamrájából induló északi kürtő a Kismedve (Ursa Minor) csillagképhez tartozó Kochab (Beta Ursa Minor) csillag felé, a déli a Nagy Kutya (Canis Major) csillagkép Szíriusz csillaga felé mutatott. A Király kamrájából induló északi nyílás a Sárkány (Draco) csillagkép legfényesebb csillagára, a Thubanra (Alpha Draconis), a déli pedig az Orion öv bal szélső, legfényesebb csillagára, az Al Nitak-ra (Zeta Orionis) nézet. Nocsak… A Szíriusz az Orion és az Alpha Draconis? Talán csak nem? Csak nem mindháromnak van valami köze a földi élethez? Márpedig véletlenek nincsenek… mára már tudjuk, hogy a legendáknak

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

9

bizony van valóságalapjuk. Nézzünk egy kis mitológiát: A csillagkép a görög mitológia egyik alakjáról, Ladónról, a kígyótestű, százfejű sárkányról kapta a nevét. Ladón a Heszperiszek kertjében őrizte azt a fát, melyen az örök ifjúság és halhatatlanság aranyalmái teremtek (fa és almák?), ráadásul ő őrizte Gaia, a földanya gyermekeit is. Az aranyalmafát Héra kapta nászajándékul Gaiától, amikor férjhez ment Zeuszhoz. A sárkányt Héraklész ölte meg a tizenegyedik munkájával, amikor el kellett hoznia az aranyalmákat a Heszperiszektől. Héra tette fel a sárkányt az égre jutalmul. Ez ismét több mint érdekes… A jelenlegi Föld felszínét benépesítő emberek állítólag két faj keverékei, a Líra-i tiszta vérű embereké és Draco-i hüllő sárkányoké. Már csak azt nem értem, hogyan tud egy hüllő faj keveredni az emberi fajjal? Vagy ezek emlős hüllők? (bocs.) Na, jó, genetika… no, de a DNS-ük hasonló az emberéhez, vagy megy a nélkül is? Génmanipuláció? Minden esetre nehéz elhinni, de nem lehetetlen… Az viszont nagyon érdekes, hogy megpróbáltam pár állat magzati fejlődéséről képeket keresni, és sehol sem találtam semmit, egyelőre… mindenütt az emberi embrió fejlődéséről találunk képeket, melynek a kezdeti stádiumában valóban felismerhető a hüllőforma, még a kopoltyú és farok is látszik… (ami ugye egy állatnál nem meglepő…) Ezen kívül több könyv is napvilágot látott ebben a témában, hiszen tényleg mind az eredetünket keressük. Talán éppen belénk kódolták ezt is? Az Univerzumban semmi sincs véletlen, minden gondosan és pontosan megtervezett… Valahol érezzük, hogy tudnunk kellene, hogy nem olyan egyszerű? Egyik ilyen könyvben egy pszichológusnő írja le a hétéves kisfiúval készült riportját. Megdöbbentő dolgokat olvashatunk benne. A kisfiú pontosan emlékszik arra, szellemi szinten ki ő valójában, és olybá tűnik, az „idegenek” rajta keresztül akarnak üzenni nekünk. Még napestig sorolhatnám a témában megjelent műveket, de eredetünkre egyikben sem kapunk „igazi” választ. Talán majd távozáskor minden megvilágosodik, akkor rájövünk, honnan származunk és miért? Nézzük, mit vettünk át „teremtőinktől”? Nincs új a nap alatt… Büntetőbolygó?


CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

Hallottunk már a büntetőbolygó elméletről is, mely szerint ide száműztek minket, hogy tanuljunk, javuljunk. S ebben is lehet valami, gondoljunk csak Ausztráliára… mi is megtettük… Rabszolgatartás? Az idegen civilizáció elmélete szerint rabszolgának akarták az embert, illetve azért hozták létre, hogy őket szolgálják, de hiszen ez is a vérünkben van… az emberek a fejletlenebb létformákat mindig is uralmuk alá hajtották, s ezen mit sem változtattak az eltelt évezredek… Génmanipuláció? Igen, ez sem áll távol tőlünk. A „fejletlenebb” létformákat mi is manipuláljuk, kísérletezünk velük. Pl. egerek, patkányok, tengerimalacok, kutyák, macskák, majmok… s csak félve jegyzem meg, az ember is… Itt megint eszembe jutnak az ősi mitológiák, melyekben különböző szörnyekről olvashatunk, meglehet nagyon is igaz történeteket: Minotaurus, sellők, kentaurok… avagy az idegenek, a teremtőink kísérleteztek a fajok keverésével, hogy létrehozzák a célnak legmegfelelőbbet? Klónozás? Dolly bárány… - és mi az, amit még nem tudnunk? Szervkereskedelem, szervátültetés, kifejlesztése őssejtekből…

szervek

Nos, tehát „vérünkben” van mindez… Ha ők teremtettek minket, „örököltük” tőlük ezt – is… Az idegenekről pedig bármennyire is állítjuk, hogy idegenek, nem azok, legalábbis számunkra nem. Nagyon is rokon lelkek lehetnek, hisz rájuk hasonlítunk, ha ők formáltak minket, saját képükre alakítottak. S a teremtett lényt aztán útjára bocsátják, ha már önállóan is képes reprodukálni önmagát… Azután szép lassan továbbfejlődött és túlnőtt azon, amiért létrehozták? A rabszolgák felszabadultak… Túlnőttek azon, amiért létrehozták őket… vagy eleve ez volt a cél? S gondolataik irányításával teremtőkké váltak… vagy mindig is azok voltak?

III. évf. 5. szám

10

Vajon melyik elmélet igaz? Vagy ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi? Az bizonyos, hogy egy magasabb intelligencia tervezte lét a miénk (is)… Eddigi ismereteink szerint a megtestesült lélek egyedül azon a planétán képes életben maradni, amelyikre leszületik, anyagi formája az ottani életkörülményekhez alkalmazkodik. Akkor mi hogyan kerültünk ide? Tényleg úgy telepítettek ide minket, mert például a klíma és a körülmények hasonlóak voltak, alkalmasnak tűntek az itteni élethez? Mégsem bírjuk teljesen, mert ugye ruhátlanul a szabadban nem lennénk képesek túlélni? Avagy itt éltünk eredetileg, de beavatkoztak a genomba és attól váltunk érzékenyebbé? Tehát nem véletlenül vagyunk itt, mi, emberek… akár ide telepítettek, akár eleve itt születtünk, csak a génmanipuláció miatt érzékennyé váltunk, már mindegy is, ezen nem lehet változtatni, el kell fogadni, itt vagyunk… S ha már itt élünk, kihasználjuk, tanulunk, fejlődünk, igyekszünk jobbá válni. Vagyis bőven van dolgunk… Már csak azt nem értem, hogy mennyire múlik mindez a szabad akaratunktól? Eddigi kutatásaim ui. arra tereltek, hogy a földi létet magunk választjuk, persze minden egyenes következménye a régi tetteinknek. Avagy a karma… Földünk sohasem volt kihalt, úgy tűnik eleve úgy született, teremtették, hogy alkalmas legyen az életre. Eddig legalább tizenkét hozzánk hasonló, ha nem fejlettebb civilizációról tudunk, de ez nem zárja ki, hogy jóval több is volt, van, lesz. Meglehet, még mindig itt vannak az előzőek, akik már annyival fejlettebbek nálunk, hogy még nem értenénk meg egymást, ezért nem tudunk velük kommunikálni. Vagy mégis? Mi van, ha valóban köztünk élnek, és észre sem vesszük őket, mert annyira hasonlóak vagyunk? Már csak az a kérdés, hogy ők tudják-e magukról, kicsodák? Elképzelhető, hogy az a cél, hogy a rezgésszintünk egyre emelkedjen, de a fejlettebbeké már annyira magas, hogy egy felettünk lévő dimenzióban élnek itt és most. A párhuzamos univerzumok elmélete szerint ez sem kizárt… Vicces lenne ismerni az élet végtelen láncolatát egészen az egysejtűektől a mostani formánkig. Márpedig, ha itt és most létezünk, akkor az egész láncolaton végig kellett mennünk, életben kellett maradnunk ahhoz, hogy ezt a kérdést feszegethessük… Brátán Erzsébet


CIKK

Brátán Erzsébet

AMILYEN PÁRT VONZOL Az a mondás járja, hogy pontosan olyan párt vonzol be magadnak, amennyire értékeled önmagad! Nos, hogy ez mennyire igaz, arról mindenki maga is meggyőződhet. A külvilág egy tükör, melyben önmagunkat látjuk. A másik ember is tükör, de hogy mennyire jó tükör egy igazi társ, aki az aurádban él, akivel nap, mint nap együtt lélegzel, azt már mind tudjuk. Bár, ha a társ nem megfelelő, sokan azt gondoljuk, hogy vele van a baj. Pedig nem… A társad a legjobb és legtisztább tükre annak, amilyenre te tartod magad. Ha haragszol magadra, haragszik rád és tovább sorolja a hibáidat. Ha nem veszed észre erényeidet, mindig csak azokat sorolod, amelyek nem tetszenek benned, azt fogja szajkózni. Olyan kegyetlen és kíméletlen tükröt tart eléd, amit nem biztos, hogy kibírsz. Ekkor következik be a válás. Elhagyod, mert nem bírtad elviselni, hisz tűrhetetlen volt, amit művelt. Mindent megmutatott, amit nem akartál észrevenni. Ekkor történik a legnagyobb pofára esés… ugyanis, ha ezek után mégis újra összehoz a sors valakivel, de te közben semmit sem változol, érdekes módon ugyanolyan kegyetlen és kíméletlen párt fogsz találni. S ez mindaddig így lesz, amíg nem veszed észre, hogy mindenért te magad vagy a felelős, te magad vonzod be a saját tükrödet. Tehát, ha olyan tükröt szeretnél, amibe szívesen nézel bele, változz te magad, és teremtsd meg azt! Nagy igazság, hogy neked kell változni, és akkor változik a körülötted lévő külvilág és az emberek, hiszen, ha minden tükör, akkor csak azt adják vissza, amit te magad bocsátasz ki…

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

11

Erre aztán felkapják a fejüket a szkeptikusok és azt kérdezik: Ezer példát is tudnék felhozni, amikor egy szelíd, kedves, aranyos teremtés férje egy undok, kötekedő, rosszindulatú, önző akarnok, nem hiszem, hogy erre vágyott volna az a kedves hölgy… Persze, hogy nem erre vágyott, hanem arra, hogy ha ő kedves, rendes mindenkivel, akkor vele is azok legyenek, és bár ezt megkapja másoktól, de akitől a legjobban szeretné, az élete párjától nem. Miért? Aki nem tartja magát méltónak másra, az undok párt vonz. Ez egy kettősség az EGY-én életében, még a mondásban is benne van: Ellentétek vonzzák egymást! Ez a köztudattal ellentétben nem arra vonatkozik, hogy a hölgy a pozitív és a párja a negatív, sokkal inkább a kedves rendes aranyos hölgy belső lelkivilágának kettősségére. Az ilyen hölgy "bocsánat, hogy élek típus", vagyis saját magát nem tartja semminek, mindenki mást szeret, mindenki előbbre való önmagánál. Ezért olyan párt vonz be, amire tartja magát, az pedig egész álló nap a fejéhez vágja, amit ő maga gondol saját magáról. Érdekes ez a tükör… talán éppen arra vár, mikor unja meg? S igen, mikor befejezi, avagy másképp gondol önmagára, mindjárt változik a kapcsolata (is)… Nézzük a másik oldalról. Az önző akarnok szelíd, kedves rendes párt vonz be, aki némán tűri a szemétségeit. Ő pedig nem javul, sokszor akarata ellenére is bántani kényszerül a másikat. Miért? Nos, a tükör effektus miatt. Ő azt gondolja saját magáról, hogy egy kedves, rendes, csendes, szelíd, akinek mindig igaza van… s azt kapja vissza. Tükröm-tükröm, mondd meg nékem… Brátán Erzsébet


CIKK

Kühne Katalin

ORVOSOK, ÁPOLÓK Számos tanulmány készült az egészségügy állapotáról. Kötetek százai foglalkoznak ezekkel a fontos kérdésekkel, tudósaink, kutatóink igyekeznek megtalálni a helyes utat, amely megoldást adhat. A folyóiratok hasábjain szinte naponta olvashatunk ezekről a törvénytervezetekről. Idézek néhány véleményt írásaikból, intelmeiket ajánlom figyelmükbe, gondolkodásra késztetve olvasóimat. „A személyi méltóság arra kötelez minket, hogy védelmezzük az emberi életet, amely a fogantatással kezdődik... Nagy szükségünk van a tudatformálásra, mert az élet védelme egyben a család, a nemzet védelmét is jelenti.... Ha a hátrányos helyzetű gyermekek nem részesülnek megfelelő oktatásban, az ország működésképtelenségéhez és a közbiztonság romlásához vezethet”. /Harrach Péter kereszténydemokrata politikus/ A család a legfontosabb kis közösség, de része a nemzetnek. Minden tagjának joga, kötelessége ezt a legkisebb egységet megteremteni, mert ezzel az egész ország fennmaradását biztosíthatjuk. Az anyaság a legszebb feladatok egyike. A nő kiteljesedhet ebben a tevékenységében, férje és gyermekei mellett jól érezheti magát, megteremtheti családja számára azt a hátteret, nekik olyan meghízható életet nyújthat, ami a mai világban a legfontosabb. A külvilágban úgyis sok olyan gonoszság nehezíti meg az emberek életét, legalább otthon lehessen békében, nyugalomban élni. „Vissza kell állítani a társadalomban az anyaság méltóságát és a nő küldetésének értékét, ha az asszonyok megfeledkeznek erről a feladatról, kihal az emberiség.”/ II. János Pál pápa/ Minden felnőttnek kötelessége, hogy azon gondolkodjon, mit tehet annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon. Természetesen az

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

12

államnak ehhez meg kell teremtenie a feltételeket, javítania a családok anyagi helyzetén, hogy a nők csak családjukra gondolhassanak, mert a szülőnek lenni minden ember számára a legszebb feladat. A szociológusok, kutató orvosok, gyógyszerészek elemzései rámutattak arra, hogy a szegénységben felnövő gyermekeket nagy veszélyek fenyegetik. Sok munkahely megszűnt, egyre több a hajléktalan és a létminimum alatt élők száma. Az alkalmi munkából élők éppen a legszükségesebbet teremtik meg a család számára, vagy talán azt sem képesek megadni, amire a legnagyobb szükség lenne: minden nap meleg étel, tiszta, fűtött, egészséges lakás. „A hátrányos helyzetű térségekben magas a gyermekhalál és a daganatos betegségek száma, egyre több gyermek fogyaszt alkoholt (és drogot).” /Dr. Velkey György gyermekorvos, kutató/ A mélyszegénységben élők számára mindennapi küzdelem a létért való harc. Őket még inkább megilleti a rájuk fordított figyelem, az emberhez méltó élet. A betegségek megelőzésére számos felvilágosító tanulmány született, de ez nem mindig jut el hozzájuk. Az oktatás megújítására tett kísérletek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megváltozzanak életkörülményeik. A világ országaiban több helyen jól működnek civil szervezetek, önkéntes munkások, missziók. Hazánkban is számos egyesület dolgozik azon, hogy a megbetegedett tízezreken segítsen, a betegségek megelőzése érdekében a felvilágosító munkát eljuttassa a szegénységben élőkhöz. A betegségek kialakulásának melegágya a mélyszegénység, a nyomor, az alultápláltság, a tiszta ivóvíz hiánya, a tudatlanság és a félelem. Az ördögi kör a kórokozók megjelenése miatti testi elváltozásokon és a nyomorúságon felül még lelki fájdalmakkal, megbélyegzéssel és kirekesztéssel, ebből fakadóan a teljes elmagányosodással is jár. Ez a fontos munka évtizedek óta tart, természetesen folytatódik, a kormány intézkedései következtében nagy figyelmet fordítanak az egészséges életmóddal kapcsolatos felvilágosító munkára, amelynek eredményei – ha nem is a megfelelő mértékben – de már láthatóak. Néhány orvosra és ápolónőre emlékszem, akik hivatásukat magas színvonalon művelték. Sok ilyen szakemberre lenne most is szükségünk. Pál professzor úrral gyermekkoromban kerültem kapcsolatba, azóta is sokszor emlegetjük őt. Édesanyám vitt el hozzá, mert szívizomgyulladásom és többszöri mandulagyulladásom mellé ízületi fájdalmaim is erősödtek. Sokat hiányoztam az


CIKK iskolából, és egyre gyengébb lettem. Ő vette ki a mandulámat és ezzel megszűntek panaszaim. Fiát, Pétert választottam felnőttként háziorvosommá, édesanyámékon gyakran segített idős korukban. Belgyógyászként hamar észrevette, mi okozza az öt év óta tartó állandó hasmenésemet, gyengülésemet. Előtte két éven át jártam a kórházakat, egy híres adjunktus minden lehetséges vizsgálatot elvégzett és autoimmun-hiányt, laktóz intoleranciát (tejcukor érzékenységet) állapított meg. Péter doktor úr tüzetes vizsgálatok után hasnyálmirigy gyulladásomra megtalálta a megfelelő gyógyszereket, és megszüntette ezt a súlyos állapotot. Így nagy öröm volt számomra, hogy helyt tudok állni otthon és a munkahelyemen is. Visszaadta életkedvemet és fizikai erőmet. Erősödni kezdtem, majd visszanyertem régi súlyomat is. Soha nem fogadott el hálapénzt, tudta, nem vet fel a pénz, keresetemből nem futná erre. Jó diagnoszta, kedves, figyelmes ember, aki alaposan kivizsgálja minden páciensét (sok ember választotta őt, nagy a körzete), nem sajnálja rájuk idejét. Megérti az idős emberek gondjait, foglalkozik velük, jó tanácsokkal látja el őket. Most, amikor olyan kevés a háziorvos, örülhetek, hogy nekem ilyen orvosom van. A fiam születésekor koraszülött osztályra kerültem egy ismeretlen szülészhez, őt is Péternek hívták. Lelkiismeretesen megvizsgált, de így viselkedett a többi kismamával is. Tudjuk, hogy az egészségügyben nagy gondokkal küszködnek a szakemberek, nemcsak a műszerezettség hiányosságaival, hanem az alacsony fizetésekkel is. Néhány szakterületnél (főként szülésnél, műtéteknél) a betegek összeszedik összes megtakarított pénzecskéjüket, hogy jobb körülmények között gyógyulhassanak. A kórházi főorvosok egy része ezt előre meghatározza, enélkül nem is fogadja a betegeket. A többi orvos, nővér, akik ugyanúgy keveset keresnek, mihez kezdjenek? Ők is megtesznek mindent a beteg érdekében. Nekik meg kell elégedniük az állam által meghatározott jövedelemmel? Most a fiatal, kezdő orvosok itthon nem tudnak megélni fizetésükből. Családalapításra, lakás vásárlására nem gondolhatnak. Nem ítélhetjük el őket, ha külföldre mennek dolgozni. Csak reménykedhetünk abban, hogy ez megváltozik és hazajönnek majd ők is. Az ápolónők nehéz fizikai munkáját, áldozatkészségét sem fizetik meg eléggé, pedig a kórházakban a betegek kiszolgáltatottak. Sok múlik azon, hogyan ápolják őket. Jókedvűen, kedvesen szólnak-e hozzájuk, vagy komor arccal, éppen csak a legszükségesebb dolgokat végzik el körülöttük, és morognak, ha a súlyos beteg megnyomja a csengőt,

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

13

mert rosszul lett. Kati nénire emlékszem, aki kiemelkedik közülük. Jó szívvel gondolok rá ma is, pedig már eltelt ötven év azóta. Szigorú volt ugyan, de kemény tekintete ellenére mellkasában érző szív dobogott, amit néhány elejtett szava mutatott meg igazán. A betegek érdekeit tartotta elsődlegesnek, és azokra maximálisan vigyázott. Gondoskodása, szeretete példamutató sok mai nővér számára is. Fiatal ápolónők is keresik Európa gazdagabb vidékein jobb kórházakban a plasztikai sebészet, vagy az idősgondozás területén megélhetésüket. Ha néhány éven át dolgoznak ott, megalapozzák jövőjüket, és itthon már könnyebben élhetnek. Hazánkban a rosszul felszerelt, kevés szakember miatt a kórházakban a délutáni, éjszakai műszakban sokszor csak egyetlen nővér és egyetlen orvos ügyel. A betegek közül mégis életeket mentenek, sok teendőjük mellett még arra is szánnak időt, hogy vigasztalják őket, és a hozzátartozóikat. Sokszor mellettük töltik el az éjszaka nagy részét. Minden tiszteletem az övéké, mert ilyen körülmények között dolgoznak, és maradnak. Hivatásuknak tekintik munkájukat. Jó lenne, ha minden orvos és ápoló itthon maradhatna, ha megoldódna végre ez a súlyos anyagi helyzet, hogy továbbra is értünk dolgozhassanak, ne idegen országban, hazájuktól, rokonaiktól távol kelljen élniük. A jó szakembereket ne engedjük elköltözni, hiszen itthon is sok beteg, idős ember szorul segítségükre. Sok Pálra, Péterre, Kati nénire és Palkóra, Petire, Katicára van a magyar embernek is szüksége. Az idős-otthonokban, a hospiceszolgálatban önkéntes munkások, lelkészek tevékenykednek az orvosok, ápolók mellett. Megnövekedett az időskorú egyedül élők száma. A fiatalok tőlük kilométerekkel távolabb dolgoznak, laknak. Kénytelenek otthonokat keresni szüleik számára, hiszen ők munkahelyhez, lakáshoz kötöttek. Nehéz az ilyen helyekre bekerülni, az egész család összefogására szükség van, hogy kifizethessék a tartás díját. Meg kell becsülnünk azokat az orvosokat, ápolókat, akik hivatásukként tekintenek munkájukra, akik kevés fizetést kapnak, de kitartanak. A családoknak sok erőt kívánok, mert elsőrendű az élet értelme, amely a fogantatástól kezdődik és az idős, kiszolgáltatott, magányos emberek méltóságáig tart. Kühne Katalin


