Page 1

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

Tartalom Cikkek Brátán Erzsébet: Mivel töltjük ki a teret?/ 2. oldal • Dr. Bige Szabolcs Csaba: ...székely szombatosok / 3. oldal • Dr. Bige Szabolcs Csaba: Török idők maradványa – a „horahane” romák –/ 5. oldal • Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (2. rész) / 7. oldal

Impresszió Urbán-Szabó Béla: Hová fordulhatunk? – Hamvas Béla 1942-1945-ös naplóbejegyzéseiről / 11. oldal

Esszé Nyírfalvi Károly: Hosszan kígyózó lélegzet/ 12. oldal

Recenzió Szinay Balázs: „A mágikus és a logikus gondolkodás konfliktusa…” Hamvas Béla: Naplók és jegyzetek / 13. oldal

Novellák Beri Róbert: Vörös ing / 14. oldal • Varga Nóra: A hullámsír / 19. oldal • Varga Nóra: Egy csésze kávé/ 21. oldal

Versklinika Nyírfalvi Károly: Versklinika / Paszternák Éva: Tiffany-buborék/ 23. oldal

Versek Hornyik Anna, Lajtai Gábor, Balatincz Miklós, Mészely József; Szlafkay Attila versfordításai / 32-37. oldal

1


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

2

Brátán Erzsébet: Mivel töltjük meg a teret? Biztos tapasztaltad már, amikor beléptél egy ódon épületbe, templomba, múzeumba, vagy várkastélyba, de legyen az egy régi családi ház, vagy bármilyen egyszerű épület, hogy ott megszállt valami különös érzés, hangulat. Az épületeknek saját „kisugárzása”, egyénisége van. Átsüt rajtuk elődeink minden gondolata, az, amivel folyamatosan megtöltötték a teret. Gondoljunk csak egy templomra, amiről sejtjük, mivel tölthették meg: áhítattal, alázattal, hálával, csenddel, befelé fordulással és hittel. A gondolatok rezgését átvették a falak, azt érezzük, amikor belépünk oda, sőt minket is hasonló érzések töltenek el, meghitt alázatra késztetnek, mintegy fogadjuk a falaktól az ősök üzenetét. Az ott tapasztalható, kézzel fogható csend suttogásra int bennünket, ahol nem azért maradunk csendben, mert nem illik hangoskodni. Ez azonban nemcsak a templomokkal van így, hanem minden egyes épülettel, sőt a házaink, a munkahelyünk és az egyéb intézmények esetében ugyanígy működik. Így már érthető, miért vannak olyan helyek, ahol jól érezzük magunkat, vagy ahonnan ész nélkül menekülnénk. Tehát nem mindegy, milyen gondolatokkal és érzésekkel töltünk meg egy teret, ahol élünk, ahol minden nap ott vagyunk, mert a visszasugárzó gondolatok hatnak ránk, az érzéseinkre és a hangulatunkra. Ahhoz, hogy mindez még érthetőbb legyen, vizsgáljuk meg, miből vagyunk. Az ember (is) sokkal több annál, mint amit fizikai szinten látunk, tapasztalunk belőle. Egyetlen hatalmas, végtelen, és határtalan energiamezőből származunk, magunkat és anyagi világunkat a gondolatainkkal teremtjük meg. Mielőtt leszületünk, önvalónk ismeri életünk tervét, és azt, hogy a továbbfejlődésünkhöz mire van szükségünk (karma), ezek szerint választunk helyszínt, és családot. Tehát nem véletlenül vagyunk ott, ahol, mindent tudtunk előre, mi magunk választottunk! Minden rezgés, ami végső soron lebontható fényre és hangra. Testünk energiából épül fel, részecskéi folytonos rezgésben vannak, szüntelenül rezonálnak, átalakulnak, a világmindenség anyagából folyamatosan újrateremtik önmagukat. Ráadásul ez energia, esemény, folyamat, melyet a gondolataink hoznak létre, továbbítanak, azaz pillanatról pillanatra a tudatunk teremti meg, hozza létre az anyagot. Amit szilárdnak érzékelünk, azt különböző frekvenciájú (rezgésű) energiák harmonikus összhangja hozza létre. (Az energia megfoghatatlan, mindig volt, és mindig lesz, nem lehet meghatározni, öröktől fogva létező…) Sejtjeink elvághatatlan kapcsolatban állnak, egyek vagyunk egymással és az egész világegyetemmel, elválaszthatatlanul összeköt bennünket egy nullponti energiamező. A nullponti energia a virtuális részecskék tengere, amely ott van az univerzum minden egyes pontja mögött. Az univerzum legtávolabbi részével is ugyanúgy összeköttetésben állunk, mint a legközelebbivel, akár egy adó-vevő, egyszerre vagyunk

jelen mindenütt, tértől, és időtől függetlenül, hiszen egyik sem létezik abban a formában, ahogyan eddig gondoltunk rá. Folyamatosan oda-vissza üzenünk, jeleket küldünk egymásnak, és az univerzumnak, nyitott könyvek vagyunk, csak emberként „elfelejtettük” venni az adást, felismerni azokat. Minden sejtünk fényimpulzust, elektromosságot, és a részecskék súrlódása, mozgása által generált hanghullámot bocsát ki magából, melynek még illata is van. Ezekkel „üzenünk”. Az emberi test, akár bármi más, végső soron egy összetömörült információs energiamező. Az egészet az elme irányítja, de azon túl, és leginkább az a mező, ami körülvesz minket (a mátrix). A gondolat egy mérhető energiahullám, ami hat a sejtekre, a testre – a fény sebességének 27-szeresével halad. Jézus bebizonyította, hogy az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, és ezzel növeli a beteg emberek életenergiáját, hihetetlen gyógyításokat hajt végre, akár a halálból is visszahozza őket, vagy a vizet borrá változtatja, tehát a rezgésszint határozza meg, hogy egy anyag mivé válik. Biztosan érezted már, milyen jó, mikor sokan gondolnak rád, és szeretetet küldenek feléd, olyankor szárnyra kapsz, mert tudod, hogy veled van valaki, aki szeret, és gondol rád! A gondolataink eredményei vagyunk, azzá válunk, amit gondolunk magunkról. A gondolatoknak teremtő energiája van, ezért nem árt vigyázni, mire gondolunk, mert megteremtjük vele a valóságot, és a teret is azzal töltjük meg, ahol éppen vagyunk! A gondolat is egyfajta rezgés, amit gondolunk, az jel, üzenet, azt kivetítjük, a rezgését átveszi a testünk és a környezetünk, egyszóval vele teremtjük meg úgy az életünket, mint magunkat és a környező valóságunkat. Ha már tudjuk, valójában miből vagyunk, hová tartozunk, akkor érezzük, és tapasztaljuk, mit jelent a gondolat, és mekkora hatalma van felettünk. Hozzunk fényt a térbe, töltsük meg szeretettel, egységgel, boldogsággal, hittel, csenddel, elfogadással, feltételek nélkül, azzal, amit kapni szeretnénk, akkor mindenki jól érzi magát velünk, mellettünk, élvezzük az együttlétet, és az egységet, fogadjuk el a valóságunk illúziójában betöltött szerepünket! Egységben vagyunk a világgal, és önmagunkkal, rezegjünk együtt a létezéssel, hiszen rajtunk múlik, mi történik velünk és körülöttünk! Te mivel töltöd meg a teret? Brátán Erzsébet


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

3

Dr. Bige Szabolcs Csaba: …székely szombatosok…

A napokban, az utcán elémbe toppant egy kedves ismerős, és nekem szegezte a kérdést, „kik voltak a szombatosok?” A válaszra, íme, ezt a módot választottam, azaz egy cikk keretét, hátha másokat is érdekel e kérdés, és szívesen olvasnának erről a különös, mondhatnám egyedi témáról, a székely szombatosokról. Vissza kell mennünk azonban az időben a reformáció kezdeti időszakáig, hogy világosabb képet kapjunk erről a kérdésről. Mohács után az ország három részre szakadt: a nyugati részen I. Ferdinánd uralkodott, egy Habsburg, aki nem szívlelte itteni alattvalóit, de ennek ellenére a Portának évi egy millió arannyal adózott, hogy megtarthassa a magyar trónt, a középső országrész török kézen volt, és Erdély a Partiummal együtt János Zsigmond fejedelem alá tartozott. A reformáció eszméi mindhárom országrészben termékeny talajra találtak. A szabadság iránti vágyat testesítették meg, s ebben nem kis része volt a Habsburg iga alóli lappangó és sokszor felszínre is kerülő kitörés vágyának is. A lutheri és kálvini tanok német és svájci területekről terjedtek át az országra, és így a nyugati országrészen közvetlenebbül kapták azokat. Különösképpen a főurak és a nemesi középosztály. A helvét (svájci) reformáció térhódítása kiterjedt az egész országra. A németajkú lakosság, de az észak dunántúli magyar lakosság is a lutheránus hitet követte. A törökök által megszállt területen akadály nélkül terjedt az új hit, az elnéptelenedett plébániákat Kálvin János hívei vették birtokukba. A törökök pedig nem szóltak bele a vallási ügyekbe, nem érdekelte őket a meghódítottak felekezeti

hovatartozása. Bár mégis a mohamedán hitre való áttérést hivatalokkal jutalmazták (!) Erdélyben János Zsigmond hatására sokan tértek át a kálvinista hitre, a szászok pedig a Luther Márton féle úgy nevezett Ágostai Hitvallást követték. A katolikus, református és lutheránus vallási felekezetek mellett, mintegy a reformáció folytatásaként megalapult az unitárius vallás Dávid Ferenc kolozsvári iskolaigazgató munkássága révén. Ez az egyedüli magyar alapítású egyház. A hitújítás legerősebb támogatója maga az anyanyelv volt, a prédikációk, vallásos tárgyú íratok, könyvek mind magyar nyelven terjedtek. Erdély volt a színhelye a világon legelőszőr törvénybe iktatott vallásszabadságnak. Ez 1568ban történt a Tordai Országgyűlésen. „… senki az elöljárók közül, se mások a prédikátorokat ne bántsák, a vallásáért senkit ne szidalmazzanak, ... Nem engedik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is büntessenek vagy fenyegessenek; mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” Most érkeztünk el a szombatosokhoz. Ez egy keresztény eredetű felekezet, mely visszaállítja az ókereszténység által eltörölt zsidó vallási törvények egyes részeit. Például heti ünnepként a szombatot tartották a vasárnap helyett, és szentkönyvnek az Ószövetséget tekintik. Magyarországon, elsősorban Erdélyben vert gyökeret ez a vallás, megalapítója Eőssi András, aki imákat, prédikációkat és énekeskönyvet írt hívei számára. Ezek kéziratban terjedtek. Másik vezéralakja a szombatosságnak Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárja, és mint ilyen alkalma nyílt az új hit terjesztésére. Nagy műveltségű, utazott ember volt, bejárta nyugat-Európát, Tuniszt, Egyiptomot, Nápolyt, Rómát éppen úgy, mint Törökországot, ahol a Spanyolországból kiűzött szefárdzsidók közösségeivel is megismerkedett, megtanult héberül, s alaposan tanulmányozta a zsidó vallásos irodalmat. Alacsony származása ellenér magasra jutott, és még magasabbra tört. Kemény János fejedelem szavai szerint: „… paraszt emberségből ment volt nagyra.” Péchi Simon hatására több mint húszezer székelyföldi tért át a szombatos vallásra. Magyar nyelven írt munkái: imák, szertartáskönyv, énekek, és Biblia-fordítása nem jelentek meg nyom


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

tatásban, hívei maguk másolták kéziratait, és így terjesztették egymás között. Később titokban, miután I. Rákóczi György megtiltotta gyakorlását. Ennek a tilalomnak nem annyira vallási oka volt, hanem politikai ellenfeleknek tekintette a szombatos vallást támogató főurakat. Közülük sokan Törökországba menekültek, mások látszólag valamelyik elfogadott vallást, legtöbbször a katolikust, vették fel, de titokban tovább gyakorolták addigi vallásukat. Ha földesúr áttért, birtoka minden lakosa követte ebben, a „cuius regio, eius religio” (akié az ország, azé a hit) elve alapján. Bözödújfalu, mint kicsi sziget a népek tengerében évszázadokon keresztül megőrizte atyái hitét, valahogy elkerülte az erőszakos térítést. „Bözödújfaluban meghúzódott utolsó maradványaik, 39 család v. 170 lélekkel, 1868. a zsidó hitre tértek és izraelita prozelita hitközséget alakítottak” – írja Kovács András, idézve a Pallasz Nagy Lexikont. Ezt a zsidó hitre térést az 1867-es új törvények tették lehetővé, személyesen báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter közbenjárására. Csöndes évek, évtizedek következtek – dolgoztak, gyarapodtak, folytatták régi mesterségeiket, a földművességet, háziipart. Jó egyetértésben életek a falu más felekezethez tartozó lakóival. Hogy megértsük, milyen világ volt az akkori, megidézem a szemtanú Malonyay Dezső néprajzkutatót: „Bözödújfaluban él az utolsó magyar szombatos, a falu bírája, igaz böcsületes szikulus: Sallós József. … „Melyik templomba jár?” – kérdezi Sallós uramat a néprajzkutató. „Hát a pápista templomba. Katolikus presbiter vagyok én, uram” Ennek ugyan hol a kulcsa? – mereng a kutató, s kérdez tovább: „Szombaton imádkozik?” „Szombaton idehaza, vasárnap a katolikus templomban” majd csöndes szóval hozzáteszi: „aki két köpenyeget visel, nem fázik meg” Arra kérdésre pedig, hogy a zsidó hitre tért székelyek mit csinálnak, azt a választ kapja: „Kenyeret.” Hogy mit csinálnak? – folytatja a gondolatmenetet – Földet művelnek. Küszködnek a meredek, kegyetlen oldalakon a fukar kis húmussal, esőért, napsugárért könyörögnek az Istennek, - csak az, hogy ők szombaton… Aztán azzal végzi Malonyay Dezső, hogy: Négy religio békességben megfér… Vallásuk formáiban

I. évf. 11. szám

4

van különbség, de a kredójuk közös: „Magyarok vagyunk” Ennek az „idilikus” állapotnak vége szakadt a II. Világháborút megelőző és kísérő gyűlölethullám, a zsidótörvények, az elembertelenedő viszonyok véget vetettek. A bözödújfalusi szombatosok a zsidókkal együtt gettóba kerültek annak ellenére, hogy sokan kikeresztelkedtek és áttértek a katolikus, vagy unitárius vallásra. Akadtak azonban emberek, akik emberek maradtak! Ráduly István plébános lóra ült, és iratokkal, lajstromukkal, lustrákkal, tanúsítványokkal felszerelkezve belovagolt Marosvásárhelyre. Útja sikeres volt – sokukat sikerült megmentenie. Szűk négy évtized elteltével a falurombolás mégis szétzúzta ezt a közösséget. Eltűnt, víz alá merült egy emberi közösség, egy magyar közösség mindenestől – házastól, földestől, tárgyi emlékestől együtt. Az emberek szétszóródtak a nagyvilágban. Ki tudná megmondani, hol élnek, merre vetette őket a sors. Én még ismertem Sallós Mihály zsellér szegényedett székely embert, ismertem Sallós Pétert és egy szem fiát, Györgyöt. Péter bácsi erős hangú, nagydolgú ember volt, most ott nyugszik az erdő alatt, sírját néha távoli rokonok egy ideig még látogatták. Néhány cikk, könyv, sírkő, emlékoszlop maradt emlékeztetőnek. A kihalóban levő állatfajok megmentéséért összefog a világ. Értük miért nem??? Dr. Bige Szabolcs Csaba


