Page 1

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

a tanítványi láncolat irodalmi műhely folyóirata

Tartalom Cikkek Dr. Bige Szabolcs Csaba: Názárettől Loretóig (I Faoni di Norcia - legendák nyomában) / 2. oldal • Szinay Balázs: Hamvasi életmű, de kinek? - Hamvas Béla és „A magyar Hüperion” / 3. oldal • Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (4. rész) / 5. oldal

Impresszió Paszternák Éva:Csodavárás/ 10. oldal

Jegyzet Győri Tünde: A magyar nép elnevezései az évezredek során / 11. oldal

Esszé Meyer József: Mi jön a közöny után? / 12. oldal • Nyírfalvi Károly: Középre zárt / 13. oldal • Hornyik Anna: In medias res: közhely / 14. oldal

Recenzió Nyírfalvi Károly: He lehull az arc, a helyén mi marad? (B. Tóth Klára „Archullató” című kötetéről) / 16. oldal

Levél Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek - Mi dolgunk a világon?/ 17. oldal

Novellák Bojtor Iván: Toynbee tévedése / 18. oldal • Nyírfalvi Károly: Fekszem betegen / 19. oldal • Frideczky Katalin: Salto vitale / 20. oldal • J. Simon Aranka: Jolánka gazdagsága / 22. oldal / • J. Simon Aranka: A hajléktalan karácsonya / 23. oldal • Hornyik Anna: Művészek / 24. oldal

Versek Balatincz Miklós, Jagos István Róbert, Elek Tamás Zoltán, Petz György, Pallag Tibor versei / 27-31. oldal

Pályázat A száz könyv irodalmi pályázat – összefoglaló, eredményhirdetés, nyertes pályaművek / 32-39. oldal

1


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

2

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Názárettől Loretóig (I Faoni di Norcia - legendák nyomában) Újra itt vagyok az umbriai Nursiában, hogy részt vegyek a város egyik hagyományos ünnepén. Sok van neki, de ez különösen érdekes és szokatlan, ráadásul magyar vonatkozása is van bizonyos szempontból. Később majd rátérek erre is, de most menjünk vacsorázni a téren található trattoriába. Messze környéken híres a konyhájuk, meg aztán a tulajdonos is jó ismerős. Persze a személyzet is, s így egész családias lett a hangulat. – Ó, megjöttetek végre? Már vártunk! – fogad széles gesztusokkal a tulajdonos, az asztalunkhoz kísér, és átad a pincérnek. Ameddig kiosztja az étlapot, megkérdezzük, hogy van a családja. – Köszönöm, nagyon jól! – kiált fel a pincér lelkesen. Most született meg a kisfiam a múlt hónapban. Miután gratuláltunk neki, kiválasztjuk sorra az előételeket, és a főfogást. – Egyenek nyugodtan, az igazi ünnepség csak tíz után kezdődik! – nyugtat meg, amikor látja, hogy mindegyre a kijárat felé tekintgetünk. A menüt nem sorolom fel, majd megtudják, ha arrafelé visz az útjuk és betérnek ide… Kezdem akkor az elején. Minden évben december 9-én este hatalmas máglyákat gyújtanak a város összes terein. Egy-egy máglya eléri a kétemelet magasságot is! Sorra gyújtják meg őket – ahogy az egyik hamvadni kezd, gyújtják a másikat. Éjfélkor pedig megszólalnak a harangok minden templomban. Az emberek körülállják a tüzeket, beszélgetnek, énekelnek, és persze a gyerekek a legboldogabbak, de amint láttam, erre a pár órára mindenki gyermekké válik. A szokás eredetét tekintve vissza kell mennünk kicsit a történelemben. Názáretben volt a Szent Család háza, egy egyszerű, terméskőből rakott házikó, a Sancta Casa. A házat egy földalatti kripta védte sokáig a rombolástól, tudniillik Nagy Konsztantin császár 312-ben bazilikát építtetett föléje, és békés zarándokhely lett szinte ezer éven keresztül. Assisi Szent Ferenc is elzarándokolt oda szentföldi útja során. Amikor azonban a keresztesek elveszítették az akkói csatát 1291, május 10-én, félő volt, hogy a törökök elpusztítják a szent helyet, mint ahogy valóban le is rombolták a fölötte álló templomot. A Sacta Casa azonban akkor már nem volt ott! Ellenben május 7-én a ház megjelent nem máshol, mint az akkori Magyarországhoz tartozó dalmáciai Tersattoban. A helybeli hívek elbizakodottsága miatt azonban 3 évvel később az angyalok azt továbbvitték, s letették egy Recanati melletti babérfa ligetbe, melynek neve Lauretum (olaszosan Loreto). A tersattoiak nagyon fájlalták a Szent Ház körükből való távozását, ezért helyére templomot építtettek, mely máig látogatott búcsújáró hely. „A ház eredete vita tárgya, bár méretei és építőanyaga alapján megegyezik a názáreti házakkal.” – jegyzi meg a horgony.freeblog.hu.

Kézzelfogható magyarázatnak tűnik, hogy a fenyegetett helyzetre való tekintettel kegyes zarándokok, és keresztes lovagok hozták el a Szent Család házának köveit és építették fel Dalmáciában. Ez sem mehetett végbe, gondolom, angyali segítség nélkül! Három év múlva, mondvacsinált indokok alapján az akkor uralkodó bizánci császár rokona Angeli Comneno hajón elszállítatta az épület köveit, és építette fel abban a bizonyos babérligetben. Minden valószínűség szerint a magyarországi vonatkozás – hiszen a Názáreti Ház először a magyar birodalom területén pihent meg –, tette már a középkorban is igen kedveltté Loretót a magyarok számára, ezt tanúsítják a középkori magyarországi zarándoklatokról szóló dokumentumok: megemlítem itt a protestáns Szenczi Molnár Albert, Pázmány Péter, a költő Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc országbíró, és II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem nevét. (l. Mohl Antal: A Loretói Szűz Mária tisztelete hazánkban) Mi köze mindennek a nursiai ünnepséghez? – tehetné fel a kérdést a nyájas olvasó. Máris mondom: A hagyomány szerint a nursiai polgárok azért gyújtanak nagy tüzeket, hogy megvilágítsák az utat az angyalok számára, mikor jönnek Loretoba. A helybeliek hite szerint a ház átszállitása december 9-ről 10-re virradó éjszaka történik a Nursia feletti égbolton. Ennek a hírnek az emlékére tartják évszázadok óta ezt a kedves, látványos ünnepet. Azt mondják, hogy sokkal régebbi eredetű ez a szokás – az ókorba nyúlnak vissza a gyökerei. Elnevezése „Nursiai Faunok Ünnepe” erre utal. A római mitológia faunjai a pásztorok, a mezők, ligetek, erdők istenségei. A mezők és az állatok valódi védelmezői voltak: óvták azokat az időjárás viszontagságaitól, a vadállatokés farkasoktól. Alakjuk, természetük kettősséget mutatott – embertestük kecskelábakban végződött, vad, kiszámíthatatlan természetük szelíd gondoskodással és zeneszeretettel párosult; halandók, de nagyon hosszú életűek. Ez a kettősség teszik őket ellenállhatatlanná. Ilyen a tűz is. Melegít és világít, de pusztít is. És megtisztít. Szentlélek is tüzes lángnyelv alakjában szállt le a az apostolokra. A tűz a szerelem jelképe, az erős szenvedély lángoló szerelem! Ne feledjük el azt sem, hogy ez a nap az év legrövidebb napja a Julianus naptár szerint, azaz ekkor leghosszabb az éjszaka. A máglyák fénye ezt a sötétséget is hivatott eloszlatni. Ennyire összetettek az ünnepeink. Régmúlt idők hitvilága ötvöződik megejtő keresztény legendákkal, s ha a misztikum mögé kukkantunk, ott találjuk a küszködő, reménykedő, csodaváró embert. Bige Szabolcs Csaba


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

3

Szinay Balázs: Hamvasi életmű, de kinek? - Hamvas Béla és „A magyar Hüperion” Hamvas kötethez jutni ma, a szerző halála után 43 évvel sem egyszerű. A könyvtárak, mintha rejtegetnék az életművet. Alkalomról-alkalomra a raktárból lehet kicsalni egy-egy példányt a sorozatból, de kétszer ugyanazt sosem. Az antikváriumok gyakran az új kiadványokéval megegyező áron, esetenként drágábban árulják a Hamvas köteteket. Az életmű eddig megjelent köteti közül mindegyik egyszerre, egy időben egyetlen könyvesboltban sosem kapható. A kiadó weboldalán keresztül egy-egy kötet megrendelhető azok számára, akik ennek árát képesek és hajlandók megfizetni. Másoknak marad az interneten hivatalos vagy nem hivatalos verzióban elérhető, elektronikus formában megtekinthető vagy letölthető kötetváltozatok valamelyikének, vagy azok részleteinek áttanulmányozása, ha ehhez van elég idejük, türelmük, kitartásuk. Ha ezen a problémán túljutunk, vagy egy pillanatra más irányba fordítjuk tekintetünket, egy újabb sarkalatos kérdéssel találjuk magunkat szembe: Kiknek és kikhez szól ma és általánosan a hamvasi életmű? Pár hónappal ez előtt egy Hamvas kötetről írt recenziómhoz ez a visszajelzés érkezett: „…öröm látni, hogy manapság egyáltalán még felmerül Hamvas Béla neve és (ráadásul) valaki még elmélyülten is foglalkozik a munkásságával.” A reakció megdöbbentett. Nem is újszerűsége, hanem kíméletlen aktualitása és tényszerűsége okán. Ekkor tudatosult bennem végérvényesen az, amit már egy ideje éreztem, a magam számára azonban mégsem mondtam ki. Hogyan lehetséges ugyanis az, hogy a hamvasi életművel még nem is foglalkoztunk, de már arról lehet beszélni, hogy jó, hogy még valaki foglakozik vele? Hamvas üzenete aktív szerzői időszakában és azt követően is folyamatosan aktuális maradt, mégis életében igen kevés munkáját engedték megjelenni, most pedig, amikor bár munkái megjelenhetnek és az életmű kiadás kétharmadán túlvagyunk, megint arról beszélhetünk, hogy szerencsés, ha valaki még foglalkozik vele. Ennek alapján úgy fest, hogy Hamvas nem tudott túllépni a rendszerellenesség státuszán. A maga korában az aktuális hatalmi rendszer nyomása, ma pedig a közérdeklődés megváltozott volta miatt. Ahogy Weiner Sennyey Tibor nemrég, az Irodalmi Jelenben megjelent cikkében olvasható: „Egy könyvesboltos szerint Hamvas írásait csak nagyon kevesen olvassák magáért a mondanivalóért. Legtöbben A bor filozófiáját ismerik – s ahogy ez az ismerősöm fogalmazott: »azzal mindent el lehet adni«.” Aztán később szintén e cikkben olvasható: „Sok olvasója egyébként éppen azért fordul el Hamvastól, mert mindent anynyira tud. És a tudás – főleg, ha emberi gyengeségeinkre vet fényt – nyomasztó lehet.” A mai kor emberét tehát zavarja és sérti a tudás, a tudatosság, a tiszta erkölcsi alap, ezért az ilyen és ehhez hasonló tartalmakat már-már rutinszerűen elutasítja. Persze Hamvas követők és rajongók vannak ma is. Az ezzel kapcsolatban fellelhető, látható információk azonban ellentmondásosak. A szakemberek és a Hamvas kutatók meggyőződése szerint Hamvas Béla a magyar irodalom egyik legnagyobb vagy elsőszámú alakja. Éppen ezért feladatuknak, kötelességüknek érzik az életmű méltó rangra

emelését. A tervek között szerepel az életmű egyetemi oktatásának bevezetése, sőt egyes helyeken ez már gyakorlattá is vált. Ez azonban mégis kétségeket ébreszt. Hiszen ki az, aki az életművet méltó rangjára képes emelni? Elsősorban az, aki azt megértette és az ennek megfelelő alapállást megvalósította. Ehhez viszont Hamvaséhoz hasonló mélységű irodalmi, filozófiai és spirituális felkészültséggel kell rendelkezni, mivel Hamvast pusztán irodalmi szempontok alapján értelmezi lehetetlen és értelmetlen. Valahol értetlenségre ad okot a Hamvas rajongók és követők magatartása is. A többség, mintha „elbújdosna”, és önmagában, csendben, szinte titokban kedvelné és dolgozná fel a Hamvasi üzenetet. Ez részben érthető, hiszen a Hamvasi értékrend és gondolkodás fogadtatása ma egyáltalán nem egyértelmű és azok követése – bár éppen az ellenkező hatást kéne kiváltania – visszás helyzetet teremthet. Ugyanakkor elkeserítő, hogy ez a csendes többség hangját nem hallatja, egymással kapcsolatot nem teremt, a szükséges és lényeges interakciót kerüli. Más a hangos kisebbség helyzete, akikre a Hamvassal kapcsolatosan megjelenő cikkek lelőhelyein, a különféle viták kereszttüzében az interneten rá lehet találni. Ezekben az interakcióban azonban kevés az egyetértés, a termékeny együttgondolkodás és inkább a torzsalkodás, a félreértelmezés, az egymás mellett elbeszélés, pártoskodás, esetenként a közönségesség a jellemző, szöges ellentétben azzal a viselkedéssel, amit Hamvas hirdetett, de éppen rá hivatkozva. Összességében pedig a Hamvassal foglalkozó fórumokban túl nagy aktivitás nem tapasztalható. A vitákban külön problémakört képez, az, amire a bevezetőben is kitértem, vagyis a Hamvas kötetek elérhetetlensége, mely bár valós probléma, mégis kérdés, hogy mennyire lényeges? Ugyanis a Hamvasi üzenetet akár egy jól megválasztott kötetből is ki lehet olvasni. Más kérdés, ha az érdeklődésünkben nem minőségi, hanem mennyiségi szempontok dominálnak. Vagyis minél többet olvasnánk ugyan Hamvastól, azonban mindezt a megértés igénye nélkül tennénk… *** Hamvas magyarsághoz való viszonya éppen olyan ellentmondásos, mint a magyarság hozzá fűződő viszonya. Van, aki ízig-vérig magyar szerzőnek tekinti, mások éppen a magyarság és a magyar irodalom iránti megvetését hangsúlyozzák. Ő maga A magyar Hüperion című kötetben körvonalazza leginkább a magyarsággal kapcsolatos álláspontját, mely egy amolyan se veled, se nélküled kapcsolatot tükröz. Ebben egyértelműen kinyilvánítja a nemzet és a nemzetszeretet jelentőségét, saját, magyarsággal kapcsolatos vállalását, küldetését – miszerint személyes kötelességének érzi a magyar nép szellemi felemelkedésének ügyét –, ugyanakkor arra is utal, hogy ennek legfőbb akadályozója éppen a magyar nép és az aktuális közgondolkodás. Elődei közül többeket mesterének tart, ám mégtöbb szerzőt elutasít, munkásságát elveti. Az értékelés


COMITATUS FOLYÓIRAT

Cikkek

szempontja, a mérce mindvégig a magyarság szellemi felemelkedéséért tett lépések mennyisége és minősége marad. E mellet persze Hamvas a szellem egyetemes felemelésének ideáját sem veti el, vagyis egyszerre gondolkodik szűkebb, lokális és szélesebb távlatokban is. Ahogy Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus 2011. augusztus 2-án, Verőcén tartott előadásában fogalmaz: „Hamvas Béla életműve és alakja a magyarság számára elementáris fontosságú kérdés, kulcspont: ő az a legismertebb író, aki képes a magyarságot valódi szellemi kérdések felé irányítani. Szellemi nívóra emelni, metafizikai valóságba helyezni, úgy, hogy a nemzeti hovatartozás és minőség mindeközben nem tagadtatik meg.” Műveit olvasva Hamvas erre kétségtelenül alkalmas, ám a kérdés megint ugyanaz: vajon a másik oldal, a befogadó közeg, a magyarság is képes-e? Képes-e a közönség azon túllépni, hogy Hamvast nem kedvelni, élvezni, szeretni, hanem megérteni és befogadni kell? Képes-e azon túllépni, hogy, mert gyengeségeire rámutat, Hamvasban nem az ellenséget, hanem a fényhozót kell meglátni? A probléma egyáltalán nem új keletű. Mondhatni történelmi, egyetemes. A fényhozóknak általában szenvedés és megvetés jutott osztályrészül, haláluk után pedig örökségüket az utókor felboncolta, elferdítette és az csak egy kisebb, értő közeg emlékezetében maradt meg hitelesen, szerencsés esetben tartósan, generációról generációra áthagyományozódva. Ám a jelen mindig éppen arról szól, hogy adott az álláspont, a magatartás, a hozzáállás megváltoztatásának lehetősége. Talán természetes és érhető, hogy Hamvas több helyen csalódottságának és fájdalmának ad hangot egy olyan közeggel szemben, melyért az igazságkutatás szolgálatában életét és munkásságát áldozta, és mely éppenhogy ezért elítéli, ellene fordul, miközben ő maga a „spirituális nemzetprogram” kivitelezésén fáradozik. Mindez azonban egyszerű emberi reakció. Mintha Hamvas és a magyarság reakciója szoros együttállásban lenne. Hamvas védekezik, hogy szolgálhasson, a közeg melyben tevékenységét kifejti pedig szintén védekezik, hogy önmagára alkalmazott énképe ne sérüljön, azt feltételezve, hogy ez válik javára és erre alapozhatja későbbi épülését. A Hamvasi reakciót azonban értelmetlen összetéveszteni a hamissággal, vagy a hiteltelenséggel. Elutasításának egyetlen reális oka az lehet, ha nem értünk egyet életművével, ám ehhez először át kell tanulmányoznunk és meg kell értenünk azt. Egyéb esetben csak a figyelem hiányáról, kapkodásról, előítéletességről, lustaságról és következetlenségről beszélhetünk. Az életmű és az életút tekintetében reális következtetéseket levonni nem tudunk. *** A hamvasi életmű feldolgozásával és megértésével látszólag még mindig erősen adósok vagyunk. Manapság akárhányszor, ha a A láthatatlan történet „szlogennel” találkozok, nem csak egy Hamvas kötet címe jut eszembe, hanem a szerző körül kialakult helyzet és események láncolata is. Az a kutatás és érdeklődési minőség, ami a láthatatlan

II. évf. 1. szám

4

életmű után ered. Mert Hamvas a maga valóságában és fényében ebből egyelőre nem látszik kirajzolódni. Még mindig kevesen foglalkoznak érdemben a témával, és az egyes értelmezések egyben egyéni álláspontokat is tükröznek, elvéve az érdeklődőtől, az olvasótól az önálló értelmezés lehetőségét. Persze, aki a témában állást foglal, szükségszerűen képvisel valami fajta irányultságot, ám nem mindegy, hogy ez pusztán sugalmazásként, felajánlott alternatívaként, vagy konkrét és ellentmondást nem tűrő álláspontként van jelen. Ha a Hamvasi életmű ténylegesen fontos, szerveződni kell és el kell hagyni a felszínes értelmezés görcsösségét. A helyzet nem könnyű, mivel a hozzáálláson, a gondolkodásmódon kell változtatni. Hamvas megértésének és követésének előfeltétele az a szellemi átalakulás, melyre tulajdonképpen műveiben utal, és mely felé irányítani igyekszik az olvasót. A feladat azonban pontról pontra haladva nem kivitelezhetetlen. A hamvasi életművet értelmezni csak a világirodalom történetét, természetét, főbb folyamait, tendenciáit kiismerve lehet, beleértve a filozófiai és vallási irodalmat is. Fel kell ismerni, hogy honnan indult el, miért alakult ki az irodalom, és melyik volt az a funkciója, melyhez időről időre visszatért, vagyis miként igyekezett feltárni, megörökíteni és befolyásolni az emberiség gondolkodásmódját, visszatérően kimondva azokat az egyetemes emberi és erkölcsi alapelveket, amik a keletkezéstől támpontként szolgáltak a közösségi együttélés kívánatos körülményeinek megteremtéséhez és melyeket a létezés alaptermészetéből, törvényszerűségeiből fakadóan megkerülni nem lehet. Általános történelemszemléleti alapelv, hogy a kiemelkedő történeti események és személyek megértéséhez és elhelyezéséhez elsősorban tanulnunk kell és felnőni az értékelés feladatához, nem pedig lehozni azokat saját korunkból és ehhez kapcsolódó tapasztalatainkból fakadó értelmezési, befogadási kereteinkhez. Ez alól Hamvas Béla és a hamvasi életmű sem kivétel. Hamvas teljes életműve sosem kerül elénk, tekintve, hogy az életmű sorozat nem fogad be mindent, illetve mert egyes anyagok elvesztek. Ugyanakkor elhelyezéséhez nem is kimerítő anyagismeretre, hanem gondolkodásmódjának, logikájának, művei szerkezetének és ezáltal üzenetének kiismerésére, átlátására van szükség! Szinay Balázs


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

5

Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (4. rész)