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

14

▌Muhel Gábor

TRANSZ(RE)GRESSZÍV MOTÍVUMOK JÓZSEF ATTILA SZERELMI LÍRÁJÁBAN József Attila szerelmi költészetének létezik egy olyan rétege, melyről a kutatás eddig vagy hallgatott, vagy – némileg leegyszerűsítő módon – a mintakövetés felségterületébe utalt. Azokról az 1920-as években írt költeményekről van szó, melyek kétségkívül Ady Endre és a parnasszista esztétikai hagyomány jegyében fogantak, ám egy sajátos poétikai attitűd jellegzetességeit is magukon viselik. Ez a magatartásforma a hiány teremtő erejéből mint életrajzi realitásból nyeri energiáját, pontosabban a költő hétköznapi életéből táplálkozik, s e tényező alapvetően visszavezethető a szeretet- és a szerelem utáni vágyra. Már Szabolcsi Miklós észrevette, hogy példának okáért „aFérfiszóval és a Szeretők megformálásában a parnasszista-nyugatos, babitsi technikára emlékeztet, s jelzi a kamaszkorból ifjúkorba érő fiatalember szexuális fantáziálását, vágyképeit – szelídített, irodalmi stílusban. AFérfiszóval hangulata, tematikája a kárhozott, végzetes szeretőké, illetve a szeretkezésé (Baudelaire, Ady), de már expresszionista nyelvhasználat és képtechnika jellemzi.” (In. SZABOLCSI MIKLÓS: Érik a fény. József Attila élete és pályája. 1923-1927. Akadémiai. Bp. 1977. 227.) Amennyiben elfogadjuk, hogy a biográfia és a nagy költőelődök követése önmagában megmagyarázza a korai szerelmes versek erotikus töltését, választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy vajon mi a mozgatórugója a parnasszista szerelmi lírára (és Ady költészetére) olyannyira jellemző agresszív érzékiségnek, s legfőképpen hogyan módosul mindez József Attila korai szerelmes verseinek motívumkészletében? E kérdés megválaszolása azért is fontos, mert „József Attila szerelemfilozófiájának (és talán egész költészetére érvényes alapállásának) összefoglalója az, hogy a szerelem és a szeretve levés a személy meglétével, az önazonosság érzékelésének alapvető előfeltétele.” (In.BÓKAY ANTAL: Líra és modernitás – József Attila én-poétikája. Gondolat. Bp. 2006. 161.) Király István így ír Ady Endre szerelmi lírájának szexuális vonatkozásairól: „Felizzó, nagy mérvű szexualitás, melyet azonban vallásos burok, áhítat vett körül: ez jellemezte […] költészetében a nemiség motívumát: ez adta meg ennek a témának az egyéni arcát. Mintha csak egy serdülő látta volna: misztériumnak tűnt a testi vágy. S ez a sajátos jelleg már egymaga mutatta, hogy nem a cinizmus megjelenési formája volt itt a szexuál-motívum: mélyebb rétegekből tört fel; nemcsak az érzékeknek volt köze hozzá, de a léleknek is. Hiszen, mint mindig, a felengedés, az önátadás érzése volt itt is az áhítat; ennek jelenléte már egymaga tükrözte a témakör lényegét: a magányos lélek feloldódásvágyát. A befalazottságból, a köré rakódó idegenségből szeretett volna futni, elszökni az elcsigázott ember; kereste azt az erőt, mely megszüntethetné a különállását, mely lehetővé tenné, hogy ne önmagába zártan – hanem az egészben, az élet áradó végtelenében, a mindenségben éljen: kereste a magány ellenszerét. S megteremtette a szexus mítoszát.” (In.KIRÁLY ISTVÁN: Ady Endre. II. kötet. /Elvek és utak./ Szépirodalmi. Bp. 1972. 197.) Mivel József Attila zsenialitásának reflexiója többek között a nőre irányul, vagyis az önteremtés és az önazonosság érzékelése, a magány elleni küzdelem valóban feltételezi a nő lényét, könnyen adódhat a feltételezés, hogy legkorábbi szerelmes verseiben Ady mintájára formálódnak a nőalakok titokzatos,


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

15

sejtelmes, érzéki asszonyokká. Ha ez igaz, akkor azzal is egyet kell értenünk, hogy az erotikus képzetek nála sem csupán a testiség megnyilatkozásai, hanem – attól függetlenül, hogy az adott művet valós vagy nem létező személy ihlette – egyfajta episztemológiai és ontológiai síkon zajló metafizikai erotika megnyilatkozásának tekinthetők, ami számos egzisztenciális antinómiára is rámutat. A költő már egyik viszonylag korai versében megjósolja: „Egyedül fogok én állni a világon. / Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.” Jóval később, az 1936 májusában írt Szabad-ötletek jegyzékében racionális és hűvös tárgyilagossággal szintén azt állapítja meg önmagával kapcsolatban, hogy „amit keresel, nincs / magadat keresed másban / magadat szereted – ilyet nem találsz s ha találsz / nincs az ismert nők között”, mely sorok az 1924 májusában született Hét napja 11. sorával feleltethetők meg („hogy magadat tisztán találod meg másban”), de fellelhetők az ugyanezen év szeptemberében írt Nem én kiáltok című versében is („hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat”). Beszédes a költő Vágó Mártának Pestről írt, 1928. szeptember 30-án kelt levelének kijelentése is: „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul.” (In. JÓZSEF ATTILA VÁLOGATOTT LEVELEZÉSE. /Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Fehér Erzsébet./ Akadémiai. Bp. 1976. 197.) Nem mellékes ezért, hogy mit ír Otto Weininger Nem és jellemcímű művében, melyet nagy valószínűséggel József Attila is ismert: „A férfi minden szerelmében csak magát szereti. Nem a maga szubjektivitását, nem azt, ami minden gyengeséggel és aljassággal, minden nehézséggel és kicsinyességgel megvert lény őbenne magában, hanem azt, ami lenni akar, aminek egészen lennie kellene, legsajátabb, legmélyebb, legértelmesebb lényét, amely ment a szükség minden rangjától, a földiség minden rögétől. Ez a lény a maga idő és térbeli hatékonyságában egyedül az érzéki korlátozottság salakjával, nincs meg, mint tiszta, mint ragyogó őskép. Bármily mélyen merül is magába a férfi, iszaposnak és szennyesnek találja magát és sehol sem látja azt, amit keres, makulátlan, fehér tisztaságban. S mégis, semmire oly sürgős szüksége nincs, semmit oly hően nem kíván, mint azt, hogy ő maga és semmi egyéb ne legyen. Az az egyet azonban, amire tör, e célját nem találja meg saját lényének mélyén, ragyogó fényben és elválaszthatatlan erőben, s ezért kint, magán kívül, kell ezt elgondolnia, hogy annál könnyebben igyekezhessen feléje. Az abszolút értékes lényről való ideálját, amelyet önmagában nem tud elszigetelni, egy másik emberi lényre vetíti és csak ezt jelenti és semmi egyebet az a tény, hogy a férfi e lényt szereti. Csak aki maga is bűnös lett s bűnét érzi, képes erre az aktusra.”(In.OTTO WEININGER: Nem és jellem. /Ford.: Gábor Andor./ Dick Manó Kiadása. Bp. 1913. 220.) Már Salamon László az Új Transylvania 1938 januári számában, A halálra gázolt költő tragikus halálára című írásában is megjegyezte, hogy József Attila „szerelmi lírája weiningeri sötétséggel lángol, abból a rémítő mélységből tör fel, melynek fenekére még Freud se tudott levilágítani.” (In.KORTÁRSAK JÓZSEF ATTILÁRÓL. II. kötet. 1938-1941. Új Magyar Múzeum. /Szerk. Bokor László. Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Tverdota György./ Akadémiai. Bp. 1987. 1054.) Ugyancsak ő írja, hogy a költő utolsó évében „hitt és egyszerre nem hitt többé az életben, nem hitt az élet céljában, nem hitt a tehetségében, mert nem hitt többé a nőben és a szerelemben.” (Uo.) Szinte Weininger szavai köszönnek vissza a visszaemlékező összegző soraiból is: „A férfi, aki harcot vállal, nem élhet meg sokáig ama illúzió nélkül, hogy ez a harc csak akkor lehet termékeny, akkor lehet célbataláló, ha szív és a lélek legmélyén, a test és a vér legrejtettebb sejtjeiben szunnyadó vágyakat a Teremtés negatív pólusa: a Nő visszhangozza. […] József Attila, aki a legendás »isten ostorának« nevét viselte, nem találta meg, ezt a visszhangot. Igazi tragikuma nem abban van, hogy nem találta meg, hanem abban, hogy hitte, miszerint megtalálható.” Amint arra A hiány teremtő ereje József Attila életművében című tanulmányunkban már közvetetten utaltunk, felfedezhető a költő szerelmi lírájában egy olyan fejlődési ív, ami a kamasz fiatalember szenvedélyes szerelemvágyától fokozatosan vezet az 1933-as Óda metafizikai erotikájáig, majd e korai magatartás – hátterében az ekkorra már a költő birtokában lévő teoretikus megalapozottságnak – bukkan fel újra az 1936-os Gyömrői-versekben. (Megjelent: a Comitatus Folyóirat hasábjain 2013 áprilisában /= http:// comitatusfolyoirat.blogspot.com/, valamint – rövidített változatban – aKultúra&Kritika (a PPKE-BTK Esztétika Tanszékének folyóirata) online felületén ugyanezen hónapban /= http://kuk.btk.ppke.hu/). Nem teljesen megalapozatlanul vélekedik tehát a költő utolsó periódusának szerelmi költészetéről Sándor Pál Az igazi József Attila című írásában sem úgy, hogy „nem ismer ennél rettenetesebbet a magyar irodalom. Nem kesergő szerelem és nem boldog szerelem ez, hanem egy borzalmas viaskodás, átkozódás és gyötrelem, a tehetetlen »beteg gyermekké« vált férfi siránkozása, jajveszékelése.” (In. KORTÁRSAK JÓZSEF ATTILÁRÓL. i.m. 1361.) Példának a Jaj, majdnem... című vers első két sorát idézi. Megjegyezzük azonban, hogy e költemény a Gyömrőiversek és a Flórához írt költemények között helyezkedik el időrendben és stílusában, hanghordozásában egyik csoporthoz sem tartozik. Sokkal közelebb áll viszont a Szerelmes vers és az Eggyéölelődés vágya című versekhez, tehát József Attila korai szerelmi lírájához. Olyannyira, hogy feltevésünk szerint a költő szerelmi költészetének


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

16

témánk szempontjából releváns fejlődési íve felvázolható három költemény alapján: a boltív egyik pillére az 1923 január végén Makón írt Eggyéölelődés vágya, csúcspontja az 1933 nyarán született Óda, míg a másik pillérét az 1936 kora őszén keletkezett Jaj, majdnem... képezi. Az az alkotói koncepció ugyanis, ami ezt az ívet kijelöli, s a nemiséget a testi síkról lelki-szellemi szintre (s azon is túl) emeli, túllép az érzékiség körén, s a transzcendencia felé mutat. E kijelentés azonban csakis akkor állja meg a helyét, ha sikerül tetten érnünk ezt az attitűdöt és rá tudunk mutatni arra, hogy miképpen jelenik meg e három vers jelképhasználatában ez a költői magatartás. Mindez azért sem érdektelen, mivel már Bókay Antal fentebb idézett könyvének egyik lábjegyzetében is megjegyezte, hogy érdemes lenne a költő szerelmi lírájának történetét egy külön tanulmány vagy könyv formájában megírni. (In. BÓKAY ANTAL: i.m. 160.) Természetesen e feladatra nem vállalkozhatunk, azonban mindenképpen fel szeretnénk hívni a figyelmet József Attila szerelmi költészetének azon aspektusára, amely a bataille-i transzgresszió fogalmának továbbgondolása segítségével jól körülírható. Georges Bataille szerint az ember diszkontinuus létező, mivel elkülönül a lét folytonosságától. Ennek egyik oka az ember végessége (halandósága), ami egyben az individualitás létrejöttét, illetve a mikro- és makrokozmosz elválasztását is lehetővé ű élet absztrakt helyzete, az elkülönülés, a magány, a zártságnak az a fajtája, amikor az ember ezt a zártságot mint önmaga körül való szüntelen keringést az élettörvény rangjára emelte.” (In. HAMVAS BÉLA: Scientia Sacra I. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 62.) Az erotika, a szexualitás és a szerelem azonban megkísérli a lét folytonosságát és teljességét elérni, s mivel ez – mint fentebb láttuk – elérhetetlen az életben, így nem lehet más Bataille szerint sem, mint negatív tapasztalat, ami szükségképpen agresszív, mivel másképp nem képes érvényesülni e törekvésben rejlő rejtett transzregresszív potencia, mely tulajdonképpen nem más, mint a hiány teremtő ereje, ami Érosz és Thanatosz együttes működésében manifesztálódik. Így a destruktivitás az életen erőszakot tevő halállal rokon – ám a transz(re)gresszióban alapvetően teremtő tevékenységgé válik, s katalizálja a kontinuitás keresését, a „másik egynyelvűségét”. Bataille számára a kontinuitás kereséséhez szervesen hozzátartozik a szépség és a költészet is, hiszen – mint írja – „amikor a szépséget keressük, a törésen túl, a folytonossághoz igyekszünk eljutni, ugyanakkor menekülünk is tőle. Ennek a kettősségnek sohasem szakad vége. De ez a kettősség fogja össze és lendíti előre.” (In. GEORGES BATAILLE: i.m. 182.) E felfogás korántsem idegen és ismeretlen az esztétikai tradícióban, s szélsőséges megnyilatkozásai tetten érhetők például Sade márki szövegeiben vagy Apollinaire Tízezer vessző című írásának némelyik fejezetében. Finomabb formában ott találjuk az antik hagyományban – joggal juthat az olvasó eszébe az ambivalens szerelem kapcsán például Catullus Odi et amo című epigrammája –, s újra felbukkan a parnasszista költők művei mögött rejtőző költői attitűdben. Ami azonban először különösnek tűnhet, hogy József Attila korai szerelmes verseinek számos – eddig nem elemzett, vagy csak a biográfia felől magyarázott – aspektusában tetten érhetjük ezt a transz(re)gresszív alkotói stratégiát, ami (a testi szintről a lélek világán át a szellem fényébe emelve) szerelmi költészetének fejlődésében 1933-ban éri el csúcspontját azÓda megírásával. S végül e költői magatartás végpontja az 1936-os Jaj, majdnem... című versében is explicitté válik, mintegy előkészítvén a „szétfeszített mindenség” semmibe forduló képzetét, az individuális Én fölbomlását, hogy az „értelemig és tovább” haladván végül a halálban bekövetkező unio mystica ténylegesen is megvalósuljon a balatonszárszói vasútállomáson. Ez a magatartás azonban a költői művön belül elsősorban a transz(re)gresszív jelképhasználatban fedezhető fel. Igaz ez az 1920-as évek általunk vizsgált szerelmi költeményekre, ám az Ódában József Attila már közvetetten alkalmazta gondolkodásrendszerébe az évek alatt beépült és művészetfilozófiájának szerves részévé vált mágikus nyelvhasználat koncepcióját, vagyis a szavakat a világteremtés analógiájára használta. A szó számára is szakrális és univerzális jelkép, a teremtés mágikus eszköze, ideája lett, ami többszöresen rétegzett, komplex szemantikai rétegeket sűrít magába. Többek között a sűrített vers esztétikai koncepciójának alkalmazása tette lehetővé, hogy az 1933-as versben a metafizikai erotikán keresztül a transzgresszió célját (a teljességet, a beteljesülést) megragadja, s a műegészen belül e pillanatot az örökkévalóságban kimerevítse. Szabolcsi Miklós véleménye szerint a költő legkorábbi verseiben felbukkanó halál-motívumban az 1920-as években még nem kell mást látnunk, mint a kamaszkorban lévő fiú általános képzetkincsét, ami a csalódott szerelmes hirtelen halálvágyában, az öngyilkosság rémében a szerelmi visszautasítás a motiváló erő. E szerelmes versek „irodalmi minták utánzásának tetszenek.” (In.SZABOLCSI MIKLÓS: József Attila élete és pályája. Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Érik a fény. 1923-1927. Kossuth. Szekszárd. 2005. 152.)Fenti gondolatmenetünk felől közelítve azonban – lévén egyetemes érvényességű teljességigényről van szó – a szerelembe történő belehalás motívuma az életen tabuján való erőszaktevéssel kombinálódik. Így például az 1921-es Csókolj, csókolj – melyet különösképpen ugyanarra a lapra jegyzett le a költő, mint az április 11-i A


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

17

halálról című költeményt – első versszaka is más megvilágításba kerül: „Csókolj, csókolj utoljára / Fehér karoddal ölelj át, / 'sz elmegyek már nemsokára / s szerelmed életem ára, / Csókolj, csókolj és ölelj át.” Érdemes felfigyelni a strófa harmadik sorára, mely rejtett utalás az orgazmusra mint kis halálra. A 'sz csonka szótag ugyanis nem kizárólag a ritmus miatt rövidült a sor elején a „hisz” kötőszóból, hanem egyben a szerelmi aktus csúcspontja előtti „felszisszenés” láttatása végett, hiszen – mint folytatja – „elmegyek már nemsokára.” Ezt támasztja alá a következő sor is: „s szerelmed életem ára.” A megkívánt nő hiányát panaszolja a költő az 1921. április 10-re datált Hozzá! című versében is, melynek második versszakában a hiány és a tehetetlenségérzés átcsap agresszivitásba: „Szived? Oh! A szíved nem találom / Ez az én bús, szomorú halálom. / Széttörnélek! – de kezemen bilincs: / Meghalok érted, mert szíved az nincs.” Egy évvel később, az 1922esLeánykérő énekben már felbukkan a nőtől való félelem transzregresszív motívuma is. A második versszak utolsó két sorában olvassuk: „Duzzad az ér, meg a vér kavarog / S nem harapok ajkadba – megölne.” Ady Léda-verseinek képére íródott a szintén 1922-es Szerelem ez?. Erre utal a verskezdés („Őrjöngök Rád, ha néznek”), melyből kitűnik, hogy a költemény alapszituációja a féltékenység, ami elsősorban a verbális agresszióban jut kifejezésre. Külön érdekes, hogy évekkel később (1936 májusában) a Szabad-ötletek jegyzékében is visszautal e korai versére („ez szerelem? / ez szar”), ám az eredeti verscímet e szövegében fordított szórendben szerepelteti (epanodosz). A szórendcsere szintaktikailag és retorikailag azért is fontos, mert a szöveg egy későbbi helyén a költő fel is teszi az 1922-es költeményre vonatkoztatott kérdést, immár általánosabb értelemben: „mért féltékeny az ember? / azért mert úgy érzi, a nő bármikor kaphat férfit, / de a férfi nem kaphat bármikor nőt”. E sorok előképe azonban már z egyik Rapaport-levélben is megtalálható: „Egy visszautasított férfi bizonyára tudja, hogy mihez fogjon. De mihez fogjon az, akit sem nem utasítanak vissza, sem nem fogadnak el, akinek hogy úgy mondjam a nemi egyesülést, illetve annak teljességét feltételező és megelőző kapcsolatokat állandóan fenntartják, de magát a nemi egyesülést visszautasítják?” (In. „MIÉRT FÁJ MA IS.” Az ismeretlen József Attila. /Szerk. Horváth Iván és Tverdota György./ Balassi Kiadó. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp. 1992. 370.) Már Szabolcsi Miklós észrevette, hogy aSzerelem ez? „Ihaj! Ha egyszer öklöm öldököl, ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén...” részlete összecseng Ady Hiába kísértsz hófehéren című versének soraival: „Én beszennyezlek, Én beszennyezlek / A leghavasabb, legszebb éjen: / Hiába kísértsz hófehéren. / […] Saját lelkemből fölcibállak […] S míg libeg búsan, szerelemben, / Én kikacagom kósza árnyad, / Felé fúvok: menj, elbocsátlak.” (In. SZABOLCSI MIKLÓS: i.m. 206.) A féltékenység mint alapvető vershelyzet azonban a nőt magába építeni kívánó férfikoncepciót is példázza, mivel – mint Weininger írja – „a féltékenység a másik ember szabad akarata felett akar erőszakot tenni.” (In. OTTO WEININGER: i.m. 224.) 1922 december végén, Makón született a Szerelmes kiszólás, mely szinte az 1936-os Magány című versnek az előképe. Előbbi költemény érdekessége, hogy a költő a nő hiányát áthárítja magára a nőre, hogy ő is tapasztalja meg a miatta érzett kínt, s ezzel kívánja elérni, hogy a nő tudomást vegyen róla, míg a Magányban már az indulatátvitel és a mágikus ráolvasás eszközével kísérel meg hatást gyakorolni Gyömrői Editre. A két művet összeköti a nyelvhasználat is – ám aSzerelmes kiszólás József Attila pszichoanalitikus és nyelvesztétikai nézeteinek kialakulását jóval megelőzi időben, ezért a minta ekkor még olvasmányélményekből, a folklórból, illetve az életrajzból fakadhat. Egy évvel korábban születhetett a Keresek Valakit című vers (az emlékezők szerint 192122-ben keletkezett). Az 1921-es dátum valószínűbbnek tűnik, hiszen ez év szeptember 24-én küldte el József Jolánnak, arról nem is szólva, hogy 7-9. sorával („Csüggedő szívvel loholok egyre, / Keresek valakit a Végtelenbe, / Loholok egyre.”) makói osztálytársai csúfolták a költőt. A verset Ady-utánzatnak tartja a kutatás, hisz „az Ady-versekben megörökített szerelem-elképzelés: az őrjöngő, egymást maró, egymást bántó, érzéki Léda-szerelem, a »bűnös« és »sátános« szerelem képzete s képe, a kor minden olvasó kamaszára, minden érzékeny fiataljára hatással volt.” (In. SZABOLCSI MIKLÓS: i.m. 206.) Csakhogy a „keresek Valakit a Végtelenbe” refrénszerűen visszatérő kijelentése a költő azon motívumának csírájának is tekinthető, ami a későbbi József Attila költészetében tér vissza: először az Eggyéölelődés vágyában, majd az Óda világképében, ahol a Nő maga lesz a Mindenség, az „öntudatlan örökkévalóság” végtelenje, melynek részese kíván lenni és „tartalmaiban bolyongani”. Voltaképpen e tartalmat és teljességet keresi a költő, ami e korai versében még többnyire a társtalanság és a magány megnyilvánulása, ám – s ezzel is túlmutat Adyn – anticipálja a „mindenség a semmiségbe” egzisztencialista kozmológiáját, mely a költő utolsó másfél évében válik eleven és kínzó realitássá. Balogh László Ady költészetének jelképhasználata kapcsán írja, hogy „a költő az alkotási folyamatban a tudatában feltűnő ősképtől, leendő műve makrokozmoszától jut el átalakítás révén a felszíni struktúra, a nyelvi jelrendszer mikrokozmoszáig, a nyelvi jelig, a szóig.” (In. BALOGH LÁSZLÓ: Mag hó alatt. Bevezetés Ady költészetének jelképrendszerébe. Tankönyvkiadó. Bp. 10.) Füzi László szerint azonban József Attilánál a vers a