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

5

Dr. Bige Szabolcs Csaba: Török idők maradványa – a „horahane” romák –

Az etnikumok palettája olyan, mint egy tarka rét. Vannak harsányan a fény felé törők, vannak a többi közt csöndben meghúzódók, olyanok is ismertek, melyek sokasodnak és olyanok is, melyek kipusztuló félben vannak. Egy nagyon színes, sajátos kis létszámú csoportról kaptam hírt nem régiben. Ragaszkodásuk az életformájukhoz több mint meglepő. Nincsenek többen 15 000 főnél, de valóságos keleti viszonyokat őriznek – gazdagság és szegénység; szépség és korai vénség; térdig érő sáros utca és ragyogó tisztaság bent a házban; kilencven éves vajda és tizennégy éves terhes kismamák; munkanélküliség és többnejűség, írástudatlanság és a Korán tisztelete... Ezek csak találomra kiemelt megállapítások. Ennél persze sokkal összetettebb egy közösség élete. Hogy kik ők? Azt hiszem, még maguk sem tudják… Hol élnek? Romániában Babadag városának Bendea nevű negyedében. Rokonaik élnek Bulgáriában, de nem vesznek róla tudomást. Maga a létük is csupa ellentmondás, abszurditás. Muzulmán cigányok! Pedig így van. De kezdjem az elején. A török hódítások idején az Oszmán Birodalom alattvalói lehettek. Így kerültek a Balkánra, de hogy miképp kerültek a padisah védőszárnyi alá a messzi Indiából, ma már nem lehet tudni. Megragadt egy csoportjuk a Duna-deltától délre, Dobrudzsában. Ezeknek egy része letelepedett és Mangalia mellett igazi turista látványosságot alkottak festői megjelenésükkel egészen a XX. század közepéig. Más részük megtartotta nomád életformáját és faluról falura vándoroltak kóberes

szekereikkel, melyekben ott szorongott az egész család asszonyostól, gyerekestől, és egész ingóságuk. Koldulásból, jövendőmondásból, alkalmi munkákból tengették életüket. A Mangalia melletti falut, tévesen, ki tudja miért „tatár falunak” nevezték. Hivatalosan „horahane” a nevük, ami cigányul annyit tesz, hogy „törökül beszélő”. Magukat pedig csengene (tr.- çingene) néven illetik, ami pedig törökül cigányt jelent. A legutóbbi népszámláláskor mindannyian töröknek vallották magukat, annak ellenére, hogy a török közösség nem fogadja be őket, mert szerintük is romák. Korabeli újságíró megjegyezte, hogy „ritka szép emberpéldányok” (Ilustratiunea romana 1923). Nyelvük egy török-cigány keverék, de imáikban sok arab szó is előfordul. Igazi muzulmánok, akik tiszteletben tartják a Korán előírásait: nem isznak szeszes italt, nem lopnak, többnejűek, féltékenyek, és a nők hastáncot járnak a férjük szórakoztatására, de idegen férfiak nem láthatják őket táncolni meztelen hassal. Allah mentsen! Ki tudja, a féltékeny férj még mire vetemedne? A nők öltözéke megőrizte a török hagyományokat, a férfiak átvették a városiak viseletét. Az ötvenes évek vége felé, egészen pontosan 1957-ben törvényt hoztak a nomád életet élők letelepítésére. Területet biztosítottak nekik, hogy építsenek maguknak házakat. Babadag város északi szélén, a Bendea negyedben kaptak egy nagy üres telket erre a célra. Itt telepedett le nagy részük. A város krónikája megemlíti, hogy az akkori polgármester is cigányember volt, s ezért is segítette odaadóan a letelepülőket. Állást is kaptak a helybeli Tsz-ben, mint sepregetők, mázolók, vagy más segédmunkások – éhbérért. Most, hogy még ez sincs segélyekből élnek. Az ügyesebbek meggazdagodtak, és palotának beillő házakat építettek maguknak. A szegények pedig putrikban tengetik életüket. A gazdagok asszonyai drága kelmékbe öltözve járkálnak, míves ékszerek csüngnek a nyakukban, fülükben, és csilingelnek remekben készült karkötőik. Gyermekeik iskolába járnak… A szegények egyetlen szobából álló agyagfalú házaikba zsúfolódnak össze: szülők, gyerekek, nagyszülők. Egyetlen nagy deszkaágy foglalja el a helyiség kétharmadát, s a szabadon hagyott hely


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

közepét egy főzőkályha. Szegénység ide, szegénység oda, bent a házban rend van és tisztaság. Nem látni szétdobált holmit, a dagasztóteknő tisztára súrolva, az edények csillognak-villognak és a falra akasztott törlőkendők patyolat tiszták. Az asszonyok tarka ruhái vidám színfoltot jelentenek és idevarázsolják a kelet hangulatát. Csak a fátyol hiányzik az arcukról – ma már nem viselik. Ahogy az utcán haladnak lépteik ritmusa a hajdani háremhölgyek táncait idézik. A kosarak, batyuk, kisgyerekek cipelése sem rontja le járásuk kecsességét. Előttük halad büszkén, dagadó kebellel férjük – uruk és parancsolójuk – természetesen üres kézzel hátra sem pillantva. Szegénységük egyik oka a többnejűség és a sok gyerek. Példának hozható fel a Pamak család. A férfinek négy feleségétől 25 gyereke született, de meghalt és az asszonyok ott maradtak a gyerekekkel a putrikban minden segítség nélkül. Másik példa Musztafa Memet, aki öt feleséget és 22 gyermeket tart el. A város krónikájában így meséli: „ A 42 éves Antusa Bahar 13 évesen lett a feleségem, tőle született 10 gyerek, Arnautu Robie is 13 évesen jött hozzám, most 26, és négy gyermeket szült, Malis Asa már 40 esztendős, de Allah nem adott gyermeket neki. Van még két másik is: Amide Arnautu, aki 45 éves és öt gyermekkel ajándékozott meg, valamint egy másik Antusa Bahar, ő még csak 27, de tőle már van három gyerekem.” A hivatalok érthetetlen hozzáállása is sokat ront a helyzetükön. A 72 éve Antusia Asan elmondta, hogy mikor soron kívüli segélyért folyamodtak, elutasították, mert van egy lovuk. A másik súlyos gond az iskoláztatás hiánya. „Nincs rá pénzünk!” – mondogatják. Bár muzulmánok és tisztelik a Koránt, nem járnak gyakran a mecsetbe, legfeljebb nagy ünnepek alkalmával. A böjtöt is csak módjával tarják be. Az Áldozati-ünnepet pedig ki-ki lehetősége szerint, megtisztult szívvel ünnepli. A tehetősebbek áldozati bárányt ölnek és a húsát szétosztják. A putrikban, ha valaki meghal, nem tudják kiteríteni – nincs hol (!) – és a falnak támasztva tartják, amíg eltemethetik. A hodzsa pedig mit tehet? Megbocsájt és segít eltemetni… Házassági szokásaikról. A fiúk 15-18 éves korukban, a lányok pedig

I. évf. 11. szám

6

13-14 évesen lépnek házasságra. A fiataloknak nincs sok beleszólásuk, mert a szülők feladata a párválasztás. A menyasszonyt vásárolják. Átlagos ára körülbelül 600 dollár. Az esküvő alkalmával a vőlegény apja a meghívottakat gazdagon megajándékozza. A násznagy kap egy rend ruhát, inget, kunkorú orrú cipőt, szőnyeget, függönyt, a násznagyné kap egy szoknyát, cipőt, fehérneműt és egy nagy tortát. Az esküvő után mind átmennek a vőlegény házához és tanúként asszisztálnak a nász megtörténtjénél. Ha minden rendben lezajlott és biztosan szűz volt a menyasszony, viszszamennek a leány szüleihez és vörös színű pálinkát visznek neki. Persze a szegényeknél ez sokkal egyszerűbben történi és a menyasszony ára is csak egy tehén… Van itt a tarsolyomban egy másik jelenet is. Az újságírót körülveszik a gyerekek, és lelkesen beállnak a képbe. „Fényképeznek!” – adják hírül a többieknek. A digitális kamera kijelzőjén elcsodálkozva nézik saját magukat. Egyedülálló élmény ez számukra. Van közöttük egy néma gyerek is. Nem tud beszélni, csak artikulálatlan hangokat ad ki, de ő a látszik a legboldogabbnak, egyfolytában vigyorog. Az újságíró kérdezi, hogy mi a neve? Senki sem tudja. „Néma, hogy lenne neve? Néma!” – válaszolják a többiek. A gyerekek egyre csak gyűlnek a fényképezés reményében. A kislányok kihívóan csípőre tett kézzel billegetik magukat. Mások alig csoszognak, és nehezen szuszognak nagyra nőtt pocakjuk miatt, melyben egy új élet növöget. Rövidesen anyák lesznek, de néhányuk még nincs 14 sem… Dr. Bige Szabolcs Csaba Hivatkozások: - Monografia orasului Babadag, 1996 - mv.lycaeum.org, 2001 - www.jurnalul.ro, 17/02/2005 - www.szabadsag.ro, 2006. január 30 - Buletinul Divers, nr. 19(306)/05/17/2007


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

7

Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (2. rész)

Cikksorozatunk első részében arra tettünk kísérletet, hogy felhívjuk a figyelmet emberi létünk legfőbb egyetemes szellemi problémáinak gyökerére. Utaltunk rá, hogy az Ember Természete megfelel a Világegyetem Természetének, továbbá áttételesen kitértünk arra is, hogy van-e mód és lehetőség feltárni a kozmikus rend hiányának forrását. Eközben ismeretelméleti kérdéseket is felvetettünk s megkíséreltük felhívni a figyelmet a létrontás lelki és szellemi bázisára – nevezetesen, hogy az ember léthelyzetét empirikus és racionális alapon magyarázza, éli, képzi, végzi. Kétségtelen, hogy a Lét egység-elve nem igazolható kizárólagosan a racionalitás módszertanával, de nem elgondolható csupán analogikus koncepcióval sem. Vizsgálat nélkül a misztifikáció csapdájába esni megbocsáthatatlan hiba lenne. Ennél fogva szükségesnek éreztük, hogy átgondoljuk korunk világnézetének szellemtörténeti hátterét. Számos kórtünet mutatja, hogy soha eddig nem látott és ki nem mondott vágy munkál a civilizáció emberének lelkében, amit a metafizikai hagyomány jegyében kutató és/vagy alkotó titokfejtő joggal nevezhet világhiánynak. Miben áll hát lényege? Honnan ered? Mit tehetünk kitöltése érdekében? Boldogságvágy és teljességigény istenkeresés és metafizikai űr? Mire jó ez a gyakorlatban? E kérdések is indokolják, hogy második körben a holisztikus világnézet mibenlétéről ejtsünk néhány vázlatos szót. A holisztika kifejezés a görög holos („ép, egész, teljes, osztatlan”) szóból származik, azonban az angol „holy” szó ennél is tágabb jelentéstartománnyal bír, hiszen „szentet, megszenteltet” egyaránt jelent (lásd például az angol nyelvű Biblia fedőlapján olvasható „Holy Bible” kifejezést.). Magyar meghonosodását nagyban elősegítette Gábor Dénes tudományos felfedezése (a holog-

ram: mely szerint a rész tartalmazza, pontosabban leképzi az egészet és fordítva). A természetes gyógymódok, illetve a keleti filozófiákon alapuló ezoterikus világlátás iránt megnövekedett érdeklődés az időszámításunk szerinti harmadik évezred elején (rontott formában ugyan, de) reneszánszát éli. E világlátás a rég elfeledett és csupán nyomokban őrzött ősmúlt képeit idézi. Lényege, hogy a világ Egységes Egész. Ennél fogva a holisztikus világlátás alaptétele humánusan: az Embert és a Mindenséget Egésznek tekinteni. („Minden mindennel összefügg.”) Ahogyan például a hiteles ajurvédikus gyógyászat elve szerint gyógyító nem kezeli külön a testet, vagyis a lelket és szellemet elsődlegesnek tekinti, oly módon törekszik az egységlátásra minden misztérium szerelmese. Oki szinten kutatni egy kór forrását: mindvégig tisztában lenni a létszintek minőségbeli különbségével, majd alkalmazni. A titokfejtő ember a legmagasabbra törekszik s ezért a mélységeket járja meg. Nem egyszer fordul elő, hogy egészség szükségképp feltételezi az abnormitást. Amennyiben a teljesség hiánya űr, kiváltképp boldogtalanság és szeretetlenség, akkor az ebből fakadó teremtő erő kell ahhoz, hogy tartalmat szüljön a világ lényegileg teljessé vált hiányába. Az ember feletti ember eszméjére felnőni és képesnek lenni a legnehezebb szociális feladatok egyike, s metafizikailag kicsiny megvilágosodásként is értelmezhető. Feladat soha nem volt sürgetőbb és égetőbb... Nehéz ellentmondani annak a ténynek, hogy az éberség és az azonosság nem helyettesíthető. Sokak szerint a szám igazol minden képet: ahogyan a matematikában az egy ketted mint fél (de tört!), illetve a két negyed sem azonos csak kvantitatív alapon – s bár közös nevezőjük egyesíti őket, így minőségileg megfelelnek egymásnak –, úgy az emberi természet rendje is analógiája a kozmikus Természetnek. A deskriptív (leíró) tudományok a metódust vagy módszert jegyzik le, míg a művészet a lényeget teremti meg esztétikai formában. Így lehetséges, hogy nem kevésszer a megnyilvánulás mögötti megnyilvánulatlant tudat alatt mellőzi a legtöbb objektív akarat. Mondanunk sem kell, hogy mindkettő sarkítás, s szükségképpen hiányos ontológiai közelítés. Miért is? Mert a képlet nem magyarázat, ám a tartalom


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

sem sokat ér a hozzá illő külcsín nélkül. Szerencsénkre létezik az a bizonyos kegyelem, mely lehetővé teszi, hogy olyan Univerzum részei lehetünk, melynek Teremtője (vagy ősoka) e súlyos dichtonómiákat egyesíteni képes. A Teremtés pillanata természeténél fogva nem is lehet más, mint a minőség mennyiségi kódolása. Sokasodás, kiáradás, ősnemzés. Ha az ember dalt hallgat, verset elemez, festményben gyönyörködik vagy csak akár szemlélődik és beszélget, ezt a közös metafizikai lényeget használja, ebben él, ezt fejti fel és e szerint alkot – jelentsen bárkinek bármit is a szó. A Természet. rendező alaplényege az egységlogika. A holisztikus és természetes világnézet hasonlóképp bomlik ki, miképpen a magból millió és millió élet sarjad minden gyönyörű tavasz méhében. Minden a maga természete szerint jön létre. Minden a magból terebélyesedik. Minősége és nem mennyisége szerint emelkedik, nő vagy oszlik. Szakrális korokban a gyermekvállalás szent és áldott, nem terhes. Az Élet szentsége a Lét nevében. Minden kor, mely az isteni elvektől leszakadt, rongált. Jó tünete ennek a totális boldogtalanság, mely a Lét ellen elkövetett korrupció következménye. A szeretet hiánya a szervezet szervezettségének hiánya (a rend helyett a rendetlenség). A sokasodás akadályoztatása, ezért súlyos vétek a természetes világrend ellen. Hisz a szabad akarat korlátja béklyó. A csillag is fényt adni született – mégha olykor fekete lyuk is a vége. Ember is élni született és boldogságra növesztette sok éven át az Úr – s kiteljesedése helyett meddőnek találja meg sem született gyermeke álmában sajátját.... Miért is tekinthető a holisztikus gondolkodás a természetes világlátás alapjának? Egyrészt azért, mert minden kultúra legmélyén őrzi és gyökerei, belőle erednek. Ehhez képest (s e helyen szólni kell) megnézhetjük magunkat, mit teremtettünk. Láttuk, mi realizálódott az emberi lélek kollektív gyalázatából: Radnóti Töredéke is tudósít, a jelen pedig elborzaszt. Másrészt pedig azért, mert bármilyen hiteles és elméleti szempontból korrekt tudományt is vizsgálunk, úgyszint oda érünk végül, hogy egy hiteles világszemlélet szerint élő ember számára a tudomány és a művészet kommutatív. Egymást kiegészíti és áthatja. Férfi a Nőt és Nő a Férfit. Minden mindent. Az egymásban

I. évf. 11. szám

8

élés tudományos művészete. Így gyújt gyertyát a sötétség oszlopcsarnokában a Lét, s ekképpen lobbant lángra minden szent nászt a kozmikus szerenád... A hagyomány arról beszél, hogy őseink a létszintek (vagy hierarchiák) közötti megfelelések mögött nagyon komoly egyetemes Rend munkálkodását látták. Idézni a sok-sok forrást e helyen nincs mód. Ám amennyiben ez így van (márpedig az összes egyetemes elveken alapuló kultúra erről beszél), akkor e Rendet értelmes logika kell, hogy szervezze. Milyen lehet e logika természete? Létezik-e olyan okság, mely a racionális megismerés álarcán túllát, s ami például az érzelmek látszólagos esetlegességére metafizikai feleletet képes adni? S amennyiben valóban létezik, vajon lehetséges ezt megismerni? A válaszokat feltárni nem könnyű. Ám nélkülözhetetlen mindahhoz, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal és a külvilággal, s megértsük helyünk a Nagy Egészben. Válaszkeresés közben a szellemi kalandozás létkérdéssé nemesül, ami nem véletlen, hisz az értelmezések értelmezései mögé nézni nem jelent mást, mint a Lét alapállását kutatni. Ezúttal geometriai példával élve, a kör kerületén mozgó ember, amennyiben magában nem őrzi a középpont tudatát, mozgásterének origójától szükségképpen távol van, s nem láthatja az egészet. A „részben” elmerülni csak az egységtudat éberségében szabad. A történeti kor bizonyítja, hogy a legmegátalkodott ateisták így lettek profán keresztények. Hajnal előtt van a legsötétebb s a legmélyebb gödör alján a kollektív emberi lélek a legkreatívabb. Lelke sötét éjszakájának külvilági vetületén túl rettenetesebb gyalázat nehezen elképzelhető. Ebből is látható, hogy az univerzális világhiány az egységtudat hiánya – keresztény szóhasználattal élve: a kozmikus Rend, a Szeretet Hiánya. Így szerelmesnek lenni eredendően nem döntés kérdése, hanem lét- és Egységélmény... „Isten ott állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot.” – írja József Attila egyik kevésbé ismert töredékében. Hogyan értelmezhetjük a költő sorait, amikor látszólag ellentmondásban áll a Biblia kijelentésével, mely szerint „Isten országa tibennetek van”? S ha Isten a Mindenséggel egylényegű, akkor akad-e mód arra, hogy megértsük természetét? Előző cikkünk


