Page 1

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

a tanítványi láncolat irodalmi műhely folyóirata

Tartalom Cikkek Brátán Erzsébet: Játszma / 2. oldal • Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (5. rész) / 3. oldal

Impressziók Lengyel János: Elmélkedő magány / 9. oldal • Lengyel János: Az igazság szaga / 10. oldal

Esszék Nyírfalvi Károly: Vers? Próza? Költemény? / 11. oldal • Szinay Balázs: Don Juan De Marco kiábrándulása / 12. oldal

Recenzió Nyírfalvi Károly: Időcseppek (Csók Márta „Családmozaik” című kötetéről) / 15. oldal

Novellák Hornyik Anna: A foghúzás / 16. oldal • Faragó Eszter: Sziszifusz / 19. oldal • Hornyik Anna: Fél öt múlt / 21. oldal • Harsányi Mónika: A csalárd (1. rész) / 22. oldal / • Varga Nóra: Sáron rózsája / 25. oldal

Versek Büki Mátyás, Sánta Zsolt, B. Tóth Klára, Szlafkay Attila versei / 27-33. oldal

1


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

2

Brátán Erzsébet: Játszma Sokszor tépelődünk azon, vajon tényleg akkor távozunk-e, amikor itt az ideje, vagy van választási lehetőségünk? A sors irányít minket, vagy néha felülírhatjuk a karmát? Is-is… A „Mindenből van kiút!” című könyvemben arról írtam, hogy a rák egy lehetőség a távozásra, vagyis nekünk szóltak, hogy választhatunk, rajtunk áll, megyünk, vagy maradunk? Ha úgy döntünk, maradunk, maradhatunk, de másképpen. Akkor változtatnunk kell mindenen, amit addig tettünk! Muszáj felvállalni a karmát és együtt haladni az áramlattal a számunkra kijelölt úton, különben újfent szemben úszunk az árral, ami végül úgyis elsodor. Azt gondolom, nemcsak a rák egy ilyen sorsforduló, hanem többet is kapunk, többször felkínálják a lehetőséget. Hogy meddig maradunk, sok mindentől függ… Végtelen sok út van, végtelen lehetőség, mindig a jelenbéli döntéseinktől „függ” a jövő, meglehet, minden megtörténik más szinteken – amúgy egyszerre, hiszen idő és tér nem létezik. Néha, amikor nagy „szerencsénk” van, a vékonyka fátyolon át-átszűrődik némi információ. Odaát mindent lezsíroztunk, kiválasztottuk, megkaptuk, az útravalót, a családot, a környezetet, a körülményeket, a földi létünkhöz szükséges összes alapanyagot. Mindenki kitölti azt az űrt, azt a „pont”ot, ami nélküle üres lenne, azaz ahol „pont”osan ott a helye! De meddig? Mitől „függ”, meddig maradhatunk? Mikor már nincs ránk szükség azon a ponton, vagyis nélkülünk is megy minden a maga útján, beteljesítettük a karmát… Ha menni kell, elintézik nekünk egy infarktussal, balesettel, vagy bármi mással, hogy átjussunk. Egy percet sem maradunk tovább annál, ameddig az eredeti tervben ki van szabva.

mert érzi, tudat alatt tudja, hogy részéről vége a játéknak, azaz feladja. Szülő gyermek kapcsolatban is kialakulhat ugyanez. Az ember néha kijelent olyasmit, amiről nem is gondolja, hogy évek, évtizedek múlva bekövetkezik. A gondolataink által beindul egy folyamat, amely megvalósul fizikai szinten is. Ha egy szülő kijelenti, hogy „veled maradok és te fogsz gondozni”, megvalósul. Amíg a gyermek lelkiismeretesen gondozza, ápolja, azaz részt vesz a „játszmában”, a szülő marad és tovább folytatja. Mikor az utódja feladja, távozik. Számtalan esetben előfordul, hogy valaki évekig gondozza az egyre leromlottabb állapotba kerülő szülőjét, nem bírja tovább és elviteti egy intézetbe. Ekkor a szülő rövid időn belül távozik, ezzel lelkiismeret furdalást okozva gyermekének, aki azt hiszi, azért ment el, mert ő „meg akart szabadulni tőle”, vagy azon töri a fejét, hogy ezt a kis időt még kibírhatta volna. Pedig azért ment, mert vége lett a játéknak, nem volt értelme tovább maradni, távozhatott, ha marad, még folytatódik… Más esetben a magatehetetlen szülő addig vár a gyermekére, amíg az a világ másik végéről meg nem érkezik. Ha meglátja, távozik… Ha megtudja, hogy úgysem jön soha többé, akkor is távozik, mert feladja a „függ”ést. De mi a helyzet a csodás gyógyulásokkal és a gyógyításokkal? Azt gondolom, az is függő játszma, minden esetben legalább két emberen múlik, amiért, vagy akiért érdemes meggyógyulni és maradni. Hányszor halljuk, hogy még nem mehetek, mert fel kell nevelnem a gyermekem, vagy gondoskodnom kell az idős szüleimről, vagy a páromról, vagy a macskámról, kutyámról, de mindig van, kell lennie valamilyen célnak, amiért érdemes élni. Cél nélkül, függőség nélkül nincs értelme az életnek. A gyógyítópáciens kapcsolattól kezdve minden ezen az elven működik. Tehát minden esetben akkor távozunk, távozhatunk, ha egy másik személytől, helyzettől vagy céltól való függőségünk, játszmánk véget ér…

Addig azonban néha adott a lehetőség… Vannak bizonyos játszmák az emberek között, amíg azok tartanak, míg élvezik a játékot, maradnak. Már az elején távozhatnának, mégis akkor ér véget, ha az egyik feladja. Nézzünk példának egy házaspárt, akik öreg korukig folytatják a színházat egymás között, nem egyszer ugyanazokat a köröket futva, míg egyikük fel nem adja az évtizedek alatt kialakított függőséget, maradnak. Aztán az egyik megunja, elmegy,

Brátán Erzsébet


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

3

Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (5. rész) A holisztikus gyógyászat alapelveinek bemutatása után jelen alkalommal megvizsgáljuk, hogy miképpen lehet a szeretet- és világhiány néhány hétköznapi pszichoszomatikus betegség okozója, valamint igyekszünk láttatni, hogy mi módon nyilvánul meg testi szinten az istenalakú hiány József Attila életművében és költészetében. Olyan összefüggésekre kívánunk rámutatni, melyek a József Attila-kutatás berkein kívül talán kevésbé ismertek, s amik reményeink szerint magyarázattal szolgálhatnak a népbetegségnek számító emésztési problémák zömére. Összetettségénél fogva a költő többszörösen rétegezett lelki gondjaival e helyen csak annyiban foglalkozhatunk, amennyire ezt témánk feltétlenül megköveteli: helyette az előző rész tematikáját folytatva a szomatikus tünetek pszichés aspektusainak tárgyalására helyezzük a hangsúlyt. Tudjuk, hogy rengeteg probléma fakadhat a helytelen táplálkozás és az emésztőszervrendszer nem megfelelő működéséből. Ennek leggyakoribb formája, ha valakinek „ég a gyomra”, illetve „gyomoridege” van. Közismert az is, hogy például „a depressziós emberek konfliktusai testileg különösen a táplálékfelvételi traktus zavaraiban fejeződnek ki, lévén, hogy szimbolikusan az képvisel minden kívánságot, megfogást, befogadást, és bekebelezést. Náluk, ha konfliktushelyzetbe kerülnek, pszichoszomatikusan könnyen előjönnek a garat, a garatmandulák, a nyelőcső bántalmai és a gyomorpanaszok.” (In. Fritz Riemann: A szorongás alapformái. Háttér Kiadó. Bp. 82.) Nem véletlen tehát, hogy nyelvünk valami negatív élmény, stressz vagy lelki probléma sikertelen feldolgozását szintén az emésztéssel hozza kapcsolatba: valaki nem tud „megemészteni” valamit. (Lásd ebben az értelemben József Attila Magad emésztő... című versét.) Szintúgy gondot okozhat, ha a huzamosabb táplálékhiány miatt a gyomorsav a gyomor falát marja, vagyis a gyomor „önmagát emészti.” Mindkét esetben (tehát testi és lelki értelemben egyaránt) a harmónia hiányával és a kiegyensúlyozatlan táplálkozással van dolgunk. Ha például az emésztés során sejtszinten a terminális oxidáció, tehát az „égés” nem tud megfelelően bekövetkezni, erjedés indul be (ugyanúgy, mint ahogyan a cefre szesszé fermentálódik, erjed) és krónikus hipoxiás (oxigénhiányos) állapot léphet fel, aminek következtében a szervezet elsavasodik. Mivel a test energiahiányban szenved, gyakran jelentkezik krónikus fáradság-szindróma, s drasztikusan megnő az ember alvásigénye. (József Attila egykori analitikusa, Gyömrői Edit így emlékezik vissza az analízis kezdetére: „Mikor Attila hozzám került, néha egy hétig, két hétig nem kelt föl.” (Idézi: Szabolcsi Miklós: József

Attila élete és pályája. „Kemény a menny” (1927-1930). Kész a leltár (1930-1937). Kossuth Kiadó. Szekszárd. 2005. 612.) Ha a szervezet elsavasodik, a tünetek közvetlenül visszahatnak az ember hangulatára, kedélyállapotára, s az ember „besavanyodik”. A haragos, dühös, szívében indulatos személyt pedig, szinonimájával, a „mérges” jelzővel illetjük. Metafizikai síkon vizsgálva, az égés olyan misztérium, amely három létszintet köt össze. Természete szerint átlényegülésen alapul, a folyamat során hamu és füst keletkezik, az eredeti szubsztancia átalakul: anyagi szinten hamuvá lesz, melyből új élet sarjad, de egyben légneművé is szublimálódik – nem beszélve a felszabaduló (hő)energiáról, ami a fény alacsonyabb rezgésszámú formája. Hasonlóképpen, a szervezetben sejtszinten (a mitokondriumokban) éppen ilyen égési folyamat, oxidáció zajlik le a táplálék feldolgozása során, melynek végterméke a „salak” mellett az ATP, vagyis az energia (mint a szervezet energiaraktárának anyagi manifesztációja), de ennek az átalakulásnak a következménye a szabadgyökök felhalmozódása is, vagyis az öregedés. Érdemes ezért figyelembe venni Lenkei Gábor szavait, aki szerint „ma az emberek azt hiszik, hogy táplálkoznak, amikor esznek. Nagy különbség van az evés és a táplálkozás között. Nem minden étel táplálék. A szó őrzi az eredeti bölcsességet: »táplál«. Ebből lett a »táplálék«.” (In. Cenzúrázott egészség. A betegségipar futószalagján. Felelős kiadó: Dr. Lenkei Gábor. 2004. 99.) Hippokratész mondása így („A halál a belekben lakik.”) megdöbbentően összecseng Horatius szavaival: „Quod me nutrit, me destruit.” („Ami táplál, az el is pusztít.”). Amint kicsiben, úgy nagyban, amint bent, úgy kint: az egyén életritmusa, mint az óra kis- és nagymutatója, úgy aránylik egymáshoz és függ össze az egyén életritmusa a világ ütemtervével. Nem szerencsés azt gondolnunk, hogy a táplálkozás kizárólag biológiai funkció, hiszen „az evés aktusának van [...] egy másik arca is, amely a mágiával és a primitív vallásokkal kapcsolatos – úgy is lehetne fogalmazni, hogy valaminek az elfogyasztása által egyesülünk. A leölt állat, ember vagy isten megevése egyfajta átlényegítő aktus; az áldozat erényei és bölcsessége átszállnak abba, aki a testébe fogadja, és bekövetkezik valamiféle misztikus egyesülés. A szokások és a rituálék változhatnak, de az elv mindig azonos: valamiféle spirituális szubsztancia kerül át az elfogyasztott állatból, emberből vagy istenből abba, aki megeszi, és e szempontból tökéletesen közömbös, hogy ausztráliai vademberekről, a magasfokú civilizációt létrehozó aztékoktól, vagy a Dionüszoszkultusz fénykorának önkívületes ünnepségein részt-


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

vevő görögökről van-e szó. [...] Ennek az ősi egyesülésnek visszhangjai szólalnak meg – a keresztelési lakomáktól a halotti torokig – az asztalközösség különféle szertartásaiban, a szimbolikus kenyér- és sókínálásban, vagy abban az indiai tabuban, amely tiltja, hogy más kasztbelieket hússal kínáljanak. Az orális erotika vagy a legtöbb nyelvben fellelhető furcsa kifejezések, mint »úgy szereti, majd’ felfalja« szintén arra emlékeztetnek, hogy az ember nem csak kenyéren él, és hogy a látszólag legegyszerűbb önfenntartó tevékenység is tartalmazhat önmeghaladó elemeket.” (In. Arthur Koestler: Szellem a gépben. Európa. Bp. 2000. 294-296.) Ahhoz, hogy jobban megvilágítsuk ennek a misztériumnak a lényegét, idézzük fel Hamvas Béla szavait: „Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja. Az orr már a dolgok páráját is beszívja. A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt a szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja. Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket a szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt. A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik. A beszédről most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen. Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nőve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is. A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is. A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé. A csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör. Az egyik tevékenység persze a másik kettőt nem zárja ki, sőt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nőt megcsókolom, eszem belőle és ő belőlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés. A táplál-

II. évf. 2. szám

4

kozás háromféle. Az ember eszik és iszik és lélegzik. A hagyomány nagy tudományába beavatottak tudják, hogy az étel szoros kapcsolatban áll a testtel; az italról tudják, hogy ennek értelmi megfelelése a lélek világa; a lélegzés pedig spirituális táplálkozás. A nők, hogy lényük spiritualitását intenzívebbé tegyék, illatszereket használnak, a férfiak pedig dohányoznak.” (In. A bor filozófiája. In. Uő: A magyar Hüperion és más magyar vonatkozású esszék II. Medio Kiadó. 212213.) E rövid bevezető után térjünk rá arra, hogy milyen szomatikus tünetei vannak az istenalakú szeretet- és világhiánynak József Attila életművében! A költőnél már párizsi tartózkodása idején vannak gyomorbántalmakra utaló, filológiailag is igazolható jelek, tünetek. (Később, 1931-ben épp e panaszok miatt került kezelésre Rapaport Samuhoz.) Valószínű, hogy a rendszertelen táplálkozás és életvitel („Rettenetes, hogy mennyibe kerülnek a társadalmi kapcsolatok.” – írja József Jolánnak), a stresszes életmód és egyéb hétköznapi okok váltották ki a manapság is nagyon gyakori emésztőrendszeri problémákat. (A szervezetben „ott szakad el a vászon, ahol az a leggyengébb”.) Szintén Jolánnak címzett levelében írja 1927 márciusában: „Az összes hashajtók elfogytak – a karlsbadi só még tart, de nem használ. Szám íze elviselhetetlen – a szagát nem ösmerem, de mindenesetre mentholt szopogatok. Azonban mindezeket nem azért írom, hogy pénzt küldj, ne érts félre. [...] Gyomromat itt meg se vizsgálták, csak fölírtak egy csomó drága vacakot táplálkozás céljából. [...] Olyan vagyok, mint a terhes asszony, mindent megkívánok, és semmit se tudok enni. Még a gyümölcs megy a legjobban, természetesen nyersen, mert főve rá se birok nézni. Mindenesetre ennek nézz utána, mert gyomorbajjal nem vagyok hajlandó élni, de alávetem magam akár egy másfél éves szigorú kúrának.” (In. József Attila Párizsban. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 56. = József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rend., jegyz. Fehér Erzsébet. Bp. Akadémiai Kiadó. Bp. 1976. 142. A gyomorbántalmakra utal továbbá, s lábjegyzetben idézi még: Valachi Anna: A névvarázstól a pszichoanalízisig. József Attila, Sigmund Freud és Róheim Géza. In. Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Szerk.: Tverdota György, Veres András. Balassi Kiadó. Bp. 2003. 161.) A karlsbadi só (pontosabban, annak vízben oldott formája) valóban sokáig használatos volt gyomorpanaszok enyhítésére, s a népi gyógyászat is ismerte. Erről az egyik orvosi szakkönyv a következőképpen tájékoztat: „A gyomorsavtúltengés, valamint az idült gyomorhurut, fekély stb. természetes gyógymódjának legfontosabb