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

18

versben teremtődött, vagyis a gondolat alapvetően nem előzi meg a formát. Ezt látszik alátámasztani – a korai versekben még nem ritka – következetlen gondolatvezetés, a nyelvvel való bánásmód, illetve az a tény, hogy a költő a költészetet elsősorban életmegoldási kísérletnek tekintette, mely az 1920-as évek utolsó két évétől kezdődően a szublimációs tan esztétikai rendszerébe történő építése során fokozatosan vált tudatos alkotói módszertanná. Az igazság valószínűleg az, hogy egyszerre mindkét alkotói mechanizmus működhetett – az adott mű tükrében dönthető el csupán, hogy melyik eljárás volt éppen a motiváltabb. A költészet mint létmegoldási kísérlet ugyanis a biográfiából nyeri energiáját, ami a nyelv segítségével (adott esetben a szelf szemiotikai rétegének működése révén) nyeri el végleges formáját az alkotási folyamatban, s válik szemlélhető és vizsgálható műegésszé. Ady Endre A fehér csönd című versének attitűdjére, jelképhasználatára emlékeztet az 1923. január 1-jén Budapesten írt Szerelmes vers, melynek egyik szakasza így szól: „Hegyes fogakkal mard az ajkam, / Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam, / Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak. / Harapj, harapj, vagy én haraplak!” (Míg Ady versében: „Átkozlak, téplek, marlak szilajon, / Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. / Megöl a csend, ez a fehér lepel: / Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.”) A Szerelmes vers megírásának idején viszont József Attilának még nem volt teoretikusan megalapozott esztétikai koncepciója, így inkább arról lehet szó, hogy az általa forgatott legelső Ady-kötetben bukkant rá A fehér csöndre, s rögtön utána olvashatta aTüzes seb vagyok című Léda-zsoltárt is. (Ld. SZABOLCSI MIKLÓS: i.m. 286.) ASzerelmes vers agresszív erotikája szintén felbukkan az 1936-ban írt József Attila-szövegekben (legnyersebb formájában épp a már említett Szabad-ötletek jegyzékében), ami kevésbé meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy „a társadalmi tények gyakran szabják meg az ösztönfejlődés irányát és így jönnek létre az úgynevezett szublimációs jelenségek, amelyek lehetővé teszik a fölöslegessé vált vagy a tiltással sújtott ösztönök társadalmilag is elfogadható kielégülését.” (Ld. HERMANN IMRE: Az ember ősi ösztönei. Magvető. Bp. 1984.) A harapás, karmolás mint az evéshez kötődő cselekvésformák, illetve a szexualitás közötti kapcsolat a kollektív tudattalanból eredő archaikus-atavisztikus motívumokban nyilvánul meg, mely számos természeti nép gondolkodásában is tetten érhető, s melyekkel – filológiailag igazolhatóan – a költő csupán évekkel a vers megírása után ismerkedett meg. (Erről bővebben lásd a szerző József Attila Szabad-ötletek jegyzékének szubverzív jelképrendszeréről című tanulmányának megfelelő részletét. = Tiszatáj, 2013. Sajtó alatt.) Ám ez a tény – lévén egyetemes kultúrtörténeti jelenségről van szó – nem zárja ki, hogy „a nőt magába építeni, mintegy elnyelni szándékozó férfi-koncepció agresszivitása nem szexuális, hanem kannibalisztikus indulatokat idéz – még ha az androcentrikus kultúrák legtöbbje azzal is jelzi, ha valakit szexuálisan kívánatosnak tart, hogy elfogyaszthatónak – ennivalónak – is ítéli.” (In. BÍRÓ JUDIT: Démonok. Kulturális jelenségek devianciája. Új Mandátum. Bp. 1997. 40.) József Attila költeményében azonban úgy válik explicitté a hiány kitöltésének vágya, hogy a rendszeres étkezés hiánya, valamint a szeretetlenség összefonódik, amit felerősít a kamasz fiatalember szexuális libidója, s így a megkívánt nőben testet ölt, pontosabban rávetül, majd verbális formában szublimálódik. Ezen a ponton nem kerülheti el figyelmünket, hogy a szexus és az agresszió körébe tartozó (s a későbbi költeményekben is hangsúlyos) jelképek és motívumok forrása – nevezetesen az ölés-ölelésdichotómiája – e korai versekből származik, s időben jóval megelőzi a költő pszichoanalitikus tájékozottságát. Látható, hogy a Szerelmes versben még csupán a transzgresszió destruktív mozzanata a domináns – a költemény második versszaka („Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek, / Csak szép játék vagy, összetörlek, / Fényét veszem nagy, szép szemednek. / – Ó én nem tudom. Nagyon szeretlek.”) mintha Ady Elbocsátó szép üzenetének egyes részeit ismételné, s irodalomtörténetünkben majd Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című versében folytatódna. Az a vers azonban, amelyik a transzgresszió mindhárom fő mozzanatát magában hordozza, kétségkívül a néhány héttel később, Makón írt Eggyéölelődés vágya, melyet 1923. január végére keltez a kritikai kiadás. Nem térhetünk ki e helyen a költemény részletes elemzésére, ám annyit mindenképpen ki kell emelnünk, hogy a – Szabolcsi-monográfiában meg sem említett – költemény számos olyan jelkép- és motívum szintézise, mely részben a korábbi szerelmes versekből ered, de már az érett József Attila költészete felé mutat. A feltételes módú igealakok használata egyértelművé teszik, hogy egy elemi erejű szerelmi beteljesülés vágyáról szól a mű, amit a vers első három strófájában olvasható szubverzív képzetek hivatottak láttatni, melyet az első versszak végén még kijelentő, majd a második végén már felszólító módban elhangzó „Többet akarok!” igyekszik fokozni. A költő a kívánt nő hiányát például a gyermekét kemencére vető anya felkavaró képéhez hasonlítja, melyben ott találjuk az anyakép bármely nőre történő kivetítését, tehát az Óda „édes mostohájának” csíráját. A hatásfokozást indokolja a hasonlat két tagjának szándékos felcserélése is: „Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja / Kemencére vetett, mely összemarja, / Vágyban vonagló szép szívem olyan.” A három fő szerkezeti egységre bontható költemény első része a tehetetlenség-érzéssel párosult szerelmi vágy zaklatott


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

19

megnyilatkozása, ami azonban a nemiségnél és a szexuális aktus utáni kétségbeesett kívánságnál sokkal többre utal. Ez az Óda metafizikai erotikáját előlegező teljességigény a következő versszakban két organikus képpel fejeződik ki. Az „úgy szeretnék eggyé lenni véled” óhaja egyfelől a közös vérkör képzetében, illetve a két folyam egymásba ömlésének természeti képében nyilvánul meg, de a nászban egy testté lett szerelmesek motívuma bibliai reminiszcenciákat is idéz. A vers harmadik szerkezeti egységét vetíti előre a „mint szélvész ültén két fáradt folyam” sor, s az „egy lelkünk lenne, s nyugodtan lengne” verssor már konkréttá is teszi beteljesülés vágyát. Érdemes felfigyelni arra is, hogy a testi szintről a költő a lélek szintjére emeli a nemi egyesülést, hisz nem véletlenül írja, hogy „egy lelkünk lenne, s nyugodtan lengne”, mely sor ebben az értelemben ugyancsak az Óda „milyen magas a hajnali ég...” kezdetű versszakát vetíti előre, tehát voltaképpen az aktus utáni időtlenség idealisztikus képzetét jeleníti meg. E két, immár eggyé forrt lélek azonban a vers folytatásában együtt „semmisülne át a végtelenbe”. Ez már egyértelműen transzcendens létsík, s mint ilyen, nyilvánvaló bizonyítéka a verset átható transzgresszív szándéknak. A test-lélek-szellem hármassága fedezhető fel tehát a költemény három szerkezeti részében – a test korlátainak áthágása, vágyainak beteljesülése, kielégülése előfeltétele annak a profán unio mysticának, amit a „s betelt egy-test, mely többé nem akar” sor is bizonyít. Ez a beteljesülés viszont a test halálával érhető csak el – ennek analógiájára a szexuális aktusban mint kis halálban közelíthető meg –, s ezt támasztja alá az utolsó versszak is, amit ha többszörösen rétegzett jelképként (vagy legalábbis komplex metaforaként) olvasunk, észrevehetjük már az első sorban a rejtett utalást a jól ismert Kádár Kata népballadára, melyben a szerelmesek szintén a halálban, összefonódó virágokként tudnak egyesülni. Hogyan is fogalmazza meg mindezt József Attila? „Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat. / Mint eggyé lesz a szellő és az illat, / Ha már sunyít a romboló Vihar.” A „szellő” és az „illat” – amit a költő a hasonlatban felhasznál – elvileg egymást kizáró minőségek, ezért fontos, hogy hangsúlyossá válik: a szellő itt nem szétoszlatja az illatokat, hanem hordozójává, létfeltételévé válik, amit a látensen jelen lévő „sunyító” és „romboló” Vihar (mint szimbóluma mindennemű korlátnak és akadálynak) a szerelmesek beteljesülését fenyegető baljós képzetévé válik. Noha számos verset írt József Attila, melyben szimbolikusan és/vagy népköltészeti formákat felhasználva fejezi ki a testiség vágyát, valamint a szexuális aktust, s még több olyat találunk, amelyben finom érzékiséggel és erotikával találkozhatunk, kevés a száma azoknak a költeményeknek, melyek az általunk vizsgált motívumkészlet mindegyik feltételének eleget tesznek. Joggal nevezhető ezért a korai szerelmes versek nagy szintézisversének azEggyéölelődés vágya, még akkor is, ha a beteljesülés itt még feltételes, víziószerű marad a versegészen belül is. Nem így a tíz évvel később íródottÓdában, amiről már többen megállapították, hogy egy szerelmi aktus leírásaként is olvasható, s melyben a költemény „fogadj magadba” imaszerű kijelentésében éri el tulajdonképpeni csúcspontját. Bár a vers alapvető jellemzője (a szerelmi aktus) itt sem valóságos; az elképzelt szeretkezés egy olyan metafizikai síkon zajlik, ahol a Nő már nem csupán a megkívánt hús-vér testű személy képében realizálódik, hanem a Mindenséggel válik egyenértékűvé. Az a vallásos emelkedettség ugyanis, ami az Eggyéölelődés vágyából még hiányzik vagy inkább csupán csírájában van jelen, az Ódában már abszolút realitás. Nem tűnt el a korai szerelmes verseket átható destruktív mozzanat sem, csak átalakult, szublimálódott, s a hiány teremtő erejének katalizátorává vált az alkotási folyamatban. Épp ez az energia szavatolja a költemény szenvedélyességét, feszültségét és eleven lüktetését. S nem hiányzik a versből a szerelembe történő belehalás motívuma sem, csak implicit, kifejtetlen marad. Mindazonáltal – mint rövidesen látni fogjuk – bizonyíthatóan kimutatható, hiszen a mű a transzgresszió tulajdonképpeni célját kívánja megragadni a nemi egyesülés organikus keretei között, melynek elérhetetlenségét jól példázza a vers idealisztikus képzetköre, ami a Nő metafizikai síkra emelésével sajátos módon a női test univerzumán belül bontakozik ki. Az Anyatermészet (mint női test) a műegész analógiájává lesz, mely a költő létezésének feltételévé lép elő. Ám a férfi és női princípium androgün határhelyzete egyedül a költeményen belül (mint önálló világban) lehet az otthon és a meghittség harmonikus egységévé – s ez az a Mindenség, ami 1936 őszén a Jaj, majdnem... című versében is már kevésnek bizonyul, s előrevetíti a Semmibe hullás kozmológiáját. Az Óda megírásának körülményei többé-kevésbé ismertek: 1933. június 10-től a költő részt vesz az Írók Gazdasági Egyesületének Íróhétjén a lillafüredi Palota Szállóban. Két és fél napig volt az IGE vendége nyolcvan társával együtt. (Az íróhét június 10-én, szombat délután kezdődött, de hétfőn félbeszakadt a rendezvény elnökének, Pakots Józsefnek a halála miatt, így a résztvevők kedden hazautaztak.) Ezalatt látta és ismerte meg Dr. Marton Mártát (akkor: Dr. Szőllős Henrikné, utóbb: Szilágyi Mihályné), aki egy bécsi lapnak tudósított az eseményről, s így került Lillafüredre. Az ekkor 33 éves asszony azonban a többieknél hamarabb hazautazott, majd pesti lakására kapott egy levelet a költőtől az Óda kéziratával, mely a világháború alatt elveszett. Másnap reggel József Attila – a felszínes ismeretség ellenére – hat órakor megjelent az asszony


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

20

Mészáros utcai lakása előtt, de ő nem fogadta. Elmondása szerint az ügy eleve reménytelen volt, férjnél volt, nem is tetszett neki a költő, arról nem is szólva, hogy teljesen más szociális környezetből való volt. (Ld. erről Szabolcsi Miklós beszélgetését Marton Mártával, ami 1954 novemberében zajlott. In.SZABOLCSI MIKLÓS: József Attila élete és pályája. „Kemény a menny. 1927-1930. Kész a leltár. 1930-1937. Kossuth. Szekszárd. 2005. 476.) Mint fentebb már utaltunk rá, a vers elemzői abban többnyire egyetértenek, hogy a költemény első rétegében szerelmi vallomás; egy elképzelt szerelmi egyesülés és erotikus aktus megjelenítése, ami a női test misztériumának tiszteletével és a nővel való azonosulás vágyával párosul. Másfelől „az Óda tulajdonképpen a magányba sodródott ember hatalmas modern-fohásza, roppant kísérlet az egyedüliségből való kioldódásra, az izoláció szétfeszítésére, az egyetemes érvényű azonosulásra.” (In. FÜLÖP LÁSZLÓ: Az „Óda”. = Studia Litteraria /Debrecen/. 1966. Tom. 4. KLTE. 82.) Amint azt már Szigeti Lajos Sándor észrevette, „a vers a nyugodt szemlélődés békés csendjéből indul és az eksztatikus megrendülés lélegzetelállító fojtott némaságával ér véget. A csönd motívuma szinte átíveli az egész verset.” (In. SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések. Magvető. Bp. 1988. 371.) Könyvtárnyi irodalom és elemzés látott már napvilágot a költeményről, ám az értelmezők közül kevesen tették fel a kérdést: honnan nyeri jelentéseit a testmetaforika, s miképpen valósul meg a test poétikáján belül az ontológia és az anatómia közötti diskurzus, amennyiben a testiség az önmagát megismerni kívánó szubjektum metaforikája is? Erre a kérdésre Kiss Noémi azt a választ adja, hogy „a testről való beszéd figuratív természete kulturálisan feltételezett képzettársításokkal működik együtt, a nyelv mitologikus rétegeinek képeivel: a test mint a természet tárgyi és élővilága, mint az emlékezés helye és mint a létezés eltörlésének lehetősége nyerhet jelentést.” (In. KISS NOÉMI: József AttilaÓdája mint a test poétikája. = TANULMÁNYOK JÓZSEF ATTILÁRÓL. / Újraolvasó./ Anonymus. 2001. 255.) E jelentések azonban olyan transz(re)gresszív motívumokként is fölfoghatók, melyek a nőt dekonstruálva kísérlik meg organikus mikrouniverzummá újjászervezni a lét teljességét a mű világán belül. Mindamellett a testkultusz episztemológiai vetülete rávilágít a vers eszkatológiai aspektusára, ami megnyitja az értelmező számára azt a metafizikai létsíkot, melyre a transzgresszió tulajdonképpeni célja irányul. Ezért lehetséges, hogy a szöveget átható erotikus megnyilatkozások sora a férfi szubjektum határainak áthágását úgy próbálja meg elérni, hogy önmagát lebontja, s a női test univerzumán belül építi újra. Ám ez az új mikrokozmosz a makrokozmosz analógiájára teremtődik újra, ezért szinte szükségszerű, hogy a vers jelképhasználata a földi tájról fokozatosan a Mindenség felé mutat, vagyis a verskezdést jellemző kontempláció a transzcendenst megcélzó meditatív attitűd felé halad. Heller Ágnes értelmezése szerint a vers (s főleg a 4. része) egy olvasmányélményre támaszkodik, nevezetesen Thomas Mann Varázshegyének Hans Castorp-monológjára. (In. HELLER ÁGNES: Az Óda és a Varázshegy. = Kortárs, 1962/12. sz. 1828-1831.) Feltevését megerősíti Fejtő Ferenc memoárja is, aki a mű racionális tárgyilagossága kapcsán azt írja, hogy „csak aVarázshegy Hans Castorpjának anatómia-tanulmányában tudok analógiát erre a vonagló, izzó tárgyilagosságra.” (In. FEJTŐ FERENC: József Attila költészete. = Szép Szó, 1938. József Attila-emlékszám) Hasonmás Kiadás. Szépirodalmi. Bp. 1987. 84.) Beney Zsuzsa szerint azonban a költemény a „saját dicsőségüket susogják” sorával kapcsolódik legközvetlenebbül aVarázshegyhez, mivel a Madame Chauchat-hoz intézett szerelmi vallomásban az odaadást, az ámulatot-hódolatot, a rácsodálkozást, a test önmagában való tökéletességének humanista felismerését érhetjük tetten. A „saját dicsőségüket” ugyanakkor – mint írja – „bibliai reminiszcenciákat ébreszt, mintha Isten dicsőségéről hallanánk, aki saját dicsőségére teremtette az eget és a földet: megalkotva és belemerülve abba, kitöltve és mégis fölé emelkedve.” (In. BENEY ZSUZSA: József Attila-tanulmányok. Szépirodalmi. Bp. 1989. 203.) A szakasz „mint megnyílt értelembe az ige, / alászállhatok rejtelmeibe!...” sora szintén bibliai-dantei utalás, mely a görög mitológiából ismert Orpheusz-történet reminiszcenciáit hívja elő, s a létezés feltételévé avatott önmegváltás és újjászületés igényét hangsúlyozza, ami a másfél évvel később, 1934. december 2-án megjelent Medvetánc mottójának választott „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” sorokban bukkan fel újra. Vessünk néhány további pillantást a vers negyedik szakaszára! „Mindjárt a bevezető sorok: »Ó, hát miféle anyag vagyok én« – én, test, a föld, az ittlét –, melyet a szellem, a megfoghatatlan, sem anyag, sem lélek, s valamiképpen mégis mindkét szubsztanciát tartalmazó jelenség, a pillantás képes átjárni és átalakítani. A pillantás: üzenet, kilépő fény, ez a – különösen ebben a kontextusban – rejtélyes fiziológiai fogalom, a látásnak, ennek a befogadó folyamatnak virtuális ellentéte. A »késpenge-tekintet« anyagot metsző, alakító pillantássá, nem materiális erővé válik ebben a két sorban, hogy azután rögtön megforduljon a kép, s az »én« anyagból szellemmé, fénnyé, saját maga számára is ámulatra méltó tüneménnyé – a Te pedig tájjá, földdé, anyaggá váljék. Előbb: a pillantást mélyed az anyagba;


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

21

most: a fény járja be a testet, egyelőre gyengéd simogatásként, míg felszínét, lankáit, hajlatait – de ezt máris tájként, a termékeny jelzővel ismét a föld egy darabját idézve elénk. Ez az »ámulatra méltó tünemény« azonban azért méltó az ámulatra, mert a nem valósághoz képest a valóság megélésére; a termékeny testet ködök formázzák; a köddombok emelkednek, s a köd foltjai mélyülnek völgyekké – köddé, mely a bennünket körülvevő természet egyik legsejtelmesebb tüneménye: van és nincs, látható és láthatatlan, eltakart tartalom és tartalmában, mélységében a semmit idéző látomány.” (Uo. 194-195.) Mondottak tükrében a „miféle lélek és miféle fény” sor, a lélek-fény azonosítás (melynek kapcsolatát az „és” kötőszó is explicitté teszi) a szexuális aktust mint kontextust figyelembe véve kultúrtörténeti szempontból sem mellékes. Az Ószövetség görög fordításában Isten pneumája lebegett a vizek felett, ily módon a pneuma hagion volt az isteni sperma, vagyis az élet elindítója. „A Szent Szellemet – írja Hamvas Béla – az Evangéliumok pneuma hagionnak nevezik, s ez a kifejezés szó szerint fordítja a héber ruah-ha-kodest.Ruah nemcsak szellemet jelent, hanem lélegzetet is, szelet is, démont is, kísértetet is, hatalmat (dünamiszt) is, általában erőt, világosat és sötétet, szelídet és vadat, értelmeset és értelmetlent, természetit és természetfölöttit. Ahol az élet túlcsap önmagán és önmagát meggyújtja, ott megjelenik a ruah.” (In. HAMVAS BÉLA: Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó. Szentendre. 1996. 121.) A korai keresztények és a hellenisztikus felfogás dualisztikus elképzelése szerint az isteni lélek (= fény) egyértelműen elválik az anyagtól (= démoni sötétség). Elgondolásuk előzményei már Iránban és Indiában is kimutathatók: „nagyjából ugyanebben az időben az Isten (lélek) = fény, és az őseredeti ember (lélek, pneuma) = fény) egyenlőségek rendkívül népszerűek lesznek a gnosztikusok, a mandeusok, a hermetikusok és a maniechusok körében. […] A gnosztikusok és a manicheusok számára a megváltás egyenértékű azzal, hogy összegyűjtik és kimentik, és az égbe viszik az isteni fény szikráit, amelyek az élő anyagba – mindenekelőtt az ember testébe – vannak eltemetve. Bár néhány más gnosztikus szekta is ismeri, az isteni fény = pneuma = mag egyenlőség csak a phibioniták (és a hozzájuk kapcsolódó szekták), valamint a manicheusok körében játszott központi szerepet.” (In. MIRCEA ELIADE: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Osiris. Bp. 2002. 144.) A sztoikus felfogás szerint az istenség (logosz) mint tüzes lehelet (vagyis: pneuma) átjár minden létezőt, ennélfogva mindent az ún. kozmikus szimpátia köt össze. Sőt mi több, a tüzes pneumaként értelmezett logosz spermatikosz (szintén sztoikus) tana szerint az emberi mag is pneumát tartalmaz, s ennek köszönhetően a lélek az embrióban alakul ki. Eliade szerint „ez az elképzelés logikus következménye volt annak, hogy a krotóni Alkmaión az agyban helyezte el a magot, vagyis ugyanabban a szervben, ahol állítólag a lélek, a pszükhé lakik. […] Platón szerint a pszükhé »mag«, sperma (Timaiosz, 73,c) vagy inkább a magban van (91a), és ez a mag a koponyába és a gerincbe van bezárva. […] A nemzőszerveken keresztül lélegzik (91b). […] Az, hogy a mag maga volt a lélegzés (pneuma) vagy hogy lélegzett, és hogy a nemzés maga is ki- vagy belégzés, nagyon egyértelműen benne van Arisztotelészben.”(Uo. 143.) Az Ódában József Attila nyilvánvalóvá teszi, hogy úgy szereti a nőt, mint anyját a gyermek, s számára ő nem csupán a Nő, hanem „édes mostoha”. Ebből az következik, hogy a vers világképében a nőben történő újjászületés (mint önteremtés és megváltás) a szerelmi aktus által valóban megtörténhet. Várkonyi Nándor is úgy találja, hogy „a világ teremtése és a megváltás egyaránt nemző folyamat műve. Nem történhetik másként az emberrel sem, fölemelkedése nemző aktussal indul. A szűzi lélek befogadja az isteni fény magvát, teherbe esik tőle és megszüli magába az új, szellemi embert.”(In. VÁRKONYI NÁNDOR: Az elveszett Paradicsom. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1994. 674.) A teremtés és ősnemzés (a fiat lux aktusa) során azonban – írja Jung – „a pneumatikus istenkép áttevődött a logoszra, ami az Istenből kiáradó »szeretetnek« különleges jelleget kölcsönzött, nevezetesen annak az absztrakciónak a jellegét, amelyet a »krisztusi szeretet« fogalma tartalmaz. Ez a »lelki szeretet«, amely az emberek közösségét összetartani hivatott.” (In. C. G. JUNG: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről.Kossuth. 1196. 61.) Mint látjuk, az „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít? / Miféle lélek és miféle fény, / s ámulatra méltó tünemény, / hogy bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait?” sorokban rejtetten jelen lévő fény = lélek azonosság az énteremtés, az önazonosság létfeltételévé válik, mely csakis a Nővel való egyesülésben valósulhat meg. A kontextus világossá teszi a fény = mag = én ekvivalenciáját is, ily módon az aktus csúcspontja, a kis halál, a másikba való „beletemetkezés” az újjászületés, a megváltás esztétikai szempontból keresztény-antik jelképekkel, de archaikus tartalommal jut kifejezésre. A versben a retorikai csúcspont a „fogadj magadba” imaszerű-könyörgő felkiáltását sem véletlenül előzi meg épp az „eleven ágy, erős sír” sor, s ez az a pontja a textusnak, ahol a transzgressziót (mint az orgazmus és a halál általi metafizikai mozzanatot) tetten érhetjük. Ha feltevésünk igaz, akkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy bibliai ismeretein kívül honnan vehette a mintát a költő a pneuma = fény = én azonosításhoz? Tudjuk, hogy József Attila már a makói évek alatt tanult


