Page 1

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY • ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT

Cikk Dr. Bige Szabolcs Csaba: Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale) / 2. oldal

Interjú Balatincz Miklós: „Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban” – interjú Kubiszyn Viktorral / 4. oldal

Esszék M. Fehérvári Judit: Az otthon fensége / 6. oldal • Büki Mátyás: Egy kis kinetika / 8. oldal • Büki Mátyás: Fantázia az Én és a Te témájára / 10. oldal

Levelek Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – Egyensúlyozunk / 12. oldal • Szinay Balázs: Magánylevelek 1. / 13. oldal

Recenzió Balatincz Miklós: „Az elfáradt bogarak mind hazatalálnak” – Müller Péter: Sorsról és életről / 15. oldal

Novellák Frideczky Katalin: Az alanyi költő / 16. oldal • Frideczky Katalin: Párocska / 17. oldal • P. Szabó Mária: A kulcs / 18. oldal

Fordítás Szinay Balázs: Srímad Bhágavatam fordítások (X. ének 14. fejezet) 19. oldal

Versek Szinay Balázs, Büki Mátyás, Zalán Tibor, Bátai Tibor versei / 28-33. oldal

1


Cikk

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

2

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale)

„Ezen az estén tehát a konyhaművészetről volt szó, még közelebbről pedig a nyúlpecsenye á la royale elkészítési módjáról.” (G. Simenon) Mindig szívesen követem kedvenc regényhőseim kulináris szokásait. Örömmel ültem oda gondolatban Agatha Christie "kis belgája" asztalához, hogy felhörpintsek én is egy korty édes kakaókávét. Ugyan így boldogan elkísérem Maigret főfelügyelőt párizsi jövésmenésein, ahol a kiskocsmák rendszeres meglátogatása legalább olyan jelentősek nyomozása szempontjából, mint az áldozat életének megismerése. Kifinomult ízlése nem a fényes lokálokhoz vonzotta, hanem az élet apró örömeinek is örülni tudó, mára már provinciálisnak számító, és kihalásban levő családias vendéglők. Baráti társaságban is ínyencként vesz részt az étkezéseken, és szívesen tárgyalja meg háziasszonyával az egyes fogások elkészítésének titkait. Így volt ez a nyúlpecsenyével is. Vonzónak találván a jelzőt - "á la royale" -, utána jártam kicsit, vajon ez mit fed? Elsőként az a megjegyzés bukkant fel, miszerint ez a fogás a szakácsmesterség szemszögéből nézve igazi mesterműnek számít. Mit is nevezünk "kulináris mesterműnek"? - tegyük fel a kérdést. A válasz egyszerű: kötelező a komplex módszer, a hosszas elő- és felkészülés, a drága és ritka összetevők. Lévén szó a nyúlpecsenyéről, "elengedhetetlen, hogy túl jó legyen az egyszerű emberek számára, és hogy egy hét vadászat eredményezzen egyetlen étkezést!" - írta 1898ban a Le Temps hasábjain Aristide Couteaux* szenátor úr. Az igényes cikkben elmeséli, miképpen vadászott egy héten keresztül, amíg sikerült a megfelelő példányt elejtenie, s azt átadni a szakácsnak, aki hét órán át dolgozott, hogy elkészítse a királyi étket.

Korabeli szakácskönyv a következőkre hívja fel a figyelmet: A legmegfelelőbb vadnyúl, a rőt szőrű, mely a hegyvidék lakója. Legyen egy, úgy 5 vagy 6 font súlyú süldő nyúl, elegáns fejjel és szép, hosszú lábakkal, a Francia Felföldiekre jellemző alakkal. Elengedhetetlen feltétel a pontos fejlövés, hogy egy csepp vér se menjen kárba. A szükséges hozzávalók sem maradnak hátrább a jelentőség szempontjából. Ezek itt következnek: 2-3 evőkanál libazsír, ¼ font szalonnapörc, ¼ font nyers szalonna, 6 uncia jó minőségű borecet, 2 icce Médoc (legalább 2 éves!), 20 cikk fokhagyma, 40 fej mogyoróhagyma, ¾ font apróra vagdalt sárgarépa, ½ font felkarikázott vereshagyma, egy csokor garni* 12 szem borókabogyó, libamáj, szarvasgomba. A fokhagymát és gyöngyhagymát alaposan össze kell zúzni, szinte „molekuláira törjön szét!” Vigyázva merjük ki a vad belsejében levő vért, keverjük kevés brandyvel, és tegyük félre, mert a mártáshoz szükségünk lesz rá. Az elejtéstől számított 5 napon belül el kell készíteni, de addig a bőrében tartandó. Ez a következőképpen történik: 1. nap Nyúzás és bontás. Nagyon fontos tevékenység! Először is levágjuk az első és hátsó lábak végeit, majd a derekánál a bőrét körbevágjuk, s mint egy harisnyát lehúzzuk előbb az egyik feléről, utána a másikról. Farkát levágjuk, fejénél a bőrt óvatosan lefejtjük. A hasát felvágva kivesszük a belsőségeket, megtartjuk a májat, szívet, veséket, tüdőt, de a beleket kidobjuk. Kicsontozás. Ez is nagy figyelmet, óvatosságot igénylő munka. Minden csontot el kell távolítani, de úgy, hogy a hús ne szakadozzon szét, maradjon egyben, hogy majd göngyöleget készíthessünk. Jó éles, hegyes kicsontozó kést használjunk. A rosz szerszám minden mester átka! Pácolás. A húst és a csontokat elhelyezzük egy nagyobb méretű tálban. A májat és a többi belsőséget nem tesszük hozzá. A felsorolt fűszereket ráhintjük, az ecetet, bort ráöntjük. Ha a két icce bor nem elég, felöntjük annyival, hogy ellepje az egészet. Vizet ne használjunk! Lefedve 24 órát pihentetjük, de időnként megmozgatjuk, hogy keveredjenek az ízek. A tölteléket elkészítjük. Kell bele: -1 font zsíros sertéshús, - 2/3 font szeletelt szalonna, - 1/3 font borjúhús nyesedék, - 1/3 nyúlhús nyesedék, - ½ font erdei gomba, - ¼ font gyöngyhagyma, - egy szelet


Cikk

COMITATUS FOLYÓIRAT

tejbe áztatott kenyér, - ½ pint lángolt konyak, - 1/3 font kiolvasztott libaháj, - 1 pintszarvasgomba-olaj, ½ font apróra vagdalt szarvasgomba. Továbbá a nyúl belsőségei (tüdő, máj, vese, szív), 2 evőkanál vagdalt zöldpetrezselyem, 2 evőkanál friss kakukkfű, 3 egész tojás, só, bors, szegfűbors. Mindezt összekeverjük, nagylyukú darálón ledaráljuk, és 24 órán át pihentetjük. 2. nap Az igazi munka napja - most készítjük el tulajdonképpen magát a pecsenyét. A göngyöleget. A pácléből kivesszük a húst és jól lecsepegtetjük, szárazra törüljük. Helyezzünk a munkalapra vékony hátszalonna lapokat, erre kerül a nyúlhús. Sózzuk, borsozzuk, s a lábakat hajtsuk fel, borítsunk rá két nagyon vékonyra szelt 20 cm széles hátszalonna csíkot, kenjünk az egészre egy réteg tölteléket, majd vékonyra szeletelt libamájat helyezzünk rá, meg apróra vagdalt szarvasgombát, szalonnapörcöt, és erre újabb réteg tölteléket. Ezután készítsük el a göngyöleget úgy, hogy a szalonnalapok kívül maradjanak, legyen olyan, mint egy vastag kolbász. Tekerjük olajos sütőpapírba, és kötözzük át szorosan erős cérnával. Tekerjük be a göngyöleget egy tüllkendőbe és a végeit kössük össze. Dinsztelés: A nyúl csontjait apróra törjük, és forró sütőben megpirítjuk. Helyezzük egy akkora üstbe, amibe belefér a göngyöleg is. Öntsük fel a páclével, valamint egy liter borjú alap lével. Főzzük fel, a habját szedjük le, hagyjuk lehűlni és pihentessük 12 órát. Éjszakára tegyük hűvös helyre. 3. nap Tálalás, kínálás. A megfagyott zsiradékot az abáló lé tetejéről leszedjük. A nyulat kivesszük a kocsonyás léből, eltávolítjuk a tüllkendőt, lekaparjuk a szalonnaburok maradványait (a legtöbb rész leolvadt már az abáló lében). Elvágjuk a cérnát, és felszeleteljük a húst körülbelül ¼ fontos szeletekre. A szeleteket tűzálló tálba teszszük, lefedve 200 fokon 40 percig sütjük. Tálaláskor egyenként márkás tányérra helyezzük, és a mártással leöntjük. Mártás: A zsírtalanított abáló levet felforraljuk, kétharmadára lefőzzük, átszűrjük egy tiszta edénybe és ellenőrizzük a fűszerezettségét. A melegen tartott besűrített lé fél literéhez számítva hozzáadunk 2 un-

II. évf. 5. szám

3

cia vajat, valamint 50 ml nyúlvért. A vért apránként adjuk hozzá állandó kavargatás közben. Vigyázzunk, ne melegedjen túl, mert a vér kicsapódik. Ideális a 65 fok Celsius. Habverővel addig kavarjuk, ameddig az állaga sima, selymes lesz. Szükség szerint még sózzuk, borsozzuk. Egy kis darabka keserű csokoládé még tovább javítja a mártás állagát. (Ez csak egy kóbor ötlet!) Ezzel a meleg mártással öntjük le a nyúlszeleteket, adunk mellé két gombóc zellerpürét és néhány szem vajban pirított főtt gesztenyét. Dr. Bige Szabolcs Csaba * Couteaux, Aristide (1835-1906) francia politikus, szenátor. ** garni csokor: kakukkfű, babérlevél, petrezselyemzöld, zsálya, rozmaring, csombor, tárkony, esetleg turbolya, vérfű, zellerlevél összekötve cérnával. Források: - Caterer and Hotelkeeper: Lièvre à la royale by Michael Raffael - Elizabeth David: A Book of Mediterranean Food. - notrefamille.com: Lièvre à la royale traditionell. - The Old Foodie: Lièvre à la Royale.


Interjú

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

4

Balatincz Miklós: „Az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban” – interjú Kubiszyn Viktorral Térjünk vissza egy kicsit a heroinhoz. Tényleg ez az a drog, amely a végállomást jelenti?

Eleinte azért nyúlsz drogokhoz, hogy pörögj, vagy mert a kövér Buddha földöntúli nyugalmát akarod elérni. Végül azért lesz szükséged drogokra, hogy ne érezd magad rosszul. Ez egy olyan folyamat, amelynek során átversz, meglopsz és feláldozol mindenkit, akit szerettél és aki szeretett. Aztán már csak az anyagozás marad az egyetlen, de talán nem örök szerelmed. Kubiszyn Viktor, a Drognapló című könyv szerzője bebizonyította, hogy még a legszenvedélyesebb függőségből is van kiút. A híressé vált Trainspotting című filmben elhangzott egy olyan mondat, hogy a heroin hatása akkora élmény, mint a legjobb orgazmusod ezerszerese. Ebből arra következtettem, hogy az ember az örömszerzésért kezd anyagozni. Te miért lettél drogfüggő? A kábítószer-használat alapvetően az élménykeresésről szól. Én a '90-es években kezdtem el drogozni, az akkor elérhető kábítószerek közül pedig majdnem mindent kipróbáltam, és ahogy mondod, minden drognak vannak pozitív hatásai. Ez lehet szorongásoldás, hallucináció, békességérzés, egónövelés vagy egyfajta eufória: pillanatnyi orgazmus-szerű állapot. Ezeket a szereket nyilván azért kezdtem el használni, mert örömöt adtak. Persze voltak olyan drogok, amik nem jöttek be, de ez alkat és személyiség kérdése is. Hogy ki milyen anyagot használ, attól függ, ki mit akar önmagán gyógyítani az adott kábítószerrel, és hogy mennyire találja meg benne az élete értelmét.

