Page 1

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY • ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT

Cikkek Brátán Erzsébet: Rezgésszint 2. / 2. oldal • Balatincz Miklós: Léleksajtó / 4. oldal •

Riport Balatincz Miklós: Életvágy a falakon kívül / 5. oldal

Esszék Kühne Katalin: Pieta / 7. oldal • Kühne Katalin: Ecce homo/ 8. oldal • Meyer József: 72 óra / 9. oldal

Levél Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – Útkeresés / 11. oldal

Recenziók Szinay Balázs: A mélyen szántó visszaemlékezés / 12. oldal • Majoros Sándor: Frideczky Katalin: Salto vitale

Novellák Komor Zoltán: Szürreális félpercesek 1. / 15. oldal • Komor Zoltán: Lapok egy lányból... / 17. oldal • Bojtor Iván: Eridu romjai / 19. oldal • Bojtor Iván: Szent Péter egyenlete / 22. oldal / • Serfőző Attila: A találmány / 25. oldal • Serfőző Attila: A csel / 26. oldal

Versek Pallag Tibor, Kónya Gábor, Bátai Tibor, Csák Gyöngyi versei / 28-33. oldal

1


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

2

Brátán Erzsébet: Rezgésszint 2.

Az egész komplexum hatalmas elektromágneses mezőt és olyan hangokat hozott létre, amelyek különböző frekvencián rezegtek. Gondosan kialakított formája egyszerre termelte, és befogta az energiát. Az elektromos részecskéket örvénylő oszlopba rendezte, amely a fénysebességnél gyorsabban terjedő energiát hozott létre (no és mi az, ami a fénynél gyorsabban terjed? A gondolat és a szeretet). A piramis kamráiban létrehozott különféle frekvenciák lehetővé tették, hogy a különböző fejlettségi szinteken lévő tanítványok magasabb frekvenciára hangolódjanak, és azon rezegjenek tovább. Ez megnövelte a mentális energiájukat és az aurájukat, azaz a saját elektromágneses mezőjüket. Amellett intenzív felkészítést is kaptak, amely által 21 éves korukban a tudatukat már a valóság magasabb dimenzióiba emelhették. A szeretetenergia felébresztette bennük a telepátiát, érzékennyé váltak a szférák zenéjére, az aurát, az embert körülvevő elektromágneses mezőt alkotó szubatomi részecskék táncára, avagy már hallották azt a csodálatos hangot, amit a mozgásuk, a súrlódás indukált. A szakkarai kvantumgépezet tehát felgyorsította a spirituális fejlődés folyamatát, lehetővé tette, hogy a különböző tudati szinttel érkező tanítványok megtapasztalják rezgésszintjük ideiglenes megemelkedését. Meditációval és az arra való felkészüléssel, hogy békében és harmóniában éljenek, tiszteljenek mindent, a megtapasztalt rezgésszint állandóvá vált, a legfejlettebbek pedig magas rezgésszinten maradtak. Utaztatni tudták tudatukat időben és térben, és láthatták a reinkarnációk láncolatát, amely eljuttatta őket odáig, érzékelni tudták a 3. dimenzión túli valóságokat az

emberi lények fejlődésének következő fejlődési fokán: a magasabb szintű testvérek, vagy a megvilágosodott szuperlények világában, akik már túlléptek ezen a szinten, és hozzájutottak a tudáshoz. Itt jutott eszembe, hogy a buddhisták is addig meditálnak, amíg egy megvilágosodott mesterrel nem kerülnek kapcsolatba, aki már magasabb szinten él. Tehát ők is addig emelik a saját rezgésszintjüket, amíg érzékenynyé válnak ennek megtapasztalására. Ezért érzünk egy ilyen ember mellett olyan nyugalmat, békét és csendet, amilyet a nyugati világban ritkán érhetünk el. Velük, bennük, és körülöttük, rezeg a szeretet semleges energiája, ami nem vált ki ellenállást, és befogadóvá tesz mindenkit, azt is, aki alacsonyabb szinten rezeg… Imhotep jól tudta, hogy a rezgésszint fokozatos emelése felgyorsítja a szellemi fejlődést. Az alabástrom is olyan anyag, amely átveszi a rezgést, és folyamatosan a kívánt szinten rezeg. Éppen ezért készítette abból a vázákat és a tálakat. A különböző folyadékokkal telt edényeket mértani pontossággal úgy helyezték el a kamrákban, hogy a kezdők az alaphangot kapták a meditációjukhoz, majd ahogyan haladtak a tanulással, egyre emelkedett, végül állandósult bennük, azaz a tudatuk átvette a magasabb frekvenciákat. Ezáltal képessé váltak kapcsolatot teremteni a magasabb szinten élőkkel, más dimenziókkal és elhozni onnan a tudást, melyet átadtak a népnek, ezzel növelve a tömegek tudati szintjét. Rájöttek, hogy az emberek egyedül a szeretet sugárzásán keresztül válhatnak szuperlénnyé. Szakkara részecskegyorsító energiát termelt, amely az Univerzum legmagasabb frekvenciájú energiája. Semleges energia. Részecskepárokból áll melyeknek egymást kiegészítő ellentétes töltésük van. Mivel semleges energia, nem hoz létre ellenállást, és a fény sebességének 27-szeresével halad, ami a gondolati energia, a szeretet magas frekvenciáján rezeg. Ezt az energiát használta Jézus is, amikor a csodáknak nevezett nagyszerű tetteket hajtotta végre. Bebizonyította, hogy az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, és ezzel növeli a beteg emberek életenergiáját, hihetetlen gyógyításokat hajt végre, akár a halálból is visszahozza őket. Tehát a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik. Így már érthető, hogy Jézus hogyan változtatta borrá a vizet. Addig emelte a szeretet rezgésével a szintjét, amíg bor nem lett belőle. Ha akkora hitünk lenne, mint egy porszem, hegyeket is arrébb tehetnénk! Igaz, pusztán a legmagasabb frekvencián kellene rezegnünk, ami által irányítani tudjuk a gondolati energiát, ami megváltoztatja a körülöttünk lévő valóságot, és csodákat képes tenni…


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

Imhotep néhány gondolata, melyek máig fennmaradtak, és megállják a helyüket, és melyeket már élletében törvényeknek neveztek. – „Mint fönt, úgy lent.” Kapcsolat van a valóság különböző szintjei között. A fizikai szintet, ami a legnyilvánvalóbb korlátolt érzékeink számára, elemezni lehet, hogy megtudjuk az igazságot az általunk nem érzékelt többi valóságszinttel kapcsolatban. Azok a beavatottak, akik megtapasztalták a következő dimenziót, visszajöttek, hogy szeretetet sugározzanak, és meghozzák a tudást alacsonyabb szinteken lévő társaiknak. Ez a saját tapasztaláson alapuló igazolás magabiztosságot kölcsönzött az egyiptomi társadalom piramisrendszerének minden szintjén. Mindenki megtapasztalta, hogy a világegyetem számos szintből áll. – A mennyország egy olyan magasabb dimenzió, ahol csupa szeretet van, a szeretet szintjén rezeg minden. Az ember a szeretet lévén válhat szuperlénnyé. – A szeretet semleges, nincs polaritása, nincs tömege, létezése a szemlélő akaratától függ. – A világegyetem Isten elméjében létezik, és minden ember ezeknek a gondolatoknak egyike, de egyúttal maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy nagy rendszer, melyben minden kapcsolatban áll egymással, és tudattal bír. – Minden rezeg, és mozog. – Minden kettős, minden poláris. Ebben a valóságban mindennek megvan a maga ellentéte. A szélsőségek találkoznak. A két pólus ugyanazon dolognak, a forró és a hideg ugyanannak a hőmérsékletnevű dolognak a két szélsősége. Világosság és sötétség, nagy és kicsi, puha és kemény, fehér és fekete, zaj és csend, magas és alacsony. – A gondolati energia 27x gyorsabb a fénynél. – Az energia fajtái: elektromos, mágneses, kémiai, gravitációs, és a fénynél gyorsabban terjedő. – Az univerzum síkjai: fizikai, mentális, spirituális. Imhotep megértette az univerzum működését, melyet a hieroglifák megőriztek számunkra. Törvényei képezik a szabadkőművesek, a rózsakeresztesek és a templomosok titkos tudásának alapját, amely ma már mindenki számára elérhetővé vált. Nekem erről is eszembe jutott valami… Azt olvastam, a Föld az „F” hangon rezeg, tehát, ha felemelkedésről beszélünk, akkor fokozatosan emelkedik a rezgésszintje a „G” hangra. Azzal pedig emelkedik a mi tudatszintünk is, mert Vele együtt rezgünk. Tehát Imhotep ezt a fejlődést gyorsította fel a kvantumgépezetével! Akkor érthető, hogy a Föld is afelé halad, és amikor elérjük a legmagasabb hangot, a „H”-t, akkor eljutottunk a mennybe, a szeretetbe, mert ott már csak az van… megszűnik a polaritás, mert a szeretetrezgés semleges…

II. évf. 4. szám

3

… és kezdődik minden elölről… … C-D-E-F-G-A-H-C… Imhotep csodálatos és egyben nagyszerű építményéről, számtalan felfedezéséről, találmányairól, orvosi, tanítói, filozófiai, és egyéb munkásságáról, eredményeiről órákig lehetne még beszélni… Vajon rejteget még számunkra titkokat?

Brátán Erzsébet folyt.köv.


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

4

Balatincz Miklós: Léleksajtó

„Poetry is the daily news of soul.” Így hangzik Falcsik Mari weblapjának mottója, s mi más is lehetne a költészet célja, mint hogy naponta ellássa a lelket a „vershírek” által közvetített érzelmekkel és gondolatokkal? Ma azonban egészen másfajta eszköztárra van szükség ahhoz, hogy egy költemény elérje az olvasóközönséget, mint régen. Ha tényleg az online tér a kortárs versművészet Noé bárkája, akkor a köztünk élő alkotók mit tesznek meg azért, hogy jegyet váltsanak rá? Ha a világháló jelenti a jövőt, akkor ők menynyire alkalmazkodnak a küszöbön álló változáshoz? Ki, mennyit mutat meg az elkészült művekből az interneten, és mennyire felel meg a versrajongók igényeinek? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ magyar és amerikai költők honlapjait böngészve. Tévedés lenne azt hinni, hogy az amerikaiak járnak az élen poémáik internetes feltöltésében. A bevett gyakorlat általában az, hogy a részletes bibliográfiai adatok felvonultatása mellett néhány versnyi ízelítőt is kapunk az elkészült kötetekből. Ezzel a metódussal találkozhatunk például Alice Walker, Zalán Tibor, és Falcsik Mari weboldalán. Walker és Falcsik honlapja emellett blogként is funkcionál, ami a folyamatos frissítésen túl azt sugallja az olvasóknak, hogy „törődöm veletek, nem vonultam elefántcsont toronyba.” Ráadásul a magyar költőnő még a kommentekre is rendszeresen válaszol, ami egy komoly visszajelzés a rajongók felé. Ennek ellenpontjai a kizárólag ismeretterjesztésre korlátozódó weboldalak. Ezeken „szájtokon” sok mindent megtudhatunk egy adott művész életútjáról és kiadott versesköteteinek pontos adatairól, de a hideg tényeken kívül nem kapunk semmi megfoghatót. Egyáltalán nincs interakció író és olvasó között. Ez általában az idősebb költők honlapjaira jellemző, mert ők már akkora olvasótáborral rendelkeznek, hogy nem tarják szükségesnek műveik online publikálását. Stephen Dunn weblapján például egyetlen verset sem olvashatnak az érdeklődők.

Kellemes meglepetést okozott azonban a pécsi poéta, Bertók László honlapja, ahová több versciklus teljes változata is felkerült. Bertókál nincs „mellébeszélés”, csak a puritán dizájn mögött megbúvó többkötetnyi költemény. A számtalan végigkattintgatott magyar és amerikai költő weboldala közül az övé az egyetlen, ahol ekkora mennyiségű, tematizált alkotás fellelhető. Ez a nyíltság a gesztusjelleg mellett az „online költészet” nemzetközi palettáján is párját ritkítja. A fiatal költőgeneráció köreiben elterjedt szokás a weblapok publikációs gyűjteményként való használata. Krusovszky Dénes, Jónás Tamás és Samantha Thornhill három olyan alkotó, aki legalább annyi internetes publikációval rendelkezik, mint nyomtatottal. Versbirodalmuk egyaránt magában hordozza az archívum és a blog jelleget, az utóbbira helyezve a hangsúlyt. Ezeknél honlapoknál a frissítési gyakoriság viszont rendkívül „visszafogott”, az utolsó feltöltések átlagosan három-négy hónaposak, de szélsőséges esetben akár másfél évesek is lehetnek. A kortárs költők vajon miért készítettek/ készíttettek maguknak internetes felületet? Azért mert szerették volna verseik olvasói körét kiszélesíteni, vagy csak „muszájból”? A problémát az e-könyv típusú kezdeményezések is árnyalják (Magyarországon a Digitális Irodalmi Akadémia, az USÁ-ban az Academy of American Poets). A nemnyomtatott megjelenés eszköztárában talán ez az egyetlen olyan alternatíva, amely egy cseppnyi vigaszt nyújthat azzal a ténnyel szemben, hogy a világhálón jelenlévő kortárs versírók körülbelül kétharmadának nincs saját honlapja. Itt említhetjük például Vörös István, Takács Zsuzsa, Marno János, Varró Dániel, Kemény István, Kemény Lili, Robert Hass, John Hollander vagy Louise Glück nevét. Ez tehát azt bizonyítja, hogy a napjainkban is aktív alkotók nagy része jobb esetben távolságtartó, rosszabb esetben viszont egyenesen elutasító „a kor szavával” szemben. Az elutasítás ellen szól azonban a tény, hogy a fiatal generáció interneten töltött szociális élete vetekszik a társasági érintkezés fizikai formáival, nem is beszélve a kultúrafogyasztásról. Azoknak a száma, akik a neten szocializálódnak napról napra nő, és a technika ilyen sebességű modernizációjával a Gutenberg-galaxis néhány évtizeden belül teljesen áthelyeződik a világhálóra. A kérdés csupán annyi, hogy meg lehet-e szólítani a jövő olvasó-generációját máshogy, mint online megjelenéssel, és meddig tartható fenn az „irodalom őreinek” elszigeteltsége? Balatincz Miklós


Riport

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

5

Balatincz Miklós: Életvágy a falakon kívül Szabályok között

Napjainkban a gyermekotthonokat tévhitek sokasága övezi. Amikor azonban először léptem át a Pécsi Gyermekotthon kapuját, rögtön megdőlt több mendemonda is. Nem egy mindentől elzárt, „szökésbiztos épületkomplexum” tárult ugyanis a szemeim elé, hanem egy igazi szocreál középiskola hangulatát árasztó épület, amit a lakói otthonossá tettek, amennyire tudtak. Hogy valós képet kaphassunk arról, milyen az élet egy ilyen intézményben, az Utógondozói Otthon szakmai vezetőjével, Várkonyiné Kárpáti Angélával és egyik bentlakójával, Bogdán Márkkal beszélgettem. Amikor felmerült az ötlet, hogy a Pécsi Gyermekotthonról készítek riportot, az intézmény már elmúlt ötven éves. Akkor még semmit sem tudtam arról, kik és hogyan élnek ebben a családjuktól távoli intézetben. Egy csomó – később tévesnek bizonyuló – elképzelésem volt arról a világról, amelyről valójában nem is tudtam semmit. Tulajdonképpen minden egy beszélgetéssel kezdődött, egy késő estébe nyúló tudósítás után. Hazafelé tartottam, amikor két úriember jött oda hozzám a kihalt utcán, hogy cigit kérjenek. Természetesen nem volt nálam egy szál sem, hiába próbáltak „hatni” rám a láthatólag már kipróbált utcai keménykedéssel. Olyan valószerűtlen volt az egész, hogy ahelyett, hogy megijedtem volna, inkább szóba elegyedtem velük. Amint elárultam, hogy újságíró vagyok, egyiküknek rögtön megeredt a nyelve. Nem kellett túl sokat kérdezősködnöm ahhoz, hogy megtudjam, ő bizony „intézetis”. Szeretett volna többet is mesélni, de mennem kellett. Megbeszéltük, hogyha elárulja a nevét, akkor később megkeresem, csinálok vele egy interjút és „híres lesz”. Hosszú időbe telt azonban, hogy a közben ezer változáson átesett vázlatokkal való játszadozás után végre dolgozni kezdjek. Úgy gondoltam, hogy a legjobb lesz ha mégis inkább hiteles forrást keresek, aki a Pécsi Gyermekotthonnal kapcsolatos minden kérdésemre választ tud adni. Felhívtam tehát Platthy István igazgatót, aki a legmegfelelőbb emberekhez irányított.