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

22

görögül (a Szabolcsi-féle monográgiából ismeretes, hogy például Szimonidész közismert sírversét ő is lefordította magyarra), valamint a szegedi egyetemen is folytatott filozófiai stúdiumokat. Érdekes ugyanis, hogy a nemzőerőt (magot) és a fényt 1924-es Szeretők című versének utolsó versszakában is egymás mellé rendeli. Mint írja: „Mig a bolygó-bimbók / Meg a virágok milliárdjai / A fényt és a virágport / Frissen, egészséggel / Minden társuknak széjjelhajigálják.” A motívum ekkor még feltehetően a folklórból származik, ami azonban figyelemre méltó, hogy kilenc évvel később – némileg más formában ugyan és József Attila műveltségével kibővítve – az Ódában is előtűnik, hiszen a virágénekekre is oly jellemző természeti táj (mint a női test emblematikus analogonja) alapvetően olyan őskép, ami József Attila számára a legkézenfekvőbb archetipikus jelkép volt a szexuális fantázia kifejezésére. Filológiailag valószínűbb azonban, hogy az Ódában hangsúlyozott fény = én (= potencia) spirituális megfelelése két irányból jutott el a költőhöz: az egyik a keresztény hagyomány, a másik pedig – Pauler Ákos közvetítésével – Platón és Arisztotelész. Tverdota György Az ihlet tana című tanulmányában ugyanis meggyőzően bizonyította, hogy József Attilához a két ókori bölcselő nézetei és tanai (Aquinói Szent Tamással egyetemben) Pauler Ákos közvetítésével kerültek, akivel a költő a pesti egyetemen került szorosabb kapcsolatba. (Bővebben lásd: TVERDOTA GYÖRGY: Az ihlet tana. /József Attila és Pauler Ákos./ = ItK. 1982/5-6. sz. 539-561.) Aligha véletlen, hogy a Szabad-ötletek jegyzékében is erotikus szövegkörnyezetben találjuk a „pneuma” szót, valamint egy helyen megemlíti Aquinói Szent Tamás nevét is a textusban. Ily módon – amint arra már egy másik munkánkban is utaltunk – a „túl az ó potencián” kifejezés sem kizárólag szexuális értelemben íródott le, hanem (Arisztotelész terminológiájának értelmében) áttételes utalás a költő egyéni és közösségi potenciális létére, vagyis arra a képességre, mely által a létező az önmeghaladás, a mássá válás képességével rendelkezik. Lengyel András kimutatta, hogy a költő feltehetőleg 1929-ben Pauler Ákoshoz szerette volna benyújtani doktori disszertációját, s azt is megállapította, hogy „az a nagyobb, ám sajnos befejezetlenül töredékesen fönnmaradt költészetbölcselete (más néven: A műalkotás metafizikája), amelyet korábban tévesen – esztétikai töredékekként tartott számon a kutatás, ám Tverdota Györgynek sikerült azonosítania és datálnia – valójában disszertációja lett volna.” (In. LENGYEL ANDRÁS: A doktorandusz József Attila. = Forrás, 2005/ 4. sz. (= http: // www.forrasfolyoirat.hu /0504 / lengyela.html) Bizonyos tehát, hogy az ókori filozófus tanai (pauleri átértelmezéssel) nagy hatással voltak a költőre, így azÓda idevonatkozó sorai kapcsán e filológiai forrást indokolt feltételeznünk. Még akkor is – mint az a vers folytatásából látható –, ha látszólag tartalmilag és jelképhasználatban a keresztény hagyomány hatása tűnhet erősebbnek és motiváltabbnak. Utóbbira utal a „vérköreid, miként a rózsabokrok” sor, mely voltaképpen az archaikus termékenység-kultuszokból származik és válik a költeményen belül az Ave Maria-kultusz parafrázisává. A Nő profán divinatioja, metafizikai pozícióba emelése ilyenformán válhatott a törvény tiszta beszédévé a műegészen belül, melyhez az univerzális teljességigény mögött munkáló istenalakú (ám mégis individuális természetű) hiány volt a motivációs erő. Szólnunk kell még a Mellékdal szerepéről ebben az összefüggésben, melynek kapcsán ismeretes, hogy a Kalevala XI. énekének egy részletével feleltethető meg: „Mikor eszem, ölbe veszlek, mikor megyek, kézen viszlek, / mellettem állsz, ha megállok, mellettem hálsz, hol én hálok.”(A Vikár Béla-fordításban – amit a költő forgatott – a szakasz így szerepel: „Ölemben, hol ebédelek, / Karomon, hol járok-kelek, / Oldalamon, ahol állok, / És mellettem, hol én hálok!” (In. KALEVALA. /Ford.: Vikár Béla./ Európa. Bp. 1959. 121.) A gondolat visszatér az 1937-es Ars poetica „ehess, ihass, ölelhess alhass” sorában is.) Előzménye József Attila-életművön belül szintén nem előzmény nélküli: alapmotívumai fellelhetők a Kopogtatás nélkül soraiban. Szabolcsi Miklós még így ír az 1926-ban született versről: „első olvasásra az Ódáig az egyik legszenvedélyesebb, legsóhajtóbb, legreménytelenebb szerelmes vers, a szegényember, a szegény diák szerelme, a reménytelen társat kereső ember szerelme, pedig az érzéki vágy nem is kerül elő a versben, a testi szerelem itt háttérbe szorul, természetessé válik, az emberi kapcsolat, a megértés lesz fontossá.” (In. SZABOLCSI MIKLÓS: Érik a fény. József Attila élete és pályája. 1923-1927. Akadémiai. Bp. 1977. 398.) A két vers közötti párhuzam azonban a következők miatt releváns: a Kopogtatás nélkül „szalmazsákomra fektetlek” kijelentése a Mellékdal „ahol én fekszem, az az ágyad” sorában köszön vissza; a „kancsóba friss vizet hozok be néked” sor évekkel később a „csobog a langyos víz, fürödj meg!” felszólításban bukkan elő; a „melegben levethetsz nyakkendőt, gallért” sor az „íme a kendő, törülközz meg!” sorral mutat anyagbeli érintkezésen alapuló kapcsolatot; míg a „sül a hús, enyhítse étvágyad!” előképe a Kopogtatás nélkül „ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul” kifejezésben ismerhető fel. Utóbbi költemény vershelyzete azonban merőben különbözik az 1933-as mű Mellékdalától: míg a Kopogtatás nélkülben a költő fogadja képzelt kedvesét szegényes lakásán, utóbbiban a megkívánt asszony otthona lesz a fiktív helyszín. Ezt támasztja alá, hogy a Kopogtatás nélkül elhagyatott otthonképe a Mellékdalban átadja helyét egy felszerelt


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

23

polgári lakásnak, ami jelen esetben Marton Márta otthona. A Mellékdalt megelőző „fogadj magadba” kívánsága tehát a környezetre is kivetül: a harmonikus, nélkülözéstől mentes otthon, a vágyott családi fészek melege először magában a Nőben ölt testet, majd annak otthona által is megnyilatkozik e kívánság. (A kapcsolat az Ódán belül térbeli érintkezésen alapul.) Beszédes ebből a szempontból a „csobog” ige, hiszen a Kopogtatás nélkülben a költő a vizet kancsóban hozza be, míg a Mellékdalban a kifejezés egyértelműen csapvízre, folyóvízre utal – a vers egészét tekintve a „csobogás” visszautal a költemény elején olvasható Szinva-patak csobogására; noha itt még a patak „elfut”, ám a Mellékdalban használt ige már a lágyságra, biztonságra, elfogadásra, szeretetteljes közegre utal. Elmondható tehát, hogy az otthonná, a teljes élet potenciális esélyévé magasztosult Nő képe a Természet egészére kiterjed az Óda főszövegében, hogy azután ez a makrokozmikus világ a Mellékdalban mikrokozmikussá, a hétköznapi értelemben vett otthon képévé változzon. A Mellékdal másik érdekessége, hogy két strófájából csupán az első hangzik el a költő szájából. A „talán csendesen meg is szólalsz” sor végére a költő kettőspontot tett, ami arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a következő négy sor az asszony elképzelt-vágyott reakcióját hivatott leírni, ezzel is erősítvén a vers látomásjellegét. A Mellékdal második strófája tehát a meglátogatandó hölgy elképzelt szavai. Mint már fentebb szóltunk róla, Marton Márta saját elmondása szerint előbb elutazott Lillafüredről budapesti lakására, ahol levélben megkapta József Attila kéziratát a versről. Ezután a költő személyesen is felkereste, de ő nem fogadta. Ezen adatok ismeretében aMellékdal is más megvilágításba kerül. A „visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak” sorokban a költő mintegy „bejelentkezik” az asszonyhoz e rejtett módon, hiszen nyilván számolt vele, hogy levele az Ódakéziratával hamarabb éri el a tudósítónőt, mint ahogyan ő eredetileg Pestre visszatért volna. Ebből arra következtethetünk, hogy személyesen akarta „dűlőre vinni” a dolgot a hölggyel, ami József Attila habitusát ismerve korántsem meglepő. (E habitusára, szenvedélyes természetére már Vágó Márta is több ízben rámutatott a költőről írott könyvében, s élettársával, Szántó Judittal a viszonya ekkor már nem volt felhőtlen.) Gondolatmenetünket igazolja a fürdővíz engedése, a sült hús készítése, ami a költő étvágyát hivatott enyhíteni, majd – a vágyott szeretkezést előkészítendő – „ahol én fekszem, az az ágyad” sor is. Jól látható, hogy ez esetben sem kizárólag a táplálkozásra utal az étvágy, hanem egyértelműen szexuális konnotációval is telítődik. Így az Óda egy elég konkrét üzenetet közvetít Marton Márta felé, amit a Mellékdal tesz explicitté. Látható, hogy az Ódában a szerelem kozmikus méretűre növekszik, pontosabban a vágyott Nő a természeti képek sorozatán át jelenik meg, majd transzcendenssé válik, s a Mindenséggel lesz egyenértékűvé. A három évvel később született Jaj, majdnem... című versben immár ez a Mindenség is kevésnek bizonyul. A „ki vetné szét velem?” – „ki halna meg velem?” dichotómiája, vagyis a szerelmi egyesülésben való meghalás ennyiben azEggyéölelődés vágyában megfogalmazódó kívánságra utal, tehát a transzgresszív szándék transzregresszív motívumokban jut kifejezésre. Tverdota György értelmezése szerint a vers „csókban-ölelésben meghalni” motívumának Ady Endre Elfogyni az ölelésben című költeménye lehetett az előképe, noha József Attila szövegében már freudi hatást is találhatunk, hiszen az „egy ölelésben” kifejezés a szerelmi kapcsolat egyenes megjelölése. (In.TVERDOTA GYÖRGY: Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Gondolat. Bp. 1987. 145.) Sokatmondó azonban, hogy a költemény reflexiója már nem egyetlen nőre irányul – erre utal az „asszonyok” szó ismétlődése. Az idealizált Nő képe – az univerzummal tágulásával egyetemben – az összes női lényre kiterjed, mely szintén nem példa nélküli a költő életművében, hiszen előzménye a Férfiszóval (Erdő vagy, ifjú lombos...) című 1923. december 5-re keltezett költeményben fedezhető fel: „Ölelj meg, ó, most benned is talán / Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!” Tudjuk, hogy aJaj, majdnem... a Szép Szó 1936 októberi számában jelent meg, így feltehetőleg 1936 nyarán, a költő balatonszárszói tartózkodása alatt keletkezett, de az sem kizárt, hogy a Pestre való visszatérés első napjaiból származik. Nem ismert viszont a vers címzettje, csak annyi bizonyos, hogy „egy éppen elmúlt és egy vágyott szerelem közötti vákuumban csattan ki a szenvedély.” (In. SZABOLCSI MIKLÓS: József Attila élete és pályája. „Kemény a menny.” 1927-1930. Kész a leltár. 1930-1937. Kossuth. Szekszárd. 2005. 729.) Feltűnő, hogy a mű az utolsó lelkes, bizakodó és szenvedélyes hangvételű szerelmes vers József Attila életében, s ebből a szempontból hasonló a korai szerelmes versekhez, így bizonyos szempontból „kakukktojás” a kései versek között. Szilágyi Péter szerint azonban már „ebben a versben is jelen vannak a dermesztő képsorok – a lelket összenyomó félelem, a halál, a gyors nyárral szemben a lassú tél, a lesi-csősz idő, a csillagok rácsai, a pince –, de ott van a kitörés, a megújulás vágya is, a szerelem útján.” (In. SZILÁGYI PÉTER: József Attila időmértékes verselése. Akadémiai. Bp. 1971. 37.) A transzgresszív attitűdöt hangsúlyozza a bűvölő-bájoló refrén („ki halna meg velem?” – „ki szállna el velem?” – „ki vetné szét velem?”), mely variánsokból a második az egyik szövegváltozatban még „ki szállna ki velem?” formában volt


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

24

olvasható. Az igekötő-módosítás még nyilvánvalóbbá teszi a Mindenséggel való nász vágyát egy időn és téren túli univerzális világszerelemben. Ám a motívumban már ott a táguló világegyetem (és a hőhalál-elmélet) korabeli modellje az „oly gyors a nyaram s lassu a telem” sorban, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a tér és idő – mint Einsteintől tudható – egymástól nem elválasztható. Mindazonáltal a tér-időből történő kiszállás a versben csakis a szerelembe történő belehalás pillanatában lehetséges, s a költő érzi is ennek sürgető mivoltát, amit „az ősz kockája kit mutat nekem?” kérdésben rejlő, a jövőre, a szerelem megtalálására vonatkozó létbizonytalanság tudata kísér. Összességében kijelenthető, hogy az a fejlődési ív, amely József Attila szerelmi lírájában megfigyelhető, egyben a szelf önteremtő folyamata is, melynek feltétele a szerelem mint transz(re)gresszív aktus megvalósulása a műegészen belül. Ennél fogva az Eggyéölelődés vágya, az Óda, illetve a Jaj, majdnem... – mint e metafizikai erotika és érzékiség kulcsversei József Attila szerelmi költészetének történetében – az én ontológiai helyének keresése révén olyan szintézisverseknek tekinthetők, melyek egy koherens és konzekvens dekonstuktív magatartásforma implicit kifejeződései az említett jelképhasználat által. A transzregresszív motívumok tehát József Attila általunk vizsgált költeményeiben a transzgresszióra törekvés archaikus-atavisztikus (és helyenként szubverzív) jelképeiként is értelmezhetők, melyek mögött végső soron az istenalakú hiány a fő motivációs erő. Ez a megállapítás egy lépéssel közelebb visz minket annak (a költőt szintén foglalkoztató) mozzanatnak a megértéséhez, hogy miképp válhatott a hiány kitöltésének szándéka alkotói stratégiává József Attila költészetében, ahogyan az is könnyebben el tudjuk gondolni, hogy mi módon nyugodhat közös alapálláson a transzcendencia utáni vágy, a destruktivitás és az érzékiség e szerelmi költemények univerzumán belül. Dolgozatunkban éppen erre az összefüggésre kívántunk rávilágítani József Attila szerelmi lírájának új szempontok szerinti vizsgálatával messze a teljesség igénye nélkül. *** Jelen dolgozatban a Szabad-ötletekből vett idézeteket, szövegrészleteket aJÓZSEF ATTILA: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Atlantisz. Bp. 2000. (Az egyes sorokhoz írt jegyzeteket és a Bevezetést írta: Stoll Béla.) című kötetből kölcsönöztük, míg az egyéb versidézetek forrásaként – ha más jelzés nem volt – Stoll Béla kritikai kiadását (JÓZSEF ATTILA ÖSSZES VERSEI. I-II. KÖTET. Akadémiai. Bp. 1984.) használtuk. Muhel Gábor


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

25

▌Kaposi Krisztina

ESZTÉTIKAI TAPASZTALAT ÉS MISZTIKUS-VALLÁSOS ÉLMÉNY: SÍK SÁNDOR ALEXIUSA A DIONÜSZIOSZ AREIOPAGITÉSZ-I VIA TRIPLEX ÉS A KÖZÉPKORI SZERETETMISZTIKA TÜKRÉBEN - 3. RÉSZ V. Szent Alexius és a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex A Sík alkotásának alapjául szolgáló biblikus-teológiai misztérium első szinten Szent Alexius élettörténetében manifesztálódik. Ennek megértéséhez látszólag nem kell mást tennünk, mint figyelmesen végigkövetni szentünk Sík Sándor-i történetét. Ám ahhoz, hogy a mű második szinten rejlő misztériumának felismeréséig is eljussunk, segítségül kell hívnunk egy másik szerzőt is. A mű szövege mögött meghúzódó középkori Eleklegenda, és az általa kijelölt hagiografikus struktúrák szerint történő olvasási technika; valamint a peritextusok kialakította immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégia érvényesítése ugyanis szükségszerűen involválja, hogy szentünk történetét valamiféle szakrális-spirituális séma mentén értelmezzük. Ehhez mindenekelőtt a középkor, illetve az azt megelőző patrisztika évszázadaiba kell visszanyúlnunk; ezen belül is Dionüsziosz Areiopagitész misztikus teológiáját idézve fel. Ez nem csupán a mű jelentésrétegeinek minél teljesebb felfejtéséhez (a kettős unio mystica tapasztalatának megértéséhez) segíthet hozzá; de egy alapvető értelmezési kontextust is kijelöl szerzőnk misztériumának. A misztikus látásmód európai formáinak kialakulására kevés szerző bírt olyan meghatározó hatással, mint Dionüsziosz Areiopagitész.[1] Neve alatt négy értekezés maradt fenn, a De divinis nominibus, a De mystica theologia, aDe caelesti hierarchia és a De ecclesiastica hierarchia. E két utóbbi műben, aDe caelesti hierarchiában és a De ecclesiastica hierarchiában központi helyet foglal el a via triplex elve, amely a lélek unio mysticához vezető útjait írja le, vagyis azt az egymás követő három fokozatot, amely az Istennel való misztikus egyesüléshez vezet. Ez a három fokozat (másképpen út), a via purgativa, a megtisztulás útja; a via illuminativa, a megvilágosodás útja és a via unitiva, az egyesülés útja. Ennek a spirituális modellnek a mélyrehatóbb megismeréséhez legfőképp a De caelesti hierarchia[2] szövegét tekinthetjük át. A mennyei világ rendszeréről szóló értekezést Dionüsziosz egy presbitertársának, Timotheosznak ajánlotta, ezzel is jelezve azt, amit írásának első két bevezető fejezetében is tudtunkra ad: Értekezése nem csupán egy elvont jellegű, teológiai elmélkedés írásba foglalása lesz, sokkal inkább egy ezen túlmutató, alapvetően didaktikai célokat szolgáló mű.[3] Jóllehet a De caelesti hierarchiaaz angyalok világának triadikus szerveződésű szintjét mutatja be, ahol a legfőbb viszonyítási pont Isten, illetve az isteni tökéletesség fogalma; az emberi és az égi világ rendszere közti párhuzammal, Dionüsziosz mégis a hívő, vallásos emberek közösségét célozza meg. Ezért a mű tengelyében elhelyezkedő, alapvetően a mennyei szféra


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

26

szintjén leírt via triplex elve is tágabban értelmezendő és saját, földi világunkra vonatkoztatható és vonatkoztatandó. Arra, hogy a via triplex elvének a hívő egyén lelkében is hatnia kell (tehát nemcsak az angyalok világában érvényes), több utalást is találhatunk az értekezésben;[4] amelyek mintegy azt engedik sejtetni, hogy a görög filozófus szerző – erre kívánva kifuttatni gondolatmenetét –, tanítása legfőbb elérendő céljának az emberi tökéletesedés, vagyis az unio mysticalehetőségének felismerését tekintette. Az általa elképzelt hierarchiát, amelyben tehát a via triplex elve működik, az Istenhez történő „legtökéletesebb hasonulásként”, illetve „egyesülésként” gondolva el, az angyali világ szintjén írta le. Modelljében az unio mysticatapasztalata három hierarchikus fokozat/ tudás-szint egymásutánjának eredményeképp érhető el: Elsőként a tisztulás/ megtisztulás szintjére kell eljutnunk (via purgativa), amely az Istentől távol eső, tőle idegen elemektől való megszabadulást jelöli. Ezt követheti a megvilágosodás periódusa (via illuminativa), amelyben az immáron megtisztult, isteni fénnyel eltelt elménkkel, kizárólag egy, az Isten felé irányuló, szemlélődő magatartást és képességet teszünk magunkévá. Mindezek után érkezhetünk csak el a végső, harmadik fokra (via unitiva), ahol elnyerve a tökéletesedés kegyelmét, részesülhetünk Istenben.[5] Dionüsziosz Areiopagitész spirituális modellje tehát a misztikus élmény megtalálásának és elmélyülésének a folyamatát fedi le, alapvető kulcsot szolgáltatva Sík alkotásának értelmezéséhez. Alexius élettörténetében ugyanis egy, a dionüszioszival párhuzamos misztikus sémát figyelhetünk meg: Véleményem szerint szentünk Istenhez való eljutásának stáció pontosan megfeleltethetők a görög filozófusnál leírt via triplex tudás-szintjeinek; és egyúttal utat nyitnak az imitatio Alexii mintájára bekövetkező második, olvasóiunio mystica lehetőségének is. V.1. A via purgativa Alexius az első felvonásban még mint nagyravágyó, hatalomra és gazdagságra áhítozó ifjú áll előttünk. A császár vadkantól való megmentése után nem kevesebbet kér, mint a főhadnagyi posztot, ami a (császári cím után) a lehető legnagyobb hatalmat jelenti.[6] A pozíció birtokában eltölti a hatalomvágy, s egyfajta különös, nem evilági mámor lesz rajta úrrá. Roppant elbizakodottságát legkiválóbban az első felvonás vége felé olvasható monológjának szavai illusztrálják, amelyekben egyenesen Nagy Sándorhoz, a világhódítóhoz hasonlítja magát: „Most, most ragyogj rám, égő napsugár/ Most nézzetek rám koronás fatörzsek./Most ismerek magamra./ Ki voltam eddig én? /Egy szürke lárva, törpe földi hernyó. /Most lettem csak igazán önmagammá…Te vén föld, most figyelj: / Rég hordoztál magadon óriást. …/Mint Sándor, a Fülöp fia…/Mi énnekem a trón? Egy világ kell nekem /Lábaim alá zsámolyul.”[7] Már ebből a pár kiragadott sorból is kitűnik, hogy Alexius gondolatai nyelvi megszerkesztettségüket tekintve egészen sajátos módon rendelődnek egymás mellé. Még erősebben érezhetjük ezt, ha szentünk monológjának egészét[8] is szemügyre vesszük: A rövid, erőteljes kijelentéseket tartalmazó, ám sokszor befejezetlen, szándékoltan félbehagyott, illetőleg megszakított mondatok egymásutánja már önmagában is valamiféle nyugtalan, zaklatott lelkiállapotról tanúskodnak. Mindez kiegészülve a szavak jelentéseinek szokatlan szemantikai összekapcsolódásaival leginkább egy zavart elme szimbolikus-enigmatikus nyelvezetű, apokaliptikus tudatfolyam-kivetüléseként hat. Egy ilyen, belső állapotot tükröző, viszonylag hosszan kifejtett monológ után talán meglepő lehet, hogy szentünk feleszmélése, s gondolatainak épp az ellentétes pólusba való átfordulása szinte rögtön tudattartalmainak megfogalmazása után következik be,[9] amit csupán egy hármas struktúrájú betétdal választ el. Különösen váratlannak tűnhet ez úgy, hogy Alexius említett szövegrésze arányaiban majdhogynem nyolcszor hosszabb, mint a mű átlagos megszólalásainak terjedelme. Tovább olvasva azonban a szöveget, különösen a szövegkonstitúciós eljárásokra figyelve, észrevehetjük, hogy szentünk megtérése mégsem egy hirtelen, azonnali folyamat eredménye; sőt, épphogy alaposan elő van készítve: Alexius, monológját követően ugyanis egy természeti jelenetből kiinduló vízió segítségével jut el öntelt állapotának felismeréséig, illetve annak leküzdéséig. Ez a mozzanat egy kétszer hármas jelenetstruktúrában bontakozik ki, közvetlenül Alexius monológját követően, majd pedig egy harmadik epizóddal is kiegészülve a mű egy olyan strukturálisan kitüntetett tényezőegyüttesévé válik, amely szentünket a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex első tudásszintjére, a via purgativára vezeti el. Alexius elragadtatott monológja után egy látszólag funkciótlannak tűnő, három részre tagolódó betétdal