Az előző részekben megkíséreltük nagyvonalakban felvázolni a természetes világnézet alapjául szolgáló holisztikus szemlélet alapjait a hagyományos és modern természettudományos gondolkodásmód tükrében, majd Hamvas Béla egységlogika-fogalmát felhasználva igyekeztünk feltárni azokat az alapelveket, melyek következetes rendszeralkotó tulajdonságainál fogva kozmosszá szervezik az általunk ismert Univerzumot. Áttekintésünk természetesen korántsem lehetett teljes, azonban arra felhívta a figyelmet, hogy milyen veszélyekkel jár, ha az ember szembehelyezkedik az egyetemes világrend szellemi/lelki törvényeivel, s ezen alkotóerők ellenében éli életét. Ezúttal igyekszünk gyakorlati szintre is leképezni a mondottakat és néhány történeti példán keresztül bemutatni az egységes metafizikai világlátásra épülő egészségkoncepció lényegét. A holisztikus szemléletű gyógyítás az embert egésznek („Isten képmásásnak”, mikrokozmosznak) tekinti és feltételezi testének, szellemének, valamint érzelmeinek teljes egységét. A holisztikus szemlélettel gyógyító szakember nemcsak a betegséget, a megbetegedett szervet vagy testrészt gyógyítja, nem csupán a tüneti kezelésre (allopatikus orvoslásra) helyezi a hangsúlyt, hanem az egészségét kívánja helyreállítani, fenntartani és megelőzni. Ebből következik, hogy oki szinten igyekszik feltárni valamely testi elváltozás eredetét, mivel ezekben a szervezet rendjének, harmóniájának felborulását látja. E felfogás tükrében a betegségek kialakulásának fő indoka legtöbbször lelki és szellemi létsíkra vezethető vissza, vagyis pszichoszomatikus eredetű. (Kivételt képeznek ez alól a fizikai vagy traumatikus sérülések, illetve egy adott betegségre való öröklött hajlam vagy születési rendellenesség, ám a holisztikus gyógyászat ezeket sem tekinti az egyéntől és a közösségtől teljesen függetlennek, hanem tágabb élettörténeti, spirituális és karmikus öszszefüggésrendszerben próbálja vizsgálni.) Mivel a testi tünetek megjelenése, fizikai szintre leképződése mindig valamely pszichés zavarra vezethető vissza, gyakorta fordul elő, hogy a kettő együttesen is jelentkezik. Közismert hétköznapi példája ennek, ha valaki

huzamosabb ideig „emészti/eszi magát”, akkor a zaklatott lelkiállapot rendszerint „rámegy a gyomrára”. Mindannyian ismerünk ehhez hasonló szólásokat: „elöntötte a sárga epe”, „elborítja a sárga irigység”, „pöttyös a mája”, „elborította a lila köd”, „elborult az elméje” – hogy csupán néhányat említsünk, melyek hátterében számos esetben az egzisztenciális létbizonytalanságból fakadó negatív stressz áll, amit mára a hagyományos nyugati orvoslás (illetve Selye János) kutatásai is igazoltak. „Nem véletlen, hogy ma már betegének nemcsak a leleteit igyekszik összerakni a jó orvos, hanem az egész embert vizsgálja, figyeli. Sőt nemcsak az érdekli, milyen betegség gyűrte le, hanem az is, hogy miért éppen akkor betegedett meg. A háttér földerítése közben kiderülhet pl. hogy a beteg vastagbél hurutja pszichés eredetű. »A lélek tükre« nemcsak a szem, hanem a vastagbél is lehet. Hallgatott a szája – s kiáltani kezdett az egyik szerve.” (In. Gyökössy Endre: Pasztorálpszichológia és pszichoszomatika. In. Uő.: Életápolás. Vallás- és családlélektani tanulmányok. Kálvin János Kiadó. Bp. 1993. 57. ) A nyugati civilizációban a természetgyógyászat újabban reneszánszát éli, ami többféle, látszólag különböző gondolkodási rendszer és filozófia elképzeléseit olvasztotta magába. Az egyre nagyobb számú rákos megbetegedések, valamint a pszichés problémák megszámlálhatatlan változata arra sarkallja korunk emberét, hogy újragondolja és átértékelje világképét és a gyógyításról való elképzeléseit. A mágikusmitikus gondolkodás, a népi gyógymódok, a racionalizmus, a multikauzalitás, a kibernetikus gondolkodás és a pszichoszomatikus felfogás szinkretizmusa rávilágít arra a szellemtörténeti egyesítési kísérletre, amelyre a modern fizika és a természettudomány egyéb ágai is törekdnek. Valójában e gondolkodásmódok mindegyike egyidejűleg van jelen az emberi elmében, ám a történelem folyamán a különböző kultúrákban eltérő mértékben jut érvényre. Eliade általánosságban leírja, hogy az ősi kultúrákban a „gyógyító rituálé valószínűleg a következő elképzelésen alapul: az élet nem »javítható« meg. A kozmogónia szimbolikus megismétlésével kell újrateremteni, mert a kozmogónia mindenféle teremtés mintája.” (In. A szent és a profán. Európa Könyvkiadó. Bp. 1996. 75.) Az etnológiai és kulturális antropológiai leírások alapján (ld. pl. Frazer és Eliade munkáit) megállapíthatjuk, hogy a törzsi közösségek gyógyító rítusai mögött felfedezhető vezérlő dinamika számos tekintetben megfeleltethető a modern holisztika alapelveivel. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az egészséget és a gyógyítást nem pusztán orvoslási fel-


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

adatnak tekinti, mivel a gyógyítás nem egyfajta technika, hanem az embernek a világ rendjébe való visszaillesztése, ami azért sem lehetetlen – írja Paul Davies –, mivel „az egyik alapvető mód, ahogy az élet megkülönbözeti magát a természet többi részétől, az a lényeges képessége, hogy »árral szemben« is tud haladni [...] és rendet teremteni a káoszból. Ugyanakkor az élettelen erők rendezetlenséget hoznak létre. Ez a természet egyik legalapvetőbb törvényét érinti, nevezetesen a termodinamika második főtételét.” (In. Az ötödik csoda. Az élet eredetének nyomában. Vince Kiadó. Bp. 2000. 46-47.) Életünk kozmikus önteremtőönmegvalósító mágikus aktusa tehát alapvető fontosságú és előfeltétele a káoszmentes és rendezett földi létnek. Ehhez kapcsolódik az embernek azon elemi igénye, hogy átlássa: mi életének távlati célja és mi az, ami kiteljesedetté, boldoggá teszi. Frankl kutatásai során megállapította hogy a freudi „gyönyörakarás” és az adleri-nietzschei „hatalomakarás” mellett, sőt, ezt megelőzően egyre erőteljesebben és tudatosabban jelentkezik az új generációk életében az „értelemakarása”, vagyis annak a vágya, hogy életét értelmesen, célszerűen alakíthassa, mert ha az ember tudja, miért él, könnyebben megoldódik a „hogyan éljen” problematikája is. Ám teljesen érdektelen, hogy éljene egyáltalán, ha nem tudja, miért, kiért, kikért is van a világon. S amennyiben a világ számára ily módon maga az űr, a hiány és a kilátástalanság terepe lesz, akkor csak lépésnyire vagyunk a lelki (majd testi) betegségek kialakulásától és a boldogság istenalakú hiányától. (A depresszió oka is a legtöbb esetben ebben a hiányban keresendő, noha csak ritkán nyilvánul meg egyértelmű formában.) Amennyiben a betegségre úgy tekintünk, mint az egészség hiányára, akkor megállapíthatjuk, hogy „az emberiséget fenyegető, gyötrő leggyakoribb betegségeket valaminek a hiánya okozza.” (In. Dr. Lenkei Gábor: Cenzúrázott egészség. A betegségipar futószalagján. Felelős kiadó: Dr. Lenkei Gábor. 2004. 19.) Erhard F. Freitag ezt úgy fogalmazza meg, hogy manapság a hivatalos nyugati orvoslás számára „a betegség elemzése mindig azt jelenti, hogy a materiális okai után kutatunk. A betegség előfordulásának okait azon az úton kellene keresni, amely elveszett harmónia okának felfedését teszi lehetővé. Nincs betegségprincípium ezen a világon, csak egészségprincípium létezik. Annak a betegnek, aki a harmónia elvétől, vagy az egész-ség-princípiumtól eltért, csak arra kell rámutatnunk, miért van ez így, és hogy miképpen jutott erre a tévútra. Nyilván minden esetben nagyon összetett háttér okok kerülnek napvilágra, olyanok, amelyek már pszichikai területet is érintenek. A hagyományos

II. évf. 1. szám

6

orvostudomány képviselője a tanultak alapján mindig arra fog kísérletet tenni, hogy a betegséget kezelje, tehát tüneti kezelésbe fog.” (In. Szövetségesünk a tudattalan. A sikerhez vezető szellemi út. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 165.) Szerencsére azonban „az orvostudományban s az élet számos területén naponta repedeznek a materializmus jégpáncéljai, betörnek az eddig megtagadott léleknek a titkai, az ősi gyógymódok, az akupuntúra, az ájurvéda, a természetgyógyászat, a magát agykontrollnak nevező, ősi tibeti jóga, a hipnózis, a reinkarnációs hipnózis, a holisztika, a fényadás...mind, mind arra várnak, hogy ölelkezzenek a tudomány külső eredményeivel.” (In. Müller Péter: Lomb és gyökér. Édesvíz Kiadó. Bp. 1993. 135.) Kétségkívül (a hologram tulajdonságaihoz hasonlóan) minden szerven és testrészen megtalálható a szervezet egészének analógiás lenyomata. Arról nem is beszélve, hogy a test minden sejtje magában hordozza az egész szervezet lenyomatát, ahogyan a mag látensen magában hordja a teljes növény potenciális képét, illetve az újabb kozmogóniai kutatások értelmében igazolódni látszik az az ősi felismerés is, mely szerint a Világegyetem szintén holografikus felépítésű. Többek között e felismerések vezettek a nyugaton is egyre népszerűbb akupunktúra és akupresszúra térhódításához, illetve ezen az elven alapszik például az íriszdiagnosztika és a talpmaszszázs. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy honnan származik és milyen történeti háttérrel bír a nyugati holisztikus gyógyászat? E kérdés megválaszolásához kisebb szellemi kalandtúrát kell tennünk. Az indiai kultúra és világnézet legősibb forrásai, a Védák szerint a Tudás Brahmának, a Teremtőnek a szájából áradt ki a világ létesülésekor. A legrégibbnek tartott szövegrészek születését az i.e. 6000-4000 közötti időkre teszik. Az ősi indiai orvosi tudást a Szútrák őrzik, amelyek az ájurvédikus orvoslás alapjainak tekinthetők. (Az ájurvéda jelentése: „az élet tudománya”.) Ahogyan a megnevezés is utal rá, nem kizárólag gyógyítási rendszerről, hanem az élet teljességét magába foglaló ismeretek gyűjteményéről van szó, melynek szellemi hátterében az a filozófia áll, mely szerint az ember fizikai teste az öt ősanyagból épül fel, s így az anyagi világgal elválaszthatatlan, szerves egységet alkotva az anyag egyik legmagasabban szervezett formáját alkotja. (Az ember létezéséhez azonban a fizikai világon kívül szükség van a metafizikai világra is, ennek képviselője a manasz.) A kínai felfogás szerint „a világmindenség hatalmas eleven organizmus, amely folytonos mozgásban van, és amelynek egyes tagjai kölcsönösen szüntele-


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

nül hatnak egymásra.” (In. Helmuth von Glassenapp: Az öt világvallás. Gondolat-Tálentum. 1993. 147.) Filozófiájuk egyik írásos dokumentuma az i. sz. IV. század táján keletkezett, Lao-ce nevéhez fűződő Tao te king (Az út és erény könyve) szerint a szellem nyugalma és kiegyensúlyozottsága létfontosságú. A taoizmus többek között azt tanítja, hogy az ember ne avatkozzon bele a világ dolgainak természetes folyamatába, csak figyeljen, szemlélődjön, hárítsa el az akadályokat a tao útjából, simítsa el az ellentéteket, s mindig testi-lelki harmóniára törekedjen az égi és földi változásokkal. A természet harmonikus dinamikáját a jin és jang polaritása, áramlása és egymásba alakulása adja. (A kifejezés eredeti jelentése „a hegy árnyékos és napos oldala”.) Mindamellett a harmonikus életet a szeretet, a mértékletesség, a tartózkodás és a szellemi szabadság segítségével kívánja megteremteni. Ennél fogva egészségképének központi fogalma az egyensúly, amelyet anyag, energia és szellem harmónikus együttműködése hoz létre. A hagyományos kínai medicina a prevencióra is nagy figyelmet fordít. Innen érthető, hogy miért volt lehetséges az a nyugati mintáktól merőben eltérő szokásforma, mely szerint állítólag a császár orvosa akkor kapott fizetést, ha az uralkodó egészséges maradt és nem akkor, ha egy betegségből felgyógyult. Ennek alapján a kínai orvoslás betegségfelfogása a következőképpen foglalható öszsze: az anyag-energia-szellem bármelyik szintjén létrejövő működészavar diszharmóniát (egyensúlyvesztést) hoz létre, amely az egész szervezetet érinti. A betegség vagy kórkép meghatározásához a tünetek mellett szükséges figyelembe venni az alkatot, az életkörülményeket és a kozmikus változásokat (asztrológia) is, tehát a részleteket az egészhez való viszonyukban kell értelmezi, s így kialakítani a diszharmónia személyes modelljét. Éppen ezért a gyógyítás célja nem más, mint a harmónia, az egyensúly, a helyes energiaáramlás helyreállítása (a meridiánrendszer „megtisztítása”), vagyis a mikrokozmosz – az emberi szervezet – ráhangolása a makrokozmoszra, azaz az Univerzum dinamikus egyensúlyára. Az ókori Európa gondolkodására szintén jellemező volt, hogy a metafizika, a természet- és emberismeret nem vált még szét külön tudományokra, s a filozófusok közül néhányan (pl. Alkmaión, Empedoklész, Démokritosz) jelentős orvosi tudással is rendelkeztek. A görög természetfilozófusok egészségképe a harmónia meglétét, betegségképe a harmónia hiányát feltételezi, az egészség helyreállításának kulcsának pedig a megbomlott arányok rendezését tartották. Hippokratész (i. e. 460-377) felfogása sze-

II. évf. 1. szám

7

rint minden létező, így az emberi test is hideg, meleg, száraz, illetve nedves természetű elemekből áll, melyek a test pusztulása után visszatérnek a természetbe. Az emberi test négy nedvből: vérből, nyálkából, sárga epéből és fekete epéből áll, ezek alkotják az ember alkatát (melankólikus, szangvinikus, kolerikus és flegmatikus). Az egészség e négy nedv helyes minőségi és mennyiségi keveredésének függvénye, a betegség pedig valamelyik nedv hiányaként, túlsúlyaként vagy a szervezeten belüli elkülönüléseként jellemezhető. Alaptételei nyomán ő az európai hagyománynak az az alakja, akit mind a modern medicina, mind a természetgyógyászat elődjének tekint (ld. hippokratészi eskü). Legfontosabb alapelvei a következők: „nil nocere”, azaz „használni, de legalább nem ártani” (mert az emberi szervezet szoros kapcsolatban áll a természettel). A második: „lazítani azon, ami feszes, és feszíteni azon, ami laza”. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy például a túltáplálásból eredő betegségek hashajtással, a hasmenéses betegségek jóltáplálással; a kimerültség okozta betegségek pihenéssel, míg a tétlenségből eredőek testmozgással gyógyíthatók. Harmadik gyakran idézett elve is a táplálkozással függ össze, s Paracelsusnál szintúgy felbukkan: „a halál a belekben lakozik”. Ez utóbbi igazságát a molekuláris biológia és a táplálkozástudomány is alátámasztotta (ld. pl. az irritábilis bélszindróma lehetséges okait). 850 körül alapították a salernói iskolát (virágkora 1150-1180), ami tulajdonképpen az első középkori orvosi egyetemnek tekinthető, s amelyre nagy hatást gyakorolt az arab orvoslás is. Ez időtájt, a hippokratészi örökség gondozására szövetkezett orvosok nyomán született a Regimen sanitatis Salernitanum című gyűjtemény, amely versbe foglalva tanítja a helyes életvitel szabályait. E regulák az ókorban ismert „hat természeti dologra” épülnek: levegő, étel-ital, mozgás-nyugalom, alvás-ébrenlét, emésztési termékek és más váladékok, valamint a lelki- és kedélyállapot. Érdemes továbbá megemlíteni, hogy e munka szerint a „gyógyítás művészete” (ars medicina) és az „életművészet” (ars vivendi) szoros egységet alkot, s az életművészethez hozzátartozik a „halál művészete” (ars moriendi) is. Paracelsus (1493-1541) nevét fentebbb már említettük, azonban egészségképe anynyival kiegészítendő, hogy véleménye szerint az ember egészségét a „belső orvos”, azaz a benne megnyilatkozó természet, és a „belülről gyógyító orvosság”, tehát egyfajta belső szubsztancia határozza meg. Paracelsus szerint „az igaz gyógyítás oszlopai”: a filozófia, az asztronómia, az alkímia és a jellem. A külső orvos akkor léphet működésbe, ha a „belső orvos”


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

már tehetetlen. (Felfogása tehát némileg Petronius gondolatához áll közel: „Az orvos kezel, a Természet gyógyít”.) Úgy tartotta, hogy minden betegségnek megvan a maga különleges gyógyszere, amit ő arkánumnak nevez. Az arkánum finom szellemi erő vagy esszencia, amely különböző alkímiai módszerekkel állítható elő, s alkalmas a betegség gyökerének eltávolítására. Galénosz (i. sz. 122-199) meglátása szerint is alapvető a betegségek megelőzése és az életerő fokozása, amelynek eszköze a dietetika. (Fontos megjegyezni, hogy a szó eredeti, antik jelentése lényegesen szélesebb körű, mint a manapság használatos értelmezés, amely pusztán az ember étrendjével kapcsolatos tudományágat jelenti. A dietetika szó magában foglalta az ember érzelmi és szellemi állapotát is.) Gyógyítási elve a „contraria contrariis”, azaz „ellentétet ellentétével”. Olyan szemléletmód ez, amely kísérletet tesz a jelenségek eredendő komplexitásának megértésére, s amely – ellenkező előjellel ugyan – kísértetiesen hasonlít arra az ősi, természeti népeknél mai napig elterjedt homeopatikus felfogásra, mely szerint egy betegség a homeopátia gyógyítási alapelvének (a „kutyaharapást szőrével” elvének) segítségével meggyógyítható a hasonlósági szabály (a „similia similibus currentur”, vagyis a „hasonló a hasonlónak örül.”) alkalmazása alapján. Ez az elképzelés nem újkeletű, s „az önhasonlóság fogalma ősi húrokat pendít meg kultúránk világában. A nyugati bölcselet egy régi vonulata kedvelte ezt a gondolatot. Leibnitz képzelete szerint egy csepp vízben egész világegyetem rejlik, s annak vízcseppjeiben újabb világegyetemek. »Meglátni a világot egy homokszemben« – írta Blake, és a tudósok gyakran hajlamosak voltak meglátni. Amikor a spermiumokat felfedezték, először homunculusnak: piciny, de teljesen kialakult embernek gondolták őket. Tudományos elvként azonban feledésbe merült az önhasonlóság [pedig elvi alapjai a korszerű kutatások tükrében is megállják helyüket; ld. pl. a szervezet és a világegyetem holografikus felépítését és alkalmazását a modern fizikában és gyógyászatban – M.G.], éspedig jó okkal: mert nem felelt meg a tényeknek. A spermiumok ugyanis nem lekicsinyített emberek – sokkal érdekesebbek annál –, és az egyedfejlődés folyamata is sokkal érdekesebb, mint puszta növekedés. Az önhasonlóság első megfogalmazásában a még csak korlátozott mérettartományra kiterjedő emberi tapasztalatokat tükrözte.” (In. James Gleick: Káosz. Egy új tudomány születése. Göncöl Kiadó. Bp. 2004. 142-143.) Ma azonban már tudjuk, hogy a részek csak az egészhez való viszonyukban nyernek értelmet, s az egész nem azonos a részek összegével, hanem egy új és magasabb minőség, mely

II. évf. 1. szám

8

organikusan, az analogikus logika szabályai szerint képződik le a részekben, de fejlődését az egész függvényében (ti. az egységlogika által) érthetjük meg. Hasonló eljárással valamely szervi elváltozás vagy testi tünet kiváltó oka is feltárhatóvá válik, ugyanis eredendően „a betegség eltérés attól a princípiumtól, amely az egészséget teremti meg, eltérés a harmóniától, a szeretettől, a megelégedettségtől és a boldogságtól.” (In. Erhard F. Freitag: i.m. 168.) David H. Malan írja, hogy „a XX. sz. elejétől egy sor olyan megfigyelés halmozódott fel, amelyet a hagyományos fogalmakkal nem lehetett megmagyarázni. Ez a köznapi tapasztalattól igen távol eső teóriák kifejlődését eredményezte, mint pl. a relativitás- és a kvantumelmélet. Emlékeztetnünk kell arra, hogy ezek az elméletek pontosan illeszkednek a tapasztalati megfigyelésekhez, s eltérnek attól, amit az egyszerű ész sugallna (sőt, inkább olyan magyarázatok, amelyek ellentmondanak a józan észnek). Sok tekintetben nagyon hasonló folyamatról van szó az emberi viselkedés megértésénél is. Pontosan ugyanilyen módon a megfigyelések itt is sokszor ellentmondanak a szokványos gondolkodásnak, ennélfogva a magyarázatok is el kell vessék a szokványos köznapi vélekedést.” (In. Egyéni dinamikus pszichoterápia. Animula Kiadó. Bp. 1986. 196-197.) A holisztikus és személyre szabott gyógyászat új paradigmát, használható alternatívát igyekezett felmutatni az ipari társadalmak uralkodó életfelfogása helyett, ami termékeny egyveleget alkotott a kurtúrantropológia és a népi medicina által az egész világon ismertté vált gyógymódokkal és a hátterükben meghúzódó spirituális és metafizikai ismeretekkel. Komplex emberkép alakult ki, ami megreformálta az élettől és a Természettől elidegenedett orvostudományt, s számos régi-új gyógyítási eljárást fejlesztett ki. Felismerte, hogy nincs külön szomatikus (testi), pszichés, pszichoszomatikus vagy energetikai gyógyítás, hanem maga a gyógyítás létezik, melynek minden esetben individuális, nem a betegséget, hanem a beteg ember minden fellelhető diagnosztikai és terápiás szempontjait veszi figyelembe. Tekintettel arra, hogy az emberben a testi, lelki és szellemi tényezők szoros egységben és kölcsönhatásban működnek, nehezen képzelhető el az egyik változása anélkül, hogy ne hatna ki a másik két tényezőre – noha kétségkívül a szellem és a lélek magasabb minőségű a fizikai testnél. Várkonyi Nándor írja, hogy „a szellem nem engedelmeskedik feltétlenül a szervezet parancsainak, sőt uralkodni tud rajta, de fordítva is. Már a legegyszerűbb képzet (azaz fogalom, gondolat) megindíthat testi folyamatokat, külső inger nélkül, vagyis megváltoztatja az anyagot. Egy jó falat


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

elképzelése kicsordítja a nyálmirigy váladékát, s a gyomor pepszintartalmát két százalékkal megnöveli; más, utált étel puszta képzete hányásra kényszerít, vannak, kik tengeri betegséget kapnak, ha valaki hintázásról beszél előttük. A puszta képzelet a szervi működések egész sorát indíthatja meg: izzadást, libabőrt, reszketést, a lélegzet megakadását, a haj felborzolódását. Az öröm és a szégyenérzet kitágítja az arc hajszálereit, elpirít, az ijedség összehúzza, elsápadunk; de az ijedség katasztrofális hatással lehet a belekre, a félelem, a szorongás a vesékre, illetve a húgyhólyagra; szívdobogást pedig minden erősebb lelki folyamat felidézhet. [...] Egy rossz hír ideg- vagy elmebajossá tehet, a jó hír felélénkít, de mindkettő halált is okozhat. A beteg hite a gyógyulásban javítja állapotát, visszaadja egészségét, hitetlensége rosszabbítja, sőt halálossá teheti.” (In. Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1994. 123.) Utóbbi jelenséget placebo-hatásnak is nevezik és számos csodával határos gyógyulás köszönhető neki. A szellem és a lélek testre gyakorolt destruktív hatására az irodalomtörténetből is mondhatunk példákat: gondoljunk csak pl. Csehov novellájában Cserjakov halálának előzményeire vagy Dosztojevszkij műveire. Kijelenthetjük tehát, hogy „vannak negatív érzések, gondolatok, amelyek olyan sajátos anyagokat termelnek ki szervezetünkben, amelyek rombolják az életünket, lényünket, testünket, lelkünket és vannak olyan érzések, amelyek építik, és amelyeket laboratóriumokban bizonyos anyagokból már ki lehet mutatni. [...] Íme bebizonyosodott, hogy a betegségek mögött negatív szellemi erő is van: gyűlölet, harag, keserűség. Betegek, mert hiányzik belőlük a derű és a szeretet gyógyító ereje. [...] Íme, egy új tudomány, amely igazolja, hogy a szeretet valóban épít, még a sejteket is össze tudja rendezni.” (In. Gyökössy Endre: Pasztorálpszichológia és pszichoszomatika. In. i.m. 65-71.) Összegezve: a holisztikus világ- és természetfelfogás, a rend és a rendezetlenség harmonikus egyensúly-rendszerének kutatása olyan interdiszciplináris módszer, amelyet számos újkori gyógyító magáévá tett. Az ilyen szakember a „használni, de legalább nem ártani” (primum no nocere) tétele alapján mindig az egészségért próbál tenni és nem a betegség ellenében cselekedni, mivel az ellentét rendszerint konfrontációhoz vezet, míg a legkisebb hatás elvének alkalmazása (erről lásd előző cikkeinket!) az esetek túlnyomó többségében pozitív eredménnyel bír. A Természetnek – így az emberi természetnek is – gyógyító erői vannak (vis

II. évf. 1. szám

9

medicatrix naturae), következésképpen az emberi testben is hatékony öngyógyító erők rejlenek. A terapeuta feladata megkönnyíteni és elősegíteni ezek működését, természetes, lehetőleg nem toxikus gyógymódok alkalmazásával. A holisztikus látásmóddal bíró gyógyítókat ezért arra oktatják, hogy a betegség (valódi) okait kutassák fel a tünetek megszüntetése helyett. A tüneteket úgy tekintik, mint a test gyógyulásra való törekvésének kifejezését, míg az okokat a fizikális, a lelki, érzelmi és szellemi (spirituális) síkon kell keresni. Éppen ezért elsődlegesen a baj okát igyekszik felismerni és kezelni (tolle causam) a beteg egész személyének fizikális, mentális emocionális, spirituális, társadalmi és más tényezők figyelembevételével. E multidimenzionális emberkép értelmében a terapeuták bizonyos értelemben tanítók is, akik arra nevelik, bátorítják és motiválják az embereket, hogy személyes felelősséget vállaljanak egészségükért. Ezt az egészséges magatartás, életvitel és táplálkozási szokások kialakításával kívánják elérni. Elsősorban a megelőző orvoslás képviselői: az embereket olyan életmód kialakítására sarkallják, amely támogatja az egészséget és megelőzi a betegséget. Muhel Gábor (folyt. köv.)