Amikor első alkalommal látogattam el az intézetbe, a szigorú „börtönhangulatról” alkotott elképzeléseim azonnal szertefoszlottak. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem olyan válaszokat fogok kapni, amilyenekre előzetesen számítottam. Ebben a tudatban indultam felfelé a lépcsőn, hogy Várkonyiné Kárpáti Angélának tehessem fel a kérdéseimet. Hozzá egy papucsos, atléta trikós srác vezetett el, miután gyorsan kivitte a szemetet. Udvariasan bemutatkoztunk egymásnak, aztán továbbmentünk a tésztaillatú folyosón (Talán éppen pizzát sütöttek?), amelynek végén ott volt a konyhából nyíló iroda: beszélgetésünk helyszíne. A kis kanapéval, két karosszékkel, számítógépasztallal és rajta egy pc-vel felszerelt szoba számtalan emléket őriz, fotók sokaságába zárva a büszke pillanatokat. Persze az otthonos hangulat és a születésnapi előkészületek eredményeként kialakult kollektív rendetlenség akkorra már nem volt meglepő számomra. Mire végigsétáltam az intézménynek ezen a szárnyán, már jó néhány olyan dolgot láttam, amelyek arra hivatottak, hogy élhetőbbé tegyék az amúgy szocialista praktikussággal épített, rideg falakat. Amint beléptem az irodába, láttam, hogy ketten is várnak rám. Angélán, az Utógondozói Otthon szakmai vezetőjén kívül ott volt még Bogdán Márk is, az egyik húszas évei elején járó bentlakó. A Pécsi Gyermekotthon négy szakmai egységből áll: a Gyermekek Átmeneti Otthonából, a Gyermekotthonból, a Nevelőszülői Hálózatból és az Utógondozói Otthonból. Az Átmeneti Otthonban élők ideiglenes gondoskodást kapnak, ami azt jelenti, hogy a krízisbe került családok gyermekeit hosszabbrövidebb időre, maximum egy évre befogadják. Ekkor még nem történt hivatalos hatósági intézkedés, a gyermekek addig maradnak, amíg a család problémái meg nem oldódnak. Az Átmeneti Otthon lakóinak kora három és tizennyolc év között van, tehát itt még szükséges a huszonnégy órás felügyelet. Ha a bentlakók „visszagondozása” a családba sikertelennek bizonyul, akkor a következő szakmai egységben, a Gyermekotthonban folytatják az életüket. A fiatal felnőttek már az Utógondozó Otthonban élik mindennapjaikat, ami arra hivatott, hogy szakmájuk, illetve diplomájuk megszerzésében segítse a motivált bentlakókat, ők ugyanis a kinti élet alapjainak megteremtésére törekszenek. Az itteni ellátást csak azok kaphatják meg, akik nappali tagozatos tanulmányokat folytatnak és még nem tudják magukat


Riport

COMITATUS FOLYÓIRAT

eltartani. Itt már nincs szükség egész napos szolgálatra, hiszen mindenki önállóan éli az életét: iskolába jár és intézi a saját ügyeit. Angéla munkanapja tulajdonképpen délután egy körül kezdődik, mivel a gondozottak ebben az időszakban érnek vissza az iskolából. „A mi feladatunk, hogy amikor megérkeznek, várjuk őket. Van egy úgynevezett törzsidőnk, délután egy és négy óra között, amikor ők beszélnek az iskolai dolgokról és a magánéletről. Ekkor mindenkivel találkozunk, és mindenki elmondhatja az ügyes-bajos dolgait, de arra törekszünk, hogy a saját ügyintézési feladataikat önállóan lássák el” – meséli. A szökés mint motiváció „A gyerekekről általánosságban elmondható: egyikük sem örül annak, hogy bekerült a Gyermekotthonba, annak ellenére, hogy ez az ő érdekeit szolgálja. Van egy bizonyos düh, mivel szívesebben élnének a családjukkal, és nagyon sok időre van szükség ahhoz, hogy megszokják az itteni életet” – mondja Angéla. Ez az idő általában egy-másfél év, ennyi kell ahhoz, hogy a gyermekekkel már „kezdeni lehessen valamit”. Az intézetben élő kiskorúak közül a legtöbben egy, vagy kevesebb, mint egy éve kerültek a Gyermekotthonba. Ők annyira kilátástalannak tartják a helyzetüket, hogy gyakran megszöknek. „Nem azért szöknek meg, mert nekik jobb odakint. Egyszerűen úgy érzik, hogy meg kell tenniük. Menni kell, haverok vannak kint, nyilván belekeverednek egy-egy rossz társaságba is. Ritka eset, hogy a szülőkhöz szöknek. Valójában nem is tudják megmagyarázni, miért teszik” – folytatja Angéla. „A probléma, hogy az itt élők egy adott környezetben nevelkedtek a szüleikkel, aztán bekerültek valahová, ahol idegen emberek mondják meg, hogy mikor mit csináljanak. Mivel ez egy intézmény, vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani, és ez sok mindenkinek nem tetszik” – szól hozzá Márk. „Előtte pedig esetleg nem is voltak különösebb szabályok, amiknek itt meg kell tudni felelni” – folytatja Angéla. „Vagy ha voltak is, akkor azokat a szülőktől kapták. Ez megszokott és természetes volt. De amint ide bekerülnek, attól függetlenül, hogy kedvesen bánnak velük, idegen emberek fogják megmondani, hogy mikor lehet enni, mikor van kimenő, mikor kell viszszajönni, mikor kell tanórára menni. Ez nyilván nem tetszik egy olyan embernek, aki eddig szabadon élt” – teszi hozzá Márk.

II. évf. 4. szám

6

A Gyermekotthon dolgozóinak célja, hogy a neveltek megértsék, ez nem egy büntetés, ráadásul nem is végleges. A legfontosabb feladat, hogy tanuljanak és mire kikerülnek az intézmény falai közül, már legyen egy szakma a kezükben. Egyszerűen hozzák rendbe az életüket. Persze ez egyáltalán nem könnyű, de az intézet – a lehetőségekhez mérten – minden támogatást megad nekik. „Van ruhapénz, fizetik az iskoláztatást, a bérletet, a fodrászt. Ha valaki sportolni szeretne, akkor azt is megoldják. Van lakástámogatás, és aki bekerül az intézménybe, annak nyitnak egy bankszámlát és a családi pótlék ezentúl erre kerül” – mondja Márk. Az intézet közösségi programokat is szervez (strand, kirándulás, hétvégi foci, rajz- és bibliaóra satöbbi) és tizennégy év felett havi ötezer-egyszáz forint zsebpénzt juttat az itt élőknek. Emellett a gyermekek a kimenőidejükben a szüleikkel is tarthatják a kapcsolatot, akár naponta találkozhatnak velük. Az Utógondozói Otthon célja, hogy a fiatal felnőtteket hozzásegítse az önálló élet megteremtéséhez, az itt dolgozók munkája pedig eredményesnek mondható. Ennek a szakmai egységnek ugyanis már jó néhány érettségivel és egy nyelvvizsgával rendelkező lakója is van, többen technikumot végeztek és az egyik fiú éppen most szerzi meg a diplomáját a szociálpedagógia szakon. A lehetőségek tehát adottak, de rengeteg múlik azon, hogy az itt élők mennyire képesek elfogadni a helyzetüket és a meghatározott keretek között megtalálni azt az irányt, amerre menni szeretnének. Ezért aztán harcolni kell, nem is keveset... „Ha valaki egy új közösségbe kerül és nem elég erős vagy nincs önismerete, akkor elkezd hátrálni” – mondja Márk. „Az Utógondozói Otthonban már nincs olyan, hogy valaki szökni akar. Mindenki tudja, miért van itt és igyekszik elérni a céljait. Nagyon fontos azonban, hogy mi nem pótolhatjuk a családot, csupán helyettesíthetjük azt” – teszi hozzá Angéla. Balatincz Miklós


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

7

Kühne Katalin: Pieata Zarándokutunkon bejártuk Róma kútjait, tereit, templomait, megnéztük a Fórum romjait, a Colosseumot, a Vatikánt. Az utat a miskolci Fráter György Katolikus Gimnázium[1] tanárai szervezték. Tanárok, diákok utaztak el Rómába, mert: „Rómát látni, és azután meghalni....”Mi szerencsések voltunk, hogy ezen a zarándoklaton részt vehettük férjemmel. Igaz, éppen keresztanyám ápolása foglalta le mindennapjaimat a munkám mellett, de ezt a lehetőséget nem szalaszthattuk el. Egy nővérkét kértem meg, hogy azalatt a 7 nap alatt, amíg távol leszünk, vigyázzon rá, gondoskodjon róla. Nehéz szívvel hagytam itt Juditot, de nem mondhattunk nemet. A részt vevő tanárok, diákok között már az első napon barátokra leltünk, Lojzi atyában pedig életre szóló lelki társra találtunk, aki a 25. házassági évfordulónkon – templomban erősítette meg azt – esketett minket össze. Kedvesen fogadtak be maguk közé, azóta is tartjuk velük a kapcsolatot. Idegenvezetőnk olyan helyeket mutatott meg nekünk, ahová egy turistaúton nem juthattunk volna el. Többször volt Rómában, művészettörténészként kiváló vezetőnk volt a templomokban, a Colosseumban, a Fórumon, a Vatikánban. Először Padovában álltunk meg, Szent Antal kápolnájában magyar misét tartott Lojzi atya nekünk, visszafelé pedig Assisiben néztük meg Szent Ferenc templomát. Ezek a helyek meghatározók számomra, férjemet Antalnak hívják, a nagyapámat Ferencnek, Klára, aki a Holdfivér és Holdnővér c. filmben szerepelt, mint Ferenc igazi társa, szintén köt valakihez, a legkedvesebb barátnőmhöz, akinek sokat köszönhetek. Életük történetét, hitük áldozatát Giotto festményei mesélték el nekünk. Rómában a zarándokszálláson kedvesen fogadtak a nővérek, esténként a hosszú, fáradságos, de élményekkel teli napok után összegyűltünk a teraszon, együtt költöttük el vacsoránkat, sokáig beszélgettünk. A Vatikánban, a Szent Péter Bazilikában hallgattunk francia, olasz misét, minden nemzet zarándokai ott gyűltek össze, ahol számukra tartották papjaik a misét. Belehallgattunk ezekbe, de igyekeztünk a magyar Bakócz-kápolnába, ahol kifejezetten nekünk tartotta Lojzi atya a misét. Másnap II. János Pál pápa adott audienciát, ahol a többi nemzet zarándokai mellett mi is összegyűltünk a téren. Bemehettünk az egyik terembe, ahol testközelből láthattuk az általunk nagyra becsült pápát. Igaz, csak egy pillanatra, mert amikor a helyünkre igyekeztünk, megálltunk, de a testőrök tovább irányítottak bennünket. A kivetítőről azonban követhettük az egész szertartást, a sok száz résztvevő köszöntését, amit a pápa – időnként elcsukló hangon – azokon a nyelveken mondott el, ahány nemzet vett részt. II. János Pált azóta már boldoggá avatták, szentté avatásának előkészületei is elkezdődtek. Olyan hatással volt rám és a mindenkori zarándoklatokon részt vevő milliókra ez az audiencia, a pápasága alatti látogatásai a világ minden tájára, azok a beszédek, amiket elmondott, egész áldozatos tevékenysége, ami példa nélküli. Függetlenül nemzetiségre, fajra, nemre, bőrszínre, sőt, még az ateistákra is nagy hatással volt. Áldást osztott minden részt vevőnek, a súlyos beteg pápa lelki erejét látva már akkor szentként tisztelte mindenki. Amikor beléptünk a Szent Péter bazilikába, a világ leghatalmasabb katedrálisába, ahol láthattuk a legnagyobb templomok méreteit, megdöbbentett, hogy mind beférne ide, milyen pici a mi bazilikánk is. Elámultam monumentalitásán. Első pillantásom a Pietára esett. Michelangelo szobrát, ezt a semmihez sem hasonlítható gyönyörű alkotást ma már csak golyóálló üveg mögött láthatjuk. Egy őrült golyói ütöttek lyukakat e szentséges szobron. Természetesen sok albumban láttam már, de ez, hogy a legnagyobb művész, Michelangelo alkotását eredetiben nézhetem, minden eddigi élményemet felülmúlta. A szakrális művészet, az Ars Sacra kis hazánkban, a Kárpát-medence minden országában lenyűgözött. Az ókori építészet emlékei, a középkori freskók, a kazettás mennyezetek ábrái, a fából készült oltárok, szobrok a környező országokban sok helyen fellelhetők, Magyarországon több száz templom dicsekedhet velük, de amit Rómában láthattunk, azt sohasem felejthetjük el. A Szűzanya halott fiával, Megváltónkkal ölében – ez a legnagyobb mű az emberiség eddigi alkotásai közül. Láthattam a csíksomlyói Babba Máriát, a Boldogságos Szűz Máriát, az tett hasonló hatást rám, csak zokogva tudtam csak megérinteni őt is, de a Pieta mindenek feletti volt. Michelangelo egész életét végigkísérte az ókor hatása, ez fellelhető a firenzei, római síremlékein, a vatikáni freskóin egyaránt. A Sixtus-kápolnában megnézhettük azt a mennyezetfreskót, amit IV. Sixtus pápa rendelt meg. II. Gyula pápasága alatt festette ki Michelangelo a kápolna boltozatát, majd III. Pál idején az oltárképet is. II. Gyula pápa (még életében) síremlékének kidolgozását is rá bízta, majd a Szent Péter sírja fölé épült ókeresztény bazilika helyébe hatalmas katedrálist kívánt emeltetni. Ezt a pályázatot Bramante nyerte el, majd halála után Raffaello és Michelangelo tervezte meg a kupolát. Egy francia bíborostól kapott megrendelésből született ez a carrarai márványszobor, ami 24 évesen egy csapásra híressé tette Michelangelot. Ez a szobor eltér a pieta-festmények és -szobrok ismert anyaábrázolásaitól. Mária itt nem a végtelen fájdalmat átélő, egyetlen fiát gyászoló édesanya, hanem ifjú, tiszta arcvonású Szűzanya. A tehetetlen fiatal férfitest és az azt ölében tartó fiatal nő bemutatásában mégis jelen van az anya-gyermek kapcsolat. Mária súlytalan teherként dajkálja a halott Krisztust, olyan gyöngéden tartja ölében, mint egy kisgyermeket. A szobrász Mária térdét hatalmas drapériákba burkolta, ezáltal a Szűz derékon alul megnagyobbodott. A művész zseniális módon ábrázolja őket, az anya ölében elfér Krisztus, a két alak harmonikusan simul egymásba. A Madonna keblén futó szalagba véste: „Michelangelus. Buonarrotus. Florentin. Facielat – a firenzei Michelangelo készítette.” A művész sok más művét is ismerem, ami szintén óriási értékekkel bír, de ehhez, a Pietához egyik sem fogható. Anyaként átérezhettem Mária fájdalmát, de azt a nagyságot is, ami ezen felül tudott emelkedni. Mindannyiunk édesanyja vállalta Istentől ráruházott feladatát, nem mindennapi sorsát, ami elrendeltetett számára. Mindannyiunknak példát adott, mert ő tudta, mit miért tesz. Szent Szűz, de szenvedése fia elvesztésekor mégis emberi. A nagy szobrász megalkotta a világ legszebb művét, én pedig könnyeimen át már az értünk szenvedő Krisztus feltámadását is látni véltem. Ezt csak egy nagy tehetséggel megáldott művész alkothatta meg. Istentől kapta mindazt, ami erre késztette. Hitemben megerősödve léphetek tovább Istenünk nyomdokain utamon. Kühne Katalin [1] Édesapám a Fráter György Katolikus Gimnáziumban (Miskolc, Hősök tere 7.) tanított, harctér és hadifogság után ide jött vissza tanítványaihoz. Ez a gimnázium már Földes Ferenc nevét viseli. Miskolcon a Városház tér 6. alatt működő katolikus gimnázium őrzi a régi nevet