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

27

[10] következik. A hármas felépítésű szöveg egy-egy megszemélyesített erdei madár (egy sas, egy kakukk és egy rigó) szimbolikus értékű énekét tartalmazza, ám ez csak az utána olvasható alexiusi megszólalással összefüggésben nyeri el értelmét. Szentünk ekkor ugyanis valamiféle különös érzés hatalmába kerülve, elmélkedésbe kezd, amelyben visszavonni látszik az előbbi apokaliptikus képzelgéseiben foglaltakat.[11]Ennek tükrében már világossá válik, hogy a nagyság, a magasság, a fent, a végtelen birtoklásának negatív voltáról daloló három madár, ha implicit módon is, de Alexius hatalmi mámorának megtörésében játszik kulcsszerepet. Ezt követően ugyanis Alexius már valamelyest kibillen hiú nagyravágyásából, s ezáltal megteremtődik annak a lehetősége, hogy rátérhessen az Istennel való egyesüléshez vezető út első lépcsőjére. Ahhoz azonban, hogy e természeti élmény elindította folyamat biztos alapot nyerjen, s szentünk ténylegesen felismerje, hogy eddigi élete bűnnel, vétségekkel teli volt, még egy impulzusra van szüksége. A via purgativához való eljutásnak ezt a második meghatározó tényezőjét a király/császárvízió [12] jelenetében lelhetjük fel: Alexius előtt a világtörténelem három meghatározó uralkodó- és hódítóegyénisége, Xerses, Nagy Sándor és Caesar jelenik meg, akik mintegy a halál utáni létből megelevenedve adnak útmutatást szentünknek. A három antik tyrannos – léten túli pozíciójából adódóan – már tisztán látva és megvilágosodva hozza Alexius tudomására, hogy az általuk birtokolt impérium csak látszathatalom volt, mert hiányzott belőle az a belső lényeg, amely igazi nagysággá tehette volna. Ez a fajta vágyottnak vélt hatalom ezért: „Nem érdemes!/ Hitványság! /Hasztalan!”[13]Ezek a súlyos kijelentések immáron határozottan is megérlelik szentünkben a megtisztulás szándékára és a bűntelen élet igényére való törekvést, egyre közelebb hozva a teljes ráeszmélés állapotát. Sík misztériumának következő szövegegysége a remete-epizód,[14]amelyet az erdei madár-jelenettel és a királyvízióval összefüggésben értelmezhetünk. Ez a jelenet az előbbi két nagyhatású élményre épülve, egy harmadik elemmel egészíti ki és teszi teljessé Alexius via purgativához való eljutásának folyamatát. A három nagy uralkodó felszólalását követően Alexiust egy remete szólítja meg, mindössze egyetlen kérdést, az „És aztán?” –t intézve hozzá. Párbeszédük – nyelvi szinten értelmezve – Alexius jövőbeli elképzeléseinek, célkitűzéseinek szavakba foglalásából és a remete kérdéseiből épül fel. Dialógusukat alaposabban is megvizsgálva, észrevehetjük azonban, hogy a társalgásukat alkotó két szólam valójában egyet alkot, amely egy sajátos monológgá szerveződve Alexius belső önvizsgálati szövegeként funkcionál. Azt, hogy egy önanalizáló textusról van szó, a remete alakjának értelmezésén keresztül láthatjuk be: A remete egyetlen kérdést, illetve annak variánsait („És aztán”/ „Aztán”/ „S aztán”) ismételgeti szüntelenül Alexiusnak, ezáltal teljes csömört előidézve benne. A kérdéssor hallatán Alexius az eddig csak elméjében tervezgetett jövőbeli céljait, törekvéseit szavakba foglalva, hangosan is kimondja; s ezért azért lényeges, mert ez a fajta – a benső gondolatokat hangzó formájúvá tevő – auditív tapasztalat döbbenti rá saját elképzeléseinek hívságos voltára, egyfajta introspekciós folyamatot indítva el benne. A remete és Alexius dialógusát így voltaképpen egy sajátos soliloquiumként foghatjuk fel, amelyet a szöveg metaforikus értelmezhetősége is támogat: A remete által feltett És aztán?-t, illetve annak variánsaiból összeálló kérdésláncolatot a folytonos ismételgetés révén az egyre furdaló lelkiismerethez hasonlíthatjuk. Ezt a metaforikus kapcsolatot a remete szerepére is kiterjeszthetjük, alakját Alexius lelkiismeretének feleltetve meg. Az ismétlődő kérdések és a furdaló lelkiismeret, valamint a remete és Alexius lelkiismeretének párhuzamba állítási lehetősége jól mutatja, hogy a két szereplő dialógusa tényleges párbeszéd helyett, sokkal inkább egy belső lelki monológgá átlényegült, soliloquium jellegű szövegként értelmezendő. Ezt erősíti az is, hogy Alexius megszólalásai – elhagyva közülük a remete kérdéseit – egy folytonos, önmagában is egészet alkotó textusként is olvashatók, ahol a folyamatosságot az egyes gondolatokat összekötő asszociatív kapcsolat biztosítja. A remete-epizód, mint Alexius lelkiismeretének tükre, tehát azt közvetíti számunkra, hogy szentünk az erdei madár-jelenet és a királyvízió kettős hatásának köszönhetően felismerte eddigi létmódjának hibáit és kialakult benne a morális értékkategóriák (jó és rossz, erény és vétség stb.) közötti különbségtételnek a képessége, valamint a tiszta, bűntelen élet igénye. Látható tehát, hogy Sík alkotásában az erdei madár-jelenet, a királyvízió és a remete-epizód, e három szorosan összetartozó, s egymást kiteljesítő élmény kitüntetett fontosságot képvisel, ráadásul több szempontból is. A három jelenet ugyanis nemcsak azért bír kitüntetett strukturális jelentőséggel, mert Alexiusvia purgativához való eljutásának legfontosabb tényezőegyütteseként van jelen, s mint ilyen, a mű központi szálának (unio mystica) kiindulópontjaként szolgál; hanem azért is, mert egyfajta misztikus hármasságot reprezentálva egyúttal az egész mű misztériumának, szakralitásának kifejezője is. Ha ugyanis a három epizódot szerkezeti szempontból vizsgáljuk, egy érdekes jelenségre figyelhetünk fel: Az erdei madár-jelenet, a királyvízió, valamint a remeteepizód már önmagában egy hármasságot alkot; ám ezen a triadikus struktúrán belül rejlik még másik két –


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

28

tágabban értelmezve három – kisebb, ennek alárendelt hármasság is. Az első két jelenet ugyanis szintén hármas tagolódást mutat, amely aztán a harmadikként ráépülő remete-epizóddal kiegészülve szerveződik a három jelenet (ugyancsak hármas) magasabb egységévé. Ám figyelmesen szemügyre véve a harmadik jelenet, vagyis a remete-epizód szerkezetét, ebben is hasonlóképp megtalálhatjuk az említett hármasságokat, csak épp többszörös formában. A remete és Alexius párbeszéde ugyanis a remete kérdései mentén pontosan kilenc, vagyis 3x3 részre osztható fel, szintén egyfajta misztikus hármasságra utalva. Ahhoz, hogy pontosabb fogalmat alkothassunk e három élményegyüttes által reprezentált misztikus hármasságról, s valamiféle jól körülhatárolható jelentést is tulajdoníthassunk neki, alaposabban is meg kell vizsgálnunk a hármas szám szimbolikáját: A három mint misztikus szám, illetve a hármasság, hármas tagolódás kezdettől fogva meghatározó szerepet töltött be az európai kultúra és gondolkodás történetében. A zsidókeresztény hagyományt kiemelve, leginkább a Bibliát hívhatjuk segítségül a misztikus hármasságok szemléltetéséhez. Mind az ó-, mind az újszövetségi könyvekben számos helyen találkozhatunk ezzel a szimbolikus mennyiséggel: Az ószövetségi történetekben legtöbbször valamilyen birtok-, vagy időbeli mennyiség kifejezőjeként tűnik fel a hármas szám. Gondolhatunk például az Ábrahámnál megjelenő három férfira; Noé három fiára; Dániel három társára, vagy Dávid királyságának három törzsére. De eszünkbe juthat Jónás története is, a cethal gyomrában töltött három napja; vagy az egyiptomi tíz csapás, melynek kezdeteként három sötét nap szállt a fáraó birodalmára; és nem feledkezhetünk el Mózesről sem, aki a tízparancsolat kinyilatkoztatásakor három napot töltött a Sínai-hegyen. Az Újszövetségben megjelenő hármasságok szintén valamilyen birtokviszonyhoz, vagy időtartamhoz kapcsolhatóak, míg azonban az ószövetségi előfordulások egyik része a kiválasztottság, illetve az Istenhez való tartozás szent kötelékének jelképeként, másik része pedig negatív jelentéstartalommal telítődve a büntetés jelölőjeként funkcionál; addig az Újszövetség hármasságai legtöbbször Krisztus vonatkozásában előkerülve a beteljesedés, egység szimbólumaiként vannak jelen. Ilyen hármasságként említhetjük a betlehemi kisdedhez érkező háromkirályokat; Péter történetében a három kakasszóra történő háromszori megtagadást; Jézus passiójának egyes elemeit – a háromszori imát a Getsemani-kertben, a három darab szöggel való megfeszítést, a három órai halált, a harmadnapi feltámadást, a 33 életévet jelentő krisztusi életkort –; valamint a Pál apostol-féle hit-remény-szeretet hármas teológiai erényt (1Kor 13,13); és a Szentháromság tanát (Mt 3,16–17) is. Nem véletlen, hogy az isteni teljességet, egységet kifejező újszövetségi hármasságok szinte minden esetben valamilyen módon Jézus Krisztushoz köthetőek. Jézus, ugyanis azon felül, hogy Isten egyszülött fiaként a legmagasabbrendű tökéletességnek és egységnek a megtestesítője, egyben a földi, profán világ hívői által elérhető végső teljességnek is közvetítője: Megváltó halálával és feltámadásával az üdvösség, az unio mystica ígéretét hozta el a földre, ezáltal pedig az isteni tökéletesség megtapasztalásának lehetőségét nyitotta meg. Tovább árnyalva a hármas szám szimbolikáját, érdemes felidézni a középkori vonatkozásokat is, mindenekelőtt Dantét emelve ki. Az olasz mesternél a hármasság életművének elengedhetetlenül fontos struktúraalkotó tényezőjeként funkcionált, szimbolikájában a tökéletességet, az égi harmóniát, az isteni szentséget fejezve ki. Ennek a hármas számra épülő alapvető szerkesztési elvnek a legtökéletesebben kidolgozott formáját a Divina Commediában valósította meg: Dante Commediáját teljes egészében, a mű legkisebb egységétől a legnagyobbig, az isteni harmóniát és teljességet kifejező hármasság hatja át: A mű tercinákból felépülő énekei háromszor harminchárom énekbe szerveződve, majd három nagyobb egységet – Pokol, Purgatórium, Paradicsom – alkotva rendeződnek egyedülálló műalkotássá. A hármas szám e gazdag szimbolikája felől közelítve a Sík alkotásában megfigyelt hármas élményegyütteshez; észrevehetjük, hogy az általuk reprezentált misztikus hármasságok többrétű értelmezési lehetőséget kínálnak: A három kulcsfontosságú élmény strukturalitásában mindenekelőtt az Ószövetség hármasságainak szimbolikáját fedezhetjük fel. A szentünket ért három különleges tapasztalatot azokhoz az ószövetségi hármas eseményekhez, illetve jelekhez hasonlíthatjuk, amelyek a kiválasztottság státusát közvetítve az Istenhez való tartozást fejezik ki. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül az alexiusi élményekben rejlő újszövetségi felhangot sem. Szentünk unio mysticához vezető via triplexének elindító eseményeként ugyanis éppúgy egy hármas jelenetegyüttes szolgál alapul, mint hogyan Krisztus passióját is különféle spirituális hármasságok kísérték, mintegy az isteni teljességet jelenítve meg. Az erdei madár-jelenet, a királyvízió és a remete-epizód különlegesen összetett triadikus szerveződésében az Ó- és Újszövetségre utaló szimbolikus vonatkozásokon túlmenően jelen van még egy harmadik jelentésmozzanat is: Az első felvonás hármas élményegyüttese a mű szövegkonstitúciójának rendszerébe


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

29

illesztve a középkor numerikus gondolkodását idézi fel, s mint ilyen, egy, a danteihoz hasonló, szakralitást és harmóniát kifejező szövegszervezési eljárásként funkcionál, Sík tudatos és kifinomult kompozíciós érzékét prezentálva. V.2. A via illuminativa Alexius spirituális útjának következő állomása a via illuminativa, vagyis a megvilágosodás lelki-értelmi szakasza. Ennek a misztikus tudás-szintnek az elérését, épp úgy, mint ahogyan az első fokozatét, a via purgativáét is, egy strukturálisan kitüntetett szerepű élmény segíti elő: a zarándok-epizód.[15] Alexius az előző éjjelen átélt kivételes tapasztalatainak hatására gondolataiba mélyedve tűnődik élete értelmén, amikor zarándokok kis csoportja tűnik fel előtte egy, az Ave maris stella kezdetű himnuszt idéző szózatot énekelve. Szentünk ekkori (második felvonás eleji) létállapota leginkább a jaspersi határhelyzet fogalmával határozható meg; Alexius benső, lelki világának jellemzői ugyanis pontosan azoknak az ismérveknek felelnek meg, amelyeket Jaspers a Bevezetés a filozófiába című munkájában Grenzsituationen-ként, vagyis határhelyzetekként írt le:[16] Jaspers a filozófia három fő forrását a rácsodálkozás, a kételkedés és a magárahagyatatottság érzéseiben határozta meg. E három élménnyel összefüggésben vezette be a határhelyzetek fogalmát, amellyel azokat az alapvető emberi szituációkat jelölte, melyek „kudarcunk realitásával” szembesítenek bennünket. A német filozófus elgondolása szerint ezekben a szélsőséges helyzetekben, mint például a halálban, a szenvedésben vagy a bűnben Isten rejtjelei bújnak meg. Ám ezek felismerése nem csupán kétségbeeséssel tölthet el, hanem személyiségünk újjáteremtését is magával hozhatja, melynek eredményeképp az ember „igazi létére ébred, múlandó földi egzisztenciája fölött és annak ellenére.”[17] Jaspers a határhelyzetekben tehát az embernek mint egzisztenciának a világ rejtjelein/ szimbólumain keresztül történő, Isten (transzcendencia) felé való orientálódását vélte felfedezni. Épp egy ilyen helyzetben láthatjuk Alexiust is, aki az erdei madár-jelenet, a királyvízió és a remete-epizód hármas együttesében megélt tapasztalatainak eredményeképp identitásában meginogva, és végletesen önmagára utaltan elmélkedik, immáron teljesen bizonytalanná vált léte értelmét illetően. Ez a határszituáció teremti meg számára azonban a lehetőséget arra, hogy az Istenre való rátalálásnak az eddigiekben még csak megsejtett útját (via purgativa) a maga teljességében is felfedezze, s annak következő lépcsőjén, avia illuminativán is végighaladva részesülhessen Istenben. Az ehhez szükséges útmutatást az egyik zarándoktól kapja meg, aki szentünk létértelmező kérdéseire[18] a következőképpen felel: „[Arra való az élet,] hogy szeressünk…A szeretet nem méri az időt. /Nem kérdez és nem gondol a halálra: / Magába néz, mert ő a bizonyosság. /Él és mosolyog és fényeskedik./ A szeretet neveti az erőt, /Mert ő erősebb minden hatalomnál. /A szeretet csak egymaga erős, /Erős, mint az igazság, mint az Isten. / Mivelhogy ő az Isten. És ezért /Nem tud halált és egyedülvaló./ Mondom neked, ha szeretünk: az egy /A mindennél sokkalta mindenebb. /Az egyen át visz a mindenhez út.”[19] A zarándokot, akárcsak Sík alkotásának korábbi figuráját, a remetét; hasonlóképp a mű egyik kulcsfontosságú alakjának tekinthetjük, ugyanis komoly dramaturgiai szereppel bír. A zarándok válaszában foglaltak vezetik el ugyanis szentünket a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex második szintjére, a via illuminativa lépcsőjére. A zarándok feleletének az a tézise, amely szerint a szeretet az élet legfőbb értelme, Isten tapasztalati megismerésének (cognitio experimentalis Dei) az egyik legfontosabb tényezője.[20] Nem ismeretlen gondolat ez, hiszen a szeretettel, mint az unio mystica egyik lehetséges empirikus forrásával, gyakran találkozhatunk a 12. század jelentősebb teológusainak írásaiban. A nyugati misztikusok körében az Istennel való egyesülésnek többféle módja volt ismert, amelyeket legtöbbször különböző fokozatok/szintek egymásutániságának a folyamataként képzeltek el. Csak a legfontosabbakat említve, Dionüsziosz Areopagitész a megtiszulás, megvilágosodás és beteljesedés via triplexét; Ióannész Klimakosz a Scala paradisit (mennyei létra); Szentviktori Hugó a gondolkodás, az elmélkedés és a szemlélődés fokozatain keresztül vezette utat; Szent Bonaventura pedig az Itinerarium mentis in Deumot, vagyis a szeretet lépcsőit tekintette az isteni lényegben való részesülés fő forrásának. Ez az Istenhez történő, jobbára fokozatiságban elgondolt felemelkedés különféle formákban valósulhatott meg, így például az elragadtatás (raptus, excessus mentis), a szemlélés (visio, contemplatio Dei), vagy a szeretet extázisának (transitus) lehetőségében, hogy csak a legjellemzőbbekre utaljunk. Ezek közül a szeretet


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

30

általi misztikus megismerés különös fontosságot nyert a középkor teológiai gondolkodásában: A 12. században Clairvaux-i Bernát, Saint-Thierry-i Vilmos és Szentviktori Hugó egész rendszert dolgozott ki az üdvtörténeti dimenzióba helyezett szeretet (amor) és az unio mystica közötti összefüggéseknek a tanulmányozására, megteremtve ezzel a szeretetmisztika tanát. V.3. Sík Alexiusa és a középkori szeretetmisztika Véleményem szerint Sík misztériumában az Alexius élettörténetében megfigyelt Dionüsziosz Areoipagitész-i spirituális modellt alapjaiban hatja át a középkor szeretetmisztikája. Sík alkotásának ugyanis nem csupán az előbbiekben idézett zarándok-epizódot tartalmazó második felvonását szövik át a különböző teológiai, illetve bibliai utalások; hanem a mű egészét is gazdag inter- és intratextuális háló fonja körül: Az irodalmi[21] és bibliai allúziókon túl szerzőnk misztériuma a középkor teológiai gondolkodásának, különösen a 11-12. század szeretetmisztikájának számos tézisére is reflektál. Éppen ezért elengedhetetlen áttekinteni – a patrisztikus előzményekre is kitérve – a középkor nagy nyugati misztikusainak fontosabb elképzeléseit, kiváltképp azokat, melyeknek középpontjában a teológiai szeretetfogalomról szóló elmélkedés áll. Ez nem csupán a középkori szeretetfelfogás lényegének, azamor Dei eszméjének a mélyebb megértéséhez segít hozzá; de alapvető vezérfonalat nyújt Sík misztériumának további értelmezéséhez is. V.3.1. Patrisztikus előzmények: Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely Jóllehet, a középkori szeretetmisztika tényleges kidolgozóinak és reprezentatív képviselőinek csak a 12. század ciszterci és szentviktori teológusait – Clairvaux-i Szent Bernátot, Saint-Thierryi Vilmost és Szentviktori Hugót – tekinthetjük; a misztikus irodalom teológiai szeretetfelfogása ennél régebbi időkbe nyúlik vissza, egészen Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely elképzeléséig. E két patrisztikus teológust nem csupán a későbbi századok szeretetmisztikájának, hanem az érett középkor egész teológiai eszmerendszerének szellemi atyjaiként tarthatjuk számon. Szent Ágoston a lélek Istenhez való felemelkedését – annak teljes folyamatát visióként fogva fel – a korszakra jellemző módon gradibus ascendensként,[22] vagyis fokról fokra történő feljebb jutásként írta le, elsőkéntDe quantitate animae című dialógusának 33. fejezetében,[23] majd pedig élete fő művében, a Vallomásokban. Ez utóbbiból idézve egy jellegzetes példát jól illusztrálhatjuk az ágostoni fokozatiság lényegét, amelynek egyes elemeivel a későbbi korok teológusainak írásaiban is találkozhatunk: „Megpróbáltam tehát fokról fokra (gradatim) fölfelé tapogatódzni. Először a testtől, a test útján érző lélekhez, innen a lélek saját belső tehetségéhez, amelynek a test érzékei a külső világról jelentést adnak. Eddig a fokig terjed az állatok képessége. Innen megint följebb mentem az értelmi tehetséghez (ad ratiocinantem potentiam) amely az érzékek útján összehordott anyagból ítéletet alkot. Értelmem azután, tapasztalásból ismerve saját változandóságát, nekifogott a legnagyobb értelmi munkának. Elvonatkozott minden megszokott felfogástól, otthagyta összes egymással ellenkező képzelődéseit s kereste, micsoda fényforrásból kapja világosságát, amikor teljes bizonyossággal állítja, hogy a változatlan több, mint a változandó?...Ezen az úton jutott el ahhoz, amit a remegő lélek csak egy pillanatig szemlélhet.(VII.könyv, XVII.fejezet)”[24] A szeretetről (amor) – annak szentírási parancsként felfogott, s a keresztény ember számára magától értetődőnek vett bibliai allúzióin túl, amelyre számos példát találhatunk a Vallomásokban – az imago trinitatistanának kifejtésekor szól. Azt az elképzelését, amely szerint a Szentháromság belső struktúrája és az emberi lélek szerkezete analógiás viszonyban áll egymással, Ágoston a De civitate Dei XI, 26. szakaszában, [25] majd részletesen a De trinitate IX-XII., illetve XIV. könyveiben dolgozta ki. Utóbb említett művében az emberi lelket Isten képmásának és hasonlóságának (imago et similitudo) az összefüggésében vizsgálva,[26] s ennek megfelelően hármas képességet tulajdonítva neki, az emlékezet (memoria), a megismerés(intelligentia, intellectus) és a szeretet (amor, voluntas) fogalmaival írta le.[27]Ágostonnál tehát a szeretet (amor) a Vallomásokban alluzív módon megidézett bibliai formái mellett, a lelki képességek hármasságának egyik konstituenseként jelenik meg. Nagy Szent Gergely (540-604) számos kulcsfontosságú elképzelése közül a vita contemplativával kapcsolatos nézeteit emelhetjük ki, amelyek amellett, hogy jelentőst hatást gyakoroltak a 12. század misztikájára, illetve a későbbi korok filozófiájára;[28] egyúttal teológiai gondolkodásának alapvető vonásaira is rávilágítanak. A


