Page 12

ROVATCÍM ÖTLET1 | ÖTLET2

Zárt ajtók.

SZÖVEG: BÁRÁNDI DÓRA

Zárt ajtók. Csupasz, néhol beázott falak. A folyosó végén egy ajtó nyitva áll. Jobban szemügyre véve látom, hogy egy kis kültéri fülke az, amely dohányzóként funkcionál. Már-már az őszi beszűrődő napsugarak a szabadság érzetét keltik, amikor észreveszem a fülkét körülvevő rácsokat. Érthető, hogy ezekre szükség van, de most mégis valahogy csak nyugtalanít a dolog. Mondjuk ez az első napunk a zárt osztályon. Azt mondják, idővel hozzászokik az ember. Efelől vannak kétségeim, de ekkor az ajtón lévő biztonsági zár pittyenése kizökkent a gondolataim közül. Kezdődik a napi vizit. Az első kórteremben hét beteget kezelnek. Amikor belépünk, kifejezetten jó hangulat fogad bennünket. A betegek többsége az ágyán ül, míg egyikük igen hevesen gesztikulálva egy történettel szórakoztatja a többieket. Később kiderül, hogy ő jelenleg egy hypomán fázisban van, és gyógyszerbeállítás miatt kezelik jelenleg az osztályon. Egy valami azonban mindegyikükben közös; élénken érdeklődnek, hogy mikor mehetnek már haza, vagy akár csak a hétvégére egy kis kimenőre. A következő kórterembe lépve észrevehetően megváltozik valami, ami nem feltétlenül a jelen lévő csendnek köszönhető. Eléggé nyugtalanító érzés telepszik rám, amikor körülnézek. Ebben a szobában négyen vannak, és mindenki az ágyában fekszik. Valószínűleg alszanak, bár ketten csak szótlanul a plafont bámulják. Elgondolkodom, hogy vajon mennyit fognak fel abból, ami körülöttük történik. „Haloperidol, risperidon vagy próbáljuk meg inkább a quetiapint. Infúzió, mehet tovább.” – az orvosok halkan konzultálnak egymás közt. „ A héten hazamegy? Talán majd a jövő héten, vagy később. Meglátjuk.” Így haladunk szépen sorban az összes kórtermen. Vannak igazán szomorú betegtörténetek, de persze akad olyan is, ahol kifejezett javulás és gyógyulás figyelhető meg. Amikor vége a gyakorlatnak, megkönnyebbülten lépek ki a kórházból. Nem volt rossz nap, de jó érzés azt érezni, hogy számtalan lehetőségem van arra nézve, hogy szabadon azt tegyem, amihez csak kedvem van. Ahogyan magamba szívom az ősz utolsó meleg napsugarait, eszembe jut a fiú, aki ma a viziten József Attilát szavalt nekünk. Elmerengek azon, hogy néha milyen vékony is tud lenni az a határ, ami elválasztja egymástól a rács egyik oldalát a másiktól.

12

SZINAPSZIS // 2017. NOVEMBER

Tóth Árpád:

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszak a, S a mérhetetlen messzesé gen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugará t. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatla nul, S ki tudja, mennyi ezredé ve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememb en célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödel ét. Tanultam én, hogy általszű rve a Tudósok finom kristálym űszerén, Bús földünkkel s bús testem mel rokon Elemekről ád hírt az égi fén y. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figy elem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a ma gány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találun k már soha A jégen, éjen s messziségen át?) „Ó, csillag, mit sírsz! Messz ebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távola bb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, sze relem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig ! Küldözzük a szem csügge dt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

Szinapszis 2017. november  
Szinapszis 2017. november  

XIV. évfolyam 3. szám

Advertisement