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

8

Kühne Katalin: Ecce homo Diák korom egyik legemlékezetesebb osztálykirándulása alkalmával látogattunk el Debrecenbe, a Déry Múzeumba. Ott láttam először Munkácsy Mihály passiósorozatát, az Ecce homo-t, a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota című festményekkel együtt. Szívesen nézegettük volna órákon át, de tovább kellett utaznunk. Így csak félórát tölthettünk el a múzeumban. Azóta már többször láttam. Mindhárom festmény lenyűgözött, nem csak méretei, hanem inkább a rendkívüli ecsetkezelés, árny- és fényjátékok miatt. Az alakok megformálása, az arcok, a perspektivikus ábrázolás mellett a biblikus téma is megragadott. Munkácsy Miskolcon élt kisgyermek korában, ezért is foglalkoztatott sorsa. Küzdelmes életét ismerem, sok művészettörténeti tanulmányt olvastam róla. Hatalmas munkásságából az utóbbi években láthattam azokat is, amelyek a világ nagy múzeumaiban, magángyűjteményeiben találhatók, ezek is nagyszerűek. Szépek az interieurjei, tájképei, életképei is, de az Ecce homo számomra a legnagyobb közülük. Méltán lett világhírű festőművész, a város, ahol élek, büszkélkedik vele. Múzeumunk is őriz tőle több festményt, rajzot, nagyszabású kiállítást rendeztek nálunk is, de ez a képe a legértékesebb, leghíresebb a világon. Minden magyar büszke rá, hogy tudósai, művészei, írói külföldön is híresek lettek. Munkácsy nagysága abban rejlik, hogy sok munkával, kitartással tanulta meg mesterségét, nem törődött az Akadémia gáncsoskodásaival, a maga útját járta. Bebizonyította, hogy úgy tud festeni, ahogyan senki más. Az Ecce homo-n kívül csodálatos művek születtek: Siralomház, Ásító inas, Köpülő asszony, Éjjeli csavargók, Rőzsehordó nő, Zálogház, Milton, Colpachi park, önarcképei, Paál László, legjobb barátjának arcképe, Liszt Ferenc arcképe, Haynald Lajos bíboros arcképe, Honfoglalás című festményei. Munkácsról kerültek szülei Miskolcra, Lieb Mihály sótiszt és felesége, aki a Miskolcra való visszatérésük után pár hónappal elhunyt. Mihály Miskolcon kezdett iskolába járni. Édesapjának halála után nagybátyjához, Reöck (Röck) Istvánhoz került Gyulára. Öten maradtak árván, Mihály volt a középső gyerek. Békéscsabán nagynénjénél nevelkedett. Asztalosinasnak adták, Aradon dolgozott. Néhány kilométerre tőle lakott Petőfi árvája, Zoltán. Mihály később Pestre költözött, majd Bécsben tanult, utána a müncheni akadémián. 1869-ben megfestette Siralomház című képét, amellyel elnyerte a Salon aranyérmét. A Krisztus trilógia 1881-1883, 1896-ban készült el. Mihály 1885-ben emeltetett síremléket szülei hamvai fölé a miskolci Mindszenti temetőben. A Krisztus Pilátus előtt című festmény témáját Munkácsy János evangéliumából merítette. A döntő összecsapást, a válság csúcspontját ragadta meg. A hitében erős Krisztust állítja győztesként elénk. Pilátus helytartói székében ül, azt latolgatja, mitévő legyen. Szerinte nem bűnös a Jézusnak nevezett férfi. Az ellentétet, feszültséget színekkel fejezi ki a művész. Sugárzást, tisztaságot jelent a fehér Krisztus alakján. Színpompájával tűnik ki a vádló főpap. A kék-vörös-fehér szín a drámaiság jelképe. A kompozíció is drámai. A fehér ruhás férfi Krisztus alteregója: maga a megtestesült Ige. Ő jelképezi a feltámadás üzenetét. Az Ecce homo Munkácsy hitevesztettségének kifejezője. A három festmény közül feltűnik, hogy Krisztus nem a bibliai történés, hanem a megfestés sorrendjében lesz egyre elesettebb. Az Ecce homo Krisztusának arcában a szenvedő, nagybeteg Munkácsy belső önarcképére ismerhetünk. Munkácsy gyakran nézett szembe az elfeledettséggel, a betegséggel, a közelgő halállal. Az életnagyságú alakok az árkádok alatt láthatók. Krisztus egy megemelt oszlopos erkélyen áll, központi alakként, Pilátussal együtt. Arca beesett, meggyötört, megtört. Rá szegeződik minden tekintet, de ő az égre néz. Alatta hullámzik a tömeg, indulatok öntik el a népet. Drámaian sűrít Munkácsy, Krisztusában megjelenik minden emberfeletti. Krisztus tekintetében azonban nincs semmi isteni, arca tanulmány a tűrésről, a szenvedésről, a halált megvető bátorságról. Arca aszketikus, lelkes, szenvedélyes emberé. Ruhája vörös, mint azoké, akik a szőlőprést taposták. Krisztus vádlói a gyűlöletet, fanatizmust, erőszakot képviselik. Pilátus a hatalom, a megalkuvás jelképe. Az emberi haladást, a Róma uralmát elsöprő jövőt, az új korszak születését a gyermek és főként Jézus alakja jelenti. Fehér színei fényesek, sugárzóak. Kivillannak a sötétségből, a fény, a szeretet, az élet győzelmét hirdetik a sötétség, a gyűlölet, a halál felett. Ezért a fényességért tartom nagy értéknek az Ecce homo-t (Íme, az Ember), mert mai világunkban is csak ez tud győzni a sötét hatalmak felett. Hiszem, hogy ez a festmény nagy hatással lehet a XXI., és az eljövendő század embereire is. Hiszek a fény erejében. Kühne Katalin


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

9

Meyer József: 72 óra Tagadhatatlan, hogy a közelmúlt eseményei miatt végképp elbizonytalanodtam, a gyors változások hatására bennem egy kétséget kizáróan új világkép formálódik, noha eddig egyáltalán nem foglalkoztam spirituális kérdésekkel, a túlvilághoz kötődő gondolatok meg rendre hidegen hagytak. Számomra kizárólag a kézzelfogható, a megmérhető valóság volt fontos. Igyekezetem arra korlátozódott, hogy az anyagi világgal és a hozzá köthető emberi kapcsolataimmal legyek harmóniában. Így mentek a dolgok egészen a múlt hétig, amikor a világ hírcsatornái először egy példátlan geológiai szenzációval álltak elő. A Szahara közismert gyöngyszeménél, Chott el Jeridnél hatalmas területen, elképesztő mélységben nyílt meg a föld, és a történetisége szerinti rétegződésében – mélyülő, erősen lejtő kanyarulatok mentén – csodálatos látványvilágával mutatta be egyre régebbi önmagát, a jelent megelőző minden korábbi emberi kultúra szépségét, dicsőségét, a számunkra időközben érzékelhetővé, használhatóvá váló „kisegítő dimenziók” aktív együttműködésével. A drámai hatás fokozódott azzal, hogy a Föld minden alkotó elemében élőként, megérthető egységében nyilvánult meg, az élmény így messze meghaladta azt, amire például az illúziókeltés és a filmművészet valaha képes lehetett. Röviddel ezután – ismeretségi körömet is ide számítva – e dimenziógazdagodás folytán különféle képességek ébredtek bennünk, segítségükkel a legtöbb alacsonyabb rendű élőlényt és képződményt kölcsönösen megértettük, leginkább azokat, melyeket kitüntettünk a figyelmünkkel. Olyan benyomás alakult ki mindnyájunkban, mintha minden minket szolgálna, mi pedig hasonló odaadással tekintenénk a környezetünkre, s ez az egész inkább fölemelő volt, semmint aggasztó. A rendkívüliségekben felsejlett, hogy világunk gyorsulva halad egy tökéletesebb létállapotba. Miközben mindezt átéltem a maga forrongó valóságában, a régi énem ebből semmit sem tudott volna elfogadni. Tegnap volt az első, bátortalan kísérletem napja. Nyolc éve kimúlt kedvenc pointeremre gondoltam, hívogatni kezdtem magamban. A kitárt bejárati ajtón átrontott be, boldog csaholással! Bár mi csak őt fogadtuk magunkhoz annakidején, nyomában – születésük szerinti sorrendben – az alombéli társai jöttek, ugráltak körül. (Ez is új ismeret számomra: az elpusztult testvérállatok „lelkei”* egymást bevárják, egyikük sem jut a saját túlvilágára külön-külön és most, újjászületésük alkalmával hasonlóan összetartanak! Ez az ember által birtokba vehető másvilághoz képest alapvető különbség.) Hogy ezután milyen lelki megrázkódtatást jelentettek találkozásaim a régen elhunyt szeretteimmel, főképp az édesanyámmal? Nem tudom szavakkal leírni. Apával közösen rengeteget segítettek nekem a történések megértésében. Három nap. Ennyi szükséges ahhoz, hogy megéljem az egyetemes föltámadás minden csodáját, mondták. Ez az idő szükséges a teljes átalakulásomhoz. Például komoly gondként említették, mennyire zárt, fenntartásokból építkező karakter vagyok. Az oldás a legfontosabb, mert a méltán fejemre olvasott korlátaim gátolják a szeretet szabad áramlását, ami nélkül képtelenség eggyé válnunk ebben a végső újjászületésben. Rövid időre magunkra maradtunk, de édesapám kérés nélkül beszélt tovább. „Ebben a 72 órában*** kell odáig fejlődnöd, hogy ismerd, alkalmazd a megváltozott képességeidet. A kiterjesztés eszközei és lehetőségei a kezedben vannak. Megérkezni egy letisztult, magasabb rendű világba, és az időtlenségbe. Ez a végcél, mert a feltámadás most mindenki számára járható út, de egyszeri, megismételhetetlen. Persze itt, a kezdetkor még nem így gondolod. Ezért pillanatnyilag csak olyanokkal tudsz kapcsolatba lépni, akikkel szemben sosem voltak érzelmi fenntartásaid, ám velük/velünk is annyi ideig, amíg a teljes figyelmedet erre irányítod. Az új lelkiséged birtokában, valamint a dimenziók összehangolása segítségével nyílik meg előtted a legteljesebb látás, habár ennek vannak jól megkülönböztethető fokozatai. Például nem elégséges a teljes jelent megtartanod az érzékelésben, két további hozzáférés is fontos: az egymást megelőző/ követő generációkhoz, valamint a saját összes újjászületési történelmeid bensőséges kapcsolati rendszeréhez. Semmivel se győzködd magad, a feltétlen elfogadás, az engedelmesség sokat segít …” A dolgok sorra úgy alakultak, ahogyan ők előre megmondták. Például az élet vize**, amit innunk kell, mert (túl azon, hogy minden korty felüdülést, kiegyensúlyozottságot, lelki békét ad) nélkülözhetetlen lesz egészen az utolsó percig; forrásként bárki által elérhető bőséggel tört fel halmok tövén, sétautak mentén, ligetekben. Komolyan vettem azt a szülői ajánlást is, amely a három nap megtisztulási folyamatát szolgálta, a minden elkövetett és elszenvedett bűnt számba vevő, azokat őszintén megbánó visszaemlékezéseim memóriámhoz mérten rigorózus végig-vitelét. Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

10

Oly sok dolog történik, hogy jóformán észre sem veszem, lassan letelik a lehetséges 72 óra! A feltámadáshoz meg kell halnom? Erre a végzetszerűségre senkitől sem kaptam egyenes választ, a segítség arra szorítkozott, hogy mit kell tennem ellene. „Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.” Azt hittem, ez lesz a legnehezebb feladatom, ám ezekben a pillanatokban minden lelkierőmre szükségem van, hogy elérjem életem legfontosabb és megismételhetetlen célját. (Fiatalkorom csodálatos emlékei közé tartozik egy hortobágyi tábor közös, játékos próbatétele, a parázson járás. Ebben az időszakban voltam nagykamasz és persze szerelmes is, egyúttal. Ott voltunk mindketten. Mezítláb, kéz a kézben vártunk a sorunkra. A leterített tűzszőnyeg másik végén álltak azok a felszabadultan vidám társaink, akik már megtették az utat és a táborvezető is, ki az egész szertartást megrendezte. Ahogy haladtunk feléje, tekintetüket reá szegeztük, nem azzal foglalkoztunk, hogy megégünk, vagy sem? Nem is éreztünk semmilyen fájdalmat, inkább a jelenség nagyszerűségét.) Mintha lezuhant volna az égbolt! Teljes feketeségbe burkolózik, csak egy erős fénysugár vetül elém, ezt kell folyamatosan figyelnem. Tekintetem el nem kalandozhat, miközben mindent elárasztó, izzó kérgű lávafolyamon kell folyvást feléje haladnom. Mondták, akkor járok jó ösvényen, ha a fényesség egyre nő. Furcsa, hogy nincsen fájdalom, egyre könnyebbnek érzem magam, mintha elfogynék ezen az úton. De most nem szabad pont erre figyelnem, tudom. Megtorpanok, mert az egyre áradó fényességben nem csak a jelen sorstörténetem filmje pereg le, hanem az összes korábbit is látom, ami hihetetlen lelkesedéssel tölt el! Elkalandozom ezekben a rendkívüli lehetőségekben. Hirtelen azon kapom magam, amint épp megtervezem és felépítem a legjobb énem esszenciális életútját! Válogatom a legszebb gyermek-és ifjúkoromat, hozzáillesztem a rendkívüli szellemi és fizikai képességeimet. Abból az életemből, amelyikben legboldogabb voltam: a szerelmet. Másokból gazdagságomat, hatalmasságomat, a leghosszabb kort, az egészség aranyát. Gyönyörködésem határtalan! Ám a fény gyorsan halványul. Beavatott, megidézett egykori szeretteim kétségbeesetten szorongatják kezemet, miközben hirtelen támadt, örvénylő szélviharban sorra elsodródnak a birtokolni vágyott tökéletességemből. Már csak édesapám és édesanyám kapaszkodik belém, szemükben borzadt kétségbeesés villan. Utolsó felismeréssel belém hasít egy szörnyű fájdalom: valójában pontosan az történik, amit mindig is gondoltam a túlvilágot semmibe vevő életem végéről. Teljes a sötétség, amint őket is elengedve elnyel önnön megsemmisülésem. Meyer József * Az állatok túlvilágáról Kovács Magyar András sok helyen megnyilatkozott, itt elégséges forrásként az ő nevére, munkásságára hivatkozni. * Az élet víze: általános, akár népmesebeli fogalom, az ember el tudja képzelni és helyezni az élményvilágában. *** A 72 óráról, de különösképpen a három napnyi megbocsátásról Villás Béla Bűn (sivatagi beavatás) címszó alatt Youtubon megkereshető hanganyagában kimerítően beszél. Ő a sorrendet másképpen írja le:első nap önmagunknak, a második nap a holtaknak, a harmadik napon az élőknek kellett megbocsátania az általa mesélt próbatétel alkalmával.