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

kelléke a gyógyvizes ivókúra. [...] Az ivókúránál az úgynevezett alkalikus, lúgos, gyengén szulfátos és gyengén konyhasós, híg vizek jönnek számításba, amelyeknek legklasszikusabb képviselő az egész világ által elismert karlsbadi források. Majd minden ország rendelkezik hasonló összetételű alkalikus gyógyvizekkel, így hazánkban a budapesti gyógyforrások közelítik meg leginkább a karlsbadi vizek összetételét. [...] E gyógyvizeknek azonban nemcsak a gyomor nyálkahártyájára van közvetlen hatásuk, hanem a felszívott víz az egész szervezet összes sejtjeire és azok életfolyamataira, a vér összetételére [ha a szervezet elsavasodik a vér összesűrűsödik – M.G.] is kihat. Így az úgynevezett sav-lúg egyensúlyról gondoskodnak, a betegnek a savi irányban eltolódott anyagcseréjét ismét helyrebillentik.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 124-125.) „Ami a gyümölcsöket illeti, azok hámozva, sütve, főzve, kompót alakjában előnyösek” (= uo. 124.), ám József Attila így „rájuk sem tudott nézni”, csak nyersen tudta elfogyasztani őket. S hogy a költőnek ez sem használt, az arra bizonyíték, hogy oki szinten nem szűnt meg a baj, csupán a tünetei enyhültek valamelyest. Ahogyan Jókai Anna megfogalmazta: „a látlelet, a diagnózis pontos: a tévedés a terápiában van. Drasztikus tüneti kezelés, felületi gyógyjavallat.” (In. Por és Istenpor. Az istenalakú hiány József Attila költészetében. = Tiszatáj, 2005/4. sz. 44.) A táplálkozás, annak nem megfelelő volta, illetve hiánya már a költő legkorábbi verseiben hangot kap („de szeretnék gazdag lenni, / egyszer libasültet enni”) és végigkíséri az egész József Attila-életművet. „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset” – olvassuk a Tiszta szívvel című költeményben. „Ó, barátaim, hét napja nem ettem” – kiált fel Hét napja című versének utolsó soraiban. „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha” – kezdődik az Eszmélet III. verse. Végül című versében a rendszertelen és hiányos étkezéséből vezeti le kínzó gyomorbaját: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem.” A testi rosszérzés megfogalmazásának jellegzetes módja József Attilánál a belső égés visszavisszatérő képzete, ami az Eszmélet ciklus VI. darabjában eképpen jelenik meg: „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat”. Nem mentes a motívumtól a Kései sirató „halotti tora” sem: „Harminchat fokos lázban égek mindig […] / de nem futja, már látom, az időből, / a tömény tűz eléget”. A költő utolsó versei között számon tartott Bukj föl az árból erről a következőképpen tudósít: „Gyulékony vagyok, s mint

II. évf. 2. szám

5

a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el!” A belső izzás képe a (Szól a szája szólítatlan...) elnevezésű töredék mellett legközelebbi módon a Külvárosi éj záró részletében bontakozik ki: „Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre.” Fontos kiemelni, hogy a (Szól a szája szólítatlan...) című fragmentum József Attila pszichoszomatikus tüneteinek legrészletesebb kivonata: „Szól a szája szólítatlan, / gondja kél a gondolatban / erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja”. A öngyógyító ráolvasás-jelleg a folytatásban válik nyilvánvalóvá: „ne bolondozz a belemben / ne kopogj a kebelemben / babos vesémet ne vesd ki / ne lankaszd a lábaimat / ne szakaszd a száraimat ne kanyarogj a karomban / ráncom-redőmben ne rejtezz / ne lúgositsd a savamat / ne szorongasd a szavamat / [...] ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz / ne torlaszd el a torkomat / ne lapulj meg a lépemen / ne kiáltozz a képemen / csigolyáim ne csikorgasd / fürtöm tövét ki ne forgasd / [...] Mintha égnék, láng jár végig / lábujjamról lobog égig / ne nyisd meg az oldalamat”. A töredék ekképpen zárul: „kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka”. A szöveg egyértelműen rokonítható a finn és a vogul népköltészettel, melyet József Attila komolyan tanulmányozott. A Kalevala XVII. énekében található ún. Vipunen-epizódról van szó, melyben Vipunen híres varázstudó, táltos, akinek zsigereiben Vejnemöjnen kovácsműhelyt rendez be, s ott vasat izzít és kovácsol. (Az összefüggés felismerése Varga Domokosnak köszönhető.) A finn nemzeti eposszal való stiláris hasonlóság mellett azonban – írja Tverdota György Huszonnégy sor a testi szenvedésről című tanulmányában – „a (Szól a szája szólitatlan…) páratlanságát az okozza, hogy sehol ilyen teljes körűen és ilyen mélyrehatóan nem vall a költő, mint ebben a művében, a lelki betegsége következtében őt legyűrő elviselhetetlen testi szenvedésről.” „A szenvedés lenne a kulcs a költészethez?” – teszi fel a kérdést Orbán Ottó József Attila analízise című írásában. E kérdésben nem feladatunk állást foglalni, azonban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a holisztikus medicína szerint az analógia törvényének érvényre jutását József Attila esetében is megfigyelhetjük. Erhard F. Freitag szerint ugyanis „a gyomorhurut a nyombélfekély előzménye, amely akkor áll elő, ha a korábbi figyelmeztetéseket nem vettük figyelembe. A túlzott savképződés révén a gyomor mintegy saját magát emészti. Ilyenkor »savanyú képet vág« az illető, hisz valami olyat nem tud meg


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

emészteni, ami saját környezetében vagy a személyes szférájában adódik A gyomorbetegnek kudarcélménye van, valamit nem tud elfogadni, megváltoztatni, nehézséget okoz neki egy adott helyzet feldolgozása.” (In. Erhard F. Freitag: Szövetségesünk a tudattalan. A sikerhez vezető szellemi út. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 202.) A máig sok vitát kiváltó Szabad-ötletek jegyzékében azt írja a költő 1936 májusában, hogy „a bajok lerakódnak / az emberben, mint a / csontokban a mész”. A Nagyon fáj kötet egyik kulcsversében, a Levegőt! oly gyakran idézett soraiban is feltűnik a jelenség: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.” Tudjuk, hogy József Attila a Szabad-ötletek jegyzéke lejegyzése előtt fogorvosnál járt, s fogfájásának enyhítésére arzént tettek a fogába. Erre a szerző a szövegben nyílt utalást is tesz. Ismert a költő intenzív dohányzási szenvedélye, s a Szabad-ötletek írása közben is többször rágyújt. A népi gyógyászat ismerte a füst „gyógyító” hatását a fogfájásra, mely úgy zajlott, hogy a pipázás során a füstöt „ráengedték a fájós fogra”. A fog másik jelentésében utal a jövő időre, vagyis mintegy „előrevetíti” a gyógyulást. Egy harmadik jelentése pedig az el- és befogadással, a „bekebelezéssel”, a kebelbe, az ölbe fogadással, valmely egzisztenciális „fogódzó” találásával áll kapcsolatban. Ez utóbbit támasztja alá, hogy „rossz fogak arra utalnak, hogy csekély a bizalom az emberben a saját ereje és lehetőségei iránt. A szuvasodáskor maga az immunrendszer is már gyenge, ez viszont megint csak az élethez való általános hozzáállással függ össze.” (In. Erhard F. Freitag: i.m. 201.) A befogadásától, kudarctól való félelem miatt kialakuló izgalmi, stresszes nyugtalanság, zavart lelkiszellemi állapot hatására az embernek gyakran „elakad a szava”, vagy össze-vissza beszél, nem tud egy „magvas” gondolatot sem mondani, esetleg „gombóc van a torkában”. A Szabad-ötletek jegyzékében is felbukkan a költő „rágási kényszere”: „hát mit tegyek / valakit föl kellene falni / szájba venni és rágni”. Bányai László, a költő egyik sógora jegyezte fel, hogy „Attila az utóbbi években nála fellépett kellemetlen és állandóan fokozódó gyomorpanaszokról beszélt. Nem egyszer ételundor formájában fellépett étvágytalanság, étkezés után pedig tompa gyomorfájás voltak ennek leggyakoribb tünetei. De ezeken felül is elég gyakori ideges rosszullétei voltak, amely rosszulléteket gyomrának a »bizsergése« vagy »lebegése« kísért. Mint említette, e panaszok eredendő okát az elsődleges vizsgálat nagyrészben a hiányos és rendszertelen táplálkozásban, valamint az ezek által előidézett zavarokat hatékonyan támogató mértéktelen dohányzásban és

II. évf. 2. szám

6

feketekávé fogyasztásban vélte felfedezni. Mindezeknek romboló hatását természetesen csak fokozta a legyöngült szervezet és az eredendően is érzékeny idegrendszer.” Ugyancsak ő írja, hogy „egyetlen egészen különös és csak nehezen, talán csak alapos lélekelemző kutatással megmagyarázható szokása volt: a legutolsó falatot negyedórán át is majszolta, forgatta a szájában. Már a kínos lassúsággal megsodort cigaretta is ott volt a kezében, már rá is gyújtott, de állkapcsa még egyre mozgott, mint a kérődző állaté. Mikor egyszer megkérdeztem őt erre vonatkozólag, középső és mutatóujjával megkopogtatva az arcát, ezt a megdöbbentő feleletet adta: – Nem tudom lenyelni…” A vastagbél és a gyomor, mint az emésztés kulcsfontosságú részterületei, a szervezet egyéb mikroterületein (pl. haj, fül, nyelv, talp, fogazat stb.) is leképződnek. A fog a férfierő szimbóluma (vö. a költő szexuális zavaraival), s ha huzamosabb ideig fennáll a száj kémhatásának savassága, kimarja a felszínt, a zománcot, s a fog kilyukad. A lyukat be kell tömni, az űrt ki kell valamivel tölteni, a hiányba tartalmat kell sűríteni. Mint látjuk, az emésztőcsatornán lefelé haladva tünetként megjelenhetnek gyomorpanaszok, pl. (savtúltengés), mely áttételesen leképződhet a fogazaton is. „Ha elváltozás keletkezik a fogak tartószerkezetében, fontos belső szervek működése is megváltozhat. A rossz fog okozhat szívpanaszokat, de hat a vese, a hólyag, a máj, az epe, a tüdő, a vastagbél, a gyomor, a hasnyálmirigy és s vékonybél állapotára is.” (= Gyógyhír Magazin, 2006/3. sz. 6.) A költő a diagnózis pontosságával, a tünetek egy részének felsorolásával fogalmazza meg gyomorbántalmait Végül című versében, ám oly módon, hogy a Vágó Márta-szerelem a gyomorbajjal karöltve világgá tágul: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a háború csak véres hányás. / Mert savanykás csönd tölti szánkat, / szívembe rúgtam, ordítson már!” Vessük ezt össze a mondottakkal és a modern gyógyászat eredményeivel! „A gyomorsavtúltengés a gyomor azon megbetegedése, amely nevében hordozza a betegség fő tünetét. A gyomorban több gyomorsav képződik a kelleténél, főleg ideges okok következtében, ami kellemetlen tüneteket vált ki. A beteg gyomortáji fájdalmakon kívül gyomorégésről panaszkodik, mintha parázs égetné a gyomrát, ez felhatol a nyelőcsövön át. Savanyú felböfögés jelentkezik, gyakran hányás, erős nyáladzás. [...] Emellett általános tünetek észrevehetők, mint levertség, fejnyomás, teltségérzet a gyomorban, émelygés, étkezési undor. A nyelv bevont, lepedékes, a szájíz


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

kellemetlen. A gyomormirigyek túlzott savtermelésének oka – mint már említettük – ideges, de gyakran heveny, azaz idültté váló gyomorhurut következménye. Ilyképpen mindazok a tényezők, [...] mint alkohol, nikotin, fűszeres és nehezen emészthető, puffasztó, zsíros ételek, falánk étkezési mód, kevéssé megrágott ételek [a költő az utolsó falatot hosszú percekig rágta, mert – állítása szerint – nem tudta lenyelni – M.G.] lenyelése -, váltják ki a túlzott savtermelést.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 123.) Fontos hangsúlyozni, hogy József Attila gyomorpanaszainak zöme kisgyerekkori traumákra és a szeretet hiányára vezethetők vissza, de a komolyabb testi tünetek lejegyzésére első ízben Párizsban került sor. Az egymásnak több ponton ellentmondó visszaemlékezések abban megegyeznek, hogy József Attila kiújult gyomorbántalmait gyógyítandó került pszichoanalízisbe. Hogy a gyomorbántalmak valóban jelentkeztek 1931 tavaszán, arról dr. Weil Emiiné született Leichner Zsuzsanna memoárja is tanúskodik: ,,József Attilának egyszer fájt a gyomra és kijött hozzám röntgen-vizsgálatra.” Nem könnyű eldönteni, hogy mi váltotta ki újra Budapesten a párizsi diákévet végigkísérő emésztési zavarokat. Németh Andor visszaemlékezése szerint a költőt kilátástalan anyagi helyzete és a Nincsen apám, se anyám című kötetének kedvezőtlen kritikai fogadtatása miatti elkeseredés egyaránt kínozta, amikor az émelygés, a gyomorlebegés – a párizsi koplalások óta – újra rátört. Az egykori barát így ír: „Rossz közérzése kivetül a világra. Az is olyan, mint egy gyulladásos, nyálkás gyomor. Végzetére egy napon találkozik egy szegedi orvos ismerősével, aki kevéssel előbb költözködött fel Pestre. Elpanaszolja neki állapotát. Furcsa véletlen. A szóban forgó orvos az ideges eredetű gyomorbetegségek specialistája. Lélekanalitikus. Megígéri Attilának, hogy foglalkozik vele. De az analízisért fizetni kell, különben hatástalan, Attilának pedig nincs pénze. Abban állapodnak meg tehát, hogy Attila a kezelésért járó orvosi díjazás fejében sajtó alá rendezi az orvos kéziratát az ideges eredetű gyomorbajok pszichoanalitikus kezeléséről." (In. Németh Andor: József Attila és kora. In. Uő.:. A. A szélén behajtva. Bp. 1973. 447-448.) Ez a könyv Rapaport Samu Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése című munkája volt, melynek stilizálásával fizette meg a költő a kezelést. Szántó Judit, a költő ekkori élettársa minderre így vélekszik: „Egy nap a 6-os villamoson összetalálkozott egy szegedi orvos ismerősével, dr. Rapaporttal. Nagyon örültek a találkozásnak. Az or-

II. évf. 2. szám

7

vos kérte Attilát, keresse fel, mert munkát tud számára. Ez megtörtént, és megállapodtak abban, hogy Rapaport könyvét ’Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyulása’ Attila stilizálja. Attila elvállalta, és ahogy a különböző freudista alapon vizsgált gyomorbetegségeket az anyag megvilágította előtte, úgy fedezte fel magában a tömeges tüneteket, holott egy fél évvel ezelőtt, amikor kivizsgáltattuk Attila gyomorbaját, az orvos megállapította (nem Rapaport), hogy Attila – ezekkel a szavakkal – félig éhen vagy halva. Előzőleg is Eta már passzírozott ételekkel próbálta kúrálni, eredmény nélkül, mert bizony Attila nagyon sovány volt.” (In. Szántó Judit: Napló és viszszaemlékezés. Sajtó alá rendezte: Murányi Gábor. Bp. 1986. 89.) Más pszichoszomatikus tünetekre is rábukkanhatunk, ha vetünk néhány pillantást a következő két visszaemlékezésre. József Jolán felülmúlhatatlan drámaisággal írja le a költő megérkezését Balatonszárszóra 1937 novemberében, amikor József Attila kvázi-veszélyhelyzetben cserbenhagyja az ereje. A vonatról való leszállás közben úgy érzi, fél oldalára megbénult: „Alig értünk ki vele a peronra, Attila öszszeroskadt. – Jaj nekem, megbénult a jobb oldalam… Jaj nekem… Arca hamuszürke lett, és olyan rimánkodó, kétségbeesett arccal nézett rám, hogy azt hittem, menten megbolondulok kínomban… – Állj fel, Attila. Le kell szállnunk. Arca rimánkodva grimaszba torzult. Nyöszörgött: – Nem tudok. Megbénult az egész oldalam… Jaj nekem… Kidobtam a kabátokat a sötétségbe, és legurítottam a bőröndöket a lépcsőn. Attila elnyúlva feküdt a peronon és nyöszörgött.” A másik nővér, aki az érkező testvéreire várakozott, a következőképpen emlékezik: „Pár nap múlva Attila szemhéjai ujjnyi vastagságúra dagadtak. Kínzó fájdalom gyötörte. Megcsináltattuk Bak dr. receptjét és belecsepegtettem Attila szemébe az orvosságot, aztán bekentem szemeit a kenőccsel és ráhelyeztem két vattacsomót. Végül egy kendővel átkötöttem a fejét… – Hogyan fogok válaszolni Flórának, ha ír! – meredt eléje az érthetetlen kérdés. – Miért, Attila? – faggattam. – Hát nem látod, hogy vak vagyok! – kiáltotta kétségbeesett hangon. – Óh, Attila! Hogy találsz ki ilyeneket? – Vak vagyok! Vak vagyok! – kiáltozta egyre rémültebben. – Csak a hangodat hallom! És nem látlak!” József Attila példáján is látszik, hogy számos módja lehet annak, ahogyan a lelki krízisek fizikai síkon megtestesülhetnek. Ezért is lehet tanulságos számunkra a költő életművének vizsgálata a holisztikus gyógyászat tükrében. A költőtől sosem állt távol az önelemzés, s testi-lelki kínjait, fájdalmait zseniális költeményekbe szublimálta. 1936 májusában komo-


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

lyan elhatározta, hogy testileg-lelkileg rendbe hozza magát, s e kísérlete együtt járt a társadalmi értékek átértékelésével, és egy merőben új énkép, illetve világfelfogás kialakítására irányult. Ennek nyomán a kései József Attila-szövegek nagy része olyan poétikai koncepció mentén szerveződnek, amely kialakulása, fejlődéstörténete kizárólag költészetbölcseletének függvényében érthető meg és előzményeihez a teljes József Attila-életmű ismeretére van szükség. Tekintettel arra, hogy a művészetnek mindig van egyfajta sajátos önterápiás vonatkozása, az alkotás által testet öltött szó – mint a „belső” világ „külső" lenyomata – visszahat a szerzőre, hiszen kimondója épp e szubjektív objektivációs folyamatnak köszönhetően maga is teremt, eszmél, érez, újraél, formál és alakul. Ha meggondoljuk, hogy József Attila a műalkotást olyan külön világnak tekintette, amely „a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot”, akkor nem meglepő, hogy e poétikai magatartásforma alkalmazása során „a költő versírás közben önmagán kísérletező tudós módjára járt el: egyszerre volt alanya és tárgya, elszenvedője és megfigyelője önfeltárulkozásainak. Saját belső világát külső szemlélete tárgyaként jelenítette meg.” (In. Valachi Anna: Játszani is engedd!. In: Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. Anonymus. 2002. 287.) Cikksorozatunk befejező részében ezért mi sem vállalkozunk másra, minthogy összegezzük a mondottakat és felvázoljuk egy olyan természetes világlátás alapjait, mely összeköti a messzi régmúlt ősi hagyományát a jelenkor eleven dinamizmusával, s alternatívát kínál egy olyan valóságfogalom kialakítására, mely közelebb visz a Világegyetem valódi természetének megismeréséhez... Muhel Gábor (folyt. köv.)