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

31

kontemplatív életet, amelyet a Homiliae in Ezechielem című bibliaértelmezésében a cselekvő élettel összekapcsolva vizsgált, a Moralia in Jobban a visio Dei tükrében elemzi. A Homiliae in Ezechielemben[29] Gergely az egymás szerves kiegészítéseinek[30] tekintett két életformát, a vita activát és a vita contemplativát,[31] először a Szentírás példájával szemlélteti – Márta és Mária, valamint Ráchel és Lea bibliai alakjait társítva hozzájuk[32] –; majd a két vitát Jézus Krisztusban egyesítve, krisztológiai horizontba helyezi,[33]szorosan kapcsolódva a Moraliában foglalt elgondolásaihoz. A Jób könyvét magyarázó exegetikai írásában ugyanis a szemlélődő élet végcéljaként Isten látását (visio Dei) jelöli meg, melynek eléréshez két előfeltételt határoz meg: a testi és spirituális aszkézis formájában megvalósuló purificatiót[34] és a Szentlélek hét ajándéka, valamint a három teológiai erény (hit, remény, szeretet) által biztosított felfelé emelkedő tökéletesedést.[35] V.3.2. A ciszterci és szentviktori teológusok Az előzmények tükrében immáron nagyobb rálátásunk nyílhat annak a szellemi közegnek a jellemző gondolati sajátosságaira, amely elsősorban az ágostoni és gergelyi, illetőleg dionüszioszi eszmék örökségéből táplálkozva a 12. századi misztikusok elképzeléseinek kiinduló forrásaként szolgált. A patrisztikus alapok ismerete ezért reményeim szerint egyfelől könnyebben befogadhatóbbá teszi a ciszterci és szentviktori teológusok tanait, de egyben azok mélyebb megértését is nyújtja. Clairvaux-i Szent Bernát, akivel Dante Divina Commediájában is találkozhatunk, épp a szeretet uralta Empyreumon átvezető végső, azaz a visio Deiben kiteljesedő túlvilági út kísérőjeként,[36] a szeretetet helyezte Istenről szóló elképzeléseinek középpontjába. A ciszterci teológusra méltán tekinthetünk úgy, mint a középkor szeretetmisztikájának egyik legnagyobb hatású kidolgozójára, elsősorban Liber de diligendo Deo című írására gondolva. Bernát a De diligendo Deóban – annak témáját a „miért és mi módon kell Istent szeretnünk” (I,1) kérdéssel meghatározva – az üdvösség elérésének zálogát ugyanis a szeretetben, méghozzá annak mértéktelen formájában (amor intemperans)[37] látta, amelyet négy fokra differenciált. [38] A mérték nélküli(sine modo) szeretet négy fokának (1. istenszeretet kezdete; 2. felebaráti szeretet; 3. tiszta istenszeretet; 4. Isten miatti önszeretet = visio beatifica[39]) egymásutániságát Bernát elképzelésében a memoria passionis és acompassio misztikus aktusa is áthatja, ezáltal egészítve ki és téve teljessé az Istenben való részesülés üdvtörténeti folyamát.[40] A memoria passionis és acompassio Krisztus szenvedéseinek felidézését és az abban való részvételt, vagyis a passió együttes átélésének vállalását jelentik az unio mysticajegyében. Bernát Krisztus-misztikájának e két kulcsfogalma a korszak szenvedésközpontú vallásosságának, valamint misztikus elgondolásainak alapvető kiindulási pontjává vált. Ide kívánkozik Bernát imago Deiről szóló elképzelésének említése is, amely az Ágostonnál már megismert imago (eredeti kép) – ad imaginem (képmás), illetve a kettőt összekapcsoló similitudo(hasonlatosság) fogalmain alapulva, szintén hosszú utat járt be a későbbi századok teológiai gondolkodásában. Bernát tanai szorosan érintkeznek idősebb kortársának, Saint-Thierryi Vilmosnak az elképzeléseivel, aki a clairvauxi apátnak nem csupán barátja, de biográfiájának összeállítója is volt egyúttal. Hogy a két ciszterci teológus elgondolásai nem kezelhetők egymástól elválasztva, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az opus tripartitum, amely a De amore Dei cím alatt Bernát De diligendo Deóját és Vilmos két spirituális értekézését, a De contemplando Deót és a De natura et dignitate amorist kapcsolja össze, egy egységgé formálva a két apát szeretetmisztikáját. Abban a kérdésben, hogy kettőjük közül melyikük fejtett ki jelentékenyebb hatást a másik gondolkodását illetően, megoszlik a kutatók véleménye. Azt mindenesetre bizonyosan állíthatjuk – anélkül, hogy filológiai fejtegetésekbe kezdenénk –, hogy Clairvaux-i Bernát és Saint-Thierryi Vilmos kölcsönösen hatottak egymásra: Vilmos mint érettebb és szélesebben képzett teológus állt követendő példaként Bernát előtt, aki viszont fiatalságával és ambiciozitásával szolgáltatott mintát a neki önként alárendelődő idősebb mesternek. Jóllehet, a köztük lévő spirituális rokonság semmivel sem kisebbíti a két apát szellemi nagyságát, értekezéseik tanulmányozásakor mégsem tekinthetünk el az egymást kölcsönösen alakító, formáló hatásról. Elképzeléseik csak egymás dialektikájában értelmezve nyerik el teljes mélységüket, éppen ezért Vilmos tanainak olvasásakor Bernátot is emlékezetünkbe kell idéznünk, csakúgy, mint ahogyan a clairvaux-i apát fontosabb tételeinek megértésekor sem zárhatjuk ki Vilmos elgondolásait. Saint-Thierry-i Vilmos misztikus teológiája elsősorban a De contemplando Deo, a De natura et dignitate amoris, valamint a Meditativae orationes című írásaiból bontakozik ki. A három spirituális értekezés középpontjában a vágyakozás motívuma áll,[41] amelyet Vilmos az égi és profán szint közötti transzcendens kommunikáció folyamatának részeként értelmez, mint az ember Isten szeretetére adott válaszát.[42] A szeretet, csakúgy, mint Bernátnál, a saint-thierry-i apát elgondolásai szerint is az Istenhez való eljutás legfontosabb tényezője, ám nála


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

32

ez egy egészen kivételes szeretetmisztikában nyer kifejezést. Azáltal ugyanis, hogy Vilmos egy dichotomikus fogalmat tett meg fejtegetéseinek alapjául (a vágyakozást, amely beteljesülés-beteljesületlenség kettősségét foglalja magában), szükségessé vált, hogy a hozzá kapcsolt szeretetet is hasonlóképp differenciálja, annak vágyakozó és beteljesült formájára. Elképzelése szerint a szeretet így kialakított két változata, az amor desiderii és az amor fruitionis, az Isten-ember kommunikáció folyamatába helyeződve, s azon belül egy sajátos fokozatiságban összekapcsolódva vezet el az unio mystica tapasztalatához:[43] „A vágyakozó szeretet kiérdemli a látást (visio), a látás az élvezést (fruitio), az élvezés pedig a szeretet beteljesülését (perfectio amoris).” (Cont. Deo 5,34-36.) Láthatjuk tehát, hogy mindkét ciszterci teológus a szeretetben jelölte meg az Istennel való egyesülés fokozatokon át vezető útját; ám észre kell vennünk azt is, hogy míg Bernát elgondolásai a memoria passionis és a compassiomisztikus aktusaival fonódnak össze, addig Vilmos értekezéseiből egy ágostoni színezetű, s a platonikus-újplatonikus „két szem” tanával[44] is árnyalt szeretetmisztika bontakozik ki. A saint-thierry-i apát legfontosabb tétele, az „amor ipse intellectus est”[45] mögött, ugyanis az a jól ismert és a korszakban kedvelt teológiai felfogás húzódik meg, amely szerint a látás érzékével felruházott megismerő léleknek két szeme van, az amor és a ratio, amelyek egymással együttműködve szemlélik Istent a visio folyamatában. Vilmos elgondolásában ez a fajta megismerés pedig nem más, mint az unio mysticában való részesülésnek a lehetősége: [46] „A látás érzéke, amely Isten látására van rendelve, a lélek természetes fénye, amelyet a teremtő hozott létre a természetben, nem más, mint a vágyakozó szeretet (caritas)… A látás érzékéhez pedig két szem tartozik, amely valamiféle természetes indíttatásból mindig afelé a fény felé hunyorog, ami Isten: ez a két szem a szeretet (amor) és az ész (ratio). Ha az egyik szem a másik nélkül működik, annak nem sok haszna van. Ha viszont támogatják egymást, akkor sok mindenre képesek; ehhez egyetlen szemmé kell lenniük…És mindkét szem akkor fejti ki a legnagyobb erőfeszítést, mindkettő a maga módján: az egyik szem, az ész, csak abban tudja látni Istent, ami nem Isten, a szeretet pedig nem talál nyugalmat mindaddig, amíg abban nem nyugszik meg, ami Isten.” (De natura et dignitate amoris, 25. szakasz) Még egy mozzanattal kiegészítve Vilmos misztikus teológiájának áttekintését, fontos utalnunk imitatio Christivel kapcsolatos elképzelésére is. Azt a gondolatot, amely szerint az üdvösség eléréséhez Krisztus követése segít hozzá minket, Vilmos elsősorban a De natura et dignitate amorisban fejtette ki, de a Meditativae orationesban is több alkalommal szólt róla.[47]Elgondolásának különlegességét az adja, hogy az imitatióról szóló fejtegetéseit, amelyet a megtestesüléssel összefüggésben fogalmaz meg, gergelyi reminiszcenciák színezik. Véleménye szerint az imitatio Christiugyanis a Lélek hét ajándéka által valósítható meg a legkiválóbban, s ez kétségtelenül Nagy Szent Gergely tökéletesedéhez vezető tanából táplálkozik.[48] A szentviktori teológusok elképzelései közül, melyeknek hátterében – a patrisztikus alapokon túl – a ciszterci iskola gondolati horizontja sejlik fel, legfőképp Szentviktori Hugó tanításainak kell figyelmet szentelnünk. A teológia területén széleskörű érdeklődést és átfogó tudományosságot megjelenítő magiszter misztikájának talán legszembetűnőbb vonása szeretet és megismerés spirituális képességeinek szerves összefonódása. Ezt leginkább Hugó deificatióról szóló tana[49] példázza, amely az Istenhez való eljutást acogitatiomeditatio-contemplatio, illetve a meditatio-speculatio-contemplatiofokozati sorok[50] változataival írja le; ám annak utolsó és egyben legtökéletesebbnek tartott elemét, a contemplatio szintjét, nem önmagában, hanem a szeretettel összekapcsolva[51] helyezi hierarchikus struktúrájának kitüntetett pozíciójába. A szentviktori teológus, kortársaihoz hasonlóan a szeretetet tehát szintén az unio mystica elérését segítő tényezők egyikeként vizsgálta. A szeretetről szóló teológiai fejtegetések sorában elengedhetetlen Hugó szeráfi szeretetről szóló elképzelésének említése is, amely nem csupán a 12. század spirituális gondolkodását illetően, hanem önmagában is különleges színfoltot képvisel: Hugó Dionüsziosz Areopagitész De caelesti hierarchiájából kiindulva – átvéve onnan (CH VII) a szeráf szeraphim, vagyis „aki lángol, tehát szeret” jelentését – a szeráfi szeretet öt különböző formáját írja le (mobilis, incessabilis, calidus, acutus, superfervidus), melyek között fokozatiságot (amor hierarchiae) állapít meg.[52] Ezt követően a szeretetet, mint készséget gondolva el (1038 A/B! idézni!), az unio mysticához vezető erőként határozza meg:


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

33

„A mozgékonyság az első [szeráfi erő], majd az állandóság következik, hogy az előbbi önvizsgálatra (inquisitio) indítsa és fennmaradásában megerősítse az utóbbit. A forróság [azért lobban fel,] hogy az érzékelés élettel teljen el, a tűzszerű mozgás pedig azért, hogy lehetővé tegye a megértést. A lobogás a szeretet hevességét (impetus) jelöli, illetve annak az izzó vágynak az erejét, amely a szeretett kedves felé fordul, és [amellyel a szerető azt kívánja, hogy] belépjen kedvesébe és áthassa, hogy ott legyen, ahol az van, akit szeret, hogy vele és benne legyen…A szeretet vele eggyé akar tenni téged (amor autem unum te facere vult eum ipso” (Commentaria in Hierarchiam coelestem S. Dionysii Areopagitae, VI.könyv 1037 C/D) A szentviktori teológus Dionüsziosz Mennyei hierarchiájához írott kommentárjában tehát az amor mobilistól az amor superfervidusig ívelő via mystica modelljét vázolja fel, amelynek végső szakaszaként az amor superfervidus, vagyis a túláradó szeretet mintegy kireflektálja magát, önmagán túlra emeltetik (supra se elevatur),[53] ezáltal érve el az unio mysticatranszcendens tapasztalatát.[54] Az utókor által kontemplatív szellemként számon tartott Szentviktori Richárd, akit gyakran állítottak párhuzamba előbbi szentviktori kortársával, szintén behatóan vizsgálta a 12. század „vízjelének”[55] tekinthető szeretetet.De quator gradibus violentae caritatis című írásában a szeretet fenomenológiájáról értekezik, mélyreható összefüggéseket tárva fel Krisztus megtestesülése, illetőleg az általa közvetített isteni szeretet és a profán szinten mozgó határtalan, rendkívüli formákban megnyilvánuló heves szeretet között.[56] Richárd a – gondolkodását alapvetően meghatározó – graduális szemléletnek megfelelően a heves szeretetet fokokra differenciálva tanulmányozza.[57] Az általa megkülönböztetett caritas vulnerans; ligans; languens és deficiens fogalmakkal jelölt négy fokról szóló elképzeléseit a Szentírás kontetxusába helyezve bontja ki: A caritas vulneransról, vagyis a megsebző szeretetről az Én 4,9 (vulnerasti cor meum); a ligansról, vagyis a gúzsba kötő amorról az Óz 11,4 (in vinculis caritatis); a languensről, vagyis a senyvedő caritasról az Én 5,8 (quia amore langueo); a deficiensről, vagyis az elenyésző szeretetről pedig a Zsolt 118,81 (deficit in salutare tuum anima mea) szakaszával összefüggésben ad átfogó jellemzést.[58] Az egyes fokok karakterisztikájából jól látható, hogy Richárd elgondolásában a caritas vulnerans; ligans; languens és deficiens egymásutánja a misztikus felemelkedés folyamatát fedi le. V.3.3. A középkori amor Dei (intellectualis) megjelenési formái azAlexiusban A ciszterci és szentviktori teológusok szeretetről szóló elméleti megfontolásainak e most felvillantott gazdag tárháza jól mutatja, hogy a szeretetről való spirituális elmélkedés milyen meghatározó szerepet töltött be a középkor gondolkodásában. Az amor Dei eszméjének és az unio mysticaspirituális aktusának ezt a teológiai hagyományban mélyen jelen lévő egységét Sík alkotásában is megfigyelhetjük, ráadásul több szinten is: Szerzőnk misztériumában a 11-12.század szeretetmisztikájának számos tézise bújik meg, melyeket alapos tartalomelemzéssel, valamint a mű gondolati és fogalmi konzisztenciájára figyelve fejthetünk fel. A második felvonásban láthattuk, hogy Alexius a zarándoktól kapott útmutatásnak köszönhetően emelkedett túl a via purgativa fokozatán; megkezdve a via illuminativa magasabb tudás-szintjének elérési folyamatát. A zarándok felelete a szeretet omnipotens létformává tételének lehetőségét kínálta fel szentünk számára követendő példaként. Ez az életlehetőség már önmagában a középkori unio mystica-elgondolásokat hívja elő, hiszen a 11-12. század teológusai az Isten tapasztalati megismerését (cognitio experimentalis Dei) elősegítő tényezők közül az egyik legfontosabbnak a szeretetet tekintették. Sík alkotásának és a középkori szeretetmisztikának ez a még laza, tágnak tűnő kapcsolódása a cselekmény további menetében, valamint a szövegegységek strukturális szerveződésében azonban ennél még szorosabbra is húzódik: Szerzőnk misztériumában Alexius a zarándokkal való párbeszédet követően a császár leányával, Adriaticával készül esküvőre. A menyegzőről – a középkori Elek-legenda menetét követve – azonban szentünk egy váratlan, de dramaturgiailag előkészített lelki fordulat következtében eltávozik, s a Szentföldre igyekvő zarándokcsoporthoz csatlakozva Edesszába indul. Életének új helyszínén, koldusmódra, vagyonát szétosztogatva él, miközben a zarándoktól útmutatásul kapott szeretet parancsát igyekszik teljesíteni. Alexius történetének ebben a menyegzőjelenettől kezdődő, s az Edesszában eltöltött hét évén át egészen hazatéréséig ívelő Sík Sándor-i leírásában egy, a középkori szeretetmisztikával való újabb kapcsolódására figyelhetünk fel, ám ez már egy mélyebb összefüggést hordoz magában: A második felvonás második részét és a negyedik felvonás végét átfogó szövegegységben Clairvaux-i Szent Bernát mérték nélküli szeretetről (amor intemperans) szóló elgondolásainak elemei tűnnek fel. Bernát azért is különösen fontos szerző a misztérium értelmezéséhez, mert pontosan


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

34

igazolható, hogy Sík jól ismerte a clairvaux-i apát írásait.[59] Az Alexius egyes szövegrészei lexikális szinten a bernáti amor intemperans négy fokát jelenítik meg:[60] Az első fokként megkülönböztetett „istenszeretet kezdetére” Alexius és Adriatica menyegző-jelenetbeli megszólalásainak lexikája utal;[61] a bernáti differenciálás bibliai alapjának (Róm 1,20)[62] allúzióját is magában foglalva. A második fokot, a felebaráti szeretetet Alexius edesszai tartózkodásának jézusivá átlényegült szavai, mindenekelőtt az evangéliumi prédikációkat idéző fordulatai[63] képviselik. A harmadik fokot, a tiszta istenszeretetet szentünk szülőföldjére való visszatérésekor elmondott, öntisztázó szerepű monológjának zárlatában ismerhetjük fel.[64] A negyedik fokot, az Isten miatti önszeretetet, amely a bernáti felfogásban magát a visio beatificát jelöli, pedig Alexiusnak az önmaga alteregójaként megjelenő, de egyúttal a bibliai sátánt is felidéző kísértőjével folytatott beszélgetése, illetve az arra adott válaszként megfogalmazott reflexív kijelentései közvetítik, melyekben végső, Istennek való elígérkezését és annak beteljesedését önti szavakba.[65] A bernáti mértéktelen szeretet négy fokának szövegszintű megjelenési formái tehát egy szorosabb kapcsolódását mutatják szerzőnk alkotásának a középkor szeretetmisztikájával: Míg a zarándok-epizódban megjelenő szeretet-parancs még egy tágabb értelmű, általános vonatkozású viszonyt jelölt ki; a clairvaux-i apát tanaival való érintkezés már egy egyértelműen konkretizálható, lexikális szintű kapcsolatrendszert jelenít meg. A bernáti allúzióknál maradva, Sík alkotásában a középkori gondolkodás egyik legmeghatározóbbá vált fogalompárjának, a memoria passionis éscompassio kettősének előfordulásaira is felfigyelhetünk. Krisztus szenvedéseinek felidézésével, valamint a passió átélésének alexiusi változataival többízben is találkozhatunk a műben: Sík misztériumában a krisztusi szenvedés unio mystica jegyében vállalt gesztusa mindenekelőtt a cselekmény szintjén tűnik fel. Szentünk elsőként az Edesszában eltöltött hét éve során éli át a koldusi életformával járó meghurcoltatást; melyet egy jézusihoz hasonló, passiót megelőző elfogatási eseménysor is kísér (III.felv.). Ennek a kettős compassiónak az aktusa azonban csak a mű végén nyeri el teljességét, Alexius szülői házban történő megaláztatás-sorozatában (IV.felv.). Sík misztériumában nagyon hangsúlyosan jelen van tehát Bernát Krisztus-misztikájának két kulcsfogalma, hiszen a mű eseménytörténetében háromszorosan is előkerül. Mindezt azonban még erőteljesebbé teszik az egyes jelenetek mögött megbújó lexikális utalások, [66] melyek mintegy ostorszerűen fonják körül a mű szövegét. E két bernáti kapcsolódás, amellett, hogy fontos teológiai allúziókkal gazdagítja Sík alkotásának inter- és intratextuális hálóját; azért is lényeges, mert beépülve a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex spirituális modelljébe, egyúttal az egész mű szemantikai és strukturális sémájának egyik legalapvetőbb jelentésképző elemévé is válik. Noha Sík Alexiusának és a középkori szeretetmisztika gondolati rendszerének összefonódását legmarkánsabban a bernáti elképzelések megjelenésében érezhetjük, felfigyelhetünk más, ettől eltérő kapcsolódásokra is: Szerzőnk misztériumának egyes szövegrészleteiben a clairvaux-i apátot idéző lexikális (és tartalmi szintű) allúziókhoz hasonlóan, ugyanis még számos olyan szövegelemmel találkozhatunk, melyek más középkori teológusok hatását tükrözik. Alexius alábbi menyegző-jelenetbeli megszólalásában például SaintThierryi Vilmos misztikus teológiájának alapmotívumára ismerhetünk rá: „Soha, soha még ilyen szerelem /Nem volt a földön, Adriatica. /A mennyeiek szerethetnek így, /Akiknek szeme már megszabadult /Az érzékek pókháló-függönyétől. /Akiknek ajka örök csókra szomjas /S a föld émelygős cukra ínyüket /Nem teszi rabbá. Két fehér kezük, /Mint két fehér mennyei zászló, /Lobog egymás felé; nem nyügzi le /A földi langyos illetés igája. /Szabadult lelkem, nagy, nagy, végtelen /Szerelmet szomjaz, én egyetlenem, /Jöjj, jöjj velem, most szárnyaim sarjadtak, /Most repülni tanuljunk! Jöjj velem! /Ó, milyen kicsiny ehhez a csodás, /Föld nélkül való, titkos szerelemhez, /Ez a kis ház, a földi nász! /Az Isten szólít minket, édesem, /Hogy így, fehéren, szűzen, ifjan /Álljunk elébe ketten, kéz a kézben, /És fogadjuk kezéből földi ajkkal, /És véghetetlen, édes borzadállyal, /Az örök boldogságnak serlegét.”[67] Az idézett sorokból az Isten utáni vágyakozásnak, pontosabban fogalmazva az unio mystica utáni vágynak a képe rajzolódik ki. Ez a spirituális értelemben vett vágyakozás épp úgy az égi és a földi világ közti szakrális kommunikáció kontextusában fogalmazódik meg, mint ahogyan az Saint-Thierry-i Vilmos értekezéseiben is olvasható. Alexius megszólalásában ennek az ember és Isten között zajló szakrális kommunikációnak a közegét lexikális szinten a „szerelmet szomjaz” alliterációs szintagma, a „jöjj, jöjj velem, most szárnyaim sarjadtak” metaforikus felszólítás, az „Isten szólít minket, édesem” kijelentés, valamint az „örök boldogságnak serlegét”


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

35

bibliai nyelvezetet idéző szerkezet teremti meg. Ebben a szövegrészben ám nemcsak a vilmosi vágyakozásmotívumra történő lexikális utalás bújik meg, hanem az erre épülőamor desiderii és amor fruitionis dialektikus párjainak egy tartalmi mozzanatba áthajló allúziója is. Az imént idézett alexiusi szövegben a „szerethetnek” hatóige grammatikai jelölője, valamint a „szomjaz” ige és a „föld nélkül való, titkos szerelem” jelzős szerkezet szemantikai jelentésmezője ugyanis a szeretet fogalmának vágyakozó formáját foglalja magában; itt tehát az amor desiderii-re való lexikális utalás jelenik meg. Ennek magasabb szintű változata, az amor fruitionis, vagyis az üdvtörténeti dimenzióba helyezett szeretet beteljesült érzése a mű végén olvasható alexiusi szövegrészletek tartalmi szintjén bontakozik ki;[68] egy, a mű szövegét hosszan átszövő allúzív rendszerbe illeszkedve. Szerzőnk alkotásának és a 11-12.század teológiai gondolkodásának egy ehhez hasonló kapcsolódási típusát figyelhetjük meg a mű harmadik és ötödik felvonásának szövegegységei között is: Sík misztériumának a középkori szeretetmisztika allúzióival legsűrűbben átszőtt részét az Alexius edesszai éveit leíró III. felvonás alkotja. Ez a szövegrész egyedülállóan gazdag mind a lexikális, mind a tartalmi szinten jelentkező utalásokban; ám az itt megbújó intertextuális kapcsolatok egy része csak az V. felvonás megfelelő szövegrészleteiben teljesedik ki, egy kiterjedtebb utalásrendszert hozva létre. E két felvonás szövegét átfogó inter- és intratextuális háló talán két legszignifikánsabb eleme a szinte minden nagy nyugati misztikusnál megjelenőimitatio Christire és a Szentviktori Hugó által kidolgozott cogitatio-meditatio-contemplatio fokozati sorokra tett utalás. Az Alexius egész via illuminativa-beli élettörténetét alapjaiban áthatóimitatio Christi devóciós gyakorlata egyfelől a III. felvonás alexiusi megszólalásainak lexikájában;[69] másfelől pedig szentünk élettörténetének jézusi eseményeit idéző tartalmi mozzanataiban[70] manifesztálódik. Krisztus követésének ez a többszörösen is érzékeltetett spirituális gesztusa azonban csak a mű V. felvonásának záró monológjában nyeri el teljességét;[71] amelyben szentünk mintegy saját legendájának szerzőjeként igazolja sajátimitatio Christijét. Hasonlóképp tűnnek fel a műben Szentviktori Hugó deificatióról szóló elképzelésének allúziói is: Alexius III. felvonáseleji prédikációjának földi javakat elvető, szeretetre buzdító és önvizsgálatra szólító kijelentései;[72] a Glaucusnak mondott, de valójában lelkének még valamelyest régi élete felé hívó énjével folytatott viaskodó szavai; [73] valamint Baziliusnak, a kormányzó filozófusának kihallgatásszerű kérdéseire adott erőteljes válaszsorai [74] annak a spirituális értelemben vett intelligentiának a működéséről tanúskodnak; amelyet Szentviktori Hugó a lélek azon képességeként gondolt el; amely a cogitatio és a meditatio szellemi tevékenységeit elérve, a szeretettel összefonódó contemplatio szintjére, vagyis az unio mysticához vezet el. Ám ennek a misztikus lelki útnak a szellemi tevékenységei (a cogitatio, a meditatio és a contemplatio hármas képességei) az V. felvonásban nyernek csak teljes megfelelést, az angyalok karának Alexius deificatiójára reflektáló, dicsőítő énekében.[75] Szerzőnk misztériumát az eddigiekben felfejtett, 11-12.századi szeretetmisztikára tett változatos allúziókon túl, Nagy Szent Gergely-i reminiszcenciák is színezik. A Szentviktori Hugó-féle cogitatio-meditatiocontemplatio fokozati sorra való utalásokkal összefüggésben megfigyelhetjük, hogy Alexius élettörténetét a gergelyi vita activa és vita contemplativa kettőse is áthatja: Szentünk sorsában éppúgy megfigyelhetjük az evangélium szellemében folytatott, elsősorban felebaráti szeretetre irányuló cselekvő életet, mint az ennek párjaként megjelenő, külső cselekvéseket mellőző, egyedül Isten szemlélésére és szeretetére irányuló kontemplatív életformát.[76] E két létmód, akárcsak Gergely Moralia in Iobjában, Alexius Sík Sándor-i élettörténetében is Isten látásához, vagyis a visio Deihez vezet. A gergelyi vita activa és vita contemplativa összefonódásának alexiusi változata mögött a szintén patrisztikus gyökerű, de a ciszterci és szentviktori teológusoknál is megjelenő purificatio tana is felsejlik, egy további árnyalattal gazdagítva Sík alkotásának intertextuális utalásrendszerét. Szentünk élettörténetének ebben a mozzanatában, vagyis a testi és spirituális aszkézis szövegbeli megjelenéseinek esetében, ismét egy olyan allúziótípussal állunk szemben, amely legfőképp lexikális szinten jelenik meg,[77] de ezen túlmenően tartalmi mozzanatokban is megragadható. Láthatjuk tehát, hogy szerzőnk misztériuma rendkívül sok szállal kapcsolódik a 11-12.század szeretetmisztikájához. Sík Alexiusának kifinomult kompozíciós érzékkel és tudatos szövegkonstitúciós eljárásokkal megkonstruált szövegrendszere a középkor teológiai hagyományára tett allúziók gazdag tárházát vonultatja fel: A mű inter- és intratextuális szövetében a tágabb értelmű, általános vonatkozást kijelölő és a pontosan konkretizálható, szorosabb viszonyt kialakító kapcsolódások egyes szövegrészletekre kiterjedő, vagy akár több szövegegységet is átfogó, kiterjedtebb utalásrendszerbe illeszkedő lexikális és tartalmi szintű allúzióinak változatos formái bújnak meg. folyt. köv.