Levél

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

11

Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – Útkeresés Kedves Barátom, ahogy telik-múlik az idő felettem, egyre inkább arra kell rájönnöm, hogy legféltettebb kincseim közé tartoznak a találkozások, az ismeretségek. Megnő a személyesség szerepe az életemben. Két évvel ezelőtt találkoztam Gábor Bálint római katolikus pappal Szolnokon a Caffé Freiben. A szolnoki Varga Katalin Gimnázium alapításának évfordulója alkalmából az iskola kiadott egy antológiát az egykori és jelenlegi diákok írásaiból. A kötet bemutatójára érkeztünk mindketten, ő Londonból, én Martfűről. Szinte együtt, elsőként érkeztünk, mint utóbb kiderült, ő a legmesszebbről, én kíváncsiságból. Alig váltottunk néhány szót, de azok maradandóak számomra. Így tudtam meg azt is, hogy 2007. óta írja a Londoni naplót netes oldalán. Barátom, ez ma már több ezer oldal. És bizony ezek fajsúlyos oldalak. Rendszeres olvasójuk vagyok. 2012. január 29-i homéliájának – így nevezi bejegyzéseit – a címe:…és sebezhetőség. Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség…és sebezhetőség” (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press 2010) című esszéjéhez ír megjegyzéseket. Kristeva a Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez szól hozzá észrevételeivel. Gábor Bálint Kristeva kapcsán ír a két „kegyelem nélküli” világról: „Az egyik a fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő elszigetelésével. A másik »fogyatékos világ« a teljesítmény, a siker, a verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami nem akar tudni magán kívül semmiről”. A folytatás a felelősségről szól, Kristevára utalva mondja Gábor Bálint: „Ok lehet (…) a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben »lehajol«, infantilizálja a fogyatékkal élő személyt. (…) A szekularizáció épp így felelős. Az a felvilágosult racionalizmus, mely miközben kiszolgálta a mindenkori gazdasági növekedést – épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket, hanyagolta el teljesen. Elárulta”. És a kiút? „Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen vallásháborúkat (politikai változatban is). Hiányainkról beszélve változhat újra gondolkodóvá a világ.” Aztán itt van – újra és ismét – az írástudók felelőssége, akik nem segítik az értelmezést és a megértést, akik inkább mélyítik az árkokat, mintsem hidakat építenének. „… a »világosság fiai« mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon vannak.” Gábor Bálint szövegének mélységei vannak és többféle értelmezésre is okot adhatnak. Nézzük például ezt: „Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti az internetes kommentek kultúrája. A verbális agreszszió, amivel a hírportálokon találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival. (…) Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban leleplezik, hogy »ott felül« igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus közszellemet hozzanak létre.” Mi a megoldás, kérdezhetjük ezek után? „Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni. Addig maradnak a kettős mércék. (…) A fogyatékkal élő embertársról nem lesz »társadalmi konszenzus«. Mert társadalmi konszenzus sincs – csak magasabb szintre emelt »kommentkultúra«. S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a névtelen, kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez”. Úgy tűnik, Londonból jobban rálátni magyarországi viszonyainkra, mint itthon. Vagy egyszerűen csak Gábor Bálintnak, ennek a harmincegynehány éves fiatalembernek a tisztánlátásáról van szó. A fenti sorokkal is ajánlom figyelmedbe Londoni naplóját. Baráti üdvözlettel, Urbán-Szabó Béla


Recenziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

12

Szinay Balázs: A mélyen Szántó visszaemlékezés …vagy másképpen az elSzánt(ó)…, és még szójátékok sorával lehetne élni e kötet olvasatában. Ám, talán mégis a címadó megközelítés a legbeszédesebb. Szántó Judit, József Attila egykori élettársa Napló és visszaemlékezés címen megjelent kéziratára vonatkozóan ugyanis ez lehet a kulcsmeghatározás. Ez a könyv az ösztönök, az ösztönös viselkedés leírásának kötete, nem csak szituatív, a helyzetre érvényes alapon, hanem az általános emberi viselkedés jellemzése szempontjából is. A félelem és a fájdalom, valamint ezek rokon érzéseire és érzeteire adott reakciók dokumentálása, mindkét fél, József Attila és Szántó Judit, de inkább az utóbbi nézőpontjából körüljárva azt az időszakot, melyet megismerkedésüktől élettársi viszonyukon át a költő haláláig egymással vagy éppen külön töltöttek. Kevés ebben a szép és fájdalmasan sok az, ami megrendítő, visszás. Ebből a visszaemlékezésből nem József Attila zsenije, hanem éppen másik, hétköznapi, emberi, vagy éppen gyermeki, beteg, zavart, tanácstalan, elveszett és menthetetlen személyiségoldala tűnik ki, ahogy ez többé-kevésbé igaz a visszaemlékezés szerzőjére vonatkozóan is. Tekintve, hogy a kéziratról és a vele kapcsolatos kutatás eredményeiről Murányi Gábor a könyv előszavában kimerítő és informatív értékelést írt, a kötet szerkezetét csak vázlatosan értékelem és inkább a szöveg szociológia és lélektani vonatkozásaira reflektálok. Szántó Judit Napló címen közreadott, rövid, kevéssé informatív, nehézkes és erősen szentimentális színezetű kísérletét a téma szempontjából nem tudom érdemben értékelni. Megírásának József Attila halála után két hónappal kezdett neki és inkább önterápia ez, mint releváns visszaemlékezés, dokumentáció, mely javarészt szerzője érzelmi állapotváltozásairól, gyászáról, sanyarú sorsának, sérelmeinek értékeléséről, magárahagyottságáról számol be, a tárgyhoz keveset hozzátéve. Olvasása közben sokszor csak töredékekbe, félbehagyott próbálkozásokba, a pillanat hevében papírra vetett, lelkesült gondolathullámokba, majd megtorpanásokba futunk. A tíz évvel ezután keletkezett Visszaemlékezés már ennél összeszedettebb, tudatosabb, elhivatottabb, érettebb munka. Lényegében ebben az anyagban mutatkozik meg Szántó Judit eredeti szándéka, első, sikertelen kísérletének valódi kiteljesedése. Önmagában véve jó kordokumentum. Érzékletesen szemlélteti a második világháború kitörésének és alakulásának körülményeit, József Attila költészethez- és kortársaihoz, valamint a költő és Szántó Judit egymáshoz fűződő viszonyát, kettejük mindennapjait, személyiségalkatuk és ebből fakadó viselkedésük főbb vonásait. Éppen ez utóbbi lehet a probléma ezzel a visszaemlékezéssel, hisz felmerül a kérdés: miért kell nekünk erről, ezekről tudnunk? Alapvetően nem értem azt a törekvést, mely szerint, ha egy szerzőt klasszikussá emelünk mindent, amit tőle és róla fellel a tudomány szükségszerűen közkinccsé kell avatni. Így lesznek klasszikussá eredendően jelentéktelen, kevésbé sikerült művek, és nyilvánossá a magánszférába tartozó információk. Miért kell nekünk arról tudnunk, hogy József Attila minden nőben a mamát kereste? Hogy egyetlen nő szeretete nem volt elegendő számára? Hogy élettársának felvetette esetleges homoszexuális hajlamait? Hogy gyilkolni akart, hogy feltételezése szerint már lehet, hogy gyilkolt csak nem emlékszik rá? Hogy Szántó Judittal egyfajta nyomorúságos, gyermeki függőséghez hasonló se veled, se nélküled kapcsolatban élt? Hogy mindeközben rögeszmésen gyereket akart Szántó Judittól, aki e helyett inkább hosszú időn keresztül nem látott lánya társaságát óhajtotta? A könyv fülszövege ezzel a gondolattal vezeti fel a kötet tartalmát: „Szántó Judit abban a hat évben volt József Attila élettársa, amikor a költő életműve klasszikus érvényűvé érett…” Furcsa együttállás az, ha az irodalomtudomány egy szerző működésének éppen azt a szakaszát értékeli klasszikus érvényűnek, mely alatt kapcsolatát a külvilággal fokozatosan és visszafordíthatatlanul elveszítette, élethelyzete, körülményei, mellőzöttsége és a pszichoanalitikus kezelés következtében pedig ösztönös, már-már állatias, kontrollálatlan viselkedése került előtérbe, teli szorongással, félelemmel, indulattal, bizonytalansággal, aminek számos versében időről-időre hangot is adott. Mintha ez példaértékű volna, és mintha zseni csak úgy lehetne valaki, hogy közben tudata és személyisége meghasad. Azt gondolom, egy költő (vagy bármely közember) és különösen József Attila életéből annyit érdemes és etikus megismernünk, amennyi művei, költészete megismeréséhez, megértéséhez (és nem megmagyarázásához) feltétlenül szükséges. Nem lehet minden köztulajdon, az egyes egyénnek joga van valamifajta alapvető titoktartáshoz, méltósághoz legszemélyesebb érzéseivel, gondolataival, tetteivel kapcsolatban. Hiszen a válogatatlan információhalmaz mind-mind az ember – sokszor téves, elfogult, pártoskodásra okot adó és hibás – megítéléséhez vezet akkor is, ha csak pillanatnyi, ösztönös cselekedeteiről, múló kételyeiről, elhamarkodott vagy netán átmenetileg következetlen viselkedéséről van szó. Ez nem jelenti azt, hogy bármit is tagadnánk, vagy tagadni szándékoz-


Recenziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

13

nánk! Nem arról van szó, hogy József Attilával szemben egy naiv ideálkép kialakítására és fenntartására törekszünk Ezzel pusztán a bulvár szintű, szenzációhajhász forrásértékelést vetjük el. *** József Attila és Szántó Judit együtt töltött hat éve alatt kialakult élethelyzetét és ebből fakadó egyéni viselkedését egyszerű, alapvető szociológiai és pszichológiai fogalmakkal körül lehet írni. A költő bár aktív szellemi életet élt, javarészt csak alkalmi munkákhoz jutott, rendszeresen nem alkalmazták, írásait töredékesen közölték, kortársai mellőzték, együttélésük alatt a háztartás fő anyagi bázisát Szántó Judit fizikai munkából szerzett keresete alkotta, mellyel együtt, kettejük jövedelme sokszor még a létminimumot sem érte el. Azt mindketten tudták, hogy József Attila jobb sorsra hívatott, nagy és kivételes költő, ez azonban élethelyzetük problémáinak feloldásához nem lehetett elegendő. A szegénységég, mellőzöttség, sikertelenség, kirekesztettség tartós fennállása esetén keletkező személyiségtorzulást okozó lelki sérülések fokozódására erősített rá József Attila alapvetően fennálló szeretet- és önbizalomhiánya, folyamatos hangulatingadozása, végletességre való hajlama, a jelenségekhez való kritikus hozzáállása, a valóság mélyebb rétegeit és összefüggéseit érzékelő világlátása. Olyan helyzet ez, melyben ép lélekkel és ép fizikummal megmaradni nem lehet, erre utal József Attila fokozatos mentális és fizikai egészségromlása is. Az említett körülmények hatására az ember egy állandó, stressz generálta, feszült izgalmi állapotba kerül, melyben az események egymást katalizálják, úgy, hogy a folyamat mindig ugyanahhoz az állapothoz vezet. A folyamatos izgalmi állapot következtében elveszíti belső egyensúlyát, realitásérzékét, önkontrollját és olyan irracionális tetteket hajt végre, melyeket nyugalmi helyzetében, személyisége természetes és ideális rezgési szintjén sosem tenne meg. Éppen ezért nem lehet az így nyert információkra teljes bizonyossággal hivatkozni és ezek alapján reális, objektív véleményt formálni. Az ilyen és ehhez hasonló sorsok és élethelyetek tömeges előfordulása akár a múlt század, akár a jelen viszonylataiban egyaránt nem kivételes és egyedi. Ma is számos ilyen esetről tudhatnak az ennek felderítésére hivatott és vállalkozó szakemberek, azonban azzal a különbséggel, hogy a vizsgálódásaik során nyert információk tekintetében teljes titoktartás kötelezi őket. Sőt, a laikus közvélemény is könnyen szembetalálkozhat e jelenséggel ismerősi, családi körében, avagy az információáramlás egyre gyorsuló és nyitott volta miatt akár számára idegen személyek vonatkozásában is. Azonban a kortársak, az egyszerű emberek sorsa a közvéleményt valamiért nem érinti meg ugyanúgy, mint egy híres ember estében, illetve az etikai korlátok is rutinszerűen omlanak le, ha egy neves személy irányában kell alkalmazni őket. De mennyi köze van ennek az eljárásnak az irodalomhoz, egy irodalmi életmű értékeléséhez? Első ránézésre azt lehet mondani, hogy a szerzői életmű és a szerző életpályája elválaszthatatlan, hiszen az egyéni életsors és az annak megélése során kialakult jellem és az ezzel összefüggésben keletkeztetett mű minőségi egyezést mutat. Ugyanakkor az irodalomtörténet egyes esetei rámutatnak arra, hogy ez az együttállás nem feltétlen és kizárólagos, vagyis más jelenthet tisztán élni és tisztán írni. Ha elfogadjuk azt, hogy a szerző egyfajta médium, akin a magasabb szintű tudattartalmak valamifajta ihletett állapotban átáramlanak, és aki ezt a spirituális csatornát műve befejeztével önkéntelen elengedi, nem szükségszerű a tiszta élet és a tiszta szerzői életmű egymásra hatását feltételeznünk. Ez esetben a szerzőnek ugyanis egyszerűen képessége, adottsága van valamire. Spirituális értelemben tehát kiválasztott. *** „…az igazat mondd, ne csak a valódit,…” – írja József Attila. Maga az érintett adja át a kulcsot életének és szerzői pályájának értelmezéséhez, értékeléséhez. E szerint a felszíni, anyagias jelenségeket maga is másodlagosnak, kevésbé jelentékenynek tekinti, míg pályája során általában véve mindvégig a létezés mélyebb rétegeinek vizsgálatára összpontosít. Egy ilyen szerző esetében a reális és méltó kutatási folyamat lépéseit is csak ilyen szellemben lehet végigjárni. Aki József Attilát olvassa és kutatja, léttitkok megfejtésére adja a fejét. A komoly érdeklődő pedig nem ragadhat le a felszíni jelenségek csalóka, sokszor tévútra csábító világánál, illetve egy élettárs fájdalomtól átitatott, szubjektív színezetű, több szempontból méltatlan és kéretlen információ tartalmú, saját jelentőségét firtató beszámolójánál. Szinay Balázs


Recenziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

14

Majoros Sándor - Frideczky Katalin: Salto vitale Az új könyvek legnagyobb részének méltatlan sorsot oszt ki az élet. Nem azért, mert máglyán végzik – az ilyesmi manapság szerencsére ritkán fordul elő –, hanem mert nem beszélnek, és nem is írnak róluk. Különösen az utóbbi ártalmas egy frissen megjelent kötet egészségi állapotára nézve, hiszen köztudott, hogy az a könyv, amely nem képes magára vonni a kritikusok figyelmét, világ életében szerzőjének kiskorú, gyámoltalan kedvence marad. Tény, hogy a magyar könyvszakma telis-tele van soha fel nem növekvő, önálló pályafutásra képtelen kiadványokkal, de ez csak részben az alkotók bűne. A könyvek tetszhalott állapotáért a kiadókat is jelentős felelősség terheli, mert nyilvánvaló, hogy ők csak a terjesztésükkel, ezen keresztül pedig a realizált anyagi haszonnal foglalkoznak, pedig pontosan tudják, hogy amelyik műről nem írnak és nem beszélnek, az nem is létezik. Nem tudom, hogy Fridezcky Katalin Salto vitale című prózakötetét mennyire karolta föl a kritika, de gyanítom, hogy nem emelte pajzsra és hordozta végig a Nagykörúton. Nem azért, mert ez a könyv ezt a bánásmódot nem érdemelné meg, hanem mert egy a sok közül. Ha a szerzője a grönlandi magyar irodalom feltörekvő képviselője lenne, a Salto vitale kövérre hízott fókaként sütkérezhetne a honi kritika reflektorfényében, de mivel csak egyike az évente megjelenő több tucat prózakötetnek, annak esélye, hogy spontán módon egy komoly és független kritikus kezébe jusson, kevesebb, mint hogy egy forgalmas bevásárlóközpontban találjunk egy húszezrest. A magyar kritikusszakma elsorvadása miatt jelenkori irodalmunk legizgalmasabb része sosem jut el az olvasóhoz, hiszen tekintélyes mennyiségű szerencse kell ahhoz, hogy egy-egy kisebb kötetet megtaláljunk, és ezek után még kíváncsiság is maradjon bennünk az áttanulmányozására. Az előítélet ugyanis mindenkiben erősen munkálkodik: az a kötet, amelyről nem írnak, nem lehet érdekes, és mivel jóformán semelyikről sem írnak, semmi sem érdekes. Az a kevés kritika, amely a folyóiratokban megjelenik csak az adott lap holdudvarában működő szerzőket érinti, tehát a kívülállóknak ez a fajta álságos bírálat sem lehet vonzó. Mi tehát a megoldás: várjunk a kritika soha meg nem érkező útmutatására, vagy inkább bízzuk rá magunkat a jó szerencsére? Frideczky Katalin kötete ezt a második lehetőséget illusztrálja. Egy hagyományos írástechnikával készült, mesélő prózát felvonultató kötetről van szó, amelyben a jegyzettől, a mesén át a hagyományos mininovelláig minden megtalálható. A szerző a realizmus jól bevált útvonalát követi, történetei lekerekítetten érnek véget, nem ritkán valamilyen szentenciával vagy csattanóval, és ez már önmagában is üde újdonság a posztmodern szövegirodalom térhódítását mindmáig teherként cipelő mai magyar prózairodalomban. Frideczky Katalin eredeti hivatását tekintve zongoraművész, de az írásaiban mindez csak érintőlegesen van jelen. Olvasó nézőpontból tiszta nyereség az, hogy ellenáll a szakmai csábításnak és nem bonyolódik bele költői, ám elvont zeneelméleti, zenehangulati fejtegetésekbe. Ezen a területen ugyanis még a legnagyobbak is elhasaltak, Csáth Géza zenei írásai például javarészt olvashatatlanok. A tipikus Frideczky-történetek a mindennapi élet mikroszkopikus jelenségeiből tevődnek össze, aránylag egyszerűnek tűnő, mégis árnyalt, sokfelé futó kapcsolatok krónikái, összegzései vagy inkább látleletei sorjázódnak a karcsú kötetben, amelynek darabjai mintha tipikus úti olvasmányként funkcionálnának. Erősebb írásaiban határozottak érződik a személyes élmény hitelessége, de a másodlagos ihletésű témák, mint például a kötetben ugyancsak helyet kapó mesék is konzekvens vonalvezetéssel rendelkeznek, és ezáltal olvasásra csábítanak. Talán ez a sokszínűség, az egymás mellé rendelt, és egymáshoz nem mindig illeszkedő műfajok a könyv egyetlen felróható hibája, mert az előbb már emlegetett mesék és a személyes élmények krónikái közé érezhető hangulati törés tolkaszik, ám ez nem kisebbíti a szerzőnek a hagyományos rövidpróza életben tartása és továbbvitele szolgálatában kifejtett érdemeit. Az ilyen, kristálytiszta, a legjobb magyar tárcaíró hagyományokat idéző prózakötet manapság eléggé ritkaság. A Salto vitale már ezért is megérdemelné a szélesebb körű kritikai és olvasói figyelmet. Majoros Sándor


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

15

Komor Zoltán: Szürreális félpercesek 1.