A heroinnal kapcsolatban van egy mítosz, mégpedig, hogy valaki az első vagy a második szúrás után rászokik. Ez nem igaz, mivel az első néhány használat még nagyon rossz. Ismerek olyat, aki tizenöt, húsz, harminc alkalommal „kerázott”, de nem jött be neki. Mostanában egyébként azt látom, hogy megjelentek az úgynevezett dizájner drogok, amikre egy csomó régi, kőkemény „dzsanki” ismerősöm átállt. Tehát szó sincs arról, hogy vannak olyan szerek, amik hihetetlen eufóriát adnak, hanem bizonyos típusú emberekben van egyfajta igény, ami ezekhez a drogokhoz vezeti őket. Éppen a Trainspottingban mondták, hogy „változnak az idők, változnak a drogok, változnak a zenék”. Tehát ezek mind változnak, de az igény megmarad. Az válik függővé, aki a fogyasztásban, vagyis ebben a típusú örömszerzésben találja meg önmagát. Onnantól kezdve, hogy valaki függővé válik, ez az öröm elvész, és aztán csak azért fogyasztasz, hogy ne legyél rosszul. A drogok mennyit dobtak a kreativitásodon? Kamaszkoromban, amikor elkezdtem anyagozni, egy olyan jellegű ideológiával indultam neki, ami nagyon sok művészeti ágban, nagyon sok alkotónál megjelenik, ez pedig a tudattágítás. Én kamaszkoromban szerettem az irodalmat, és főleg a vállaltan drogos szerzők jöttek be. Azok az irányzatok tetszettek, amelyek hasonlítanak a drogos élményekhez és „határsértő” tapasztalatokat mutatnak be. Abban az időben próbáltam írni és meg is jelent egy-két versem, de később egész egyszerűen elpárolgott a motiváció. Sokkal inkább rácsatlakoztam arra, hogy a fogyasztott szerektől jussak élményekhez, így az írás adta „fless” elveszett. Gyakorlatilag az anyagozásban találtam meg az önmegvalósítást, de ez persze csak egy illúzió, hiszen a drogok semmi maradandót nem adnak. Mégis megírtad ezt a könyvet az izgalmas, de gyakran sokkoló és brutális utazásaidról... Kívülről nézve valóban izgalmasnak tűnik, mert rengeteg, abszurdnál abszurdabb dolog történik az emberrel, és olyan, mintha számtalan kalandos eseményben venne részt. Belülről azonban van egy paradoxon az egészben, hiszen ez egy teljesen felelőtlen, a társadalom normáiból kiszakadt életforma, amiben mindig pénzt kell csinálni valahogy. Ha az élmények


Interjú

COMITATUS FOLYÓIRAT

formát kapnak, akkor tényleg izgalmasnak tűnnek, valójában azonban ez egy olyan típusú mókuskerék, amiben semmi izgalmas nincs. Az ember nem úgy éli meg, hogy „de jó, megint feltörtem egy kocsit”, hanem, hogy megint kell a lóvé, amit valahogy „meg kell csinálni”. Ez egy olyan sötét eszű vergődés, ami lelki és mentális szinten nem ad semmit. Én, amíg aktív drogos voltam, nem írtam egy sort sem, mert amikor benne van az ember, akkor nem tud formát adni az egésznek. Persze mindaz, ami velem vagy másokkal történt, élményanyag szempontjából egy kincsesbánya. Én azonban nem bátorítok senkit arra, hogy ezen az úton végigmenjen, mert az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban, inkább az, hogy belehal. Ahogy egyre keményebb drogokra szoksz rá, úgy egyre jobban az anyag kezdi uralni az életed. Meglopod a családod, a barátaid, átversz mindenkit, aki megbízik benned, végül pedig csak az anyagozás marad. Ennek a folyamatnak nálad mik voltak az állomásai és mi volt a legszélsőségesebb pontja? Én a mélypontot a második korszakomban éltem át, hiszen huszonkét évesen egyszer már leszoktam. Akkor a környezetemben lévők, akikkel együtt anyagoztam, olyan dolgokba keveredtek, amik megijesztettek. Páran börtönbe kerültek, páran erőszakos bűncselekményeket követtek el, páran meghaltak. Mivel megijedtem és fizikailag is nagyon beteg voltam, ezért leálltam. Aztán huszonöt évesen visszacsúsztam és akkor indult el a klasszikus „dzsankulási” folyamat. Feléltem a pénzemet, utána elkezdtem eladni a cuccaimat, aztán loptam. Először a szűkebb környezetemtől: a barátoktól, a barátnőtől, a családtól, és ez fajult odáig, hogy nem maradt senki körülöttem mert kipakoltam bárkit, aki befogadott. Végül különböző, teljesen szürreális módokon kezdtem pénzt csinálni a nyolcadik kerületben. Ez a klasszikus megélhetési bűnözés remek példája volt: loptam, betörtem, de kéregettem is, és folyamatosan lehúztam az embereket, akik még adtak esélyt. A legdurvább talán az alkalomszerű prostitúció volt, amikor különböző pasiktól szereztem pénzt. De adtam el generációk óta a család tulajdonában lévő nyakláncot is, ami anyámnak nagyon sokat jelentett. És mikor maradtál a legjobban egyedül? Az utolsó három évben normál emberi kapcsolatom tulajdonképpen már nem is volt. Mivel az emberek

II. évf. 5. szám

5

egy idő után megunják, hogy folyamatosan lehúzzák őket, már mindenki lemondott rólam. Nyilván voltak körülöttem emberek, de ezek nem emberi kapcsolatok voltak, hanem érdekkapcsolatok az orgazdával, a kínaival, az arabbal és persze a közös tré a többi drogfüggővel. Az utóbbinak az volt a lényege, hogy együtt éljünk túl egy ellenséges környezetben. Másodszor miért szoktál vissza, és mi garantálja, hogy ezúttal tiszta maradsz? Az első leszokás után – mivel nem vettem részt terápián – a függőségem munkamániává alakult át. Nem gondolom, hogy akkor igazán megváltoztam volna. Úgy estem vissza, hogy meló mellett elkezdtem light drogokat használni, ami ment is egy évig, de aztán unalomból és teljes motiválatlanságból megint visszaszoktam. Aztán 2009-ben, amikor elkerültem rehabra, konkrétan haldokoltam. El akartam menekülni abból a helyzetből, amiben voltam, de nem tudtam, ezt hogyan tegyem meg. Tulajdonképpen a rehabon szoktam le, de persze nem is ez volt a legnehezebb része, hanem, hogy mi van helyette, miként változik meg a személyiséged úgy, hogy képes legyél tisztán létezni, és ez az igazi kihívás. Arra nincs garancia, hogy életem végéig tiszta maradok, mivel mindig döntés kérdése, hogy használok-e valamit vagy sem. Ami megtart, talán az, hogy megtértem, tehát kaptam egy spirituális biztonságot, és emellett nincs szükségem arra, hogy mindenféle szerrel üssem magam. Azt a típusú hiányt, amit eddig a kábítószerekkel próbáltam befoltozni, azt ez most betölti. Garancia azonban nincs semmire, hiszen történhet bármi. A tisztaságomat folyamatosan ápolni kell és karbantartani, ami pedig a legfontosabb: nem szabad elfelejteni, hogy függő vagyok. Balatincz Miklós


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

6

M. Fehérvári Judit: Az otthon fensége

Ahogyan az ánizs illata egyre jobban ellepi a konyhát, úgy növekszik egyre hatalmasabbá a békesség is az otthonomban. A gondosan kiválogatott gyógynövények furcsa keveréke valami fenségességet és ünnepi fényeket gerjeszt, s biztosan tudom, hazaérkeztem. Mellesleg régen itt élek már, így a falak ugyanazok még akkor is, ha évente váltogatják színeiket és díszeiket: hol egy jellegzetesen rám jellemző tapéta, hol annak csöppet sem kellemes eltávolítása és a falak újbóli szimbolikus kicsomagolása szórakoztat el és ad eleinte minden erőmet meghaladó munkát, hogy azután ismét gondoljak egyet, és bársonyost vagy brokátost akarjak kicsalogatni abból, ami az emlékeimben évtizedekkel megszépülve ma is él, s amit talán soha nem tudok elengedni: a gyermekkor zsongását, hangulatainak tisztaságát és Aladdin lámpását, meg dzsinnjét és az Ezeregyéjszaka összes varázsszőnyegét... Így aztán nem is csoda, ha folytonosan vágyakozom, ha azt szeretném elérni, ami messze illant már, de a bensőmben ma is itt ring, mert ember vagyok és gyarló is, néha úgy hiszem, mindez olyan egyszerű, noha bonyolultabb még a relativitás törvényénél és az időutazásnál is, mert ez a világ mára egyes-egyedül az enyém, így aztán hogyan is gondolhatnám azt, hogy bárki is beszállhatna velem abba a gondolába, amelyből egykor a szülői ház egyik szobájában sok-sok sorakozott egymás mellett a falon... Itáliából (s nem véletlenül nem az Olaszország nevet használom...) került oda valaha ez a lilás színű damasztos tapéta, hogy aztán egyetlen pillanat alatt soha többé ne láthassam. Egy ideig úgy emlékeztem, hogy átfestettük a falakat, aztán rá kellett döbbennem, hogy egyszerűen csak a földdel tettünk egyenlővé mindent, mert új házat építtettünk... Lassan fél évszázados leszek, s most döbbentem rá erre is... Életemben sokat költözködtem (egyszer össze is számláltam, hogy éppen tizenkét alkalommal...), de soha nem voltam sehol sem valóban otthon. Ahol ma élek, oly annyira idegen közeg volt egy ideig, hogy még meg is szenteltettük a lakást, hogy valóban otthonná lehessen. És nem tudok keveset főzni ma sem, mert hozzászoktam ahhoz, hogy soha nem éltem egyedül, s így a gyerekek kiröpülésével a nagy fazekak hadait hiába vittem sorra ki a kamrába, mindig elközelgett az a pillanat, amikor újakat vásároltam, s elölről kezdtem a nagyüzemi sürgés-forgást. Szüleim halála után valaki egyszer azt mondta nekem, hogy immáron az az otthonom, ahol élek. Eleinte nem tudtam megbékélni ezzel a helyzettel, így aztán először csak bizonyos növényeket hoztam el az egykori ház kertjéből, hogy itt elültetvén azokat, néha megcirógassam leveleiket vagy virágaikat, majd magából a földből is egy picikét, mert mindig is kerestem azt, mitől lesz valami lakássá, mitől házzá és mitől otthonná. És ma az ánizs illatától lett azzá, mert rádöbbentem az egyetlen, soha meg nem másítható igazságra: a szeretet az egyetlen olyan kapocs, amelyik képes annyit hozzátenni a dolgokhoz, hogy azok valahogyan visszamerengjenek abba a múltba, amely már nem csupán az enyém, hiszen folytonossága ma is itt él, miként ez a jövőben is így lesz, s ezt meg nem másítja földi akarat.


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

7

*** Akkor már nagyon fájt mindenem, s egyetlen görcsben vonaglott a testem. Sejthettem volna, hogy egy rutinműtét után is pihennem kellett volna, de egyszerűen nem ment (miként a diéta sem, mert imádok Veled enni...). Éppen akkor érkeztél haza, mikor a mentőhöz indultam, s csaknem hamarabb a kórházban voltál tőlem. Csodálkoztam is, hogy honnan kerítettél elő egy ismerős orvost, s miért fektetnek az elitebb ágyak egyikére. Soha nem láttalak még ilyennek. Féltettelek, miközben a laboreredmények engem is megdöbbentettek, hiszen alig két napja még minden rendben volt, s semmilyen érték sem kúszott ekkora magasságokba... Az ultrahangnál el is feledkeztem magamról, úgy öleltelek és csókoltalak meg... Egy fehérköpenyes beteg tekintetét rajtunk feledte, majd nagyon jó egészséget kívánt, miképpen mi is a békesség szavaival búcsúztunk tőle... Haza akartam jönni, így alig vártam, hogy ereim befogadják az infúziót. Aztán az orvos leült az ágyamra, úgy magyarázott valamit, de nem is igazán figyeltem rá, csak az érdekelt, hol lehet az a kiskapu, amely megengedi azt, hogy legalább egyetlen órát együtt tölthessünk, mert vissza kellett menned a munkahelyedre. *** Egy időben kényszeresen kerestem az igazságot: az egyetlent, a megfellebbezhetetlent. Olvastam keleti és nyugati filozófiákat, addig mesterkedtem, míg a lányom a Képzőművészeti Egyetemen kötött ki, folyamatosan egyetemekre jártam, művészek között éltem, művésztanárrá és publicistává növesztettem magam és mikoron húsz esztendővel ezelőtt immáron másodjára is özveggyé lettem, nem zártam ki életemből az újrakezdéseket sem, így hosszú élettársi kapcsolatok óvták az utam és mindig szeretetben éltem. *** Az otthon melegét azonban ma az adja, ahogyan lassan szétterül az ánizs, egyre szélesednek az utak, növekednek a növények, élni kezdenek a falak, s áldás nélkül is érzem, hogy megérkeztem valahova, ahol mindig is jelen voltam, de ezt a teret és időt immáron végelegesen befedezte a Lélek, az egymáshoz tartozásé, annak minden szépségével és felhőtlen cirógatásaival együtt. M. Fehérvári Judit


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

8

Büki Mátyás: Egy kis kinetika Kedves Szerelmem, ott kezdem, ahol számomra is kezdődött. Kis papírfedelű könyvecskét olvastam valaha. Egy rajzon akadt meg a szemem olvasgatás közben, szakállas, görög férfit ábrázolt, karikatúra-szerűen elrajzolva. Teknősbéka után loholt a férfi, izzadtan és meglepett ábrázattal. A teknős nem is leplezte, milyen vidám. Tele szájjal röhögött és a farka megvetően lebegett a férfi orra előtt, mint amikor az idegen gyerekcsapat, elfoglalva az erődítményt, kitűzi zászlaját az oromzatra, és az bizony lobog a zúgó szélben a megalázottak orra előtt. Ez az ijedt tekintetű férfiú, mint csakhamar megtudtam, Akhilleusz volt, a híres hős, aki többek között rendkívülien gyors lábairól volt nevezetes. A teknősről nem kellett többet tudni, nem volt földi alakba bújt halhatatlan, egyszerű teknősként élt és vonult be a bölcsészettudományokkal foglalkozó könyvek lapjaira és így a könyvtárakba is. Még megtudtam azt is, hogy a rajz, a könyvtárakba való bevonulás voltaképpen Zénónnak, az antik görög filozófusnak köszönhető. Ő ugyanis egy szép napon kijelentette, hogy Akhilleusz egy elképzelt versenyfutásban – még ha nemes lelkűen előnyt is ad, bármenynyivel is gyorsabb nála – soha nem érheti utol a teknőst. Azt is mondta még, és ez talán fontosabb, hogy a mozgást logikai ellentmondások nélkül nem lehet elgondolni. Azt mondta, hogy mivel valamely adott test adott pillanatban adott pontban van, áll, vagy ha jobban tetszik, tartózkodik, akkor a mozgás nem létező dolog. Helyesebben szólva, mondta, nincs értelme tagadni a mozgást, de sajnos csak paradoxonnal lehet leírni. A paradoxon pedig úgy hangzik, hogy a test adott pillanatban ott is van, ahol van, meg nincs is ott. Ez a mi frivol agyunknak talán nem olyan tragédia, de az ő szemében törvénysértésnek számított. A meglepett Akhilleusz és a vidám teknős kapcsán Zénón a következőket gondolta el. Mivel két pont között mindig van egy harmadik, Akhilleusz még a teknős indulópontját sem éri el soha. A teknős „B” ponton, a hős „A” ponton tartózkodik az indulás pillanatában, de neki ahhoz, hogy eljusson „B” pontra, át kell még haladnia „C” ponton, mely az előbbi kettő között van természetszerűleg. Ámde ahhoz, hogy „C” pontra eljusson, át kell haladnia „D” ponton, amely „A” és C” között van. Ha pedig el akarja érni „D” pontot, el kell még érnie egy újabb közbülső pontot, melyet nyilvánvalóan az ábécé következő betűjével jelölünk, de hogy ezt a pontot elérje, ahhoz… És így tovább. Akhilleusz tehát egyhelyben fut, amit rosszul tesz, mert feleslegesen fárasztja magát, továbbá hírnevéhez sem méltó teljesen. Ez volt tehát első találkozásom Zénónnal, a mozgásról vallott gondolatival, Bevallom, először megrémültem, arra gondoltam, hogy ehhez buta vagyok, egészen biztosan nem is értettem az egészből semmit. Később azonban rájöttem, hogy ha nem értem igazán, akkor értem a legigazabbul, hiszen a görögnek pontosan az volt szándéka, hogy megmutasson valami érthetetlent. Ezután hosszú ideig nem foglalkoztam vele. Egészen addig, amíg kezembe nem akadt Russel egyik cikke, amelyben ő is Zénón elképzeléseit boncolgatja, csak nem a megoldás vágyának izgalmával, éppen ellenkezőleg, a már megoldott probléma iránt érzett, bizonyos mértékű lekicsinylést is tartalmazó fölénnyel. Mert, mint a cikkben írta, a huszadik század matematikus lángelméi minden részletében megoldották a görög hős elé állított problémát. Nem szégyellem bevallani, hogy Russel fejtegetéseiből – és ebben ezúttal biztos lehettem, hisz ő maga írta, hogy azoknak megértéséhez a magas matematika anyanyelvi szintű ismerete szükséges – semmit sem értettem. De minden szavát elhittem, mert babonásan tisztelem a matematikusokat, amióta a középiskolában úgy meggyűlt velük a bajom. Hittem Russelnek, de azért nem voltam boldog. Az az igazság, kicsit el is keserített a gondolat, hogy ezen túl már Zénón is, aki olyan szellemesen kitolt Akhilleusszal, és pár évezrede folyton fityiszt mutat az emberiségnek meg a filozófusoknak, a megoldott és kartotékolt filozófus-aggok házának lakója lesz. Szerettem Zénónt nagyon. Hogy nem lehetett olyan könnyen túladni rajta. Hogy csak-csak ott lebegett csúfondáros mosolyának képe, évezredeket semmibe véve, a gondolkodó emberek szeme előtt. Azóta eltelt néhány év. Olykor meglátogattam őt, leültem vele szemben, beszámoltam neki hozzátartozói egészségéről, mert hiszen nem maradt utódok nélkül ő sem. Figyelmesen hallgatta a szavaimat, ő maga nem szólt semmit, csak a szakállát simogatta és mosolygott. Mostanában azonban újra Zénónért élek, és meg is mondom, miért. Az egyik tűnődéssel eltöltött estémen rájöttem, hogy a zénóni mozgó testekkel két dolog történik. Először, ezt maga Zénón sem tagadta, végül mégis elérik a célt, Akhilleusz utoléri a teknőst. Ezzel tehát nincs dolgunk, nem ránk tartozik, bíbelődjenek vele a filozófusok és matematikusok, ha akarnak és tudnak még.


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

9

Másodszor azonban a testek egy helyben álló, mozdulatlan mozgása is mozgás, csak nem előre törekvő, hanem önmagukba haladó mozgás. Az egyik a külső, látható a másik a belső, ha tetszik a láthatatlan. Ámde mielőtt fejtegetésemben tovább mennénk, hagyjuk magukra a versenyt futó héroszt és a teknőst. Egy nyílvesszőre kell a tekintetünket vetnünk, olyanra, amit szintén Zénón lőtt ki annak idején, hogy soha ne érjen célba. Mert a mozgás furcsa szokásait szemléltetve a kilőtt nyílvesszőt is példának hozta fel, hiszen annak is meg kell küzdenie azzal a nehézséggel, hogy amíg kiindulási pontjából, tehát az íj pengő idegétől a célba ér, „A”-ból „B”-be, addig át kell haladnia „C” ponton és az egész abécén. Itt még valamit meg kell jegyeznem. Mindaz, ami a testek mozgására vonatkozik, érvényes az idő múlására is. Tehát, hogy minden szomszéd időpillanat között fellelhetünk egy harmadikat is, magyarán, nem múlik az idő sem, és mégis múlik. Képzeld ezt a nyílvesszőt, amint a cél felé halad. A külső mozgásban, amely számunkra is közvetlenül tapasztalható, nem találni semmit, ami szemet szúrna, kilövés után nemsokára remegve áll meg a céltáblában, vagy egy mit sem sejtő, élni akaró rőtvad szügyében. Belső mozgásával azonban egyre mélyebben hatol az időbe, nem elmúlva, nem maga mögött hagyva magát, hanem mintegy önmaga létébe önmagát egyre mélyebbre fúrva. Mint amikor a mikroszkópon egyre nagyobb felbontású lencsét használunk, annál tágabb horizontú a világ, először keskeny kürtő, aztán óriási barlang, míg végül határtalan világmindenség. Mozdulatlan és mindig ugyanazt a pillanatot éli, így tölti ki egyre teljesebben saját létét, egészen a mámorig, amikor, hiszen elérte már minden határát, amelyek eddigi létét elzárták más létezők elől, kicsap medréből és egyesül a többi létformával, levetve eddigi öltözetét. Úgy látszik, mintha Zénón nyilánál és Akhilleusznál kezdődne a misztika, a révület. Ülök egy fa alatt és nézem, hogyan száll a vörösbegy az ágra nem messze tőlem. Megközelíti a célpontot, rebben a szárnya még egy utolsó csapásban, most széttárja, hogy teste sebességét lefékezze, farktollait is szétteríti, mint a metszeten a japán hölgy a legyezőjét. És íme, a végtelen pillanat, amely nem múlik, és íme, a mozdulatlan mozgás, amely egyre mohóbban hatol önmaga titokzatos belsejébe, hogy mindent tudjon és hogy minden létmorzsát, minden szikanyagot, ami körülveszi, fölszívjon magába. Meg akar születni. A befelé tartó mozgás és az önmagába belemúló idő tehát mámorosan rohan célja felé. Képzelj el minden fellelhető jelzőt a rohan szócska elé, amelyek csak fel tudják idézni a mámort, a boldogságot. Mozgása, amely belső mozgás, és természetesen közvetlenül nem tapasztalható, gyorsabb, mint a hősé valaha is volt. Sebesebben telik minden másodpercnél, nagyobb távot fut be, mint bármi, ami a látható világban él. Zaj nem kíséri útját, s mindenek előtt mozdulatlan, ha tetszik ünnepélyes, ha tetszik tárgyilagos. Nem ez a tulajdonképpeni mozgás? Mikor valami nem a látható világban akarja megváltoztatni a helyét, tehát nem kívül, hanem belül? Mert hiszen mi sem egyszerűbb, mint felkerekedni és innen oda menni. Nem az minden létező számára a legnagyobb öröm, ha önmaga létét abszolút módon kitöltve részt vehet – és öntudatosan részt is kérhet, örökre és elválaszthatatlanul a természet, vagy ha teszik a világegyetem ölébe simulva – a lét örömünnepében? Amikor egyszerre létezik mindenben és mindenkor, mozdulatlanul és mégis mozgásban, múlva és mégis múlhatatlanul? Ennyi, amit Zénóntól tanultam. Elismerem, egy kicsit úgy hangzik, mintha igehirdetés volna, pedig nem annak szántam. Azért jegyeztem fel, hogy tudd, hol tartok most, a modern idők fáradt, tétova fia, aki, minden baj és bánat, fekete lelkiismeret-furdalás ellenére ilyen következtetésekre jut. És aki még azt sem zárja ki, hogy a spanyolviaszt fedezte fel és adta elő nagy gaudiummal. Még valami van itt azért. Ülök és látom a levelek mozgását, emitt egy bogár mocorog, ott egy hangya tüsténkedik, és nem messze tőlem ott áll a festett fa Krisztus, faluszéli akácok között. Hogy Ő itt van, nagyon jó. Biztosan érti, amit eddig mondtam, bár az is lehet, hogy nem. Nem mintha nem lenne elég okos hozzá, csak éppen mivel számára mindez talán pogányság, játszadozás, ami egyszerűen távol esik az esze járásától, belső világától. Maradnék hát itt, ezen a helyen sokáig, sőt örökre, hiszen itthon vagyok. Sajnos azonban nem áll módomban ezt tenni. Belső lényegem úgy látszik az, hogy az innen-oda szerint éljek. És hiába kerülget a sírás, nem sokára felállok és elmegyek innen oda, ahol autón egyik helyről a másikra gurulok, ahol öregszem és lesz végem, ahol minden úgy fut ki önmagából, mint ahogyan a tej fut ki a fazékból, és semmivé füstölög. Büki Mátyás


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

10

Büki Mátyás: Fantázia az Én és a Te témájára Vannak, akik azt mondják, hogy az Én a Te által határozódik meg. Azt mondják, hogy nem vagyok magamnak elegendő a helyes, igaz önmeghatározáshoz. A feladat megoldása lehetetlen a másik nélkül. Mi az önmeghatározás? Nyilván ez: tisztázd, hogy ki vagy, mi vagy, hogyan vagy, hol vagy. Ismerd meg magad, s aztán majd képesek leszünk egyáltalán szóba elegyedni, beszéd-helyzetbe kerülni. Ahogy a dialogisták mondják: párbeszédet folytatni egymással. Igaz-e, hogy „A”-t „B” tételezi? Van-e egyik, ha nincs másik? Én, én vagyok. Vannak viszont, mint a fentebbiekből látszik, akik azt mondják, hogy én te vagyok, amenynyiben általad határozódom meg. Joggal állíthatom azonban, hogy te viszont én vagyok, amennyiben általam határozódsz meg. Van, aki azonban azt mondja erre: ha te én vagyok, én meg te, akkor felmerül a kérdés, hogy vagyunk-e egyáltalán. Tudniillik, mondja, létet az öntudat által nyerünk. Ha pedig öntudatom, (magamról való tudatom) ilyen folyékony, ide-oda vándorló, színváltó, és ami a legfontosabb, nem tudható, hogy mikor enyém és mikor a tied, akkor létemre is kénytelenek vagyok azt mondani, hogy folyékony, vándorló, színváltó, (olyan „létem”, ami nem a létem), így tehát nem is tudható, hogy az enyém vagy a tied. És megérdemli-e az ilyen lét a lét nevet? Hiszen mikor tud az enyém egyáltalán „enyémmé” és a tiéd „tiéddé” válni ebben a folytonos kavargásban? Mondhatod persze, hogy kettőnk közös léte, s mint ilyen, nem csak megérdemli a lét nevet, hanem egyenesen fel kell, hogy magasztaltassék, illatos kenetekkel megkenettessék, hisz ebben kettősségében több, jobb, tágasabb, sugárzóbb, tehát „hatóbb”, mintha csak egy sima, közönséges én léte lenne. Mások szerint viszont abból a tényből, hogy te én vagyok, én meg te, nem az a kérdés következik, hogy vagyunk-e egyáltalán, –abban az értelemben, hogy vagy-e te és vagyok-e én– hiszen világos, hogy vagyunk. Csak azt a kérdést lehet, érdemes feltenni, hogy mikor vagyok te, és mikor én. Hiszen az összekevert énről semmiképpen nem mondható, hogy nem létezik. Az viszont kétségtelen, hogy annak, aki éppen ebben a kevert állapotban van, nehézségei támadhatnak önmaga azonosításakor, de azt sosem mondhatja, hogy nem vagyok, legföljebb azt, nem tudom egészen pontosan, ki vagyok. Mindazonáltal ha valaki már fel tudja tenni a kérdést, hogy vagyok-e, vagyok-e valaki, az már elég nagy utat tett meg saját magához vezető úton. Gondoljunk itt Descartes-re. Megtörtént már, hogy valaki azt mondta, „A” egyenlő „B”-vel, mivel „A” nélkül nem lehetséges „B”. „A” a maga elkülönültségében teret ad „B”-nek, megteremti, legalább is lehetőséget ad „B”-nek hogy definiálja önmagát, mert hiszen "B" "A" fényében válik "B"-vé. Ha „B” „A” fényében van, akkor egyúttal „A”-ban van, legalábbis ha igaznak tartjuk azt, hogy „A” fénye maga „A”. Azaz „A” egyenlő „B”. Vannak, akik azt mondják, hogy éppen ez a mást átitatatni akaró mozdulatunk az önmeghatározás, hiszen a másik felé való odafigyelésünk, a másikat áthatni akarás máris önmagunkat teremti meg. Mások szerint viszont az átitató mozzanatról szóló mese csak a probléma megoldásának halogatása: hisz az átitató mozzanat lejátszódása előtt kellett lennie legalább egy rövidke pillanatnak, amikor éppen a másik üres, vagy önmagával megtöltött, egyszóval másik volta csúnya szóval mondva észrevevődött, észrevétetődött a zárt, véges, önmagában levő másik által. Másfelől természetesen lehetséges, hogy maga ez az észrevevődés, pusztán maga a pillantás – az odafordulás, a szempilla enyhe remegése, a pupilla szűkülése vagy tágulása – volt az az átitató mozzanat, ami nélkül az észrevétetődés nem lett volna lehetséges. De hiszen éppen itt van a legnagyobb baj: hogyan képes valami egyáltalán észrevenni valamit? Lehetséges-e, hogy az öntudat, amely állítólag önmagában nyugszik, egyszer csak aktivitásra tesz szert, aktívvá válik, s önmagából kifelé irányul? Miért és hogyan? Ha aktívvá válik, annak valami okának kell lennie. Az indiai mítosz úgy mesél: Visnu alszik, bensejében a világ egész tartalma, mint nyugvó gondolat dereng, rajta kívül nincs élet, nem mozdul semmi, ám álmában egyszerre megrezdül a gondolat. (Baktay fordítja így.) De hát nyilvánvaló, hogy felteendő a kérdés: mi okozta a gondolat megrezdülését? Ezt a mítosz nem írja, így mi csak találgathatunk az ok, vagy okok felől. Jó lenne, ha tudnánk, hisz témánkba vág, ám...


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

11

Vannak, akik azt mondják, hogy öntudat nem is létezik, hisz ahhoz hogy valami észrevegyen valami másikat, már lennie kell, ámde ezt az észrevevő valamit éppen a másik észrevevése hozza létre. Vagyis a semmi hullámzik itt lágyan, hatalmasan, hiszen egy semmi volt az, ami valamit észrevett és így visszafele irányban értelmezhette és teremtethette volna meg magát, ha nem lett volna semmi. De azt is mondják, hogy éppen az aktív, kifelé irányuló tudat az öntudat. (A fejlődéslélektan szerint a csecsemő úgy veszi észre, hogy ő különálló lényként) van, hogy a még öntudatlan hangi- vagy mozdulat-manipulációi -jobb kifejezés híján- mintegy beleütköznek a külső világba. Ezek az ütközések ébresztik rá, hogy rajta kívül van más is. Vagy azt mondják, hogy az egyik véges egy másik végesben, mint tükörben, ráeszmél önmagára. A másik észrevevésében veszi észre, hogy ő van. Vagy ami ennek variánsa: a másokat úgy veszi észre, hogy önmagában van.) Most azonban tegyünk egy kis kitérőt. A természetre, földi bioszférának is nevezhetjük, hogy tudományosabbnak tartsanak, sokak szerint a folyamatos önmeghatározás miatt van pótolhatatlanul szükségünk. Vannak, akik azt mondják, hogy a természet nem üres valami, hanem isten tárgyiasulása, gondolata, stb., azaz helyesen mondjuk, hogy a természetre szükségünk van önmeghatározásunk miatt, ez keresztényi, buzgó, derék gondolat, hisz nem kétséges, hogy ebben a tárgyban Istenhez kell fordulnunk, nála méltóbbat, igazabbat úgysem találunk. A természetben Isten van, tehát ő szólít meg engem, én pedig Őt. Mások szerint persze a természet üres, –mondjuk úgy, puszta élettelen, lélek, eszmélet nélküli matéria, atomok puszta önmaguk körül forgó tánca – ám éppen mivel üres, (tehát „lelketlen”) könnyen tudunk belehatolni, önmagunkkal, lelkes valónkkal kitölteni. Ám, mondják ők, ha átitatjuk magunkkal, én-né, vagy –engedjük meg– mi-vé válik, akkor így már nem is alkalmas az önmeghatározás feladatára, az én énem van benne, én-né vált, és az én önmagam meghatározója nem lehet. Azt is mondják, hogy a természet önmagával van tele, nem istennel, de ez csak afféle szőrszálhasogatás. Ha a természet személytelen, akkor lehet nyitott, vagy zárt. Azaz, vagy képes vagyok ember voltomat beletölteni, vagy nem. Fogalmazhatunk úgy, hogy a személytelen késznek mutatkozik-e arra, hogy áthassam személyemmel. Ha át tudom hatni, természetesen személyes lesz, igaz ugyan, hogy a személyemmel lesz tele, de ez is valami. Az eddigiek csak arra szolgáltak, hogy végre, nagy záróakkordban kimondjam: Te vagy a „Te”, a Természet, a Lovelock-i Gaia, az élő – kőből, légkörből, vízből, biológiai organizmusokból– álló Egy-ség, amely lélegzik, gondolkodik, él. Nélküled önmeghatározásom, tehát létezésem, lehetetlen. Büki Mátyás


Levelek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

12

Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – Egyensúlyozunk Kedves Barátom, a helyünket keressük, legalábbis próbálkozunk. Keressük az utat jobbra, balra… Néha vargabetűt teszünk, üresjáratban vagyunk. Néha utat tévesztünk. Ez azonban mindig utólag derül ki. Mindvégig egy pallón egyensúlyozunk. Keressük a gyökereinket - is. A közös múltunkban, az egyéni múltunkban. Mi vállalható és mi nem. Hol vannak a határok? Az egyik oldalon Nyírő József, Vass Albert…, a másikon Németh László, Kodolányi János, Bibó István… Hol vannak a népiek? Hol van Csoóri Sándor? Hol van a Nomád napló esszéinek írója? Akár úgyis kérdezhetném, hol vannak az értelmiségiek? „…Van egy triviális adok-kapok: eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ezt nem nevezném kultúrpolitikának, de sok kárt okoz. Mindenki érzi, mennyire fenyegető a helyzet, a gazdaság törékenysége, a politikai kilátástalanság, és ezért zajlanak így, rapid módra, hisztérikusan és rosszkedvűen a területfoglalások…”, mondja Esterházy Péter (Magyar Narancs, 2012. évi 16. szám, azt interjú Vári György készítette az íróval). A minap egyik ismerősöm arról beszélt, hogy olvasta egyik írásomat valamelyik netes oldalon. Ma már az is nagy szó, ha egyáltalán észreveszik, felfedezik az embert valahol. Ha még el is olvassák, az már szinte a csodával határos. Olyan gyorsan zajlanak körülöttünk az események, hogy már számon tartani sem tudjuk. Lassan, kínosan lassan szembesülünk a változásokkal. Attól, hogy meg is értsük azokat, még messzebb vagyunk. Csak mire mindez eljön, nem lesz-e késő? Mintha fennakadt volna a lemez. Mintha mindezt már láttam, átéltem volna… Néha az életkor büntetés, a fiatalabb évjárat kegyelmi állapot. Fiatalon könnyebb hinni. Kötelező. Barátom, ismét csak Esterházyt idézve ugyanonnan: „… valahogy a pozíció megváltoztatja az ember perspektíváját…”. Eltűnnek a régi fogadkozások, elporladnak a fenntartások. Olyan mintha egy labirintusban volnánk, ami mindig ugyanoda visz. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy ezt már ne sokszor éljem át. De miért kell ennek mindig így történnie? Megint csak Esterházyt idézem Szőcs Géza államtitkár kapcsán: „… Egyes interjúiból úgy tűnik, azt gondolja, még mindig jobb, ha ő van ott, mint bárki más, és hogy mi el se tudjuk képzelni, mennyit harcol a fafejű bürokratákkal, hogy legalább az legyen, ami van. Sajnos ez is minden elemében kádárista logika, noha bizonyára van benne igazság. Azt viszont még így sem értem, hogy azok, akik egyszemélyes döntéseket hoznak, átírogatják a díjlistákat, eldöntik, melyik filmforgatókönyvet kell támogatni, melyiket nem, szóval úgy bánnak az állami forrásokkal, mint hűbérbirtokkal, a pályázó művészekkel, mint hűbéresekkel, miért gondolják, hogy nem éppen ugyanúgy viselkednek, mint Aczél György. Vagy Nagy Katalin cárnő. Legjobb esetben inteligensen, antidemokratikusan…” (hivatkozás ugyanaz, mint fent). Ma ott tartunk, hogy Szőcs Géza a minap lemondott. Másrészt a társadalom többségének ma már fogalma sincs, ki volt Aczél György. Kedves Barátom, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a nullán vagyunk, mind a mentális beállítódásainkat, mind a jövőképünket illetően. Cáfolj meg! Én örülnék a legjobban, ha megtudnál. Addig is üdvözöl barátod: Urbán-Szabó Béla


Levelek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

13

Szinay Balázs: Magánylevelek 1.

Magánylevelek: Általában az esti, illetve az éjszakai órákban születnek. A szerző magának írja őket, mások szórakoztatására, netán elgondolkodtatására. Nem lenne szükség rájuk, ha írójuk nem volna magányos és akkor sem, ha nem volnának társai. Semmi olyan nem hangzik el bennük, ami már ne hangzott volna el korábban és semmi olyan sem, amit a többség maradéktalanul megértett volna. Kezdetük és befejezésük nincs. Tartalmilag látszólag egymástól független, ám végső soron mégis összefüggő témák rövid kibontásából állnak. Hívószavakra adott válaszok. Funkciójukat asztalfiókban maradva és közönség elé tárva egyaránt betöltik, mivel arról akarnak szólni, ami igaz, nem pedig arról, ami csak önmagáért van. Beszélgetések Jó lenne beszélgetni, de a beszélgetés Babitsnál, Weöresnél, Hamvasnál, a Védéknál, a Gestáknál kezdődik. Ezekből viszont mára érdeklődési kört csináltak, száműzve őket az alapműveltség palettájáról. Így lehet róluk vitázni, illetve hallgatni, beszélgetni semmiképp sem. Vitázni viszont nem érdemes, mert nincs vitaalap. Vitában konkrét, tapasztalaton alapuló, felépített, következetes érvelést hallani nem, vagy csak igen ritka esetben lehet, ugyanis nincs tapasztalás. A feltételezéseket és a meg nem élt igazságokat pedig minek hallgatnánk? Azok vannak nekünk is. Így marad a hallgatás, ami jobb esetben olvasás, vagyis az elmében zajló párbeszéd egy olyan vitapartnerrel, akinek még voltak érvei. Esszék Szépíteni a tényt lehet, de nem érdemes: nincs esszékultúra. Esszét kevés lap közöl (legfőképpen, mert nem értik őket és nem tudják, miként viszonyuljanak hozzájuk), a magyar esszéírók közül körülbelül 10-12 nevet tartanak számon, esszét összesen is csak pár százan írtak. Aki az esszével boldogulni akar, annak a századforduló és a negyvenes évek közötti időszakban kellett volna írnia. Ma az irodalom vers és novella, semmi több, esetleg recenzió, kritika, jobb helyeken. Jobb helyekből meg kevés van. Ha pedig már recenzió és kritika, akkor miért nem esszé? Komoly dolgokról csak mások könyve mögé bújva lehet beszélni? Irodalom? Igazság és igazságok Igazság. Hát azt mindenki tudja, és senki se akarja tudni! Ezért szajkózza az ember előszeretettel a már jól megszokott féligazságokat. Hallgat azokra, akiknek még önmaga becsapása árán hinni tud, és akik támogatják önmaga félrevezetésében. Aztán tagad. Tagadja hibáit és felelősségét. Igazságról írni pedig vétek: eretnekség, szentségtörés, bűn. Ez ellen mindenki tiltakozik, de valójában az igazmondókat a közvélemény szeme láttára nyárson sütögeti a társadalom. A szemérmesebbek ezt csak nézik, vagy álszent módon elfordítják a fejüket. A bátrabbak nem félnek vállalni.


Levek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

14

Értő közönség: követők Az értő figyelem, vagyis a követés ténye onnan ismerkszik meg, hogy Van, nem onnan, hogy azt állítja, hogy van. Mint, ahogy a buddhák sem állítják magukról, hogy buddhák, egyszerűen csak azok. A tények mindig cselekvésben mutatkoznak meg, a hit és a hitegetés szándéka pedig állításokban. Nem az a lényeg, hogy mit hisz el magáról egy közeg, hanem, hogy valóban az e, és, ha az, egyszerűen csak éli azt, ami. Ha Nagy Lászlóban anno az a kérdés merült fel, hogy „Ki viszi át a szerelmet?”, ugyanezt kérdezhetjük most is, szóval: „Ki viszi át a szerelmet?” Magyarán ki a fene ismerne ma fel egy Babitsot, egy Hamvast? Nem az a kérdés ugyanis, hogy születettet-e mégegy vagy több, a XX. századi századelő nagy szellemeihez hasonló jellem, hanem, hogy hiába született-e? Mert egyelőre úgy tűnik, hogy igen. Azt nagyon jól megtanultuk kikre és hogyan kell emlékeznünk, ezért tudjuk még valamire értékelni például a Nyugat folyóirat egykori gárdáját. Ám, hogy a hasonló kaliberű szellemeket, hogy ismerjük fel ma, arról senkinek sincs fogalma. Mennek is a süllyesztőbe…(tisztelet a szerencsés kisszámú kivételnek és a hagyományos értékek őrzőinek). Kirekesztések Az értetlen és az értő ember egy dologban közös: mindkettő kirekeszti táborából a kettő között elhelyezkedő réteget. Az értetlen ember butaságában és önfejűségében, az értő ember meglepő módon úgyszintén. Mindkettő azt, hiszi, hogy amit mondanak neki az annak számára fontos, aki mondja, nem, annak, akinek mondják. E tévedés folytán lesz oda az emberi sorsok zöme. Mondhatnánk, hogy az arany középutat kell keresni, de ez sem teljesen igaz. Mivel a középút jellemzője a pártatlanságból fakadóan a parttalan sodródás és a szenvedés. Ezeket pedig senki sem szereti. Így vagy marad értetlen, vagy lesz értő, de mindenképp diszkriminatív. Ismétlések: Azt hiszem, mindezt már elmondtam, nem is egyszer. A dolog egyetlen tanulsága az volt, hogy újra és újra el kell mondani. Szinay Balázs


Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

15

Balatincz Miklós: „Az elfáradt bogarak mind hazatalálnak” – Müller Péter: Sorsról és életről

Müller Péter legújabb könyve, a Sorsról és életről egyfajta elmélkedés-gyűjtemény, ami segít friss tartalommal megtölteni az olyan elavult filozófiai fogalmakat, mint a sors, az életművészet, az alázatosság, az önismeret vagy a szellemvilág. Olvasásával jobban megérthetjük, hogy ezek az elsőre üresnek tűnő kifejezések miként befolyásolják életünket a hétköznapok világában. Persze Müller Péter elmélkedései nem az „élj a mának” önző jelszavát akarják érvényre juttatni. Épp ellenkezőleg, művében külön részt szentel a szerénység, az elfogadás, a türelem, a tapintatosság és a középutasság kérdéseinek, miközben a meditatív önvizsgálat ritka állapotába repíti az olvasót. Véleménye szerint szeretni kell, de úgy, hogy közben szabadok maradjunk. Ugyanígy ösztönöz arra, hogy harcoljunk az álmainkért, de olyan módon, hogy a forradalom teremtés legyen, ne csak rombolás. A Sorsról és életről a „félig tudatos, félig intuitív” alkotói munka koncepciója alapján egy olyan felépítést követ, amely az élet művészetét annak egyik kulcskérdése, a sors alapján ragadja meg. Szó sincs tehát szigorú keretekről, mégis érezhetjük az író pontosságát és fegyelemre törekvését. Az alkotás egy sűrített szellemi táplálék, amely számtalan témának szentel figyelmet, de végig ragaszkodik a cím által felvetett irányvonalhoz, a „sorskérdéshez”. Az Útravaló sorozat Müller Péter legfontosabb gondolatait gyűjti össze. A Szeretetről, szerelemről, szeretkezésről után a Sorsról és életről is az író eddig megtett útjának legjelentősebb állomásaira kalauzol el bennünket. A könyv egyfajta aforizmagyűjtemény, azonban nem az üres „filozofálgatás” és az álszent erkölcsösség légkörét árasztja, hanem az élettapasztalatok érlelte bölcsesség erejét. Alkotója a művet hét részre osztotta, az élet hét különböző aspektusát jelenítve meg a sors fénytörésében. A fejezetek mindegyikén végigvonul a “mülleri megrovás”, ugyanis a szerző folyton az önismeret hiányára hívja fel a figyelmet. Véleménye szerint az önismeret ott kezdődik, amikor „fölismerem, hogy szüntelenül hazugságban élek, és önáltatásaimat minden nap és minden órában igyekszem leleplezni”. Ebben az alapállapotban Müller Péter megismerteti velünk a jótékonyan gyakorolt kétely hasznát, melynek segítségével az élet számtalan tükröződésén vezet végig bennünket. Csak akkor léphetünk tovább, ha őszintén elhatározzuk, hogy felvesszük a harcot létünk tudattalan régióival és megismerjük önmagunkat. „Csak ha megismered önmagadat, ismerheted meg sorsod útját. Addig csak botorkálsz” - írja. Csupán így lehetünk képesek „mágussá válni”, hogy a saját életünk irányításának varázspálcájával a kezünkben azt cselekedjük, amit cselekednünk kell. Mert „áldás pedig csak azon van, ami a sorsod”. Olvassuk bárhol, Müller Péter könyve segít egy jótékony befelé forduló állapot megteremtésében, ami az önismeret első lépcsőfoka. Így a Sorsról és Életről nem csupán üres bölcseletek gyűjteménye, hanem egy eszköz, ami hasznos lehet az önmegvalósítás útján járóknak: valódi útravaló. Az emberi lét pedig – sors ide vagy oda – örök utazás. Balatincz Miklós


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

16

Frideczky Katalin: Az alanyi költő Iszonyatos ordításra riadok az éj közepén. Itt valakit ölnek!!! Fülelek. A hang az alattunk lévő lakásból jön. Az üvöltés elnyújtott hörgésbe csap át, majd elhal. A beállt csend, ha lehet, még jobban megrémiszt. Valósággal megdermedek. Jaj! Oda az alanyi költő, aki velünk együtt nemrég költözött ebbe a panelba, szép, ifjú feleségével! Mindig karonfogva járnak. Friss lehet a szerelem, a szemmel láthatóan nagy korkülönbség dacára. (Jaj, hogy megrótt drága magyartanárom az efféle – szerinte –germanizmus miatt! Azt mondta, inkább használjuk a noha, ámbár, jóllehet kifejezéseket! Azonnal, tanár úr, már javítom is! „Jóllehet, az alanyi költő és ifjú felesége között tetemes korkülönbség mutatkozott…) Még szinte összebarátkozni sem volt időnk. Pedig milyen jókat iddogálhattak volna az urammal, aki szintén művészlélek. Már direkt fente a fogát az alanyi költőre. Csak az alkalmat várta, hogy egy üveg borral bekopogjon hozzájuk lakásszentelőre. Mi meg, asszonyok, amíg férjeink nehéz borok mellett szedik szét és rakják újra össze a világot, arról sopánkodnánk, mily nehéz, de egyben mily felemelő is a hitves sorsa egy géniusz mellett! Az ifjú feleségben talán barátnőre lelhetnék, feloldandó panel-magányomat, ami azóta kínoz, hogy ideköltöztünk ebbe a házba. Aludni is úgy alszom, mint a nyúl, minden neszre felriadok. Most még ez a halálordítás! Istenem, hova kerültem! Zsiborog a fejem, a testemen is mintha ezer hangya mászkálna. Csak reggel lenne már! Még arra is gondolok, le kéne szaladni hozzájuk, megnézni, mi történt. Férjem azt mondja, maradjak nyugton, nem kell semmibe beleavatkozni! Megdöbbent a cinizmusa, a közönye. Bennem nem nyugszik a kis úttörő, alig lehet visszatartani, hogy oda ne rohanjak! Idegességemben kimegyek a konyhába rágyújtani. A konyhaszéken kucorogva elbóbiskolok. A férjem támogat vissza az ágyba. Álmomban az elvágott nyakú, félrecsuklott fejű alanyi költő bugyogó vére ritmusokat és rímeket lüktet ki magából. Ifjú hitvese kehellyel szalad a hordágya mellett, hogy egy csepp se vesszen el az utókor számára. Ismerem az alanyi költő verseit. Olvastam tőle itt-ott, sőt, egy vékony kötete is a kezembe került valamikor. Személyesen sose láttam azelőtt. A befelé forduló, öntépő, filozófikus versek szöges ellentétben állnak hedonista, rabelais-i külsejével. Széles, busa fején hosszú sárgás-ősz sörény lobog, vörös orcája, tekintélyes sörhasa korántsem aszketikus életmódra utal. A lakásból dől a cigarettafüst éjjel-nappal. Nem tudom úgy kinyitni a gyerekszoba ablakát, hogy ne áradna be a Corvin szivarka penetráns bűze. De most ennek vége, gondolom sajnálkozva, bár halvány megkönnyebbüléssel, melyért ezennel kérek bocsánatot az irgalmas Úrtól. Reggel kinézek az ablakon. A házból épp kilép az alanyi költő, ifjú feleségébe karolva, mint mindig. – Mi volt ez? Én álmodtam, vagy az alanyi költő álmodott valami borzalmasat, amitől üvölteni kell? Ismerem ezt, apámnak is voltak rémálmai, számtalanszor riadtunk fel eszelős sikoltozására. Hja, a rossz lelkiismeret… Később megszokottá válik az éjjeli üvöltés. Az alanyi költő ordítása mellé társuló halk sikkantásokból kikövetkeztetem, hogy itt nem ölnek, itt ölelnek! Frideczky Katalin


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

17

Frideczky Katalin: Párocska Az a két ember ott az étteremben, nem hagy nyugodni. Egy férfi és egy nő… Azóta tartom szemmel őket, hogy kiléptek a kapun. Az étterem, ahová tartanak, csak pár lépésnyire van a háztól. A nőn könnyű nyári ruha, kissé talán merészebb fazonú és színösszeállítású, mint a kora engedné, de őt ez egyáltalán nem feszélyezi. „Jól hordja magát”, ahogy mondják… A ruha kiemeli szép brüsztjét, látni engedi gömbölyű vállát, erőteljes hátát. A rugalmas anyag kerekded formákra simul, de a ciklámen színű, leheletnyi stóla, amit magára kanyarít, a nemkívánatos részeket automatikusan törli. A nő kicsípte magát. Füle mögött francia parfüm, nyakában igazgyöngy nyakék, ujján a ruha szineivel harmonizáló köves gyűrű. Jeggyűrű egyikükön sincs, ezt megfigyeltem. A férfi ruházata bántóan elüt a nőétől. Hangsúlyozottan hétköznapi. Mintha nem ért volna rá átöltözni munkából jövet. Farmer és egyszerű, mustárszínű póló van rajta, amin azért jól látható a divatos márkanév. A sznobok puritánsága… Nézem a párocskát. A nő, mint egy szabadnapos operadíva a milánói korzón, a férfi pedig, mint egy megfáradt, túlkoros egyetemista. A férfi jóval fiatalabbnak látszik a nőnél, bár az is „jól tartja magát”. Negyventől hatvanig bármi belefér… A nő a férfiba karol, amíg az étteremhez érnek. A férfi ernyedten tartja oda a karját és minden vágya, hogy szabaduljon. Erre jó alkalom, hogy kinyissa az étterem ajtaját a nő előtt, de máris megbukott illemtanból, ugyanis neki kell elsőnek belépnie. A nő tapintatosan háttérbe vonul és engedi a férfit előre menni. – Ha repül a kés, téged találjon! – ereszti meg a szokásos „jópofit”. A kerthelyiségbe tartanak. Asztalt nem foglaltak, ebben az órában mindig van szabad hely. A nőt különben is ismerik, a törzsvendégnek kijáró figyelmességgel veszik körül. A férfit is látták már vele párszor, de most különleges alkalomból vannak együtt. A közös születésnapjukat ünneplik, ami csak két nap különbséggel követi egymást. A nő elhatározta, hogy a vacsorameghívás lesz az ő születésnapi ajándéka. A nő szeret étterembe járni. A férfi nem szokott. Ezt a pincérrel folytatott párbeszédből tudom. A nő rendkívül nyitott, mindenkinek azonnal feltárja életének aktuális pillanatait. – A születésnapunkat üljük, valami finomat ajánljon, ma én vagyok a „főnök”! – rohanja le a pincért azonnal. A pincér meghajol és mosolyog. Magában pedig azt gondolja: „Mindig te vagy a főnök. A férfit itt fizetni még nem láttam.” Kik ezek? Házasok lennének? Ott mindig az asszonynál van a pénz, ez szinte természetes. De nem! Nem lehetnek házasok! Ahhoz a nő túlságosan élénk és felfűtött. Az ember a férjével nem viselkedik így. Az ember a férjével decensen viselkedik. Netán szeretők? Ahhoz a férfi nem elég figyelmes. Nézem, ahogy az este folyamán végig kerüli a nő pillantását. Sose néz a szemébe. Összehúzza magát kicsire és a tányérjába, vagy a poharába mélyed. Vagy a ventillátort nézi, vagy a fagylaltpultot, vagy a salátabárt, vagy a cigányzenészt… Bármit, csak a nő szemébe ne! Valami takargatnivalója van? Talán sikkasztott? A nő a főnöke és megvásárolta őt, mint szexuális rabszolgát? Netán telefonon hívható partnerszolgálat küldte? Nem, az nem lehet! Azok sármos fiúk, és pénzért mindenre képesek. Még kedvességre is! A nő egyébként sem csúnya, sőt kifejezetten vonzó. Az ágyból jöhettek ide, egyenesen. Ez látszik a nő hevületén, széles gesztusain, a hanghordozásán, a felcsattanó kacagásán. Valószínűleg mégis szeretők. Csak a felállás nem egészen világos. Miért ilyen görcsös ez a férfi? Az egész este folyamán másfelé néz. Mindenfelé, csak a nőre nem. Az pedig kellemkedik és megpróbálja helyzetbe hozni a férfit. Hiába. A nő dús vacsorát rendel, a férfi megelégszik egy gombapörkölttel. A helyzet egyre kínosabb. A nőt irritálja a férfi tartózkodása. Szeretné elkapni a pillantását. Hiába. A férfi mindenhová néz, csak őrá nem. Forgatja a fejét, mint egy bagoly, szinte 360 fokban. A nő most stratégiát vált. Öklére támasztja az állát és merőn fixírozza a férfit. Már nem mosolyog. Szemében a vércse türelme, aki egy mozdulatra azonnal lecsapni kész. Megalázottak párviadala ez már. Gyűlölet és bosszúszomj a születésnapi ajándék. Hozzák a tortát, az emeletest, a mini tüzijátékkal. A zenekar a happy birthday to you-t húzza. Ők pedig szótlanul esznek és isznak és koccintanak, anélkül, hogy egymásra néznének. Mindkettejükben megérlelődik valami, amit ez az este hozott ki, de nem ezen az estén fogják kimodani. Most még jó képet vágnak a dologhoz. Születésnap van, vagy mi a szösz?! A férfit odahaza ma hiába várják. Itt a nő fizet. Az a két ember, ott az étteremben, mi voltunk. Te meg én… Frideczky Katalin


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

18

P. Szabó Mária: A kulcs A kulcs volt minden baj okozója. Meg a két ház. Mindkettő az öregasszonyé. Egyik örökség, a kisebbik. A másik saját építésű, a nagyobbik. Amikor a fia megnősült, a kicsi házban kezdték el az asszonnyal közös életüket. Az asszony nagydarab, nagyhangú. A férfi aprócska, vékonycsontú, csendes ember. Teltek az évek, megszülettek a gyerekek. A férfi még kisebb lett, az asszony még nagyobb. Egyszer azután az öregasszony gondolt egy nagyot. „Megöregedtem, magam vagyok, a gyerekek meg egyre többen. Nagy nekem ez a nagyház, elég lenne a kicsi is.” Így azután egy nyári reggelen azt mondta a fiának, „édes fiam, cseréljük el a két házat. Én a kicsiben is elférek, nektek pedig itt lesz ez a tágas, nagy. Sokan vagytok már, könnyebb lesz így.” „Köszönjük édesanyám”, örömködött az ember. Otthon az asszony is örült az ötletnek. „Éppen ideje már, hogy a vénasszonynak eszébe jutott”! Szépen meg is történt a költözés. A legelső estén, a nagyházban, az asszony nem tudott elaludni. Hirtelen felugrott az ágyból, kirohant az előszobába. Mintha kulcszörgést hallott volna. „Te, anyád minden kulcsot ideadott?”, fordult oda az emberhez. „Szerintem nem”, morfondírozott tovább. „Holnap első dolgod lesz, hogy átmész a maradék kulcsért!”, lökte oldalba az embert. Így is történt. „Édesanyám, a kulcsokért jöttem!” „Aztán minek?”, így az öregasszony. „Enyém az a nagyház, egy kulcs nekem is jogos”. Az ember tudta, hogy veszedelem lesz, de nem volt mit tenni, haza ballagott. Otthon az asszony nagy hanggal dörrent rá: „Indulj vissza azonnal. A kulcs nélkül pedig haza ne gyere! A vénasszony! Még hogy neki is jogos!” Az ember visszafordult. A gyomra már diónyi méretűvé zsugorodott az évek során a sok idegtől, most pediglen a dióból is mogyoró lett. Mégis nem volt mit tenni, csak azt lehetett, amit az asszonyok akartak. Az anyja is rikácsolni kezdett: ”Nem adom! Még mit nem, hogy kizárjatok a saját házamból!” Az ember téblábolt egy darabig, azután újra csak haza indult. Próbált volna észrevétlen beoldalogni a házba, de az asszony észrevette. „Mi van, nincs itt a kulcs? Akkor indulás vissza, addig mész, míg ide nem hozod!” Az ember megint visszafordult. Éppen vasárnap volt, imára harangoztak a templomban. Az öregasszony már nem volt otthon. Az ember álldogált egy csöppet az udvaron, majd hátrament a sufnihoz. Ott zümmögött vagy harminc köpő légy. Ugyan utálta a legyeket, főleg a köpő legyeket, de elszánt volt, nem hátrált. Figyelmesen nézett szét a sufniban. Rögtön meg is látta, amit keresett. Ott lógott egy nagy szögön. Gondosan összetekert, igencsak vastag kötél volt. Látszott rajta, régen nem használatos. De ép minden porcikájában. Feladatra kész, villant be az embernek. Köztudottan szorgalmas ember volt. Ha elkezdett valami munkafélét, szép csendesen, komótosan a végére is járt. Így kellett ennek most is lennie. Hallott már arról, hogy az akasztott ember bepisil, vagy éppen a nagy dolgát végzi el. Ezért kiment a kert végén meredező budiba, ott igyekezett mindent kiengedni, amit éppenséggel lehetett. Így lesz rendben. Rágyújtott egy bagóra, az utolsóra, komótosan eregette a füstöt ki a budi elé. Mikor végzett mindennel, megérkezett az utolsó perc. Vett még egy nagy levegőt, szétnézett a sufniban, kirúgta lába alól a hokedlit. A köpő legyek vidáman röpködtek tovább a sufni szűrt fényében. Amikor aztán az asszony észrevette, hogy nincs az ember sehol, elkezdte keresni. De nem volt. Át kellett szaladnia az öregasszonyhoz. Ott sem volt. Gondoltak egyet, hátra néztek a sufnihoz. Hát ott meglátták az embert. Már nem volt benne szusz. Egymásra nézett a két nő és azon nyomban veszekedni kezdtek. „Mert te vagy a hibás, szégyentelen! Még, hogy én? Maga az, vén szipirtyó!” Nem volt mit tenni, el kellett temetni az embert. Az szépen lezajlott. Éppen aratás volt, aranylott a föld a gabonától, tűzött a nap oly erősen, hogy a köpő legyek is megpihentek, melyik itt, melyik ott. Estefelé, mikor már a tor is lezajlott, azt mondta az asszony a legidősebb bátyjának: „Akkor most menj át te a kulcsért. Erős vagy, nagydarab vagy, veled nem mer ellenkezni az öregaszszony!” P. Szabó Mária


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

19

Szinay Balázs: Srímad Bhágavatam fordítások (X. ének 14. fejezet) Fülszöveg A Srímad Bhagavatam a védikus irodalom, India vallásbölcseleti irodalmának 5000 évvel ez előtt keletkezett öszszefoglalása. A védikus bölcsesség legmélyebb és legbensőségesebb tanításait tartalmazza. Szanszkritból angol nyelvre a XX. században A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada fordította, aki e mű fordítását és magyarázatokkal való ellátását tekintette élete fő feladatának. Azonban mielőtt a feladat végére érhetett volna, sajnos távozott ebből a világból. A Srímad Bhagavatam összesen 12 énekéből nem egészen 10 éneket sikerült lefordítania és magyaráznia. A fordítási munkát halála után tanítványai folytatták, így lett az összeállítás befejezett. Azonban magyar nyelvre ezidáig a Srímad Bhagavatam csak azon részeit fordították át, amiket A.C. Bhaktivedanta Swami fordított. Jelen fordítás célja az, hogy az ebből fakadó hiányt kiküszöbölje legalább addig, amíg a teljesen kompetens magyar fordításra sor nem kerül. Az olvasó figyelmét felhívom arra, hogy a fordításban közreadott szövegek tiszta és reális megértéséhez az ezt megelőző kötetekben foglaltak alapos ismerete és megértése szükséges! Ezek nélkül a megértés a szerencsére bízott, avagy maximum szépirodalmi értékű. A Srímad Bhagavatam első kilenc éneke és a befejezetlen X. ének magyar nyelven beszerezhető. Mindazonáltal a Srímad Bhagavatam „Summum Bonum” (X. ének), „Egyetemes történelem” (XI. ének) és „A romlás kora” (XII. ének) című bemutatásra kerülő kötetei rendkívül érdekes és tartalmas olvasmányt nyújthatnak a téma iránt érdeklődőknek. A fordítás közzététele fejezetről-fejezetre halad. Brahmá az Úr Krisnához imádkozik 1. vers Az Úr Brahmá így szólt: Kedves Uram, te vagy az egyetlen imádandó Úr, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, ezért felajánlom tiszteletteljes hódolatomat és imáimat, hogy elégedetté tegyelek téged. Óh, pásztorok királyának fia, transzcendentális tested olyan sötét, mint a friss esőfelhők, öltözeted maga a pompás ragyogás és arcod szépségét fülbevalóid és a fejeden ékeskedő pávatollak fokozzák. Válogatott erdei virágok és levelek virágfüzérét viseled, valamint egy pásztorbotot, egy bivalyszarvból készült kürtöt és egy fuvolát tartasz magadnál, így csodálatosan festesz, ahogyan egy falatnyi ételt tartasz kezedben. 2. vers Kedves Uram, sem én sem senki más nem tudja felbecsülni transzcendentális tested tekintélyét, mely annyira kedves számomra, és amely csak azért jelenik meg, hogy teljesítse őszinte híveid vágyát. Bár elmémet teljesen visszavontam az anyagi dolgokról, mégsem tudom megérteni személyes formádat. Hogyan is tudnám akkor megérteni azt a boldogságot, melyet te magad tapasztalsz, merítesz önmagadból? 3. vers Azok, akik miközben megmaradnak a társadalomban elért pozíciójuknál, ám mégis elvetik a spekulatív tudást és testüket, szavaikat és elméjüket ajánlják a személyedről és cselekedeteidről szóló leírásoknak, életüket ezeknek az elbeszéléseknek ajánlva, amelyek általad és őszinte híveid által lettek kinyilatkoztatva, feltétlenül elnyerik hatalmadat, bár egyébként téged senki sem érhet el a három világban. 4. vers Kedves Uram, a neked végzett odaadó szolgálat az önmegvalósítás legjobb útja. Ha valaki feladja ezt az utat és a spekulatív tudás gyakorlásával foglalja le magát, ő csupán kellemetlen folyamatokon megy keresztül és nem fogja elérni hőn áhított vágyai gyümölcsét. Ahogy egy személy, aki az üres búza héját veri, nem tud gabonához jutni, valaki, aki csak a spekulációval foglalja le magát, nem érheti el az önmegvalósítást. Ő ezzel csak gondjai számát fokozza.


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

20

5. vers Óh, mindenható Úr, a múltban sok evilági jógi elérte az odaadó szolgálat szintjét, azáltal, hogy minden igyekezetét neked ajánlotta, és hűségesen követte előírt kötelességeit. Az ilyen odaadó szolgálat következtében, az által, hogy a rólad való hallás és éneklés tökéletes folyamatát követték, sikerült megérteniük téged, Óh egyedüli csalhatatlan, és így könnyedén átadták magukat neked, majd elérték mindenható lakhelyedet. 6. vers Az abhakták, azonban nem érhetnek el téged, és nem ismerhetik meg személyes jellemvonásaidat. Mindazonáltal megvalósíthatják személytelen kiterjedésed, azáltal, hogy közvetlenül a szívükben jelenlévő aspektusodra összpontosítanak. De ezt csak akkor tehetik meg, ha megtisztítják elméjüket és érzékeiket az anyagi megkülönböztetés összes felfogástól és minden anyagi objektumhoz való ragaszkodástól. Csak ezen az úton fog személytelen formád kézzelfoghatóvá válni számukra. 7. vers Idővel, a tanult filozófusok vagy tudósok talán képessé válnak arra, hogy a föld összes atomját vagy az összes hópelyhet, netán a Nap, a csillagok és más égitestek minden ragyogó molekuláját megszámlálják, azonban ezen tanult emberek között, akik esetleg megszámlálják határtalan transzcendentális energiád, az Istenség Legfelsőbb Személyigéét, ki tudna leereszkedni a föld felszínére, hogy az összes élőlény érdekét szolgálja? 8. vers Kedves Uram, azt, aki komolyan vár rád, te megajándékozod indokolatlan kegyeddel, s mindenki, aki türelmesen kivárja, hogy minden múltbeli gaztettének elnyerje méltó visszahatását, és aki szavait, testét, valamint szívből jövő tiszteletteljes hódolatát ajánlja neked, valóban alkalmassá válik a felszabadulásra, és így az jogos igényévé válik. 9. vers Uram, csak nézd civilizálatlan műveletlenségemet! Hogy próbára tegyem erődet, megpróbáltam kiterjeszteni illuzórikus erőmet, hogy befedjelek téged, a határtalan és eredeti Legfelsőbb lelket, aki még az illúzió mestereit is elképeszti. Mit is hasonlíthatnék hozzád? Ebben helyzetben én olyan vagyok, mint egy apró szikra a tűz uralma alatt. 10. vers Ezért, Óh csalhatatlan úr, kérlek kegyesen bocsásd meg bűneimet. A szenvedély kötőerejének képviselőjeként születettem és csupán egy egyszerű bolond vagyok, elbizakodottan, magamat egy, az uralkodásodtól független ellenőrző hatalomnak képzelve. A szememet elvakította a tudatlanság, melynek következtében azt gondoltam, hogy én vagyok az univerzum születetlen alkotója. De kérlek vedd figyelembe, hogy én a szolgád vagyok és így méltó a könyörületedre. 11. vers Mi is vagyok én? – egy apró teremtmény, felmérve tenyerem hét arasznyi nagyságát. Az anyagi természet univerzumának terméke vagyok, a teljes anyagi energia hatása alatt. A hamis egó, az éter, a levegő, a víz és a föld alkot engem is. Ellenben mit mondhatnánk a te dicsőségről? A határtalan univerzumok mind áthatják tested pórusait, ahogyan a porszemek hatolnak át egy zárt ablak hasadékain.


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

21

12. vers Óh, Úr Adhoksahja, egy anya sérelemnek veheti-e, amikor gyermeke, méhében rugdalózik a lábaival? És van-e valami a létezésben, amiről a különféle filozófusok akár azt mondják, hogy valós, akár azt, hogy valótlan, ami ténylegesen kívül esne a te hasadon? 13. vers Kedves Uram, azt mondják, hogy amikor a három bolygórendszer egyesül az ok-okozati vízen a megsemmisülés idején, a te teljes részed, Náráyana, lefekszik a vízre, és fokozatosan egy lótuszvirág nő köldökéből, és Brahmá megszületik ezen a lótuszon. Bizonyára az efféle vélemények nem helytelenek. Eképpen én nem belőled születtem? 14. vers Te nem az eredeti Náráyana vagy, Óh magasztos irányító, mivelhogy te vagy a lelke minden megtestesült élőlénynek és örök tanúja a teremtett birodalomnak? Az Úr Náráyana valóban a te kiterjedésed, és Náráyanának hívják, mert ő az eredeti előidézője az univerzum ősvizének. Ő valós, nem illuzórikus energiád, Máyá terméke. 15. vers Kedves Uram, ha transzcendentális tested, melyben az egész univerzum menedékre talál, valóban az ok-okozati óceánon fekszik, akkor miért nem váltál láthatóvá számomra, amikor kerestelek téged? És miért nem tudtam szívemben felidézni képedet teljesen, ha egyébként később váratlanul megmutatkoztál nekem? 16. vers Kedves Uram, ezen megjelenésedben bebizonyítottad, hogy te vagy a Máyá mindenható Ura. Bár most ebben az univerzumban vagy, az egész univerzális teremtés a te transzcendentális testedben helyezkedik el, ez tény, mivel te előbb a hasadban hordoztad az egész univerzum, mint anyád, Yasodá. 17. vers Csakúgy, mint ahogyan ez az egész univerzum, beleértve téged is, a hasadban terült el, ehhez hasonlóan jelent meg most itt egy másik teljesen ugyanolyan formában. Mindek lenne ez köszönhető, hacsak nem hihetetlen energiádnak? 18. vers Nem-e mutattad meg nekem ma, hogy te és minden egyes dolog a teremtésben hihetetlen energiádnak hatásaként van jelen? Először egyedül te jelentél meg, majd Vrindávana összes teheneként és tehénpásztorfiújaként, a barátaidként nyilvánultál meg. Ezt követően Visnu négykarú formájával azonos módon álló egyéniségként nyilvánítottad ki magad, akit minden élőlény imád, beleértve engem is. Mindezek után megjelentél, mint az univerzumok teljessége. Végül, most ismét eredeti formádat öltötted fel, mint az Abszolút Igazság, aki egyetlen, másik nélkül. 19. vers Az emberek tudatlanok a te jelenlegi transzcendentális helyzetedet illetően, úgy jelensz meg, mintha az anyagi világ része lennél, és határtalan energiád által kiterjeszted magad, hogy megjelenj ebben a világban. Eképpen az univerzum teremtőjének szerepét öltve magadra, mint Brahmá, a fenntartóként, mint Vishnu nyilvánítod ki magad, a megsemmisítőként pedig megjelensz, mint az Úr Trinetra, vagyis Siva.


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

22

20. vers Óh, Uram, Óh, mindenható teremtő és mester, anyagi szempontból megszületetlen vagy, mégis hogy letörd a hűtlen démonok alaptalan büszkeségét, és hogy bhaktáid iránti kegyedet kimutasd, a félistenek, a szentek, emberek, az állatok és a vízi élőlények között születsz meg. 21. vers Óh, Mindenható legnagyszerűbb egyetlen! Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége! Óh, Legfelsőbb Lélek, minden misztikus erő mestere! Kedvteléseidnek a három világ folyamatosan előkelő helyet ad, de ki tudná felbecsülni, hogy hol, hogyan és mikor használod transzcendentális energiáidat, miközben véghezviszed számtalan kedvtelésedet? Senki sem értheti meg spirituális energiáid által véghezvitt cselekedeteid misztériumát. 22. vers Ennek következtében az egész univerzum, amely nem tűnik többnek, a csalóka anyagi természet egy álmánál, mely sosem válik valódivá, eképpen befedi az élőlény tudatát és az ismétlődő nyomorúság zuhatagával rohamozza meg. Ez az univerzum azonban mégis valódi, mivel a tőled származó illúzió befolyása alatt jött létre, akinek transzcendentális formája örök, tudással és boldogsággal teljes. 23. vers Te vagy az egyetlen Mindenható Lélek, az eredeti Legfelsőbb Személyiség, az Abszolút Igazság, az önmagától született, vég és kezdet nélküli. Örökkévaló és csalhatatlan, tökéletes és teljes vagy, akivel nem vetekedhet senki más és akire nincsenek hatással az anyagi megjelölések. Boldogságodnak semmi sem vethet gátat, és semmilyen kapcsolatot nem tartasz fenn egyetlen anyagi szennyeződéssel sem. Mindent egybevéve a halhatatlanság elpusztíthatatlan nektárja vagy. 24. vers Azok, akik elfogadják a tiszta éleslátást eredményező tudást a napsugár ragyogásához hasonló lelki tanitómestertől, ezen az úton megláthatnak téged, mint minden lélek Legfelsőbb Lelkét, mindenki Felsőlelkét. Ily módon megértve eredeti személyiségedet, alkalmassá válnak arra, hogy átszeljék az illuzórikus anyagi létezést. 25. vers Az, aki tévesen, egy kötelet képes összekeverni egy kígyóval, a félelem rabjává válhat, de feladhatja félelmét az által, hogy rájön, hogy, amit kígyónak vélt, az valójában nem is létezik. Hasonlóképpen, ahhoz, aki nem képes arra, hogy téged mindenki Legfelsőbb Lelkeként lásson, így az anyagi energia folyamatosan elhatalmasodik rajta, míg a rólad szóló tudástól fokozatosan eltávolodik. 26. vers Az anyagi rabság és felszabadulás eszméi egyaránt a tudatlanság szüleményei, melyek az igaz tudás látókörén kívül esnek, ám megszűnnek létezni, amikor valaki tökéletesen megérti, hogy a tiszta spirituális lélek határozottan különbözik az anyagtól és mindig teljesen tudatos. Ekkor az anyagi rabság és felszabadulás elveszti jelentőségét, mint ahogyan a nappal és az éjszaka között sincs különbség a Nap szemszögéből. 27. vers Csak nézd azoknak a tudatlan személyeknek az ostobaságát, akik úgy tekintenek rád, mint az illuzórikus energia elkülönült részére, és akik úgy néznek önmaguk személyére – aki szintén te vagy –, mint, ami nem több az anyagi testnél. Az ilyen ostobák azt a következtetést vonják le, hogy a mindenható lelket a te mindenható személyiségeden kívül kell keresni.


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

23

28. vers Óh, határtalan Úr, a szentek saját testükön kívül keresnek téged azáltal, hogy minden dolgot visszautasítanak, ami nem áll kapcsolatban veled. Hogyan is tudnák a különféle emberek felfogni azt, hogy egy kötél fekszik előttük, amíg nem cáfolnak rá arra, hogy az nem egy kígyó. 29. vers Uram, ha valakinek olyan szerencsében van része, hogy akár csak egy kis mértékben magán viselheti lótuszlábad nyomát, megértheti személyiséged nagyszerűségét. De azok, akik spekuláció által akarják megérteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét képtelenek lesznek megérteni téged, még akkor is ha sok-sok éven át folyamatosan a Védákat tanulmányozzák. 30. vers Kedves Uram, ezért hozzád imádkozom, hogy elnyerjem azt a szerencsét, melynek alapján ebben az életben, mint az Úr Brahmá, vagy egy másik életben, melyben megszületek majd, odaadó bhaktáid egyikeként legyek számon tartva. Azért imádkozom, hogy bárhol is legyek, akár még ha egy állati létformában is, de lótuszlábad odaadó szolgálatával foglalhassam le magam. 31. vers Óh, mindenható Úr, milyen nagyszerű szerencsében van része Vrindávana teheneinek és hölgyeinek és azoknak, akik számára te vagy a nektár, ami olyan, mint az anyatej, melyet fogyasztva boldogságukban megrészegülnek, elégedetté téve téged, valamint azoknak, akik most a borjúk és a gyermekek formáját öltötték magukra. Az összes védikus áldozat sem – melyet egészen az idők kezdetétől mostanáig bemutattak –, nem okoz olyan elégedettséget, mint te! 32. vers Milyen nagyon szerencsés Nanda Mahárája, a tehénpásztor, és Vrajabhúmi összes többi lakója! Jó szerencséjüknek nincsen határa, mert az Abszolút Igazság, a transzcendentális boldogság forrása, az örökkévaló legfelsőbb Brahman a barátjukká vált. 33. vers Noha Vrndávana lakóinak ezen szerencséje alig hihető el, mi a különféle érzékek tizenegy uralkodó istensége, akik élén az Úr Siva áll, szintén szerencsések vagyunk, mivel Vrindavana bhaktáinak érzékei szolgáltatják a serleget, melyből újra és újra a nektárt fogyasztjuk, ami nem más, mint lótuszlábad mézének mámorító itala. 34. vers Legnagyobb esélyem az igazi jószerencse elérésére akkor lesz, ha egyszer megszülethetek valahol Gokula erdejében és fejemet a lótuszlábadról lehulló porban fürdethetem meg, mint birodalmad egyik tagja. Az egész élet és minden lélek maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki lótuszlábának poráért a Védák mantráiban kutatnak. 35. vers Elmém megzavarodik, ha megpróbálok belegondolni abba, hogy milyen más jutalom van bárhol is, rajtad kívül. Te vagy minden boldogság megtestesítője, amit a Vrndavanai pásztorok közösségének lakhelyén osztasz szét. Elrendezésedből már odaadtad magad a Pútána nevű démonnak és családtagjainak is, egy csere keretében, azáltal, hogy lehetővé tetted számára, hogy egy szentté váljon. Szóval mit adhatnál még Vrndávana szentjeinek, akik


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

24

otthonaikat, barátaikat, kedves kapcsolataikat, testüket, gyermekeiket és egész életüket, beleértve szívüket, már mind kizárólag neked ajánlották? 36. vers Kedves Uram, Krisna, amíg az emberek a híveid nem lesznek, materialista ragaszkodásuk és vágyaik a tolvajokéhoz hasonlóak, otthonaik a börtönökhöz, és családjuk iránt táplált szeretetteljes érzéseik a rabláncokhoz hasonlítanak. 37. vers Drága mesterem, noha te egyébként semmit sem teszel az anyagi létezésben, eljöttél a földre és úgy tettél, mintha anyagias életet élnél, csupán azért, hogy kinyilvánítsd az eksztatikus élvezet különféle változatait bhakáid számára, akik megadták magukat neked. 38. vers Vannak, akik azt mondják: „Mindent tudok Krisnáról.” Had higgyék csak azt. Amennyire csak képes vagyok, szeretném elkerülni, hogy erről a témáról beszéljek. Óh, Uram, had beszéljek inkább gazdaságodról, amennyire elmémmel, testemmel és szavaimmal az át tudom élni. 39. vers Kedves Krisnám, alázatosan beleegyezésedet kérem eltávozásomhoz. Valóban te vagy minden dolog ismerője és látója. Ezen túl bár te vagy az összes univerzum ura, én mégis felajánlom ezt az univerzumot neked. 40. vers Kedves Sri Krisnám, boldogságot adományozol a lótuszhoz hasonlatos Vrisni dinasztiának és kiterjeszted a nagy óceánt melyben a föld, félistenek, a bráhmanák és a tehenek nyugszanak. Eloszlatod a vallástalanság tudatlanságának sötétségét és szembeszállsz a földön megjelenő démonokkal. Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége, ameddig ez az univerzum létezik, amíg a Nap ragyog, tiszteletteljes hódolatomat fogom ajánlani neked. 41. vers Sukadeva Gosvámi szólt: Eképpen ajánlotta fel háromszor imáit Brahmá az imádott Úrnak, az Istenség Határtalan Személyiségének, majd leborult lótuszlábához. Ezek után az univerzum mérnökének kinevezett Brahmá visszatért birodalmába. 42. vers Miután jóváhagyta fia, Brahmá eltávozását, az Istenség Legfelsőbb Személyisége megfogta a borjakat, amelyek éppen ott voltak, ahol egy évvel ezelőtt hagyta őket, és a folyópartra vitte őket, ahol elővette ennivalóját és ahol pásztorfiú barátai éppen úgy jelen voltak, ahogyan az előtt. 43. vers Óh, király, bár a fiúk egy egész évet töltöttek el az Úrtól elválasztva, az Úr Krisna illuzórikus energiája hatása alá kerültek és így úgy tűnt számukra, mintha az egy év, egy fél pillanat lett volna.


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

25

44. vers Mi volt az valójában, aminek következtében elméjük megzavarodott és az Úr illuzórikus energiájának hatása alá kerültek? Ez Máyá ereje volt, melynek hatása alatt az egész univerzum örökösen a zavarodottság állapotában van, és a feledékenység e légkörében, senki sem képes megérteni valódi azonosságát. 45. vers A pásztorfiúk, Krisna barátai a következőket mondták az Úr Krisnának: Olyan gyorsan visszatértél! Még egy falatnyit sem ettünk a távollétedben. Kérünk, gyere ide, vedd el az ételedet, minden egyebet félretéve! 46. vers Aztán az Úr Hrsikesa, mosolyogva befejezte ebédjét a pásztorfiók társaságában. Miközben az erdőből hazafelé indultak, hogy visszatérjenek otthonaikba, Vrajába, az Úr Krisna megmutatta nekik a halott Aghásura kígyó bőrét. 47. vers Az Úr Krisna transzcendentális testét pávatollak és virágok díszítették, az erdő ásványai borították és fuvolája hangosan és ünnepélyesen zengett. Miközben borjait a nevükön szólította, a pásztorfiúk az ő dicsőségéről énekelve megtisztították az egész világot. Eközben az Úr Krisna megérkezett apja, Nanda Mahárája legelőjére és szépségének ragyogása egyszer csak fesztiváli hangulatúvá változtatta azt a pásztorasszonyok szemében. 48. vers Ahogy a pásztorfiúk megérkeztek Vraja falujába, így énekeltek: „Ma Krisna megmentett minket egy hatalmas kígyótól!” Néhány fiú úgy írta le dalaiban Krisnát, mint Yasodá fiát, mások pedig úgy, mint Nanda Mahárája fia. 49. vers Pariksit király szólt: Óh, bráhmana, hogyan tudtak a pásztorasszonyok kifejleszteni Krisna, valaki más fia iránt ilyen tiszta szeretetet, amelyre még sohasem volt példa azelőtt, mikor ilyesmit még a saját gyermekik iránt sem éreztek sosem? Kérlek, magyarázd meg nekem ezt. 50. vers Sri Sukadeva Gosvami szólt: Óh, király, minden teremtett élőlény számára a legkedvesebb dolog bizonyára önmaga. Más kedves dolgok, mint a gyerekek, a bőség, és még sok egyéb, csak azért vannak, mert önmagunk számára a legkedvesebbek mi vagyunk. 51. vers Ennek okán, Óh, királyok legjobbja, a testet öltött lélek én-központú: ő még odaadóbban szolgálja önmaga testét és magát, mint az olyan úgynevezett birtoktárgyakat, mint a gyermek, a bőség és az otthon. 52. vers Azok számára, akik azt gondolják, hogy a test az énjük, Óh, királyok legjobbja, csak azok a dolgok fontosak, amik kapcsolatban állnak a testtel, mégsem lesznek olyan kedvesek számukra, mint a test maga.


Fordítás

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

26

53. vers Amikor valaki azon a szinten áll, hogy az „ez a test az „enyém” gondolata helyett azt gondolja: „ez én vagyok”, nem fogja azt gondolni, hogy „ez a test oly kedves számomra, mint önmagam”. Mindezek után, amikor a test öreggé és haszontalanná válik, valaki arra vágyik, hogy a következő életében erős maradjon. 54. vers Ily módon válik önmaga a legkedvesebbé minden megtestesült élőlény számára, mindezt csupán azért, hogy megnyugtassa önmagát, melyre alapozva az egész anyagi teremtés, beleértve a mozgó és mozdulatlan élőlényeket, létezhet. 55. vers Te úgy ismered Krisnát, mint az összes élőlény eredeti Lelkét. Az univerzum egészének érdekében, indokolatlan kegyéből, belső energiája segítségével, úgy jelent meg, mint egy közönséges emberi lény. 56. vers Azok, akik megértik az Úr Krisnát, belátják, hogy minden dolog, mozgó és mozdulatlan, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megnyilvánulása. Az ilyen felvilágosult személyek felismerik, hogy nincsen olyan valóság, mely különálló lenne a Legfelsőbb Úr Krisnától. 57. vers Az anyagi természet eredeti, megnyilvánulatlan formája a forrása minden anyagi dolognak, melynek forrása azonban az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Krisna. Így hogyan tudna bármi is elhatárolódni tőle? 58. vers Azok számára, akik elfogadják az Úr lótuszlábának csónakját, aki a kozmikus megnyilvánulás menedéke és Muráriként, Mura démon ellenségeként híres, az anyagi világ óceánja mindössze olyan, mint egy borjú patanyomában álló pocsolya. Az ő céljuk a param padam, a Vaikuntha, az a hely, ahol nincs jelen az anyagi nyomorúság, és nem az a hely, ahol minden lépésükben veszély leselkedik rájuk. 59. vers Ez idáig, minek során tőlem tudakozódtál, teljességében leírtam neked azokat az Úr Hari azon cselekedeteit, melyeket öt éves koráig hajtott végre, de amelyeknél még nem töltötte be a hatodik életévét. 60. vers Bárki, aki hall vagy énekel ezekről a kedvtelésekről, melyek az Úr Murári hajtott végre pásztorfiú barátaival, legyen szó akár Aghásura megöléséről, az erdőben elköltött ebédről, az Úr transzcendentális formáiban való megjelenéséről, vagy a csodálatos imáról, melyet az Úr Brahmá ajánlott fel neki, bizonyos, hogy eléri minden spirituális vágyát. 61. vers Így töltötték a fiúk gyermekkorukat Vrndavana földjén, bújócskázva, játékhidakat építve, úgy ugrándozva akár a majmok és még sok egyéb kedves játékkal lefoglalva magukat. Szinay Balázs


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

Szinay Balázs: írni magunkról magunknak lélektől lélekig sorról sorra lapszéltől lapszélig a teljesség felől a teljesség felé isten isten én tőlem az énig többé kevésbé tiszta szívvel regék és rigmusok kezdettől kezdetig *** írni írni nem írni írni nem inri inri csend szakadás rend fakadás nem inri írni inri nem írni inri rend fakadás csend szakadás *** lefordítani igét ősnyelvről anyanyelvre szavakat nem adni de arkhét és himnuszt helyette mert te tudod hol a határ ha isten leheletével gyújtod be lelked és simogatod és ápolod és őrzöd mert ez a te örököd és ezt adod örökbe ha létezik még világnyelv igen virágnyelv szívvirág-költészet *** alkalmi élet alkalmi költészet alakváltó emberlélek bújt beléd is és tőled hangos ami a meredekre visz ha ember(k)öltődből kitelik valami öröklét mert az őserő az őseredő visszakérdez majd tőled is és hiába szemedben annyi új akropolisz építeni természetedből fogod világod *** azt mondom én is csak a hang öltözik át ős kaméleon

27


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

Büki Mátyás versei Song a hét napjairól Állok, mélázom a telefirkált padok között, zsibbaszt a csönd, és miközben érzem, hogyan mállaszt péppé a tanterem poros és szürke levegője, így dúdolgatok: A péntek éppen olyan manapság, mint régen a szombat, kiürülnek az iskolák a novemberi ködben, mindenki otthon, főz, mos, vasal, a délután oly csöndes, nyílnak a lángvörös rózsák a bozótban. Lámpa fényköre sárga s hamutálcában hamu s tálcán szalvéta S borospalackban bor s a partner szőrős hátán lágy női kéz körme barázdát váj. Izzadok és ez rám izzad, s mosakodtam, egy hét piszka el, s friss ágyneműt húztam s albérleti szobában szendvicseket készítettem s a marha főbérlőt átejtettem, partnerem a hasamban. Oh, Isten, legyen mindig péntek, aztán szombat, aztán vasárnap, amikor új ágyneműt húzok, és egész nap mosakszom az ágy, a partner, a levek, az undor miatt pusztán. S aztán, oh Isten, jöjjön a letaglózó hétfő, Retkes nyakú gyerekek a padokban, mely még sosem volt kedd, vagy szerda, csütörtök.

„Újulunk még, fiúk? Vagy legyen vége ennek itt? Menjen, de mi maradjunk?” „Ha nélküle maradunk, nem újulhatunk. Ha neki vége, akkor nekünk is. Vele vagyunk egyek. Mi legyen, fiúk?” Mit mondjak nekik? Legyetek hozzám jók? Álljatok meg, fáradt és unott vagyok? Ne újuljatok? Hagyjatok mindennel föl? Hagyjatok végre el? Engedjetek? Adjátok fel? Adjatok föl, hisz a törvény szolgái úgyis régen lesnek? Magam sem tudom. Géza gondolta sokat tudok mert a hű tanítók minden tudnivalót a fejembe tömtek István nagy király volt Mátyás is Verbőczi fölfalatta Dózsát a kurucok a magyar szabadságért harcoltak Széchenyi volt a legnagyobb magyar az antant jókorát harapott az országból satöbbi de ha elgondolom hogy kulissza országban élek és hogy talán magam báb vagyok akkor igazán nem tudom mi végre volt ez az egész

. Két improvizáció a megújulás témájára Szóismétlés (giocoso, vigoroso) voltam kicsi gyerekecske ó április mezőn szaladtam pitypang ernyője szálldosott orromat a nap csiklandozta pacsirtaszót hallok megint szavalta anyám ujjongva ujjongtak sejtjeim miénk a világ folyvást újulunk fürge szép erős legények (grave, sverműtig) Hallom pusmorogni sejtjeim:

Ha megpróbálunk verset írni, tollal vagy írógéppel, mintegy megkísérteni a lehetetlent, bár ez nem is fontos, mintegy kihívni a kudarcot, hisz a mi a fejben van, az a lényeges, akkor helyesebb, ha védőruhát öltünk, meg persze, hogy legyen papír, hogy a rossz versből áradó mérgező anyagoktól megmeneküljünk.

28


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

Zalán Tibor versei Fölismerhetetlen A halott keresztben feküdt az életemen Sokáig nem vettem észre hogy ez így lehet – egyáltalán nem hittem volna hogy ez lehet így Sokáig csak annyit éreztem valami elviselhetetlenül nehéz agyonnyom valami valahol sokkal nehezebb amilyen én magam lehetek vagyis lehetnék magamnak Ez így leírhatatlan és egyszerre bírhatatlan is Először az arcát láttam meg halottamnak a zöld elrajzolt kivehetetlen vonásokat félhomályban a merev félmosolyt a mosolyt a merev félhomályban És akkor hirtelen érthetetlen mert megmagyarázhatatlanul emlékezni kezdtem rá Az ismeretlenre Bár sejtelmem sem lehetett róla honnan jött elő belőlem az alaktalan emlék S az újra felbukkant létezésében ki volt Végül így vált egyértelművé nekünk közünk lehetett egymáshoz valamikor

Valamikor közünk volt ez a valamikor Hanyatt fekve tűrtem az életemet és ő is hanyatt fekve hevert keresztben rajta Eltűrve hogy feküdjem mozdulatlanul alatta vagyis az életem vagyis ami vagyok vagy még ha lehetnék Azt hiszem valamivel le volt takarva a durva szövet alól örökre elnyugodott mellek domborodtak elő Békés tájak hideg halmai emelték meg szelíden a közönyös anyagot Ami az arcából nem volt tudható most tehát nyilvánvalóvá vált A halott aki az életemen feküdt keresztben nő volt De mikor a vonásait akartam kibontani éles fájdalom szökött a szemembe és könnyem végigcsordult a szakállamon Talán valami nem akarta hogy tudjam ki ő vagy csak a volt élete tiltakozott az ellen hogy újra felismerjem benne azt aki élő lehetett valaha élőbb mint amin keresztben feküdt – az életem Az életem mely akkor is

29


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

mozdulatlan maradt amikor a halott váratlanul felemelkedett és bizonytalan léptekkel elindult valamerre a zöld és nyúlós homályban maga után hagyva a még nála is nehezebb nem létező súlyát az örök hiánynak Az elpusztult kertben Egymás húsába belenőve mint akik nem válnak el már soha két fatörzs az elpusztult kertben és a kert fölött isten mosolya megengedőn – mintha lenne soha és nem lenne a keresztvágó hatalmas fűrész már falhoz döntve amelyik majd őket egymásról levágja szétválasztja örökre isten mosolya s ordító csöndje Érzet kék hóban kék farkasok járnak messze a göncölt hajszolja a hold várj meg ne álmodd túl messze magad a halálomtól reccsen az ág madár valaki les ránk onnan Tél a római kertben Hol eddig szarvasok jártak most farkasok hol csermely folyt most iszapos áradat Perc sem fordult meg és már tél lett a kertben az idő vászna hirtelen átszakadt

II. évf. 5. szám

30


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

Bátai Tibor versei Fej, írás Fej: Gombold helyére azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek az is megteszi, hogy empátia helyett nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd már le a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb. Kívülről beszólni soha nem szül jó vért. Színt vallva érvényesebben változtathatsz árnyalaton. A sajátodon is, akár. Ám ne hidd, hogy olvashatsz gondolatokban; szemekből is csak, ha már bizalmat nyertél. Lásd be, és fenntartás nélkül otthon lehetsz. Rajtad áll, vendégként akarsz-e maradni vagy csatlakozol. Ne feledd a gombokat! Írás: Kívül, belül Kívülről szól be, s ha a 'miért onnan?'-t kérded, kötekedő leszel, míg ő belül sértett. Veled lenne belül, és kívül is maradna. Belül sok vagy neki, kívül letagadja. Érteni sem akar, de vádol, mert nem érted: csakis érted nem ért ő, a meg nem értett. Ködök seborvosaira Ad notam Latinovits Zoltán: Ködszurkáló Miféle chirurgus buzgalom terjed itt közöttünk, hogy már valahány oldalon seregnyi felcser kész összevarrni – ne leskelődne rajtuk illetéktelen a zavarba ejtő múltra senki – megszurkált ködök sebeit? Szeplőtlenséget mímelők kórusa tagadná konokul a tényt, miként lehetett érte és nevében szólva

végül bontani szorosra zárt sorokon túl magát a rendet — éppen így lesz módja az ellen-karnak (bírálva is csak: óvták–védték) pirulás nélkül zengeni önnön dicséretét. Rejti hát szem elől hibátlanul sűrű homály ŐKET, kik valóban a magasba álmodott hazáért ügynököltek, bátran konspirálva bár a hatalommal is. Stallumot viselők és közrendűek – mi mindnyájan –, ama árkok partjain! Meglehet, jussunk csupán a késdobáló jelen, ám a ködbombák egyszer elfogynak végleg, s a történet – kell, hogy reméljük – véget nem e korcsmában ér! Tetten érve Tarts egyensúlyt a penge élén, másként esélytelen leszel. Részes vagy benne; panaszod blöff. Aki belegányolt, nem hivatkozhat többé a jótállásra. Pontosan tudod, önmagadon ejtesz csorbát, ám még sincs merszed kimaradni a sorból. Hiába igaz, hogy másként nem lehet, kifogásnak is harmatos, mentségnek pedig egyenesen csapda, amelyből sosem fogsz kikeveredni. A helyesen dekódolt áteredő valóságába helyezkedve juthatsz mértékhez, hogy kizárj mértéken túli pólusokat: a tetten értség abszurd tagadását és a tévképzetet, hogy kiküszöbölhető nembéliséged immanens fogyatéka. Nincs értelmes lázadás, amikor épp a mindenség próbálkozik puccsal. ”Reddite quae sunt Caesaris, Caesari, et quae sunt Dei, Deo”. Maradj a penge élén!

31


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

Vetítés Ad notam Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem – Szentenciák Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül nyomatják, bele a vakvilágba. Mintha csupán önmagukról adnának föl rejtvényt, megfejthetetlent. Nincs benne semmi rendszer, figyelmeztetnek többször is; élvezik, hogy zavarba hoznak. Add csak föl – provokálják kéjesen önérzetem –, úgy sem vagy képes tetten érni. Csak te válogathatod ki blöffök közül az érvényeset magadnak — feszítik tovább a húrt. Persze, ha elég spiritusz van benned, vigyorognak sokatmondón, hogy – látván lankadásom – kitartást öntsenek belém. Ne keress fogódzókat, szólítanak föl, kövess inkább szabályon és konvención túlra. Felkutathatnánk egy élhetőbb hazát, ha velünk tartasz, ott biztosan nem kérnek számon rajtad semmit. Neked kell döntened, alkalmas vagy-e rá — jönnek elő a farbával. Elsiettük, állapítják meg, elnézőn sajnálkozva ódzkodásomon. Még nem értél meg hozzánk — teszik hozzá szinte biztatóan; most nem akarnak lekezelőnek tűnni. Azért rajtad leszünk! — ígérik még elmenőben.

II. évf. 5. szám

32


COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 5. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikk: Dr. Bige Szabolcs Csaba Interjú: Balatincz Miklós Esszék: M. Fehérvári Judit, Büki Mátyás Levelek: Urbán-Szabó Béla, Szinay Balázs Recenzió: Balatincz Miklós Novellák: Frideczky Katalin, P. Szabó Mária Fordítás: Szinay Balázs Versek: Szinay Balázs, Büki Mátyás, Zalán Tibor, Bátai Tibor A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com

33

Comitatus folyóirat II. évf. 5. szám  

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI KLUB ÉS AZ ÉDEN MŰVÉSZETI MŰHELY FOLYÓIRATA

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you