Impresszió

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

10

Paszternák Éva: Csodavárás

Mese, misztikum, álomvilág. Csodás tájai az emberi értelemnek, a tudásnak, a képzeletnek, melyet nem rajzolnak körbe éles határvonalak. Mélységben és magasságban olvadnak össze, elkápráztatva az embert, a megélőt, a mesélőt, a hallgatóságot. Amerre járunk, sárga és piros fények ragyogják be arcunkat, hirdetve karácsony érkezését. A fények a szemeken kívül a pénztárcáinkra is nagy hatást gyakorolva csalogatnak, és arra buzdítanak: nyílj ki, én kellek neked. Elvonják figyelmünket az emberek szerény fényről, az átlagos fehérről, a tisztaságról. Ilyenkor nem számít az ár, csak az érték, mert megszokjuk lassan, hogy mindent pénzben mérünk. A karácsony legyen gazdag, bőséges, és minél színesebb, mert a pompás fáról nem elég énekelni, meg is kell mutatni, hogy nekünk már van ilyen. Az ablakokban a különböző vibráló fényjátékok hívják a kis Jézuskát – ide gyere, jel van a házunkon! Jézuska megérkezik a maga szegénységében és kopog a szívek ajtaján. A kopogás jellemzően halk, a belső lármától ritkán hallható meg. A szívek dohognak, elégedetlenek, talán többre, szebbre vártak. Nem tetszik a kapott ajándék, nem elég magas a karácsonyfa, nehezen tud összeülni a család a vacsorához, esetleg nem ízlik a pulyka. Az „elamerikásodás” is egyre jellemzőbb, s emiatt, a Jézuska kint marad. Amikor meglátja a falon mászó mű-mikulást, megingatja fejét, és eltávozik. – Hiszen nem is engem vártak… – gondolhatja magában, de nem fenyegetőzik, nem dühöng, csak ahogy jött, elmegy. A divat csak kering, kering és szorosan átöleli a világot. A „ha neki van, nekem nagyobb...” felfogás szüli a „nem számít mibe kerül” gondolkodást. Én, még emlékszem a misztikumra. A karácsonyfán gyertya égett, a dísz csokis papírba csomagolt dió volt, alatta a szükségnek megfelelő szerény ajándék lapult, amit a szeretet selymébe csomagoltunk.

Az ajtófélről nem lógott fagyöngy, mint hagyományos étel nem sül pulyka, csak mézeskalács, hurka és kolbász… Mindig csodálattal hallgattam anyám meséit a karácsonyról. Leginkább a betlehemezőkről szerettem hallani, amíg egyszer, amikor már olyan nagyocska lehettem, hogy az emlékek már megmaradtak bennem és meghallotta anyám az éneküket, eléjük sietett, hogy ki ne felejtsék már házunkat. Ekkor már nem élt nagyapám, aki katolikus volt, mert a betlehemezés ma is katolikus szokás. Mi, reformátusok kántálni jártunk csak. Emlékeim szerint mindig sötétben jártak, holott, csak mi laktunk a falu utolsó utcájában, ezért értek el későn bennünket. A fehér ingesek angyalok voltak, akik a kivilágított, templomalakú betlehemet vitték. Fejükön henger alakú fejfedő volt, színes szalagokkal. Mindig volt velük három, négy igazi pásztor, és egy láncos bottal hadonászó, nekem félelmetes öregember. Alig léptek be a szobába, az öreg már gurult is be az ágy alá, ott zörgette, csörgette botját, én meg féltem rendesen, de a világért sem mutattam, hogy vacog a fogam. Annyira emlékszem az egészből, hogy a házigazdák, jelen esetben szüleim, és a fehér ingesek mindent elkövettek, hogy kicsalogassák az öreget az ágy alól. Én csak azon bosszankodtam, hogy miért pont a mi ágyunk alját szemelte ki az öreg a sok előkelőbb ház helyett. Nem tudtam én, hogy ez a forgatókönyv része, és azt se, hogy pálinkát, szalonnát kell fizetni azért, hogy elmenjenek. Ha emlékeim puha szőnyegére ülök, s visszaidézem a havas, deres decemberi csodavárást, e világ zaját már nem kívánom hallani, csak ezt a belső békét keresem. Öröm és aggodalom tölt el egyszerre, mert nekem még van mire emlékeznem, de ahogy elnézem a felnövekvő generáció élményvilágát, egyre inkább az az érzésem, mintha egy másik világból érkeztem volna ide, 2011-be. Paszternák Éva


Jegyzet

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

11

Győri Tünde: A magyar nép elnevezései az évezredek során Sokat gondolkodtam, hogy mivel kezdjem jegyzetem bevezető sorait; ebben az átfogó, sokrétű és kényes témában. Amit leírok a saját elgondolásom és kutatásom során fellelt adatok alapján írom le, ami igazán nem teljes. A kutatás során különböző lexikonokra, Strabón Geógraphika című művére támaszkodtam és Badiny J. Ferenc, Zajti Ferenc, valamint más külföldi és magyar kutatók munkáit is felhasználtam. Az általam leírtak változhatnak, hiszen a kutatás folyamatos. A kapott információkból elveszek és azokhoz hozzáteszek, álláspontomon módosítók annak tudatában, amit találok a témában. Hogy miért is boncolgatom ezt? – kérdezhetik sokan, hiszen rengetegen foglalkoznak már magyarság kutatással és sok információ él a köztudatban, de mint mindig tartsuk szem előtt, hogy egy hatalmas tortáról beszélünk – mint tudásanyag – és ennek a tortának egy-egy szeletét tudja feltárni valaki. Hát ezzel próbálkozom én is. Egy népnek így a magyarnak is van külső és belső elnevezése. A külső elnevezés alatt értjük azt, ahogy más nemzetek hívnak minket különböző szempontok alapján. Ezek a szempontok a következők: - ruházkodás, viselet, - földrajzi elhelyezkedés, lakóhely - kézművesség - építészet - táplálkozás, - gazdálkodás (földművelés, állattenyésztés), - hit, halottkultusz, - emberi jellemzőik, vonások - vallás, uralkodók, törzsek, törzsfők, nemzettségek nevei - szellemiség, szellemiségi identitás. Ezek alapján minden korban minden egyes nép másmás néven nevezett meg minket. Egy időben többféle képpen is megemlítik a magyarságot a kódexek és krónikák. Ezzel szemben a belső elnevezés azt jelenti, ahogyan az adott nép saját magát hívja. A magyarság ismertebb elnevezései: Avar, alán, besenyő, etruszk, filiszteus, főniciai ,hun, hsziungnu/hiungnu/fehérhun/jüetsi, jász/jazig, hettita/ hattus/hikszosz ,szkíta, szittya, káldeus/káld, kus, kelta, pártus , pelazg, méd, sumér, ogur/ugor, úz, szaka, kara szarmaták, szabír/szapír,szarmata, szikamber, subartu, szamaritán, szavárd, arám. Kevésbé ismert elnevezései Európa, Ázsia és Amerika területéről: Aditák, adamiták, ázik/ázok/, amoriták, dákok/dahák, elámiták, eraviszkuszok, faliscusok, frízek, géták, ilérek,

jugurok, khamiták, kazárok, kusánok, kassuk/kassiták, nabateusok, oszkok, piktek, scordiscus, luzitánok, ligurok, sicanusok/szikánok, kimerek/kimérek, krétaiak, luwiaiak, massagéta, messapiai, szabinok, roxolánok, trójaiak, umberek, venetek, wirók, maorik, mórok. Valamint a gravetti, bükki, Duna I.-II. kultúra és még sorolhatnánk. Nem beszélve Észak-Amerika és Dél-Amerika indián törzseiről. Történelmi alátámasztások külső és belső elnevezésekre: Az avarok más néven várépítők/várlovagok, valamint Menander és Theophylactus történetírók szerint az avarok hunoknak sőt nyugati hunoknak neveztetnek. Valószínűleg a hunok egyik törzse és zsuan-zsuanok leszármazottjai. Aditák/Adamiták J.D.Baldwin Történelem előtti népek (1871) című könyvében hogy 12 nemzetségük van és az Arab félsziget történelem előtti uralkodóját Sed-Adben-Ad-nak hívták és innen lettek az aditák elnevezés. Arámiak másképpen káldeusok/káldok. Az alánok szláv nyelvű elnevezése a jászok megnevezés, egyébként magyar elnevezésük varsány. Újgur nyelven a besenyő erdei embert jelent és a törökök pedig kipcsákokként tartják számon őket. Stabón Geóraphikájában több helyen a szkítákat hol keltákként, hol méz és tejívókként emlegeti Az etruszk népet a rómaiak punoknak nevezték, de a punok azonosak a főníciaiakkal, a görögök pedig türrhénaiakként említik őket. Hettita /hurrita, wiro alakban ismert és a kánaánitákkal , amoritákkal azonos nép, valamint rokonaik a luwiaiak. Azok a luwiaiak akik a krétai és knósszoszi,Minószi civilizációval mutatnak rokonságot. A sumerek magukat KU-MAH-GAR-oknak vagy EMEKU-GAR-nak nevezik. Továbbgondolás: Ahogy a nevek földrajzi helyek és népek szerinti sokfélesége mutatja, a magyarság nem csupán nemzet, hanem szellemi csoportosulás is. Más népek, melyek eredetileg nem magyar/hun származásúak, szintén felvették valamelyik megnevezésünket, ezáltal magukévá téve a szellemiséget, bevonva magukat e közösös szellemiség/erőtér alá. Az egyes elnevezések átvétele megszokott volt az elmúlt évezredek során, és sajnos visszaélések is történetek. Magyar alatt tehát nem mindig egyetlen nép értendő, erre mutat rá, hogy vannak rokonnépeink is. Győri Tünde


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

12

Meyer József: Mi jön a közöny után? A legcsodálatosabb „hungarikum”, hogy mifelénk rengeteg a tehetség. Ám az alkotói tér nem ettől szűkül folyamatosan. Sőt! Szellemi vezetőink erőfeszítései nélkül az már rég fölszámolódott volna. Lessünk el egy ellenpéldát a környezetünkből. A világegyetem önnön tágulása során égitesteink száma kevésbé változik. Ezzel szemben – nálunk – „csillagaink” sokasága életterével, elismertségével fordított arányban, föltartóztathatatlanul növekszik. Látható, ez a méltánytalan zsúfolódás nem a természet sajátja, célszerű változtatnunk egy ilyen költői képzettársítás mentén. Jó időben, jó helyen tenni a minőség eléréséért? – ez mára édeskevés. (Tökéletes produktumot sokszor azért utasítanak el, mert meghaladja a felfogóképességet, vagy érdeklődési körökön kívül esik, ami szinte ugyanaz.) A művek argumentumában bukkanjon föl akár több szellemi kincs, illetve vonzó ajánlat? – mindezek az ambíciók csak szűk körben hatnak, mert az alkotó most még nincsen abban a helyzetben, hogy remekeihez kapcsoljon kíváncsi tömegeket. Ez pedig tipikusan a befogadói hajlandóságot érintő probléma. Ha ezeket az általános érvényű megállapításokat magunkra vonatkoztatjuk, a helyzet a következő: egyelőre túl kell élni azokat a tudatmódosító technikákat, melyek a művészeteket félrelökve az élet valamennyi területét birtokba vették. A fogyasztói létérzést, a giccset, az ösztönszintű érzelmek kultuszát, stb. Alappal várhatjuk, hogy ezek „avítt vörös óriásként” bármelyik pillanatban összeroppannak egy általános csömörben, hiszen a kommersz és diffúz élményáradat a rákos sejtek túlburjánzását utánozva hamarosan véget vet saját földolgozhatóságának. Viszont abban a pillanatban elemi erővel törhet fel a tisztább tartalmak iránti igény. Itt, az emberi szabadság rekreációjában első dolgunk lesz a hamis befolyásolás tiltása. Ez egyben visszatérés a hasznos moralitáshoz, mely a befogadó feltétlen tiszteletén alapul. Teljes egyetértés alakulhat ki bennünk abban is: nem az alkotások számát kell csökkenteni. A teljesítmények visszafogása csak ott indokolt, ahol rossz az irány, mint például a gazdaságban. A művészetben nincsen, nem lehet tévút, mert az – esetében – eleve kizáró ok. Ez lehetne a kezdeményezői oldal alapállása. A kölcsönösség kötésében a reagáló, befogadó szellemiség kibontását újfent hasonlíthatnánk a világegyetem tágulási fázisához, vizionálva olyan folyamatokat, melyekről Szentágothai János professzor úr titkon álmodhatott, még a múlt században. A 10%-ban zárolt (értsd úgy: kiűzetve a Paradicsomból) agyi kapacitás esetleges kiterjesztését, föloldását. Ennek rendkívüli fontosságával ő végig tisztában volt, számunkra pedig megkerülhetetlen problémává vált. E spekulációban – a fokozatosság elve alapján – fogalmazódhatnak meg a felkészítő, kezdeti teendők (via purgativa/ megtisztulás). Tekintélyes hányaduk karbantartói ténykedésnek tűnhet, mint a jóga, az agykontrol, vagy a rendszeres elmélkedés, a meditáció térnyerése, stb. Efféle, sokszor kipróbált technikákban még nyugodtan hagyatkozhatunk a szabad akaratunkra. Az aktivitást igénylő tréningeknél (via illuminativa/megvilágosodás) viszont már a legkomolyabban latba esik az irányultság, az alkalmasság, esetenként az elhivatottság, a sértetlenség garanciája. Bár ezekkel a kifejezésekkel a személyes feltételek összetettségét nem tudjuk jól érzékeltetni, arra a legtűrhetőbbnek a hét mentális szint fogalmi köre kínálkozik. Ráadásul az ilyen beavatkozásokban a többszörözöttségre kell a legnagyobb figyelmet fordítani, hiszen néhány szellemi képességnek megvan a pontos fizikai megfelelője. Például jól demonstrálhatóan párba rendezhető az egónk az egyensúlyi szervünkkel (amint alkoholos befolyásoltságunkban működésüket egyidejűleg és egyforma mértékben korlátozzuk). A hét fő „örvényt” magába foglaló auránk, a hét csakránk, valamint a hét mentális szintünk is alkalmas arra, hogy bennük rokonítható összefüggéseket keressünk. A drámai változásokhoz nélkülözhetetlen a külső kontrol és segítség. A módszerek többségükben elméletiek, gyakorlatban ma még nem, illetve nehezen kivitelezhetők. Az öt érzékelésünk egyidejű kikapcsolását – majd azok visszaadását – itt nem részletezzük, de a jól végrehajtott műveletek hatása elementáris lesz! Vagy vegyük a tudatot tehermentesítő további, kevésbé drasztikus módszereket: a téveszmék, a fölösleges, vagy gyakran ismétlődő emlékképek, aktualitásukat veszített indulatok, bűntudatok, érzelmi zárványok végleges törlését nem csak a memóriából, hanem a pillanatról pillanatra rögzítő, sejtszintű élménytárolóinkból egyaránt. Előbb-utóbb megoldható akár a teljes, jelenig tartó sorstörténetünk kimentése külső adathordozókra. (Ezekről a kapacitást felszabadító eljárásokról más írásokban már szó volt, itt újra nem tárgyalandók, ugyanígy a 10%-os zár feltörése sem.) A kiürített tartományok friss feltöltése összetettebb feladat, mint egy komplett életterv összeállítása. Viszont, ha sikeres, akár egy teljes értékkel emelkedhet a mentális szintünk. Mi jön a közöny után… egy láncreakciószerű szellemi kölcsönhatást remélve (via unitiva/az egyesülés útja) feltételezzük, hogy úgy a befogadó, mint az alkotó részéről - a teljesítmények összefonódásával - természetessé válik egymás szerepeinek fölcserélhetősége. Az általuk generált igények kettős spiráljában szükségszerűen átalakulnak a kultúrát kivirágoztató megoldások, a tudások dokumentálási és számonkérési lehetőségei, lassulásból gyorsulásra válthat minden irányú fejlődés. Csak így kerülhetjük el az abszolút tévutat, a „kényelmes” robottechnikák által megvalósítható, minket nélkülözni képes, öngyilkos jövőnk vasba öntését. Helyette ambícióink középpontjába emelhetjük a mentális szintünk folyamatos fejlesztését, oldva annak olykor merev és kegyetlen sajátosságait, melyek most még elkülönültségünkhöz vezetnek. Hogy földi létünkben is kézzelfogható közelségbe kerüljön az Éden. Meyer József


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

13

Nyírfalvi Károly: Középre zárt Emlékezni jó. Nem mindig, de többnyire. Előjönnek a küzdelmes évek, a hetvenes évek hősi korszaka, amikor még nem létezett szövegszerkesztő program, és gyötrelmesen kísérleteztünk az írógépen, hogyan is valósítsuk meg formabontó ötleteinket. Aki számítógépen ír ma, csak egy kattintás és kész is a középre zárt szöveg, amiből a naiv olvasó így egyből azt gondolja: vers. Pilinszkyt olvasok, egy helyütt azt írja: Magam talán középre állok. Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár. Lehetne ez középre zárt vers is, stílusos formai megoldás lett volna a maga idejében, és ma is. Pilinszky nem élt a lehetőséggel, mert számára ez a külső formai villogás nem volt fontos. Valamikor a hetvenes években találkoztam először ily módon tördelt verssel. Nagy László József Attila! című versét hallottam talán a televízióban, majd utána jártam, s akkor döbbentett meg a forma. Szép volt, szimmetrikus volt. De nem értettem az okát. A megoldást. Az rendben van, hogy a természet az ember tapasztalata szerint szimmetriára törekszik, de ez a vers miért? Vagy épp József Attila szikár, pontos költészetének, és a magánember szétesésének ambivalenciája: a szenvedélyesen megírt vers, és másik rétege a rendezett szimmetrikus szövegkettőssége adja az összhangot? Talán. Azelőtt mindig forma és tartalom egységéről beszéltünk. Vagy nevezzük a rendező ösztön egyik megnyilvánulásának, hogy ámbár olyan szenvedélyes, urambocsá fegyelmezetlen a szöveg, amilyen; külső formájában mégis egy fegyelmezett, büszke tartással megjelenő ember sziluettjét adja. Jelen írás kezdetén kerestem különböző verstani könyvekben a középre zárt vers fogalmát. Nem találtam. Nincs ilyen forma. Csak kísérletezés van, vagy számítógép adta lehetőség. De mert létezik, nem kell élnünk vele, mert általában fontosabb a forma és tartalom egysége, összhangja. Első tapasztalataim azt sugallták, hogy a középre zárt vers a képvers irányába mutat, olykor annak egy véletlenül létrejött változata. De mi is a képvers? Olyan vers, melynek írásképe akár önmagában, akár valamilyen grafikai ábrával kombinálva, képi ábrázolást is ad, s ezt alátámasztja, esetleg cáfolja a szöveg értelmét, de rendszerint valaminő kapcsolatban van vele. (Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár) Nos manapság gyakran látok ilyen középre zárt verseket, melyekről a szerző csöndesen bevallja, nem képvers készítése volt a cél. Ez gyakorta látszik is, hiszen a tartalom és a külső forma többnyire szembe megy egymással, nem gyengítve erősítik, hanem kioltják egymást, s a végeredmény többnyire rendkívül komikus. De ha nem képvers, hanem csak szimmetrikus, szépen rendezett szöveg elérése volt a cél, miért élnek ezzel a lutriszerű megoldással? Valahol mélyen magunk sem vagyunk szimmetrikusak, csak belénk nevelték, sőt aranymetszés ide, vagy oda, alapvetően, ha nagyon őszinték vagyunk, nem is mindig a szimmetrikus elrendezés tetszik. Mi szükség van arra, hogy egy tökéletesen megírt szonettet középre zártan tördeljünk? Gonosz leszek, vagyok. Kezdem azt hinni a középre zárás az egyéb szempontból rosszul megoldott versek szerzőinek mentsvára, csak hát ettől a rossz ritmus, rossz rímelés éppúgy látszik. Említettem többször a szimmetriát. Nézzük mit is jelent a költészetben. A szöveg elrendezésének vizuális megjelenése és a gondolatmenetben mutatkozó ellentétek és megfelelések logikai egyensúlya. A szabályosságot egy cseppnyi eltérés jobban észrevéteti, mint a tökérképszerű egyformaság. Az emberi test vagy az arc szimmetriája sem tökéletes mértani szabályosság. Ugyanakkor a szimmetria a szépség egyik lényegi eleme és feltétele. Az aranymetszés elve erre épül. (Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár) Messzire szaladtam. A szimmetria nem tökéletesen kivitelezhető, mert ha szorosan értelmezem a szót, a szövegnek a középtengelytől nem folytatódnia kellene, hanem tükrözve ismétlődni. De ne legyünk dogmatikusak, hiszen a költészet játék is. (Emlékszem, a szövegszerkesztők megjelenése előtt milyen küzdelmes munka volt szimmetrikusan letisztázni egy szöveget, épp ezért jól meggondolta a szerző, mi a célja e formai megoldással.) Ma meg szakmányban készülnek a középre zárt versek, s mint ahogy korábban írtam, olykor önmagunk paródiái a tartalmat és a külsőt tekintve. Jó dolog, hogy a számítógép lehetőséget ad sok formai játékra, de viszsza ne éljünk vele, mert kilóg a lóláb, és az sem szép mindig, sem nem szimmetrikus. Végezetül, bár igaz a mondás: „szép az, ami érdek nélkül tetszik”, lehet egy vers szép középre zárva, de ha csak azért tördeltük így, hogy szebb legyen, akkor nem hiteles, épp ezért nem is szép. Szép az, ami hiteles, átgondolt, letisztult. Nyírfalvi Károly


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

14

Hornyik Anna: In medias res: közhely Az alábbi tanulmányízű eszmefuttatásomat a gimnáziumi éveim alatt megszerzett nyelvészeti, fordításelméleti ismereteimen, majd az azt követő néhány év fordítási tapasztalatom alapján fogalmaztam meg. Szakmaiságom hiányossága miatt a tévedés jogát fenntartom. Inkább tévedjek, minthogy félrevezessek… Objektivitást még a szubjektív értelmezés (a könnyebb érthetőség érdekében: szubjektív helyzetek) esetében is – ámbár lehetetlenségnek tűnik – el lehet érni. A tárgyilagosság eszköze a nyelv, ez a személyesen használt objektív eszköz, amelynek egyik rendeltetése a valóság tárgyilagos ábrázolása. Ehhez az objektivitáshoz a nyelvünk az eszközünk, ez a fogalmaknak nevet szülő élőlény, mely agyunk forrásából buggyan ki és ajkainkon keresztül kerül az éterbe ahol egyre csak lüktet, játszik, érzelmeket, gondolatokat ébreszt, amelyek viszont új fogalmakká válnak s körforgásként más, de mégis ugyanolyan nyelvvé válnak. Köztudott, hogy annak, aki nem kommunikál (akár írásban, akár szóban), egy idő után spirálszerűvé válik gondolkodása, amely teljesen beszűkül. Bizonyos idő után már nem csupán beszélni elfelejt, de a fogalmakat sem ismeri fel. A nyelv maga az élet. Vagy fordítva: az élet maga a nyelv. Nyelvészek ezrei vállalkoznak a nyelv fontosságának hangsúlyozására, illetve meghatározására, lefektetésére, miközben a nyelv maga állandóan változik, keveredik, tisztul, torzul vagy éppen egyszerűsödik, egyenesedik. Szavaink esnek szét és csapódnak össze, új képeket, meglátásokat vagy összegzéseket tükrözvén a valóságról. Valljuk be, számunkra, átlagos embereknek unalmasak tudnak lenni a nyelvészek, mert magyaráznak, vég nélkül, tényszerűen… Ehelyett inkább játszanánk a szavakkal, nyelvünkkel, élvezzük, ha egy új szójátékot találunk ki. S itt az objektivitás mérlege a nyelvészek javára billen. A fogalmak valódi eredetére – türelmetlenségünkből fakadóan – nem vagyunk kíváncsiak, főleg azokra, amelyek különböző nyelveken láttak meg napvilágot, ezért kerülhettek fordításra-ferdítésre. Imitt-amott néha felcsapja valaki a fejét s értelmezni szeretné az átvett szavakat, de bele sem gondol abba, hogy valójában nem a fogalom, hanem a megnevezés, a fordítás csapdájába esett, azt szeretné értelmezni. A nyelvészek többnyire csendben dolgoznak, kutatnak, írnak, mi egyebet tegyenek? Tudatában vannak, hogy unalmasságuk sztereotípiájának csapdájában vannak, hiszen ki hallgatja meg őket? Többnyire sablonosoknak látják őket. Kit érdekel, hogy melyik szó honnan ered, mit jelentett eredetileg? Egyesek még a saját anyanyelvükön sem tudják kifejezni magukat, akkor minek nézzünk utána annak, hogy melyik szó honnan ered? Közben pont ez a legfontosabb, a leglényegesebb: hogy az ember, s főleg az irodalmár, akinek a nyelv az eszköze, tudja, mit, miről beszél és hogyan (arról nem is beszélve, hogy kinek). Tudja, hogy a fogalmat, amelyet le szeretne írni, mely megnevezésével vetné papírra. Úgy veszem észre, hogy még ez az apróság is – az igényességre való igényem – nagy feladatot jelent(het). Cinizmusomat félretéve: mekkora ködöt okoz, félreértésekre ad okot az, ha egy fogalom nevet, megnevezést kap egy nyelvben, s ezt a megnevezést ügyetlenül, elhamarkodottan és meggondolatlanul ültetjük át saját nyelvünkre, rögtönzött nyelvészként, anélkül, hogy a fogalmat megismernénk! Csak a nyelvészek ismerik a fordítás nehézségét, azt, hogy mennyire küzdelmes tükrözni, átültetni egy adott fogalom eredeti nyelvén történt megnevezését és értelmezését, ferdítés nélkül. Így történhetett a közhely szó létrejötte is. Két szóból áll: a közös és a hely, helyiség, terület szóból, ami arra vall, hogy fordításról van szó. De honnan eredhet ez a szó, amely félreérthető, kétséges fogalmat határoz meg? Különböző szótárak segítségével (Magyar Szinoníma Szótár, Idegen Szavak és Kifejezések Szótára, MagyarLatin, Magyar-Angol, Magyar-Német, Magyar-Francia) az alábbi kifejezéseket találtam a közhely pontosítására: banalitás, sztereotípia, trivialitás, klisé, sablon, szóvirág, bombaszt, általánosság, elcsépelt (vmi), edictum, campus, közönséges, otromba, elcsépelt, magától értetődő, egyértelmű, közismert, lényegtelen… (A Magyar Értelmező Kéziszótár pedig a következőket írja: Eredetileg nyilvános helyet, közteret jelentett. "Kedves törődés, fáradság, kik hajdan itt múlattatok (= időztetek), a közhelyről oszoljatok!" (Csokonai: A fársáng búcsúzó szavai). Mai értelmében: agyonkoptatott, semmitmondó frázis, lapos bölcsesség, mindenki által ismert, már kimondani sem érdemes igazság, banalitás, pl. a pénz nem boldogít, az élet útja rögös, a felhők fölött mindig kék az ég, felmelegítve csak a káposzta jó, stb.) A talált szavak – kettő kivételével – a közhely értelmének csak egy részét fedik (pl. a közönséges, otromba durvább hangnemű, mint a közhelyes, amely az előzőeknél jóval tárgyilagosabban hangzik; a magától értetődő, egyértelmű, közismert, lényegtelen már több ponton is hasonlóan értetendő, mint a közhely) sőt, van köztük olyan is, amely egyenesen ferdíti (pl: sztereotípia). Úgy gondolom, hogy a legelfogadhatóbb leírása annak, amit ma közhelynek nevezünk az a klisé, sablon,


Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

15

klisészerűség, sablonszerűség (üzemiség); önállótlanul, megmerevedett mintáról utánzott viselkedés, gondolkodás, beszéd; elkoptatott nyelvi, gondolati fordulat sokszorosítása. (én) Hogy a helyzet ne legyen egyszerű, ehhez még hozzá kell tenni: a közhelyszerűség a valóságnak olyan lényegtelen részének, területének említése, amely oly mértékben köztudott, ismert vagy alkalmazott, hogy nincs szükség a megismétlésére, sem arra, hogy emlékeztessenek rá. (én) Tehát, a közhely nem más, mint elkoptatott nyelvi, gondolati fordulattal megfogalmazott lényegtelen, említést vagy ismétlést nem igénylő valóság kimondása, leírása. Puff neki. (én) Természetesen, a klisészerűség meghatározása ezzel még nincsen kimerítve, hiszen kultúráról-kultúrára változik, mi számít pontosan sablongondolkodásnak, -beszédnek. Sőt, egy adott kultúrán belül is változhat (életkörülmények, iskolázottság, érdeklődési kör, neveltetés, végzettség), abban azonban egyetérthetünk, hogy az, ami széleskörűen, mindezen felsorolt különbözőségek ellenére is banálisnak tűnik, sablonszerűség. Gyermeknevelésnél a sablonokkal kezdjük a valóság megismertetését, amely sablonokat a gyermekek egy idő után önmaguk kezdenek közhelynek nevezni, mivel fejlődési fokuk meghaladja a valóságábrázolás és megismerés effajta igényét. A szólás-mondások, közmondások mutatják erre a legjobban a példát: ha sokszor ismételjük a gyermeknek, hogy “négy lába van a lónak, mégis megbotlik”, eleinte, a felismerés pillanatában bölcs mondásnak fog tűnni a mondat, amelynek célja a figyelmeztetés és megnyugtatás, azonban később már önmaguktól fejezik be a közmondást, mert már tudják a mondás célját, így megismétlésével nem segíti a gyermeket a további fejlődésben. A közmondás megrekedt az első felismerés szintjén, újat nem mond, ráadásul ismétlődik (ha mondjuk a gyermeket meg szeretnénk nevettetni, az említett közmondás helyett azt is mondhatnánk), az említett gyermeknek sablonszerűség (főleg, ha vidéken él), de a nála fejletlenebbnek még nem. Sajnos, ezzel, hogy megkíséreltem leírni a közhely definícióját, még mindig nem kerültem közelebb a közhely teljes leírására, ugyanis azok az emberek, akik a szavak mögött megbújó érzelmekre érzékenyek, azt állíthatják, hogy közhely pedig nincs, mert minden attól függ, ki mondja, hogyan és mit értett a kiejtett mondat alatt, valamint mi a célja a gondolatával. Ez így igaz is, de az alábbi példával ezen embereknek is meg lehet mutatni, mi a közhelyszerűség a viselkedésben, beszédben: Amikor kisgyerek voltam és reggelente kimentem a konyhába, a nagymamám mindig azzal a kérdésével várt, hogy: “Felébredtél?” miközben arra gondolt, és azt mutatta ki, hogy “örülök, hogy látlak, de jó, hogy felébredtél”. Én magára a kérdésre összpontosítottam, s bólintottam. Ahogy múlt az idő, s nagyanyám nem tágított a megszokásos “Felébredtél?” kérdésétől, amely nap mint nap változatlanul csengett a fülemben, ámbár azt jelentette, hogy “örülök, hogy látlak, de jó, hogy felébredtél”, kezdtem erősen unni. Vártam, mikor mondja ki, hogy “örülök, hogy látlak”, ahelyett a már közhellyé vált kérdés helyett, hogy “Felébredtél?”, de nagyanyám kitartó és szívós asszony volt. Én meg megmakacsoltam magam, s kezdtem úgy válaszolni, hogy “Nem” vagy “Igen”, de nem fűztem semmit sem hozzá, nagymamám pedig nem kérdezett semmit. Ebből tudtam, hogy mondata udvarias volt, nem tudta másként kifejezni érzelmeit, amelyek lehet, hogy változtak, de én ezekről hallani szerettem volna. Ezt a reggeli egyoldalú beszélgetést nagyon gyorsan megúntam. (Egyébként az udvariasság tele van közhelyekkel.) Vagy: testvéreimmel kamaszkoromban szerettük azt a játékot játszani, hogy “Alszol?” ami abból állt, hogy az álomba ringatózó, félálomban levő, vagy épp mély álmát alvó testvérünket jól megráztuk, s mikor egy kicsit észheztért, megkérdeztük tőle: “Alszol?” Természetesen, bosszankodott az álomszuszék, a rosszcsontok meg nevettek. A közhely bosszantó, de olykor nevetséges is tud lenni. De attól még közhely, hisz nyilvánvaló volt az ébrenlevőknek, hogy a vicc tárgya alszik, vagy álomba ringatózik. Egyébként a gyerekek a közhely mesterei: a közhelyt művészi fokon tudják alkalmazni saját szórakoztatásukra. Utolsó gondolatként még annyit említenék meg, hogy közhelyszerűségünk tudatára akkor ébredünk rá, amikor valaki, akinek értelmi képességét úgy véljük, hogy ismerjük, hirtelen rámutat a saját viselkedésbeli, gondolkodásbeli klisészerűségünkre. Ez a felébredés nagyon kellemetlen tud lenni, de sokat lehet belőle tanulni. Hornyik Anna


Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

16

Nyírfalvi Károly: He lehull az arc, a helyén mi marad? (B. Tóth Klára „Archullató” című kötetéről) A nehezével kezdem. A könyvet a szerző küldte, igaz én kértem tőle, hogy recenziót írjak róla. Ilyen előzmények után mi mást is tehetnék, minthogy őszinte, szigorúan diplomatikus hangot ütök meg. Kitérővel folytatom. A recenzió kis terjedelmű, elsősorban ismertetésre törekvő kritika. Tehát: röviden ismertetem a tényeket, és mindazt, amiért olykor felvontam a szemöldökömet. Üssük fel a könyvet. Nehezen indul, előszóval. Én ellennék nélküle, mert bár nagyon személyes, és nagyon szép, inkább ködösít, mint könnyít az eligazodásban. Ráadásul egy része ismétlődik a hátoldalon, magam sem tudom miért. Talán elegánsabban is meg lehetett volna oldani. A kötet verseit három ciklusba rendezi, szervezi a szerző, a klasszikus verseskötet-szerkesztés elvei szerint, minden ciklusnak egy vers adja a címét, miként a kötet egyik markáns verse az egész címadója. Régi gyakorlat ez, s azt gondolom első kötet esetén nem is lehet másként, én azonban bízom benne, további kötetek megjelenése esetén szakít a szerző ezzel a gyakorlattal. Miként azzal is, hogy feltétlenül minden oldalát meg akarja mutatni, ezért aztán formailag nagyon eklektikus anyaggal van dolgunk, akár oldalról oldalra, versről versre újabb és újabb megjelenését látjuk a szabad versnek, és a kötött formáknak. Megtaláljuk a kötelező szonetteket, s a többi bizonyító erejű darabot. S pont ettől a nehézkességtől nem áll össze számomra az egyébként nagyon olvasmányos, empatikus anyag kötetté. Inkább versgyűjteménnyé. Az első kötetes szerzők kényszerpályája, hogy az első kötetnek ilyennek kell lennie. De mikor kísérletezzenek, ha nem az esélytelenek nyugalmával, ha nem első kötetesként, amikor még nyitott minden út, nem könyvelték el sehová, nem kell megfelelni semmilyen kanonizáló szándékú kritikus elvárásainak? Pedig hangsúlyozom, jó olvasni, versenként nagyon tetszik a kötet, a könyv, csak a szervezőelv, a világos szervezőelv hiánya zavar. Tudom én, lesz ez még így se, soványodik, karcsúsodik a lehetőségek tárháza, én bízom benne, hogy visszakerül az arc, nem álarc lesz, hanem valódi, és markánsan néz az olvasóra egy második valódi első kötetként, addig meg várok, várok, fenntartva a tévedés jogát. Nyírfalvi Károly


COMITATUS FOLYÓIRAT

Levél

II. évf. 1. szám

17

Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek - Mi dolgunk a világon? Kedves Barátom, mostanság, ebben az összevisszaságban, ami körülvesz bennünket egyre többet foglalkoztat az a kérdés, hogy mi dolgunk a világon. A Vigila című folyóirat 2011. évi 12. számának is ez a körkérdése. A kérdésre adott válaszban önmagunk helyét keressük múltunkban, jelenünkben és még talán a jövőnkben is. Iránytűt keresünk, ami bármilyen helyzetben eligazít bennünket. Amikor ez a kérdés foglalkoztat, minduntalan eszembe jut fiatalon, harmincnégy-évesen elhunyt barátom, dr.B.P. Sokat és jól tanult, két diplomája volt, egy bölcsész és egy jogi, valamint két szakvizsgája, egy jogtanácsosi és egy európai uniós szakjogász. Három nyelven beszélt tárgyalási szinten. Középkori magyar történelmet tanított az ELTÉ-n, gazdasági jogot angol nyelven a szolnoki főiskolán, amelynek adjunktusa is volt. Mindezzel együtt volt ideje a barátságokra, hogy éjszakákat átvitatkozzunk történelemről, politikáról, közéletiségről, hogy reformátusként zarándokutakat tegyen Lourdes-ba, Csíksomlyóra. Szerelmese volt Erdélynek, ahová évente akár többször is visszatért. Dolgozott a közigazgatásban is az egyik fővárosi kerületi önkormányzatnál, jegyző volt egy pest megyei kis faluban Több ezres könyvtára volt. Nem is értem, hogy valójában mikor volt ideje olvasni, de olvasott. Rengeteget, és szépirodalmat is. Kedvence volt Balzac és az orosz klasszikusok, leginkább azonban történelmi, politikai, társadalomtudományi tárgyú könyveket olvasott. Itt említem meg, hogy szinte minden helyzetre volt egy analóg történelmi példája. Komolyan vette, hogy tanulnunk kell, kellene a történelmi példákból, hibákból. Aztán több mint tízévi távollét után ez a fiatalember visszajött szülővárosába, Martfűre. Visszajött, holott akár külföldre is mehetett volna, a korabeli fiatalok mind ezt teszik. Visszajövetelében talán az én indíttatásomnak is volt némi szerepe. Visszajött és 2006-ban az önkormányzati választásokon megválasztották harminc évesen Martfű város polgármesterének. Csőd közeli helyzetben vette át a város irányítását, több mint négyszázmillió forintos adósság, közel százmillió forintos kifizetetlen számla. Eltelt négy év, adósság helyett négyszázmillió forint plusza lett a városnak úgy, hogy minden költségvetési intézménye megmaradt és működött. Mindezek tetejébe közel ötszázmillió forintos fejlesztés valósult meg, elsősorban pályázati forrásból. Olyan történt városunkban 2006. és 2010. között, amire tudomásom szerint nincs példa ebben az országban. Történt mindez akkor, amikor minden és mindenki eladósodott. Ő beteljesítette azt, amiről mások csak beszélni tudtak, általában csak tudnak. Közvetlensége, humora, puritán életszemlélete közismert volt. Nem hiszem, hogy volt, vagy lesz olyan polgármester hazánkban, aki olyan szerény javadalmazásért látja el a feladatát, mint ahogy ő ellátta. Dr.B.P-t sokan sokféle módon támadták politikai ellenfelei, sokan a legízléstelenebb módon. Ennek ellenére, ezzel együtt 2010-ben a szavazatok nyolcvan százalékával ismét megválasztották polgármesternek. Ez a nagyarányú győzelem azt is mutatta, hogy a választók jelentős többsége megértette és elfogadta döntéseinek irányát és eredményességét. És itt jön a sors, a sorsszerűség. Közel egy héttel a választás után váratlanul meghalt. Egy évvel a halála után a város emlékművet állított az emlékére a temetőben. Ilyenre a XIX. századi fiatal művészek, politikusok, váteszek esetében van példa. Ma már kimondhatjuk, mivel az ő esetében lezárult egy életmű, hogy az élete kortársai és a következő nemzedékek számára példa lehet. Mi dolgunk a világon? Mondhatunk szép és okos dolgokat. Tettek, napi történésekben megnyilvánuló szándék nélkül, minden üres szó csupán. Mi dolga volt ennek a fiatalembernek? Reformátusként vallotta a protestánsok alapeszméjét: tégy meg mindent, amit megtehetsz, aztán a sors eldönti, hogy mi legyen. Volt egy közös filmünk, amit külön-külön is többször láttunk, és együtt is. Ez a film Az utolsó szamuráj volt. A film a küzdésről, a megmaradás lehetőségeiről szól. Mi dolgunk a világon? Tegyük felelősséggel a dolgunkat. A jövőt illetően morálisan vállalható módon, magatartással. Így legyen! Ebben a szellemiségben kívánok boldog újévet. Üdvözöl barátod: Urbán-Szabó Béla


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

18

Bojtor Iván: Toynbee tévedése Most kezdhetném úgy, hogy Toynbee tévedett. Ez a kijelentésem azonban bizonyára sokakat vitára hergelne, ezért inkább azzal kezdem, hogy az Amerikai Egyesült Államok sorsa 2011. július 30-án 13 óra 29 perckor pecsételődött meg. Ezt az időpontot ma már a történészek legtöbbje elfogadja (csak az allahabadi egyetem professzora Naran Szing kardoskodik még mindig annak a bizonyos napnak és órának, a 27. perce mellett). A tények közismertek. Arról az egyetlen percről írtak már számos cikket, tanulmányt, de ihletett verset, novellát, és még musicalt is. Mi is történt akkor? Az afganisztáni Kandahar tartományban lévő ideiglenes katonai tábor 4-es számú konténerébe belépett Jules Sorel, a kanadai hadsereg szakaszvezetője. Juan Miquel Carlos az amerikai hadsereg őrmestere, golyóálló mellényben, páncélsisakkal a fején, mocskosan, az izzadságtól bűzlőn (épp’ egy perccel azelőtt ért vissza az őrjáratról), az ágyon fekve egy könyvet olvasott, felnézett és megkérdezte, hogy van-e már szabad zuhany. Sorel igenlően válaszolt. Carlos feltápászkodott az ágyról és kezébe nyomta a nyitott könyvet. Sorel a jobb oldali lapon néhány ceruzával aláhúzott sort pillantott meg, ösztönösen olvasni kezdte. Carlos nem mozdult, csak állt mellette, mintha valamire várna. Sorel elolvasta a megjelölt sorokat és megdöbbenve nézett Carlosra. Mindketten tudták, hogy ugyan arra gondolnak. Az Amerikai Egyesült Államok sorsa megpecsételődött. Sorel szerint, a könyvet Carlos az ágyon találta. Hogy kerülhetett oda? Egyes kutatók feltételezik, hogy egy brit katona felejthette ott. Ezt igazolni látszik Carlos emlékiratának egyik megjegyzése, miszerint júniusban, a 4-es számú konténerben egy angol egységet szállásoltak el. Vajon ha megkérdeznének bennünket, hogy melyek azok a könyvek, amelyek hatással voltak a történelemre, akkor mit válaszolnánk? Bizonyára legtöbben elsőként valamelyik szentkönyvet, a Bibliát vagy a Koránt említenénk, majd ki, ki, történelmi ismeretei vagy politikai beállítottsága szerint sorolna még műveket, talán a Mein Kampfot vagy Marx Tőkéjét, vagy kitudja még mi mindent. Ebben az egyedülálló esetben azonban, nem egy mű, hanem egy bizonyos műnek egyetlen példánya szólt bele a történelembe. Afganisztáni felbukkanása után „A Könyv” – ahogy Carlos és Sorel üzeneteikben hivatkoztak rá – Kanadába került, majd csak húsz év multán bukkant újra elő Oregonban. Bár egy hatalmas politikai mozgalmat alapítottak a benne leírtak alapján, mégis egészen addig a napig kettőjükön kívül, senki sem tudta, sem a szerző nevét, sem a címét, sem a tartalmát. Ők ketten huszonegy év multán találkoztak ismét, azon az Államokra oly végzetes napon, amikor valaki, talán egy őrült, talán egy jólfizetett pribék megnyomott egy gombot. Az ötvenhat hónapig tartó vizsgálat sem derített fényt arra, hogy 2032. április 11-én ki indította el azt a rakétát, amely a Második Polgárháború kitörését okozta. Azon a napon mind Carlos, mind Sorel a CTV élő háromdimenziós közvetítését nézték rejtekhelyeiken. Mindketten azt hitték, hogy a másik valóban ott van Santa Fében, a Liga elnökjelölő kongresszusán. Mikor a küldöttek tapsa közepette bevonult jelöltek, Sikorvsky, Carlos és Sorel felléptek az emelvényre, elsötétült a képernyő. Két másodperc elteltével, a távoli stúdiókból irányítható bombabiztos kamerák, újra képeket továbbítottak, a pusztulás képeit. Az első hivatalos rendőrségi jelentés szerint, a DNS minták alapján mindhármuk holtestét azonosították. Sikorvsky valóban meghalt, ők ketten azonban csak bio-hibrid-robot dublőröket küldtek oda. Ennek okát egyes történészek abban látják, hogy ők már előtte megegyeztek arról, hogy visszalépnek Sikorvsky javára. A robotok szerepe csak annyi lett volna, hogy ezt bejelentsék a küldötteknek. Orosco, Carlos testőre visszaemlékezésében percről percre leírta annak a napnak az eseményeit. Carlost, alig bírták elrángatni a képernyő elöl. Másik búvóhelyre indultak. Mikor kiértek a szálloda parkolójába, ott egy fegyveres csoporttal találták magukat szemben. Már majdnem tüzet nyitottak rájuk, mikor Orosco felismerte közöttük Sorelt. Mindketten ugyanabban az oregoni kisvárosban, ugyanabban a szállodában rejtőztek. Akkor találkoztak életükben másodszor. „Carlos megkérdezte, hogy még mennyi idejük is van, mire Sorel kivette táskájából a könyvet, átadta neki, majd testőrei gyűrűjében sietve távozott. Carlos hagyta, hogy a könyv magától kinyíljon valahol. Ott nyíl ki, azon a bizonyos oldalon. – Már csak egy év. Kevés lesz. Biztos, hogy kevés – dünnyögött maga elé.” Carlos 2036-ban hunyt el, Sorel pedig 2041-ben, mikor a polgárháború már a végéhez közeledett. 2043. július 8-án, Washingtonban, az újonnan épült parlament előcsarnokában, Carlos unokája saját kezűleg helyezte el a vitrinbe „A Könyvet”, melyet Londonban adtak ki 1934-ben, s amely Arnold J. Toynbee, angol történész A Study of History vagyis Tanulmányok a történelemről című művének második kötetének egy példánya volt. A könyv kinyitva került a tárlóba, hogy a 73. oldalon olvashatóak legyenek a ceruzával aláhúzott, híressé vált sorok: „Lehet, hogy az észak-amerikai történelem drámája azzal fejeződik be, hogy az USA-ba bevándorlók fő tömegét alkotó, két latin nép feltámad, és a mexikói spanyolok és a kanadai franciák seregei győztesként találkoznak az Egyesült Államok Szövetségi Fővárosának közelében! Talán ennek a megoldásnak lesznek tanúi ükunokáink 2033-ban. Észak-Amerika történelmében már voltak hasonlóképpen furcsa fordulatok.” Igen. Toynbee tévedett. Arnold J. Toynbee, a történész tévedett. Több mint kilenc évet. De mennyi is kilenc év, a világtörténelem mércéjével mérve? Miért írtam le mindezt? Ma 2044. szeptember 15-én láttam „A Könyvet”. Ott a tárló előtt elgondolkodtam azon, hogy vajon Carlosra és Sorelre, ott Afganisztánban, ugyanúgy hatottak volna Toynbee sorai, ha egy laptop képernyőjén olvassák? Nem vagyok biztos benne. Ha mégis, akkor mit állítottak volna ki a vitrinben? Egy laptopot? Talán találtak volna még egyet valamelyik múzeumban. Bojtor Iván


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

19

Nyírfalvi Károly: Fekszem betegen Ott álltam a kisváros főterén, s nem tudtam, hová menjek, holt töltsem az éjszakát. Aliz kirúgott, utcára tett, vonatok nem indultak, Istenem, pedig valamikor nagy szerelem volt. Csak ő ottmaradt, én meg elköltöztem. Szeptembert írtunk, nyirkos őszt. Az utazáshoz is hirtelen támadt kedvem, s ugyanilyen meglepetésszerűen szálltam le ott. Tébláboltam egy ideig, beültem a kávézóba, olvasgattam az újságokat. Sütött a nap, koradélután lehetett. Próbáltam számba venni barátaimat, ismerőseimet, szalvétákra jegyzeteltem. Akkor ugrott be Aliz. Valamikor ugyanazon a környéken laktunk. Ő még most is. Nem hívtam fel, egyenesen odamentem. Lassan szedegettem lábaim a csendes estében, szoktattam fülem a város neszeihez. Könnyen odataláltam. Csengettem, ajtót nyitott, s csak nézett bambán. – Te vagy az?! Szerinted lehet ezt csinálni, hogy csak úgy hirtelen, bejelentés nélkül megjelensz? – Meglepetés. Én sem tudtam, hogy ma este meglátogatlak. Vonatra ültem, eddig szólt a jegyem, itt leszálltam. Aztán eszembe jutottál. Valamiért kiment a szobából, én meg turkálni kezdtem az asztalán a papírok között. Gyorsan visszatért, zavartan abbahagytam a lapozgatást, és megkérdeztem: – Mit csinálsz mostanában? – Fordítok, fordítgatok, de még mindig nem értem, hogy gondoltad ezt, csak úgy eltűnsz, meg feltűnsz. – És mit fordítasz? – Nem válaszoltál. – Nincs mit mondanom, ideutaztam, eszembe jutottál, meglátogattalak. Érdekelne, mit fordítasz. Figyelj csak, elbeszélgetünk, elalszom a vendégszobában, s hajnalban csöndesen távozom. Hazamegyek. – Jó. Töltött a poharakba és mesélni kezdett: – Egy novellát fordítok, de nagyon nehezen haladok. Nehéz a nyelvezete, hosszúak a mondatok, ilyenek, mint például, (ha jól emlékszem ekkor felemelt az asztalról egy cetlit, és elolvasott egy mondatot, a mondat is megvan, tetszett, hát feljegyeztem: Az a hír járta róla, hogy egyetlen ép zseb van a nadrágján, mindent abba tömköd, s nyomában rettentő gyűrött bankók hullnak a földre, ezért mindig visszafordul. – Mint a nővérem, amikor megnézte a Psychot. És mi a baj? – Minden a helyén van, jó munka, csak a főhős ne dohányozna állandóan, meg olykor nagyon trágár. – Szöszölsz? – Igen, azon hogy folytassam, vagy másképp folytassam, vagy hagyjak ki belőle? – Aliz, a fordítás nem annyira szubjektív dolog, mint szeretnéd. Ha így nem áll ínyedre, akkor hagyd abba, add vissza a megbízónak. – Nincs megbízó. – Akkor nem értem, mi a baj. Ne légy a saját buta dilemmáid foglya. – Nem vagyok buta. – Csak álgondokat gyártasz. – Akkor mit tegyek? – Fordítsd le, és határold el magad a főhős szenvedélyétől. – Az is hazugság. – Írj hozzá előszót, ha közlik valahol, s ott kommentáld. Kortyoltam egyet. – Aliz figyelj csak, miért olyan más az arcod? Másnak tűnik. – Gyorsan váltasz témát. – Mert az arcod jobban érdekel. Én egy másmilyen arcra emlékszem a fényképeid alapján. – Ezt meg hogy érted? – Nem tudom, ez titok, jó lenne, ha megfejtenéd… – Na jó. Tehát nem szeretem a fényképarcomat. Szerintem senki se szereti a saját fényképeit, mert neki idegen az arca, mert nem azt szokta meg. Így a fényképeimen mindig a tükörarcomat láthatod. A fotós oldalfordítva hívta elő. – Figyelj csak. Ez kicsi csalás. Miért dilemmázol akkor azon a fordításon? Kerekre nyílt szemmel nézett rám, ajkai kinyíltak, becsukódtak. Felemelt egy vázát, felém hajította. Összetört. Elzavart, szavaira már nem emlékszem pontosan. Ott álltam a kisváros főterén, s nem tudtam, hová menjek, hol töltsem az éjszakát. Hajnalig az állomás egy félreeső helyén ejtőztem, az első vonattal hazautaztam. Ma sem tudom, miért mentem épp oda. Nyírfalvi Károly


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

20

Frideczky Katalin: Salto vitale – Ajtók záródnak! – harsant fel a géphang, majd hangos csattanással becsukódott a metró ajtaja, és a szerelvény lassan kigördült a végállomásról. Az író helyet keresett magának, és leült. Komor volt, akárcsak az idő. A szürke novemberi égen varjak szálldostak. A vonat a felszíni állomásról az alagút felé tartva lelassított, meg kellett várnia a szembejövő járatot, kis időre le is állt ezért. Az emberek is elcsendesedtek, meredten bámulták a szemben ülőket. Ekkor az írónak furcsa érzése támadt. Mintha meghalt volna… A varjak monoton károgása, a mindent beborító szürkeség, a vonat veszteglése időn túli érzést keltett benne. – Meghaltam! – gondolta magában. – Ezek a varjak az énutánami varjak, a szürkeség az énutánami egeké, ezek az arcok az énutánami emberek arcai… vagy az énelőttemiek? Tökéletesen mindegy, a lényeg, hogy halott vagyok! Ettől a felismeréstől felvillanyozódott. Azelőtt nem nézett az emberek arcába. Most megtehette. Mintha láthatatlanná tévő köpönyeg lett volna rajta. Ujjongva kiáltott fel magában: – Nem ér a nevem, „ház”-ban vagyok! Csodás érzés volt! Kezdte szemügyre venni az arcokat, az őelőtti-őutáni arcokat, akikhez semmi köze. Szabad prédái a holt szemeknek. A vadász izgalma kerítette hatalmába. Gondolatban egész sorsokat kanyarított az arcok köré: – Lám, ez itt nyilván takarítónő. Az arca szederjes, valószínűleg nem veti meg az italt. A keze vörös, haján lekopott festék. Mindazonáltal kimosakodott munka után, s most hazafelé tart tömött szatyraival. Amott az a férfi tán banktisztviselő, az a nő pedig, a kockás kosztümjében valami szekta tagja lehet. Színes brosúrát olvas a világvége közelgő eljöveteléről. Ebben a játékban egészen felvidult, s észre sem vette, hogy megérkezett. Az utolsó pillanatban tört utat magának a már befelé tóduló tömegben, hogy leszálljon. Senkitől sem kért elnézést, csak nyomult a kijárat felé. Soha ilyen szabadnak nem érezte magát. – Meghaltam, meghaltam! – repesett magában – semmi közöm hozzátok! Ti csak éljetek, de a világ az enyém! Otthon persze semmit sem vettek észre rajta. – Fiam, vidd le a szemetet, sétáltasd meg a kutyát, és hazafelé hozz egy tejfölt a vacsorához! – fogadta a felesége. Jobb is így… – gondolta az író. Megragadta az összecsomózott szemeteszsákot, felcsatolta a pórázt a kutyára és lesétált vele a Körútra. A jókedv tovább tartott. Megmustrálta a prostituáltakat, akik persze azonnal ajánlatokat duruzsoltak a fülébe. Azelőtt elment volna mellettük, de most lelassított. Miért is ne? Mi történhetik egy halottal? A kurvák biztatásnak vették a lassítást, s az író kisvártatva azon kapta magát, hogy karonfogva igyekszik valami sötét kapualj felé egy hirtelenszőke minibundás, hosszúcombú lánnyal, aki vihogva int vissza hoppon maradt társnőinek. A kutyát kikötötték az udvarban egy ecetfához, a lány kulcsot vett elő, és belökte egy földszinti lakás kopott ajtaját. – Hát a tejföl? – Persze elfelejtetted, mint mindig, ha kérek tőled valamit – fogadta a felesége egy hülyegyereknek kijáró enyhe rosszallással a hangjában. – Óriási! – Mint mindig…– Azelőtt sem hoztam tejfölt, ezután sem fogok. Meghaltam! – mosolygott befelé az író, és szó nélkül bevonult a dolgozószobájába. – Jobb is így, jobb is így – gondolta. Nem kell ezt neki tudnia, úgysem értené meg. Az író, miután „meghalt”, hihetetlen aktivitással kezdett részt venni a dolgokban. Azelőtt mindenből kihúzta magát. Nem járt el a helyekre, ahová a pályatársai jártak, nem ápolt emberi kapcsolatokat, nem foglalt állást semmiben. Otthon nem lehetett hozzá szólni, ha elromlott valami, meg sem kísérelte megreparálni, közönyös volt felesége mártírtekintete iránt, a gyermekei – mert voltak – hidegen hagyták. Most minden megváltozott. Köpött a világra. Meghalt! Felszabadult a felelősség alól, ami állandóan nyomasztotta, s amit ez a nyomás eddig nem engedett megtenni, azt most mind szabadon megtehette. Eljárt a körökbe, ahol írótársai váltogatták meg a világot. Cinikus lett, és kíméletlen. Mintha Karinthy igazmondó székébe ültették volna, mindenkinek a képébe vágta a véleményét. Tarolt. Igazi haláltáncot lejtett. A felesége sok mindent megélt már mellette, eggyel több hóbort ide, vagy oda, föl se vette már, besorjázta a többi közé.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

21

Az író röhögött a világon. Meztelen sebekben turkált büntetlenül. Tolla szárnyalt a papíron, ontotta magából a műveket, melyeket szent borzadállyal fogadtak a Kiadók. Neve kezdett nimbusszá válni. S akkor történt valami. Telefonálnia kellett valahová. Az utcai fülke, ahová betért, enyhe parfümillatot árasztott. Az automata tetején egy gazdátlan pénztárca hevert. Miközben a számot pötyögtette, szórakozottan beletekintett. A pénz mellett egy névjegykártyát is talált: Marok Éva keramikus, lakik itt és itt, telefon ez és ez… – Marok… – ez jó – gondolta magában – az agyaghoz marok kell.– De miért nem mindjárt Marcsa? – engedte meg magának az otromba viccet. Lebonyolította a szükséges hívást, majd gondolt egyet, és felhívta a pénztárca tulajdonosát. Kellemes női hang jelentkezett a vonal túloldalán. –Tessék! – mondta szinte éneklően. – Hölgyem, nem hiányzik valamije? – Talán egy kerekem, ha erre gondol – volt a válasz. – Aha, akkor azon gurult el a garasocskája. Itt tartom a kezemben. – Csak nem? – De. – Megtalálta? – Meg én! – És vissza is adná? – Ha parancsolja. És találkoztak. A nő nem volt szívbajos, rögtön a lakására invitálta a becsületes megtalálót. A szemében azonnal megvillant valami. – Ez tudja… észrevette… – döbbent az íróba a felismerés. Ez kissé elbizonytalanította, s egy pillanatra kiesett jól bevált halotti szerepköréből. Az előre elgondolt szellemes körítés, amit a pénztárca mellé tálalni szándékozott, egyszeriben elpárolgott. Némán ült le a felkínált fotelbe. Kitette a tárcát a dohányzóasztalkára, és várta, mi következik. Közben végigjártatta a szemét a szobán. Nem azt látta, amit várt. Égetőkemencét, korongozópadot, vagy mindenhol fellelhető kerámia csecsebecsét nem látott sehol. Ellenben rengeteg könyvet. Ez felkeltette az érdeklődését, és a polcokhoz lépett. – Mutasd meg a könyveidet, s megmondom, ki vagy – mondta. – Ki vagyok? – kérdezte a nő, miközben rendületlenül az írón tartotta fürkésző tekintetét. – Egy élő! – akarta volna mondani az író. Haláljátéka óta úgy tűnt fel neki, mintha mindenki más is halott lenne. De ez a nő, ez él, rögtön látszik rajta! – Egy élő! – szakadt ki belőle végül is önkéntelenül. – Olyan nagy dolog ez? – kérdezte a nő. – Igen, azt hiszem, a legnagyobb – vallotta be az író. – Örülök, hogy így gondolja, én ugyanis egyébhez sem értek, csak az élethez. – Meséljen! Mi az, hogy élni? – Maga nem tudja? – Talán mások… azok tudják. Én nem. – És szeretné megtanulni? – mosolyodott el a nő. – Ha elvállal… – roskadt vissza a fotelba az író megadóan, s úgy érezte, mintha lassan maga is agyaggá válna, ami csak arra vár, hogy értő kezek formává alakítsák. A nő a fotel mögé került, s lassan masszírozni kezdte az író nyakát, vállát. Erős keze alatt az író elernyedt, és lehunyta a szemét. Valahonnan sírás harsant fel. Egy csecsemőé. Frideczky Katalin


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

22

J. Simon Aranka: Jolánka gazdagsága Jolánka alig százötven magas, madárcsontú kis öregasszony volt. Az embernek az az érzése támadt, amikor ránézett, hogy nehezéket kell rá erősíteni, nehogy a lágy szellő magasba röpítse. A látszat azonban, mint oly gyakran, az ő esetében is csalt. Jolánka nagyon is szilárdan állt mindkét lábával a földön. Meglett kora ellenére rendkívül fürgén és gyorsan mozgott; mint higanyszál a hőmérőben, hol itt tűnt fel, hol meg ott. Sok mindent megélt hosszú élete során, jót is, rosszat is, de őt a rossz dolgok nem tudták megtörni, sokkal inkább megerősítették, így tudta átvészelni a mások számára kilátástalannak tűnő helyzeteket is. Közepesen jómódú polgári családban cseperedett fel, ahol a családtagként kezelt cseléd tálalta asztalra az ételt. Vallásos neveltetése határozott tartást kölcsönzött személyiségének, ugyanakkor örök életre szóló sebet is hordozott amiatt, hogy édesanyját kitagadta kebeléből az egyháza, mert református férfihez ment feleségül. Őt már a református hit szerint nevelték, de édesanyja sérelmét egész életében fájlalta. „Egyház sok van, de az Úr Jézus csak egy”, mondogatta. A Jolánkát állandóan körüllengő derű miatt senki sem gondolta volna, hogy alaposan megpróbálta őt az élet. Hite azonban az évek során egyre erősebbé vált, és mindig átlendítette a kritikus pontokon. Így tudta elviselni a háborúk okozta traumákat – két világháborút is megélt –, később nem túl nagy vagyonuk elkobzását, gyógyszerész férjével közösen vezetett, saját tulajdonú kis gyógyszertáruk államosítását. Nem panaszkodott, nem zúgolódott semmiért. Amit azelőtt a cseléd végzett, azt ő is zokszó nélkül megtette. Úgy fogadta el a dolgokat, ahogyan azok jöttek. Tisztességgel fölnevelte két lányukat, megtanítva őket arra, hogy az értékes dolgok valójában nem rajtuk kívül, hanem bennük vannak. „Elvehetik az ember vagyonát, lakását, munkáját, még az életét is, de az igazi gazdagságunkat, azt, amit a szívünkben hordozunk, nem veheti el tőlünk soha, senki”, ismételte el újra és újra, hogy jól az eszükbe véssék. Gyermekeit nemcsak megtanította az értékek megőrzésére és megbecsülésére, de ő maga is tettekre váltotta a tanítást. Nem omlott össze akkor sem, amikor hitvese elköltözött ebből a világból. Fájdalmát megtartotta magának, és társát örökre megőrizte a szívében, ott, ahonnan senki el nem vehette tőle. Később, gondoskodásával unokáit vette körül. Szerette őket, ezért bizonyos dolgokban sosem alkudott meg. Jolánka azonban nem csupán követelt, adott is. Mindig, és sokat adott, főként önmagából. Családja minden tagját élete részének tekintette, ugyanakkor saját életét szétosztotta, mondhatni elpazarolta szerettei között. Ettől azonban nem fogyott el az ő élete, éppen ellenkezőleg, még több lett, még bőségesebb. Teltek-múltak az évek, jöttek a dédunokák, és Jolánka mit sem veszített állhatatosságából, fürgeségéből, odaadó szeretetéből. Nyaranta gyakran látta vendégül szeretteit, s ilyenkor a hajnal már a piacon találta, ahonnan még nyolcvanévesen is elszántan cipelte haza a vállait húzó, nehéz szatyrokat. Mire a vendégek fölébredtek, már főtt a tűzhelyen a húsleves, és az asztal reggelihez terítve várta őket. Soha, egyetlen pillanatig nem látszott, hogy fárasztaná a szeretetnek ez a szolgáló áldozata. Ám Jolánka nem csak adni akart, hanem töltekezni is. Ragaszkodott hozzá, hogy – miután már kora délelőtt végzett a főzéssel – unokája családjával tölthesse a napot, élvezhesse a dédunokák örömét a vidámparkban és az állatkertben. Igyekezett a közös programok minden percét kiélvezni, learatni az idegenek elismerő pillantásait, amit a szép dédunokákra, és rá, a büszke dédire vetettek. Karácsonykor mindig ő utazott. Soha, a kis Jézus születésének egyetlen ünnepén sem engedte volna, hogy ne legyen együtt a család. Ezekre az alkalmakra mindig kis beszéddel készült, melyet még otthon fogalmazott meg és vetett nagyon gondosan papírra. Amikor elérkezett a szenteste, összegyűltek a feldíszített fa körül, elénekelték a Mennyből az angyalt, majd Jolánka felolvasta írásba foglalt gondolatait, melyek mindig a gyökerek ismeretének fontosságáról, a család, az összetartozás, a hit és a szeretet erejéről szóltak. Senki sem mondta ki, de a család minden tagja jól tudta, hogy a dédi, ez a törékeny, mégis erős, megingathatatlan hitű és törhetetlen lelkű öregasszony, az egész család alapja és fenntartó oszlopa. Mindannyian remélték, hogy ez örökké így is marad. Egy szürke téli délelőttön Jolánka, beteg ismerőse látogatására indult. Kis szatyorjában ott lapult a frissen készült aprósüteménnyel töltött fémdobozka. A síkos úton óvatosan lépegetett, elvégre nyolcvanöt év nem múlik el nyomtalanul az ember fölött. A buszmegállóban, a várakozás hosszú percei alatt elképzelte, hogy örül majd a beteg a látogatásnak és a finom sütinek. Észre sem vette a semmiből feltűnő, egyenesen feléje száguldó autót. Jolánkát felkapta a szél. A süteményes doboz célját veszítve gurult az úttestre, szanaszét szórva édes tartalmát. A család elveszítette fenntartó oszlopát. Valami azonban megmaradt számukra, valami olyasmi, amit senki sem vehet el tőlük: Jolánka gazdagsága. J. Simon Aranka


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

23

J. Simon Aranka: A hajléktalan karácsonya Hiába a nagykabát, a kesztyű, a feje sem volt fedetlen, nyakát is sál vette körbe, mégis megállás nélkül remegett minden porcikája. Már szabályos izomláz bénította tagjait. Csak ez a tél ne lenne! Megvan ez tán mínusz húsz is, gondolta dideregve. Lilára fagyott ajkait néha beszívta, hogy szája melegével óvja, de ez sem ért semmit; mintha a nyála is megfagyott volna. Gyors, öles léptekkel rótta a karácsony előtti lázban égő belváros utcáit. Tudta jól, hogy a csomagokkal megrakodott, rohanó emberek furcsán néznek rá, de nem érdekelte. Életben kell maradni, menni kell! Amíg járni tudok, addig nem fagyhatok meg, biztatta magát az újabb és újabb körökre. A hidegtől kínos vigyorba merevedtek arcának izmai. Csak nehogy valaki rosszul értelmezze! Lábán a vékony, kopott sportcipő nem sokat fogott fel a jeges utcakő hidegéből. Lábujjait folyamatosan begörbítve tartotta, hogy minél kisebb felületen érintkezzenek a talajjal, de ez sem segített; mintha ezer tű szurkálta volna mindegyiket. Amikor már nem bírta tovább az utcán, bemerészkedett az élelmiszerbolt előterébe, hogy kicsit átmelegedjen. Kitáguló orrlyukai mélyen beszívták a friss, meleg kenyér és a sütemények ínycsiklandó illatát. Irigykedve nézte a látszólag gondtalanul vásárló embereket. Hamarosan észrevette, hogy a biztonsági őr gyanakodva figyeli. Nem akart bajt, inkább megint kilépett a hidegbe. Újabb és újabb körök vártak rá, de már egyre kevesebb erőt érzett magában. Enni kellene, hogy legyen energiám a járkáláshoz. Elszánta magát, és odalépett egy fiatal férfihoz. – Uram, nem tudna… – Nem! Úgy mondott nemet, hogy rám sem nézett, lábadt könnybe fáradtságtól és hidegtől vörös szeme. Kerülhetsz még te is hasonló helyzetbe, mormogta magában. Most már úgy érezte, egyenesen fáj a hideg. Mint éles kés, úgy hatolt testének szöveteibe. A templom! Hirtelen felderült az arca. Ott kicsit megpihenhetek, és összeszedhetem magamat. Talán lesz ott valaki, aki segít egy kis pénzzel is! Igen, ott mindig akad segítőkész ember. Egészen megvidámodott, és ez a remény új erővel töltötte el. Csak addig bírjam ki, biztatta magát. Amikor meglátta a magasba nyúló kettős tornyot, még sietősebbre fogta lépteit. Mindjárt, mindjárt meleg helyen lesz. No, ha nem is jól fűtött helyen, mindenesetre melegebb, mint az utca, vagy az ő odúja. Emlékszik, mennyire elképedt az az asszony, akinek elmesélte, hogy egy domboldalba vájt odúban alszik. Csak akkor értette meg, hogy miért nem megy be a hajléktalanszállóra, amikor elmagyarázta neki, hogy ott álmában még az ember cipőjét, kabátját is lelopják. Inkább a földbe vájt lyuk; ott legalább egyedül van, senki sem lopja meg, és senki sem dirigál neki. Igaz, hogy fázik, éhezik, de a maga ura lehet. Attól kezdve az a nő sokat segített rajta. Ruhát, cipőt, takarót, élelmet és néha pénzt is adott. Ő szintén ebbe a templomba jár. Hátha most is itt lesz. Végre ott állt a kapuban. Levette a sapkáját, és belépett az előtérbe. Nem volt odabent egy lélek sem, de nem bánta. Legalább nem néz rá senki ferde szemmel, hogy mit keres itt ez a rongyos alak. Mert sokan a legszívesebben innen is kizavarták volna, amikor néha-néha betért egy kis melegedésre. Pedig sosem felejtett el egy köszönést mondani a megfeszített Jézusnak sem. Arcát sóvárogva nyomta az ajtó üvegéhez, és régi emlékektől feltoluló könnyein át bámulta a templom belsejének homályában magasodó fenyőfákat. Nem égtek rajtuk a lámpácskák, mégis szívszorítóan szép, karácsonyi hangulatot árasztottak. Szeretett volna bemenni, érezni azt a jó fenyőillatot, kicsit elüldögélni a padban, de az üveges ajtókat kulcsra zárták. Sebaj, egy kicsit melegszem itt, aztán majd csak jön az az asszony, dünnyögött, és leült az előtérben a feszület előtt álló térdeplőre. Fájós izületei miatt térdelni amúgy sem tudott volna. Az a nő azt mondta, imádkozzon. Ő meg megkérdezte, hogy tán attól több lesz az ennivaló? Isten lepottyantja az égből a kenyeret, hogy éhen ne haljon? Az asszony azt felelte, hogy talán. Talán Isten valakinek a szívét arra indítja, hogy adjon, mint ahogy ő maga tette. Igaz, a remény is több a semminél. Hogyan is kell imádkozni? Valamikor tudta, de az már nagyon régen volt. Már jó ideje azt gondolta, Isten úgysem törődik a szegény emberrel. Amíg ezt az asszonyt meg nem ismerte. De az asszony még nem jött. Úgy érezte, meg kellene szólítania Istent. Karjait fázósan összefűzte a mellkasán, és behunyt szemmel, erősen törte a fejét, hátha eszébe jut valami imádság. Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, egy ideje már nem fázik. Sőt, mintha kellemes meleg venné körül. Éppen fel akart állni, hogy megnézze, mitől ez a váratlan melegség, amikor valaki megfogta a vállát. Fölpillantott, és egy fiatal férfi mosolygós arcát látta maga előtt. – Gyere barátom, kelj föl, meghívlak vacsorára! Ma nálam ünnepled a karácsonyt. Soha többé nem kell éhezned és fáznod – mondta a férfi. A hajléktalan meglepődött, hogy milyen fürgén, fájdalom nélkül tudott felpattanni ültéből. Ennyi jó nem történhet velem egyszerre, hitetlenkedett, és gyanakodva nézett a fiatalemberre. – Tudod, én nem vagyok egy társasági ember, magányhoz vagyok szokva. Ráadásul nézz csak rám! – mutatott végig piszkos, kopott külsején. – Biztos vagy benne, hogy velem akarsz vacsorázni? – Biztosabb nem is lehetnék – nevetett a férfi. – Az én nevem Jóska – pislogott a hajléktalan. – Tudom, ki vagy – felelte az idegen. – Honnan tudod? – hökkent meg, aztán legyintett. – Tulajdonképpen mindegy is. Azt azért elárulod, hogy te ki vagy? – Jézus vagyok – felelte halkan, egyszerűen, és kezét nyújtotta a hajléktalan felé. J. Simon Aranka


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

24

Hornyik Anna: Művészek K. sírva fakadt. Amióta elkezdődött a terápiás foglalkozás, érezhető volt, hogy előbb-utóbb történni fog valami: amikor bejött az ebédlőbe, egyenes háttal, szó nélkül foglalt helyet a terapeuta mellett, néhány vonalat húzott az előre kikészített üres lapra és némán maga elé nézve várta a foglalkozás végét, mindeközben körülötte és benne egyre halmozódott, fokozódott a feszültség, amelyet csupán negyed óráig tudott magába fojtani. – Nem akarok meghalni, ne mondjátok, hogy meghalok – rázkódott K. teljes testében, miközben maga körül hadonászott, láthatatlan lényekkel küszködött. – Félek tőletek, menjetek innen, nem tettem semmi rosszat, hagyjatok békén! Az ebédlőben síri csend lett. Mindenki K.-t, a közel 60 éves, egyedül élő özvegyasszonyt figyelte, aki élete során szerénynek, kiegyensúlyozottnak mutatkozott. Z., aki fiatal kora ellenére már több, mint egy évtizede rokkantnyugdíjas, a mellette fészkelődő, dúsgazdag család legkisebb sarjához, a kényszerbeteg E.-hez fordult, suttogva megkérdezte tőle, miért sír K., mire E., az önmagát kívülállónak tartó annyit mondott, hogy kiakadt. I., a terapeuta, az első másodpercekben nem tudta, mihez kezdjen: hallgasson, hagyja K.-t, hogy kisírja magát, vagy próbálja meg nyugtatgatni. A fiatalabb korosztályhoz tartozó, alá nem támasztott bordeline személyiségzavarban szenvedő H., aki addig a festményeivel volt elfoglalva, K. hangszinének ingadozását nehezen tudta elviselni, ezért felemelte tekintetét, s fürkészően vizsgálta K. minden mozdulatát, mintha tudná, mikor kell beleszólnia a kialakult helyzetbe. A nyelvbotlásait nehezen elviselő, paranoid szkizofrén R. mindvégig magában, de hangosan beszélt. Monoton, rámenős hangja, manipulatív testtartása minden jelenlevőt idegesített, de nem tudták elküldeni a foglalkozásról, mert a terapeuta elve az volt, hogy a foglalkozás ajtaja mindenki előtt nyitva áll, csak alkotni kell. S., a jelenleg tünetmentes időszakát élő, disztingvált mániás depressziós hidegvérűen bele-beleszólogatott R. mondókájába, aki viszont ebből semmit nem vett észre. Most sem vett ügyet a történtekre, folytatta élvezetes provokációját R.-rel szemben. A lakásmaffia által bejuttatott ötvenéves, törékeny, nőies alkatú, májfoltos Zs. a számára jelentős kincseket, a valóságban kacatokat rejtő szatyrát az ölében szorongatva riadtan emelte fel a fejét. F., a harmincas éveiben járó, testes-melles, egészséges menyecske formájú asszony megszakítás nélkül, szokásához híven a témához egyáltalán nem ragaszkodóan rózsákat rajzolt férjének, akit egy éjszaka, vad szerelmeskedést követően, hangok utasításait követve majdnem lemészárolt. A folyamatosan ideges, pattogó, világmegváltó ötleteiről híres, egyébként békés szenvedélybeteg politoxikomán U. ötpercenként megkérdezte a terapeutától, kimehet-e, mert nem tud egy helyben ülni. Mindenki tudta, hogyha engedélyt kap a távozásra, titokban gyógyszereket kapkod be, amelyeket jobb esetben sörrel, rosszabb esetben ócska felesekkel önt le, ezt követően rendszeresen olyan állapotba kerül, hogy toxikológiára kell küldeni. Most is kikéredzkedett, de a terapeuta leintette. A., az általában hallgatag, 40-es éveinek közepét taposó nő, akinek a gyámság alá helyezését középkorúsága és döntésképessége ellenére a nem kezelt, de vélhetően gyógykezelésre szoruló édesanyja a biztonságos nyugdíj és ellátás reményében kezdeményezte, halkan dúdolni kezdett egy közismert, az ebédlőben tartózkodók által kedvelt dallamot. A kiváló közgazdász, de csapnivaló édesanya és nagymama hírében járó Á. rácsvonalakat húzogatott, miközben szúrós szemekkel vizslatta K.-t. – Nem, nem akarok meghalniiiiiii..... – sikítozott K., miközben homlokát dörzsölgette. A néhány másodpercre megfagyott légkör alatt a terapeuta megérezte, hogyha nem lép közbe, a művészetterápia másodpercek alatt befejeződik: H. körbefutja az asztalt, miközben szidni fogja I.-t, amiért ilyen tehetetlen, R. még erőteljesebben mondja az elsősorban saját magát szórakoztató történeteit, S. a szokásos, hidegvérét megtartani hivatott vigyori képével a rózsafűzérét fogja felkínálni megoldásként, Zs. kifut az ebédlőből abban a hitben, hogy eljött érte a lakásmaffia, E. méltatlankodni fog, amiért csak K.-val foglalkoznak, U. titokban kiszökik a gyógyszeradagjáért és A. tapsolni fog, Á. pedig folytatja majd a munkáját, de közben jól odamondja a magáét. A helyzetet azonban egy türelmetlen kopogás változtatta meg. I. fellélegzett: azt remélte, hogy a jövevény meg fogja menteni a közvetlen beavatkozástól és az ebből adódó esetleges konfliktustól és felelősségtől, ezért gyorsan behívta. Egy férfi jött be összeszart kórházi pizsamában, málnától vörös ajkakkal, csipszes zacskóval a kezében. A


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

25

fejét símogatta, miközben a teremben ülőket vette szemügyre: – Csak bejöttem – mondta. – Menjél ki – szólt rá határozottan Á. – Miért? – Mert itt nincs mit keresned! – Á. a mellette ülő, tágra kerekedett szemű S.-nek suttogva folytatta – Még mindig nem öltözött át, az ebédnél is ebben a pizsamában volt, azt hittem, összehányom magam. A nővérkék nem látnak a szemüktől? Miért nem cserélik le a pizsamáját, ha már látják, milyen. Ráadásul büdös is... Az embernek majd felfordul a gyomra tőle... – Festeni jöttem – válaszolta gyermeki hangon G. – Neeeeeem, neeem akarok meghalni, még neem! – ordította K. I. K. háta mögé állt, elkezdte cirógatni a hátát, miközben a jelenlévőket figyelte. – Jöjjön csak be nyugodtan, G. Foglaljon helyet itt, mellettem. Á., miért ilyen türelmetlen? – Mert már idegesít, hogy folyton ki-be járkálnak, nem lehet nyugodtan dolgozni! – Á., itt nem dolgozunk, hanem alkotunk – pontosított I., akinek hangja kedves, de határozott volt – és mindenkinek joga van bejönni hozzánk, ha kórházi kezelés alatt áll. – Igen, de nézze meg, milyen a pizsamája, csupa szar! – Ez igaz, de nem ő tehet róla. Á. látszólag beletörődött a válaszba, G. pedig tanácstalanul állt az ebédlő közepén. Szemében könnyek gyűltek össze, nagyokat nyelt. – Most szóltak, hogy a feleségemet áthelyezik egy másik rehabilitációs otthonba – mondta aggodalmaskodva. – Jöjjön már, G., üljön ide – húzta ki I. a mellette levő széket. – Neee, ne bántsatok! Nem megyek sehova! Nem akarok meghalniiii – üvöltötte K. Hangja teljesen betöltötte a termet. – Csitt, nem bántja magát senki – I. megfogta K. állát és körbemozgatta a fejét, hogy lásson. – Látja, mindannyian itt ülünk az ebédlőben. Nemsokára készek lesznek az alkotások, utána pihenőt tartunk és mindenki megnézi a többiek művét. K. ideiglenesen megnyugodott. Á. felállt a helyéről és dacosan az asztal sarkához vitte a dolgait. – Ne is haragudjatok, de én nem fogok itt ülni. Amott monodráma, emitt tragédia, jön a szag is, ezt nem bírom tovább! Akár megsértődtök, akár nem, én itt fogok leülni – dobta az asztalra a ceruzáit és üres lapjait, mintegy megjelölvén saját fennségterületét. R. monológja eközben egyre hangosabbá vált. – Ezek a nővérek is, mit tesznek egész nap? Kávéznak. Az ember odamegy hozzájuk segítségért és elküldik. G. szaros pizsamában mászkál. De én holnap délután kimegyek innen. Elmegyek. Nem jövök vissza. Ugye, mindenki elmegy innen? U. anyja a múlt héten felakasztotta magát. Én nem akasztottam fel magam. Engem megszúrtak, a nyakamon, itt. Azóta is csak kísérleteznek rajtam. Anyám, apám is szkizofrén volt, én is az vagyok. Para... na mondd már, milyen szkr... szizokrfrén... Hát ezek a gyógyszerek is... már beszélni sem tud tőlük az ember. Ugye, a gyógyszertől nem tudunk beszélni? Mondom én... – Ki akasztotta fel magát? – kérdezte H. döbbenten. – U. édesanyja – válaszolta F., fel sem nézve rózsáiról – A múlt héten bejöttek és szóltak neki, hogy nincs már édesanyja. Most a zárton van. Nem nekünk kellene itt lennünk. – Neeee, ne bántsatok – ordította torkaszakadtából K., s arcát a kezébe temette. – Egyezem – szólt közbe I. a tőle már megszokott hangon – Egyezek veletek, hogy nem nektek kellene itt lennetek. I. mondatára mindenki elhallgatott, néhány percig szótlanul festettek, rajzoltak. – Menjetek el innen! – szakította meg a nyugalmat K. – Csitt, K., nincs itt senki rajtunk kívül és mi nem akarjuk, hogy meghaljál. De szép képet készítettél! Egy kis figyelmet kérek a többiektől, megmutatnám K. műveit: néhány évvel ezelőtt készült ez a vázlat, amelyet kiállításra is vittünk. I. ujjaival egy női aktot ábrázoló ceruzavázlatot emelt a feje fölé. Biztos vonalvezetések, melyekből kiérezhető az alkotó gyakorlottsága, éles szeme. Az ebédlőben ülők egymás után mondogatták, mennyire szép az akt, és hogy K.-nak festőművésznek kellene lennie, miközben ő maga szipogott. I. ezek után elővette K. többi alko-


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

26

tását is: amint az újabbak felé haladott, a vonalvezetések mind bizonytalanabbakká és banálisabbakká váltak: a legutolsó lapon már csak kriksz-krakszok voltak láthatók. – Itt egy kép Orbánról, az erős kormoránról, emitt pedig Gyurcsányról, a kemény iguánról – állt fel helyéről G. – Mi meg itt az ebédlőben, üldögélünk rossz időben, itt egy málna, ott egy csipsz, ne jer bolha, hogyha csípsz. – G. meghajolt, az ebédlőben fojtott röhögés tört ki. – Ez hülye – mormogta H. – Azt hiszi, művész, költő. – Márpedig az – szállt H.-val szembe I. – Nagyon jó művész! H. felsóhajtott. Nincs értelme. Itt a terapeuta is hülye – gondolta. – Menjetek már el! – ordított fel torkaszakadtából K. I. megkérte F.-et, kísérje el K.-t az ebédlő túlsó sarkába és próbálja megnyugtatni. – F., rád szokott hallgatni, ti nagyon jó barátok vagytok! Megtennéd, hogy beszélsz vele? – Természetesen – válaszolta F., karon fogta K.-t és elvezette az ebédlő legtávolabbi zugába. I. megkönnyebbülten felhangosította a zenét, amely a régi magnóból recsegve szólt. – Kimehetünk cigizni? – kérdezte Zs. – ÖÖÖÖ, igen – nézett az órájára I. – Tizenöt perces szünetet tartunk. Utána jöjjenek vissza, mindenki megnézi a többiek alkotását és elmondja, mit lát bennük, jó? Tizenöt perc és kérem, ne késsenek, mert akkor nem jut elég idő mindenkire. Zs, S., E. és R. elhagyták az ebédlőt. Á. fellélegzett: végre nyugodtan tud dolgozni. A sakktáblát ábrázoló grafikáján folytatta a fekete felületek satírozását, sokkal pontosabban és gyengédebben, mint pár perccel ezelőtt, miközben testével I. felé fordult. – I., én nem egyezem azzal, hogy bárki bejöhet ide: R. állandóan zümmög, a másik állandóan toporog, ezt nem lehet idegileg kibírni. Még az egészséges ember is beleőrülne ebbe a csapatba – kezdett panaszkodni a tereapeutának. – Sajnos, nem tehetünk semmit – vonta meg a vállát mosolyogva I. – Ez a szabály. De a múltkor egész jó volt a foglalkozás. Ma olyan ideges mindenki. Az időjárás sem kedvez... – A nénikém azt mondta, hogy be fog jönni hozzám, s mégsem tette. Már cigire sincs pénzem. A múltkor kértem az orlvostól, na!: orvostól száz forintot, és képzeld, nem akart adni – darálta a szövegét R., amelyre továbbra sem figyelt senki. – Jaj, mit is keresek én itt! Nekem most tanítanom kellene és nem itt ülnöm. Itt senki senkire nem vigyáz. Tegnap is ott köszörülte az udvar betonkerítésén nagy vadászkését O., senki nem figyelt rá. Itt bárki bárkit megölhet. Az ebéd viszont finom volt. Rántott húst ettünk és rizst. Csak az a barom D. nem akar leszállni rólam. Állandóan azt akarja, hogy feleségül menjek hozzá. Mit képzel? Még az anyja is bejött háztűznézőbe. Hm... Az ebédlő sarkából K. és F. megmozdult. I. hozzájuk sietett. Rövid beszélgetés után mindhárman visszatértek az asztalhoz. Nemsokára a többiek is megérkeztek, helyet foglaltak az alkotásaik előtt, s elégedetten néztek körül. K. még mindig reszketett, de már szinte nyoma sem volt a terápia első felében észlelhető feszültségnek. F. boldog volt: sikerült olyan állapotba hoznia K.-t, hogy különösebb kirobbanás nélkül kibírja a terápiás foglalkozás végét. I. anyáskodó tekintettel végigsimogatta a résztvevőket, akik alig várták, hogy a többiek véleményt mondjanak műveikről. – Tehát a téma a „honnan jövök, hová megyek” volt – ismételte el a foglalkozás elején elhangzottakat I. – Kivel kezdjük? Szerintem az volna a jó, ha nem sorba mennénk, mint eddig... F. remegő kézzel nyújtotta át rajzát a mellette ülőnek, miközben izgatottan körülnézett, mit fognak a többiek mondani a gondosan kifestett rózsáira, H. pedig összenézett E.-vel és elmosolyodott. Számára a foglalkozás itt véget ért: tudta, megint nyerő képet készített. Ismételten egy nonfiguratív pacaszerűséget nyújt a közönségének, s a közönsége élvezni fogja, amiért azt láthat majd benne, amit akar, ami pillanatnyilag jólesik: szinte a képzelőerejével fogja felépíteni azt az ábrát, amely valójában nincs is, vagy legfeljebb a látottakról vélt megállapodás eredménye lesz. Ugyanúgy, mint a kinti, egészséges világban. Hornyik Anna


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

Balatincz Miklós versei

Fagyott fenyvesek Nincs, aki felmutassa Mikor szemhéjaimra gyengéd sötétség telepszik, vörhenyes tó arcára állatformájú köd fekszik. A csiklandás talpamon ébreszt alvó szarvast, őzet, dohány-salak torkomon zúzmarába von zöld fenyvest. Gyomrom hideg fájdalma éhező farkast tapos utolsó vonyításba. Lassan pusztul minden fa, a pulzáló élet elsorvad, ahogy hűlő ajkamba fogaim belemarnak. S ha első sugárcsonkok nem nyitják szemhéjamat, a sorvadó faroncsok kísérik majd álmaimat.

Kushadni csak A feszítő őrjöngés, mi belülről ájulásba ringat, mint felfröccsent röhögés, meleg vérüket ontani izgat. A határok süllyednek, egyre bontja őket az őrület. Mások szenvedésének gulág-zaját kitépni nem lehet. Mint bádogdobozba zárt kavics, cserép és borotvapenge, mit száz diktátorkéz ráz, zajos kacat milliók élete. Nem öli el tébolyom, csak a halál gyengéd remegése. Ha koponyám szétzúzom, a gyilkolás-vágy tán kihuny végre.

A fáradtság gerincemet átharapta, idegeimet összezúzta állkapcsa. Vajon e leheletnyi hűvös gyengeség, embertestem zúgó hálózata, börtönfalakra kapart reménytelenség mennyit ér fölvésve napette viaszra? Istennek felmutatott tehetetlenség. Mint fába mart évgyűrűk szenvedő arca, zord fakönyörgés az embertestbe szívva. Isten, hogyha létezel, hinned kell nekem! Béna testem csak porba hullt viasztábla.

A kibuggyanó kétség Kályhacsövek kushadnak, alján szeméthalomnak. Egykor putri díszei, most szeméthegy ékei. Kormos fehérségükben igazságok szem-mélyben. Felfeslő illúziók, meg-megvillanó izzók. Mocsárba nyomott énként, konzervált lidércfényként rejthetetlen fehérség. A kibuggyanó kétség.

27


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

Jagos István Róbert versei A halottaim Akik többé nem érintik kezem és soha többé nem suttogják azt a nevet, melyet rám aggattak valamikor. Hol van már az a kor? Körbeölelte sok szomorú fűz, ellepte föld, befedte hó, felélte tűz, és csak én a hervadtan viruló, az úton felétek rohanó őrzöm még, mint gyermek az első ölelés emlékét.

ötöt a temetőkben hagytam, kettővel az út szélén én magam is összefagytam. Négy szívekben rekedt. Nyolc túllőtte magát, az önző önzőn öl. Egy a síneken fent késébe dőlt. Az utolsót magamnak hagytam. Beszélgettünk és reménykedett. Csendesen búcsúztam: tenyerem arcára tettem így temettem el.

Hajnali esők

Vakon, süketen, némán

A hajnali esők tudnak így fájni, akár a szívig beleásni magukat a húson keresztül, tetteimen az ördög ül. Ázott padokon félve élni, amikor kellene, sehol egy néni. Nő, kiben meg(h)alhatok, mécsest értem ne gyújtsatok! Adjatok inni, öljön a bánat, véres torkom ússzon a nyálban. Kutyák egyék romlott szívem darabjain tetovált Isten képmása csillog, valakinek áldás nekem a billog. Adjatok inni, öljön a bánat. Keserű szavak gyűlnek a szájban. Keselyűk tépjék puffadt májam, tudom jól, te előre láttad mint egy filmet, a vesztem. Volt, mi volt, szívből szerettem. Csak a hajnali esők tudnak így fájni, szememen át az agyamig vájni azt a keserű pillanatot, amely Istentől megadatott.

Szavaid erejével próbálsz láncra verni, mint sintér az éhes csatakos ebet. Lefelé nézel, hogy ne lássak mögéd, csak épp annyira, mintha a cipőd orra hegyét vizslatnád. Ügyesen szövöd közben a hálót, neked sohasem hazudnék. Fülemen keresztül főzöd meg szívem és szememen keresztül vakítasz meg. Hagyom. Miért is ne hagynám? Évek óta bennem élsz. Vakon. Süketen. Némán.

Száz Száz éltemet temettem el. Az első anyám lelkén szárad. Nem sírt, még csak nem is sóhajtott. Elment, sietett, néhány borosüveg várta. Negyvenet a barátoknak adtam, ha telne rá ma is adnék. Lüssza elvett huszonötöt, és vissza sem néz. Italba fulladt tizenhárom,

28


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

Elek Tamás Zoltán versei Rab lélek

Őszi este

Bilincsbe vert idő vonszolja láncát, rabmenetben körbe-körbe jár. Arcára sors vésett ezer barázdát. Üveges szemében tudata messzi már.

Megsárgult levélcseppekben pereg a fákról az ősz. Egy kopott padon ülve figyelem az utat. Tudom, úgysem jössz. A zizegve haldokló levélpázsiton hullámokat vet a szél, s a Nap arany fényében e tarka óceánon a kopaszodó fák árnyai ringanak, de már fáradni látszik a nappal, fényes korongját az alkonyra hajtja. Elcsendesül a cserregő madárdal. Az ég mélykékre vált, s alatta millió apró mécsként felébred az esti város fénypászmáival. Az égbolton csillagszemek égnek. Füstös bisztróból zeng a dal, s az utcákon is ritkul a tömeg, csupán néhány szerelmes andalog, míg más munkából hazafelé siet. Zsúfoltan döcögnek tova a buszok. Anyám már biztos nyugovóra tért. Egy korsó sör most még oly jól esne! Ha sovány tárcámban lelek némi pénzt, tán szebb lesz ez az őszi este!

Maga mögött hagy rácsot és falat, lassan belevész az árnyrengetegbe, valahol, a távoli horizont alatt nem lesz már testének rabja a lelke. Megfagyott szoba A székre levetett kabát beitta a dohányfüst szagát. A földön néhány elszórt papír. A levesestálra ráalvadt a zsír. Borongós csendélet homálya borul az időbe dermedt szobára. Ki kéne nyitni az ablakot, megfulladnak a bútorok! A képeket vastag por takarja. még ismerős arcok bújnak alatta, s a szürkeségből felvillanó szilánk, a vitrin üvege lehetett hajdanán. Rég volt, szinte nem is lehet, széthullt cserepekből összerakni egy letűnt életet. Menekülő tudat Az időből kimenekülő tudat a nemlét küszöbére téved, hol szétfolyik a szilárd anyag, s elmosódnak a rögzült képek. Csak áll, kábán, értetlenül, míg szemébe zuhan a látszat. Így a mindenségnek megkövül, mint katatón test a világnak. Szemléli, miként hullik szét a laza elméletekből szőtt való, míg a kés lassan átszántja erét. Balgán hiszi: minden megoldható.

29


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

Petz György versei Kékek között verdesve

Égre tartott íj

Kék virágaim fölött kolibrik, Ősz felé vendégemül egy pár, Könnyen állnak fönn a levegőben, Hosszú nyelvükkel színak nektárt – És máris halhatatlan rebbenés: Itt egy új virág, akár tavaly, S jövőre – mint idén – az újra új; Már nem tudom, mi évet írunk most, Évet mérjek, látványt, kék eget? Nem tudom honnét, hová és meddig: Lepkefélék, lélek, szenderek.

Nem tudom, hogy is a nagy ív, íjat feszíteni ellenszélben – miközben lezajlik a világ, vadat feltűzni nyílnak hegyére.

Vissza Visszavonom minden bántó szavam – nem úgy, ahogy igéjét az Isten, díszek díszét: az embert majdnem, pedig az egyszerélttel bármit megtehet, nincs mivel összevetnie, s csak megy az ember – falékony húsdarab: előremász, harap és ürít maga és gépei, s röhög a történelmen, mi mással történt, és nincs a másiknak oly baja, mit el ne viselnénk, s ha mégis, hát az a mi bajunk. Meg nem bántani – ennyi a parancs. Nem úrnak lenni mindenek felett; tán az ösztönök s a rossz szó felett kéne némi tartás, leporolni a poros szeretet s használni tudás naivitását. Ne légy boldog, ahogy én akarom, célt neked nem adok, legyél elég magadnak, lássam meg magam is benned. A sár mögé leheltet. Hit-dal Kivel kevertél össze, Istenem, egy ateistát növelsz helyemben, hogy feléd és tőled egyként fusson, amott pedig hiába körözzön. Miféle játék vagyok így neked, sötétbe, csöndbe jó keljfeljancsi, akit csak te látsz, ha már túlságos önbizalmadban nincs kire hatni. Reménykedünk mi: egymásban remény, teremtettben is teremtő erő; előbb vagy utóbb majd csak kidereng: legyen patt(?), fogadjunk, Isten, te nyersz.

Nem mindegy: akad-e honnét – hová – visszahull, bármilyen magas – ameddig istent elképzelni, remélem, addig szívem nem hasad. Csak a héj, a mérce volna másabb mint próbálni feszületben vadat lelni én, a célozó – folyvást a múlt vagyok, idegem peng. Útban egy sétány – reménytelen ül Én túllépek e mai napon, amiről számot kéne adnom; lehámlik énrólam már, hagyom; lerakódik, mint a guanó – mivé leszek – vékonyan kapom. Csak ami nincs – bokrosul bennem; csak ami lesz – virágba az szökell; ami van, azt meg keresgélem, mert elpazaroltam mindenem e kávéházi szegleten: én, amiről számot kéne adnom; én – egyedül e Föld-kereken, kit hétezer millió ember sokaságából kiszemeltek – hiába forgatnék, nem megy, nem remél. Végy fegyelmezett’ levegőt, s mindenki vigyázzon: el ne szálljon a kalapja. Csodálkoznak, s hamarost vízre, homlokra kiülnek a csillagok; (a száraz ágak hogy’ zörögnek – én állok minden fülkefényben) s összekoccannak a molekulák.

30


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

Pallag Tibor versei A kertész dolga Nem őrzi, nem félti a zsenge hajtást, óvó mozdulata csak ürességben élhet, kezére maradt, hogy készítsen nyugalmat, ébredezve, fázva a kövek mosolyán. A szép füvek A szép füvek ravatalán állok, ez az éjszaka engem állva eltemetne, félelmeim ringatják az árnyak, mind a gyöngécske, sárga nefelejcsek. Itt a tél Itt a tél. Uralkodni késő, mert hiába teremtett engem egyedül a szél, a házak most mind álmatlan fehérek, szívdobogásomként virraszt a hóesés. Epilógus Nincs hova bújni a titkok elől, és nincs hova bújni a titkokban sem, napfénytől, illattól menekülnék végre: hófehér falakba, a csípős esőbe.

31


Pályázat

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

32

A száz könyv irodalmi pályázat – összefoglaló, eredményhirdetés, nyertes pályaművek

NYÍRFALVI KÁROLY ÖSSZEFOGLALÓJA A PÁLYÁZATRÓL: Lapszéli jegyzetek egy pályázat kapcsán Volt egy álmom. Régóta dédelgettem, hogy megírom életem 11 legfontosabb könyvéről a magam kis visszaemlékezéseit, ahogy tettem ezt korábban dalokkal, filmekkel. Elmondtam a főszerkesztőmnek, s nem kis örömömre megfejelte e pályázat gondolatával szerény kis ötletemet. E felvetésből az is kiderül, mit is vártam volna a beérkezett pályaművektől. Lendületes, személyes visszaemlékezéseket akár gyerekkoruktól felnőtt éveikig olvasott fontos regényekről, drámákról, egyéb művekről. S most a tények: érkezett 74 pályamű, köztük jó néhány nehezen értékelhető, mert nem sikerült betartani a formai követelményeket, pedig ez csupán egyszerű beállítás kérdése a számítógépen. Kétségtelenül voltak itt olvasmányos, jó kerettörténetbe ágyazott dolgozatok. Ez itt a kulcsszó. Dolgozatok. Sok írás közhelyeket puffogtat, mint amikor a jó tanuló megtanulta a leckét, de nincs egy árva önálló gondolata sem. Néhány szó a választott művekről: volt, aki egyetlen témakörből választott, volt, aki a klasszikusokhoz nyúlt, volt aki kanonizált művekről írt, megint mások kötelező olvasmányokat ismertettek. S ami elkeserített? Sokszor úgy éreztem, üres tudálékosságot olvasok, túl spontán stílusban, de nem mindenki annyira tehetséges és rutinos, hogy elsőre élvezetes élménybeszámolót írjon. Világosan kiderült az is, a magyar olvasók általában mindenevők, elolvassák a fülszövegeket, maguk is hasonlókat gyártanak, de mindig átüt a média ilyen-olyan hatása. Először vettem részt zsűritagként pályázaton, olykor talán túl szigorú voltam, máskor talán értetlen. Mindenesetre, tanulságos volt olvasni minden pályaművet, és levonni azt a következtetést, hogy csak annak a pályaműnek lehet esélye, amely őszinte, és nem szemforgató módon fogalmaz. Sokszor az volt az érzésem, a pályázó igyekezett eltalálni a zsűri egyáltalán nem egységes ízlését. Köszönöm erőfeszítésüket, s ne gondolják, hogy hasztalan volt pályázni, mert mi is a végső következtetés? Sok még a tennivaló az olvasói szokások, az olvasáskultúra fejlesztése terén, s ugyanannyi a dolguk a nyelvápolóknak. Aki nem nyert ne keseredjen el, jó játék volt ez pályázóknak, zsűritagoknak egyaránt, pályázzanak újra, az ilyesmitől csak fejlődik az ember íráskészsége, s ki tudja a jelen pályázói között ott bujkálnak a jövő szerzői, irodalomtörténészei. Nyírfalvi Károly

SZINAY BALÁZS ÖSSZEFOGLALÓJA Kezdeményezésünk egyik legnagyobb érdeklődést és figyelmet kiváltó pályázata volt A száz könyv irodalmi pályázat. A feladat jellegéhez, nehézségi fokához mérten szépszámú pályamű érkezett. A beérkező visszajelzések alapján a pályázók a feladatot különösen érdekesnek, izgalmasnak és rendhagyónak találták. Kaptunk persze ezzel ellentétes véleményeket is, viszont a pályázók körének és a beérkezett anyagok minőségének felülvizsgálata azt mutatta, hogy a feladat nem volt megoldhatatlan, sőt több esetben egészen kreatív, meglepő és ötletes megoldások születtek. A pályázók köre nagy változatosságot mutatott mind földrajzi elhelyezkedés, mind foglalkozás tekintetében. Részt vettek tanárok, újságírók, írók, műkedvelők úgy, mint ahogyan diákok is, pályázók Magyarország, illetve Szlovákia, vagy Románia területéről egyaránt. Bár több pályázó megemlítette pályaművében, hogy a világirodalom megmentésére szolgáló 10 könyv kiválasztása minden esetben csak szubjektív lehet, a beérkezett pályaművekben szereplő felsorolások rengeteg egyezést mutattak, rávilágítva arra, hogy ez mégsem annyira egyedi és viszonylagos dolog. A pályázók egy részének (vélhetően főként figyelmetlenségből) sajnos nem sikerült teljesen betartania az előírt formai követelményeket. A pályázat e mellett tartogatott igen kellemes meglepetéseket is. Sajátos tartalmi és formai megoldások, érdekes, figyelemre méltó kísérletezések születtek. Volt, aki novellát, novellisztikus esz-


COMITATUS FOLYÓIRAT

Pályázat

II. évf. 1. szám

33

szét, vagy éppen verset írt. A pályázathoz több kedves és örömteli felajánlást kaptunk, a feladat pedig szorgalmi feladatként még egy középiskolai osztályban is szerepelt. Összességében úgy gondolom, hogy érdekes, tanulságos volt értékelni a beérkező pályaműveket és elfogadható, igazságos végeredmény született. A pályázat rámutatott hiányosságokra, de legalább annyi szépséget, kellemes élményt tartogatott. Szinay Balázs A PÁLYÁZATON LEGTÖBBSZÖR AJÁNLOTT KÖTETEK (HORNYIK ANNA MUNKÁJA ALAPJÁN) Szerző neve

Mű címe

Biblia

Biblia

Hányan javasolták 14

Antoine de Saint-Exupéry

A kis herceg

11

J. R. R. Tolkien

A gyűrűk ura trilógia

8

Madách Imre

Az ember tragédiája

8

George Orwell

1984

7

J. K. Rowling

Harry Potter 7 kötete

6

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Bűn és bűnhődés

5

Paul W. Young Márai Sándor

A viskó Füveskönyv

5 5

A PÁLYÁZAT VÉGEREDMÉNYE A zsűri pontozásai alapján a pályázat végeredménye a következő módon alakult. I. helyezett Farkas Balázs Világokat teremtők című pályaműve. Elért pontszám: 49 / 60 pont. II. helyezett Bojtor Iván Menekülés Trójámból című pályaműve. Elért pontszám: 48 / 60 pont. III. helyezett Csók Márta Kilenc plusz egy című pályaműve. Elért pontszám: 47, 5 / 60 pont. A beérkező felajánlások jellegéből adódóan a nyertesek javadalmazása a kiíráshoz képest némiképp módosult. Mivel a felajánlások egy része kedvezményes könyvvásárlási lehetőségre vonatkozott, a pályázat pénzjutalmaira szánt pénzösszegeket is inkább a könyvjutalmak megemelésére fordítottuk. Ennek fényében az I. helyezett nyereménye kb. 35 000 Ft értékű könyvjutalom + pályaművének szerepelése a Comitatus folyóirat március végén megjelenő nyomtatott periodikájában; a II. helyezett nyereménye kb. 28 000 Ft értékű könyvjutalom + pályaművének szerepelése a Comitatus folyóirat március végén megjelenő nyomtatott


Pályázat

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

34

periodikájában; a III. helyezett nyereménye kb. 20 000 Ft értékű könyvjutalom. + pályaművének szerepelése a Comitatus folyóirat március végén megjelenő nyomtatott periodikájában. A megjelenő periodikáról itt lehet bővebben olvasni: http://comitatusfolyoirat.blogspot.com/2012/01/comitatus-folyoirat-2-nyomtatott.html NEM NYERTES, DE KIEMELT PÁLYAMŰVEK A ZSŰRI VÉLEMÉNYE ALAPJÁN Hornyik Anna kiemeltjei Mayer Erzsébet: Állatembertan Markovic Radmila: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami megtörtént, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a Nap alatt” Vízkelet Erzsébet: Ajánlás – mindenkinek Nyírfalvi Károly kiemeltje Balogh Fruzsina: Könyvek gyermekszemmel Paszternák Éva kiemeltje Boér Péter Pál: Nempaparazzi kies szigetén Szinay Balázs kiemeltjei Brátán Erzsébet: Olvass a sorok között! Bormester Dániel: Bormester Dániel útikalauza, avagy fukusimai turisták rajzása az Apokalipszis barlangja körül. Kerezsi Gréta: 10 miért 10 mertje Köszönjük a kedves és bőkezű felajánlásokat a Medio Kiadónak, a Károli Gáspár Református Egyetem Hermeneutikai Kutattóközpont Alapítványának, a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesületnek, illetve a pályázat egyéb (anonimitást kért) támogatóinak, valamint az egyéni felajánlóknak! A NYERTES PÁLYAMŰVEK Farkas Balázs: Világokat teremtők Azt hiszem, Hamvas Béla listája egyszerre megrendítő és megszégyenítő egy irodalomra éhes fiatalnak: hol vagyok én a világirodalom ismeretétől? Ha a polcomra, vagy olvasmánylistámra pillantok, nem műveltséget, hanem jókora hézagokat látok. Mégis, figyelembe véve, ahogy Italo Calvino definiálja a klasszikusokat, úgy érzem, nem is kell személyes listámnak méltónak lennie a kőbe vésettekhez: minden könyv értékes, amely csendes háttérzajjá bontja a jelent és a valóságot, minden könyv az életem része, amely világokat épít, és minden könyvet szívesen megmentek, amelynek emléke épp olyan erős, mint amikor a saját életem múltjába tekintek. Ennek jegyében azokat a könyveket választottam, melyeknek szerzői elvittek egyedi, új világokba, és ott otthon érezhettem magam. 1. Herman Melville: Moby Dick Az ember a szárazföldön él, az ember gyengébb, mint egy bálna, a sérült ember csendben tűr. Bizonyos értelemben, ha ezek az állítások érvénytelenek, transzcendens utazásról beszélhetünk. A Moby Dick a megszállottság apoteózisa. A fehér szín költészete. A bálnák tudománya. A tenger bibliája. Melville nem csak utas, az olvasó nem csak megfigyelő. Ilyen szegényes premisszából ilyen hatalmas mű ritkán születik. A posztmodern előtt


Pályázat

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

35

varázsolta darabokra a mégis egységes szöveget. Pusztán olvasói szemmel: a legjobb történet a tengerről. 2. George Orwell: 1984 Gyakran eltűnődöm, hogy a huszadik század egyáltalán létezhetett-e. Azt megelőzően gondolt-e bárki is a világháborúkra, az elnyomásra úgy, hogy az egy lehetséges jövő? Mert visszatekintve is éppen olyan abszurd minden. Az emberiség csendben végignézte a saját romlását. És az abszurditás mintha nem is állna meg. A hatalom mindig több hatalmat akar, az emberiség pedig elfogadja. Mit csináljunk? Így kényelmes. Figyeljék ki minden gondolatomat. Nem árthatnak vele. Elvehetik. Az 1984 majdhogynem egy egészséges arculcsapás válaszként az efféle hozzáállásra. 3. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura A Gyűrűk Ura valós történet, minden szava igaz, minden esemény, amelyet elbeszél, megtörtént, minden szereplője élt. Ezért siratjuk el Középföldét a szürkerévi búcsúnál. Ezért lapozunk vissza Bilbó száztizenegyedik születésnapjához újra és újra. Igaz, hogy Tolkien újszerű, haldokló-újjászülető zsánert teremtett, A Gyűrűk Ura viszont nem csupán egy kezdőlökés és nem is a kánon része. Talán nem is része egy kánonnak sem. A Gyűrűk Ura egy másik irodalom. Egy élet munkája. Ablak egy másik világba. Meghívó egy olyan utazásra, amelyet sosem tudok visszautasítani. Ha az irodalom arra jó, hogy egy embernek több élete lehessen, ez az egyik legcsodálatosabb minden életem közül. 4. Charles Dickens: Szép remények Ködös londoni esték. Szaladgáló utcagyerekek. Bűnözők és gazdagok. Kovácsok és kovácsnék. Meg Pip. Csak így egyszerűen, csetlő-botló gyermeknyelven: Pip. Onnantól kezdve, hogy a szülei sírjánál mélázik, nem tudjuk elengedni. És ez az első oldalon van. Dickens nem talált fel új világot: a világot találta fel újra. Szavaiban minden hétköznap egy kicsit jobb, egy kicsit otthonosabb, a fájdalom is szorítóbb. Dickens valósága a valóság desszertje. Így tálaljuk, így fogyasszuk, ha már minden remény elveszett. 5. William Faulkner: Hajnali hajtóvadászat Ha kinyitjuk Faulkner bármelyik könyvét, belépünk Amerikába. Egy egészen másfajta Amerikába, mint ahogy ismerjük. Ebből a helyből kikopott Irving és Hawthorne mitológiája, és még nem érkezett el a popkultúra és a fogyasztás kietlensége. Ez egy sokkal testközelibb, poros világ: a lángoló dél. Yoknapatawpha. A Hajnali hajtóvadászat című kötet novellák és kisregények gyűjteménye, amelyek csak sejtetik a faulkneri életmű méreteit és minőségét, de a súlyos és olykor nyomasztó próza így, novellánként ízlelgetve talán pont megfelelő stimulációt és elegendő töprengenivalót ad, akár évekre is. Hiába a helyi színezet, a zártabb Amerika megyényi világa, erkölcsi és intellektuális érzékenysége általános érvényű. 6. Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban Íme, Isten egyik prototípusa. Lázadni és elveszíteni a kapcsolatot a valósággal az egyetlen ésszerű cselekedet egy ésszerűtlen háború idején. S mégis, mi marad így az emberből? A társadalom szélére sodródott, denevérek elől menekülő bagázs, egy csomagtartónyi droggal. Végtére is, nem mindegy, mi jön ezután? Miért tartaná magát bárki jobbnak, többnek a züllötteknél? A vég előestéjén, másnaposan, Vegasban talán még ez a kérdés is értelmét veszíti. Az értelmetlenségre pedig időnként nem árt emlékeztetni magunkat. 7. Philip K. Dick: VALIS Emlékezet a nem-valóságokba belezavarodott elmétől. Vallásfilozófiai értekezés. Ősi kereszténység, koiné görög, jelenések. Exegézis. A birodalom soha nem ért véget. Az idő megállt. Az őrület és vallási paranoia találkozása a lét értelmének keresésével. Egy ponyvasztikus karrier tetején magasirodalmi korona. Végtelen Aktív


Pályázat

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

36

Létező Intelligens Struktúra. Vagy talán Isten. 8. Jules Verne: A rejtelmes sziget Csak az örökké ifjú szellem nem lankad soha, s ha valaki a szavak csodálatára nem is, a tudományra fogékony lehet. Kalandok nélkül az irodalom kosz, káosz, ideológia: élni segít, de élni nem tanít. A rejtelmes sziget amúgy is sok modern történet alapköve. Kegyetlenség azt kérni, hogy egyet válasszak csak öreg órásmesterünk, Verne életművéből (vinném az egészet), de ebben minden tisztán kiteljesedik, miért is szeretjük az írót: kaland, tudomány, emberi méltóság, az ismeretlen fenyegetése, végül az ész diadala. 9. Michael Ende: A végtelen történet A legrosszabb ebben a könyvben, hogy nem váltja be a cím ígéretét: a lapok egyszer csak elfogynak. A történet persze végtelen, de az idő, amelyet eltöltünk a képzelet birodalmában, nagyon is csekély. Egy poros antikváriumtól a történet megírásának helyszínéig hosszú az út, de aki végigjárja, bölcsebbé lesz. 10. Móra Ferenc: A századik könyv Móra Ferenc rövid története ráfér egy papírlapra. Mégsem hagynám elveszni. Azt hiszem, minden benne van. Megmenthetnék száz könyvet, ezret is, mindegyik mellett érvelhetnék. Összegyűjthetném ezeket a műveket egy nagy polcon, és örömmel tenném fel az utolsó könyvet. Hátralépnék, bámulnám az emberiség nagy kulturális örökségét. Aztán elővenném Móra intelmét, és elszontyolodva lehuppannék a megsemmisült világ szélén. Van, akinek ennyi sem járt. Van, akinek soha az életében talán egy könyv sem jutott. Szegény szántóvetőnek a gerendán a könyvtára: meg is becsüli. Nekem most kilenc könyv és egy félbehajtott papírlap jutott, de őket szívesen viszem a világ végére is. Farkas Balázs *** Bojtor Iván: Menekülés Trójámból A város már ég. Talán még van időm összeszedni pár könyvet. A tetőtérben egy szakadozott nejlonszatyorba dobom az első kötetet: A Világháború történetét. Igen, a Világháborúét, ami persze az elsőről szól. Mikor kiadták még nem sejthették biztosan, hogy néhány év múlva, kezdődik a következő. Nagyapámé volt, akit nem is ismertem. Benne ceruzával aláhúzva szerbiai, galíciai, és olasz helynevek. Amerre járt. Járt? Harcolt. Kint egyre sűrűbb a füst. Az ágyam mellől felkapom a Terra Amatat. Nyűtt, megsárgult lapú, még a Modern Könyvtár sorozatból, 1975-ből. Mikor 2008-ban Le Clézio megkapta a Nobel-díjat, legtöbben csak tátották a szájukat; kevesen ismerték a nevét, és közöttük is alig akadt olyan, aki olvasta volna. Ki tudja? Talán az én koponyám kerül, az általa leírt „Maldeci koponya és álkapocs, feltárva 19666, 6. hónapban” feliratú múzeumi tárlóba, néhány titokzatos tárgy: „egy rozsdás öngyújtó… egy földtől megfeketedett golyóstoll, és a mágikus ékszernek tűnő aranykeretes napszemüveg” mellé, melyet majd a régészek ástak ki a földből. Lehet, hogy ég a tető? A Bibliát? Lent a nappaliban is van egy példány. Találomra belemarkolok a kötetekbe és a köteget a szatyorban lévő két könyv tetejére fektetem. Majd lent, átnézem! Megbotlok a lépcsőn. A szatyor egyik füle beleakad a korlátba, és leszakad. A könyvek megcsúsznak és leperegnek. Nem hajolok le értük. Egy pattog még a lábam mellett, előbb leér, mint én. Vékonyka zöld kötet, a Rovarbolygó. Felveszem. Egy tizennégy éves lengyel fiú Marek Pakcinski írta, valamikor a hetvenes évek elején. Mint egy játékába belefeledkezett gyerek, aki nem törődik a külvilággal, labdázott a filozófiai fogalmakkal, a matematikai és a fizikai szakkifejezésekkel. Hát persze, mert az is volt: gyerek. Vajon mi lett vele? A nappaliban rámeredek a polcra. Na, gyorsan! Fentről lefelé!


Pályázat

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

37

Passuth. Az Esőisten siratja Mexikót vagy A Bíborbanszületettet? Vagy a Hétszer vágott mezőt? A Bíborbanszületettet. A javított kiadást, melyből az író már kihúzogatta az idegen szavak zömét; átírta a latin és görög kifejezéseket, hogy ne csak az a néhányszáz vájt fülű értse. Sokan azt hiszik, hogy Komnenész Mánuel bizánci császár életrajza. Pedig, nem az. A Birodalomról szól, melyben görcsbe rándult az idő, és megmerevedett minden. A kancelláriákban az országok nevei helyett, még mindig az ezer év előtti provinciák neveit használták. A Birodalomról mely annyira szervezett volt, hogy akkor is működött, mikor a hatalom csúcsán állók egymást vakíttatták, gyilkoltatták. A Birodalomról, melyben a népnek még mindig kenyeret osztottak és cirkuszijátékokat rendeztek, hogy befogják a száját. És ha ez nem sikerült, akkor a császár maga lett a cirkuszi áldozat… Sietnem kell. Aiszkülosz drámái. Kilencvent írt, és mennyi maradt? Hetvenkettőnek csak a címét és a töredékeit ismerjük. Egynek még a címét sem. Ez a hét az „összes”. Köztük ott bújik a mindenkori zsarnokság elleni vádirat: a Leláncolt Prométheusz. Egy trilógia torzója, középső darabja, melyet megelőzött a Tűzhozó Prométheusz, és a Feloldozott Prométheusz követett. Elvesztek. Goethe, Byron hiába próbálták újraírni. Talán csak Shelly… Hát ezek? Borges válogatott művei. Öt kötet. Még mindig nem vittem vissza a könyvtárba. Egy vagyont fogok fizetni. A füst elvette az eszemet. Hol van már a könyvtár… Melyiket? A verseket nem. Behunyom a szemem, és amelyiket megérintem, beteszem a többi közé. Novellák? Esszék? Nem nézem meg. Egyszer régen, nagyon régen egy barátom azt mondta valamelyik írásomra, hogy olyan Borges-es. Én csak vigyorogtam, mint a hülyegyerek, mert nem tudtam ki az. A Biblia. A Károli Gáspár féle fordítás. Hát Bibliát csak hoz valaki!? Akkor Henoch apokalypsise, Hamvas Béla fordításában. Vajon a saját fordítását válogatta be abba a száz kötetbe, melyet egy egyetemes katasztrófa elől megmentett volna? Bármennyire furcsán hangzik, ezt a művet már egyszer megmentették a pusztulástól. Tertullianus szerint Noé ezt a könyvet vitte magával a bárkába, hogy megmentse a vízözön elől. Ha ez igaz, – és miért ne hinnék neki? –, akkor ez a világ legrégibb könyve, mert a vízözön előtt írták. Mereskovszkij – ki tudja mikor? – azt mondta, hogy ez a világ legidőszerűbb könyve. Ha akkor az volt, most mit mondjak én? Versek. Jobbágy Károly: Háló nélkül. Akkor szoktam olvasgatni, ha padlón vagyok. Ma különösen aktuális. Az illusztrációk Korga György rajzai. „A Korgáé”. Én marha. Annak idején elfelejtettem dedikáltatni. Már meghaltak mindketten. Gyorsabban! Odüsszeia vagy Ulysses? Napfény vagy köd? Tíz esztendő vagy egyetlen nap története? Homérosz vagy Joyce? Joyce! Miért? Nem is tudom. Nem a tudatfolyamért, hanem azért mert hibátlanul írta le szülővárosom Szombathely nevét. Ott-hon mi lehet? A szatyorra meredek. Mennyi lehet benn? Lehet, hogy nem ezek a könyvek voltak a legnagyobb hatással az emberiség gondolkodására, de ezek az én világom, az én Trójám részei. Az én Trójámé, mely talán nem jobb, de nem is rosszabb, mint másoké. Johan Borgen novellák: Mi gyilkosok. Megkapta a Nóbelt, vagy csak jelölték? Ezért a pár sorért, amit vagy negyven éve tudok fejből: „Akik menekülnek bánnak valamit. Bánnak valamit és azért menekülnek… Talán a sors hajtja őket, talán a természetük, talán menekülni kezdtek a kezdet kezdetén, még mielőtt meggondolhatták volna magukat. Sorra úrrá lettek minden helyzeten, de soha nem az egészen, az összefüggéseken… Talán ez a menekülés, talán az, hogy átok kíséri mind abban, amit tesz.” Valahogy így van. Már ezt sem tudom szó szerint… Mennyi lehet? Kilenc? Tíz? Van még időm? Bojtor Iván ***


Pályázat

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

38

Csók Márta: Kilenc plusz egy Költöztem. A táskába, amellyel a még majdnem üres lakásba átmentem, tíz könyvet tettem. Hiányoztak a bútorok, a lámpa, a szék, az asztal, az olvasás kellékei. A könyveket azért vittem, hogy ne legyek egyedül. Ahogy kivettem őket a táskából, láttam, hogy csak a hullámpapírral átkötözött konyhaszekrényre tudom tenni a könyvkupacot. Csöngettek, megjött az ezermester, aki segített felcsavarozni a konyhaszekrényt a helyére. Tekintete ráesett a könyvekre. Megkérdezte, miért épp ezeket hoztam át a régi lakásból? Ezek talán különleges könyvek? Igen, mondtam, számomra különlegesek. Azt is mondtam, hogy szívesen ajánlanám mindenkinek elolvasásra őket, mert a bennük felfedezhető világgal – legyen az akár a külső, tárgyakból és történelmi eseményekből öszszeálló világ, akár örömökkel, szenvedésekkel, meglepetésekkel teli belső világunk – élmény, öröm és boldogság találkozni. És komoly tanulság. Közelebb visznek a megértéshez, az élethez. Hiszen az irodalom egyik nagy adománya, hogy segít élni. Márai Sándor életművéből három könyvet vittem magammal. Azt a hármat, melyből talán legplasztikusabban ismerhetjük meg írói, emberi kiválóságát, és prózájának erejét. Első a Vendégjáték Bolzanóban – annak pazar bemutatása, hogy a szerelem nem egyszerűen csak szexualitás és kívánás, vágy és beteljesülés, sokkal inkább döntés, döntésünk vállalása, ezért magatartás, vagyis nem más, mint életünket meghatározó esemény. Casanova és Franciska párbeszéde remekmű. A kitárulkozás, a sejtetés, a szükségszerűség felismerése, és a bátorság párbeszéde, mely a feltételek nélküli szerelemről szól. Casanova jön az ólomkamrából, Franciska pedig a házasságából, és találkoznak egy farsangi éjszakán, a nő férfinak, a férfi nőnek öltözve. Így szólnak egymáshoz. Izgalmas megsejteni, hogy Márait miért érdekelte jobban Casanova személyét illetően a kalandos jellem, mint a kalandos életút. A második a Füveskönyv. Sajátos hangulatú írások az élet legmindennapibb és legmagasztosabb történéseiről, eseményeiről és dilemmáiról, amelyekre Márai újszerű, szellemes, nagyvonalú, emelkedett, és bölcs válaszokat ad. Míg olvasunk, gyakran eltűnődünk: hogyan is nem jöttünk rá mi magunk is ezekre a kézenfekvő, természetes, világos válaszokra? Vagy ezekre mégsem olyan könnyű rájönni? A Füveskönyv a kortárs biztonságával szól idősebb olvasójához, de szól a fiatalhoz is, mert öreg és fiatal egyaránt intellektuális izgalmat talál Márai felvetett kérdéseiben és gyógyírra lel válaszaiban. A harmadik: Napló 1943-44. A Naplók Márai különösen értékes alkotásai, ez a kötet kiemelkedik közülük világlátását jellemző „megnyilvánulásaival”, a gyakran mellékesen odavetett, rövid bejegyzésekkel, visszalapozásra késztető bölcsességekkel. A kedvünkre való részletek, mint a gyöngy, elszórva hevernek a lapokon. Úgy olvasunk, hogy keressük a gyöngyszemeket, egyiket a másik után. A mindennapi élet apró mozzanatai váltakoznak a korabeli politikai eseményekkel, elsősorban is az akkori Magyarország mindennapjaival, mindennapi történelmével. Nem győzzük aláhúzni (akár gondolatban, akár ceruzával) azokat a sorokat, amelyeket a szerző ma is írhatta volna. Megdöbbentő: ennyire nincs semmi új a nap alatt? Az értelmiségi ember ugyanazokkal a dilemmákkal találja szembe magát? A negyedik: Kosztolányi Dezső: Aranysárkány. A regényt olvasva többet megértünk a két világháború közötti vidéki Magyarország értelmiségének életéből, mintha történeti munkákat olvasnánk, statisztikákat elemeznénk. Ez az egy lélegzetvételre elolvasható remekmű hihetetlenül finom lelki rezdülések leírásával mutatja meg a kiszolgáltatott, a becsületétől megfosztott középiskolai tanár vergődését: szeretne megbocsátani az őt megalázó diáknak, aki megverte a sötét utcán, de nem tud, mert az nem ad rá lehetőséget. Gyötrődik, nem talál kiutat. Megsértették tanárként, szülőként, a kisváros lakójaként. Bukottnak érzi magát. Pontos, tömör, világos fogalmazásmód, a magyar nyelv erejének, szépségének az emlékműve is ez a könyv. Az ötödik: Egri Csaba: Az angyalok nyelvén sem – A korán meghalt, egykönyves író novellái. Prózája rokonítható a 60-as, 70-es évek legjobb nyugat-európai és amerikai íróinak prózájával. Írásai sajátos hangulatú pillanatfelvételek emberi sorsokról. Személyesen ismertem őt, tanárom volt és barátom, láttam, hogy gyakran egy fél napot egyetlen mondat megfogalmazására szánt. Azon a véleményen volt, hogy, a „mondatokat meg kell kopogtatni” mielőtt leírjuk őket. Gondosan kopogtatott mondatokból megalkotott novellái igazi, ritka, ma már mondhatjuk: nosztalgikus, élvezetes irodalmi csemegét jelentenek. A hatodik: Dalos György: Puszipajtások. Szatíra, realista regény, nemes szórakoztató irodalom: Cohen Tamás pokoljárása a rendszerváltás utáni magyar társadalomban. Hogyan válik a legjobb szándék is a korrupció melegágyává, követhetetlen érdekviszonyok tárgyává? Cohen a rendszerváltás utáni Magyarországon a bajor-


Pályázat

COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

39

magyar kulturális kapcsolatok felvirágoztatására készül. A jó szándék szinte elenyész, mert a fővárosba érve a valaha egymást segítő, értő barátait ellentétes politikai szekértáborokban találja, ráadásul látnia kell, ahogy vergődnek a hazai „ügyintézés” hálójában, amibe maga is belegabalyodik. A cselekmény izgalmas, a szereplők (sajnos) ismerősek. A könyv hihetetlenül szórakoztató, tanulságos, és letehetetlenül izgalmas. A hetedik: Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen. Legnagyobb erénye, hogy elbűvöl és elbájol. Néha azt hisszük, feltámadt Karinthy, és letette legújabb könyvét az asztalra, hiszen a szerző a nagy elődöt idéző stílusbravúrral kápráztat el bennünket. Gyönyörködve olvassuk Muhi Andris történetét, és külön élvezettel a „betétverseket”. A költő mindent tud a magyar nyelvről, annak művésze, azt csinál vele, amit „akar”. A magyar költészet varázsszőnyegén repülünk, egészen addig, míg kezünkben tartjuk ezt a könyvet. A nyolcadik: Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Családregény, de nem generációk története időrendben, hanem egy szeretnivaló fiatalember kötődése térben és időben a még élő és a már meghalt családtagokhoz, helyszínekhez, érzelmekhez, személyekhez, hangulatokhoz. Így bontakozik ki, majd szövődik megint egy szálba a fiatalember és a család regénye. Egyes családtagokat – átívelve az időn – szövetségek és sorsszerűségek is összekötnek. Az élet a pici dolgok története, tele titkokkal, és azzal a reménnyel, hogy megismerhetjük önmagunkat. A főhős, miközben beavat egy család megkapó természetességgel ábrázolt sorsába, önmagát keresi nemzedékeken, történeteken át. A kilencedik: Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben. Őszinte vallomás az író és édesanyja kapcsolatáról. Fájdalmas történelmi időkben, a háború előtt, a vészkorszakban, és az ötvenes években látjuk a nemesi származású anya sajátos élet-fordulatait, döntéseit, magatartását. Koncepciós per áldozataként elítélik. A regényes cselekmény maga a valóság, a különös önéletrajz nyelvi szépsége, gondolati gazdagsága egyedülálló. Egyetlen mondata sincs, amely érzelgős lenne, keresett, vagy kimódolt. A könyv végére illesztett Bajor Gizi-levelek történelmünk és kultúrtörténetünk fájdalmas bizonyítékai, egy nagy, nemes lélek megnyilvánulásai. A plusz egy: Philip Roth: Kiégés. A világhírű író remekműve egy öregedő színész visszavonhatatlannak tűnő depressziójának állomásairól szól. A tőle megszokott, világos, tiszta, egyértelmű fogalmazás, a tényeket felsorakoztató ábrázolás, az esendőség, a fájdalom képei felejthetetlen olvasmánnyá teszik ezt a könyvet. Nem esettanulmány, ennél sokkal többről van szó; a kirekesztettségben és elesettségben szenvedőkről, kűzdelmükről. A könyv főhősének megadatik, hogy utolsó szerelme, egy nála jóval fiatalabb, homoszexuális lány társaságában olykor oldódjon az őt halálba taszigáló betegsége, a kiégés, egyszerűbben: a depresszió. Hiszen a jómód, vagy az anyagi függetlenség nem pótolhatja, amit egymásnak adni restek vagyunk: a megértést, a másik felé irányuló érdeklődést és törődést. Csók Márta


COMITATUS FOLYÓIRAT

II. évf. 1. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Szerkesztő (versek): Nyírfalvi Károly Segédszerkesztő (prózák): Paszternák Éva Segédszerkesztő (versek és prózák): Beri Róbert Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Dr. Bige Szabolcs Csaba, Szinay Balázs, Muhel Gábor Impresszió: Paszternák Éva Jegyzet: Győri Tünde Esszé: Meyer József, Nyírfalvi Károly, Hornyik Anna Recenzió: Nyírfalvi Károly Levél: Urbán-Szabó Béla Novellák: Bojtor Iván, Nyírfalvi Károly, Frideczky Katalin, J. Simon Aranka, Hornyik Anna Versek: Balatincz Miklós, Jagos István Róbert, Elek Tamás Zoltán, Petz György, Pallag Tibor A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com

40

Comitatus folyóirat II. évf 1. szám  

a tanítványi láncolat irodalmi műhely folyóirata

Advertisement