1 Madarat röptetsz – egy károgó varjú lábára kötöttél madzagot, és figyeled, ahogy a magas házak fölé száll. Valahányszor visszahúzod a földre, csillogó ékszert tart a csőrében, amit a tenyeredbe pottyant. Sokáig csinálod ezt, mögötted már kupacba gyűlik az arany. Honnan ez a sok ékszer? – töprengsz, de választ csak később kapsz, éjszaka, amikor az ablakodon kikémlelve észreveszed, hogy egyetlen csillag sem pislákol már az égen. 2 Sétálsz az utcán, és hirtelen jó kedved támad. Megrészegít a szabadság tudata, fel is ugrasz a levegőbe, pördülsz magad körül néhányat. Ezzel persze teljesen összegubancolod a kezedből és a lábadból kiinduló zsinórokat. Feletted a bábos keserű sóhaja; mint valami hideg szellő. 3 A lány – miközben alvó párját nézi egy éjszaka – aprócska ajtót fedez fel a fiú homlokán. Kíváncsian nyitja ki, s ahogy bekukucskál rajta, kicsi, meztelenül futkározó lányokat pillant meg. Őrült féltékenység keríti hatalmába s rázni kezdi párját. Ahogy így rázza a fiút, az ajtón sorra potyognak ki az aprócska meztelen nők az ágyra, onnan le a padlóra, ahol is a lány sorra eltapossa őket. A fiú felriad, a lány hosszan szeretkezik vele, miközben vörös tócsák száradnak körülöttük a szőnyegen. 4 Az író, ha sírásba kezd, tintát könnyezik. A cseppek egy papírra hullva hosszú, egyenes csíkban folynak végig, s kék vonalak – akár a rácsok – születnek. Micsoda cellát alkottam! – gondolja az író, s vadul dörömbölni kezd a lapon. A túloldalon fegyőr járkál, fütyörészve; oldalán karika csörög, amin kulcsok helyett golyóstollak sorakoznak. Mind kikopott már, ha akarná se tudná kinyitni a zárkát. Persze eszében sincs kísérletet tenni rá.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

16

5 A lány havas tájon szalad kacagva – de milyen apróság is ez! Távolabbról nézve láthatjuk, hogy egy hógömbbe van zárva, amit egy meleg szobában ücsörgő fiú ráz. Persze mekkora csalás ez is, távolodva már látjuk, hogy a fiú csupán baba, egy babaházban ül, s egy kislány játszik vele, akit ha távolabbról megnézünk, máris rájövünk, hogy csupán festmény, amely egy idős úr nappalijában lóg. És haladhatnánk tovább, amíg meg nem érkezünk a világűrt kitöltő abszolút semmibe. De persze az is micsoda! Egy havas tájon szaladó lány fekete szembogara. 6 Ez a lány olyan mint egy égő cigaretta: valahányszor megcsókolják, felizzik a sötétben, s egy kis része elhamvad. Végül már csak szürke hamukupac marad belőle, míg nem érkezik egy új fiú, aki lány alakot formál belőle, a csókjával életre kelti őt. Végre megtaláltam! – gondolja a lány, s hosszan megcsókolja életrekeltőjét, aki felizzik a sötétben; rögtön szürke hamuvá porlad az egyik kisujja. 7 Végül lehozod a padlásról azt az ócska, régi, gyerekkori szánkót. Tiszta pókháló, fájdalmasan reccsen, ahogy felnőtt testtel ráülsz. Mintha csak erre várt volna, siklani kezd, és hirtelen azt érzed, folyamatosan fiatalodsz minden megtett méterrel. Ismét tinédzser vagy, majd gyermek, és vidáman kacagsz, ahogy suhannak melletted a fák egyre sebesebben. Ideje megállni, gondolod, de a szánkó csak száguld tovább, a születésed előtti idők felé. Riadtan veszed észre: már túl kicsi a lábad ahhoz, hogy leállítsd ezt az őrült szánt. 8 Arccal lefelé sodródsz valami folyón, s alattad a halak nagy erőkkel azon dolgoznak, hogy a hátadra fordítsanak. Elegük lett már a motyogásodból. 9 A szomszéd lakásban élő pár veszekedésének hangjára ébredsz. Egy poharat tapasztasz a falhoz, és hozzá dugva a füled hallgatózol. Megunod, elveszed a poharat, a szomszédok pedig azonnal elhallgatnak. A veszekedés zajai viszont tovább keringenek a pohárban, amit ijedtedben a falhoz csapsz. A fal szilánkokra törik. És ott áll egy néma pár, vadul gesztikulálva, követelve vissza a hangját. 10 A fiú észre sem vette, hogy kilincs nőtt a mellkasába, csak mikor lányok kezdtek bejárkálni rajta, tudatosult benne, hogy van rajta egy ajtó. Olykor maga is kitárta, de nem látott semmit, csupán lányok fiatal kacaja visszhangzott a belső sötétségben. Ahogy öregedett, nehezebben nyílt már az ajtó, végül elrozsdásodott a kilincs, az öregember pedig éjszakánként a paplan alatt fekve hallgatja, hogyan dörömböl megannyi lány belülről. Hangjuk fiatalon cseng: egyetlen pillanatot sem öregedtek odabenn. Komor Zoltán


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

17

Komor Zoltán: Lapok egy lányból (önálló fejezet az Égi istálló című regényből)

Cilinderből húzni ki egy kígyót nem trükk. A kísértetek titokban lopkodják a gravitációt, megtömik vele zsebüket, ahogy mások tennék a kavicsokkal. Szilánkokra törik ez a téli reggel a faluban. Egy meztelen fiatal lány lépked a hóban, a kezében rozsdás vödörrel, amiben levetett ruhái vannak. Halvány, selymes bőre beleolvad a tájba. Egyedül fekete haja, barna tekintete, orrlyukai, köldöke és szén-sötét szeméremszőrzete dereng elő tollrajzként a színtelenségből. – Olyan ridegek a szobák – motyogja orra alatt. – Csakis idekinn őrizhetem meg leheletem. A szobák ellopják a szívverést. A falak beisszák a gondolatokat. Gyomor az a ház, ahonnan én érkezem, lassan emészti lakóit. A külső szemlélő talán azt hinné, magában beszél, bolond ez a lány. Pedig dehogy. Rég halott ősei kavarognak combja körül, könnyítik meg vödrét minden lépésnél. A leány tud jelenlétükről, nekik súgja hát szavait, noha tudja, a szellemek képtelenek úgy beszélni, hogy ő is meghallja válaszukat. Pedig a kísértetek így szólnak: – Könnycseppek útján terjed a rüh, a bánattól iszkol a reggel. A teraszok csőrében vergődő székek... Találkoztunk már velük. Az emberek egy faluban! Nos... Rések ők a testen. A lány tehát a síri csöndet hallgatja, egyetlen nagy szünetjelet. Macskaszem kémleli egy kerítés mögül. A kerítés tetején levágott tyúkfejek sorakoznak, végig a lécekre húzva. Belőlük fekete olaj csordogál, folyik végig a festetlen deszkákon, bepiszkolja a havat. Tintacseppek egy reszkető macska szőrén. – A szobáknál jobban csak a ruhákat lehet gyűlölni – folytatja elbeszélését a lány. – Kikémlelik az ember lelkét. Néha kigurítják magukból a testet, hogy aztán ismét meglepjék éjszaka, és szorítsák, szorítsák, szorítsák... A húst szorongatják csak a felvett rongyok, és még halálunkban sem fekhetünk meztelen. Talán úgy hiszitek, a ruhák adnak meleget, pedig az mindig belülről jön. Hogyan is adhatna meleget egy posztó? A melankólia csempéje megsebzi a vonatot. Egy író rádöbben, nem is tollat, hanem fuvolát tart a kezében. Amit eddig leírt a papírra, azok nem betűk, hanem hangjegyek, amelyek egyszerűen kipotyogtak a hangszerből. Fájdalmában magába harap. Senki sem olvas már manapság kottát! Haragjában felsikolt, hangja szétpukkant egy biciklitükröt. – Emberi díszvirágok a fában... – suttogják a szellemek, és könnyítenek még kicsit a vödrön. – Sötétség van ebben a faluban, és olyan kevés a láng. Aki kíváncsi, pillanatok alatt kiég. Ó, te lány... A pulóvereid! A gönceid! A nappalok, amíg édesanyád kötött és kötött, megállás nélkül! A sálak! A melltartód! Hát mibe kapaszkodsz, te lány, ha nem a ruhákba? Mibe csomagolod magányod? Lágyan megérintik a hóban lépkedő bőrét. Falusi szemek a kerítések deszkái között. A deszkák tetején macskafejek. Odaszegelt varjak, az udvarokon szárítókötélre eregetett tükörképek. – Rögtön ceruzát! – kiált a messzibe az író. A rézfúvók nyálcseppeken pörögnek, és valakit titokban megfojt egy cilinderből kimászó nadrág. Sziszeg, majd szélesre tátja a száját, és elnyeli a halottat. Dögmadárként száll a tetem fejére egy pár kesztyű. Lassan kezdik kicsipegetni a szemgolyót a koponyából. Az író végül ceruzát talál egy közeli fiókban. Gyorsan sálat rajzol a hóban lépkedő lány nyaka köré. – Neked nem szabad kihűlnöd! – mondja reszketve a lánynak, de az persze nem hallhatja, hiszen kísértet az író is: rég megölték már papírra vetett sorai. Betűkből álló kígyók voltak azok, mérges fogaikat a lábikrájába mélyesztették. – Neked élned kell, kedvesem! Láng vagy te ebben a faluban!


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

18

A lány ekkor fájdalmasan felsikolt. A nyakához kap, hiszen már fojtogatja is újdonsült sála. – Én ostoba! – sír fel az író. – Én hülye, mit tettem? Majd próbálja leradírozni a grafitnyomokat a lány hattyúnyakáról. De késő. Az eszméletlenül esik össze. Arca elkékül, rokonai pedig villanykörtékként fénylenek fel a kerítés lécei mögött. – Bolond volt ez a fruska, úgy kellett neki! – sistereg az apja, egy doromboló macskával a kezében. – Elnézőek voltunk sokáig, de tőlem húzza most már csak a gravitáció! Akárhova! – Hány napig kötöttem neki pulóvert! – kárál az anyja, szájából egy félig megrágott csirkefej lóg ki. – Folyamatosan csak jött a madzag a fülemen, amely aztán a kötőtűhöz csatlakozott. Hiába rugdaltam odébb a pamutgombolyagot, egyszerűen megtelt vele a szoba. Mozdulni sem lehetett! Hát kötöttem! Nap nap után! Ő meg csak pucéron szökdécselt! A régi rokonok kísértetei ekkor meggyulladnak a szavak hallatán, és eltűnnek. Már csak az író áll a kiterült, fehér holttest felett. Amikor hozzáér a testhez, zizegés támad, ahogy átalakul nagy rakás üres papírlappá, amivel a hideg szellő játszadozik. – Szaladjatok! – mondja nekik az író. – Kuncsorogjatok a hatalmasoknál, fakasszanak némi fényt az élet barázdái közül! Kérjetek instrukciókat fentről, hogyan lehetne áriával széttörni a pusztulást! A testem talán valaha ismerte a válaszokat. De a testeket ugye elássák ott, messze, az erdőn túl, ahol a sötét pokol vakkant. A szárítóköteleken felébredő tükörképek. Nyíló szemeik vádlón néznek a hóba hullt vödörre, amiből véres, kikapart macskaszemek gurulnak ki a hóra. A távolban nadrágok surrannak a réten. Gazdátlan cipők tapossák a fehérlő földeket. Színpadokra kötözött múzsák hasadnak szét, mint a szilva. Pacsirták viszik messzire csőrükben a ruhagombokat. Szél támad. Elfújja a lányból maradt papírlapokat. A téli fehérségben csak a hangjukat hallani, a zizegést, ahogy röpteti őket a szél, látni őket egyszerűen nem lehet. Valóságos kísértetraj, észrevehetetlen a halandók kíváncsiságtól vaksi szemei számára. Komor Zoltán


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

19

Bojtor Iván: Eridu romjai

Talán Huxley valamelyik művében olvastam, hogy a költők, írók valamilyen rejtélyes oknál fogva, a hétköznapi embereknél gyakrabban pillantanak be a jövő függönye mögé. Úgy emlékszem, ezt az alkotás közben fellépő módosult tudatállapottal magyarázta. Hiszem is, meg nem is. Szerintem az írók próféciái azért ismertek, mert leírták azokat, míg mások elfeledkeztek erről. Persze a jövőbelátásoknak csak egy része prófécia a többi megérzés, megsejtés. Állítólag Thomas Wolfe nem sokkal a Kiálts angyalt sikere után, egy újabb művet írt, melynek címe K 19 lett volna, ha kiadják. De ezt a regényt nem adták ki. A könyvben központi szerepet játszott volna egy vasúti kocsi, melynek száma a „K 19” adta a mű címét. Wolfe valamilyen akkor még érthetetlen okból annyira ragaszkodott a K 19-es jelzésű kocsihoz, hogy egy későbbi művében Az időről és a folyóról címűben újra feldolgozta a történetet. Utolsó könyvében a You Can’t Go Home Again-ben ismét feltűnt a titokzatos vasúti kocsi. Wolfe 1938-ban halt meg. Szerkesztője Edward C. Aswell jelen volt, amikor holttestét vonatra tették, hogy szülővárosába, az észak-carolinai Asheville-be szállítsák. A koporsót az író családja kísérte. Aswell feljegyezte annak a vasúti kocsinak a számát, melybe a családtagok beszálltak. A K 19-es jelzésű kocsi volt. Valamiféle hasonló, de ellenkező előjelű előérzet, akadályozott évekig, hogy megírjam azEridhu romjait. A címe már évtizedek óta ott motoszkált a fejemben. Ugyanígy, ezzel az ódon dh-sírásmóddal, mellyel egy több mint százéves könyvben találkoztam. Először egy a világ első városában játszódó történelmi regényről álmodoztam; később pedig, mikor az istenek sztrájkjáról olvastam, úgy képzeltem, hogy valamiféle misztikus mű lesz. Közben a jegyzeteim nagy része áldozatul esett a sors kritikájának, elázott egy csőtörés alkalmával, majd a számítógép döntött úgy, hogy a már megírt részeket örökre megtartja magának. Újabb évek teltek el, mire egy éjszakán rászántam magam és írni kezdtem: Az al-Halládzsról szóló legendát Ulf Turgenson varázsolta elő egy palimpszeszről oslói laboratóriumában, még 2007 novemberében: „Al-Mutaszim kalifa (aki nyolc csatában diadalmaskodott, nyolc fiút és nyolc leányt nemzett, és pontosan nyolc évig, nyolc hónapig és nyolc napig uralkodott) idejében, egy holdtalan éjszakán a sivatagban elfogtak egy gyíkfejű embert. A ketrecbe zárt szörnyet elküldték Szamarába, ajándékba a kalifának. Mondják, hogy al-Mutaszim egy éjszaka különös álmot látott. Másnap reggel magához hívatta egyik testőrét, a vitéz al-Halládzsot és megparancsolta neki, hogy vigye vissza a gyíkfejűt, oda ahol találták és engedje szabadon. Al-Mutaszim (Áldassék neve!) rövidesen megbetegedett. Halála éjszakáján azt mondta a mellette virrasztóknak, hogy ne várják vissza al-Halládzsot, mert ő minden igazhitűnél magasabbra emelkedett, Allah a mi világunk őrzését bízta rá. Al-Halládzs apja azonban nem nyugodott bele fia eltűnésébe és sokáig kutatott utána. A nyomok Bászra városa felé vezettek. A szörnyet és az ifjút utoljára a Tel-Muqayyar, azaz Szurokhalom nevű magaslatról látták, amint dél felé haladtak, egy nevesincs, ősi romokkal koszorúzott halom felé.” A történet itt megszakadt. E kézirat létezéséről, nem tudtam mindaddig, míg Ralf Thomson csengetése egy éjszakán fel nem vert álmomból. – Olvasd! – dobta elém az asztalra a fordítását. Al-Halládzs nevét látva, abban a hiszemben, hogy a híres kilencedik századi szufi mesterrel és vértanúval kapcsolatos mű lehet, lelkesen olvasni kezdtem. Mikor a végére értem, és már éppen hangot adhattam volna csalódottságomnak, Ralf táskájából egy újabb