II. évf. 2. szám

8


Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

9

Lengyel János: Elmélkedő magány

A legteljesebb függetlenségre törekszem. Mert a függetlenség jelenti az igazi szabadságot. A szabadság az ember legnagyobb értéke, miközben sokan nem is tudják mi az. A függetlenségre törekszem, mindaddig, amíg létemet fel nem függeszti a leghatalmasabb létező. A függetlenségre törekszem, ami sok esetben a magányt jelenti. A magányt, amit az önmagával összezárt ember érez. Mert a magány is sokféle lehet és sokféleségében is következetesen kegyetlen. Mint annak az embernek a magánya, aki egy zsúfolt világvárosban is egyedül érzi magát. Mert magánya nem társ, csak nem kívánt teher. A teher lehúz, a földön tart. A tartás nagyon fontos. A tartás erő, hit, védelem. Egy nép is lehet magányos, egy nemzetrész, amit magára hagyott éltető eleme, a nagy nemzeti egész. Elhagyatottsága tüzes billoggal nyomja rá bélyegét a tudat minden végtermékére. De már a nemzet sem lehet egész, többé már nem. Elvesztette egy részét. Kitaszította magából létének egy darabját. Magányos nemzet magányos fia vagyok én. Megviselt szolgája a Sorsnak. Sorsom a van, jövőm a múltba hull. Zuhan, s alant nincs biztonsági háló. Felemésztette a kétely, értelmet a pusztulás kölcsönöz uzsorakamatra. Részleteit én fizetem. S ha úgy érzem, hogy nem bírom tovább, mit elém tár a felismerés kaján angyala, sötét szobámba menekülök, ahol még magányom sem talál reám. Titokban Rejtőt, Jókait olvasok s Adyt, ma már olyan snassz és avítt. Vegyél Brechtet, Zweiget, Noam Chomskyt bőrkötésben, meglásd, polcodon mily jól mutat! Mutatóban tartasz divatos könyveket, pirosat, kéket, sárgát, amerikait, franciát, németet. Csak azt tudnám, miért feszítenek célkeresztre, hiszen nem Jézus Krisztus a nevem? Sosem jártam

Betlehemben, s a Golgotát sem ismerem. De ismerem a kínt, mit érzett megvetve, kitaszítva. Szívtam már az önsorsrontás bűnös porát, finomítva. Menekültem a kétségbeeséstől, de nem eresztett, síromra veszítve velem ácsoltat keresztet. Kérdem a rendezőt: miért ily szerepet…?, e darabban kevés a szeretet. De a hóhér hallgat, pallosa exportáru, jó svéd acél, szemében nincs kegyelem, fontos mindig a cél. Nekem a hazai is megteszi, de ők megadják a módját. Vajon ki engem követ, megismeri e utódját? Határokat átlépve irigyel a társadalom, legalább érek valamit, még ha nem is nyújtózkodom. Közben futnak a percek. Valami verseny zajlik, ezredvégi maratoni. Elől etióp, nyomában egy kenyai. A sort egy hontalan zárja, a befejezések néma tanára. Vagy nem is! Inkább kozmopolitának vagy internacionalistának mondanám. Élő embernek örök talány. Demokraták között ő a legnagyobb. De zörgő csontokkal s kaszával a kézben futni nem lehet. Egyre jobban nő a hátránya, legvégül mégis ő marad. Egyedül. Meg a magány. Mert neki is van sajátja. Éjszínű, s a leghatalmasabb. Mellette az enyém csak csúnya paca rosszcsont nebuló matek füzetében. Ott ülünk mindannyian a zsebében, s úri szeszélyén múlik mikor huzza elő gyászlapunkat. S míg a mezőny a monoton köröket rója, „segítő” kezek próbálnak víz alá tuszkolni egy fuldoklót, de minden erőfeszítésük dacára a szerencsétlen végül megmenekül. A Nagyúr ezúttal kegyelmet adott. Kudarctelt tekintetek merednek az újraéledőre. Szemükben rejtett félelem lapul. Csak ne kérje senki számon a tetteket! S a halálból éledő erős angyal szavalja a „Talpra magyar!”-t. S mindenhol van egy sír, s benne lakója, aki némán vele szaval. Lengyel János


Impressziók

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

10

Lengyel János: Az igazság szaga

Tisztában vagyok vele, hogy egy irodalmi mű legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak. Mindegy; én fellázadok ez ellen a kispolgári, archaikus csökevény ellen, és alapvetőkkel fogom bombázni a hivatalos iroda lom állásait. A magamét nem tudom, hiszen nagyon régen voltam állásban. Akkor sem irodában. Ott amúgy is általában ülni szoktak. De én nem ülhetek tétlen. Zászlómon az új kompromisszum jelszava: Tiszta irodát! Kidobjuk az iroda lomot. (Ha nem mi, majd megteszik mások.) Vagy ő dob ki engem, mielőtt egyáltalán befogadott volna? Mert hát a magyar befogadó nemzet. Mindent és mindenkit befogad, csak önmagát rekeszti ki. A pírézeknek meg eszük ágában sincs magyarhonba utazni. Jó nekik Pírézia, hiszen légies határai nem terhelik festékkel a térkép papírosát. Papírral utazni a papíroson, az író vízuma mégis a szó. Amit, ha nem rónak papírra, sorsa az emlékezés ingoványától függ. Hinni merészelem, hogy minden egészségesen és józanul gondolkodó ember velem tart, hogy ránk ne szakadjon az irdatlan káosz, amit nagyképűen emberi világmindenségnek neveztünk el; vagy ennek hiánya, amit sokan átélhe-

tünk – az egyetemes világnincstelenség. Kincsünk a nincsünk, ami senkinek sem kell. Mintha az alapvető sivárságnak bérelt helye lenne életünk koszos batárján. Addig köszörültem a csorbát, míg a kardomon él lett. Mert az élet nem minden esetben jelent pozitívumot. Egyetlen pozitív tulajdonságom az, hogy élek, de vannak néhányan, akik ezt is felróják nekem. Mert a kritikátlan kritika napjaink jellemzője. Nagyhatalmú emberek szennyezik egymás becsületét, miközben akár tiszteletre méltóak is lehetnének. De ez már nem dívat. Elsüllyedt egy régi világgal, a boldog békebeli kor legendájával együtt. Mióta a kormány, a mindenkori (?) és a mindenholi (?) azon fáradozik, hogy megjavítsa az életszínvonalunkat, amaz egyre inkább romlik. Nagyanyám befőttjei soha nem romlottak meg, évek múltán is élvezhető maradt a gyümölcsök íze, ha a szájízünk nem is. A kormány még nem tudja, hogy amikor ki akarjuk javítani a hibáinkat, akkor hibázunk leginkább. Ördögi kör ez, s a hiba állítólag a közvetítővonalban van. Pedig a hibák sem öncélúak, saját struktúrájuk van, kortünetük egyedi, de bármikor szabadon megismételhető.

Lengyel János


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

11

Nyírfalvi Károly: Vers? Próza? Költemény? Gondolatfutamok cikáznak a fejemben, s kerülnek hirtelen a papírra. Akár ezzel a sorral is kezdhetnék egy prózaverset. Tessék? Hogy mit? Ha próza, miért vers? Ha vers, mi teszi prózává? E két fogalom az irodalmi hagyományok szerint kizárja egymást. Haladjunk sorrendben, fejtsük fel a szegést, s nézzük, hogy is alakulhat ki egy ilyen hibridműfaj. Induljunk ki a nyelvből. A szavak jelentéséből. Próza: Folyó beszéd. Ritmikai és más szempontból kötetlen nyelvi közlésmód. Olyan irodalmi forma, mely nem ölt versformát. Többnyire elbeszélő jellegű, más szóval epikai műfaj. Még egy új fogalom. Epika: Elbeszélő művészet. Formája lehet vers, próza és dramatizált párbeszéd. Ha egy korábban már használt Woody Allen-idézetből indulunk ki, mely szerint vers az, amikor a sorok nem érnek ki a lap széléig, akkor a próza esetében a sorok kiérnek a lap széléig, vizuálisan legalábbis ez a legszembetűnőbb különbség. Boncoljunk tovább, odáig tehát eljutottunk, hogy prózavers esetén a sorok kiérnek a lap széléig. Hogy jön akkor hát ide a vers műfaja? Vers: A lírai műalkotás szándékával és felfogásában létrejött szépirodalmi mű. Kétféle értelemben beszélhetünk versről: 1. lírai mű; 2. kötött formájú szöveg. Amennyiben kötött formájú szövegre gondolunk, vers az, amelynek ritmusa van, amelynek sortördelése eltér a prózától, vagy más, jellegzetesen versre utaló formai sajátosságokat mutat. Előállt egy újabb fogalom: líra. Tisztázzuk ezt is, mielőtt kiásnánk a kutyát, és végiggondolnánk, mitől próza, és mitől vers a prózavers. Líra: A három alapvető műnem egyike – költészet, más szóval poézis. A líra mindig jelen idejű, akkor is, ha kétezer évvel ezelőtti művet olvasunk, vagy hallgatunk. Mindebből levonhatjuk azt az egyszerű következtetést, a prózavers nem szerencsés kifejezés, hiszen a vers elfogadott szabályai (rím, ritmus jelenléte) nem jellemzőek rá, külsejét tekintve elsősorban szabályos lapszéltől lapszélig tartó sorokból áll. Persze: ettől próza, egyszerűbben olyam formáját tekintve kisprózai mű, mely egyéb tekintetben a líra, a költészet irányába mutat. Jelen idejű, cselekménye nem lineáris, stílusában líraian áradó, a kötött formákat ledobja magáról. Elsősorban azok élnek evvel a formával, akik nagy szenvedéllyel írnak, és nem nagyon tudják eközben korlátozni stílusukat, nyelvezetüket, nem a takarékos, purista irányzatok képviselői, de igyekeznek akarva-akaratlanul, tudatosan vagy ösztönösen áthágni a műfaji határokat. Így fogalmaznám meg én, aki szintén fordult már ehhez a műfajhoz az előbb felsorolt okok miatt: nem volt kedvem bíbelődni a formával, hagytam, hogy határaimat a papír mérete szabja meg. Vajon hogyan fogalmaz az irodalomtudós? Prózavers: Prózában írott mű a líra műnemében. Nem tévesztendő össze a szabad verssel, melynek sortördelése versképző elem, s a makámával, mely prózaszerűen írt rímes költemény. Legélesebben az epikai műtől kell megkülönböztetnünk: személyes hangvétele, költői kifejezésmódja, hangulata eredendően lírai. S mert vers alatt, mint korábban említettem a rímes, ritmusos szöveget értjük, de mert mégis lírai hangvételű műről beszélünk, áthidaló megoldásnak egy újabb fogalom: prózaköltemény. (Azok műfaja ez, akiknek se türelmük, se érzékük a kötött formákhoz, de a szavak és érzelmek pontos megvilágításába nagy szenvedéllyel és nyelvi precizitással fognak bele. ) Viszonylag fiatal műfaj, ha a makámát nem számítjuk, nagyjából egyidős a különböző irodalmi izmusokkal, elsősorban a szürrealizmussal, de az ötvenes években és később a hippi-kultúra jegyében alkotó beat-írók műveiben is rendre találni prózakölteményeket. Később formálandó nyersanyagok írására is kiválóan alkalmas, felszabadító jellege okán. Röviden: prózaformában írt, de a líra egyéb jellegzetességeit felvonultató szöveg, költemény. Nyírfalvi Károly Felhasznált irodalom: Alföldi Jenő: Irodalmi fogalomtár


COMITATUS FOLYÓIRAT

Esszék

II. évf. 2. szám

12

Szinay Balázs: Don Juan De Marco kiábrándulása „…A nők használtak, de érzés nélkül, csak úgy, mint a perverzek egy állatot. Te vállat vontál és szeretted őket. S mégis, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen, valami halhatatlan, valami torzan fönséges. Igen, barátom, ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejezni azt. Tehát művész voltál. Tudom, fütyülsz reá; mégis, így tisztelgek emléked előtt.” (Márai Sándor: Egy halotthoz, részlet) „A nevem, Don Juan DeMarco… Én vagyok a világ legnagyszerűbb szeretője… Több, mint ezer nővel szeretkeztem. Egyetlen asszonyt sem hagytam kielégítetlenül. Én sosem használtam ki egyetlen nőt sem. Gyönyörrel ajándékozom meg őket, ha arra vágynak. Természetesen a legnagyobb gyönyörrel, egész életükben. Vannak asszonyok, finom vonásokkal..., a hajuk, különösen selymes, és a fülük vonala, hasonlatos a kagyló alakjához. Ezeknek az asszonyoknak az ujja éppolyan érzékeny, mint a lábszára. Az ujjuk hegye éppolyan finoman érző, mint a lábuk. És ha megérintem ujjuk forgóját, az olyan, mintha a térdüket simogatnám, és ez itt, az ujjuk lágy, húsos párnácskája, olyan, mintha a combjukat simogatnám. És végül, minden nő, megoldásra váró rejtély, ám egy nő, semmit sem rejt el, egy igazi szerető elől. A bőre színe elárulja, mit kell tennünk. A piruló rózsához hasonlatos halvány rózsaszín arra vár, hogy kinyissuk szirmait a napsugarak melegével. A vörösek sápadt, szeplőskés bőre..., a kéj partot ostromló hullámát hívogatja, hogy felkavarja a mélyét..., és a felszínre hozza a szerelem habos gyönyörét. Bár nincs metafora, amely pontosan leírhatná a szeretkezést, ám a legjobb hasonlat szerint olyan ez, mintha egy ritka hangszeren játszanánk. Vajon egy Stradivari hegedű ugyanolyan elragadtatottságot érez-e, mint a hegedűs aki tökéletes hangot csal ki, a szívéből? Minden igazi szerető tudja, hogy a legnagyobb kielégülés akkor jön el, amikor az extázisnak rég vége már és ott látja maga előtt a virágot, amely kinyílt az érintése nyomán…” – hangzottak még szavaim a rólam készült filmben, 1995-ben. Mára a helyzet úgy áll, hogy akkori álláspontomon, előre nem látható módon, változtatnom kellett. Mindig úgy hittem, hogy a szerelmem művészetét úgy éri el egyszer a vég, hogy hódítási kedvem eltörli és aláássa majd az egyetlen, igaz, sírig, sőt egészen pontosan annál is tovább tartó szerelem, de semmiképp sem úgy, hogy a nők egyszerűen megszűnnek tovább nőnek lenni. Hová fajult az a világ, melyben a szerelem már nem művészi tevékenység és isteni tudomány, hanem közhely, pótcselekvés, száműzött utópia, s melyben a tökéletes szerető kedvét nem az töri le, hogy teste megfakult, lelke pedig elfáradt a sok szeretésben, s így képtelen már a csábításra, hanem az, hogy csábításának nem talál tárgyat, mert a nő, a szerelem mindenkori életre hívója nem szomjazza már a szerelmet, és nem vágyik arra, hogy meghódítsák, sőt azzal sem törődik, hogy mit jelent valójában nőnek lenni? Mostanra ugyanis a nő alapvetően előnyös tulajdonságai a visszájukra fordultak. Nem nő ő már, mert nem vonzó, csak szereti, ha annak nevezik, nem ragyog szépsége, csak magára festi a szépség leutánzott mázolmányát, nem kell meghódítani, elég, ha valaki patrónusa lesz, s ő máris átadja magát, de belül teljesen üres. A szeretkezés szerelmi élményéből steril szexualitást csinál. Sokkal inkább foglalkozik azzal, aki lenni akar, semmit azzal, ami benne rejlik. Elszokott az érintés értelmétől és a lélek által történő megérintettségtől is, s mint, ahogy az irodalmi műveket sem állításaik igazságtartalma, hanem az azok megvilágítására használt szépirodalmi metaforák és stílusjegyek teszik hitelessé, a nőt sem az emeli a szépség megtestesítőjévé, amit állít magáról, hanem, amit kisugárzásán keresztül szelleme tükröz. A nő pedig olyan lett, amilyenné lenni tudott és akart, s nem amilyenné a világ tette. Régen még lehetett egy nőnek ilyen verset írni, mert nem csak a bujaságot és a fülledt erotikát fedezte fel benne, hanem a szerelem szentségét is: Először szemedet adtad, majd a hüvelyt kezemnek. Sokszor sóhajt leheltél szívemre, majd nyelvemet vezetted. Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent, csípőddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet. Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége, harapás, gyengéd csecse-becse. Testedre a duzzadt borzongás terült, arcod volt a tisztán zuhanó vízesés. Füled gyöngyöző hullámba borította testem, de közben halkan szólt a kékség, a jövő tragédiája, s a múlt. Szíved viasza ráégett estémre; Így lettem én híd, gyönyöreid és kínod közt. S ma még lehet a nőnek ilyen verset írni, de ez őt már egyáltalán nem érdekli: Lüktetésem leszálló ágára fut. Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

13

idegen át nyíló lidérces kaput, bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet. Tétlenségébe sápadt a teremtés. Hagytad és a véletlennek sorsa lett. Bánat viharába szakadt halk sejtés égette fel ütőered: vágy és tett, melyen át bolygód közepébe estem, s kívántam az enyhet adó kötelet mi visszahúz vagy felfüggeszti testem, ha már érzésem lelkedre festetett s mégsem találna rá most vigaszt a szó, mely mindenre hat s mégsem mindenható. Nem szavakra, féltésre, törődésre, igaz bókokra szomjaznak ők, hanem dicséretre, még akkor is, ha az nem őszinte, más szóval hamis. Mikor Hamvas e sorait olvastam, szentségtörésnek véltem. A szerzőt bolondnak tituláltam, a könyvet a falnak hajítottam. „A nők iránt kezdettől fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem. Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az első náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az első közvetlen tapasztalatom, amit egy nő közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hullővérűség. Minél inkább nő, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sértődékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az őrület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná őket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ők szerelemnek. Ezt az erőtlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendítő érzelmi szegénységet. Ezt az ijesztő didergést. Ez a női erotikában a hüllőszerűen hűvös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak.” (Hamvas Béla: Unicornis, részlet) Most mit mondhatnék én erre? Egyetlen szavát sem tudom cáfolni. Már nem. Kegyetlen hisztéria az egész. Ennél visszásabb tragikomédiát még Shakespeare sem tudott kifakasztani magából. A nő nem ilyen, a nő ilyen lett. Nem, nem vagyok himsoviniszta. Ezt egyértelműen tagadnom kell. A női nemnél jobban semmit sem becsülök. Apja és őrzője vagyok, ő az én szerelmetes leányom. De hangsúlyozom, a nő! Nem az, amivé lett! Tartozom egy vallomással! Igaz, életemben minden nőt csupán egyetlen éjszakán át szerettem, de csak azért, mert egyébként az összesbe együtt voltam szerelmes. Erre egész korán ráébredtem. Mivel pedig magamat megosztani nem tudtam, ahhoz hasonlóan, ahogy Krisna részesítette házastársi örömökben egyszerre16 000 feleségét, csakis úgy tudtam eljárni, hogy szerelmem tárgyait minden egyes éjjel, külön-külön, fáradhatatlanul szolgálataimban részesítettem. Igen ám, de az idők folyamán, szép lassan valami megdöbbentő dologra lettem figyelmes! Mégpedig arra, hogy már nem is én nem tudom egy éjszakánál tovább szolgálni hölgyeimet, hanem épphogy ők nem kívánják meg ezt tőlem. Sőt, mégcsak egy teljes éjszakára sincsen szükségük. Egy idő után csupán már csak addig foglalkoztattak, amíg vágyaik kielégülést nem nyertek. Vágyaiknak pedig nem úgy hódoltak, ahogy egykoron, vagyis hogy rám hagyatkoztak és engedték, hogy a szerelem legszentebb szentségében részesítsem őket, hanem konkrét elképzelésekkel, számomra gyakran már visszataszítónak ható igényekkel léptek elő. Így döbbentem rá, hogy szép lassan, szintre észrevétlenül a korábbi szerelmi aktus puszta szexualitássá fokozódott. Rendkívül nehezen ismertem fel és be ezt. A végtelenségig bíztam a nőkben! Szerelmem olthatatlan hevében megrészegülve és elvakultan hittem a lelki szeretkezés csodájában. Mindazonáltal az a nőtípus, melyről Hamvas is ír, a Srímad Bhágavatam tanulsága szerint szinte egyidős az emberiség kezdetével. Ez egész egyszerűen a kurtizán típus. A Srímad Bhágvatam számos, gyakran évezredekkel ez előtt megesett történetet beszél el, melyekben éppen ilyen nők csábítottak el végtére is hozzám hasonlóan gyanútlan, a vágyaiknak és a szerelemnek engedő férfiakat. Az ily módon bűvöletbe esett férfiak, királyok, bölcsek aztán olyan, akár évszázadokig tartó bűvöletbe estek, mely által megfeledkeztek világi kötelességeikről, később életük küldetéséről is, mígnem aztán a nő a varázst kedvtelései kiélésével egyik pillanatról a másikra megszakította, nyomorba döntve és eltaszítva magától a férfit. Nem volt ez más, mint egyszerű macska-egér játék, éppcsak azzal a különbséggel, hogy az egér mindvégig elhitte, hogy ő a macska. Miután azonban az egeret a halál küszöbére hajtotta, és teljesen kivéreztette, a macska új prédát keresett magának.


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

14

Igen, ez a nő macska tulajdonságokkal rendelkezik. A macska ahhoz ragaszkodik, aki az ételt adja neki, nem pedig ahhoz, aki a gazdájának hívja magát (vagyis, aki neveli, gondozza, otthont ad neki). Mindig oda húz, ahol több szeretet kap, vagy ahova érdekei alapján megéri. A macska hétköznapi jellemvonása az, hogy szemtelen és rafinált, kedvesség általában csak akkor jellemző rá, ha szeretne valamit. És végül, de nem utolsó sorban: mindig nyávog! Éppen ebben tér el attól, amit Joó Violetta A nő mágiája és felelőssége című írásában a nő eredeti minőségére és természetére vonatkozólag megfogalmaz: „A nő képessége a befogadás (információ befogadás), elfogadás, odaadás és a teremtés, (materializálás). A nő arra született, hogy befogadni, megnyílni, szeretni, a szeretet által önmagát tudatosan átadni, a szeretet által egységet (párkapcsolati, alapított családi egységet) létrehozni, teremteni, szülni, újjászületni képes legyen.” Ez a fajta nő volt a védikus irodalom szerinti, az alaptermészetével összhangban élő nő. És ezt a nőtípust váltotta fel a korábban mellette mégcsak elenyésző kisebbségben fellelhető kurtizán típus, a hamvasi képlet által leírható nő. Ma ez a típus a többségi nő, az eredeti pedig a kisebbségben lévő. A helyzet igen veszélyes! Hiszen, ahogy a védikus és számos más vallásfilozófiai rendszer kinyilatkoztatja, az anyagi világ és azon belül is a föld bolygó mindenkoron a női minőséget képviseli. Elég csak a Földanya kifejezésre gondolni, „a magyar nyelvben is igen hasonlít a két szó: anya és anyag - úgy a latinban is a mater és a materia.” – írja megint Joó Violetta. Amilyen a nő a világban, olyan a világ is. A világ pedig szeszélyes, bizonytalan, viharos, álszent, képmutató, hazug, ravasz, kíméletlen, törtető, büszke, hűtlen stb. Lilith a héber hagyomány szerinti első nő, aki még Éva előtt lett Ádám mellé rendelve, közös teremtésük alkalmával, Ádám egyenrangú társaként. Ő az, aki önhittségében, függetlenségre való vágyának következtében Ádám fölé helyezte magát, megtagadta Ádámot és Isten parancsait is, így ki lett űzve a paradicsomból. Egyes megközelítésekben egyenesen démoni, kéjsóvár, élvhajhász, csalfa, hazug, később tipikus alvilági démon, aki az ember létjogosultságát elvetette, az erényes asszonyok és gyermekeik gyilkosa lett. Lilitih és Éva jellemkülönbsége mutat rá elsőként arra, hogy a nő kétféle lehet, egyrészt a hamvasi nő prototípusa, másrészt ugyanaz, amiről a Védák beszélnek. A kettő közötti különbség pedig egyszerűen a szabad akarat eredménye. Mindkettő tudja azt, hogy mi a jó, a helyes, az erkölcsős, a rendes és rendeltetésszerű, de az egyik megtagadja azt, a másik nem. Amelyik megtagadja, azért teszi, mert ráébredt, hogy lehet, és ezzel él! A másik is talán, sőt biztos, hogy ráébredt, de ugyanezt nem teszi. Önmagán, uralkodik, önmagát megneveli és a férfival és a világrenddel összhangban él. Nem azért mert a férfi, vagy Isten ezt rótta rá, hanem mert tudja, hogy így helyes. A világidő jelenlegi szakaszában megint a Lilith energia, és az ellilithesedett nőtípus manifesztálódik, lép uralomra az anyagvilágban. Hogy pontosan mitől függ ez, nem tudom, illetve tudom, de mint Don Juan, nem tisztem ezt nyilvánosan elemezni és az erre vonatkozó következtetéseimet kimondani. Elég csak annyi, hogy valaha beleszerettem az Évákba, a Lilithekkel pedig most nem tudok, és nem akarok mit kezdeni! Olybá tűnik, hogy ezen a kérdésen az Isten jelen esetben nem segít, nem azokat az időket éljük. Évát kétszer teremteni nem lehet, amennyi pedig még maradt belőlük, csak remélni lehet, hogy jobb sorsra lel, mint az ellilithesedés, vagy éppen az, ha nem talál menedéket, és a kurtizánok áldozata lesz. Lehetnék menedékük én is, de Don Juanból is csak egy van, és a magamfajta szerető nem forradalmár, az Évák ügyét egymagában nem tudja a vállára venni. Néha próbáltam felemelni a hangom a kurtizánok ellen, vagy őket jobb útra téríteni. Hatástalan volt. A démonok, a züllöttek, a képmutatók, az élvhajhászok, ha egyszer megízlelik az érzéki örömök kéjes ízét, sosem akarnak ettől elválni. Aki pedig erről le akarja őket szakítani, vagy rájuk szól, csúfos megaláztatásokban részesül, nevetség tárgya lesz. Egészen furcsa és megdöbbentő az, ha már Don Juanra is azt mondják, hogy konzervatív. Én! A megbotránkoztatás, a merészség, a lelki szeretkezés szemtelen és olykor akár komisz, eltántoríthatatlan mestere! Felfújt, dúskeblű, preparált szájú, tetovált, bájaikat büszkén, a bűntudat legkisebb szikrája nélkül már egészen fiatalon közszemlére bocsátó kurtizán nőszemélyek, akikkel a szerető bármit megtehet… Ilyenek igyekeznek kioktatni Don Juant! Ilynek, akik akár már a piactér közepén, a kíváncsi sokaság szeme láttára hajlandóak volnának közösülni a férfival, ha ezért elegendő fizetséget kapnának, és ha a törvény ezt nem tiltaná. Ezek, akik az igazi szerető számára már nem jelentenek kihívást, sőt, vonzalmat sem ébresztenek benne. Mert nem kell őket meghódítani, éppen ellenkezőleg, nem lehet lebeszélni a kurtizánkodásról. Rettegés és megbotránkozás tölt el, ha arra gondolok, hogy ezekből lesznek az anyák, a család lelkei, a példaképek. A kurtizán nemzedék megszülői és felavatói. Lehetne mondani, hogy valahol, egy ponton biztosan megnyugvást fogok találni e tekintetben, hiszen én sem élek örökké, az egészet nem kell végignéznem, elég csak a részt. De számomra, aki annyi nőt imádott és hódított meg a szerelem legszentebb megdicsőülőseként, a legmélyebb alázattal a női nem iránt, fájdalommal és kínnal fog eltölteni minden nap, egészen halálom órájáig. Szinay Balázs


Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

15

Nyírfalvi Károly: Időcseppek (Csók Márta „Családmozaik” című kötetéről) A gyanakvó olvasó megfogja az ajándékba kapott könyvet, hosszan nézi a borítót, megállapítja, hogy egyszerű, jól informál; a borító díszítőelemeit még nem tudja értelmezni, de ez nem olyan nagy baj. Belelapoz, felüti itt-ott a könyvet, sűrűn szedett lapokat lát, néhol párbeszédeket is, másutt dőlt betűkkel szedett sorokat. Mi is lehet ez pontosan, bár tény, hogy szépirodalmat sejtet. A precíz és korrekt fülszöveg a hátoldalon pontosan fogalmaz, s ha később a hosszú mondatokat idézgetve nem tudnánk mit is olvastunk, nyugodt szívvel fordulhatunk Dalos György soraihoz. Írásának címet is ad, gyanítom, afféle ajánlóval, szakszóval recenzióval van dolgunk. A lényeget zárómondatában fogalmazza meg: Édesbús, lírai kisregényt írt tehát Csók Márta évtizedek hangulatát gyűjtve figyelme fókuszába, egyszerű cselekményszövéssel, személyes hangvétellel, és minden valószínűség szerint önéletrajzi elemekkel. E mondatba kapaszkodva most arról adnék számot, amit nem ír le, s ami miatt úgy érzem érdemes írni erről a könyvről. Csók Márta mintha kétélű tollal írta volna művét, egyszerre személyes és távolságtartó. A fülszöveg szerint a kisregény önéletrajzi elemeket tartalmaz. De az emlékező főhőst alig beszélteti a szerző, mindvégig egyes szám harmadik személyben beszél minden szereplőről, olykor közvetlenebb és közelebb enged minket: egy-egy fejezet végén afféle fiktív leveleket közöl dőlt betűkkel szedve, s ezeket a főhős fogalmazza egyes szám első személyben, stílusa viszont árulkodó. Mintha az sugallná, hogy nem őróla van szó, de valahogy mégis szeretné megvallani, hogy igen, olyasmi ez, mint amikor egy kutató mérhetetlen mennyiségű dokumentumhoz jut, s egyszerre gyermeki érdeklődéssel, és a tudós precizitásával dolgozza fel. Minthogy a könyvben szereplő társadalmi réteg kicsit idegen számomra, nehéz volt bárkivel is azonosulnom, de nagy érdeklődéssel olvastam finom vonásokkal megrajzolt mikroviláguk megannyi rezdülését, a tárgyakkal való együttélést, mindent, amiről eddig nem nagyon tudtam, számomra azonban az idő és az emlékezés mikéntje a fontos élmény, úgy is, mint a cselekmény mozgatórugója, a cselekmény fő szervezőeleme. Korábbi olvasmányaimból tudom, hogy az ember nem lineárisan emlékezik vissza, úgyis tud, de az már tudatos emlékezés, nemcsak az a merengő. A könyv nemcsak merengő, hanem számadást nyújtó és igénylő emlékezés is. Az emlékezés mikéntjét hitelessé teszi a kevés párbeszéd, és az idő kezelése, hiszen szinte lóugrásszerűen kanyarog az idő burjánzó szövetében, s míg az egyik jelenetben meghal valaki, egy később leírtban még él. Nincs ezzel semmi baj, aki visszarévedezik mélán, keserédesen az életére, így teszi. Viszont valószínűtlenül sok apró részletet is leír, ami pedig az önéletrajzi elemeket valószínűsíti, s teszi a kisregényt egy lehetséges családregény kiindulópontjává. Azt gyanítom, a szerző magam sem döntötte el előre, mi is lesz ebből a gazdag anyagból, lehetne novellafüzér is, de nekem leginkább a kisregénybe ágyazott memoár meghatározás ugrik be. Várom a folytatást, egy-egy jelenet drámai kibontását, árnyaltabb megfogalmazását, regényszerűbb szerkezetet, mert e könyv éhessé tett, és bár van némi hiányérzetem, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kérdéseket tegyen fel, hogy számadásra késztessen valahány olvasót, és hogy bármi módon emlékezni kezdjünk magunk is, akár szóban, akár írásban, hosszú részlet gazdag mondatokban, mint maga a szerző. És van-e jogunk kételkedni, hogy bár egyes szám harmadik személyben ír, önmagát akarja felmutatni számunkra, csak úgy, mert mindezek az események megtörténtek? Vajon mi lesz a következő kötet? Nyírfalvi Károly


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

16

Hornyik Anna - A foghúzás Egész negyvenhárom éves koromig teljes volt a fogsorom: mind a harminckettő fogam megvolt, számszakilag és alakilag egyaránt. Mintát is vettek róla, oktatási célból. S amilyen sokáig sorakoztak a kis fehér szabdalók az állkapcsomban, olyan gyorsan és fájdalmasan kezdtek el romlani. Mindaddig, amíg már nem bírtam tovább: el kellett döntenem, vagy kínos fájdalommal mosolygok tovább, felcsillantva ritka természeti büszkeségemet, vagy kénytelenkelletlen a fogorvoshoz kell fordulnom s megszabadulnom néhány rendetlenkedő, pimasz, menthetetlen őrlőfogamtól. Egy ideig húztam-halasztottam a fogorvos-látogatást: nem a félelem miatt, inkább azért, hogy időt kapjak még néhány mosolyra, amellyel – mint a létből távozók – megajándékozom a körülöttem levőket, még mielőtt örökre becsukom a szám, s szemérmesen rejtegetni kezdem hiányos tartalmát. Eleinte könnyen vettem az akadályokat: a legfájóbb fogam kikerülendő a fogsorom másik oldalán sorakozó örlőkkel rágtam az ételt, olykor-olykor néhány fájdalomcsillapítóval enyhítettem szenvedéseimen. Ha utólag összeszámolom, mennyi helyi érzéstelenítésembe került ez a kis időhúzás, szelíden szólva tajtékozni kezdek, hiszen havi bevételemnek egynegyedét fordítottam a különböző megnevezésű, diszcsomagolású és árfekvésű, de azonos hatóanyagú gyógyszerek beszerzésére. Később azonban a fogfájásomhoz renyhe bélműködési rendellenességek csatlakoztak. Kiszámíthatatlan időben, időszakokban és évszakokban tört rám hol a többnapos WC-abstinentia vagy éppen a túlzott klotyó-használat. Rémülten jártam orvosokhoz, akik hol enyhe bélgyulladást állapítottak meg, hol különböző ételallergiákat, amely diagnózisok újabb gyógyszerek szedésére kényszerítettek. Hogy a helyzet ne legyen egyszerű, a fejfájás is mindennapos nyavalyámmá kezdett válni. Olyan migrénes rohamaim voltak, amelyektől eleinte csupán mosolyogni nem tudtam, a későbbiek során már dolgozni sem. A fejfájáshoz hát-, lapocka-, derékfájás is csatlakozott, s negyvenegynéhány éves létem ellenére, a különböző fájdalmak súlya alatt, menthetetlenül töpörödni kezdtem, ennek ellenére büszkén viseltem a számból fel-felcsillanó gyöngysorom. Még a magángyógyszertárban dolgozó gyógyszertárosnővel is összespanoltam, hisz nagy családjának havi eltartásához időközben én is jelentős összeggel járultam hozzá. A sorban előttem sorakozó, több évtizeden át nyugdíjas minőségben élők táborához könnyedén csatlakozva az állami egészségügyi intézmények (félre)működésének aktív és büszke támogatójává váltam. Akkor ébredtem baromságom és hiúságom tudatára, amikor észrevettem, hogy mellettem mindenki ugyanolyan intenzitással, szenvedéllyel éli életét, alkot, dolgozik, célokat tűz ki maga elé, mint régebben, míg én mind több időt töltök azzal, hogy csendesen a fájdalom istennőjéhez fohászkodok és figyelmem már kizárólag arra összpontosul, hogy éppenséggel belémhasít-e vagy sem a gyötrelem. Ha belémhasít, egy maréknyi gyógyszerhez nyúlok, ha nem, akkor résen vagyok. Értelmes életcél… Szóval időpontot kaptam a fogorvoshoz. Megemlíteném, hogy soha nem féltem a fogorvostól: nem volt miért, hiszen mindegyik profi volt a szakmájában, ráadásul egytől-egyig később külföldön folytatták karrierjüket, inkább attól féltem, hogy miután rádöbbennek a sajgó fogaim számára, azonnal egy komplikált műtétre írnak ki, ahonnan ájultan és fogatlanul kerülök ki. Az időpont vészesen közeledni kezdett, s a fájdalmam enyhülni látszott mind a végtagjaimban, mind a fejemben, a fogaimról nem is beszélve. Kis huncutkák. Sőt, női mivoltom is beleszólt, hogy lemondjam a foghúzást. S mivel testem ennyire tiltakozott, le kellett mondanom a műtétet, amely döntéssel újabb két hónapos szenvedéssel kellett áldoznom a már említett istennő előtt. Végül eldöntöttem: elmegyek, ha törik, ha szakad: a fogfájásból eredő mellékbetegségek száma, s ebből kifolyólag a szedett gyógyszerek száma oly mértékben megsokasodott, amelyet már egy épeszű ember nem fog tovább mérsékelni, inkább megszabadul a Gonosztól. S attól a naptól megkezdődött a Gonosz elleni látványos küzdelmem. Minden adandó alkalommal rendszeresen gyakoroltam a fogfelvillantás nélküli mosolyt a tükör előtt, amely nem torzul el, egyértelműen vidám. Nem ment. Addig ismételgettem, hogy rájöttem, az ördögi fogam azt súgja „ha már én nem leszek, nem lesz mosoly többé az életedben – bruha-ha-ha”. S megkezdődtek rémálmaim, melyekből mindvégig fogatlan anyókaként jöttem ki. De a második időpont le lett már fixálva. Hogy bátorságot öntsek magamba, előzetesen meg is látogattam a rendelőt: ámbár tömény fertőtlenítőköd és gyógyszerfelhő vette körül, mégsem sikerült eltántorodnom, rendíthetetlen voltam. Hisz miért is tántorodnék el, nem a fogorvosi rendelőtől, hanem a múlás érzésétől rettegek… Csakhogy: a fogorvosi rendelő látogatását követően a barátnőm pont a foghúzás tervezett napjának estéjére egy kihagyhatatlan programra hívott meg. S ismételten elkezdtem vívódni: a vallási ünnepet nem lehetne-e esetleg átütemezni, jaj, ez nem jó ötlet, hiszen hogy nézne az ki, hogy a többezeréves naptárat kérésemre, a foghúzásomra való hivatkozással átírják? Nem volna célszerűbb egy új időpontot kérni? S végre, végre megszólalt az eddig velem vitatkozó, civakodó sunyi fogam is: belémnyilalt, tudtomra adván, hogy most már fog-lalkozzak vele, vetessem ki, mert már ő sem bírja a kínokat. Ráadásul annyi szervem kezdett el fájni mellette, hogy féltékeny lett rájuk.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

17

S mivel megtaláltuk a kedves fogammal a közös célt, megállapodás született köztünk, hogy jövőnket egymás nélkül éljük le – együttműködni kezdett velem. Nem sajgott, csak türelmesen várt. Mint én. Egy nappal az életmegváltó és –megmentő, komoly műtét előtt egy fordítóval ismerkedtem meg, amely ismerkedésből első pillantásra szimpátia kerekedett, oly mértékben, hogy azonnal egy tányérból fogyasztottuk el a marhapörköltemet – amikor kaptam egy emlékeztető SMS-t a fogászattól: „Kedves Páciensünk! Szeretettel várjuk a megbeszélt időpontban fogászati rendelőnkben!...” A pörkölt megállt a torkomban, többször elolvastam a szeretetteljes üzenetet a hóhéraimtól, elsápadtam, mire az újdonsült kebelbarátom azonnal segítségemre sietett: fura kézmozdulatokkal a gonosz szellemeket kezdte elűzni, kiűzni belőlem, amitől mindketten – de főleg én – majdnem hátast dobtam az irodai ebédlőben. Egy kicsit még panaszkodtam a barátomnak, hogy foghíjasan az eddigi sztárok helyett legfeljebb Shrek szamarára fogok majd hasonlítani, mire nyugtatgatni kezdett, hogy szimpatikus leszek akkor is. És eljött a várva-várt nap, amelynek gyakori emlegetésétől kis családom már kezdett lassan bezsongani… Az utcán boldog, gondtalan gyermekek hógolyóztak, nénikék egyensúlyoztak a jeges úttesteken, gyors mozdulattal kikerülvén a veszélyesen kacskaringozó, nyárikerekes járműveket, a dohányellenesek pirospozsgás arccal örvendeztek a betyár hidegnek (mert ugyebár a jeges időben rágyújtani nem a legkellemesebb), miközben jómagam katonás léptekkel, de katonához legkevésbé emlékeztető testtartással róttam a kitaposott havas járdákat. Eközben egyre csak összeadtam-kivontam, szoroztam-osztottam, hátha mégsem jó ötlet a privát fogorvosi rendelő vizitje, talán mégis az SZTK-ba kellene mennem foghúzásra. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert, ugyebár az SZTK-ban dolgozók, akik mellesleg az én járulékfizetésemből élnek, annyira értékelik a támogatásomat és látogatásomat, hogy csak köszönni képesek nekem, azt is félvállról. Ismét összeadtam-kivontam, s rájöttem, hogy vagy most, azonnal kivetetem a fogam és vele együtt a fájó pénztárcám rövidtávú tömését, vagy megvárom a nyarat, mire újból összegyűlik annyi apróm, hogy kifizessem a műtétet. Még az is megfordult a fejemben, hogy felkeresek néhány vidéki fogorvost, akik egy liter pálinkáért, pálinkaérzéstelenítővel másodpercek alatt megszabadítanak a kínoktól… De bármennyire szerettem volna, nem tudtam magam becsapni. Itt a vége. Gyerünk, hajrá, csináld: a fogorvos érzéstelenítőt döf a fogínyembe, tizenötperc alatt kihúzza az állkapcsomhoz nőtt fogam, eltöri mindkettőt, csupa vér lesz minden, a vöröskereszt munkatársai szirénázás közben vödrökben hozzák a vérpótlást nekem, nem tudok majd újra megszólalni, cudarul fog fájni és életem végéig kefirt fogok szopogatni - de nincs visszaút! Ez a sorsom, nézzek vele farkasszemet! A munkahelyemen a szokásos iratrakosgatás várt rám: így, év elején amikor évet zárunk és nyitunk, nekem különösebb izgalmi állapotot előidéző és megkövetelő feladataim nincsenek, úgyhogy teljesen átadhattam magam a foghúzás előtti pániknak, amit a végletekig kihasználtam: a főnökeim, kollégáim annyi szeretettel és bátorítással öleltek körül, hogy azt kívántam magamban: bárcsak mindig panaszkodhatnék valamire… Minél vészesebben közeledett az időpont, annál kiszámíthatatlanabbá váltam: kokettálni kezdtem több emberrel is egyszerre, kértem, követeltem, megköveteltem, hogy velem foglalkozzanak, s ez – úgy látszik – bejött a másik félnek (is). Pont amikor hisztériám csúcsán adtam elő legjobb tragika jelenetemet, lányom felszabadító üdvhadseregként eljött értem, hogy elkísérjen a fogorvoshoz és átvegye az ajnározó szerepét. Az iroda ajtaját becsukván meghallottam kollégáim megkönnyebülő, fellélegző sóhaját. Teljesen szétestem, mire a rendelőbe értünk. Remegtem, kiszáradt a torkom, egy épkézláb mondatot nem tudtam mondani, cikáztak a gondolataim, miközben a nagy LCD vagy CDL vagy DLC vagy mittudomén milyen monitorról néztem a bármikor kikapcsolható vagy éppenséggel figyelemmel követhető szerelmesponyvát. A recepciós a kezembe nyomott egy kérdőívet, melyben nyilatkoznom kellett a betegségeimről. Hát igen, van belőlük jónéhány valódi és képzelt. Szedek gyógyszert? Naná! Melyiket valljam be? Ájulós vagyok? Megkérdezem a lányom: nem tudja. Én sem. Idegrendszeri megbetegedéseim? Soroljam őket?… Másodpercek alatt kitöltöttem a kérdőívet úgy, hogy biztos fogadjon a fogorvos. Még csak az hiányzik, hogy lemondja a kezelésem… A nővérke behívott. Egy nyugodt fiatalember fogadott. Azonnal levágtam, hogy tetszem neki (vagy, ha nem így volt, ezt a téveszmét is a hisztériám okozta). Belenézett a számba, végignézte gyöngyöző fogsorom s elrémült. Majdnem fejbevágtam. Azt mondta, hogy sorvad az ínyem, biztos naponta többször mosom a fogam fémkefével, csoda, hogy még nem üvöltök a fájdalomtól, annyira lekoptattam az ínyemet a fogaimról. Kapásból tizet felsorolt, amelyre védőréteget (tömítést) kellene készíttetni (fejszámolás: egy százas, ha nem több). Mégis, áruljam el, hogyan mosom a fogam? Mondom, körkörös mozdulattal, kemény kefével, ezt eltrafálta. Pedig itt tenni kell valamit. A fogaim egyébként jók. Na, melyik fáj. Mondom melyik. Megkocogtatja, semmi. Megkocogtatja a mögötte levőt, csillagokat látok. Na, azt fogjuk kihúzni, mondja. Nem, mondom én, hanem azt, amelyiket mondtam. De az nem fáj, minek húzzam ki? Csak húzza, ne kérdezze. Na jó, de előtte egy röntgenfelvételbe csak belemegy? Igen, sóhajtok, miközben a zsebemben lapuló összeg jelentős részére gondolok. Közben megemlíti, hogy van egy kis fogkövem. Tudom, te, te, csak húzd már ki azt a rohadékot, utána majd bizniszelünk…


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

18

A nővérke levetkőztetett, melltartóra, mert az ingemen vasgombok voltak. Elképzeltem, hogy nyár van, elfelejtettem a fürdőruhám és melltartóban grasszálok a plázában, miközben éreztem a fogorvos lopott tekintetét a hátamon… Néhány perc alatt kész volt a röntgen, „lássuk, mit mutat a felvétel: igen, mind a két fog szuvas, csakhogy az egyik fáj csupán, ugye, mégpedig az, amelyiknek gyulladásban van a gyökere”. „Ne magyarázzon nekem, a másik az, amelyiktől már elfekvőbe szeretnék menni…” Jó, jó, mindkettőt kihúzzuk és hidat készíttetünk, de ha gondolom, implantátumot is tehetünk (itt összeugrott a két szemem, ugyanis bandzsal vagyok, amely bandzsalság akkor válik nyilvánvalóvá, ha nagy meglepetésnek vagyok kitéve)… „Kezdjük azzal, amelyik miatt idejöttem” – mondom én. Vakarja a fejét, mostanára már egyértelművé vált számára, hogy öncsonkító vagyok… Na jó, kihúzza az egyiket, és megpróbálja a másik gyökerét kezelni. Rögtön, en place. On spot, vagy mittudomén… Itt ismét szorozni-osztani kezdtem… De nem tudtam a végére jutni, mert már beleszúrta az érzéstelenítőt a két szuvas fog közti sajgó ínyembe. Két injekció. Nem aprózta el. Majd kiküldott, 15 perc pihenő. Kimentem a lányomhoz, aki időközben már másodszor is kiolvasta Sziddhartát a váróban. Betegek jöttekmentek, fizettek és nem fizettek, az összegeket hallgattam és az ájulás kerülgetett. Ha ennek a krapeknak egy foghúzása ennyi volt, mennyi lesz az én… Ismét a nővérke rázott ki a gondolataimból. Kabbala sálam szorongattam a kezemben, úgy ültem le a székbe, de a fogorvos egy kézmozdulattal kikapta az ölemből és a táskámra dobta. Jól céloz, biztos kosarazott fiatal korában… Felemelte a székem, majd két vésőt döfött kétoldalt a fogam és az ínyem közé, hogy ellazítsa a szorítást, majd egy jókora foghúzóval elkezdte húzni, de az a fránya ragaszkodó gonosz kínzóm csak nem akar elmozdulni. Helyette inkább kialudt a fény, és a székem kezdett lefelé ereszkedni. Foghúzó nővérkének átadva, gépezet újra beindul. Már a mennyezetnél tartottam, amikor a fogorvos leállította a darut. Majd szépen, lassan forgatni kezdte a fogam, s néhány perc ropogást követően, szinte verzés nélkül kiszedte a dögöt, amely tiltakozóan szép gyökérrel büszkélkedetett. A fogorvos győzelmesen a szemembe nézett „lám-lám, megmondtam”, és az előre elkészített tálkába dobta, ahol igazgyöngyként elkezdett forogni és csillogni. De a fogorvos csak nem hagyott békén, apró tűket vett elő és végigturkálta a foghelyemet, óvatosan, miliméterről-miliméterre. Valami keleti szokás lehet, gondoltam, és csak akkor vettem észre, hogy a készülékei egyszerűek: egy méretes fúró, és sok-sok tű. Ahhoz képest, amit más fogászati rendelőkben láttam, ez egy ókori rendelőnek tűnt. Talán csak annyi van a dologban, hogy rossz a marketingje, de attól még jó, sőt kiváló lehet – nyugtattam magam. A fogorvos eközben egyre csak váltogatta a tűit, ide szúrt, oda szúrt, majd a megmaradt szuvas fogam kezdte fúrni. Gyorsan darabokra fúrta, majd tűvel imitt-amott belekaristolt, újra fúrt, tű, fúrás, tű, majd egy kis géz ide, géz oda, tömés és – kész. Ellenőrzésképp megkért, fujjam ki az orrom: nem értettem, de fújtam, ő pedig eldugította, majd megőrültem, a kezében fikám, de sebaj, hozzászokott. Ezt sem tapasztaltam még. Egy jókora gézt tömött a kihúzott fogam helyére, s mondta, jöjjek jövő héten, kiöblítik a most kezelt gyökeret. A másik fogamat megmentette. „Ugye, mondtam” – gondoltam, de győzelmes mosolyomból kiolvasta gondolatom. Elmosolyodott. Igen, jól csináltuk. Ha először a másik fogat húztuk volna ki, az elsőt nem menthettük volna meg, mert a szuvasodás olyan helyen volt, amihez nem tudott volna hozzáférni: valóban műtét lett volna belőle… vagy bye-bye második fog. És jöhet a híd vagy implantátum… Elbúcsúztunk, a recepción gyanúsan keveset fizettem, s lányommal boldogan elindultunk hazafelé. Mégiscsak ellenállhatatlan vagyok, lám, milyen keveset fizettem, gondoltam, s abban a pillanatban telefonált a recepciós. Jóval a tarifa alatt fizettem, nem jótékonyságból, hanem azért, mert későn érkezett hozzá a beavatkozás ára, csak a röntgent fizettette meg velem. Miközben női hiúságom a betonjárdával ismerkedett, visszafordultam, kifizettem a fennmaradt kevéske összeget, s reméltem, a fogorvos jól végezte a dolgát, nem kell ügyeletre mennem, hanem újra találkozhatok vele és a tűivel egy hét múlva… Minden esetre a dög a táskámban céltalankodott, a másik szemét még a számban, de már kezelés alatt… Legyőztem. A fogamat. De magam is. Hornyik Anna


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

19

Faragó Eszter: Sziszifusz „ Sziszifusz újra nekigyürkőzött a szikladarabnak és elkezdte görgetni felfelé. Hatalmas izmai kidagadtak az erőlködéstől, míg teljes erejéből nekifeszült terhével a meredek hegyszirtnek. Már-már felért a csúcsra, de egyszer csak…” A kétezer-kilences év tele nagy hóval, később kemény faggyal érkezett. Még csak december eleje volt, de januári hideggel. A fiatal lány piros orrával, kesztyűtlen kezével nem érezte a hideget; legalábbis a fiúra, aki csodálva, szerelmesen követte, míg a hóbuckákon föl-le csúszkált, teljesen így hatott. – Ne bomolj már, Ildi! – kiáltotta hol nevetve, hol mérgesen, mert a lány, törékeny szépségében, csupasz, gyerekesen vékonyka nyakával újabb és újabb gyönyörűség és boldogság forrása volt, mióta megismerkedtek. – Gyere Tomi, te is csúszkálj! – kiáltotta Ildi, amikor egy újabb buckán fölszaladva a másik oldalon lecsúszott, egyenesen neki a fiúnak. Mind a ketten felborultak a lendülettől, a lány kacagva gurult még tovább, a fiút elkapta a szenvedély, és csókolni kezdte, míg hemperegtek. – Engedj el, Tomikám – vált síróssá a hangja –, megütöttem a bokámat! Azzal felült, és fájdalmas arccal dörzsölgette a lábát. – Mutasd! – szólt rá a fiú, és szakértő kezekkel vizsgálni kezdte. – – Tudod mozgatni? Próbáld meg finoman. Jól van, mozog, csontod nem tört, csak egy rándulás lesz. Gyere, menjünk haza, otthon beborogathatjuk. Úgyis már nagyon várnak az öregeim! – mondta, azzal gyengéden átkarolta a lányt úgy, hogy közben kissé meg is emelte, hogy ne kelljen a fájós lábára nehezednie. – Doktor úr... – mosolygott rá Ildi szeretettel. – Még nem, csak ha sikerül minden vizsgám. Akkor is csak a nyárra – felelt Tomi. Elindultak a kihalt körúton. Az autóforgalom egészen megritkult már így estére, járókelő is elvétve akadt. Leértek az aluljáróba. A hajléktalanok egy kupacban feküdtek ócska pokrócaikba burkolódzva. Ildi szomorú arccal nézte őket. Egyszer csak észrevett egy, a többit hajléktalantól merőben elütő, meglepő külsejű öregembert, távolabb a többiektől. Az öregnek, bár a ruhája neki is ócska volt, a hófehér, hatalmas bozontos haja, és ugyan ilyen szakálla elütött a többiekétől. „Mint a Mikulás, inkognitóban – gondolta a lány –, hogy kerülhetett vajon ide ezzel az ápolt külsővel?” – Nézd, Tomikám... – mutatott az öregre Ildikó. – Ühüm – Tomi szórakozottan, gondolataiba merülve alig figyelt a lányra. – Tomi! Nekem eszembe jutott valami! Nem lehet, hogy az az ember egy... angyal? – Ne gyerekeskedj, Ildikém – Tomi összehúzott szemekkel, bizalmatlanul bámult az öregemberre. – Mert – folytatta Ildikó, mintha a fiú válaszát meg sem hallotta volna –, meg van írva. hogy nem tudhatjuk, hogy tudtunkon kívül nem vendégelünk-e meg angyalokat. – Ildi! Az angyalok, már ha léteznek, biztosan nem aluljárókban ücsörögnek a földön, koszos pokrócba burkolózva. És nem kéregetnek, mint ez az öregember a szánalmas rongyaiban. – Tomi, nézd csak, valami papírdarab van az öreg előtt, kérlek, nézzük meg! Már egyébként sem fáj a lábam. – Várnak az öregek, anyám már háromszor is telefonált, hogy hol vagyunk, menjünk már, mert balhé lesz! – Egy pillanat az egész, nem több – könyörgött a lány, aki nem értette maga sem, miért akar olyan nagyon az öreg közelébe kerülni. – Oké – adta be a derekát a fiú egy nagy sóhaj kíséretében –, de csak egy pillanatra! Odasétáltak az öregemberhez, és megálltak a látszólag alvó alak előtt. A darab kartonon, ami előtte állt, semmi sem volt. – Akkor vajon miért tette ki? – suttogta a lány a fiúhoz hajolva. – Nem tudom – felelte Tomi, ugyan olyan halkan –, de most már menjünk. Ebben a pillanatban az öreg kinyitotta a szemét, ránézett a párra, és megszólalt: – Éhes vagyok. A lány és a fiú összenéztek, aztán a fiú szólalt meg: – Sajnos, nincs nálunk semmi, de ha vár egy percet, elszaladunk és hozunk egy kis ennivalót. Az öreg újra lehunyta a szemeit, és mozdulatlanságba dermedt. – Jössz? – kérdezte a fiú és kinyújtotta kezét a lány felé. – Nem, maradok – felelte Ildikó, és le nem vette volna szemét az öregről. – Nem fogsz félni? – kérdezte most már szorongva a fiú – Nem szeretném, hogy bántsanak, inkább gyere velem! – Nem – makacsolta meg magát a lány. – Hát... jó. Akkor sietek! – Tomi futni kezdett a kijárat felé, pár perc múlva már léptei neszét sem lehetett hallani. Ildikó állt az öreg előtt, és lassan félelem kúszott a szívébe, ahogy óvatosan körbe-körbetekingetett a hajléktalanok világában. Mindenütt ócska göncökbe burkolódzott alakok feküdtek, mint egy-egy mozdulatlan rongykupac. Az öreg kinyitotta a szemét és a lányra nézett. Figyelmesen bámult rá percekig, aztán így szólt: – Fél? Akkor magának még van mit veszítenie. – Miért üres a papírja, bácsi? Mért nincs rajta semmi sem? – kérdezte Ildikó és bátran a szemébe nézett. – Mert nem maradt már semmi mondani valóm a világnak. Azt meg így is, úgy is gondolhatják, hogy ha semmim sincs, akkor ennivalóm sincs. Aki akar, így is ad, aki nem akar, az meg úgy sem ad.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

20

Újra csönd lett, nézték egymást. – Hogy hívják magát? – kérdezte Ildikó – Sehogy – a felelet élesen, kurtán, gyorsan érkezett. – Miért van itt? – Valahol lenni kell! – Nincs családja? – Ha volt is, hol van már. – Hogy került ide? – Túl sokat kérdezel azért a kis kajáért, nem gondolod? – az öreg mérgesen böffentette a szavakat. – Bocsásson meg – suttogta megszégyenülve Ildikó –, igazán nem akartam tolakodó lenni, csak érdekelt volna, hogy hogyan kerül egy ember az utcára. – Ahogy a többi. Zavart csönd állt be a két ember között. Mindketten megkönnyebbülten kapták fel a fejüket, mikor futó talpak dobogása hallatszott. – A barátja – mondta az öreg, pedig addigra már újra csukva volt a szeme. – Igen – ragyogta Ildikó mosolya. – Sok fájdalmat fog még magának okozni. – Tessék?! – riadt Ildikó az öregre. – Csak görgeti, görgeti éveken át azt a nagy követ, de az mindig vissza fog magára hullani. Mire belátja, és észre veszi, elszállnak az évek. – Miért mond nekem ilyeneket? – ezt már szinte sikoltotta Ildikó. Az öregember lassan kinyitotta a szemét, és felnézett a lányra. – Mondtam volna valamit? Tudja, ha elalszom, ostobaságokat beszélek álmomban. Ne vegye komolyan. Az öreg arcán fájdalom vonult át, és egy pillanatra megfordult tengelyén az idő, mert már az öreg állt a lány fölött szánakozva, aki az utcán hevert kitaszítottan, egyedül, piszkosan, a társadalom számkivetettjeként. Tomi ekkor ért oda hozzájuk lihegve. – Itt vagyok, édesem, nem féltél? – nézett a lány sápadt arcára. – Nem – felelte Ildikó és lesütötte a szemét –, csak kezdek nagyon fázni. S valóban, ajka szederjessé vált a hidegtől, s csendesen reszketett. A fiú az öreg kezébe nyomta a szendvicseket, meg a forró teát és kézen fogta a lányt. A fiatalok elsiettek. – Mire hazaértek, késő este lett. A fiú szülei nehezen titkolt sértődöttséggel tessékelték be a párt. – Anya, apa, engedjétek meg, hogy bemutassam Ildikót! – mondta. – Csókolom, Ildikó vagyok – köszönt a lány halk, remegő hangon, míg kezet fogott a szülőkkel. – Szervusz, kislányom – a barátságos férfi elismerő hunyorítással adta fia tudtára, hogy választása megnyerte tetszését –, hívjál csak Gyuri papának. Menjünk be, mert már amúgy is kihűlt a vacsora – mordult Tomi anyja barátságtalanul a fiatalokra. – Ne haragudj, anya, megrándult Ildi bokája, nehezen tudtunk jönni. – Jól van, menjetek kezet mosni, arra van Ildikó, a fürdőszoba – intett egy zárt ajtó felé Tomi anyja. – Köszönöm szépen – mondta kedvesen Ildi a barátságtalan asszonynak, s rámosolygott. Már indult volna, amikor megállította az asszony kemény hangja: – Tudod, hogy kancsal vagy? – Anya! – ez Tomi hangja volt, fájdalmasan, sértetten – Anya! – Miért? Nem mondtam semmi rosszat sem. Csak észre vettem valamit, és szóvá tettem. Már az is baj? – az asszony önnön igazsága tudatában, felvetett fejjel indult a konyha felé, hogy tálaljon. – Nem jöttök? – fordult vissza egy pillanatra az ajtóból. Ildikó küszködött, hogy kitörni készülő könnyeit visszaparancsolja. Tomi bénultan állt. Aztán megfogta Ildikó kezét, és magához húzta. – Gyere, ne törődj vele, tudatlan öregasszony, nincs tisztában vele, mit beszél. – Nem megyek – súgta vissza Ildikó. – Haza akarok menni. – Ha elmész, köztünk mindennek vége! – mondta a fiú nem várt keménységgel hangjában, és határozott léptekkel megindult az anyja után. Ildikó letörölte a könnyeit, egy percig még várt, aztán lassan a fiú után kullogott. „…Sziszifusz ereje újra csak elfogyott, s a hatalmas szikladarab óriási robajjal gurult vissza a völgybe.”

Faragó Eszter


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

21

Hornyik Anna: Fél öt múlt Fél öt van, ideje elindulni. Negyed óra múlva már ott lesz a helyszínen, leteszi a ruhatárban a kabátját, elmegy a mosdóba, megveszi a jegyet, elfoglalja a helyét és három órán át élvezni fogja a gálaműsort. Bereteszeli az ajtót, s belép a liftbe. Csodálkozva veszi észre, hogy egy tejszínhab spray társaságában utazik. A szomszédok humorérzéke, vagy éppenséggel igénytelensége, szegénységükkel párhuzamosan – mérhetetlen. Az utca kihalt. Ezidőtájt az átlagemberek, így lakótársai is, dolgoznak. Áthalad a főúton, kellemes érzések lesznek úrrá rajta. Otthon érzi magát a kerület eme részén. 10 éve él a környéken, az utcák minden mozzanatát álmában is felismeri. Ezen az úton végigmegy, majd jobbra fordul, ott lesz a művelődési központ. Legalább háromszor volt már ott. Léptei egyre elbizonytalanodnak. A tehetetlenségérzet lesz úrrá rajta. Még csak tegnap halt meg. Ő pedig ma már gálaműsorra megy. De hát az élet megy… menne tovább… Egymás után hagyja el az utcasarkokat s a fájdalom egyre inkább eltántorítani kívánja a céljától. Az utcanevek elmosódnak szeme előtt. Testét átjárja a gyámoltalanság permete. Nem érzi, hogy él. Tudata elhagyja, egyre csak megy. Már a Dunát látja. Hirtelen felugrik egy arra haladó trolira, két állomást utazik. Még messzebbre kerül céljától. Védtelen. Csak a hazafelé vezető útra emlékszik bizonyossággal. Már csak öt perc marad a gálaműsor kezdetéig s ő még mindig bolyong. Hazamegy – gondolja – s szól a fellépőnek, hogy rosszul lett. Amint végigsuhan a lehetséges megoldás a fejében, az utcák kígyóként tekeregni kezdenek szeme előtt, a jól ismert távolságok megváltoznak. Érzi, ha ezt megteszi, csak rosszabb lesz: miközben hazafelé indul, fojtó érzés uralkodik majd el rajta, nem kap levegőt, még szűkebbé válnak az amúgy széles járdák, hol remegni fog, hol teljes nyugalommal lépked majd tovább. Ha ezt megteszi, boldogtalanná teszi a fellépőt, jómaga pedig az elkövetkezendő időben, mindaddig, amíg ez az érzés uralkodni fog rajta, csak a megszokott útvonalakon fog közlekedni, csupán a rokonaival és a nagyon régi ismerősökkel fogja tartani a kapcsolatot, azokkal, akiknek a neve és az arca már annyira beléivódott, hogy nem felejti el őket. Otthonára nehéz légkör fog telepedni, amelyből folyton kimenekülne, s mégis maradni fog. Mégis elmegy – dönti el –, legfeljebb elkésik. Lépteit meggyorsítja. Pontosan ötkor megtisztul előtte az út: csak kétutcányira van a művelődési háztól. Szinte berohan az épületbe, megveszi a jegyét, és kabátostól berobog a nézőtérre, helyet foglal. A program néhány perces késéssel kezdődik. Ismerősök mosolyogva köszöntik. Az élet megy… menne tovább… Fellélegzik. Már csak a mosdóba kell majd kijutnia valamikor. De jó helyen van. És haza fog találni és holnap már minden a rendes kerékvágásba kerül. Kabátja melegébe burkolózva nézi végig a gálaműsort. Lakása előszobájában vígaszhatatlanul sírni kezd. Hornyik Anna


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

22

Harsányi Mónika: A csalárd (1.rész) Reggel sápadtan világított be a szobába a nap. Az éjszakai vihar elmúlt ugyan, de a felhők még ott tornyosultak az égen. Mariska korán kelt. Egész éjjel nem tudott aludni. Emésztette magát a kint tomboló erők miatt, amely lehet, hogy az egész termést tönkreteszi és ne agy’ Isten még az épületben is kárt tesz. Éjszakai egyszer kinézett, de az esőfüggönytől nem látott semmit az amúgy is holdvilág és csillagok nélküli sötétségben. Behúzta a sötétítőt. A gyertyafényben derengő Mária képhez fordult összekulcsolt kézzel és elmormolt néhány miatyánkot gyors egymásutánban mintha csak egy rózsafüzér lenne. Elfújta a már alig pislákoló gyertyacsonkot és lefeküdt. Reggel hamarjában felöltözött, kiment a konyhába és feltette a tűzhelyre a vizet melegedni. Utána kiment a kertbe. Mint mondottam szomorkás reggel volt, és mint ilyen némely ember kedélyállapotára is rátelepszik. Mariska vállán és derekán érezte a reggeli szél hűvösét. Reménykedett, hogy erejével arrébb parancsolja a felhőket, és délre, amikor megérkeznek a gyerekek vendégségbe már napos, kellemes időben fogadhatja őket. Örömmel nyugtázta, hogy pár letört gyümölcságon kívül, melyekről még a gyümölcs is leszedhető nem történt nagyobb kár. Megetette az állatokat, melyeknek riadalma napfelkeltekor megenyhült. Visszament a házba. A víz gőzölögve forrt a tűzhelyen lévő nagy fazékban. Egy részét lavórba öntötte. Kannából hidegvizet töltött hozzá, ezután a lavórt átvitte egy másik helyiségbe és megmosakodott. A kellemes meleg már minden rosszkedvét elmulasztotta és átmelegedett. Amint elkészült kiment a konyhába a maradék melegvízzel teát készített és két szelet vajas kenyér meg egy kisebb szál kolbász kíséretében leült a konyhaasztalhoz, és elköltötte a reggelijét. A reggeli után hálát adott Máriának, hogy megóvta a kertet és az ételt is megköszönte. Kiment összeszedte a tojásokat, szedett krumplit és egyéb zöldséget, amire az ebéd elkészítéséhez szüksége volt. Tyúkot is vágott, had egyenek a gyerekek. Miközben a tyúkot pucolta a lányaira gondolt. Terka 20 éves Annuska 22. Terka vézna szeplős, barna hajú. Haját mindig fonatba hordja, annyi különbséggel a gyermekkorához képest, hogy már nem fon bele piros szalagot. De még így is benne van a kislánykor minden bája. Igaz a természet nem faragta igazán nőiessé és nem is a szépségéről volt híres a faluban, hanem hatalmas szívéről, amelyben minden esendőnek van helye. Már kislány kora óta sürgött forgott a ház körül. Elvégezte a feladatokat, amit rábíztak, és ahelyett, hogy játékba kezdett volna mindig azt leste hol tud segíteni. A falubélieknek is szívesen segített. Az iskolában megosztotta a szegényebbekkel az anyja által csomagolt elemózsiát. Bár akkoriban még ők sem voltak tehetősek. Minden vagyonuk egy kis ház egy kis föld és néhány háztáji állat volt. Meg a nagy szerelem. Mariska még tizennyolc sem volt amikor egymásba szerelmesedtek a cipész fiával és hamar egybe is keltek. Szerény lakodalomra számítottak, de a falu népe, amely abban az ínséges időben áldásnak tartotta, ha két szerelmes egy párrá válik Isten színe előtt, már kora reggel elkezdte vinni a házhoz az ételt és italt, ki mit tudott. Délre mire a násznép hazaért a templomból, roskadozott az asztal a sok finomság alatt. Még a katonazenekar megmaradt tagjai is összeálltak, hogy így köszöntsék az ifjú párt. Kedves emlékké vált a szegény-gazdag esküvő napja. Szerencséjük akkor fordult, amikor egy kifizetetlen munkáért a férje egy rozoga szekeret és egy lovat kapott fizetségül. Az ember eleinte dühöngött, hogy mennyire kibabráltak vele az asszony meg zsörtölődött, hogy ez a göthös ló semmire sem lesz jó a szekér meg csak tűzifának. De amin az egyik nap még keseregtek az hozott számukra szerencsét. Mariska a piacra vitt tejet, amikor a kofáktól hallotta, hogy a szomszéd faluba szállítóra van szükség. Hazament elmondta az urának. A vacsora alatt átbeszélték, majd úgy döntöttek, hogy reggel az ember átmegy a faluba és megérdeklődi mi is lenne pontosan az a munka. Reggel elindult és még aznap munkába is állt. A gyerekek ekkor már 2 és 4 évesek voltak lehetett őket a mezőre is vinni. Mariska apja és apósa is besegített a földmunkába. Anyja pedig vele együtt a házkörüli teendőket látta el. Az összetartásnak és a szorgalmas munkának köszönhetően szépen gyarapodott a család vagyona. Vettek még egy pár szekeret és lovat, hogy több fuvarosuk legyen. Építettek egy kúriát, megvették a két szomszédos telket, amin falubelieket tudtak dolgoztatni. Mire a gyerekek felcseperedtek a családnak már tekintélyes vagyonuk lett. Férje, amíg el nem vitték katonaszolgálatra a falu férfijaival együtt, addig polgármester is volt. A nagyobbik lány Annuska teljes ellentéte a húgának. Mintha amivel Isten megajándékozta Annát azzal Terkát nem, és fordítva. Csodaszép kislány volt. Aranyló hosszú dús hajjal és hatalmas búzakék szemekkel, amelyet hosszú szempillák kereteztek Mikor felcseperedett, nem győzték elhessegetni a kérőket, akik még a szomszédos falvakból is eljöttek. Természete viszont teljes ellentéte a húgáénak. Mindig irigy volt még a testvérével szemben is, hogy ne szépítsem vele szemben a leginkább. A kinézete miatt is sokat gúnyolta, amivel elérte, hogy húga lassan visszahúzódóvá vált. Mindezt úgy követte el testvére ellen, hogy a szülei ne lássák. Mivel nem voltak tanúi, hogy nagyobb lányuk miként bánik Terkával hozzájuk, sem fordulhatott segítségért. Mert ilyenkor An-


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

23

nuska angyali ábrázatával elhitette velük, hogy Terka nem mond igazat és nem is úgy történt az eset, ahogy azt ő állítja. A házkörüli teendőkből sem vettek ki teljesen a részét. Ahogy csak lehetett kihúzta magát a munkavégzés alól így nagyrészt azt is Terka végezte el helyette. A két lány szinte egyszerre ment férjhez, ami meglepő, hiszen Terkához nem járt udvarló. Volt, ami ennél is jobban meglepte a családot, mégpedig az, hogy Anna aki mint tudjuk már jómódú családban élt, és külleme miatt is, jómódú és tanult férjet képzeltek el számára, végül a falu molnárjának fiához ment feleségül. A fiú családja jó hírű és szorgalmas volt ugyan, de többfelé tartoztak. A fiú amellett, hogy kerülte a munkát még a kinézete sem volt éppen huszáros. Olyan hirtelen nőtt forma volt, aki egy nyár alatt nyúlt meg, és mint aki megijedt, hogy esetleg lefejeli a Napot, meggörnyedt vállal és lehajtott fejjel járt. Alkatát tetézte korán kopaszodó feje, szeplős arca, elálló fülei és kajla vigyora. Szóval sem szorgalmával sem szépségével nem tűnhetett ki a többi kérőtől. Mégis csak őt választotta, s ez ellen nem volt apelláta. A két apa régi cimborák voltak, még a fronton mély barátság szövődött közöttük. Ezért Mariskáék nem álltak a fiatal pár útjába, amikor a fiú megkérte az apjától a lánya kezét. Ezután egy héttel jött Terka kérője is. A fiú jóvágású, és tanult ember, akinek a családja is köztiszteletben állt az egész megyében. A vőlegény ügyvéd volt, egy éve tért haza a városból ahol tanult és az esküvő után nem sokkal, arájával vissza is tértek oda. Egy hónap különbséggel tartották meg a két esküvőt. A szomszéd faluból is jöttek a vendégek. Hiszen a család ekkor már megtehette, hogy nagy és emlékezetes esküvőt rendezzen lányainak, minden földi jóval és cigánymuzsikusokkal. Még évek múltán is, ha esküvő volt a faluban vagy környékén az ő esküvőjüket emlegették. – Ez az esküvő is szép volt, na de a Hornyákéké? Befejezte a csirkepucolást majd lassan kész lett az ebéd is. Mikor mindennel elkészült arra gondolt, hogy a szolgálóval, mennyivel könnyebb lett volna, de szegénynek betegeskedik az anyja ezért haza kellett utaznia. Dél körül megérkeztek a gyerekek. Előbb Terka a férjével majd Annuska egyedül, mivel az ő férjét is elvitték a frontra. Unoka még egyik lánytól sem volt, ami miatt már kezdtek csipkelődni a szülők, de még nem volt késő. Vidám tavaszias idő lett, így a kertben költötték el az ebédet. Mariska boldog volt, amikor mindenki jóízűen evett és megdicsérték a főztjét. Ebéd után kivitte az illatos és még langyos süteményeket, friss bort és hűs teát kínált hozzá. Mariska mindig örült, ha a család ilyen szépen összejött, de most beárnyékolta örömét férje és veje hiánya. Anna észrevette anyja szomorúságát és, hogy felvidítsa régi családi anekdotákat kezdett mesélni. A régi humoros történetek, és a kellemes társaság jó hangulattal árasztotta el a birtokot. – Emlékszel, amikor leültünk karácsonykor vacsorázni és te sírva álltál fel az asztaltól, mert azt találtam mondani, hogy a pulykahús, amit eszünk döglött pulykából van? Apa alig tudott visszatessékelni az asztalhoz, hogy végre befejezd a vacsorát. Még kellett utána is egy kis idő mire megértetted. A történetek repkedtek, sokat kacagtak rajta. Az ilyen gurgulázó nevetésnek az a tulajdonsága, hogy lerázza a gondok terhét az ember válláról, amelyek ha kis időre is, de messze gurulnak, és az ember megkönnyebbül. – Adjon Isten! – kurjantott egy fiúcska a kapu előtt. Mivel az önfeledt vidámságban észre sem vették, hogy egy szekér állt meg a kerítés előtt. – Levelet hoztam! Ha lenne olyan szíves valaki átvenni, mert nagyon sietek. Már mennék is tovább, mert nagy késésben vagyok. Új vagyok, és még nem szoktam meg a címeket. De egy hét és már csukott szemmel is odatalálok, ahova kell. Ezt szinte egy szuszra mondta el, amíg leugrott a kocsiról és odaért a bejárati kapuhoz. Annuska szaladt hozzá. – Köszönöm kispajtás. Itt egy kis pénzmag, aztán jóra költsd! – incselkedett vele a lány. – Ó asszonyság hát mi rosszra költhetné egy magam korabeli fiú! – mondta pajkosan a gyerek és mellé kacsintott is egyet. Anna visszakacsintott. Erre aztán mindketten felkacagtak. A fiú felmászott a szekérre és rögtön indulásra buzdította a lovát. – Gyí, te göthös még van nyolc cím, addig nem kapsz abrakot se vizet, amíg nem végeztünk, úgyhogy iparkodj. A ló mintha értette volna máris nekiiramodott. Anna vidáman szökdécselve ment vissza a többiekhez. Akik egy újabb történet miatt újabb hahotázásba kezdtek. Kívülről úgy tűnhetett, mintha ez a vidám társaság a világ minden fájdalmát és búját akarná elkergetni a hangos nevetésével. Könnybe lábadt szemmel, a hasukat fogva, önfeledten. Annuska már a kapuból lelkesen újságolta a jó hírt. – Az őrezredtől érkezett levél, biztosan a papus írt! Mariskának nagyot dobbant a szíve, hiszen már elég régóta nem tud semmit az uráról. Jól megy-e sora? Mikor jön haza? Minden este arra kérte a Mindenhatót, legyen már vége a háborúnak, hogy férje és veje mielőbb épségben hazajöhessen. Lánya átadta a levelet, mosolya a szívére telepedett. Ebben a nyugalomban, de mégis


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

24

izgatottan nyitotta fel a borítékot. Elmosolyodott, amikor látta a girbegurba betűket. Elképzelte a papust amint ül a tábori ágyon kezében egy könyvvel, rajta a levélpapíros és rájuk gondolva ír. – Ó milyen csacsi vagyok, mindig elfelejtem, hogy már nem jó a látásom. Ezekből, a betűkből is csak a görbéket látom. De már nem tudom kivenni, hogy mi van idefirkantva. Ezzel letette a levelet az asztalra. – No de kifogok én rajtuk, hozom az okulárémat és akkor megfejtem én a jelentésüket! Lelkesen felugrott és már sietett is a konyhába. – Min nevettetek olyan jót? – kérdezte Annuska. Terka nyihogva a visszafojtott nevetéstől elmesélte. Amitől ismét hangos nevetésbe törtek ki. Ebben a vidámságot hagyta ott a társaságot Mariska a szemüvegének keresésére indulva. Bement a házba. Úgy emlékezett a konyhaasztalon hagyta a szemüveget, amikor cérnát húzott a tűbe, hogy megvarrhassa a kiszakadt kötényét. Ami akkor szakadt el, amikor kiment megetetni a csirkéket és kerítésből kiálló szegbe akadt. Az emlékek újra mosolyt csaltak az arcára. Eszébe jutott, hogy amikor kezdett jól menni a soruk mennyi új ruhát vett magának és a gyerekeknek. Amikor valamelyik ruha elszakadt újat vett a régit pedig elvitte a templomba. De valahogy az évek múlásával már nem volt fontos számára, az hogy újat vegyen, inkább varrt, horgolt, kötögetett. – Ejnye, no itt nincs – mondta álbosszúsan. – Lehet, hogy a hálóban van. Már indult is be. Tegnap ott olvasta a szentírást. Befelé menet még hallotta a kintről beszűrődő hangos kacarászást. Majd egy csattanást valami cserép csörömpölését és ismét hangos nevetést. Valamit mondtak is a gyerekek egymásnak, de azt nem értette, hogy mit. Majd csend lett. – Nono biztosan összetörtek valamit, és most lapítanak – tréfálkozott magában. Akkor lapítottak így a lányok, amikor Annuska, talán életében először és utoljára tehenet fejt. Miután elkészült, a tehén felrúgta a teli csajkát. Akkor volt nagy csend. Még a tehén sem bőgött, mintha sejtette volna, hogy rosszat tett. Amikor a lányok még a vacsorára sem mentek be, a keresésükre indult. Látta az istállóba, hogy mi történt a tejjel. Kérdezte is a riskától: – No hol vannak a lányok? De a riska csak hallgatott és mintha némi cinkosság is kivillant volna a nagy barna szemeiből. Jól van, ha nem beszélsz, akkor megkeresem őket – szólongatta a lányokat. Mondta, hogy tudja mi történt megesik az ilyesmi, ezért még nem kell világgá menni. Viszont ha nem jönnek be azonnal, akkor kihűl a vacsora. Erre az unszolásra, amit csupa kedvességgel és incselkedőn mondott már előjöttek a gyerekek. Majd, mint a tyúkanyóhoz a kiscsirkék úgy szaladtak hozzá és két oldalról átölelték. Ez a képsor gyorsan cikázott át a gondolataiban és megmelengették a szívét. Még egy két apró könnyet is elmorzsolt, ami előgördült szemeiből. Közben kereste kutatta a szemüveget, de csak nem találta. – Ejnye no, ha megleszel, elolvasom a levelet, azután kihajítalak. Ismét kiment a konyhába, ahol megpillantotta a kredencen a konyharuha alatt megbúvó szemüveg kikandikáló szárát. – No csak meglettél rozzant okuláré. Ilyen ósdi vagy és még el is tűnsz – incselkedett a szemüveggel. Majd felkapta és elindult kifelé. Kifelé menet eszébe jutott, hogy ki kéne vinni egy kis gyümölcsöt is. Jól fog esni a lakoma után. Letette a konyhaasztalra a szemüveget és elővett a szekrényből egy tálat, amibe almát és cseresznyét tett. Kifelé menet megtorpant. – Ó milyen szórakozott vagyok, pont azt felejtem el, amiért bejöttem. Visszafordult, felvette az asztalon hagyott szemüveget. Most már türelmetlenül várta, hogy végre elolvashassa a levelet. Kilépett az ajtón. Kint, a tavaszi langy meleget adó Napot a keletről tornyosuló felhők ismét eltakarták. A derű elmúlt. Harsányi Mónika


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

25

Varga Nóra: Sáron rózsája

„A szellő nárdusz-illatot hozott, Kőszikla is termett virágokat. Oly fényes volt a táj, oly meleg! A fákon, földön nyilt a sok virág. Láttam csodás nézésü szűzeket; Közöttük rózsakeblü Jeminát. Fürgén szökeltek, mint az őzikék Ő s Izraelnek többi lányai. Titkos zenétől zengett a vidék. Vágytam kikötni, partra szállani. Kerestem a kormányt, az evezőt; De két kezem sehol se lelheté. Tündérmező ért uj tündérmezőt, És kis hajóm csak úszott lefelé. Aztán sötét lett, s láttam uj csodát. Az égnek eltünt napja, csillaga. S ketten haladtunk csendesen tovább: Én csónakomban és az éjszaka.” (Reviczky Gyula: Salamon király álma - részlet) De szép is az ősz Jeruzsálemben! A frissen sajtolt olaj szaga ki-kicsap a hatalmas cserépkorsókból. Az este készített kecske- és juhsajt fenséges illata betölti a macskaköves tereket. A kelet összes fűszere elvegyül egymással a levegőben, miközben az új búzából sütött, még gőzölgő, ropogós cipók látványa evésre ingerli az ínyeket. A tomboló hőség után végre egy kis lélegzethez jutnak az utcák és a terek. A tenger felől érkező hűvös szél felélénkíti az embereket. Szinte fuldoklóként isszák, nyeldesik az éltető levegőt. Ilyenkor még kora délután is jobban megállnak egy kis trécselésre az árusokkal és egymással. A sikátorok poros utcáit kisöpri a huzat. Nem is látszott eddig a sok szeméttől, hogy milyen szép mintázata van a köveknek. Ahogy az emberek, úgy az összetapasztott lapos, fehér tetős házak is megelevenednek. A nap égető sugarai mintha elviselhetőbbek lennének a feltámadt szellőben. Egy szürke szakállú, agg férfi ül a királyi palota kertjében cédrusfából készített, szép, előkelő faragású öblös karosszékében. Egyszerű, földig érő patyolatfehér köntös fedi el a testét és finom bőrből készült kényelmes sarut visel a lábán. A narancs-és az olajfák illata körbelengi a tájat. A férfi arca megfeszül. A barázdák is mélyebben szántanak a homlokába. Elnéz a távolba. Gondolkodik. Emlékeiben kutat. Fejében egy régi dallamot hall, melyet kellemes baritonú, fiatal, jóképű ifjú énekel: „Én Sáronnak rózsája vagyok, és a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt.” (Énekek Éneke 2. 1-2.) – De hiszen ez az ifjú én vagyok! – szűkül össze mélyfekete szeme csodálkozón. – Olyan messze, messze van már… – Elkomorodik. Szomorú arca még gyűröttebb lesz.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

26

Bort hozat a szolgákkal. Először egy kancsóval, majd még eggyel. Sűrű, édes vörösbort, mirhával ízesítve. Azt iszogatja az aranyserlegből, elrévedő tekintettel. Az erős italtól kissé megmámorosodva, az előbbi nótát elfeledve ül a széken, kezével dobolva az asztalon. Az asztal egy kisebb birodalmat ér. Csiszolt, művészien vésett smaragdból van. Aztán elbóbiskol, nyála elcseppen, le a fűre. A fák leveleit most összeüti a feltámadt szél. Súgásukra felébred. Újra eszébe jut a dal. – Vajon melyik feleségemnek énekeltem ezt az esküvő előtti éjszakán? – morfondíroz magában. – Talán az egyiptomi fáraó lányának, annak az alacsony, formásan gömbölyded feketének? – Vagy valamelyik moábita hercegnőnek szólt a nóta? – Két ujja közé csippenti az asztalra hullott falevelet. Kicsit forgatja, nézegeti. – Azok is mind feketék voltak… – Ki emlékszik erre már… – Szeme elréved, vissza a múltba. – Egy lány érkezik fényes kísérettel a jeruzsálemi udvarba. Alacsonyka, de széparcú. Első pillantásra megtetszik neki, amint kiszáll a lovas hintóból. Különös, kedves, varázsos szavú leányka, akit illedelmesen neveltek valamelyik uralkodó asszonyházában. – Salamon… – a halántékán néhány letapadt pihét borzol meg a formás női száj. Balzsamos levegő fürdeti a különös színű virágok szirmait. Zamatos barack ízt érez a szájában. Persze, a kis fekete megcsókolta. Úgy csókol, de úgy… Közben egyre jobban zihál. Teste megfeszül, majd odaadási vágyában nagy, puha keblét kínálja neki. Mézszínű a mellbimbója. Szantálfa illat kúszik az orrába, ahogy a szájába veszi. Mennyi keblet, szájat csókolt már életében, Istenem… Kicsit, nagyot, kereket és keményet. Dacosan biggyedőt és kacérat. Mind más volt. Mindnek más íze volt. Nehézkesen feláll a kényelmes karosszékből. Nyújtózik egyet, majd elsétál hátra, a kis halastó felé. – Hiába, nem nekem nyílnak már ezek a szépségek… – Lemondóan csóválja meg a fejét. – Nem nekem virágoznak Izrael legszebb szüzei, vén vagyok, vén… – Szakállam, mi egykor, mint ében csillogott, most a fehér galamb tollához hasonlít. Kezem reszketős lett, izmos lábam, mellyel hajdan annyi mérföldet meneteltem vidáman, oly’ gyenge, mint a ma született bárány. Csetlik-botlik, ha csak a kertet járom is körül. És a termetem… – Szája keserű grimaszba torzul. Fájós térdét tapogatva megáll a csillogó víztükör előtt és belehajol. Egy groteszk arc néz vissza rá. Fiatalkori képének lepusztult maradéka tekint a szemébe. Bőre megnyúlt, ajka petyhüdten, felismerhetetlenül lóg le arca közepéből. Csontjai szinte kibökik a bőrét. Az őszi szél hirtelen megrázza a narancsfák koronáját. Különös, borzongó érzés fogja el. Összehúzza mellkasán a köntöst, de az sem segít. Csak úgy remeg az elnyűtt, öreg test. – Milyen hideg van – villan át rajta a gondolat. Lassan, csoszogva lépdel az ajtó felé vezető márványkockákból kirakott úton. Érzi, nemsokára megtér atyjához, Dávid királyhoz. Tudja, hogy Izrael Istene készíti a helyet, ahol végre megpihenhet a hosszú út után. Megfáradt fejét az utolsó kebelre hajtja; az Úr szépséges kebelén alszik el örökre. Varga Nóra


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

Büki Mátyás versei Olvasónaplómból 1987 abban a távoli provinciában nyugaton messze a birodalom fővárosától a lakosság félve és fölénnyel nézte a fegyelmezett és zárkózott tiszteket a városközpontba kiránduló tisztfeleségeket akik el voltak bűvölve a boltok árubőségétől a csinos ruhájú emberektől az utcák forgalmától és akik titkon arról ábrándoztak bárha itt maradhatnának de nem a lapuló fegyverek védelmében hanem a polgári foglalkozások békés robotjába merülve nem elkülönülve hanem a helybéli lakosság közé vegyülve az arénákban a fürdőkben és a tereken hogy végre ne kelljen minden szembejövőben az ellenséget szimatolni a város fölött ma nem történ semmi a fekete angyalok nyugtalanul repdestek az égen semmi nem történt volt egy pillanat amikor mintha világillatot hozott volna a szél és szivárvány jelent meg nagyon halványan a város fölött ez volt az amikor az egyik fekete angyal kis híján lebukott az égből hatalmas szárnya tétován bénán csüngött a város fölött aggódva néztük csak nehogy történjék valami szörnyű ez rettenetes de meg lehet szokni fekete őreinket is szerencsére nem történt semmi csak ez a villanásnyi üzemzavar a város fölött Nárcisz és Ehó prózai duettje Ha szerelmi dalt zengünk, akkor így zengjük: „Amint bebújtál, úgy bújik majd ki a fiad, akit én hozok a világra, te kedves fiú.” Karcsú a derekad, hosszú a combod, oh nimfák nimfája, Ehóm. Melled szép, szőrdombod szép, ami alatta van, félelemes torok. „Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.” Ám ha szeretsz, bizonyára én is szeretni Foglak téged, te szép-punáju, ám ha szeretnélek, bizony akkor nem tudnám szeretni magamat. Ha azonban nem szeretem magamat, előbb-utóbb elpusztulok. Van ám bennem természetes önszeretet! „szeretnek minket az istenek, ha szeretsz” És akkor mit csinálsz te? Kit szeretsz? Elmondhatod százszor is a lombok között susogva, a patak mellett csilingelve:

„Az istenek undorodnak tőled, dög vagy, szeresd őket vagy gyűlöld, nekik mindegy, de ne mindig csak magadat, csak magadat! Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz. Életed bűzös, a testedből szivárgó nyákba belefojtanak, és a posványból felhangzó sóhajaidon, fogcsikorgatásaidon ha szerencséd van, nevetnek. Törpe vagy, vagy óriás, egyre megy. Véglény, nem ember. Mindig a végpontokon, sosem középen. „Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz” Susoghatsz, csilingelhetsz, zúghatsz, te kedves nimfa, széphajú lány, mindez azonban mit sem zavar engem. A botnak is két vége van, mégis megbotlik. Miért legyek én középen, ha már sorsom szerint egyik végtől tartok a másikig? „Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.” Maradok ist’uccse inkább véglény, mást úgysem igen tehetek. Az istenek lehetnek középen, se halniuk, se születniük nem kell. Két fiatal az erdőn, amint egymásba fúródva, bokor alján alélnak és élnek? Így kellene ezt szegény Nárcisznak? „Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.” ad Kavafisz 154 vers egy provinciában, így mesélik legalábbis. Volt ott azért hit is, vizeldefiúk, rácsos kapualji kirakatok, kapualji demokráciák, fekete, fekete kátrány: különb bárkinél azokon az utcákon italtól és cigarettától kimart torok és a hivatalnoki aktatáska akárki jön szembe a hajnali a római zsoldos vagy a részeg szépség a hivatásos költő oldalán. Nyár, kamasz Láttam, hogyan főzték a katonák a lányokat gáláns bókokkal, őszinte hazudozással, atyás simogatással, hogyan vitte őket a vágy a sziget bokrai közé, pazar ölüket megcsikordíttatni, sápadtan a sziget bokrai közé, kibontatni magukat a fütyülő széllel, kibontatni magukat a sikoltásig. az irigységtől.

27


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

Sánta Zsolt versei Concerto: Őszesten

Homokvár a szélben

Megzabolázni jöttem az égből a dalt, ember s magány keserű sorsát. A mák gonosz, eltékozolt harcát, mely ösvényen kúszik, kergetve fénytől.

Hazug diódák potyognak az égből: rám a jégeső ezer átkot ragaszt. S vágtatni mélán, bambán, mint egy paraszt nem fogok én: rohanva ki a fényből.

Nem érdekel már régtől a rím sem. Bolond, összecsúszott mondatokkal harcol szívem s a belémbújt faggyal. Nem látok nőt sem, ki szeretne híven.

Hazug világ csak hazug szavat teremt, s a kutyaszart fénylő aranyba önti. Einstein törvénye él, míg meg nem dönti egy-egy Baudelaire-i szó, megtörve jelent.

Baudelaire a mester, Rimbaud rohanás, Hölderlin szív-fegyver, Verlaine látomás. Hazug nóták is patakzanak fel, vigyázva ellenük ég-fényeivel...

A költészet lehet akár a téboly, felforgatva a ráció törvényét, megnyírbálva a lugas vad sörényét, fellegbe emelve anyagot, még oly

Concerto: Fénytelen Nem hiszem – az élet kegyelem. Olyan, mint torznak a pokol, kibe a síri csönd jön el, ha Isten szent könnyel válaszol. Könnyel, kenyérrel, mit számít már. Úgyis csak sár jut minekünk. Nekünk, kikbe aludni jár a lélek tűz szava: fegyverünk. Tegnap még arcátlanul hittem: a fény elbont sok felleget. Ma már tudom alvadó hittel: megbomlott bennünk a szeretet... Concerto: Magány Szeretlek: az érzést elmosta a tenger, bár, mint kókadt dagály, olykor még visszatér, s tűnődve úgy hiszem, ilyenkor bennem él minden dalod, fátyolod, s az álmos reggel. Szép vagy: tűnődve lágy rózsába olvadó, s míg hamis akarat szeget üt a fejbe, tudom: bolond gombát nem aprítasz tejbe, te édes, duruzsoló, röpke altató. Elmúlik a nyár, az ősz, a fázós tél is. Nyirkos magányban hiába rovom utam. S a szerelmes versekből nem gyűlik hozam, tudom: minden nyűtt sor csak magáért fénylik...

létezést nem éltem meg tán soha én, mely tisztaságával felissza az űrt, és embert ember ellen soha nem küld: e zord földi poklot váltsa meg a fény...

28


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

B. Tóth Klára versei Az Élet Fája A világalma rőt köldökéből vonagló kéregapán merengek ahogy arany tűzlángjaival testéből formálja az eget ahogy teremtése dicséreteként méltósággal viseli a babérkoszorút lobogásában kitermeli magából csak úgy mellényzsebből az Élet Fáját ahogy az önfelboncolt váll és felkar izomzata gyökérré faággá csavarodva új hajtást hoz ropogós ingujjából életet rügyez lombos ága almáival telepöttyözi maga-teremtette bölcsőjét a Földet 2008 ápr. 12 (Taba Ági: Apa című képéhez) Amíg várod A hosszú várako zások mikor mindig más köze ledik

29


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

nem ő de csak rendü letlen lesed mikor bukkan fel karcsú alakja a távolban az a jól ismert kígyó mozgás tudod hogy egyszer megér kezik sárga testhez álló ruhá jában felha sítja a város szürke kérgét hiszen csak vele senki mással csak együtt győzhe titek le a távot nevét ismétel geted a göm bölyű csiga vonal szálfá nak támasz

II. évf. 2. szám

30


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

kodik mint a magas és mély hang rendű szavak feszültsége 61-es villamos Actio cordis

néha ki kell gombolni a nagykabátot szvettert lehúzni a cipzárt a pólót felhasítani a bőrt a szövetet szétfejteni az izomrostokat feltépni a mellkast szegycsontról a bordákat aztán kiemelni tálcára tenni gondosan kisöpörni a pitvart a kamrákat ne maradjon benne semmi jól járja át a huzat aztán visszagyömöszölni odavarrni felhúzni begombolni kis gyakorlással kialakulhat a napi rutin

Ér intés Ahogy érintesz méz csorog ereimben ahogy arcomat

31


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

megsimítod érdes tenyered lenyomata emlék-rajzolat gondterhelt homlokomon ahogyan bőröm ezeréves barázdái között kitelnek a ráncok újra húszévesnek lát a visszaforgó idő rég elkopott jelenünk feloldódik a koron túli ölelésben félévszázados szövetségünk újraterített aszta lán

Egy alexandriai pálmaligethez Pálmák boltíve szent liget eleven oszlopcsarnoka – levélrácsod megrostálja az eget Zöld lombod várgó hajtok sávjaid azúrba sugaramagam kimetájult ikat a is hogy szett felhőket datolyaméltó rései legyez szőnyegbe őrzője között fénybeállok legyek földre ujjaid hát osza lekélopóz belelopaid redzkenak a szövik közé dő végkékek átszilevelet telennek

32


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

Szlafkay Attila versei

Skandalum Mit keres egy költész az iparművészek titkos hordájában? Még dokumentálja és szeplősíti a matériát. Dilemma 10 Ügyefogyott-e mindig az együgyű ? Súlytusa nem akart nagy feneket keríteni alkonyatkor kocogással igyekezett szabadulni fölös kilóitól Éttermi fogódzó Hideg fogasunkat melegen ajánljuk

33


COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 2. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Szerkesztő (versek és prózák): Nyírfalvi Károly Segédszerkesztő (prózák): Paszternák Éva Segédszerkesztő (versek és prózák): Beri Róbert Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Brátán Erzsébet, Muhel Gábor Impressziók: Lengyel János Esszé: Nyírfalvi Károly, Szinay Balázs Recenzió: Nyírfalvi Károly Novellák: Hornyik Anna, Faragó Eszter, Harsányi Mónika, Varga Nóra Versek: Büki Mátyás, Sánta Zsolt, B. Tóth Klára, Szlafkay Attila A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com

34


Comitatus folyóirat II. évfolyam 2. szám  

a tanítványi láncolat irodalmi műhely folyóirata

Advertisement
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you