idején. A felvetett kérdésekkel kapcsolatban mindenekelőtt módszertant, egy speciális attitűdöt javasol a tárgyalt két szerző gondolataiból kiindulva: ez pedig az ellentétek magasabb rendű egységbe foglalására, lényegi összetartozásuk megmutatására törekvő gondolkodás, mely képes magát logikailag megalapozni. Csikós olyan folyamatfilozófiát szorgalmaz Hegel és Whitehead nyomán, mely képes felülemelkedni az egyoldalú álláspontokon, és meggyőzően kimutatni azok egyoldalúságát, korlátozottságát. Ez utóbbi szavak érvényesek Csikós Hegelhez és Whiteheadhez való viszonyára is, mely nem egyoldalúan pozitív és dicsőítő, hanem legalább ennyire kritikai motívumokat is tartalmaz. Természetesen Hegellel és Whiteheaddel sem ért véget a filozófia története; az általuk létrehozott életmű éppen a lét eredendő és meghaladhatatlan nyitottságára figyelmeztet bennünket folyamatosan. Amit Csikós speciálisan hiányol mindkét szerzőből, az a végesség éthosza; annak hangsúlyozása, hogy mindezek a leírások egy véges perspektíva felől fogalmazódnak meg, fogalmazhatóak meg; és hogy ennél fogva minden szintetizáló törekvés, a kreativitás minden ereje magán viseli a végesség lenyomatát. A végesség éthosza az önmagukat logikailag, módszertanilag megalapozni képes, de teljesen soha le nem záruló folyamatfilozófiák mindig nyitott története felé mutat tovább. Ez az éthosz a filozófia permanens forradalmára szólít fel bennünket.[6]
[ 93 ]