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

20

lapot kapott elő, és miközben azzal hadonászott lelkesen magyarázni kezdett. Folytatta is vagy egy órán át, miközben én, hogy ébren maradjak egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. Hiába pisszegtem neki, hogy halkabban, mert felébreszti az egész családot, ő csak harsogta a magáét. Mindabból, ami elhangzott azon az éjszakán, később csak mondatfoszlányokra emlékeztem. Zavaros előadásában beszélt valamiféle öt-, hat-, meg nyolcdimenziós terekről, Galileiről, Einsteinről, a Galaxis forgásáról, meg – mit tudom én kinek? –, az egyenleteiről. Mielőtt elment volna még megígértette velem, hogy majd segítek neki valamilyen méréseket elvégezni. Én, hogy mielőbb szabaduljak tőle ráhagytam. – Majd ha megbolondultam – morogtam magamban, miután végre becsuktam mögötte az ajtót. Másnap reggel, miközben a kávémat iszogattam, megpillantottam azt a lapot az asztalon, melyet éjszaka Ralf olyan lelkesen lobogtatott. – Itt felejtette – gondoltam. Ez állt rajta: „Az Allah teremtette világok száma megszámlálhatatlan, akár a Rub al-Khali sivatag homokszemei… Ott azon a helyen az idők kezdetétől fogva mindig őrködik valaki, hogy se a jó, se a rossz, ne juthasson át ebbe a világba. Azért, hogy a mi világunk olyan maradjon, mind amilyennek Allah megteremtette.” Miután elolvastam, összegyűrtem és kihajítottam a szemétbe. Persze most bárki megkérdezhetné, hogy hol van ebben Eridhu? Vagy azt, hogy mi a fenének írtam bele azt az értelmetlen tudományos halandzsát? Nos, Eridhu romjai ott rejtőznek a Szurokhalomról keletre látható domb alatt, amely mellett a legenda szerint al-Halládzsot utoljára látták. A Ralf Thomson szájába adott szavak, pedig csak azt akarták jelezni, hogy körülbelül ennyit szoktam megérteni előadásaiból. Ő ugyanis nem egy kitalált személy, hanem a barátom. Néhány nap múlva, egy repülőgépen találtam magam, amely a felkelőnap irányába tartott. Mellettem Ralf ült és előadást tartott a földmágnesességről, a gravitáció torzulásairól, valamiféle fél dimenziókról, meg más hasonlókról. Ralf kitűnő szervező volt. Már a repülőtéren vártak ránk, és mindenhova négy-öt a terepet jól ismerő helybéli kísért minket. Mégis annak ellenére, hogy minden engedélyünk rendben volt, – a közismert okok miatt –, csak másnap délben értünk arra a helyre, ahol az első méréssorozatot el akarta végezni. A két terepjáró közé egy ponyvát feszítettünk ki, az alá bujtunk a nap elől. Én tízpercenként leolvasgattam a műszerek kijelzőjén megjelenő – mit tudom én milyen? –, értékeket, Ralf pedig vadul verve a billentyűzetet, folyamatosan számolt valamit. Időnként fel-felkiáltott: – Igen! Igen! – vagy, – Tudtam! Tudtam!! Három óra multán visszapakoltuk a műszereket a terepjáróba és elindultunk a romok felé. – Tudod hová megyünk? – kérdezte, miközben autónk nagyokat ugrándozott a lövészárkoktól szabdalt terepen. – Tudom. Persze, hogy tudom. A fizikához nem értek, de régészetből és történelemből, ne akarj vizsgáztatni! – feleltem sértődötten. Eridhu romjai felé tartottunk. Az ősi sumér feliratok szerint ez volt a világ első városa. – „Midőn a királyság alászállt az égből, Eridhuban volt a királyság… Mindez történt a vízözön előtt kettőszáznegyvenegyezer kettőszáz esztendővel…” – idéztem a „Sumér királylista” paszszusait. – De persze, ez csak mitológia – tettem hozzá. – A 241200 év, neked csak egy mitologikus korszak, de nekem, fizikusnak egy adat. Olvastad amit Geber írt? Azon a lapon volt, amit ott hagytam nálad. Ugye, nem dobtad ki? – nézett rám. – Ugye nem? – Nem hát! Miért dobtam volna ki? – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Ott a romok alatt, ott van az a hely ahol a három világ, a három dimenzió egymásba folyik. – Ugyan már! Leástak vagy negyven méterre. – Az a réteg, amit utoljára feltártak tízezer éves volt. Tudod miért nem ástak tovább? Tudod? Mert a gödörbe betört a víz. Egyébként sem negyven, hanem legalább hatezer méter mélyen kell, hogy legyen. És a mérések azt mutatják, hogy az a bizonyos hely mozog, időnként talán még a földből is kitüremkedik. Jaj! Ne nézz, így rám! Nem bolondultam meg. Már sötétedett, mikor elértük a romokat. Kísérőink vezetője zavart mosollyal közölte, hogy ők inkább a közeli városkában éjszakáznak.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

21

– Menjünk mi is velük! – javasoltam. Ralf csak a fejét rázta: – Kifutunk az időből. Már így is késésben vagyunk. Ha most elszalasztjuk az alkalmat, akkor csak huszonhat év múlva lesz újra ilyen lehetőség. Zseblámpák fényénél botorkáltunk mind beljebb és beljebb a rommezőbe. Valahol megálltunk és lepakoltuk a nyakunkba, vállunkra aggatott műszereket. Ralf az egyiket először csak rázogatta, majd dühösen csapkodni kezdte. – Csak valami érintkezési probléma – morogta maga elé, de hiába kapcsolgatta ki-be, hiába csavargatta jobbra-balra a gombokat a kijelzőn minden alkalommal más és más számok villantak fel. – Hülyeségeket mutat. Újra kell kalibrálni. Legalább egy óra. Hogy ez is pont most döglött be… Egy ideig ott toporogtam mellette. Nem mertem leülni. Miért? Féltem a skorpióktól, gyíkoktól, pókoktól, kígyóktól. Végül a lábam már annyira fájt, hogy letelepedtem egy téglafal mellé. Emlékszem arra gondoltam, hogy ott ülök a világ legrégebbi városában, és valahol a közelben ott áll a világ legrégebbi temploma, és én nem látok belőle semmit. Az idő telt. Ralf még mindig a műszerén szöszmötölt valamit. Akkor aludhattam el… Mikor felriadtam azt hittem, hogy csak álom volt az egész. Most itt fekszem az ágyon, ebben a fura alakú szobában, és tudom, hogy tévedés ez az egész, mert nem nekem, hanem Ralf Thomsonnak kellene, itt lennie. Ő biztosan ért valamit ezekhez az elektromos kütyükhöz, melyek körülvesznek. Én nem merek hozzányúlni egyikhez sem. Inkább bámulom, azon az ovális ablakon át, amelyik hol közelebb ereszkedik hozzám, hol meg felemelkedik egészen a mennyezetig, a magasban felfeltünedező ismeretlen csillagokat. Az ágyam is valami hasonló ablakon állhat, mely alatt a mélyben, vörös köd gomolyog. Innen, szerencsére nem látni az ajtót, azt, amelyik a kazamatába vezet. Jobb is így. Még gondolni se akarok rá. Nincs benn más csak koporsók. A végeláthatatlan messzeségig csak koporsók. Vannak köztük kőszarkofágok, fakoporsók, és üvegburával fedett fémládák, melyek inkább valamiféle inkubátorhoz hasonlítanak. Az utóbbiakban azok a gyíkfejű emberek fekszenek, akikről a történelem előtti Ubaid-kultúra emberei azokat a groteszk formájú szobraikat mintázták. Azt értem, hogy ez a hely valamiféle kitüntetett pont a világegyetemben. Már a sumérek is arról írtak, hogy Eridhu az a hely ahol három világ találkozik. Csak azt nem értem, hogy miért vagyok itt? Miért? Bojtor Iván


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

22

Bojtor Iván: Szent Péter egyenlete

Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Könyörülj rajtam, bűnösön! Mert nagy az én bűnöm. Megakadályozhattam volna mindazt, ami történt, de nem tettem. Elbizakodottságomat, talán a Sátán sugallta. Nem, nem mentegetni akarom magam, csak elmondani mindent, úgy, ahogy történt. Száznegyvenkilenc napja, ugyanitt térdeltem. Azon a napon kötött ki hajónk Akkóban, és a Te jóságodból végre a Szentföldre tehettem lábam. Épp csak végig mondtam imámat, és indultam Jeruzsálem felé. Jacgues de Mailly, a templomos rend marsallja kísért. Tőle hallottam először, hogy megszaporodtak a jelek: a föld rázkódott és szörnyű hangokat hallatott, hegyek süllyedtek alá, egész vidékek temetkeztek el. Még Jeruzsálemben is házak dőltek össze és a templomos rendház udvarán széthasadt a kövezet, a mélyből pedig füst szivárgott elő. Már ébredezett a gonosz. Ezekből a sötét jelekből is sejthettem volna, hogy a Sátán műve az, ami odalent rejtőzött évszázadok vagy talán évezredek óta. De hajtott a tudásvágy, hogy megfejtsem annak a valaminek a titkát. Mert megfejtettem. Még ha apránként, részletekben is, de megfejtettem. Bár ne tettem volna! Mert mire az egészet átláttam már késő volt. Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Olyan helyre vezettél, ahol az alvilág erői kísértettek és én gyenge voltam, szánalmasan gyenge. Megijedek magamtól, ha számba veszem, miféle gondolatok törtek rám, mikor először jártam odalent a mélyben, abban a nehéz levegőjű alagútban, miközben Gerard de Ridefortot, a templomos rend nagymesterét követtem. Jaj, én Uram! Elsőnek a kapzsiság vétkébe estem. Pedig akkor, még azt sem tudtam, hogy miért hívtak engemet, a lovagok a Szentföldre. Arra rájöttem, hogy a folyosó valahova, a templomhegy alá vezet, melyen hajdan Salamon temploma állt. Szégyellem magam, Uram! Első gondolatom a kincs volt, az arany, melyet Salamon király hajói, hoztak a titokzatos Ofirból. Már azt számolgattam, mennyi pénzt kérjek szolgálataimért a templomosoktól, hogy otthon Frankföldön, birtokot vehessek magamnak. Esztelen álmodozásomból csak de Ridefort hangja riasztott föl, néha, néha: – Apage Satanas! Apage Satanas! Távozz tőlem, Sátán! – hányta magára a keresztet, amikor megfeketedett csonthalmokon gázoltunk át. Én követtem. Talán akkor kellett volna visszafordulnom, visszafordulnom és elfutnom. Akkor talán másképp történt volna minden. Talán de Mailly is élne, és szőke fejét nem tűzték volna lándzsára. Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Az összeégett csontokon lépkedve, hirtelen eszembe ötlött, hogy a lovagok, mégsem Salamon király aranyát találhatták meg, hiszen akkor annyi zsoldost toborozhattak volna, hogy talán már Kairót vagy Damaszkuszt ostromolnák. Beleremegtem egy váratlan gondolatba. A frigyláda! Az elveszett frigyláda! Melyet Jeremiás próféta rejtett el, mielőtt a rettegett Nabukodonozor, Babilon királya lerombolta volna Salamon király templomát. Határtalan öröm szállt meg, de amint az alagút lejteni kezdett és a levegő is még dögletesebbé vált, elbizonytalanodtam. És mikor az összeégett csontvázakra gondoltam, megrémültem, mert tudtam, nem közelíthet beavatatlan a Te ládád közelébe. A Szentírásban benne vagyon, hogy a szegény Uzza is, azonnal elpusztult, pedig csak egy pillanatra tartotta meg a szekérről lebillenő ládát.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