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

ben utaltunk rá, hogy isteni lényünk és valódi természetünk megismeréséhez a delphoi jósda homlokzatán található felirat értelmében önmagunk felfedezésén át vezet az út. A két megközelítési mód egysége vezethet csak reális eredményre. Ahogyan a csepp sem értheti meg önnön létezését tenger-mivoltának felismerése nélkül, úgy az ember sem tudja különváltságának ego-tudatában megérteni a Nagy Egészet. Leibnitz nem véletlenül gondolta úgy, hogy egy csepp vízben egész világegyetem rejlik, s annak vízcseppjeiben újabb világegyetemek. A holisztikus megismerés egyik fő jellemzője a teljességben való megismerés vagyis „meglátni a világot egy homokszemben”. (William Blake megfogalmazása). Ha a megismerő ember és a megismert világ oszthatatlan, s egymástól nem független, akkor azzal párhuzamosan, hogy önmagunkat megismerjük, a minket körülvevő világot is felfedezzük, de egyúttal alakítjuk is. Erre mutat rá az anyagtudományok azon felismerése is, mely szerint a vizsgálatot végző személy maga a vizsgálat által már hatással van a vizsgált tárgyra, vagyis a megismerés nem függetleníthető a megismerő tudatállapotától és világlátásától. Ezt támasztja alá Heinsenberg határozatlansági elvének ismeretelméleti szintre történő kiterjesztése és továbbgondolása. (Relációja szerint szerint nem határozhatjuk meg egyszerre egy elektron tömegét és térbeli helyzetét, mivel a mérés befolyással van az eredményre.) Ezért az ember gondolat- és érzésvilága nem csupán közvetett, de közvetlen hatással is van a környezetére, csupán a léte és szemlélete által is (hiszen azzal egységet alkot). Megfelelő érzelmi és tudati állapotban, ha nem is látványosan, de háttértényezőként befolyásolhatja nem csupán embertársait, hanem az anyagnak nevezett tömör energiasűrűséget. Joggal kérdezhetné a kedves Olvasó, hogy mi módon lehetséges ez. Oly módon, hogy a magasabb minőség az alacsonyabbat formálni képes, ha közös a hullámhossz. (Megváltoztatja annak rezgésszámát: enegetikai állapotát átrendezi. Komoly tudományos kísérleti eredmények igazolják.) Einstein relativitáselmélete óta nem kétséges, hogy anyag és szellem (mely az energia finomabb formája) között valóban létezik átmenet, amit a legújabb kozmológiai elméletek alátámasztanak. Ha az anyagot és az energiát csupán a rezgésszá-

I. évf. 11. szám

9

muk, különbözteti meg egymástól, vagyis az egész egy oktávval lejjebb, illetve feljebb megismétlődik, (ahogyan beszélhetünk infra- és ultrahangokról), akkor a Világegyetem megannyi létszintje közötti kapcsolat a „szférák zenéjeként” is elgondolható, melyet egy számunkra szinte felfoghatatlan kozmikus értelem komponált. A zenét (és a legtöbb művészetet) általában akkor érezzük szépnek, ha harmónián alapul, bármi is légyen ez az alapvetés. Viszont az ember szellemi kórokozókkal fertőzött kórban joggal kételkedik, de bármily szkeptikus is, a mondás mégis megállja helyét, mely szerint „zuhanó repülőn nincsenek ateisták”... A világhiány lényege a szeretet- és istenhiány. Szellemtörténetileg az utána következő közöny és apátia az ember tudatában maradandó károkat okozott. Így vallássá lett minden, ami valaha vérpadot követelt, ideológiává alakult, ami soha nem volt igaz, s közönnyé a tartalomból lett tagadás. Az újrateremtés vágya várandóssá tette a dekonstrukciót. Értékrend és életrend lefokozódik a megnyilvánulásban: a formaságban veszik el, ami már rég nem bizonyosság. (Valaha a forma az esztétika művészeti tudománya volt.) Elfogadhatatlan bárminemű gondolat, mely arra ösztökél, hogy az eszmélet sugarát lángra lobbantani nem sürgető, mert a nihil érdektelenné teszi. Épp fordítva: meg kell, hogy melegedhessenek az emberek. Számos ismétlés által szokássá vált, berögzült, eltanult, benevelt, már-már megkövesedett negatív mélytudati mintát képes felszínre hozni, átvilágítani és átírni egyetlen gyertya által lobbantott tábortűz fénye, melyhez egyetlen megosztott gyufa olykor elég... A vonzás törvényének (similis simili gaudet) értelmében előbbutóbb a külvilágban kifejezésre jut a mágikus hatás. Egyáltalán nem közömbös tehát, hogy milyen szemléletmód áll gondolkodásunk hátterében. Nem ok nélkül való utánagondolni, mi módon tanulhatunk az ősi hagyományból... Sok-sok pszichoszomatikus betegség alapja az értelmi és/ vagy érzelmi disszonancia. Homeopatikus elv alapján („kutyaharapást szőrével”) megállapítható, hogy a lelki és szellemi létrontás olyan mókuskerék, melyre természetes kultúrák azért ismertek gyógyírt, mert élték az Egységet. Ha tehát harmóniában szeretnénk élni önmagunkkal, ak


Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

kor mindenekelőtt saját hangunk kell, hogy legyen a Kozmosz éneke. Terhelő erkölcsi deficit, hogy a türelmesség a tűrhetetlenség önazonossága. Nehéz cáfolni, hogy az emberek radikálisan különbözhetnek egymástól mind világlátásban, mind pedig lelki alkatuknál fogva. Mondjuk is, ha nem „pendülünk egy húron”, hogy „nem vagyunk egy hullámhosszon”, amin igazából nem lehet csodálkozni, hiszen ekkor „nem vagyunk egymásra hangolódva.” Azonban lényünk magja, veleje, valója alapvetően mégis egylényegű, hiszen egyazon Anyatermészet, az Univerzum tudatos alkotó akaratának eleven részeiként létezünk mindannyian, s ugyanazon kozmikus Rend munkál bennünk, mint ami a Mindenséget folyamatosan kozmosszá szervezi és egységbe fonja. Nyelvünk egyetlen kölcsönös névmása (az „egymás”) szintén annak az ősi egységlátásnak és „egymásba hatásnak” az emlékét őrzi, amely egyfelől kifejezi, hogy „úgy létezem benned, ahogyan Te létezel bennem”, másfelől rávilágít arra, hogy az esztétikai változatosság és különbözőség ellenére „Isten képmására” teremtettünk s összeköt minket valami eredendően közös lényegiség. Az „univerzum” szó jelentése is voltaképpen az Egy számtalan változatára, megnyilvánulási formájára utal, illetve a Teremtés kezdetére, amikor Isten a „lőn világosság” (fiat lux) aktusa által voltaképpen világgá lett és a létezőkben megsokszorozta önmagát. (Simone Weil ezt úgy fejezi ki, hogy Isten a Teremtés által mintegy „beleárad a világba”.) Tulajdonképpen az aritmetikában a közös nevezőre hozás sem más, mint e létezők közötti analogikus azonosság megtalálásának szimbolikus kifejeződése a racionalitás számtani nyelvén. Érthetőbben: a sok-sok különböző létszinten élőlény középpontjában maga az istenség az ősi forrás, amit minden kultúra minden korban igyekezett néven nevezni és felfedezni. Ezért írja Hamvas Béla, hogy „Ábrahám, mondja a Zohár, Isten kereste a kövekben és a növényekben és az állatokban, a porszemekben és a csillagokban, és nem találta. Végül a nemtalálásban kereste, és ott megtalálta. Isten a világban nem található. Ha az ember kifelé néz, nincs sehol. De ha befelé néz, akkor sincs sehol. Isten nem objektiválható. Isten ott van, ahol »...én őbenne vagyok, és ő énben

I. évf. 11. szám

10

nem«. »Az Istenről szerzett tapasztalat az abszolút jelenlét tiszta pillanata.« (G. Marcell). Ahhoz azonban, hogy az ember itt meglássa, sajátságos szemre van szükség. Töretlen pillantás a középpontba. Nem látható, mondja az upanisád, mert ő az, aki lát. Nem megismerhető, mert ő az, aki megismer. Minden tettől és gondolattól és szótól független személy. »Aki Brahmant megismeri, az Brahman« (Mundaka upanisád 3,2,9). Ha valaki Istenhez emelkedik, annyi, mintha belépne önmagába, de nemcsak önmagába, hanem elérné önmagában azt, ami benne a legmélyebb”. (Hamvas Béla: Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó. Szentendre. 1996.109-110.) Az indiai kultúra legarchaikusabb forrásainak egyikében, nevezetesen a Védákban szintúgy le van írva, hogy normális korokban Brahmának szájából áradtak ki a „termető elvek” (az egyszerűség kedvéért hívjuk a jelzett módon; máshol e fogalomnak a Demiurgosz fogalma feleltethető meg). A kezdet előtti első nap hajnala. A mágikus rítus

világ újrateremtési analógiája. Ahol a Rend születik, ott a forma forrása is. Egymásból következik, miképp a körnek része a kerület és az origó. A holisztikus egységlátás és világnézet lényegiségének áttekintéséhez azonban segítségünkre lehet a múlt század egyik legnagyobb írójának és gondolkodójának számos munkája. Befejezetlen életműve így is teljesség: ezért a következő alkalommal azokat a logikai elveket kívánjuk bemutatni és átgondolni, melyek a holisztikus világnézetet az egységlogika tükrében gyakorlati és elméleti szinten is megokolják.... Muhel Gábor (folyt köv.)


Impresszió

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

11

Urbán-Szabó Béla: Hová fordulhatunk? – Hamvas Béla 1942-1945-ös naplóbejegyzéseiről

Hamvas Béla beskatulyázhatatlan. Ki is volt ő valójában? Író? Filozófus? Vagy a mai politológusok előfutára? Esztéta? Művészettörténész? Mindegyik és egyik sem. Írt regényeket (Szilveszter, Karnevál…), de ezek a regények nagyon távoliak a klasszikus regényekhez, regényformákhoz képest. A kifejezetten elméleti munkáit legalább ugyanilyen nehéz műfajilag besorolni. Megvallom, az 1980-as évekig nem tudtam Hamvas Béláról semmit. Ekkoriban hozta egyik barátom legközelebbi találkozásunkra az Életünk című szombathelyi folyóirat különszámát Hamvas Béláról. „Na, ezt olvasd!”, mondta. Hát olvastam, faltam a sorokat. Így jutottam el egyre több Hamvas-műhöz és így jutottam el a Naplók I-II. kötetekig (Medio Kiadó, 2010.). Az I. kötet tartalmazza az 1942-1945-ös naplóbejegyzéseket. Már az indítás, az első bekezdés megadja az alaphangulatot. „Minden véges hatalom függő helyzetbe hoz. Csak az isteni hatalom tesz függetlenné.” Bizonyára valamennyien voltunk már olyan helyzetben, amikor azt mondjuk, hogy nem bírjuk már tovább. Na, ezt már nem! Úgymond elszakad a húr. Amikor azt mondjuk, hogy nincs senki és semmi a környezetünkben, ami megtartana bennünket. Amikor a kézzelfogható dolgok kicsúsznak a kezünkből és úgy érezzük, hogy vagyunk, de mintha lebegnénk. Aztán vannak élethelyzetek, amikor az élet alapvető feltételei, a víz, az élelem lehetőségei, a lakhatás feltételei hiányoznak. Amikor már csak az elemi életösztön van és semmi más. Egy háborús helyzet is ilyen.

Hamvas Béla hivatkozott naplóbejegyzései a második világháború alatt íródtak. „A lelkiismeretfurdalás nem hagyott nyugodni. Naponta sírógörcs fogott el. Rettenetesen féltem. Eleinte a légitámadásoktól. Később a tüzérségi tűztől és az igazoltatástól és elhurcolástól.” Az emberek még ilyen helyzetekben is álmodnak, mert álmodniuk kell, ha túl akarják élni ezt az időszakot. „A pincében sokan álmodtak, és a leggyakoribb álom az volt, hogy tavasz, virágok, világosság.” Az álmok fölhöz ragadtak, elég, ha képzelgünk magunkban arról, ami a pincében nem látható, de már nagyon szeretnénk látni, és nyitottak vagyunk erre. Ezek a bejegyzések a napi harcot jelzik a túlélésért, a megmaradásért, az emberi tisztesség megőrzéséért, a harcot a háborús körülményekkel, a betegséggel, az éhséggel. „Ami földi, terhemre van. Végtelenül terhemre. Semmi sem kínoz jobban, mint testi szükségletem: a meleg szoba, a ruha, az étel, főként az étel, az éhség. Nehéz rabság. A test rabjának lenni. Ezekben a bejegyzésekben ott „a szeretet-tüze” és „az ima-tüze”. A végső kétségbeesésében lévő ember Istenhez való fordulása. Egy-egy bejegyzés egyegy fohász Istenhez, hogy segítsen, óvjon, védjen meg önmagunk gyarlóságaitól, védjen meg bennünket a bűntől, a bűn elkövetésétől. Oltalomkeresés ez. A test és a földi lét gyarlóságaitól szenvedő ember keresése. „Látod, Uram, szenvedek attól, hogy az alvilági ösztönök elárasztanak, jobban szenvedek, mint a testi éhségtől. Édes Jézusom, adj erőt ahhoz, hogy az alvilági bűnöket le tudjam győzni, és ne essek vétekbe, és ne távolodjam el Tőled. Óvj meg az idegen vagyon megkívánásától, a gyomor kívánságaitól. Adj elégedettséget, nyugalmat, békét, adj kielégülést Tebenned.” Ma, amikor sok ember élete, élethelyzete szintén reménytelen, miről álmodnak ezek az emberek? Maradtak-e még egyáltalán álmaik? Ma, amikor a háborús körülmények helyett vannak a háborgások, mit jelent az oltalomkeresés? Ne feledjük Hamvas Béla 1942-1945-ös naplóbejegyzéseit! Amikor a földi létet már soknak tartjuk, ne feledjük, még mindig ott van oltalmunk, Istenünk! Urbán-Szabó Béla


Esszé

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

12

Nyírfalvi Károly: Hosszan kígyózó lélegzet Az öreg székely szeretne világot látni, új ismeretekre vágyik, elindul hát, elutazik a fővárosba. Sétál az utcákon, elvetődik az állatkertbe, nézi a tigrist, az oroszlánt, hosszan ácsorog a zsiráf ketrecénél, végigméri alulról felfelé, majd újra, végül félhangosan kijelenti: – Ilyen állat márpedig nincs! Így vagyok én is az egysoros verssel. Olvastam jó néhányat, misem bizonyítja tehát jobban, minthogy létezik, de fogalmazhatunk úgyis, attól, hogy rámondják, még nem feltétlenül vers. Hogy tudná egyetlen sorban, olykor egyetlen szóban a vers ismérveit felmutatni? Újabb kérdés! Mikor mondjuk egy szövegre, hogy vers? Ha a sorok nem érnek ki a lap széléig? Nem valószínű. A közfelfogás szerint a vers alapvető ismérve, hogy rímel, s hogy ritmizálható. Vagy hangsúlyos. Ha pedig szabad vers, egyéb logikai és költészettani szabályoknak felel meg. Hallottunk már sorversekről is, de mi tesz egyetlen sort, vagy urambocsá egyetlen költői emelkedettségű kifejezést, vagy épp metaforát egysoros verssé? Ha az az egyetlen egy sor, mondjuk az epigramma szabályainak megfelelően egy hexameter, vagy a hétköznapi beszélt nyelv leggyakoribb ritmusából kiindulva teszem azt jambikus, már hajlok arra, hogy verssornak nevezzem, de e logika mentén szakmányban szülhetném az egysoros verseket sorokká szétszabdalva egy-egy jobban sikerült szonettet. Itt merül fel a következő kérdés? Ha már egysoros, és elfogadtuk, hogy egysoros, melyek az egyéb ismérvei. Milyen hosszú legyen? S mennyire kerek? Alkosson zárt világot, kerek egész nyelvi egységet? Azt is mondhatnám, minden rövid szlogen, reklámmondat, ha kellően frappáns, akár egysoros versnek is tekinthető. Egyetlen ilyen próbálkozásom volt, így szól: Mindenhol ugyanott vagy. S itt van a halkan csaholó kutya elásva: nem tudtam folytatni. Újabb kérdés, felvetés, feltevés. Vajon hogyan születtek az első egysoros versek? Valaki az éjszakában nyugtalanul, és elaludni nem tudván papír fölé hajol, leír egy sort, majd áramszünet lesz, és a sötétben végül elnyomja a buzgóság? A sor elkallódik, sokáig keresi a helyét, magányos marad, mint apró gyöngy, vagy homokszem a gépezetben, egyetlen sorrá változik, folytathatatlan, és megismételhetetlen. Ugyanakkor annyira hozzánk nőtt, hogy feledni nem tudjuk, használni szeretnénk, de beépíthetetlen, és kinevezzük egysoros verssé. De miért vers, amikor változékony terjedelménél fogva, akár rövid prózának is nevezhetnénk? Nincs más menekülő út, mint a szöveg gondolkodásmódjára, szemléletére hajazva azt mondani, hogy ez már a költészet szűkös és mégis tágan értelmezett tartománya. Tehát, el tudom képzelni, hogy létezik egysoros vers, de még a verstani könyvek sem foglalkoznak vele, mert mint tudjuk a vers olyan szöveg, amelyben a nyelv kifejezési síkjának építőelemei ritmikusan rendezettek. Ezt egy sorban is meg lehet valósítani, ám például Weöres Sándor híres egysoros versei között találni nem egy olyat, amely alig alkot ritmikai egységet, lévén egyetlen szó, vagyis legfeljebb egyetlen versláb. Erős jóindulat kell tehát ahhoz, hogy egy jól megválasztott szót, vagy önállóan alkotott kifejezést versnek nevezzünk. Mintha a miért ne attitűdje működtetné az egysoros vers nagyon is képlékeny és változékony rendszerét. De úgy viszonyul e forma a rendhez, ahogy következetlenségét rugalmasságnak nevezik. Ugyanezen sorozatban olvasható az alábbi darab: A szépséget férgek viselik, a jóságot férgek ismerik, az igazságot férgek etetik. Az összegyűjtött művekben ez másfél sor. De lehetne háromsoros szabad vers is. Vagyis, nincsenek ismérvek, így aztán egysoros vers az, ami egy sorban van kinyomtatva, és rá mondják, hogy vers. Az egysoros létet értem. De egyetlen sor, mitől vers? Nehézkes gondolatmenet, mint egyetlen hosszan kígyózó lélegzet. Vagyis a végtelenségig tömörített próza, de ha költői szárnyakat kap, akkor egysoros vers. Nem gúnyolódni akarok, érteni szeretném. És félő, tévútra visz bárkit, aki nyitott szívvel olvas, majd megpróbálkozik a műfajjal. Végül rájön, minden egysoros mögött a kudarc kétségbeesett szépsége rejtőzik, mert minden egysoros folytathatatlan, úgy maradt. A semmi pedig nem bontható tovább. S minden aforizma, ha elég frappáns és tömör, gyakorlatilag egysoros versnek tekinthető? John Lennon mondta: Ha nem lesz több ötletem, hát meghalok. Ez is tekinthető egysoros versnek. S mi van akkor, ha minden ellenérvre az a csattanós válasz: eleve egysoros verset akartam írni? Nem fog menni, sem akaratból, sem zsigerből. Valahogy másmilyenek vagyunk. Nemrég meghalt egy barátom, koszorújára kellett kitalálnom egyetlen sort. Annyinak volt hely. Végül ez sikeredett: Az emlékezés megtartó erő. De ez sem több jelmondatnál, be is építettem egy versembe, mert alkalmilag egyszer talán elment egysorosnak, de állandóra nem vállalnám. Vannak hát oly irodalmi jelenségek, melyekről beszélünk ugyan, de mintha igazából nem lennének. Sok független egysoros meg végül magától is szöveggé szerveződik, mert úgy diktál az értelmező, olvasó ösztön.

Nyírfalvi Károly


Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

13

Szinay Balázs: „A mágikus és a logikus gondolkodás konfliktusa…” Hamvas Béla: Naplók és jegyzetek „Kit kell megkeresztelnem magamban? „Mindent tudok már, és nem vagyok az, aki szeretnék lenni?” – egymástól néhány sornyi távolságra feltett kérdések a Naplók és jegyzetek egyik lapján és egyébként visszatérően, többféle változatban a szöveg egészét nézve, sokszor a válaszadás lehetőségét teljesen nyitva hagyva. E kérdések a Naplók és jegyzetek és Hamvas Béla általános léthelyzetének központi kérdései is egyben. Erre mindennél jobban rávilágít az összeállítás. Ugyanis míg a szerző műveiből általában véve egyértelműen kitűnik, hogy az emberiség legfontosabb vallási, bölcseleti, erkölcstani okfejtéseit, a lét és az élet dimenzióinak különbségét, az ember feladatát, sorsának célját kétségtelenül megértette, a világirodalom és a társadalmi rendszerek szellemi hierarchiáját átlátta, egyúttal megértésétől legalább részben elmaradt megvalósítása, ahogy erre jelen esetben és példának okáért a Silentiumban is kitér. Noha ez csak az elemzés szempontjából lehet érdekes, és nem von le semmit ránk hagyott életműve értékéből. A Naplók és jegyzetek két megjelent kötete az 1942 és 1968 közötti időszakot, vagyis nagyjából az író orosz fronton teljesített szolgálatának kezdetétől, egészen a haláláig tartó intervallumot öleli fel. A kötet lapjain tanúi lehetünk legfontosabb írásai születésének, a hozzájuk készített jegyzetek alapján nyomon követhetjük a szinte szüntelenül zajló munkafolyamatot, beleolvashatunk előadásterveibe, belső vívódásainak, útkeresésének, kétségeinek, elhatározásainak, sorsa lényeges fordulatainak lehetünk tanúi, vagyis egész egyszerűen szinte korlátlan betekintést nyerhetünk a szerző, a mester individuumába és szellemi műhelyébe. Irodalmi szempontból a legizgalmasabb talán ebből az, ahogyan végigkísérhetjük, hogy mi történt addig, amíg egy Hamvas Bélában felébredő, fokozatosan körvonalazódó gondolatkörből Scientia sacra, Silentium, Karnevál stb. lesz. Ez pedig nem elválasztható tőle, belső érési folyamatától. Meg kell jegyezni: az összeállítás nem teljes. Az eredeti kézirat hozzávetőlegesen 1500 oldal, ebből 700 került be a kiadványba, így a Naplók és jegyzetek egészére vonatkozó és végérvényes kijelentéseket nem lehet tenni, annál is inkább, mivel sok bejegyzés, szövegrész az olvasó számára a szükséges háttér információ és a Hamvas életmű legalább részleges ismerete nélkül értelmezhetetlen, megfejthetetlen marad. Mindazonáltal az elérhető anyag alapján lehet egy általános képet festeni a szerzőről és pályájáról. Különös, hogy Hamvasnak mennyire szenvedélye volt az írás, a tudásszerzés, a rendszerezés, az átadás. Főként, mivel minden nagyszabású művében fellelhető főbb gondolatkör magvát levezette naplójában is. E feljegyzések, bejegyzések által tudásának és üzenetének lényegét már akkor is elénk tárta volna, ha semmi mást nem ír. Mindenesetre világos, hogy mindenkor, minden körülmények között elsődleges küldetésének tekintette az írást. Egész élete középpontjában ez állt. Akkor is, ha sokat foglalkozott a gondolattal: „A nem írás több, mint az írás. Ma a nem írás nagyobb mű, mint az írás. Az egyetlen elfogadható írás a nem írás. Szükségképpen magasabbrendű és intenzívebb és igazabb. Az egyetlen tanúság hallgatni.” Az írás talán azért játszott kulcsszerepet életében, mert a lejegyzés és közreadás folyamata által fokozatosan fejlődhetett, gazdagodhatott, és magasabb szintre emelkedhetett önmagáról és a világról alkotott eszmerendszere egyaránt, másrészt pedig nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy ő maga az őrző szerepkörében lép fel, vagyis a világ ős- és ókori tudásanyagát hozza ismét felszínre hiánypótló módon, egyfajta szintézisen alapuló rendszert alkotva, értelmezési keretet kínálva a modern ember számára. Bejegyzéseiben, főleg eleinte esetlenebbül fogalmaz, mint általában esszéiben, regényeiben, más részletek viszont egészen kidolgozottak, rendszerezettek, gazdag gondolatisággal bírnak, ilyenek főként az 1953 és 1962 között írt szövegek. Érdekes, hogy az olvasónak többször ébredhet az a benyomása, mintha a szerző egyes dolgokat olykor feleslegesen túlbonyolítana, túlrendszerezne. Erre egy helyen maga is kitér: „…amit mondok (kinyilatkoztatás, alapállás), az helyes, de nem helyes, hogy úgy mondom, ahogy mondom. Ennek egyszerűbbnek kell lennie. Meggyőzőbbnek, tisztábbnak, igazabbnak.” A naplórészletekben, mint ideológiai keret, legtöbbször a kereszténység eszmerendszere, a védikus bölcselet és a görögség fordul elő. Egy-egy szövegrész kifejezetten imaszerű, noha itt meg lehet említeni, hogy a szerző a Silentium című kötetben többször hangoztatja: „Nem vagyok vallásos.”. A naplószövegek szerinti önmeghatározása viszont ez: „Misztikus-materialista-ateista-panteista-teista-spiritualista vagyok. Ugyanakkor nem vagyok sem spiritualista, sem materialista.” A hatvanas évek elejétől egyre fokozódó hangsúlyt kap bejegyzéseiben az önelemzés, az önmeghatározás, a számvetés, megvalósításának tudásától való elmaradása. Megvalósításának hiányosságai időről-időre jobban feszélyezik, élete utolsó éveiben pedig ezeket a következtetéseket vonja le: „Következő életemre halasztottam a legtöbbet, amit el akartam érni.” „Bármilyen lesújtó legyen is magamra, egyszer s mindenkorra meg kell állapítanom, ha már élni kell, nem vagyok alkalmas arra, hogy egy legyek a tizenként tanítvány közül. Pedig az élet csak akkor lenne elviselhető, csak akkor lenne hiteles.” A munkát tehát önmagával már nem volt ideje befejezni, ám, amit leírt és tanított, az minden kétséget kizáróan teljes. Szinay Balázs


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

14

Beri Róbert: Vörös ing 1. Azon a késő őszi estén a falevelek ugyanolyan méltóságteljesen hulltak alá, mint máskor. A csillagos égbolt sem mutatott többet annál, amennyit máskor egy borult égbolt mutathat, tehát az események meghökkentő láncolatát nem jelezte előre semmi szokatlan változás. A park gondozatlan útjain sietős léptekkel haladt egy ballonkabátos vézna alak, név szerint Nagykaposi Pongrác, aki könyvelőként tengette nem túl mozgalmas kispolgári életét. 27 éves szemüveget viselő enyhén kopaszodó, még nőtlen fiatalember éppen egy rosszul sikerült randevú után volt, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, nem megy haza az üres szobakonyhás lakásba, inkább a parkban várja meg a reggelt. Lehuppant egy hűvös padra, és tenyerébe temette arcát. Arra gondolt, hogy a magány ellen az egyetlen orvosság csak a halál lehet, hiszen már annyit csalódott az emberekben. Egykori barátai, iskolatársai mind boldognak látszó családi életet élnek, míg őt senki nem várja otthon. Pedig milyen szépen indult a mai találkozó Marikával! Maga előtt látta annak meglepett arcát a csokor havasi gyopár láttán, majd arra gondolt, hogy a cukrászdában az ötödik krémes után a lány megengedte, hogy megfogja kezeit, amitől újra férfinak érezhette magát. Aztán minden elromlott egy olyan dolog miatt, amit Pongrác soha nem tudott megemészteni. Arról társalogtak, hogy igen nehéz manapság egy fiatal párnak családot alapítani. Pongrác kijelentette: – A politikusok nem igazán lehettek értelmi képességeik legfokán, amikor megalkották azokat az előnytelen törvényeket, amelyek tudatában a házaspárok remegő gyomorral adják be a lakáskérelmüket tartalmazó papírt. No hiszen! – folytatta Pongrác, mindez egyáltalán nem meglepő, mivel az ország élén egy olyan miniszterelnök pöffeszkedik, kinek rovott múltját milliónyi vörös csillag fénye sem tudja fényárba borítani. Mikor e mondat végére ért, megdöbbenve látta, amint Marika a hatodik krémes fogyasztása közben iszonyú fuldoklásba kezd. Éppen vízért akart kiáltani, amikor a lány egy a táskájából előkotort igazolványszerűséggel kétszer arcul csapta, majd annak fedőlapját a rémült Pongrác szemei elé tartva, intenzív ökölrázásba kezdett. Választott kedvese MSZP-s pártkönyvecskéjével suhintotta meg Pongrác vértelen arcát. Marika mielőtt távozott még odavetette az elképedt, elkeseredett férfiúnak, hogy ő bizony nem kerül vízszintes helyzetbe egy fasiszta eszméket való egyénnel. A történtek a végletekig elkeserítették hősünket, aki e visszaemlékezés után igaz hittel, szinte hisztérikusan kiáltott fel. – Utálom a kommunistákat! Ezt követően heves orrfújás és szipogás következett, mely tevékenységek teljesen elvonták figyelmét a külvilágról, így őszinte meglepődéssel konstatálta annak a három feltűnően rövid hajú, vasalt orrú bakancsot viselő alaknak az érdeklődését, akik félkörben megálltak előtte. – Mi a helyzet ürge? Úgy sikoltottál az előbb, mint akit most metéltek körbe! – jegyezte meg ideológiától nem mentesen egyikük. Pongrác felmérve a szituációt, s az egyébként jogosnak hangzó kérdést és kijelentést, barátságos hangnemben válaszolt. – Á semmi, semmi csak… – Na nézd már, hát hülyének nézel minket? Te Szabó Albert féle fizetett zsidó bérenc! – ordította az egyébként orrkarikát és fülkarikákat viselő SS utánpótlásbázis vezérbikája, majd grabancon fogva áldozatát, tovább fröcsögte meggyőződését. – Azt hiszitek, hogy beépülve a kiválasztott faj közé szalámitaktikát folytatva gyengíthetitek sorainkat? Mit gondolsz te kis féreg, az éjszakában megbújva bátran kommunistázhatsz egy parkban? – Én nem… hiszen… – próbált értelmes magyarázatba fogni Pongrác, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát, mivel támadójából erős alkohol és hagymás zsíros kenyér szag áradt, melyet tetézett az orr tövénél virító elfertőzött mérges pattanás látványa. Gyomra felkavarodott. – Kinek adod le a jelentést? Az NBH-nak dolgozol? Látom rajtad Te mesztic, hogy ellenség vagy! De mindig az erősebb faj marad fenn! Fehér Errr… – mondatát egy vulkanikus kitörésre emlékeztető hányás szakította meg, amely Nagykaposi gyomrából tört fel, egyenesen támadója szemébe és szájába. A délben elfogyasztott két nagy adag toroskáposzta, öt krémes, három képviselőfánk megtette a magáét. A váratlan eseményt meglepődve figyelő kopaszok társuk segítségére próbáltak sietni. Egyikük egy jobbegyenessel indított, de balszerencséjére az időközben már a saját okádékától fuldokló vezérhím éppen akkor engedte el a nyáladzó könyvelőt, mikor az ütés megérkezett volna rendeltetési helyére, így a csapás a levegőt kavarta fel, és a támadó egy vállficammal lett gazdagabb. A harmadik „árja” látva társai vergődését éppen azon volt, hogy kabátja belső zsebéből előkotorja rugóskését, amikor a saját hányadékán megcsúszó Pongrác hanyatt estében ágyékon rúgta. Érdekes látványt nyújtottak. Miután Pongrác feltápászkodott megtörölte monogramos zsebkendőjével csatakos arcát, megigazította apjától örökölt homoksárga nyakkendőjét, felkapta kalapját, végigtekintett a görcsösen vonagló társaságon, majd eszeveszett futásba kezdett.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

15

2. Talán még ma is futna, ha véletlenül nem éppen a „Zorro Álarca” nevű – rendőrségi körökben igen jól ismert– mulató ajtaján rontott volna be. Ám a vakvégzet nyitott szeme olykor meglepő helyekre irányítja a jobb sorsra érdemes alanyt. Pongrác az ajtót belökve nyílegyenesen tovább szerette volna folytatni útját, de mikor szembenézett a mulató falán díszelgő Kiskunsági Nemzeti Park végelgyengülésben elhunyt Mira névre hallgató egykori üszőjével – aki mint spanyol torreádorok áldozataként volt hivatott trófeaként díszelegni –, meglepetésében rendelt két deci Hubertust, majd a pultra dőlve pillanatok alatt elaludt. A meglehetősen mély alvásból két markos kéz rángatása zökkentette ki, melyhez némi kommentár is társult. – Na, hát ez már aztán mégis csak sok! Szálloda ez, he, Te betyár? – Elnézést kérek. Csak… – szabadkozott Nagykaposi, annak a mintegy 130 kilót számláló kigyúrt testalkatú, dús göndörfürtös hajú alaknak, aki magas sarkú cipőben, fekete bőrminiszoknyában mély kivágású lila blúzban, egy nem mindennapi mellbőség birtokában tornyosult fölé. E hölgy – megnevesítve Hegyoldal Anna – a mulató kidobó embere büszke címével bírt, s nem akadt még olyan nehézfiú, aki ellen tudott volna állni néhol latinos, de alapjaiban tégelytivornyai temperamentumának. – Na indíts kifelé Te gyászhuszár! – ösztökélte Anna az időközben kalapját keresgélő Pongrácot. – Azonnal kedves hölgyem, csak a kalapomat keresem – jól emlékezett arra, hogy a pultra tette, ahol most hűlt helye volt. A kalap Latabár Kálmán komikus színészé volt, s egy aukción vette, ahol híres magyar színészek személyes holmijaira lehetett licitálni. Nagyon szerette Latabárt, így ragaszkodott a kalaphoz, és betegesen ügyelt a tisztántartására. – Nem látta véletlenül? Szürke színű volt – érdeklődött reménykedve. – Nem láttam, de téged sem akarlak itt látni, úgyhogy elindulsz, vagy megadjam a kezdő induló sebességet hapsikám? – Pongrác ránézett ellenfelére, megcsodálta „Magadévá tettél Imre” feliratú erőtől duzzadó alkarját, majd úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, ő a kalap nélkül egy tapodtat sem mozdul. A keservesen összekuporgatott pénzre gondolt, és ez erőt adott neki, hogy kijelentse az egyre türelmetlenebb, már-már hegyomlással fenyegető Hegyoldalnak. – Igen tisztelt hölgyem, szerény személyem vendégként érkezett, és talán elvárhatom, hogy úgy is kezeljen. Továbbá felhívnám a szíves figyelmét arra a tényre, hogy itt engem megloptak, vagy rút és ízléstelen tréfát űznek velem. Ön, aki alkalmazottja eme mulatónak, kötelessége kivizsgálni az esetet, vagy jelenteni a feljebbvalójának. Ellenkező esetben nem mondok le a történtek panaszkönyvükbe való rögzítéséről – emelte fel hangját a saját bátorságán meglepődő Pongrác. Hegyoldal Anna fekete szempillaspirállal kiemelt pupillái elkerekedtek, tokája megduzzadt, e számára hihetetlen ellenkezés, pimaszság hallatán. A törzsvendégek „Isten nyugosztalja a bátor ismeretlent” mondatok után hörpintették ki poharaik savanykás tartalmát, majd fogadásokat kötöttek, hogy Anna a bal vagy a jobb fülét tépi le az ismeretlennek, mivel győzelmi trófeaként gyűjti azokat. 9: arányban a jobb fül győzött. Győzött ugyan, de a csonkítás elmaradt. Mikor Anna keblére szerette volna ölelni hősünket, az kibújt a karok gyűrűjéből, majd hirtelen megkerülve támadóját, annak hátán felkapaszkodva a nyakába ült. És ha már ott volt, gyorsan meg is kapaszkodott a göndör hajfürtökben. Sokan nem is gondolnák, de bizony ez volt az a mozzanat, amely megmentette Pongrác barátunkat egy kiadós veréstől. Hegyoldal Anna le akarta rázni magáról „utasát”, ezért ugrókötelező kislányokat megszégyenítő szökellésbe kezdett, melynek eredményeként Nagykaposi göndör hajfürtöstül hanyatt esett a mulató hetek óta fel nem mosott kövezetére. Nem tévedés, valóban Anna egész hajkészlete Pongrác kezében maradt, mivel köztudott dolog, a parókák könnyen cserélhetők. A váratlan fordulatot dermedt csend követte, az idő elvesztette érzékelhetőségét, az égből pedig pepita hópelyhek kezdtek hullani… Azonban e hangulatábrázolás sem tudja visszaadni a szituáció tragikomikumát. A beállt csendet az egyik igen kapatos állapotban levő vendég győzelemittas kiáltása törte meg. –Ugye megmondtam, hogy a Lakatos Frici nem hazudott! Kopaszabb az Anna, mint egy rühes macska! Nyertem, ide a pénzem vesztes banda! – ám a vesztes banda tagjai valamely okból mégsem akartak fizetni, ezért, mint ilyenkor szokás, kezdetét vette az úri pofozkodás. Eközben Anna, aki lelepleződése miatt eddig bénultan állt, lekapta Mira üszőt a falról, fejébe húzta, majd nagy lendületet véve elmenekült a mulatóból. Úgy mesélik, az eset annyira megviselte, hogy szakmát váltott, s egy hét múlva már egy Ukrán szénbányában helyezkedett el, mivel ott munkavédelmi előírás a védősisak viselete. De térjünk vissza Pongráchoz, aki az eséstől sajgó fenékkel figyelte a kibontakozó tömegverekedést, Anna megszégyenülését. Az utca felől ekkor szirénaszó hallatszott, ami gyors cselekvésre inspirálta. Pozíciójából felpattant, a pultról lenyúlta a frissen felbontott, Hubertust tartalmazó üveget, meghúzta, s szembeköpte az útját elállni szándékozó pincért, majd sietős léptekkel távozott.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

16

3. A hideg őszi szél megborzolta az Üllői úti fák maradék lombozatát, a járókelők fázósan húzták össze magukon kabátjukat, mindenki hazafelé igyekezett. Budapest fényárban úszott, védekezve a sötétség ellen, utat mutatva az elcsigázottaknak. Hősünk erősen feldúlt állapotban járta az utcákat, úgy érezte a mai napon minden összeesküdött ellene! – Örök vesztes vagy Pongrác, neked már akkor véged volt, amikor azon az 1970-es május elsejei majálison édesanyád elment apád bélyeggyűjteményét megnézni a nyírsomlói erdőbe – halotta fejében a nagyapja egyik vissza-visszatérő gondolatát. Szeretettel gondolt az öreg marhahajcsárra, aki mindig őszinte volt hozzá, de már négy éve, hogy az árnyékvilágban terelgeti a megboldogult somlói nyájat. Keserűségében úgy érezte ideje megcsapolnia a kezében szorongatott üveg tartalmát, ezért behúzódott az egyik kapualjba a kíváncsi tekintetek elől. Hátat fordított az utcának és lassú szürcsölésbe kezdett. A negyedik-ötödik kortynál járt, amikor léptek zaját hallotta, majd érezte, hogy valaki vagy valakik megállnak mögötte. – Mennyiért adod a meleg tested nekünk édes? – hangzott a korántsem költői kérdés Pongráchoz, aki ijedten fordult a hang irányába, megpillantva két néhai férfiút, akik kéjsóvár tekintettel méregették – Biztosan roszszul értettem. Bizonyára szomjasak. – nyugtatta magát Nagykaposi, majd az üveg Hubertust maga elé tartva megszólalt. – Ingyen adom, húzzák csak meg bátran! Hideg van mostanság – kínálta őket. – Jaj de vicces csacsi vagy te. Biztosan új vagy még itt a placcon – csicseregte lányos akcentussal az előbbi szóvivő, majd folytatta: – Gréta vagyok, tudod, mint az a híres cseh színésznő. A társam pedig Mónika, de nem Lewinsky, bár lenne mit tanulnia tőle, na de ez a mi úgymond családi problémánk. Neked hogy mondják a nevedet? – Nagykaposi Pongrác vagyok, örvendek a szerencsének. E bemutatkozást Gréta és Mónika részéről magas hangtartományokban vibráló idétlen vihorászása követte, melyet séróigazítással és kislányos szemlesütéssel fejeztek be. – Cuki vagy. De térjünk rá a lényegre, Mónika és én, veled hármasban szeretnénk a gyönyörök tavában megmártózni – jelentette ki Gréta, miközben Pongrác vállára tette kezét. – Itt valami félreértésről van szó, jómagam csak azért vagyok itt, mert a kedvesem elhagyott, és az imént a parkban és a mulatóban… izé… gyorsan el kellett mennem… mert… izé… – dadogta szorult helyzetében, ám a vágyakozó tekintetek arról árulkodtak, hogy ez egy pillanatig sem ingatta meg hitükben a testi szerelemre áhítozó furcsa párt. – Édesem, hát azért vagy ennyire lelombozódva, mert elhagyott a partnered? Na várj csak, olyat kapsz ma, amitől elfelejted minden bajod. Induljunk! – Gréta, hogy nyomatékot adjon szavainak jobb oldalról belekarolt Pongrácba, míg Mónika ugyanezt tette a másik oldalról. A közrefogott nem igazán tanúsított ellenállást, mivel már igen fáradt volt, és a fejében az ital is egyre jobban éreztette hatását. Elindultak a pár közeli lakására, amely néhányszáz méterre volt egy feltűnően rózsaszínű panelház harmadik emeletén. Útközben Pongrác még egy erőtlen kísérletet tett, hogy megértesse kísérőivel, hogy ő bizony még szűz, és az is szeretne maradni, de ha az ember bemegy a henteshez, csak a friss hús látványa hozza meg a kellő étvágyat. Igazán akkor kezdett beletörődni, hogy ártatlansága odavan, mikor a lakásba érve Mónika utasította, vetkőzzön le, s helyezze magát kényelembe. – Használhatnám a fürdőszobát? – kérdezte Grétától, aki egy csomag foszforeszkáló óvszer kibontása után egy ostorral Mónika hátsó fertályát vette kezelésbe. – Természetesen, a folyosó végén balra, de ne felejtsd el felhajtani az ülőkét édes! Pongrác bólintott, majd kissé imbolygó léptekkel elindult felfrissülni. A fejére engedett hideg csapvíz frissítően hatott rá, feleszmélt: – Meg kell szöknöm! De hogyan? Ezek a hímringyók gondosan bezárták a bejárati ajtót – állapította meg magában. Ekkor vette észre a szokatlanul nagy fürdőszoba-ablakot. A kád peremére állva óvatosan kinyitotta, és egy mély lélegzetvétel után felhúzta magát. Azonban e siker valójában csak részsiker volt, mivel a harmadik emeletről nem igazán egészséges levetnie magát az embernek. Így hát hősünk csüggedten ült az ablakban, bánatában elővette maradék Hubertust tartalmazó üvegét, és fenékig itta. Arra gondolt, hátha meglátja valaki, de az utca teljesen kihalt volt. Ám hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy valóban senki nem látta a nem mindennapi helyen iszogató Pongrácot. A szemben levő bérház negyedik emeleti ablakából bámészkodó 74 éves Jászai Joli néni izgatottan tette szóvá családjának, hogy a szomszéd ház ablakában egy szimpatikus fiatalember itallal kínálja, és szeretne eleget tenni az invitálásnak. Szerető veje azonban a tévénézésből felnézve odavetette a haját szárító


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

17

feleségének, hogy el kellene tiltani egy időre a mamát a szappanoperák nézésétől, mert azok rég elfojtott érzéseket gerjesztenek benne, és ebben a korban ez hosszú távon már nem építő jellegű. Mindeközben sürgető kopogás zaja hallatszott a fürdőszoba ajtaján. – Azonnal megyek! – kiáltott Pongrác. Idegesen nézett az utcára, de semmi változást nem észlelt. Ellenben az ablakkal párhuzamosan erkélyek sorakoztak egymás alatt, kissé lejjebb, de nem reménytelenül messze. Csak egy határozott ugrás, és kész. Érezte, ha még sokat gondolkodik, nem teszi meg, ezért a következő pillanatban már repült is Grétáék erkélyére. Kissé beverte a térdét, amely teljesen elzsibbadt, de ez sem tudta elvenni örömét. Joli néniét sem, aki az ugrás láttán vászonzsebkendőjével dörzsölte meg a szürkehályog-műtétet is túlélt szemeit, majd ismét szerető családja figyelmébe ajánlotta, hogy egy igazi filmsztár, Johny Weissmüller, alias Tarzan tart tornabemutatót az erkélyeken. Veje csak annyit reagált rá, hogy majd akkor szóljon, ha Jane-t látja spárgát csinálni, de idejében szóljon, hogy a fényképezőgépet be tudja állítani. A ház úrnője e kijelentést egy marék hajcsavarral jutalmazta. Nagykaposi, térde fájdalmának csillapodtával, megkezdte lassú, megfontolt aláereszkedését a következő erkélyre. Testmagasságának előnyét most érezte életében először – pedig de sokat hülyekornyózták iskolai évei alatt –, mivel csüngve lábaival pont elérte az erkélykorlátot. Biztos „talajt” érezvén talpa alatt benézett az erkélyre, hová ugorhat, de csak kontúrokat látott. Az idő szorítása végett kénytelen volt vakon bevetődni. Egy valóságos kaktuszültetvény kellős közepén landolt. Figyelmét szúrós fájdalmairól érthetően még az sem tudta elterelni, hogy egy lábra állási próbálkozás után mosásra való női fehérnemű zúdult szárítóállványostól az arcába. Azt viszont tisztán és élesen halotta, amint a dühös Gréta az ablakon keresztül a következőt ordítja! – Gyere elő betojt picsa! – Csalódottságán le lehetett volna mászni a földszintre. Joli néni azonban szomorúan állapította meg, hogy már megint szerenádot adnak a Zámbó Terinek. Majd hozzátette, azt már lánykorában sem értette, hogy az udvarlók éjnek évadján miért az ablakon keresztül közlekednek. Mindenesetre ő minden este egy pléhkád vizet rakott a szobája ablaka alá. Mint tudjuk, egy jó vej mindig válaszol az anyósának. – Jellemző mama. Maga még azt is támogatná, hogy a Horn Gyula spermabankba tejeljen. Egyébként meg biztosan vak lehet a Teri udvarlója, és csak a szagra megy, hiszen vénlány az. 45 éves, fogatlan, és mellrákműtétje volt. De, gondolom, kint száradnak az erkélyen a hollandturkálós, rózsamintájú bugyogói. E részletes alsónemű bemutatás után a gyanú halvány formája sejlett fel az időközben manikűröző feleségben, aki a továbbiakban a körömvágó olló segítségével ösztökélte a többi részlet kiteregetésére „mindörökké hű” férjét. Joli néni meg meredten nézett a távolba, és arra gondolt, ha fiatal lenne, és a Torgyán be akarna mászni a szobájába, akkor nem rakná oda a kád vizet… 4. Nagykaposi, miután sikeresen kiköpött egy stoptáblával díszített randibugyit a szájából, felállt, s szemügyre vette, hová is érkezett. Az erkélyhez tartozó szoba egyik foteljában egy középkorú, szőke, kontyos nő ült, aki éppen újságot olvasott. Hősünk éppen arra gondolt, furcsa, hogy az illető nem reagált semmit a zajos landolásra, amikor az hirtelen felnézett az olvasásból és imígyen szólt: – Gyere be, nyitva az ajtó! – Pongrác a meglepetéstől egy pillanatig habozott, majd belépett a szobába. – Bocsásson meg asszonyom, hogy így magára török, de ha tudná… – Már hogyne tudnám, maga a harmadik, aki Grétáék ölelésé elől az erkélyemre menekül – vágott közbe a ház úrnője, majd folytatta – Teri vagyok, üljön le, nyugodjon meg, nem bántom, ha maga sem engem. – Nagyon kedves, de ha nem lenne baj, én továbbhaladnék, a mai nap történései megviseltek és szeretnék végre hazatérni. Szóval, ha megbocsát, elhagynám lakását, és az utcára távoznék. – Szó sem lehet róla! Egy lépést se tovább! – csattant fel Teri, s hogy szavainak nyomatékot adjon, egy villámgyors mozdulattal előrántott egy revolvert, amit aztán Pongrác barátunkra szegezett, aki az éles kiáltástól és a fegyver látványától megmerevedett. – Három kérdésre kel válaszolnod, hogy elhagyhasd a lakást, amennyiben valamelyikre nem tudod a választ, lelőlek, mint egy veszett rinocéroszt! Értve vagyok? – Értettem – válaszolta nyomban Pongrác, aki arra gondolt nem fog ellenkezni, mert a sors így is úgy is bevégezteti, amit a mai napon számára rendeltetett. – Halljam a kérdéseket! – szólította fel Terit, aki szélesen elmosolyodott láttatva hiányos fogazatát. – Mettől meddig volt Gyurcsány Ferenc elvtárs a KISZ, Pécsi Városi Bizottságának titkára? – 1988-1989 között – vágta rá nyomban Pongrác.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

18

– Ügyes, ügyes, de nézzük a második kérdést. Mi volt a munkásőrség csodafegyvere? – A Tempus. A legkényelmesebb változatot magyar fegyvertervezők hozták ki a Kalasnyikovból. Nagyon kevesen ismerik az AMP-69 jelű fegyvert. Valódi „de Lux” verzió. Ez a fegyver a hagyományos, géppisztoly üzemmódon kívül, a gáz átömlő furat elreteszelésével és emelt lőportöltet indító (vak)lőszer alkalmazásával, a csőhosszabítóra, „tromblonra” húzott puskagránát kilövésére vált alkalmassá. Ehhez az üzemmódhoz optikai irányzékot használt a lövész. Három gránátfajta (kumulatív, repesz és gyakorló) kilövésére volt alkalmas, maximum 450 méteres távolságba. Válltámasza hidraulikus fékezésű teleszkóppal csillapította a lövő vállára ható erőt, az első markolat rugós csillapítással készült és… – Elég lesz! – forrasztotta Nagykaposi torkába a szót Teri, majd mélyen Pongrác szemébe nézve feltette a mindent eldöntő harmadik kérdését. – Ki volt a Magyar Népköztársaság utolsó külügyminisztere? – A kérdés hallatán hősünk gyomra összerándult, mert úgy érezte ez a kérdés megfogta. A zavar láttán Teri szeme gonoszul felvillant. Pongrác pedig magában mantrázta – Uram segíts! Uram segíts! – az Úr pedig megkönyörült, felvillant a szikra, a filmtekercs visszafelé pörgött, korabeli híradók képei villantak be Nagykaposi belső képernyőjén és már látta is az alacsony, ravasz szemű kis embert. – Horn Gyula! - kiáltotta Pongrác. – Elvtársam, hadd öleljelek meg! – kiáltotta Teri, aki a pisztolyt még mindig kezében tartva megölelte az egyszerre megkönnyebbült és megdöbbent fiatalembert. Ölelte, közben könnyezve kijelentette, ő még visszavárja Szásáékat, és bízik abban, hogy hamarosan véget ér ez a kapitalista rémálom. – Elmehetek? – kérdezte félve Pongrác. – Menj csak! Már régen találkoztam ilyen remek emberrel, mint te. Légy büszke magadra. – Az leszek. – mondta Pongrác, majd sietve távozott a lakásból. Az utcára lépve nyomban megfogadta, hogy hazamegy, forró fürdőt vesz, vacsorázik egy jót, és örökre elfelejti ezt a mai napot. Elfelejti Marikát s annak pártkönyvecskéjét, a pattanásos nácikat, Hegyoldal Anna tetovált alkarját, Grétát és meleg barátját és elfeledi Terit, a fogatlant. Amikor felszállt a csilingelő villamosra, egy kérdés még motoszkált benne, vajon mi lett azokkal, akik nem tudták megválaszolni Teri aktuálpolitikainak nem feltétlen nevezhető kérdéseit? Aztán úgy döntött nem foglalkozik a dologgal. A történethez azonban hozzátartozik, hogy egy hónapra rá Teri szomszédjai orrfacsaró bűz miatt feljelentést tettek, amely a fogatlan asszonyság lakásából áradt. A kiérkező hatóságok két férfi bomló holttestét találták meg a rekamiét ágyneműtartójában. Teri ugyan még megpróbálta feltenni három kérdését a nyomozóknak, azonban azok a pisztolyt rántó nőt több lövéssel leterítették. Beri Róbert


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

19

Varga Nóra: A hullámsír Akkor hajnalban nagyon hideg volt. A késő őszi viharos szél nekivadulva csapkodta a sziklának a folyó hullámait. Épp kelt fel a nap, lassan vörösre festve a kopár tájat. Először a szinte fehérré fagyott rétet borította tűzbe, majd a folyó és a szikla is pirosas fényben ragyogott. A szikla tetején egy alacsony, sovány nő állt. A vizet figyelte konok tekintettel. Egészen jelentéktelen, hétköznapi asszony, nagy, ideges szemekkel. Az éjszakai fagytól elmerevült lábbal lép a szakadék széléhez. Befelé figyel. Hallgatózik. – Semmire sem vagy jó! – ordítja egy borízű férfihang – Még főzni sem tanított meg anyád! Az a ribanc… – Azzal jót böffentett és elterül a szépen kivasalt, frissillatú ágyneműben. Mocskos lába fekete lenyomatot hagy a fehér takarón. A kis, törékeny nő nem sír. Szinte közömbösen tekint a férfira, aki nap, mint nap becsmérli, megalázza. Igaz kezet nem emelt rá soha. Aztán szó nélkül teszi a dolgát tovább. A gyerekeknek tiszta ruha kell holnap az iskolába, hát erre összpontosít. Összeszorítja vékony ajkait és könyékig meríti karjait a mosószeres vízben. Mert hiába járunk már a huszonegyedik század első évtizedeiben, mosógépre eddig még nem futotta a családi kasszából. Kézzel mos mindent. A konyhában egy hokedlin felállított nagy lavórban ázik a sok szennyes. Aztán amikor már jól megszívták magukat mosóporos vízzel, akkor kidörzsöli belőlük a legapróbb foltot is. A gyerekeknek egy ruhája van csak, meg az ünneplő, ezért minden nap éjfélig, sokszor tovább is hypós vízbe áztatja valamikor szép, kicsi kezeit, hogy reggelre megszáradjon a nadrág és a kabátka. Legalább tisztán vannak öltöztetve, még ha kopottasan is. Vasalója egy ősrégi, kipróbált darab. A hűtőt valamelyik lomtalanításkor szedték össze, egy ismerős megjavította és most jó. A szoba-konyhás komfortnélküli, penészes albérletben az öreg tévé, amit a legnagyobb becsben tartanak. Csak fekete-fehér, oldalán egy forgatható műanyag tárcsával lehet rajta csatornát váltani. Tudj’ Isten honnan került ide ebbe a nyomorba. Mindent eltűr, nem panaszkodik. Igaz, nincs is kinek. Á, mit, megvan mindenkinek a maga baja, nemhogy még a másik nyomorúságát hallgassa! A szomszédok még náluk is szegényebbek. Fűtetlen szoba-konyhában laknak tízen. Két felnőtt és nyolc kicsi gyerek. A legnagyobb olyan hétéves forma, a legkisebb pár hónapos. Rejtély hogyan alszanak ennyien ekkora helyen, de a nélkülözés leleményessé teszi az embereket. Kidobált, ócska habszivacsokat raknak a padlóra ágy gyanánt, azokra fekszenek. A pici babát is ilyenre rakják. Nem kell rácsos kiságy, ez is megteszi. Innét sem esik le, akárhogy rúgkapál, mert az elhasznált matrac úgyis a nyirkos, hideg betonon van. A lakást is igyekezett mindig tisztán tartani. Ha enni nemigen volt mit, a szegényes bútorokon egyetlen porszem sem volt. Hajnali négykor kelt, és elkészítette a gyerekeknek a zsíros kenyeret tízóraira. Ha elfogyott a zsír, hát sózott üres kenyeret rakott oda nekik. Hónapvégén sokszor ennivaló nélkül bandukolt a két soványka kisfiú szomorúan az iskola felé. Reggel hatra kellett beérnie a közeli kisváros kórházába, ahol takarítónőként dolgozott. Átkozott szerencse, hogy végre nyolc év után újra munkába tudott állni! Hat órás állás, de mégis több mint a semmi. Az a harmincezer pedig, amit nettóban hazavisz, ha jól beosztja sokmindenre elég. Amióta dolgozik, a férje még kevesebbet ad haza, mint azelőtt. A munka utáni állandó kocsmázás szinte minden forintot kiszippant a zsebéből. A gyerekekre való tekintettel állandó reggeli műszakba osztották, így déli egy órára már otthon lehetett. Ha volt pénze bevásárolt és főzött paprikás krumplit, olcsó tésztaételeket vacsorára. Hónap vége felé már csak kenyeret, kevés felvágottat vett. Ha már nagyon szűkösen voltak, hát cipót vitt üresen, aztán már csak két szelet kenyeret kért az eladótól. Ezzel megvolt a fiúk vacsorája. Délután négy órára ment értük az iskolába, és hazakísérte őket. Bár nyolc osztályt végzett, de azért leült velük tanulni. Mire megcsinálták a leckét, már itt is volt a fürdés ideje. A régi vaskályhába papírral, fával jó meleget csinált a konyhában, a műanyag kádban pedig szépen lefürdette a fiúkat. Szerette a gyerekek csacsogását hallgatni. Elgyönyörködött a pici, finomvonalú arcocskákban, amint a jó melegben kipirultak. Elnézte önfeledt pancsolásukat, ártatlan játékaikat. Úgy érezte, ezekért a szép pillanatokért érdemes élni. Az egyik farkasordítóan fagyos téli éjszakán a kisebbik fiú lázgörcsöt kapott. A roham után aléltan feküdt az ágyában, alig lélegzett. A férje olyan részeg volt, hogy jobbnak látta, ha nem szól neki. Maga öltöztette az ájult gyereket és a megriadt nagyobbat. A kicsit karjába vette, a nagyot kézen fogta és elindultak az orvoshoz. Átverekedték magukat a félméteres havon. Szerencsére a járdákon el volt hányva, még ha néhol csúsztak is az utak. Majd leszakadt a karja a gyermek súlya alatt, de nem lassított. Az orvos háza előtt megállt, kiszuszogta magát. Becsengetett. Talán tíz perce várhatott már a hidegben, mikor kicsoszogott az orvos felesége. – Nincs itthon a doktor úr! - kiáltotta oda az ijedt kis nőnek.


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

20

– De, de… Nagyon fontos, kérem… – S mutatta ájultan csüngő gyermekét. Az asszony azonban felé sem nézve visszabaktatott a házba. Kihallatszott méltatlankodó dohogása. – Na szép dolog, mondhatom! Így rátörni az emberre… – Majd pillanatnyi tisztességérzetének engedve kitekintett az ablakon. Még láthatta ahogy a nő a két kisgyermekkel eltűnik a kanyarban. – Ki volt az? – szólt ki álmosan az ágyból a háziorvos. – Te csak aludj nyugodtan – válaszolt a férjének –, holnap nehéz napod lesz… Ez az átkozott influenzajárvány! Csak a Kissné volt, tudod, akik az alsóvégen laknak. – Mit akart? – mordult fel bosszúsan a doktor. – Csak nem megint ingyen gyógyszert? – Azzal egy dühös rántással fülére húzta a paplant. – A fene se látott ilyen kerge nőszemélyt! – gondolta magában mérgelődve. – Ahelyett, hogy megvárná a holnap reggeli rendelési időt, iderohangál és tönkreteszi az éjszakámat… Közben Kissné – most már a nevét is tudjuk –, kétségbeesetten megindult a két kicsi gyerekkel a város irányába. Gyalogosan, hiszen busz, autó, de még lovas kocsi sem járt ezen az elátkozott éjjelen az utakon. Másfél óra után végre elérték a város határát. A nagyobbik gyermek félig aludt, úgy húzta-vonta maga után a jeges, kopár úton. A nyúzott kis asszony fáradtan rogyott le terhével a helyiségtábla előtt. De csak néhány pillanatra, kisgyermekére tekintve új erőre kapott és megindult a kórház utcája felé. A liftre várva olyan reménytelenség-féle fogta el. A város határa óta nem érezte már kisfia erőtlen életrebbenéseit, és szuszogását sem hallotta. Megjött a lift, beszálltak. A sziklán áll. Megint befelé néz. Orrcimpái kitágulnak, szája elnyílik. Egy fiatal, fehérköpenyes orvos lépett be a szobába. Arcáról ő már mindent leolvasott. – Ha előbb betetszettek volna érni akkor talán, de így… – hadarta mentegetőzésképpen. – Miért nem hívtak mentőt? – kérdezte az egyik nővér. – Életben maradhatott volna szegény… – Nálunk a környéken senkinek sincs telefonja – válaszolta csendesen. – Telefonfülke sincs a falujukban? – Azt már évekkel ezelőtt tönkretették a falubeli suhancok… – lemondóan legyintett egyet a kezével. Az a kórház ahová úgy szeretett bejárni, ahol sosem bántották, sosem nézték le szegénysége miatt, amelyik munkát, kenyeret adott neki, most elvette az egyik fiát. Nem sírt, nem panaszkodott. Fogta Lacika, a nagyobbik fiú kezét és elindult a buszmegálló felé. Ahogy kiléptek az épületből, meglepődve vették észre, hogy megvirradt. De csak legalább a Lacika egészséges maradt volna… Ha már a kis Bandi elment, ő maradt volna meg. Akkor most nem állna a sziklán ezen a zúzmarás hajnalon, vad tekintettel figyelve a zúgó habokat. Azért Andriska halála után is visszajárt a kórházba takarítani. Összeszorított szájjal tette a dolgát. – Isten akaratába bele kell nyugodni – villant át rajta, amikor megsimogatta az apró fakeresztet a temetőben. Gondolatban mindig számon tartotta az idő múlását. Az új tanév kezdetekor Lacikában gyönyörködve a kis Bandit látta. – Most lenne második osztályos az én kicsi kincsem… – s elmorzsolt egy könnycseppet. Mindennek a szegénység volt az oka. Lacika zsíros kenyéren, paprikás krumplin, olcsó felvágottakon és a mindig egyforma tésztaételeken kívül nem látott soha mást. Az iskolai menzára sem tudtak befizetni. Az ingyenes ebéd pedig nem járt a kisfiúnak, mivel nem éltek a létminimum alatt, nem neveltek fogyatékos gyermeket. Bandika halála után már csak egy gyerekük maradt. Nem voltak rá igényjogosultak. Pedig ott adtak gyümölcsöt, süteményt is. Talán akkor ellenállóbb lett volna a Lacika gyengécske szervezete az influenzával szemben. Így aztán egy hét magas láz után meghalt a Lacika is… Azt mondták, csoda, hogy ennyit is kibírt a szíve. A temetés után határozta el magát. Nem tudott elaludni, egyfolytában gondolkodott. Éjfél körül fogta magát és kijött a sziklához. Csak áll és nézi a folyó vágtáját. Hirtelen lelép a szikláról, s zuhanni kezd a víz felé. Karját kitárja, mint mikor az iskolánál várta, hogy fiai odafussanak hozzá. Arca sugárzik a boldogságtól. – Végre láthatom az én kicsi fiaimat… – Sovány teste ekkor csapódik a jeges vízbe. Nem küzd, nem kapálózik, azonnal elmerül. A világ legszebb sírja lett az övé. A haragos zöld folyó fogadta magába, örök nyughelyet adva a szegény, kicsi, meggyötört asszonynak. Varga Nóra


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

21

Varga Nóra: Egy csésze kávé Így délután öt tájékán a belvárosi kávéház mintha téli álmából ébredezne. A délelőtti tespedtségből felrázza magát, megvillantva elegáns márványasztalait és az aranyozott tükrök fényét. Egyszerre ragyogó és zsongó lesz a sok betérő embertől. A különös zamatú kávészemek illata hozzácsapódik a mindenféle márkájú női parfümök kipárolgásához, megadva ezzel a kávéházakra oly’ jellemző kellemes légkört. Minden asztal foglalt. Idősebb párok összeszokott tempóban iszogatják a szép porceláncsészékből a napi koffeinadagjukat, magányosan üldögélő, újságot olvasó középkorú férfiak hörpintik le a keserű feketekávét és rosszallóan sandítanak a nyugalmukat megzavaró, csapatnyi veréb módjára csiripelő, fiatal főiskolás lánycsoport felé. A különböző hangok lágy töredékei közt utat talál magának a rádióból kiáradó hegedűszó is. Belesír a délutáni jókedvbe, kesernyés, bús keretet adva a nemtörődöm fecsegésnek. A kinti zaj is felerősödik; a kávézó előtt az egymás után elhaladó autók, buszok mormogása alatt meg-megremegnek a pulton üresen várakozó elegáns tányérok és poharak. Esteledik. A seszínű ég alja kihasad, mint valami rosszul összeforrt seb. Vörösre gyúlnak a komor felhőóriások. Alatta néma varjak gyülekeznek, fekete segédei a halálnak. Hirtelen felszikráznak a lámpák, fény közé szorítva a fehér arcokat. Dobbanással csukódik az ajtó, kirekesztve a kinti lármát. Egyszerű fekete kabátba burkolt, öregségében is szép férfi lép be rajta. Kabátját óvatosan akasztja fel az egyik sárgaréz fogasra, majd összehúzott szemmel kémlel üres asztal után. Újságot vesz ki a tartóból, és leül az egyik bejárathoz közel esőhöz. A ruhája is egyszerű; a kopottas, de tiszta fekete öltöny alatt makulátlan fehérségű ing lapul. Ahogy leül a székre, nadrágja alól elővillan ódivatú, sötét cipője. Talán a ’70-es években hordhattak ilyet, de látszik, hogy féltő gonddal ápolják, minél tovább jó legyen. A megőszült, rövidre vágott, sűrű haj alatt az arcot márványkeménységűvé faragta az idő. Csak a szem az, amely megőrizte egykori derűs csillogását. Ahogy lapoz az újságban, feltűnik nőiesen formás és finom keze, könnyű ujjakkal. Valami vicceset olvashatott, mert ajka mosolyra duzzad a pókháló ráncok alatt. Mint amikor a sziklák repedéseibe befészkeli magát a nap és ezerfelé szaladnak a dermedt kék erek. – Hozhatok valamit? – lép oda hozzá az egyik pincérlány. A rövid, mohazöld egyenszoknya megmutatja vékony, formás combjait. Rikító vörösre festett, félhosszú, fényes haja jól áll az arcához, kihangsúlyozza a szép kontúrokat. Karcsú ujjai közt papírt és tollat tart, írásra készen. Szinte kicsinyített mása az idős vendég arisztokratikus kezének. Fekete, szép ívű szemöldökét magasra húzva, várakozóan néz a férfira. – Köszönöm, egy rövidkávét kérnék, tejjel és cukorral – válaszol, majd a barna bőrszíjas, régimódi órájára pillant. Hangja dallamos, ugyanakkor határozott jellemet sejtet. – Siet? – kérdezi félénken a lány – Láttam, ahogy megnézte az óráját. Magyarázatképpen teszi hozzá, hogy ne tűnjék tolakodónak. Közben megakad a szeme a férfi csodálatos művészujjain. Kötelességszerűen jegyzetel valamit a papírra, hogy enyhe zavarát leplezze. – Nem sietek én már sehová sem, kedves kisasszony – szomorkás mosoly bújik meg a szája sarkában – siettem eleget, amíg fiatal voltam. Templomban jártam, aztán meg kimentem a temetőbe. Oda ugyan nem igyekszem vissza. Az este fényei beszürkülnek a kivilágított kávéház belsejébe, megsötétítve a lámpák csillogását. Lassan a lány is kihozza a kávét, a tejet és a két kis papírzacskóba csomagolt cukrot. A férfi nem tekint fel az újságból, csak kezével int, hogy köszöni. Amikor végez az olvasással, óvatosan széttekint, mindent és mindenkit apróra megszemlélve. Belerakja a kávéba az egyik cukrot, majd hideg tejet tölt hozzá. A kiskanállal megkeveri és belekóstol, hogy elég édes-e. A lánynak valahogy ismerősek a szép öregember mozdulatai. Mintha látta volna már valahol. De vajon hol? Ezen eltűnődik magában egy ideig. Az idős férfi is megnézi a lányt jól. A haj szokatlan színe, ami megzavarja. Akit emlékeiben őriz, annak gesztenyebarna volt, nem ilyen közönséges vörös. – Kisasszony, legyen szíves…! – A legbelső asztalnál fizetni szeretnének. A lány már nem törődik az öreggel, kiviszi a blokkot, és kedves mosollyal köszöni meg a borravalót. A férfi indulna, de nem engedi a lány. A hasonlóság szinte kísérteties. A fejtartás, a szép arc, a finom kéz, a diófényű szem, annyira ismerősek, és mégsem. Végül úgy dönt, nem kérdez semmit. Minek bolygatni már, azt,


Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

22

ami fáj? Hosszú évek alatt csitult, lassan hegedt be ez a fájdalom. Most ismét felfakadt egy tekintettől… Az asztalra rakja a pénzt, leakasztja kabátját a fogasról és távozik. A hegedűszó szinte belesír a pillanatnyi csendbe, ahogy a férfi után becsukódik az ajtó. Záróra. A lány szép vonásait fáradtság torzítja el. Eszébe jutnak az öregember szavai. Úgy dönt, ma este ő is kimegy a kis temetőbe. A tükör előtt hosszan nézegeti az arcát és a szemét, pici, formás kezét. Sosem látta az édesanyját, meghalt amikor neki életet adott. És az apját sem ismerte. Mondják, termetre, arcra szakasztott az anyja, de a szemét és a kezét az apjától örökölte. A temető betonútját apró, pislogó lámpák szegélyezik. A lány úgy érzi, könnyű léptei ütemére ringanak ezek a kis lángocskák. Ikoncsend olvad bele az éjszakába és az alázatosan meghúzódó keresztek mentén mintha egy régi, ismerős alak suhanna nesztelen… Lassanként gyűlnek a sötét árnyak a kis temető előtt. Ima száll az ég felé, sok száz fekete varjú. Tolluk eggyé válik az ég színével. Holnap is temetnek. Valakit mindig temetnek. Varga Nóra


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

23

Nyírfalvi Károly: Versklinika / Paszternák Éva: Tiffany-buborék Harmadik alkalommal jelentkezünk új rovatunkkal, mely nagyobb bepillantást enged a tanítványi láncolat irodalmi klub műhelymunkájába. Miről is van szó? Azt a munkát, és annak gyümölcsét igyekszünk demonstrálni, ami szerző, olvasó és kritikus között zajlik, ahogy egymás véleményeinek tükrében változik, fejlődik egy vers, jó esetben egészen addig a pontig, amikor mindenki elégedett az eredménnyel. Hiszen bármennyire is magányos műfaj a költészet, itt is lehet szerző, olvasó, vagy szerző-tanácsadó között megszívlelendően jó munkakapcsolat, s talán még többen bátorkodnak kritikát, útmutatást kérni, ennek nyomán pedig újabb és újabb, jobb és jobb versek, költemények születnek. Az összeállításban – tiszteletben tartva a hozzászólok anonimitását –, csak a szerző és a kritikus esetében tüntettünk fel teljes neveket. Terjedelmi okok miatt az összeállításban csak az elemzés szempontjából lényeg hozzászólások szerepelnek. Ez alkalommal, közös akarattal Paszternák Éva Tiffany-buborék című versét választottuk: Narancsban izzó Nap, kék mező, gyúlnak a csillagok, s útra kelt ismét az Örök mozgató, a lámpagyújtogató. Szapora léptei nyomán dicsfényben tündököl, ragyog az ég, meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében, versengenek melyikük fényesebb? Tiszta a levegő, álomport hint egy tündér, s az öreg szél legkisebb lánya, Szélike, nevetve fújja a port megfáradt szemekre… Várok a jelre álomfolyosódon. A falhoz lapulok észrevétlen, szoknyám selyme sem lebben, szorítom, mezítláb lépkedek, ha hívsz álmaidba fúrom magam. A Hold most harapott nagyot, felhővacsoráját eszi. Színes vágybuborékban szállanék Elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék, szerelmes versek, zenedarabnyi dallamok illannak Tőled felém. Szemüveg kellene varázslencsével látni a sok buborék belsejét, melyik a Tiéd.


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

24

Hol kell megjelennem lebegni Veled, valósnak tűnő, illanó álomkép festett üvegében. Hozzászólások, vélemények, kritikák: B. E. Micsoda komplementerszínpár az elején! Tudatos volt? Nagyon szépen fejezed ki: "ha hívsz álmaidba fúrom magam." Tetszett! T. G. Éva, ez nagyon szép, biztató kezdés volt! :-) Az a gondolatom támadt, hogy ami keveset ezen javítani-igazítani kell – azt a saját kútfődből (lelkedből), az elmúlt idők (akár verstani, sokszor egymással ütköző) tapasztalatai alapján – egyedül magad meg tudod tenni... Paszternák Éva Igyekszem G., egyre inkább vágyom a hibátlanságra. Persze csak a versekben. Köszönöm: Éva Nyírfalvi Károly Kedves Éva! Mennyi gyönyörű kép, és mennyi kontrollálatlan ösztön. Tetszik nekem, nagyon jó olvasni is, mégis néhány megjegyzés: hiányzik itt-ott egy-egy vessző, pedig kellene, ha már másutt is van, a másik nem látom a szöveg szervezőelvét, az első versszakban múlt idejű igét használ, miközben a továbbiakban az egész hangulat, jelen idejű. A sorok hossza rendkívül változékony, de a tördelésben nem látom a szervezőelvet, vagyis esetleges, pedig lehetne sokféle, abszolút szabad vers, vagy mivel rímek nincsenek, lehetne időmértékes is. Volna egy javaslatom, írja át rímtelen jambikus lejtésű sorokba, és rendezze középre zártan, kiindulva a címből tömbösítse, hisz egyetlen buborékról van szó, és ha ragaszkodik a címhez, én így írnám, a tévedés jogát fenntartva: Tiffanyálombuborék Paszternák Éva Kedves Károly! Ugye nem haragszik meg rám, ha most elárulok egy titkot? Ezt a verset nagyon rég, még a kezdetekben írtam. Annak, hogy tetszik, emiatt különösen örülök, csak meg akartam mutatni, ilyen voltam. Aztán elcsavarták a fejem a rímek, a tanácsok. Nekem ez egy nagyon kedves versem, így rím nélkül. Akkor még a központozást is csak sejtettem. Szóval sokkal merészebben követtem el a kontrollálatlanságot, mint most. Abban, amit az elmúlt napokban írt nekem, igaza van. Ez az én formám. Köszönöm, sajnos ma nem ígérek változást, egyéb okok miatt, viszont igyekszem mielőbb átdolgozni, hogy szebb legyen. Köszönöm türelmét, segítő szándékát! Nyírfalvi Károly Köszönöm az őszinteségét, egy fontos tanulság levonható belőle, a tanácsok nem mindig használnak, és nagyon


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

25

nehéz jól válogatni köztük. A kritikus is mond néha olyasmit, ami adott esetben kivitelezhetetlen, de ezek mindig javaslatok, mérlegelni kell, és ha megy, végbe vinni, ha nem, úgy hagyni. Ezen a versen tényleg nüansznyi változtatásokat kell eszközölni, és máris kész a szép vers. Vagy a még szebb vers. Általánosságban pedig azt gondolom, Ön olyan alkat, aki jobb ha ír, ahogy a benső súgja, utána pedig saját kritikusaként szemlélve a verset, szigorú utómunkát végez, de ez ne jelentse a szöveg teljes átdolgozását, hogy végül a saját édesanyja sem ismer rá. Csak finom cizellálást. Most is csak erre van szükség. A rímek meg akkor jönnek, ha ilyen alkatú az ember, meg ha nem hívogatjuk őket, görcsölésből, dühből, melankóliából születhetnek nagy művek, de csak gondos, és vidám utómunkával. Paszternák Éva Most megkönnyebbültem ám:) Tudom, hogy sok hibát ejtek, néha észre sem veszem őket, de valóban a belső feszültségek hozzák elő a szavakat, néha csiszolva, néha utalva. Gyakran emiatt esik meg velem, hogy nem tudok javítani, mert akkor, ott azt jelentette bennem az élmény. Át fogom vizsgálni a verset remélve, hogy megtalálom a javítanivalót. A kezdetekre még inkább jellemző volt az ösztönös írás. Mivel nem a költészet a célom, csak a gyönyörködtetés, nem szeretném elhagyni a szabad, a talán dús, de nem éretlen formát. Nyírfalvi Károly Azzal, hogy mi a célja, úgy vagyok, mint azzal, hogy mit akart mondani a szerző, ezek olyan szerencsére rejtőző valamik, teljesen mindegy, hogy mi a költő mondanivalója, csak a szándéka legyen tisztességes, mind világnézeti, mind esztétikai értelemben, és legfontosabb, a szerző, bármennyire is önzően hangzik, elsősorban önmagának ír, másodsorban másokért. Ezért kell önmagunkkal szemben igényesnek lennünk, úgyhogy szerintem jó úton jár, csinálja, ahogy jól esik, aztán merüljön el a részletekben, de csak míg hiteles a dolog, tökéleteset alkotni úgysem tudunk, hiszen emberek vagyunk, és az észrevehetetlen, apró hibák olykor a mozgatókövei, rugói az egész szerkezetnek, hiszen a vers is egyfajta masina. Nemsokára újabb változat látott napvilágot, folytatódott a konzílium: Narancsban izzó Nap kék mezőn gyúlnak a csillagok útra kel ismét az Örök mozgató a lámpagyújtogató Szapora léptei nyomán dicsfényben tündököl ragyog az ég meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében, versengenek melyikük fényesebb Tiszta a levegő álomport hint egy tündér s az öreg szél legkisebb lánya Szélike nevetve fújja a port megfáradt szemekre míg várok a jelre álomfolyosódon a falhoz lapulok észrevétlen


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

26

szoknyám selyme sem lebben szorítom mezítláb lépkedek ha hívsz álmaidba fúrom magam A Hold most harap nagyot felhővacsoráját eszi mellette színes vágybuborékban szállanak elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék szerelmes versek zenedarabnyi dallamok illannak Tőled felém Szemüveg kellene varázslencsével látni a sok buborék belsejét melyik a Tiéd hol kell megjelennem lebegni Veled valósnak tűnő illanó álomkép festett üvegében Nyírfalvi Károly Ez most egy változtatott változat? Továbbra is úgy érzem, egybeszedendő, középre, az rendben, és hosszabb sorokkal kellene próbálkozni, hogy mi lehetne a tördelés alapelve, bármi, lehetne rímtelen jambikus sorokba tördelni, lehetne a gondolat folyamatosságát érzékeltetni a tördeléssel, ott megtörni a sort, ahol a gondolat is megtorpan, vagy várakozik kicsit, várok egy ilyen változatot, és utána megmutatom mire gondolok. Paszternák Éva Narancsban izzó Nap, kék mezőn gyúlnak a csillagok, útra kel ismét az Örök mozgató, a lámpagyújtogató. Szapora léptei nyomán dicsfényben tündököl, ragyog az ég, meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében, versengenek melyikük fényesebb. Tiszta a levegő, s álomport hint egy tündér. Az öreg szél legkisebb lánya, Szélike nevetve fújja a port megfáradt szemekre. Míg várok a jelre álomfolyosódon, a falhoz lapulok észrevétlen, szoknyám selyme sem lebben, szorítom, mezítláb lépkedek ha hívsz álmaidba fúrom magam. A Hold most harap nagyot, felhővacsoráját eszi, mellette színes vágybuborékban szállanak elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék, szerelmes versek, zenedarabnyi dallamok illannak Tőled, felém. Szemüveg kellene varázslencsével látni a sok buborék belsejét, melyik a Tiéd, hol kell megjelennem lebegni Veled, valósnak tűnő, illanó álomkép, festett üvegében. Paszternák Éva Központoztam. Lehet nem kellett volna, de engem zavarnak a hosszú sorok.


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

27

Narancsban izzó Nap kék mezőn gyúlnak a csillagok útra kel ismét az Örök mozgató a lámpagyújtogató Szapora léptei nyomán dicsfényben tündököl ragyog az ég meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében versengenek melyikük fényesebb Tiszta a levegő s álomport hint egy tündér Az öreg szél legkisebb lánya Szélike nevetve fújja a port megfáradt szemekre. Míg várok a jelre álomfolyosódon a falhoz lapulok észrevétlen szoknyám selyme sem lebben szorítom mezítláb lépkedek ha hívsz álmaidba fúrom magam A Hold most harap nagyot felhővacsoráját eszi mellette színes vágybuborékban szállanak elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék szerelmes versek zenedarabnyi dallamok illannak Tőled felém Szemüveg kellene varázslencsével látni a sok buborék belsejét melyik a Tiéd hol kell megjelennem lebegni Veled valósnak tűnő illanó álomkép festett üvegében Itt pedig megpróbáltam a jambikus sorokat. Sajnos így, iderakva élvezhetetlen. Azt hiszem, nem kísérletezek tovább, hiszen gyengébb lett, mint az eredeti:( Nyírfalvi Károly Éva, pihenjen, legalább hétfőig, akkor átküldöm , hogy is gondolom, nem az egészet, de az elejét, ha az úgy jó, tudja folytatni, ha nem, megadom magam. Jó? Paszternák Éva Köszönöm Károly, rám is fér a pihenés. Nem fogom elfelejteni. Eltelt néhány nap, a szerző pihent, vagy rákészült az újabb változtatásokra, és megjelent a monitoron egy újabb változat: Narancsban izzó Nap kék mezőn gyúlnak a csillagok útra kel ismét az Örök mozgató a lámpagyújtogató Szapora léptei nyomán dicsfényben tündököl ragyog az ég meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében versengenek melyikük fényesebb Tiszta a levegő álomport hint egy tündér s az öreg szél legkisebb lánya Szélike nevetve fújja a port megfáradt szemekre míg várok a jelre álomfolyosódon a falhoz lapulok észrevétlen szoknyám selyme sem lebben szorítom mezítláb lépkedek ha hívsz álmaidba fúrom magam A Hold most harap nagyot felhővacsoráját eszi mellette színes vágybuborékban szállanak


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

28

elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék szerelmes versek zenedarabnyi dallamok illannak Tőled felém Szemüveg kellene varázslencsével látni a sok buborék belsejét melyik a Tiéd hol kell megjelennem lebegni Véled valósnak tűnő illanó álomkép festett üvegében T. G. Éva, nagyon szép lett! Mégpedig azzal a szememben már véglegesnek tetsző változattal, amelybe belelátom az alább javasolt két változtatást!! – Szóval, gratulálok!! :-)) Nyírfalvi Károly Kedves Éva! Igen, erre gondoltam, két apróság: az első sorban a kék mezőn akár a következő sorban is lehetne, én úgy is olvasom, gondolja át, de lehet, hogy én értelmezem rosszul, mert az igei kezdés ezt a nyelvi helyzetet hívja elő, továbbá a vége felé: Szemüveg kellene varázslencsével, össze is lehetne vonni: Varázslencse kellene.... talán gördülékenyebb, emelkedettebb lenne. Csak javaslat. A többi nagyon rendben. Köszönöm a kitartását, fáradozását. Paszternák Éva Kedves Károly, én köszönöm a segítséget, de ha nem veszi tolakodásnak, megtisztelne vele, ha az Ön változatát megnézhetném. Köszönöm ismét. Nyírfalvi Károly Jön a változat-másolat, remélem egyben marad, kétféle változat, az első középre zárt, a második balra. Szabad felhasználni, elvetni, nekem is tanulságos volt. Narancsban izzó Nap, kék mezőn gyúlnak a csillagok, útra kel ismét az Örök mozgató: a lámpagyújtogató. Szapora lépte nyomán dicsfényben tündököl, ragyog az ég, meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében, versengenek, melyikük fényesebb. Tiszta a levegő, álomport hint egy tündér, s az öreg szél legkisebb lánya Szélike nevetve fújja a port megfáradt szemekre, míg várok a jelre az álomfolyosón, a falhoz lapulok észrevétlen, szoknyám selyme sem lebben, szorítom, mezítláb lépkedek, ha hívsz, álmaidba fúrom magam. A Hold most harap nagyot, felhővacsoráját falja, mellette színes


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

vágybuborékban szállnak elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék, szerelmes versek, zenedarabnyi dallamok illannak Tőled felém. Szemüveg kellene, varázslencsével látni a sok buborék belsejét, melyik a Tiéd, hol kell megjelennem, hogy lebegjek Veled, valósnak tűnő, illanó álomkép, festett üvegében. Narancsban izzó Nap kék mezőn gyúlnak a csillagok útra kel ismét az Örök mozgató a lámpagyújtogató Szapora lépte nyomán dicsfényben tündököl ragyog az ég meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében versengenek melyikük fényesebb Tiszta a levegő álomport hint egy tündér s az öreg szél legkisebb lánya Szélike nevetve fújja a port megfáradt szemekre míg várok a jelre az álomfolyosón falhoz lapulva észrevétlen szoknyám selyme sem lebben szorítom mezítláb lépkedek ha hívsz álmaidba fúrom magam A Hold most harap nagyot felhővacsoráját falja mellette színes vágybuborékban szállnak elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék szerelmes versek zenedarabnyi dallamok illannak Tőled felém. Szemüveg kellene varázslencsével látni a sok buborék belsejét melyik a Tiéd hol kell megjelennem hogy lebegjek Veled valósnak tűnő illanó álomkép festett üvegében Köszönettel: Károly Paszternák Éva Köszönöm, nézem, jónak tartom. Örülök az élménynek. Szeretettel: Éva

I. évf. 11. szám

29


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

30

F. E. Évike, Károly! Nagyon jó volt látni szép együtt-munkálkodásotokat! Még sok ilyet! Szeretettel, E. Paszternák Éva Köszönöm E.:) Sz. B. Asszem jó kis sikersztori ez is!:) Nyírfalvi Károly Szerintem is, most már csak azt volna jó tudni, melyik legyen a végleges változat, és olyan jó anyag lenne ez a Versklinika rovatba, vagy most kikotyogtam valamit. Na, lényeg a lényeg, örülünk mind. Köszönettel az együttműködésért, és az erőfeszítésért. Paszternák Éva Ha így gondolja Károly, én szívesen felajánlom. Nyírfalvi Károly Megbeszéltük, de akkor hosszú anyag lesz, mindegy majd összerakjuk valahogy, ez most feldobta a napom. Köszönettel: Károly Sz. B. Igen, a kérdés bennem is felmerült. És mi lenne, ha Variációk egy témára módon több változat élne?:))) Nyírfalvi Károly Élhet több változat, az összeállítás végén hozunk legalább hármat. Paszternák Éva Nem is gondoltam, hogy ennyiféleképpen lehet variálni, és megállja a helyét a változtatások ellenére. G. V. Erre gondoltam én is, mert itt most nagyon nehéz a választás...– én nem hiszem, hogy tudnék dönteni :) Paszternák Éva Én vagyok még így vele. :) Sz. B.


Versklinika

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

31

Na szép. Akkor ez egy olyan versklinika lehet, ahol egyszerre több sikertörténetről be lehet majd számolni, felkínálva alternatívákat az olvasó számára, ilyet még úgyse csinált senki.: P. Paszternák Éva Bízzuk az olvasóra:) G. V. Nagyon szeretem – vers :) – szép, igényes, élményt adó. – még jó, hogy visszajöttem, megilletődésemben már írni sem tudok...Tényleg rendkívüli élmény volt követni munkátokat, hát még az eredményt...: Paszternák Éva Köszönöm, igen az. Nagy szeretem vers, de szépen írtad! G. V. Szép, igényes, fantáziát megmozgató – mindegyik változat. Összeállította: Nyírfalvi Károly


COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 11. szám

Hornyik Anna versei / Lajtai Gábor versei Négy tanka

Csendélet

Anyaföldön túl, csendtengerben lebegve, halhatatlanul: Hős életek meséje eszmeiségét veszti.

Mélázó virág Csodálkozik a réten Illata varázs Áldozat

* Este lett ismét, Hold ragyog Köröttem bukott angyalok Hálok az utcán

Földbe temetett angyal kukacos ajka csókkal szórja be a meg nem áldott eget. Felette bárány legel.

Otthontalanként lépkedek Meglepett parkok féltenek Hálok az utcán

* Rakparton csendet hallgatok Körúton Combino andalog Hálok az utcán

Elmém yin és yan, szellő fújja szerteszét. Szívem nincs és van: paradoxon tengerén csillogó sóhaj pihen.

Küszöböd elé érkezem Egyetlen bűnöm létezem Hálok az utcán

* ( Pilinszky János emlékének)

Magányba burkolt hajnalok Nélküled fagyok-olvadok Hálok az utcán

Vágyakba bújva, virágszálon aludna. A való rémes. Elfutna tőle, édes álomba ringatózik.

Önnön magányba zárva

Tarajos felhőn lovagolva Nyüszítő vágy üldözte Álom ért utol Fülembe súgta titkait Körémcsavarta Áldott boldogság reményét S itthagyott – Az őszülő nyár ölelésében. A csakazértis okán Tegnap hitemre bíbor alkony ült És hűs kaszával szegte kedvemet Reményveszejtő kétkedő talány De hangod óvón új erőt adott Mert mából érő holnapot kívánt És elhitette: mégis érdemes

32


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

Balatincz Miklós versei Én sírok belőletek... Fattya csak a roncs időnek, gyermeke a hulló kőnek, kit az egek földre vetnek, súlya alatt az is remeg, szeretetlen tartja csak meg. Foglya vagyok minden kőnek... Része a múlt verésének, rothadása a termésnek, nyílvesszeje átlőtt szívnek, hala ezer vértengernek, sós íze a könnyesőnek. Foglya vagyok sós cseppeknek... Kínja a roncs szenvedőnek, sorsa által porba vertnek, magány által érintettnek, hitehagyott hitszegettnek, kiből varjak csemegéznek. Foglya vagyok hitetlennek... Holt gyermeke elvetéltnek, fájdalma a vérző szívnek, hidege a holttesteknek, idege az őrülteknek, látása a vak szemeknek. Foglya vagyok vércseppeknek... Holt iránti szenvedélyek tárgya e korcs szerelemnek, kifordított embereknek erkölcstelen őrjöngéshegy, romja minden épületnek. Foglya vagyok ölt rendszernek... Értelme a szenvedésnek, megfoghatatlan, nem értett, tárgya önzés hömpölyének, ereje bölcs Teremtőnknek, mozgatója az embernek. Foglya vagyok léteteknek... Esőverten, végleg, egyedül Ősi házak szaga mállik az esőben, csak a Semmi ásít rám a holt hidegben, ketten maradtunk a falfehér időben.

Az utolsó napon a Semmivel kettesben állunk a kormot fiadzó, pernyés esőben, de a Semmi semmiként oszlik el a szélben, egyedül maradok a felfalt ürességben. S mikor megcsap a bomló házak fanyar szaga, utolsó verset sír belőlem a halott éjszaka, remélem, csak világom pusztult végszava... Dactalan Csak akkor írok, ha táncba robban a kép. Ha nem követeled, mint testednek kenyeret az elragadtatásba röpíti lelkedet, de szövetté esik szét, amint rögzítenéd. Létre nem utasíthatod, hisz te vagy a rész és nem Ő részed, mert nyomorult testedet felülírja a dactalan árnysereg, és semmi-léted benne szárnytalan elenyész. Nem kényszeríthet ezer kenyértelen éj írni a jelöletlent, a csillagtalant, az eszme sem lobbanhat fájdalomtalan, inkább testem omoljon darabokra szét. Állat-csikorgás miatt az írhatatlan nem szűnhet bennem, megszületetlenül sem, én a reménytelennek áldoztam létem és végül máglyára bocsátom önmagam. Megismételhetetlen utakra vágyom... Megismételhetetlen utakra vágyom, porukat csak egyszer járom, míg gyengéden altat zajtalan halálom. Erdőkre, ahonnan a zajtócsa-várost megfagyva, csak felülről látom, hol a fák dala rám terülő csendes álom. Ahol a békében megáll a fájdalom, tépett lelkem sem sír már oly nagyon, s tisztaságban dereng Ősi Otthonom. Lelkem vízcsepp csak remegő fűszálon, selyemszál bíbor pókhálókon, ott a homályban ülő Istent sem vádolom mert felébredt a lélek aki elkábult, édes patakokba bámult, merített a vízből, mi ajkára ájult.

33


COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 11. szám

34

Mészely József versei / Szlafkay Attila versfordításai Útnyomok

Szemben az úttal

Nem kellett volna észrevennem. Át kellett volna néznem fölöttük. Hidegen kellett volna hagyjanak. Nem kellett volna fölöslegesen nyugtalanítanom magam.

Szeretsz, hogy fejed ne csak saját válladon nyugodjon.

De észrevettem, mert észre akartam venni. Nem nézhettem át fölöttük, mert látni akartam. Nem hagyhattak hidegen, mert nem akartam hidegen maradni. Fölöslegesen is nyugtalanítottak, mert akartam, hogy nyugtalanítsanak.

Szeretlek, hogy fejem ne csak saját vállamon nyugodjon. Szeretjük egymást, de tisztában vagyunk azzal, hogy egyszerre a másik vállán csak egyikünk feje nyugodhat.

∞ Útvonal Talán nem is visz soha sehová s édeni megérkezést sem kínál. Csak hajladozik mindig előtted karcsún, mint egy tóparti nádszál. Legjobb, ha csak útnak nevezed, kaptatók s lejtők hullámának, de talán még egyszerűbben csak konok elhatározásnak, hisz meglehet éppen elhatározásod lesz a legnagyobb bizonyosság, mely tudatára ébreszt, végre saját nyomodban jársz. Úgy indulj Úgy indulj, mintha valahol nagy szükség volna rád, mintha már halaszthatatlan volna az indulás. De ha nem várnának, akkor se tétovázz, mintha nem is volna másmilyen választás. Bár számíthatsz számtalan váratlan veszélyre, úgy indulj, mintha indulhatnál véges elől a végtelenbe.

MANFRED WINKLER: KÁVÉHÁZBAN Bezárkózva a hangok színei közé Cigaretta-köd és ólomé süllyed a füstbe Emberek mennek és jönnek csak én csapódom a világ tetőihez – Az égi éjszakáktól megtérnek a földi természethez. Homlokom tenyerembe temetem Visszatükröződöm a szemekben A támasz nélküli fényes zsámolyokban Emberek távoznak és magukkal viszik lelkemet emberek jönnek és elhozzák hozzám a magukét. Elsüllyedek mint kő a füstégben. ALEXANDRU MUSINA: HYPERION DÉLUTÁNJA A barátaim, vagyis akiket annak tartok, Meg azok, akiket kevésbé, Belépnek az ablakon és kényelmesen Elhelyezkednek, Szívem mindenik pitvarán-kamráján. Rágyújtanak bűzös cigarettájukra, Cipős lábbal elterpeszkednek az ágyon és


Versek

COMITATUS FOLYÓIRAT

Különféle szerencsejátékokat játszanak és kártyáznak ; Végigturkálnak minden sarkot és kék vért Isznak, meg keserű mérget, És bazsalikomvízzel ébresztik magukat. Majd elégedetlenül elhúzzák a csíkot azt gügyögve : „Hol az ördögbe van ez az érzéketlen Fazon, Miért nincs ő is itthon?” Én leereszkedem a mennyezetről, ahol Keresztespókálcában néztem, láthatatlanul és Mérgesen, Rendet rakok és félszegen, Töltök egy csésze bazsalikomot, Mely kristályhangon széttörik és azt kiáltom: „Ez ám a művészet, fiúk !”

DENISA COMǍNESCU: ÉLETKÉP Úgy ment a temetőbe, mintha dolgozni menne, vásárolt egy sírhelyet, még akkor, amikor dolgozott, a sírkőre később futotta, két, három nyugdíjból, naponta megtisztította a nevet rajta, mintha attól félne, nehogy eltűnjön. Amióta meghalt, én teszem ugyanezt, mind ritkábban jutok el a temetőig, s megtörténhet, hogy holnap követem őt. ŞTEFAN BAŞTOVOI:VÁGÓHÍD Embertehén fölszállt a villamosra. Elvörösödve, fején óriás kalap, hogy elfödje szarvait. Izgatottan, jegy helyett kilukasztotta a jobbfülét : Négy nagy lukat és két kisebbet. /A mozgó farm az ég felé tart /

I. évf. 11. szám

35


COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 11. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Szerkesztő (versek): Nyírfalvi Károly Segédszerkesztő (prózák): Paszternák Éva Segédszerkesztő (versek és prózák): Beri Róbert Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk publikátorai: Cikkek: Brátán Erzsébet, Dr. Bige Szabolcs Csaba, Muhel Gábor Impresszió: Urbán-Szabó Béla Esszé: Nyírfalvi Károly Recenzió: Szinay Balázs Novellák: Beri Róbert, Varga Nóra Versklinika: Nyírfalvi Károly Versek: Hornyik Anna, Lajtai Gábor, Balatincz Miklós, Mészely József, Szlafkay Attila A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a szinba@gmail.com email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.blogspot.com Folyóiratunk weboldala: www.comitatusfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: szinba@gmail.com

36

Comitatus folyóirat I. évf. 11. szám  

a tanítványi láncolat irodalmi klub folyóirata

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you