Kaposi Krisztina


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

36

[1] Dionüsziosz Areiopagitészről részletesen lásd: Kurt RUH, A nyugati misztika története I.: A patrisztikus alapok és a 12. század szerzetesi teológiája, Akadémiai, Bp., 2006., 37-93. [2] Pszeudo-Dionüsziosz AREIOPAGITÉSZ, A mennyei hierarchiáról = Az isteni és az emberi természetről II.: Görög egyházatyák, vál. VIDRÁNYI Katalin., Atlantisz, Bp., 1994., 213-258 (ford.: ERDŐ Péter) [3] „Most pedig azt kell meghatároznunk, hogy mit tekintsünk a hierarchia lényegének, és milyen haszna van ebből a hierarchiából azoknak, akik részesednek benne. Előadásomat vezérelje Krisztus…Te pedig, gyermekem, hierarchikus hagyományunk szent előírása szerint hallgasd a szentül mondottakat, szent dolgokhoz illő tisztelettel! Az isteni titokba beavatva válj magad is istenivé!” –A mennyei hierarchiáról II.5. = Az isteni és az emberi természetről II.: Görög egyházatyák, vál. VIDRÁNYI Katalin., Atlantisz, Bp., 1994., 221 (ford.: ERDŐ Péter) [4] Lásd pl. I.m. IX.2.; X.1. [5] I.m. III.1-3. [6]„Az én szomjam a császár el nem oltja…/Mit adhat hát? Mondd, hogy a mindenséget, /A nagy világot, minden telijével, /Mind nekem adja, hogy rajtam kívül /Ne legyen úr a földön: elmegyek / És megcsókolom a lába porát. / De kevesebb, ha egy porszemmel is: /Nem kell.” SÍK Sándor, Alexius, Szent István Társulat, Bp., 1918, 10. „Halld hát uram, hogy mit kívánok tőled. /Add nekem, császár, Rufinus hatalmát, / Állítsd országod legcsúcsára engem, /Magad légy nálam egy fejjel nagyobb. /Kezembe add a dolgok gyeplejét / És a világot én megfékezem / S hódolni hajtom trónod zsámolyához./ Kevesebb ennél semmi énnekem, / Ezt add kezembe, vagy semmit sem adhatsz.” SÍK 1918, 23 [7] SÍK 1918, 24-26. [8] „Most, most ragyogj rám, égő napsugár! /Most nézzetek rám, koronás fatörzsek. /Most ismerek magamra. /Ki voltam eddig én? /Egy szürke lárva, törpe földi hernyó. /Most lettem csak igazán önmagammá. /Valami lesz. Te vén föld, most figyelj: /Rég hordoztál magadon óriást. /Az ős titán-nép rég alszik nagyon. /Figyelj, öreg szülő: valamit most megérsz. /Alkonyodik. Térjetek pihenőre. /Aludj te vén világ, aludj. /Rettentő lesz reggelre ébredésed. /A holnap, a holnap vérpirosan virrad /A nagy hegyek mögött. / Ímhol vagyok,/ Itt állok én, piros hajnalmadár, /Eremben tűz, új évezrek tüze. /Ímhol ez a kéz, mely lángot kovácsol, /Ostorokat fon és kardot sajogtat. /Ímhol e láb, amely nyakadra lép, /Vén szolga, vén világ, /Mint Sándor, a Fülöp fia./ Hadseregemhez holnap! Széles szép mezőn /Nagy, szálas, szőke barbárok ezerje. / Bíborpalástos hellén hopliták! / Ezüst páncél és vertarany sisak. /Ki mer fejet emelni szerteszét? !Haha! Ezek a régi légiók! /Ezek a Sándor vén falanxai! /Thermopylaenél Ázsiának /Ezek vetettek ércfalat. /Föl a fegyverrel, hellén férfiak, /Félni Spártában nem ősi szokás! / Fürtösen, pajzsosan, lándzsásan, /Feszes inakkal, ifjak, előre! /Halljátok: Hív a vén Itália! /Kiált a Capitolium a messzeségben. /Még ég a föld, amerre Hannibál / Nagy lába járt előttünk. A kapuk /Még reszketnek Rómában. Föl, fiuk, /Szenátorok lesztek Rómában. Föl, fiuk, /Szenátorok lesztek Rómában mind, /Császárnak teszlek mindegyőtöket, /Mi énnekem a trón? Egy világ kell nekem /Lábaim alá zsámolyul. /A Galliák, Britanniák, /Amerre Caesar hordta sassait, /Amerre zúg a barbár rengeteg: /Egy lépés, egy roham. /És egy lépés Herakles oszlopánál /Az óceán. Egy lépés Afrika, /Az ismeretlen Isis birodalma, /És egy lépés a pún gályák nyomán /A szigetek... a partok... Ázsia. /Szállnak a zászlók Sándor útjain /A csodálatos Babylon felé. /Az Indiák minden rejtelme vár. /Dalol a Halys, a Tigris, a Ganges, /Az egetverő hegyek énekelnek, /Özönnel ég az illat és az áldozat, /Kacag a gyümölcs, izzik az arany. /És Jeruzsálem kebelét kitárja /Az Augustusnak, aki homlokán /Keresztet hord s Krisztust imád. /És keresztvíz ömöljön a világra /És jöjjön el a békeország /A farkas mellett lakozzék a bárány, /Fegyver pihenjen, vétek eljuházzon, /Folyjon folyója szeretetnek /És csókolózzék béke és igazság. /És én legyek az ország sarkköve, /Akit az Isten hívott el királynak; /És Úrnak a világ fölött.” SÍK 1918, 24-27. [9] „Ki mondja meg, mi kínoz engemet?/ Egy perce még, szent mámor égetett/ És mint Phaéton szálltam diadallal,/ A mindenlátó Tűznap szekerén./ Enyém volt minden, én voltam a minden./ És most? –Különös: Olyan messze van/ Már mindez tőlem!...” SÍK 1918, 28 [10] SÍK 1918, 27 [11] Lásd: SÍK 1918, 28. [12] SÍK 1918, 29-30. [13] SÍK 1918, 30, [14] Lásd: SÍK 1918, 31-34.


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

37

[15] Lásd: SÍK 1918, 48-56. [16] Karl JASPERS, Bevezetés a filozófiába, Európa, Bp., 1989., 17-40. [17] I.m. 24. [18] „Mire való az élet? Miért születünk? /Mit kezdhetünk e rossz élettel itt /Ebben a pillanatnyi létben, / Amely csak arra jó, hogy elgyötörjön /És elkészítsen jól a rothadásra! /Mire vagyunk a földön?” SÍK 1918, 49. [19] SÍK 1918, 50-51. [20] Erről részletesen lásd: RUH I, 2006., 17-33 (bevezetés), illetve a vonatkozó fejezetek. [21] A legmarkánsabb Madách Tragédiájával való párhuzam, erről l. MÁTÉ 2005. [22] Ágostonnál a gradibus ascendens tanának hátterében egyfelől a platonikus-újplatonikus hagyomány húzódik meg, legfőképp Plótinosz elképzelései (episztrophé, lásd Enneadesz, legfőképp V, 1,2); másfelől azonban a 119121. zsoltárok, a canticum graduumok hatását is ide kell sorolnunk. A 119. zsoltárról maga Szent Ágoston írta az Enarrationes in psalmosban, hogy „a szöveg fokról fokra emelkedő dal, amely a szívben bontakozik ki és a könnyek völgyéből indul el”, lásd RUH I. 2006,102. [23] A De quantitate animaeben Ágoston a mű elején feltett mire képes a lélek (quantum valeat anima) alapkérdésre válaszolva a lélek felemelkedésének hét fokozatát/szintjét különbözteti meg, részletesen ismertetve azokat, célként pedig az igazság látását és szemlélését (visio atque contemplatio veritatis) jelöli meg. [24] Szent Ágoston vallomásai, ford. VASS József, Szent István Társulat, Bp., 2007. [26] Bibliai alapja: Ter 1,26 [27] Lásd De trinitate, XIV, 6,8. [28] Lásd pl. Aquinói Szent Tamás Summa theologiae. [29] HEz. II,2., exegetikai alapja az Ez 40,5. [30] Lásd HEz II,2,11;232. [31] A két életforma megkülönböztetése és a róla szóló tanok ókori-pogány gyökerekig nyúlnak vissza (biosz praktikosz és biosz theórétikosz), lásd Platón, Arisztotelész, majd a sztoikusok, Alexandriai Kelemen, Órigenész. [32] A két életformához elsőként Alexandriai Kelemen és Órigenész kapcsolt bibliai alakokat, Mártát és Máriát (lásd Lk 10,38-42), majd a későbbeikben ezt egészítette ki a Lea-Ráchel és a Péter-János modell. (RUH I, 2006, 175). Gergelynél a Márta-Mária-modell megjelenésének szöveghelyei: HEz II,2,9;231; Ráchel-Lea HEz II,2,11; 232. [33] A vita activa vagyis a cselekvő élet az evangélium szellemében történő életmódot, elsősorban a felebaráti szeretet jegyében történő életet jelenti; a vita contemplativa, vagyis a szemlélődő élet pedig a külső cselekvéseket mellőző, egyedül Isten szemlélésére és szeretetére irányuló életforma. Gergely szerint a kettő a megtestesült Krisztusban egyesül, aki számunkra a megváltás, üdvösség ígéretét hozta el, ezért ágyazódhat a kontemplatív élet üdvtörténeti dimenzióba, lásd Mor. XXVIII,13,13;1420.,11-19. [34] Mor. VI,36,56; 325., 8.sk.; XXXIV,23,56;1773.,243.sk. [35] A Szentlélek hét ajándékáról és a három teológiai erényről lásd: Moralia, CC 143; 45.,1-17. ; Mor. I,33,46 (RUH I. 2006, 169, 173) Gergely allegorikus értelmezése szerint tehát Jób hét fia és három lánya a Szentlélek hét ajándékát és a három isteni erényt jelképezi. A hét ajándék összekapcsolásáról lásd HEz II, 7,7 (CC 142; 320., 197-322., 250 - RUH I., 2006, 170, 172). A Szentlélek hét ajándékával Szent Ágoston is foglalkozott, szintén a fokozatokon vezette Istenhez történő felemelkedés összefüggésében, lásd: De doctrina christiana II,7; De sermone Domini in monte I,2,4; Sermo 248 de temp.n.5; Sermo 347 de div.2,3. ( RUH I. 2006, 174). [36] Lásd Par. XXXI. [37] A mértéktelen/határtalan szeretetről részletesebben olvashatunk aSermones super Cantica canticorumban, lásd pl. II, 232.,21.skk; II, 272., 5. skk (RUH I., 2006, 258). [38]RUH I., 2006, 258-260. [39] Bernát a visio Dei három formáját különböztette meg: 1. Isten teremtésében észlelhető; 2. Isten saját jelenlétének bensőséges megtapasztalása (divinae praesentiae familiaritas), amiben a pátriárkák részesülhettek; 3. Isten látogatásának kegyében részelteti a kereső lelket (anima quaerens), ha az teljes vágyával és szeretetével fordul feléje. Erről lásd Énenek énekéről mondott 62. beszédét (RUH I., 2006, 299-300). A visio beatificát az örök életben bekövetkező istenlátásként fogja fel. (RUH I., 2006, 301.)


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

38

[40] Erről részletesebben lásd RUH I., 2006, 267. [41] RUH I., 2006, 314. [42] Bibliai alapja 1Jn 4, 19 (RUH I., 2006, 314-315.) [43] RUH I., 2006, 315-316. [44] A két szem tana egészen Platónig nyúlik vissza, de csak az ókori és keresztény újplatonizmusban vált igazán népszerűvé és kidolgozottá. Lényege, hogy a megismerő lélek két szemmel vagy arccal (facies) rendelkezik, amelyek közül az egyik az időre, a földi világra, a másik pedig az örökkévalóságra, a mennyei dolgokra irányul. (RUH I., 2006., 326). [45] „A szeretet a megismerés egyik formája”, forrása Nagy szent Gergely „amor ipse notitia est” (Hom. In Evang. 27,4) állítása. (RUH I., 2006, 336.) [46] Ehhez kapcsolódóan Vilmos felveti Isten színről színre látásának problémáját is, amely a korszak más teológusait is foglalkoztatta. A kérdés felvetésének hátterében az a dilemma áll, hogy lehetséges-e Isten teljes szemlélése, színről színre látása már a földi életben is, vagy ez csupán a kiválasztottak kiváltsága (visio beatifica). A probléma bibliai alapját a Kiv 33,13-20 adja, ahol Isten Mózes kérésére azt feleli, hogy „Nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon”. Erről részletesebben lásd: RUH I., 2006, 316-317. [47] Az imitatióhoz kapcsolható, de más összefüggésben (tökéletesedés) tárgyalt gondolatokat olvashatunk még Vilmos Mont-Dieu-i karthauziaknak küldött levelében is. [48] Erről részletesen lásd: RUH I.,2006, 317-319. [49] De modo dicendi et meditandi és In Salomonis Ecclesiasten homilia XIX,1-ben fejti ki részletesen a contemplatiról szóló elképzelését. [50] Ezeket a fokozati sorokat Hugó a lélek szellemi tevékenységeiként (animae rationalis visiones) fogja fel, ahol a contemplatio a legmagasabbrendű mozzanát. Hugó elsőként a cogitatio-meditatio-contemplatio hármasát vázolja fel, majd a salamoni bölcsességi könyvek tanulságai szerint módosítja meditatio-speculatiocontemplatio egymásutánsigává. (RUH I., 2006, 411-413.) [51] Hugó az In Eccl. Hom XIX-ben a szeretet tüzéről elmélkedik és ez vezeti el ahhoz, hogy összekapcsolja a megismerést és a szeretetet, véleménye szerint ugyanis a szeretet vezet el a tisztuláshoz és a szemlélődés céljához. (RUH I., 2006, 412.) [52] Hugó kifejezetten amor hierarchiaeról beszél, lásd 1037 D [53] 1039 D [54] Az Istentől eredő és Istenhez vezető szeretetről lásd még Hugó Soliloquium de arrha animaeját, amelyben Hugó a szeretetről mint jegyajándékról értekezik. Témáját tekintve az értekezés az Énekek énekekommentárokhoz közelít, többek között például Bernátéhoz. További szerettel kapcsolatos írásai még a De amore sponsi ad sponsam, valamint a De laude charitatis. [55] Kurt RUH megfogalmazása, lásd RUH I., 2006, 431. [56] „Gondolkodjunk el tehát Krisztus mindennél kiválóbb szeretetén, amely felülmúlja vagy kioltja a szülők, a gyermekek, sőt a hitves iránti szeretetet, sőt saját lelkünket is meggyűlölteti velünk! Ó, szeretet heve! Ó, szeretet roppant ereje! Ó, Krisztus szeretetének túláradó ereje, túláradó gazdagsága! Ezt kívánjuk, kedves testvérek, erről kívánunk szólni: a szeretet erejéről, a határtalan szeretet magasztosságáról” (3). [57] Elsőként általánosságban a szeretetről szól, lásd 4-17, majd ugyanígy áttekinti a négy fokot, de már az istentan összefüggésébe helyezve azt, lásd 30-47 [58] Lásd RUH I., 2006, 433-435 [59] Azt, hogy Sík ismerte Szent Bernát tanait, különösen a mérték nélküli szeretetről szóló elképzelését, „Nagy dolog a szeretet” című tanulmányában pontosan meg is fogalmazza: „Szent Bernát mondja: ’A szeretet mértéke mérték nélküli.’(SÍK Sándor, „Nagy dolog a szeretet” = S.S., Kereszténység és irodalom: Válogatott Írások, vál. RÓNAY László, Vigilia, Bp., 1989.,104); de a középkori teológus Sík más írásaiban is feltűnik, nemcsak allúzív módon, hanem konkrétan is, nevének pontos említésével, lásd pl: SÍK Sándor, A magyar költők Isten-élménye= S.S., Kereszténység és irodalom: Válogatott Írások, vál.RÓNAY László, Vigilia, Bp., 1989., 262, 272. [60] Az egyes fokok Sík Sándor-i elképzeléséhez lásd Sík tanulmányait a keresztény életről, SÍK Sándor, Kereszténység és irodalom: Válogatott Írások,vál. RÓNAY László, Vigilia, Bp., 1989., 68-82 („Aki a szeretetben marad”); 83-96 („Szeretet az Isten”); 97-107 („Nagy dolog a szeretet”); 108-124 („Mint tenmagadat”); 125-


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

39

144 („Aki embertársát szereti”). [61] Alexius: „ Most már tudom, mi célja a világnak:/ Ez a világ az Isten rózsafája/ És te vagy rajta, édes a virág./ A teremtés a kert; az Alkotó/ Azért alkotta bölcsessége és/ Szerelme csodás paradicsomát, /Hogy közepén a szépség és a jóság/ Tökéletes bimbója kifakadjon:/ Te édesem: Te célja és értelme/ A teremtésnek.” (SÍK 1918, 79) Adriatica: „A jó Isten jóságos. Úgy akarta,/ Hogy ember emberszemmel Őt ne lássa, / És mégis lássa. Úgy akarta, hogy / Akik szeretik egymást, akiket/ Egymásnak rendelt és összekötött/ Ő szentségével, tulajdon kezével, /Hogy azok Őt a földön megtalálják/ Egymásban. Én, Alexius, /Tebenned megtaláltam Őt.” (SÍK 1918,84.) [62] „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.” Az istenszeretet kezdetét tehát a teremtett világban rejlő isteni dolgok felismerése és szeretete jelenti. [63] „Atyám! Borzasztó! Én nem tudtam eddig! / Sírnak, sírnak! Hogy éltem eddig én?/ Testvéreim! Édes testvéreim!” (SÍK 1918, 102); „Húgom, erre a fájdalomra/ Nincsen szó semmi! Testvérkém! Szeretlek!/ Nagyon szeretlek. És nagyon szeret/ A Jóisten is téged!” (SÍK 1918, 104); „Testvéreim, /… Úgy szólok, mint közületek való… Jaj vessétek el, édes véreim/ Messzire vessétek a kardokat…Az Isten boldog menyegzője vár!/ Testvérek, öltsünk menyegzős ruhát!...Tüzet akar, a szeretet tüzét, / Mert ő a szeretet, testvéreim, /S Benne marad, aki a szeretetben… Szeressétek a kisgyerekeket, / Mert bölcsebbek és jobbak nálatok/ És mert az Úr nagyon szerette őket. / És tanuljatok tőlük. Szeressétek/ Az ég madarait s tanuljatok/ Könnyűnek lenni és dalolni tőlük. / Szeressétek a dalt. Ültessetek/ virágokat…”(SÍK 1918, 109-114); „Köszönöm, testvér. Az Isten veled!” (SÍK 1918, 117) [64] „A régi énem kísértő köde./A kísértés hozott ide!...A legnagyobb, a végső harcom ez. / De én fél lenni nem tudok! / Kettőt akarni, félig, nem tudok. / Meg kell gyilkolnom az egyik felet, /Vagy elhull mindketttő a másikától./ Az Isten egy rettentő súlyt rakott/ A lelkemre, hogy húzza, húzza mindig…Nincs alkuvás. / Az én utam világos: Marcona/ Kegyetlen út, de Őhozzá vezet, /Aki minden. Mindent odaadtam/ Csak te maradtál még nekem magad/ Én Glaucusom, az Isten nem akarja,/ Hogy legyen valakim./El kell válnunk, fiam/Nekem már megmutatta utamat az Isten,/ Én másfelé már nem fordulhatok.” (SÍK 1918, 168-169) [65] „Rettentő kegyetlen a szeretet./ És én nem adtam oda a szeretetből/Egy csöppnyit sem! Megőriztem magamban/ Tisztán, lobogón, alkuvástalan!/ Az Isten ezt akarta énvelem../ Ezért sodort el messze hidegekbe/ A fészekből. Ez a nehéz titok./ A fájdalomtól éneklő szívemben/ A szeretet fehér máglyája ég./ A legnagyobb szeretet az, amely/ A legegészebb áldozatra képes. / Ezért tudtam szívemre ölelni/ Mind a világot…De így kellett lennie! Így akarta/ A hivatás rettentő Istene!” (SÍK 1918, 187-188); „A dicsőségtől és az emberektől./ Kellett, hogy fussak. Magamért futottam” (SÍK 1918, 190); „Csak egy szót hallok és az nem meleg/ És nem hangos. De minden eremen/ Lobogva jár át, rettentő rohammal./ Egy más hívás ez! Ó, jól ismerem,/ És megyek is utána! Akarom/ Alkuvás nélkül a mindent…És megvan még ez a / Marcangoló, szentséges fájdalom;/ Az énemet még odaadhatom! /Hogy ne maradjon semmin! Akkor, akkor/ Uram, te csak magad leszel nekem/ Mindenben mindenem.” (SÍK 1918, 192-193) „Csodálatosan nagy az Isten!...Csak annyi érőt érünk, Glaucusom,/ Amennyi fénye visszacsillan rólunk/ Az Istennek. Ami bennünk az Isten: /Öntudatban és szeretetben!/ Az Istennek az Istent fényleni!...Csillog, csillog messziről a szemembe,/ Valami csillog! A teljesülés!/ Most, most fogom a Végtelent!” (SÍK 1918, 205-206.) [66] „Az Úr utolsó szolgája vagyok/Atyám, nem méltó, hogy a kezem illesd” (SÍK 1918, 107); „S nem mentem el: Mert Isten úgy akarja,/Hogy itt legyek, míg van mit tennem itt,/ Amíg van ember, aki rámszorul,/És amíg mident el nem osztogattam/A testvéreknek magamból…amint az Úr akarja/ És ameddig akarja, itt leszek./Csendességben, ki nyugtalan vagyok,/Templomtalan, ki a templomba vágyok,/És értük, aki olyan én vagyok.” (SÍK 1918, 134-235); „Az Isten/ Úgy akarta, hogy így legyen. Nagyon,/Igen, nagyon szerettem és azért/ Kellett feláldoztatnom. És ti is/ Részt vettetek velem az áldozatban… Nekemhét évet engedett az Isten/ Edesszában, a templom csarnokában,/ Nélkületek és magam nélkül,/Szeretetben, könnyben és áldozatban/ És az ő napszámában. És ma, hét/Esztendő múlva megengedte, hogy/ Édesatyám a házába fogadjon/Mint koldsut és élhessek ismeretlen/Atyám, anyám és hitesem előtt,/ Magam házában koldusmódra és/ gyalázatul lennem az ő nevéért/Tulajdon szolgáimnak és azoknak,/ Akik az én atyai asztalomnak/ Hulladékából élnek.” (SÍK 1918, 220-221.) [67] SÍK 1918, 92. [68] „Rettentő kegyetlen a szeretet./ És én nem adtam oda a szeretetből/Egy csöppnyit sem! Megőriztem


TANULMÁNY

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

40

magamban/Tisztán, lobogón, alkuvástalan!/ Az Isten ezt akarta énvelem../ Ezért sodort el messze hidegekbe/ A fészekből. Ez a nehéz titok./ A fájdalomtól éneklő szívemben/ A szeretet fehér máglyája ég./ A legnagyobb szeretet az, amely/ A legegészebb áldozatra képes. / Ezért tudtam szívemre ölelni/ Mind a világot…De így kellett lennie! Így akarta/ A hivatás rettentő Istene!” (SÍK 1918, 187-188); „Csak annyi érőt érünk, Glaucusom,/ Amennyi fénye visszacsillan rólunk/ Az Istennek. Ami bennünk az Isten: /Öntudatban és szeretetben!” (SÍK 1918, 205.); „Az Isten/ Úgy akarta, hogy így legyen. Nagyon, /Igen nagyon szerettem és azért / Kellett feláldoztatnom. És ti is/ Részt vettetek velem az áldozatban…Nekem hét évet engedett az Isten…Nélkületek és magam nélkül,/Szeretetben, könnyben és áldozatban/ És az ő napszámában…És dicsőség és szeretet örökre/A szeretet rejtelmes Istenének.” (SÍK 1918, 219-221). [69] „Az Úr utolsó szolgája vagyok/Atyám, nem méltó, hogy a kezem illesd” (SÍK 1918, 107); „Hányszor kiáltott ennyi év alatt/ Az én nagy nyughatatlan zsarnokom:/ A lelkem, a lelkem, hányszor sürgetett,/ Hogy menjek innen, messze, máshova./ S nem mentem el: Mert Isten úgy akarja, /Hogy itt legyek, míg van mit tennem itt,/ Amíg van ember, aki rámszorul, /És amíg mident el nem osztogattam/ A testvéreknek magamból, hogy annyim/ Maradjon csak, amivel bemehessek/A templomba, az én Uram elé,/Egyesegyedül.” (SÍK 1918, 134-135). [70] Szegényekkel való azonosulás; népnek való prédikálás; szeretet parancsának hirdetése; gyermekekhez való különös odafordulás; Istenért és a felebarátokért vállalt kormányzótól elszenvedett megaláztatás és üldöztetés; később a szülői ház szolgáinak megalázó bánásmódja. [71] „Az Isten /Úgy akarta, hogy így legyen. Nagyon, /Igen nagyon szerettem és azért /Kellett feláldoztatnom. És ti is / Részt vettetek velem az áldozatban. /És azért vagytok áldottak velem. /Nekem hét évet engedett az Isten /Edesszában, a templom csarnokában, /Nélkületek és magam nélkül, /Szeretetben, könnyben és áldozatban /És az ő napszámában. És ma, hét /Esztendő múlva megengedte, hogy, /Édesatyám a házába fogadjon /Mint koldust és élhessek ismeretlen /Atyám, anyám és hitvesem előtt, /Magam házában koldusmódra és /Gyalázatúl lennem az ó nevéért/ Tulajdon szolgáimnak. és azoknak, / Akik az én atyai asztalomnak /Hulladékából élnek. Az Istennek /Dicsőség legyen és hála ezért, /Mert ez az én koronám szebbik ága /És ez az én boldog áldozatom. /És most megint a tietek vagyok /Az Istenben, én szerelmeseim, /Mert most már úgy akarja bőkezű, /Csodálatos nagyságában az Isten, /Hogy juthasson belőlem mindeneknek, /És egyiknek se jusson kevesebb.” (SÍK 1918, 219-220) [72] Lásd: SÍK 1918, 110-111. [73] Lásd: SÍK 1918, 134-135. [74] Lásd: SÍK 1918, 141. [75] „I.FÉLKAR: Boldog Férfiú, aki el nem csábult /A tündér világ tüzes telijétül./II.FÉLKAR: Háromszor boldog, aki- el nem kábult /Forgatag lelke sodró erejétül. /I.FÉLKAR: Százszorta boldog, aki megtagadta /Az istenadta jót az Istenért, /II.FÉLKAR: És százezerszer, aki odaadta, /Istennek adta édes mindenét. /EGÉSZ KAR: Táruljatok föl, örök kapuszárnyak, A boldog karok új testvérre várnak.” (Sík 1918, 209.) Az első félkar elsőként tehát arról énekel, hogy Alexius felismerte az őt körülvevő világ bűneit, a világ hívságait, vagyis a cogitatio szellemei képességét működtette. A második félkar arról tudósít, hogy szentünk nem engedve lelke csábításainak, az elmélkedés szellemi képességét hívta segítségül, tehát a meditatio fokára lépett. Az I. és II. félkar másodszori megszólalásai pedig Alexius teljes isteni odaadását, vagyis contemplatív életmódját jelenítik meg (Alexius Baziliusnak adott válaszára utalva vissza). Ezek az angyali szólamok tehát a III. felvonás vonatkozó szövegrészeire (mind lexikálisan, mind tartalmilag) reflektálva, mintegy azokkal párhuzamban, hozzák egységbe e két felvonás allúziót; így téve teljessé Sík alkotásának Szentviktori Hugó tanaihoz való kapcsolódását. [76] Lásd a III.felvonás cselekményét. [77] „Mert Isten úgy akarja,/ Hogy itt legyek, míg van mit tennem itt,/ Amíg van ember, aki rámszorul,/ És amíg mindent el nem osztogattam/ A testvéreknek magamból, hogy annyim/ Maradjon csak, amivel bemehessek/ A templomba, az én Uram elé,/Egyesegyedül.” (SÍK 1918, 134-135). Itt a minden, amit Alexius el kíván osztogatni felebarátainak, egyszerre jelöli még meglévő anyagi javait és lelki kincseit.„Nem érek rá gondolkozni, uram,/ Az imádságon kívül.” (SÍK 1918, 141). Az imádság szó az Isten és ember közti kommunikáció fogalomkörébe tartozó kifejezés, ennek kizárólagossá emelése egyértelműen jelzi, hogy Alexius, életéből az ezen a kontextuson kívülre tartozó lelki-szellemi cselekvéseket elveti, vagyis spirituális aszkézist gyakorol.


LEVÉL

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

41

Urbán-Szabó Béla

MARTFŰI LEVELEK – GYENGÍTJÜK EGYMÁST Kedves Barátom, hirtelen fagyos lett a levegő. De szó szerint. Március idusán, amikor a tavaszt várnánk, volt az idei tél leghidegebb éjszakája. De fagyos lett a légkör mástól is. Inkább széttartás van ma nálunk, mint összetartás. Ma már a barátok is könnyen lemondanak egymásról. Könnyebb ugyanis lemondani a másikról, mint megértéssel venni a másik hülyeségét, elsimítani a másik lelkében dúló vihart, vagy legalábbis csendesíteni… Kedves Barátom, nekem is sikerült beleszaladnom egy ilyen utcába, a kérdés, hogy foglya maradok-e a zsákutcának. Föloldozást az a másik adhatna. Kérdés, akar-e adni? Látom, sikeresen elvan mindenki a saját problémáival. Azt viszont észre sem vesszük, hogy így még védtelenebbek, még kiszolgáltatottabbak vagyunk, leszünk. Gyengítjük saját magunkat. Azt hisszük, egymás játékszerei vagyunk, holott lehet, hogy velünk játszanak. Úgy adódott, hogy a március 15-i városi rendezvényen én mondtam az ünnepi köszöntőt. Jószerivel csak a fiatalokról beszéltem, a márciusi ifjakról és a mostaniakról. Bennük még van reményem. Ők még olyanok, mint a tiszta víz. Akkor is, ha néha látjuk, hogy valamit visz a víz. Ők még fiatalok, és csak remélni tudom, hogy demokraták is. Ha elveszítjük fiataljainkat, mert külföldre mennek dolgozni, adófizető polgárokat is veszítünk velük. És az idősebbek támaszait is. A minap mesélt egyik ismerősöm a tapasztalatairól. Egyre többen mennek ki az ismeretségi köréből olyanok is külföldre dolgozni, akiknek egyébként anyagi okokból semmi okuk nem volna, csak közérzületileg nem érzik jól magukat itthon. Nem tudom, milyen Magyarországot kellene építenünk, hogy ezek a fiatalok visszajöjjenek, vagy egyáltalán ki se menjenek? Tényleg, milyet? Ezen gondolkozott már bárki is? Kedves Barátom, nem akarom az elmúlt huszonhárom-huszonnégy évben visszaidézni, hogy kinek mit kellett volna másképp csinálnia. Ezeknek az éveknek valamennyien a részesei voltunk. Nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá. Ezzel azt is akarom mondani, hogy nemcsak a mindenkori politikai hatalmon lévő irányzat felelőssége a kérdés, hanem a mindenkori ellenzéké is. Beszéltünk erről az elmúlt években bármikor is? Itt mindenki felelős – különböző mértékben – azért, ami van. Barátom, nekem sem öröm, hogy ilyesmit kell írnom. A legjobban annak örülnék, ha Te vagy bárki más meggyőzne ennek az ellenkezőjéről. Befejezésül engedj meg egy történetet. Egy férfi elmegy a kádihoz, átad neki egy gyűrűt, és azt kéri, hogy egy szót véssen bele, ami akkor is használ, ha valaki beteg, ha valami fáj, ha bánatos vagy, ha nem bírsz magaddal… A kádi azt kérte, hogy másnap menjen vissza a gyűrűért. A férfi másnap visszament a kádihoz. Megvan a gyűrű?, kérdezte. Igen, felelte a kádi. A férfi átvette a gyűrűt, amibe valóban be volt vésve egy szó: „Elmúlik.” Talán az igaz szerelem kivételével ez mindenre igaz. Az nem múlik el, abba bele is lehet halni. Mivel a történet alapvetően igaz, egyáltalán nem mindegy, hogy mi marad - utánunk. Ezzel búcsúzik barátod: Urbán-Szabó Béla


VERS

Debreczeny György versei a csatornapart hercege a csatornapart hercege cserélgeti orrán a legyet ütlegeli magát mogyorófa vesszővel a csatornában kárász l'amour és harcsa hős partizánok gombostűre szúrva a semmiből keletkezik a nyárfa a sás és ha régen jó volt az ütleg ma se lehet olyan rossz ütlegeli orrán a legyet cserélgeti a nagypapát s a mogyorófa vesszőt a csatornapart hercege

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

az összefüggések laza rendszere szerkesztő úr jaj kedves szerkesztő úr kinézhetne olykor a kórterem ablakán törölje meg szépen az orrát kilóg belőle valami az összefüggések laza rendszere túlmutat zsebkendőn és fikán nem tudom mit ért ön esztétikán már kiskorában lefegyverezte a budin az átlátszó ellenséges gyerekverseket és azóta világbéke fegyverszünet de az ablak az nem volt átlátszó a légy nem imitálta a székelést és döngicsélt az esze azóta egy srófra egy strófára jár szerkesztő úr engedje el magát legalább a metaforikus toaletten vesse le kényszeres zubbonyát ne kérdezgesse önmagát hova lettem jaj hova lettem egyen minél több szilvalekvárt és hamarosan megjön az eredmény s ha nem is lesz annyira szép örülni fog neki higgye el akkor és ott a kertvégi toaletten

a hosszan öntörvényű idő

álomkristályok

a végtelen időkből kiemelkedik a hosszan öntörvényű idő olykor nyugodt a menny máskor dörög ilyenkor vesszük célba nyilainkkal az istent fenyegetjük

álomkristályok által létrehozott fénytörések a pillangós lila fülbevalók elrepülnek karkötő ezüst és fehér gyöngyökkel fekete lógókkal ez a bús magyar élet

lakozik a farkas a báránnyal és a párduc a kecskefiúval fekszik a borjú az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek egy kis gyermek vigyázza azokat világ a fény világ a napsugár világ minden ami az ég és föld között van világ minden ami a földön él vidul virágzik meghal és újratámad ez a mindenség a látópont magas alattunk fekszik az egész világ a hosszan öntörvényű idő férfiassá tesz ragyogóvá és öreggé

gyűrűm fém fehér tenyésztett gyönggyel és csiszolt kővel állítható méret itt az élet gyöngytartó dobozom 14 rekeszes mindben 14 fülbevaló akasztó 14 csatos mágneses kapocs szökell 14 db delfinkapocs de kit is akasztanak ilyenkor? hogy mihez kapcsol a kapocs még nem tudom fekete fehér pöttyös kockát dobál valaki isten látja hogy a bejárati ajtón mozog a gyöngyfüggöny önöket kérem csúnyán félrevezette valaki idős coprophag mondja székletem javát már megettem

42


VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

Csondor Soma versei Mély köd födte hegycsúcsok Szilaj ormain tántorgó Istenek hajából lett húrokon Mámoros ének, s a lángoló

Tombol mint megrakott máglya Egy áldott szerelmes hajnalon

Tűz ölén kelő szenvedély Viharos árja leng a szélben S járja táncát a kéj... Óh felfoghatatlan Olümposzi éden

Ember szeme vak eme Színpompás világra Melyben ösztön ül csak az elvadult szívekre S nyílik az értelem aranyló virága

-

S az elme hullámzó tengerén Túli napsütötte réteken Nyugvó teljesség Kísér, s szól: ím ez lét, ím ez a végtelen

S míg fenn a szirtek fényben Úsznak a hajnalok karjain Ringó halovány eszmélet Sem kél emberek ajkain

-

-

Hisz fátyol födte néma Elmékben nyugvó sápadt Árny csupán mi vézna Kép eme csendtől lázas

S mit Istenek tekintélye? A hódolat kinek nem erény Hős Prométheusz útra kélte Hitben fogat szép remény

Faj dicstelen homlokán Melyet rút lápos folyam Visz zokogva oly soká Hol nem hallik az égi szólam

Midőn a szirtek fakó Árnyin átkelő tüzes szekér Oly közel, a skarlát tiszta égtakaró Fonta értelmen túl, mindent elér

S a lassan hömpölygő Ár mint álmos hóhér sodor E kietlen börtönből Oda hol mindörökkön éj honol.

S ím a lánggal térvén vissza Édeskömény ágat tart A tűzben forgó édes s tiszta Kastélyokkal s nyarakkal

-

S az álomszerű fényben játszó Tiszta mélység gyönyörét Keltve támad oh szörnyű való S festi gyarló kietlen börtönét

S mint részeg hajó inog A láng Héliosz tüzes szekerén Midőn nővére nyomán vágtázva hoz Értelmen túli fényt E mámorban izzó bíbor tájra Hol bor és testiség szabadon

E hűs csókokant ontó téboly Mint zokogó egeknek megveszett Lelkében izzó merengő félholt Mit Istenek sóhaja e világba kergetett -

43


VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

44

GYÖKEREK S hát itt a tűz mi fényében Fürösztve ringat újabb álomba S hangokkal megjelölt színeknek éjébe Vezet s lehull az érzékek szürkülő fátyola -

vers és kispróza pályázat – ingyenes részvétellel, nyomtatásban való szereplési lehetőséggel!

S a Kaukázus szilaj hegyén A tűztolvajt fojtja szörnyű lánca Vörös lyuk tátong a testén S máját éhes madár vájja Napról napra a keserűség Sivatagaiban lépni képtelen De tette nyomán örök tűz ég S lángja átüt e kietlen életen S a hanvak nyomán növő élet Fényed alatt az égig sarjad S a poklod perzselt édent Látva ezrek szobra épül rajtad

Bővebb információ: http://lancolat.blogspot.hu/2013/05/ gyokerek-vers-es-kisproza-palyazat.html Korábbi, hasonló jellegű kiadványunk:


VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

Pásztor Attila versei Holttündér Kőcsipkék feszülnek – patakot fésülnek, zuhanó szalagot. Szakállas kőbéka örvény-zöld tajtékra hímezi a habot. Tó felett pára leng, fodrokat nyel a csend… Szirt alatt nőalak. Szellő kap hajába – szíve hajlékába’ süt a hold, mint a nap. Szabad s határtalan sorsának titka van – legendák övezik. Férfiak kutatják – szerelmét a balgák szüntelen’ keresik. Lábához hull a nap – Istenszéke alatt fényt fürdet magában. S ha látják meztelen’ – fordul és nesztelen int: – Gyere utánam! Combja mint íj feszül – sziklák közt fut-repül, hegycsúcsokig felér… Fehér sóhaja hull – csillagköddé simul, eget és földet ér. Teliholddal dalol, lelket láncol-rabol, hangja mind’ táncba hív… Elég egy szökkenés szirtfokon s mint a kés – mélybe szempár taszít. Tündér vagy boszorkány, eleven szobor tán –

oly rezzenéstelen… Álom vagy valóság tűnik a habokba – ezüstös hirtelen… Pogány Karácsony Pásztorok éneke hajlik a szélben, csillog az estben a tó – jege márvány, szállnak a varjak az éj hidegében, Hold fele hízik a fák koronáján. Apraja-nagyja a téli vidéknek rázza a botra szögelt szemü láncot, ősi regős hagyomány ha felébred, járni a vérbeli isteni táncot. Módos a gazda, ha jár-kel a butykos, ízlik a bor, csuda friss a pogácsa… Szembogarakban a tűz heve futkos, cseng a pohár meg a lány kacagás ma. S mintha az Ég – tavasz intene vissza: árad a fény… viszi-hozza tarisznya. Hó és jég Nap símul zord bérctetőkre, hómezőket hímezőkre. Ág moccan – friss csönd az erdő, harkály szól, sapkás kereplő. Szél – csitulva hópihékkel, kört ír, s varázsvesszejével jégre – tünde-könnyű kéz, kristályfény forgót igéz. Lenn szoknyás fák ingó karja vékony páncéllal takarva parton széncinkét hintáztat, szárnya kél sok-sok pisztrángnak. Láthatatlan, font kötéllel akarat ví – eltökélttel,

45


Napba tér, ki jóssá bölcsül, s szív-mélyén a fény meg csönd ül, s az Eget fent s lent csodálva szeretni lesz minden vágya. Szeretni… holló fehéren, csepp lenni egy csöpp tenyéren, olvadni halk nevetésben s hány… mennyei ölelésben! Szöszhajával szökken a szél, fátylat bont – már lanyhul a tél, s forrás mentén, mint a tóban – kék csillan két szarvas nyomban. Rókaszőlő Erdőszélen öreg fácska, girbegurba minden ága, s amit terem, csupa vackor, kukac is felfordul attól. Ám, hogy szőlő is fut rajta, a madárnép számon tartja, s mikor érik, csemegéznek rigók és a seregélyek. Róka sunnyog kertek alól, lábra áll, légbe szimatol, s hol a szellő szőlőt himbál, mancsával le- s fel kalimpál. De a fürtöt el nem éri: - „Savanyú mind!” – így becsmérli. Hiányzik a macska-karom és a valódi „Akarom!”, amivel a fára szökne, s lakmározhatna belőle! S az Igazság – minő varázs! – képére száll, mint lódarázs mielőtt eloldalogna, s gombóccá lesz róka-orra!

46

A kötet ára 2000 Ft / db.

Rab tör így, ha kap istrángból eleget s szelleme lángol, s tudja, míg sorsát tanulja, vissza hullhat újra s újra.

III. évf. 5. szám

A kiadványt megrendelni legközvetlenebbül az enigmakantologia@gmail.com email címre írva lehet.

s hajtja mind’ az ősi álom, szökni! – fel a napsugáron…

COMITATUS FOLYÓIRAT

Már kapható az Éden Művészeti Hálózat és a tanítványi láncolat irodalmi műhely összefogásával készült Enigmák antológia!

VERS


VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

Fehér Csaba versei Kő, papír, olló

Kellene még vajon, ó, Európa Mostoha tested bárkinek is?

Páros lábbal ugranak az évek, Mint gyerekek az ugróiskolán, Megcsillannak messze-messze fények, Még nincs késő és sosem volt korán.

Mosolygó májusok

Keringett egy gondolat az égen, Zaboláztam buzgón minden órát, Lábát törte pegazusom régen S ültettem jó deszkának diófát. Lyukas zsebbel, megfoltozott szívvel Túl könnyű hinni: mindent nem lehet. Láncainkat veszíthetjük így el, S én összeloptam újra perceket. Húsz esztendő nem a világ, mégsem? És álmodozni, mondják, nem szabad? Vállaltad, hát vállald fel egészen: Mert elbukik, ki kövek közt szalad. Gyertek, Párkák, s kacagjon a holló; De ne mutasson senki rossz utat! Vigyázzatok, kicsorbul az olló, Ha kezem nektek majd követ mutat!

Tavasz kelt, s még felrémlettek bennem Bodzaillatú, régi májusok Szirmokat hullattak az eperfák És söpörtek a virágárusok A korzón most is port kavar a szél A szökőkútnál én, te, mi és ők Mosolyra húzódik a szám, ahogy Visszaintegetnek letűnt idők Szánk bizony csak vékony vonal mára Mert ránk az öröm elvétve tekint Mikor lesz az egyenesből végre Egy parabola, szép íves, megint? Bodzaillatú, régi májusok Ti nevettek ránk és mi is viszont Látod, itt vagyunk: szemünkben ragyog A messze távol fénylő horizont Harminckilenc

Európa Bősz bikaként úszott tova lassan Tenger habjai közt Zeusz egykor Nézte a vízben a szép hajadont, míg Az meg csak nevetett s kacagott rá Pajkosan inte felé, odahívta Lágy hangon muzsikált neki közben Vágyakozón néz rá a vad állat Kéreti egyre magát, szeme villan Fertályóra se kell, mire végül Csendben elpihen ősz bika hátán Alszik a lány, haja omlik a szélben Léptet az állat, száll, viszi hullám Várja a messzi fehér sziget őket Csillagok otthona, szél hona, Kréta És most honfi, tekintsd a jelenkort Lenne-e bár ilyen isten az égben Jönne-e érted a vágy, rabul ejtve

Ókútba hullnak a szavak, csobbannak vissza az emberig neszek, emlékek, freskók és farkasok, s az a szép fényes nap mára olvadt méz: Nem félek. Mind csak egy porszem Zeusz küszöbén, hol a hullámokat kergeti Pilátus, Mózes, meg én. Disznótor volt a télen és álarcosbál, a születésnapomra a Katalin utcából hoztál nekem virágot, de a tündér az ajtón kívül maradt, tudom, békekötésre vágyott. Lásd, itt van a pillanat, mikor elrejtőzhet a bárány és az őz, eljön újra az ősz, s te várhatsz rám, míg teljessé lesz a történet, ami régimódi, mégis örök: Te várhatsz rám, s én majd jövök!

47


COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 5. szám

Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert Szerkesztő: Szecsődy Kristóf A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet. Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.konyvkiadasolcson.weebly.com A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött. Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet, cikkedet stb., melyet szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com.

48


Comitatus folyóirat - III. évf. 5 szám  

a tanítványi láncolat irodalmi műhely és az Éden Művészeti Hálózat folyóirata.

Advertisement
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you