23

A járat leszűkült, már mindkét oldalát súrolta a ruhám, majd hirtelen véget ért. Csak jobboldalon sötétlett egy szűk nyílás, mely egy alacsony csigalépcsőbe vezetett. Kétrét görnyedve csúszkáltunk lefelé a nedves köveken. Mire egy tágas sziklaüregbe jutottunk, már hangosan hörögve kapkodtunk levegő után. Az egyik falnál két szoborszerűen álló lovag mögött egy ajtót pillantottam meg. A fáklyák libbenő fényében de Ridefort egy ideig matatott a zárral. Az ajtó kitárult. Vakító fény villant. Valaki nagyot lökött rajtam. Előre zuhantam, s hallottam, hogy az ajtó becsapódik mögöttem. Fogoly voltam. Ó, én Uram! Bár maradtam volna ott mindörökre, porladtak volna el csontjaim ott a mélyben. Akkor Jeruzsálem nem került volna újra a pogányok kezébe. Sokáig feküdtem ott a padlón a rémülettől megkövülten. Mikor felbátorodva körbe néztem börtönömben, az egyik falon egy feszületet láttam, a másik hármon, teljes összevisszaságban, görög, római, héber és arab jeleket. Aztán egy ráncos arcú vénembert pillantottam meg, aki gúnyosan vigyorgott rám. – Mire számítottál? Kincsekre? Valld csak be! Te is aranyat reméltél. He-he! Ridefort téged is becsapott, mint a többieket – heherészett és a sarokba mutatott, ahol összeaszott holtestek hevertek. – Itt pusztulsz te is. Velem együtt – szólalt meg újra, de akkor már minden gúny nélkül. Felállt a gerendákból ácsolt asztal mögül. Meglepődve láttam, hogy a templomos lovagok köpenyét viselte. Mikor ellépett az asztaltól azért gyanakvón a lábát kémleltem, nem patáját rejti-e a hosszú köpeny. – Tényleg közeleg az idő? – kérdezte. – A saját szememmel láttam – tápászkodtam fel a padlóról, és apostolod szavait idéztem – „Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér”. – Talán még kijutok innen – sóhajtott nagyot, mint az, az ember, aki maga sem hisz abban, amit mond, aztán legyintett egyet és hozzá tette: – Engem, Ridefort úgysem enged ki élve, hisz már halálhíremet keltette. Óvakodj tőle! Ridefort egy őrült. Mikor megtudta mi rejtettek itt el, titokban felizgatta Rajnald grófot, támadja meg a Medinából Damaszkuszba tartó karavánokat. Pedig akkor még én voltam a lovagrend nagymestere. Rajnaldnak több se kellett, rablásra, kalózkodásra adta fejét. Azt vette a fejébe, hogy ha hajóival uralja a Vörös-tengert, akkor akár Mekkát is megtámadhatja, és lerombolhatja a Kábát, utána, pedig Medinába vonul és feldúlja Mohamed sírját. Felrúgták a békét, felbőszítették Szaladint. Ridefort mindenkivel elhitette, hogy eljött az Idő. Döntő csatát akar azon a helyen, melyről Szent János apostol írt, „melynek neve héberül mondatik Armageddonnak”. Néha azt hiszem, – Isten bocsássa meg nekem! –, hogy ő, a Sátán cimborája. A Sátán nevének említésére mindketten keresztet vetettünk és a feszület elé térdelve imánkkal hozzád fordultunk, Uram. Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam! Mégis megtettem, mindent, mit de Ridefort kért tőlem. Hiába figyelmeztetett, az öreg, ki nem volt más, mint Arnold de Torroge a templomos rend előző nagymestere, kiről mindenki úgy tudta, hogy a Szentatyához indult Rómába, de valahol útközben, lelke megtért hozzád. Átolvastam az összes feljegyzést, melyet a sarokban aszalódó elődeim írtak, és azokat is megpróbáltam megfejteni, melyek, már – kitudja mikor? – talán még a bukott angyalok lázadásakor, kerültek oda a mélybe. Voltak ott pergamen és papirusz tekercsek, telis teli rajzokkal, számításokkal. Volt köztük olyan is melyen azokkal a számjegyekkel számoltak, melyeket Szilveszter pápa, e néven a második, használt először, kiről Lyonban azt suttogták, hogy a Sátánnal kötött szerződést. A görög és latin számokkal végzett műveletek ellenőrzése közben jutott időm az aranytekercsre is. Arra a vékonyra hengerelt aranylapra latin betűkhöz hasonlító jeleket véstek. A nyelve azonban nem volt se görög, se arab, se latin, se héber, se szír. Csak két szónak sejtettem meg az értelmét. Az egyik a Plutónium volt, melyből az alvilág és a Pokol urának latin nevére következtettem, a másik, pedig az Urán, mely görögül az Éggel, a Te lakhelyeddel kapcsolatos, Uram. Nem tudom, hány nap telhetett el, mire megfejtettem annak a valaminek a titkát, melyre a lovagok leltek oda lenn a mélyben. Ó, Uram! Az én elmémet is elsötétítette a Sátán. Már én is elhittem, hogy egyetlen csatában megsemmisíthetjük a pogányok seregét. Torroge dühöngött, átokkal fenyegetett, mégsem hallgattam rá. Mikor Ridefort, lenn járt, lelkesen elmagyaráztam neki mindent: – Az a valami, a tűzsárkány tojása. A rajzok alapján van sárgája, fehérje és héjja. Ha kikeltjük belőle a sárkányt, az porrá égeti elleneinket. De óvatosnak kell lennünk, mert ha nem követjük a leírtakat, mi is ott veszünk. Íme! Le vagyon írva, ha a sárkány kikél a tojásból, ami csak közelebb van hozzá kilencezer singnél, min-


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

24

dent eléget. Az égnek madarait, a földnek barmait, füveit. Kiszárítja a folyókat és tavakat. A fegyverek szétfolynak, mint az olvadt érc. Akik a tojástól húszezer sing távolságra lesznek, azok is mind elpusztulnak a sárkány leheletétől, mely erősebb lesz, mint a legvadabb fergeteg. De még azon túl is csak azok maradnak életben, kik egy bizonyos fémből készült páncélt viselnek a testükön. Ez írattatott meg ezeken a tekercseken. Miközben seregünk közeledett a Hattin nevű faluhoz, úgy tűnt, mintha előttünk a földből lassan a magasba emelkedett volna a hegy kettős csúcsa. A rekkenő forróságban is végig futott hátamon a hideg, mert eszembe ötlöttek apostolod szavai: „És láték hatalmas vadállatot feljönni a földből, melynek két szarva vagyon”. Guido király egy dombocskára állíttatta sátrát. Egy lovag, kinek nevére már nem emlékszem, páncél nélkül, – hogy gyors legyen –, előre vágtatott és maga után vonszolta azt a szekéren szállított mérőkötelet, melyet még Jeruzsálemben kimértem húszezer sing hosszúra. A kötél vége, a két tábora közé esett, pontosan úgy, ahogy De Ridefort haditervében elképzelte. A lovag már visszafelé vágtatott, mikor megindultak az ólom páncélba bujtatott lovasok: templomosok, ispotályosok és a király válogatott vitézei. Lassan haladtak. Mögöttük, általuk takarva, egy kordén előre vittük a tűzsárkány tojását, egészen a kötél végéig és ott gyorsan elvégeztem mindem műveletet, melyet az íratok előírtak, majd gyorsan beleástuk a homokba. Magamban könyörögtem hozzád Uram, hogy számításaim igaznak bizonyuljanak. Megfordítottam a homokórát, mely azt az időt mérte, mely alatt a tűzsárkány kikel a tojásból, majd visszaindultam Guido király távolban vöröslő sátra felé. Háromszor vágtattak át a lovagok a síkságon. Az első összecsapás után visszavonulást színlelve maguk után csalták az ellenség lovasait, de még túl korai volt, Még nem telt be az idő. Aztán megtették másodszor is. Mikor harmadszor próbálkoztak, addigra már oly kevesen maradtak nyeregben, hogy nem tudtak kitörni a pogányok gyűrűjéből. Mind ott pusztultak. A pogányok elfogták Guido királyt, Ridefortot, a templomosok nagymesterét, Moulinst, az ispotályosok nagymesterét és még sok nagyhírű harcost. Én elmenekültem. A tűzsárkány nem kelt ki a tojásból. Irgalmazz Uram! Töröld ki agyamból azt az éjszakát! Azt melyen Terrac lovaggal a kötelet követve visszakúsztunk a tojásért. Az elesettek meztelen testein, felhasított fejek, törött csontok, kifordult belek, véres hajcsomók közt tapogatóztunk egészen odáig. De megtaláltuk és elhoztuk, hogy ne jusson a pogányok kezébe. Mind ez csak négy napja történt, de Szaladin seregei már itt állnak Akkó falai alatt. Hajnalodik, Uram! A templomosok hajója már csak reám vár a kikötőben. Uram! Miért az én nyakamra raktad, a halálnak e rémisztő igáját? Hova rejtsem el, hogy avatatlan kéz, ki ne szabadítsa belőle a Sátán erejét? Benned bízom, Uram! Reménykedem abban, hogy a tojás megzápult, hogy sárgája és a fehérje, már „feleződött”, miként az, az egyik pergamentekercsen állt. Reménykedem, de nem vagyok biztos benne. Add, Uram, hogy az a rémség régebbi legyen, mint azt bárki gondolja! Hisz már apostolod, Szent Péter is megírta: „Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, csak annyi, mint egy nap”. Ámen. Bojtor Iván


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

25

Serfőző Attila: A találmány Nem volt jó tanuló, sőt inkább a problémásak közül való. Átbukdácsolta az elemi iskolát. Úgy megundorodott a papír szagától, főleg ha az tintával keveredett, hogy esze ágában nem volt a továbbtanulás rémisztő vízióját maga előtt terelgetni. Egy darabig a szülei nyakán élősködött. Délben kelt, a hűtőből rendre kosztolt, majd tévézett hajnalig. Az áldott ősök nem sarkalták egykéjüket, ráhagytak minden rosszat, amit csak a szülői hülyeség elbírhat. Mire húszesztendős lett, megcsontosodott a társadalom iránti undor minden porcikájában. A rendszert részleteiben analizálta. Politikai gyűléseken fel-felszólalt, többen már oda is figyeltek rá. Önszorgalomból képezte magát, de csak anynyira, amennyire jól esett. Lassacskán örömét lelte az olvasásban. Falt mindent. Előbb gazdasági és világmegváltásról álmodozók írásait, aztán észrevétlenül a metafizika irányába terelődött. Csippentett keveset az álkémia rögös talajából és a jövőkutatás biztató vívmányaiból is. Egy nap arra ébredt; ő küldött, céllal érkezett az árnyékvilágba. Nem bukhat fel megöregedve, mint megannyi embertársa aztán földet rá… Az önálló mérlegelés az ember egyetlen szabadsága. Döntött – feltaláló lesz. Nos, innentől már egész egyszerűnek tűnik az eset, csupán azt kell tudni, mit találjon fel az ember fia, azt gyorsan találja fel, és jöhet a világhír, siker, miegymás. Szülei elé tárta eget rengető vállalkozása körvonalait, ehhez kapcsolódó anyagi jellegű kívánalmait, csupán a feltalálandó akármiről nem volt hajlandó szólni. A szomszédjuk egy nagy valagú, orra alatt borzalmas bibircsókkal, annak közepén szőr-sarjadmányokkal emberfiát rémisztő vénlány volt. Jócskán túl a negyvenen, de korából egy percet sem tagadhatott volna le. Ilyenkor nyáron szülei vidéki házában lakott, segédkezett a jószágok körül, meg úgy egyáltalán, és így a lakása üresen állt. Korábban kiadta egyetemistáknak, de sok bajt okoztak. A megszámlálhatatlan házibulizás és az ajtó alól kisejlő egyedi illatú cigarettafüst odavonzotta a hatóság embereit is. Irodának (vagy telephelynek) egy kezdő feltaláló nem is álmodhat jobb helyiséget. Az apja mélyről érkező sóhajok közepette nyélbe ütötte – néhány telefonnal – a szoba kiadásával járó „papírmunkát”. Kulccsal rendelkeztek, ugyanis ők voltak megbízva a virágok heti rendszerességű locsolásával. A kevéske bútort berakták a nagyobb szobába, így a nappali és a konyha üresen maradt. A pincéből felcipeltek egy kiszolgált díványt és a tavaly kiszuperált tálalóasztalt. Számítógépét egy semleges sarokba húzta, majd körbebástyázta néhány-száz, az emberi lélek rejtelmeit taglaló könyvel. Két napig tartott az anyagbeszerző körútja. Járt-kelt a városban, fellelhető volt úgy a gyógyszertárak, mint a háztartási boltok környékén. Nagy táskával jött meg délután, volt, hogy kétszer is fordult. Az anyja bökdöste halvérű urát, ugyan kérdezze már meg, hogy mi végre ez a hirtelen világmegváltásra készség – de aztán annyiban maradt. Volt terve és nem is akármilyen, inkább világraszóló. A kerék feltalálása óta ember nem ötlött ki remekebbet. Atombomba, Penicillin, Viagra… sutba velük. Mit ér a férfiasságot mereven tartó készítmények tömkelege, ha szívünk hölgye ágyunkba nem csalogatható. Hány beteljesületlen szerelmes sóhaj lebben az ég felé cseresznyevirágtól illatozó nyári éjszakán? A női szív leigázására nem leltek még csodaszert, bár a bájital kérdése megihletett néhány korábban élt szerzőt, és foglalkoztatta az emberiséget, mióta világ a világ. Összeállt benne a kép. Egy bizonyos irányban erősödött tudáshalmaz a szerelem tűzét élesztő recepturát öklendezte elő. Éjt nappallá téve dolgozott. Elegyeket készített százával. Másfél hét múlva, kis tégelyben kocsonyásan rezgő kence lett a végeredmény. Két óriási szemeteszsákot rakott tele az elhasznált anyagok romjaival, a főpróbára takaros rendet rakott. Az asztalon lévő kis tálkában ásított néhány linzer, ügyesen elválasztotta egymástól a süteményeket, és a lekváros töltelék eltávolítása után, annak helyére saját készítményét kente. A földszinten lakott egy nagyon csinos, viszont velejéig konzervatív lány. Néhányszor szóba elegyedtek, még névjegyet is kapott tőle, valamelyik biztosítónál ügynökösködik. Eltervezte, hogy felhívja életbiztosítás kötése ürügyén. Erre nem mondanak nemet, biztos volt benne. Így is lett, ígérete szerint fél óra múlva feljön. Az asztalon úgy helyezte el a tányérkát, hogy ne lehessen nem észrevenni, tett mellé ásványvizet is és két poharat. Úgy vélte, a poharak túlságosan homályosak, bement a konyhába a kristályokat alaposabban áttörölgetni. Csapódott a bejárati ajtó, biztosan a lány jött meg – gondolta. Hallotta, amint kabátját a fogasra akasztja, majd a konyha felé lépdel. Kicsit időzött, aztán újra elindul. A fiú éppen végzett. A poharak gyémántként csillogtak, visszatükrözték a főbérlőnő undorító szemölcsszőrzetén billegő morzsát. Serfőző Attila


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

26

Serfőző Attila: A csel A város peremén, ahol laktunk, csodálatos gyermekkorban volt részem. A hetvenes évek elején az aprócska házak muskátlival ékesített ablakain keresztül tévé még csak imitt-amott pislákolt. Olykor, ha egy ígéretes kalandfilmet sugárzott az egyetlen csatorna, bekéredzkedett a környék apraja-nagyja az épp működőképes televízió tulajdonosához. Ha azon a héten esetleg több, az érdeklődésre számot tartó film volt még terítéken, a vendégségtől megkeseredett házigazda elhíresztelte: az ő készüléke is beadta a kulcsot, tehát elmarad a napi tévézés. Majd este gondosan lesötétített ablakok mögött, családja körében nyugodtan élvezhette Cartouche megunhatatlan dicstetteit. A nyár forró, míg a tél csontig hatolóan hideg volt. Melegben a jól gondozott kerteket látogattuk, nagyhavú zúzmarában pedig énekesmadarakat ejtettünk rabul különböző rafinált szerkezetek segítségével. Korcsoportokra osztódott a gyereksereg. A „nagyobbacskák” már a helyi kocsmából darabszámra is kaptak cigarettát, nem süllyedtek le a magamfajta alsósokhoz. Lestük a gondolataikat. Egynémelynek már nőügye is volt, ha volt… Minden bizonnyal… volt, mert mondta… A tizenhét évesek kész felnőttnek számítottak. Szegénysorból nőtt gyerekekhez illőn, nem tanultak tovább, elhelyezkedtek a környékbeli gyárakban melósnak. A vállalkozóbb szelleműek nyakukba vették az országot, és Budapesten a Taurus gumigyárba szegődtek háromműszakolni. Kéthavonta jöttek haza divatos ruhákban, az ujjukon sellős gyűrűvel, s megvoltak a nagyvilági kellékek is: hosszú haj, napszemüveg, hegyes csuka… Körbevettük, és tágra nyílt szemmel-szájjal megigézve, hallgattuk a messziről jöttek különös történeteit. Úszni a környék bányatavában tanult meg a külváros lakossága. A szülők cipőre, s egyáltalán az öltözködésre, nem sokat költöttek. Egy nyáron át atlétatrikóban s egy szál tornanadrágban rúgták a meztelen lába az utca púderfinomságú porát. Az iskola elkerülésére többféle praktikát dolgoztatott ki velünk a szükség. A felsősök krétát ettek a belázasodás reményében, vagy összepasszírozott fokhagymát kötöztek a végtagjukra, ami kis idő multán felhólyagosodott, így leforrázott testrészt imitált, némi gyanús bűz kíséretében. Különleges járműtákolmányokkal jártuk be a környék nevezetességeit. A „tehetősebbeknek” kimustrált motorkerékpár is dukált, amelybe a közeli benzinkúttól befőttes üvegben hordtunk üzemanyagot. A rend őrzőinek minden bizonnyal szemet szúrt volna a matróna kora, és a lovasáé sem felelt meg a közlekedésbiztonsági előírásoknak. Előszeretettel látogattuk a városrész egykori birtokosának kriptáját, mármint ami a kriptából megmaradt. A romos épület köré misztikus történeteket szőtt a gyerekszellem. A beszakadt tetejű kápolnával kombinált temetkezési hely imitt-amott giccses freskómaradványokkal volt „színesítve”. Ez az ember volt a környék Ura, Ő adott munkát, építtetett házakat a társadalom peremére jutottaknak. A gazdaság fogaskerekeit nagyvonalúan kenegette. A nehéz időkben sem hagyta el az országot, s íme, köszönetképpen, sírjából is kiforgatták. Mostanság gyakran autózom a síremlék mellett, autópálya fut arrafelé. Fájó nosztalgia vezeti tekintetemet minduntalan a megfáradt romok irányába. A hétvégék színesek, eseménytől hemzsegők voltak. Ha épp’ fizetésnapra esett, Emil néni kocsmájában benyakalt, világmegváltásra kész családapák verekedése jelentett jó programot gyerekseregünk szórakozására. De találtunk még ezer más, kreativitásunkat segítő elfoglaltságot. Géza bácsitól zseniálisan megtanultam sakkozni, de a pingponglabda furfangos nyesését szintén a helyi kör „öregjei” verték belém. Kártya, kocka pénzre vagy körmösre dívott. Mindegy, csak zökkentsen már egy másik dimenzió síkjára. Olyan jó volt ez az emberformáló testközeliség! Minden csók őszintén csattant, ahogy a pofon is, ha szükségeltetett. *** Egy későnyári vasárnapon repült le egy nem kellő tisztességgel körülponyvázott szemétszállító autóról aznapi szórakozásunk tárgya: egy krokodilbőr utánzatú, fénylővé lakkozott pénztárca. Az út szélén lebzseltünk, éppen csak észleltük, ahogy tompa puffanással földet ért, s szinte megérkezett az első áldozat is: a forróság ellen nyakig begombolkozott segédmotoros idegen képében. Hangosan fékezett! Odakaptuk a fejünket, Deák Pista bácsi azonban kioltotta kíváncsiságunkat. Ő átlátta az üzemzavart imitáló szándékát.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

27

Az aranyláztól megbódult, leszállt öreg kecskéjéről, szenderre állította, közvetlenül a csali mellett. A kerekek szelepeinek mindenre kiterjedő vizsgálatához látott, közben fél szemmel a társaságunk felé sandított. A közel húszfős ácsorgó csapatunk színészi teljesítményét csak a javításba feledkezett áldozaté tudta felülmúlni. Nézegette járművét, majd egy váratlan mozdulattal a pénztárcára vetődött, mintha épp csak megcsúszott volna a poros útszélen. Ahogy felkászálódott, belső zsebéből a buksza csücske villant elő. A jármű nyomban megjavult, és úgy elszelelt, hogy idő sem maradt tájékoztatni szerencséje nagyságáról a boldog tulajt. Ez jó heccnek ígérkezett! Ezt meg kellett ismételni! Használt – főleg üres pénztárcával – rendelkezett számtalan família. Bármikor szívesen szolgálatba állították egy ilyen nemes cél érdekében. Az újabbat már degeszre tömtük fűvel, hogy a kísértés még nagyobb legyen. A legidősebb mókamester kijelölte az elhelyezés pontját. Minden irányból jól láthatónak kellett lennie, de úgy, hogy az áldozat szuverenitása ne sérüljön, mármint az ő szemszögéből nézve. A kapcsolat legyen intim a földön heverő jövőkép és az ujjongó megtaláló között. Nem kellett sokáig várni. A tehetős állatorvos esett elsőként a pénzszerzés könnyebbik módjának csalárd csapdájába. Puccos nyugati autójával áldozata mellé hajtott illedelmesen, a résnyire nyitott ajtón keresztül csempészte a földön heverő tárcát illatozó utasterébe. Feszülten figyeltünk: most mi lesz? Nem startolt el, alapos ember lévén nyomban tudni akarta a nyereménye nagyságát. Vártuk a hatást! Egy mozdulat, és rádöbbent, hogy ő vált áldozattá. Kiszállt, megvilágosodásának dühös káromkodással adva hangot, feledve tiszteletre méltó korát és presztízsét. Szívből jövő, harsány röhögésben tört ki a csapatunk. Olyan dacosan, tüntetőleg, élvezve, hogy végre mi is kinevethettük őt. *** A régi pénztárcát már percek óta a kezemben tartottam. Csupa kacat közül villant rám a krokodilbőr utánzat, a lakk már teljesen lekopott róla. A fiú – lehetett úgy kilencéves, mélyen ülő szemekkel, maszatos fülcimpával és horzsolt könyökkel – egy rojtos szélű asztalterítőn kínálta portékáit, nem messze a Zsibogó bejáratától. Lomtalanításkor vagy a kukából bányásszák elő a még használhatónak tűnő profán „ereklyéket”, melyek némi tisztogatás után szinte reménytelenül várják, hogy újra emberi környezetbe kerüljenek. – Kell? – kérdezte a kölyök nyersen, megunva, hogy lassú izgalommal matatva az üres fiókok között, merengek vissza gyerekkoromba, egy jégveréses június és egy szilvalekvár ízű ősz közé. – Kösz, van – mondtam –, maradjon a tied, vigyázz rá, hátha szerencsét hoz… – s visszaadtam neki, benne azzal az ötszázassal, amit az emlékeimért cserébe rejtettem a bugyelláris füle alá. Serfőző Attila


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

Pallag Tibor versei Hangod a csendben lelje meg helyét

Vallomás

Szólítsd meg a szavakat, sötét emlékműveik, jelentésüktől férges testüket: szólítsd meg.

Ebben az időzített csendben, akár egy évgyűrű oly precízen, lerakódik valami figyelem: mintha szívemet hordozhatnám külön felismeréssel, mint furcsa holmit vagy bírható nyomorúságot, bálványként átvonulok a kimeszelt udvaron. Én így próbálkozom.

Hogy ne legyenek tanulható szavak, csak válaszoló szavak legyenek, hogy válaszuk változása a valóság legyen, a szavakat szólítsd meg. Szólítsd őket és hívásod úgy érintse a semmit, hogy ne sértse, hogy lehess az, ami valóban vagy, üresség előtti, utolsó forma: beszéd. A beszéd lehet tökéletes, ahogy a halál is: lehet szép, csak ébreszd, szólítsd meg a szavakat, hangod a csendben így lelje meg helyét.

Aki tud várni Aki várni tud, majd járkál rossz időben, és nehéz szelekbe bámul úgy visel hideg esőket, mintha szép lenne annyira védtelen. Néha magas fákat félt, érint ügyetlen növénykét, vagy földig lehajol, bogarak útjából kitérni igyekszik - így téved el, de megkerül. Vár, hogyha véletlen megáll, mint aki hirtelen kérdezett valamit, de csönd lepi be zavarát és aki vár, ilyenkor otthonára gondol. Mert aki várni tud hazatalál, és kimondja a választ hangosan, kérdés sincs, amire így felelnek, hely sincs, hova eztán menni lehetne...

Békeidő A bátrak útján remegő avar, korsókban tüntető üresség, vajon ki tud róla, mi mocorog a részeg-erős győzteseken túl odaát a falakban? Talán egy bálvány alszik ott régen, asszonyok és gyerekek kezétől ledöntve.

28


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

Kónya Gábor versei Rólunk a vers

Keddi Jézus

Ha leírlak, te úgy is megteremtesz: kulcs leszek néhány teremhez, vagy az arc, az a másik - ott a homlokod mögött, a tükröd, mit magadban eltakarsz.

Hol út helyett csak a puszta vas van áll mozdulatlan. Mint fent a Nap oly örök. Némasága mennydörög, míg mögötte dong a forgatag.

Tárt kapu lesz bent a szemöldök íve, két ablak a szem - íme az árny-alak; a félelmed vagyok: vádló önmagad. Gondolj végig, hogy szavamba zárjalak.

Már nem kér és mit bánja mivé lett él Mindenek felett s nem remél. Tekintet nélkül szemében éj ül, s forintnyi bűn száz fillért sem ér.

Hát éljen az, kinek már nincsen mersze; légy' felfüggesztve, vessz belém! Rég' halott, aki már egészen megértett engem. Pusztulj te is, mint minden beavatott.

Jelen léte a feszület, ahol nincs lator és szög sincs, csak tenyér. Vére lőre, de tudja előre, teste lesz a penészes kenyér.

Nekem csak a teljes meztelenségben lehet elégnem - tán' nincs szebb mágia. Ki velem kezd, annak az első csóktól a vajúdásig csapást kell vágnia.

Flóra

Néhány szó a szerelemről

nem él még, nem mozog; csak pár atom álmában gyúlnak irtó kozmoszok a sejtfalon túl setét éj feszül de legbelül még hidegbéke dúl

Egyszer megsejthettem az egek kékjét és hogy a gyöngyvirág csöndje mit jelent. Utam lett az a néhány kurta fényév, hogy pár kacat közt lássam a végtelent.

csak várt, amíg a pillanat eljő hosszú spórákon át nevelte nap itatta felhő, hogy egy este szárba szökjön; titokban, fű alatt

Templomom voltál, hogy bűnös lehessek, benned magamért mormoltam száz imát. A gyümölcs - amit már régen megettek jobban bódított, mint bármely ópiát.

mintha puszta penge lenne, olyan hasít az új elevenbe, az ár a zöld folyam a partot ellepi s tavaszra a határ is tengeri

Lakhattam messzi, egy idegen házban és mégis izzó tűzhellyé vált szavad. Mert féltem fázni ott, ahol csak láz van, otthonom leégett a parázs alatt.

tombol a nyár, és a sötét ében árnyékot vet kerted bütüjében jaj! utat tép a gaz, a réseken ág-bogak kúsznak részegen feléd

Álltam egy hídon - ugyanaz a híd volt -, a Napot vágytam, de csak sötét éj lett. Alattam a mély, fölöttem az égbolt; így repülnöm kellett, hogy földet érjek.

érted élt ő, s miattad enyészett hogy e pompás egésznek része légy aludj csak, ne félj, mire felébredsz eltelik kerekegy istenöltő

29


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

Bátai Tibor versei Distinguer pour uniry Három tudással delelsz. Zenit, ahonnan elérhetők eged határai, hogy majd visszatérj szárnyasulni. Akkor birtokként egyszersmind mindenek birtokosa leszel. Az eggyel együtt újrateremtődsz, betölt a sugárzás, hogy kifelé is termőre fordulj. Megtaláltad a követ magadban, az vagy, aki; beavatkozásra készen. Dolgaid után nézel, hiszen nem vagy még szabad. Egyet keresel, mely mindenkié, mégis a te egyedüli számod. Mondd ki a hármat, de maradj egy, hogy egyesülhess.

Szimultán(ok) I. Ott pulzál Párhuzamos síkok, helyszínek. Történések egy időben: lényegük szerint fölötted zajlók, és intimitástól megemeltek. Cseppek egyediségében az óceán megtapasztalt, univerzális élménye, és megfordítva, a Tejút távolából készült sorozatfelvételek járdarepedésnyi mikrovilágról — az agy merevlemezére exponálva. Összeérő pólusok szikrakisüléseitől élesre állított érzékek. Megérint. Mellbe vág. Betölt. Szimultán jelenléteidben ott pulzál egy képtelen ígéret teljesülésének zavarba ejtő esélye. II. Nincs mit kezdened Mit kezdhetnél a dezsavükkel? Nem ezt, nem így, és még csak nem is te. Legfeljebb hasonlót, ha egyáltalán. Áttetszővé fakulva is rendre visszacsatol saját jelenébe a tiédből. Ám átjárás csak a múltba, soha abba az immár idegen jelenbe.

Ha olykor cseppfolyósan mégis föltolul, értelmezhetőség híján csak rendszert terhelő üresjárati folyamat. Élhetsz ugyan visszafelé is, persze, de mindig csak, mint a mostani éned. Íme, a szimultán korlátai. Nincs mit kezdened velük.

III. Így képzelem Ott majd föltárulsz mindeneknek. Átlátható lesz összes áramköröd, és közöttük minden létrejött vagy csak lehetséges kapcsolat. Egyszerre leszel, aki valaha is voltál és még itt lehettél volna. Egyetlen személy tudatává rendeződik össze – közvetlenül lehívható formában – minden letöltött információ, és jelenléted kitölti az összes bejárt helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül szabadságod csaknem teljessé tágul. Tenmagad maradsz az egyetlen határ, amit átlépned nem adatik meg, mert már csak önnön teljességed lehetsz. (Igazság ha tétetik, én így képzelem.)

Nem kell akarnod Inkognitóban jársz. Szembefordított tükrök között lépkedsz, míg káprázattá sokszorozódsz. Mikrouniverzumok tömegébe veszel, bár építeni szeretnéd a magadét. Szilánkjaid összeszedni az egyetlen esélybe kapaszkodsz. Oldasz és oldódsz, hogy végül lényegeddé kristályosodhass. Tükröd egyetlen lesz, és benne az ő képére sugárzol. A szabályokat kiiktatod; jellemeddé lesz minden, amit megéltél. Nem is kell akarnod:

30


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

elég ha engeded, és magad fölé emel megzabolázott hatalmad. Nincs káprázat — a lét ragyog. Középpontba vonz egy forgó, centripetális erő.

„Minden mű történik valahol”* A tiéd is. És nem kell szégyellned azt sem, ha a történés csak benned. Belső utakon így léphetsz tovább. Ha szerencsés vagy, tetejébe még abban is visszhangot kelt, ki pecsétjét feltörve elolvassa palackpostád. S ha mindezen túl ő is felfigyel rá (mikor még nem is küldted el), te éled át, de más teszi a csodát.

* Hamvas Béla: A láthatatlan történet Külön köszönet Szinay Balázsnak, amiért „A megalázott mesterek nyomában" című esszéjével ráirányította figyelmemet a cím- adó gondolatra.

II. évf. 4. szám

31


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

Csák Gyöngyi versei Visszhang

Lassított felvételen

Ezüst hurokba lépsz, ezüsttel von be a pillanat. Nem nyúl utánad önzetlen kéz vergődhetsz ezüstlatyakban.

Állandó susogásával félelmetes az arctalan erdő, csöndet szeretnék, lassított felvételen süppedni háromdimenziós csöndárokba mielőtt e hang végleg társammá szegül.

Ezüst toronyban harang kong viszi a hírt haldokló világba felüti fejét a boldogtalanság, védtelen szíveden ezüst-málha.

Ami a Seherezádé ciklusból kimaradt Nemcsak az ezüst-égbolton lakó ezüstös holdak, csillagok nézik ezüstvértet öltve miként masírozol úttalan utakon. Ezüst-hegyek közt fogy a levegő ezüst-kaptatókon az élet elnyű, tüdődben a fáradt ezüst-lebeny valami hiánytól lengedez. Ezüstös lelked rég kicsorbult, tenyészik benne csönd és üresség, ha több érzés nem fér el benne, mért támad fel a kísértés? Ezüst robajjal érkező vihar ezüst villámmal ijeszt, jegenyéd ezüst csúcsát hóhérként hirtelen töri le. Elszabadul a pokol tüze, hatalmas lángnyelv ezüst szájból ezüst egekből jégeső zuhog; egyaránt pusztít el kételyt és mámort.

Óhajtom bárhogy: semmilyen varázslat nem old el magától. *** Múltunk pereg a vásznon; szentimentális éj következik. *** Testünk kibontott kévéi aranylanak halott nyarakban. *** Az emelkedő időgáton szivárványszínük fennakad. ***

Ezüst-képek áznak semmivé, a képekkel múltbéli csodák, ezüst-csónakon menekítené szerelmek emlékét a hiány.

Fáradok élni. Találkozunk majd a meghittben odaát.

Ezüst-kéz nem törheti az átkot, lélegzel egy lélek talaján beköszönt a nyugtató ezüst szélcsend álomba fagy a dédelgetett világ.

A herceg búcsúja Eljött a másnap okos, vakmerő fejed meghagytam helyén.

32


Versek

Szabadulásod ára nagy: mixelem a magány ízeit. Nem tudom meg, hogy lényegülnél testemmé, érző szívemmé.

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

33


COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 4. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Főszerkesztő-helyettes: Beri Róbert

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Brátán Erzsébet, Balatincz Miklós Riport: Balatincz Miklós Esszék: Kühne Katalin, Meyer József Levél: Urbán-Szabó Béla Recenziók: Szinay Balázs, Majoros Sándor Novellák: Komor Zoltán, Bojtor Iván, Serfőző Attila Versek: Pallag Tibor, Kónya Gábor, Büki Mátyás, Csák Gyöngyi A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com

34

Profile for Szinay Balázs

Comitatus folyóirat II. évf. 4. szám  

A tanítványi láncolat irodalmi klub és az Éden Művészeti Hálózat folyóirata.

Comitatus folyóirat II. évf. 4. szám  

A tanítványi láncolat irodalmi klub és az Éden Művészeti Hálózat folyóirata.

Profile for szinba
Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded