Page 1


A virtualitás és a valóság nem elválasztható, szigorú értelemben elszige-

erőszakosan retteritorializálódhatunk egyik vagy másik kategóriába (vir-

telhető, egymással szembenálló kategóriák, hanem olyan destrukturált, deterritorializálódott rendszermaradványok, amelyek kölcsönösen virulens módon fertőzik meg egymást. Felsértik, megsebzik egymás folyamatosan mozgó, érdes és pulzáló határát ezek az összegabalyodó zónák. Hibriditásról beszélhetünk, keveredésről és mindent átható heterogén kiterjedésről. Egyszerre az eltűnés homályossága, a felszámolódás bizonytalan zónája, és az összekapcsolódás erőszakossága, az össze nem illeszthető szélek romboló játéka jellemzi a virtualitás és a valóság egymást átható szféráját.

tualitás, valóság), de a romboláson keresztül részt is vehetünk ebben a pulzáló, erőszakos, megsebző összekapcsolódásban: a felszíneket, kizárólag a felszíneket megragadva, úgy, hogy a heterogén átmenetek tüskéi a mi meghaladandó, feláldozandó bőrfelületeinket törjék meg vagy szakítsák fel. Véges kisebbségként a háttérbe vonulva a felszínekbe belemarkolni, testünkkel egy vékony, feltörendő bőrfelületet húzni a felbomlóban lévő valóság felszínére: kitágulás, a bőrfelületek megnyújtása egészen az érzékelés, az érzékelhetőség határáig: ez bizony a szeretet gesztusa, hiszen “ahhoz, hogy valami rombolni tudjon, szeretnie kell, és aki a szeretet puszta

Felszívódhatunk, kiszerveződhetünk a bizonytalanság homályos rétegeiben,


megnyilvánulása által készül rombolni, az nem okoz sérüléseket, az valójában nem rombol, csupán - azáltal, hogy megnyitja azt a végtelen űrt, ahol a rombolásnak nincs sem pusztító, sem pozitív jelentése - semleges értelemben használja a szót egy semleges vágy kifejezésére.”* Egy új, a véges kisebbségekhez illő semleges rombolás fogalomra van szükség. Egy olyan a pusztítást és a felbomlasztást követő újraszervezést meghaladó rombolás fogalmat kell elképzelnünk Maurice Blanchot alapján, amely felkínálja magát egy még mélyebb, még tágasabb és mégis az emberi szubjektumot radikálisan összesűrítő, tomboló nonhumán rombolás kozmikus hatásainak, amelyhez nem tudunk viszonyulni. Az elmondhatatlanság, a megragadhatatlanság, a leírhatatlanság: az elhallgatáson keresztül testünk határainak megnyújtásával, esetleg testünk megnyúzatásával kínálhatjuk fel bőrfelületünket, hogy abba karcolatokat, töredezett, poszthumán geometria nyomait rajzola a nonhumán világból előtörő virtualitás. Bruno Latour francia szociológus cselekvőhálózat elméletén keresztül felhívja figyelmünket arra, hogy 21. századi társadalmi életünk hemzseg az olyan jelenségektől, amelyek nem megragadhatóak a tisztán társadalomvagy természettudományi fogalmokon keresztül.**

Némaság, elbizonytalanodás és a megszűnés által kikényszerített tétovázó pillantások, valamint a dadogáshoz vagy a szenvedélyes nyögéshez hasonlítható meg-megszakított beszéd töredezettsége: különkülön széttartó jelenségek, azonban a poszthumán valóság által felsértve egy olyan sorozatot alkot e három különböző ritmusbeli és intenzitásbeli jellegzetesség, amely a végesség felszínén való megrekedtség irányába mutat. A társadalom-természet a modernitás során kierőszakolt mesterséges dichotómiájának elleplezhetetlen hamissága igaz a valóság és a virtualitás szférájára is. A határok felsértése, a kisebbségi létbe való elmerülés először a tagadás szakaszával kezdődik, majd a távolságtartás karikatúra-szerű pozíciójával folytatódik, azonban “végül, váratlanul, mintha a logosz egyszerre csak kisiklana, átcsap rajta valami, amit már nem lehet megszervezni. Egy más rendbe tartozó hatalom ragadja el, harag, sértés, provokáció, profanizáció, szadisztikus fantazma, tébolyult gesztus, az őrület kitörése.”*** Még a virtualitás rombolását, a poszthumanitásba való felbomlását is, mint sorozatot elragadja és kisiklatja az elhallgatás, a némaság, a véges kisebbségi állapot, egy olyan felfüggesztett felszíni szétterüléssel, amelyben a bőr megnyúzatásának szadisztikus fantazmája, az ön-


feladás tébolyult gesztusával összeállva egy végletesen önmagába csavarodó “ön-nyúzatásba” áll össze. Az őrület ebben az esetben meghaladja a koncentrált kitörést, és a digitalitás affektivitásának felkínált test nélküli bőrfelületet végig beborítja, mint egy tartósítószer, vagy egy olyan különleges olaj, amely a felszíni szemponokra törekedvén a csillogó szépséget elviselhetetlen, orrfacsaró bűzzel ötvözi. Latour aktoroknak nevezi az olyan létezőket, amelyek valamilyen értelemben hatással vannak egymásra. Tehát minden olyan tárgy aktorként vehető számításba, amely hat a másikra. Azonban a latouri poszthumanisztikus szociológia értelmében nincsen egyetlen aktornak sem privilegizált helyzete, így az ember sem tekinető a többi cselekvőhöz képest különleges, vagy egyedülálló létezőnek. A virtualitás aktorai, – digitális kódok, virtuális valóságok heterogén zónái, vagy az online pornó végtelen obszcenitása -, egyre nagyobb hatást fejtenek ki az elsatnyuló, háttérbe húzódó emberi valóságra. A virtuális valóság burjánzó és kiismerhetetlen mélységét az aktorok radikális pluralizmusa jellemzi. A felületeken, az egymást felsértő felszíneken vérzik egymásba a virtualitás radikális pluralizmusa és az emberi bőr statikus szánalmassága:

kifeszítettség, megnyúzatás, a felszínesség és az üresség sorozatai, amelyek véletlenül sem az ember felé mutatnak, hanem az emberen túlra, úgy, hogy ezt a vágyakozást vagy meghaladási szándékot nem vokalizálja az emberi aktor, hanem a háttérben, a felszín, vagy a megnyúzott bőr végtelen űrjében sűríti össze. A semleges rombolás és a véges kisebbségi lét kiegészíti egymást: elhalkulás, elcsendesedés, passzivitás és hallgatás. Mint Latour is utal rá, a történelmet nem értelmezhetjük többé kizárólag az emberek történelmeként. A kifeszített bőr szadomazochisztikus felszínén, a kisiklatott, önmagába csavarodó skizoid sorozatok mögött az önnyúzás tébolyult gesztusa: sehova sem vezetnek, pontosabban a semmibe kanyarognak ezek a kaotikus karcolatok. Ez a semmi nem hiány, nem a betölthetetlen vagy kielégíthetetlen szenvedélyhez kötődő romantikus, klasszikus hiány fogalom, hanem az egyetlen létezőt sem privilegizáló pervertált lapos ontológia, ahol egyetlen központi entitás sincsen: minden heterogén áramlás, elkorcsosult, elfajzott tébolyult tobzódás és gügyögő kihalófélben lévő ócska nyelvjárás. A felszínt lázas tevékenységek és sivár közömbösség karcolja meg, vonalak egészen röviden haladnak egy strukturát kirajzoló irányba és a megszerkesztés tévképzete felé, de végül a fel-


bontás szökésvonalaiba futnak bele, mint szabályozhatatlan vad folyamok. A megszerkesztés sorozata, a racionalitás, a valóság, a heteroszexualitás, a reprodukció, a logosz, az értelmezhető nyelv: egy elhasználódott, csődöt mondott sorozat, amely nem jelentősebb, mint egy őrült különböző dobozokat felbomlasztó kitörése: a földre hullott tárgyak rendezetlenül hevernek, azonban ez a rendezetlen sorozat lesz az, amely utólagosan megkonstruálja az őrület új és utolsó lehetőségét, hiszen magában egyesíti a rendszerező dobozokat és a dobozokat összezúzó bolondot. Levy Bryant lapos ontológiája elutasítja a központi entitás létét, tehát az ember sem lehet rendszerező vagy központi létező.**** Az önfeladó szeretet szenvedélyessége által való megfeszülés vagy önnyúzás olyan áldozati aktus, amelyen keresztül a virtualitás, a poszthumán világ heterogenitására valójában megnyílhatunk. Latour cselekvőhálózat elmélete, illetve Bryant lapos ontológiája felől nézve a digitalitás, a virtualitás sem rendelődik alá az emberi intenciónak. A negativitás és pozitivitás dichotómiáját meghaladó véges kisebbségi létből adódó semleges térben játszódó rombolás “halkan, lágyan, de ellentmondást nem tűrően” megy végbe.***** A lapos ontológia által meghatározott üres, semleges zónában a blanchot-i értelemben vett rombolás egy olyan tett, “amely már magában a kimondás aktusában végbemegy: mindez ésszel felfoghatatlan, főleg, ha azt próbáljuk tudatosan latolgatni, merre haladnak tovább az események. Inkább olyan ez, mint valami megvilágosodás, amikor hirtelen feltárul a titok.”****** Ahhoz, hogy megalapozzuk a digitalitás hipertárgyának árnyékában véges kisebbséggé degradálódó/nemesülő ember poszthumanisztikus leírását, röviden érdemes felvázolnunk Bryant lapos ontológiájának négy alapvető tételét.*******


A lapos ontológia visszautasít bármilyen transzcendenciát vagy bármely olyan feltételezést, mely szerint létezne olyan entitás, amelyből származna az összes többi, és amely ennél fogva előrébbvaló lenne azoknál. A bolond tördelő, felbomlasztó ténykedése szükségeltetik az őrület sorozatához, azonban utóbbi sorozat nélkül a bolond tevékenysége sem lenne megragadható, leírható. De az őrület, a felbomlasztás gesztusa nem jelent olyan transzcendenciát, amelyből csak a negativitás áramlásai törnek elő. A virtualitás és valóság határán való megfeszített, megsebzett összekapcsolódás a heterogén, bizonytalan zónába belehelyezkedve igyekszik elkerülni a metafizika zsákutcáját. A lapos ontológa értelmében kizárólag dolgok léteznek, és nem beszélhetünk olyan egységes dologról, amely magába foglalná az összes egyéb dolgot. A lapos ontológia nem privilegizálja a szubjektum-objektum, ember-világ relációkat sem, mint olyan metafizikai relációt, amely eltérő volna a dolgok közötti egyéb konnektivitási módoktól. Tehát az emberek nem kapcsolódnak össze a tárgyakkal minőségileg


másképpen, mint ahogyan azok egymással kapcsolódnak össze. A lapos ontológia negyedik tétele szerint, minden dolog ontológiai értelemben egyenlőnek tekintendő, legyen az mesterséges vagy természetes, szimbolikus vagy fizikai, és egyetlen sem rendelkezhet a többivel szemben nagyobb méltósággal. Vagyis abból, hogy egyes dolgok a környezetükre nagyobb hatással vannak, nem következik, hogy több valóságtartalommal rendelkeznének. A szimulakrumok és a virtuális hálózatok egyre fokozódó hatása a valóságra csupán igazolja az objektum orientált ontológia helyességét. Latour rámutat arra, hogy a modern tudományos gondolkodás alapmodellje egy olyan szeparációt vezetett be a gondolkodásba, amely veszélyezteti a különböző kortárs jelenségek pontos megértését. A modern tudományos gondolkodás alapmodelljének egyik oldalán a nonhumán módon felfogott természet van, amelyet a társadalmon kívüliként képzel el és rekonstruál ez a gondolkodási rendszer. A természet ebben a felfogásban nyersanyagforrássá degradálva teljességgel alárendelődik az antropocentrikus és progresszív modernitás metanarratívájának. A modern tudományos gondolkodás alapmodelljének másik oldalát az emberivel azonosított kultúra, vagyis a társadalom alkotja. Azonban, mint Latour utal rá,

valójában sohasem voltunk modernek, ez az elkülönítés sohasem volt érvényes, hiszen a hibrid-hálózatok burjánzása és rendszere határozza meg jelenünket. A hibridekben összefolyik természet és társadalom. Ez a felfoghatatlan, kaotikus xenotemporalitáson és xenoterritorialitáson alapuló hibridizáció kaotikusnak és felfoghatatlannak tűnhet, ha beleragadunk a modern gondolkodás diszkriminatív és kirekesztő metanarratívájába. Bőrünket megnyúzva, vérző, gennyes sebeket kitermelő húsunkat megnyitva a felszínre helyezkedve affirmatív módon vehetünk részt a hibrid hálózatok tenyésztődésében. A szemünket a fájdalomtól feltörő misztikus könnyek homályosítják el végzetesen kisiklatva a szubjektumból kiinduló antropocentrikus gondolkodást. Latour szerint a modernitás kulcsfontosságú eleme a hibridek egyre fokozódó kitermelése, miközben, paradox módon, a modern mentalitás figyelmen kívül hagyja, vagy egyenesen tagadja a hibridek létét. A hibriditás, a kevertség, a digitalitással kapcsolatos kritikai álláspontokat is átszínezi, átfordítja és ezzel eljuthatunk egy paroxista metakritikába, a határokon való felszínes filozofálás azon állapotához, ahol a nevetés, az elengedés, a feloszlás, a felbomlás uralkodik el a bezárkózás, a vissza-


fogás, a reaktív viszonyulások helyett. Jean-Francois Lyotard alapján kimondhatjuk a metanarratívák végét.******** Ennek következtében a fejlődést többé nem hívhatjuk haladásnak, különösen nem olyan jellegű történelmi folyamatnak, amelynek végcélja az ember, vagy annak kiteljesedése volna. A techno-tudományos komplexum kibontakozása ugyanis a fejlődésbe vetett hittel és az emberrel szemben álló mechanikus erővé, egyfajta destruktív önmozgássá vált. Ezen önmozgó techno-tudományosság egyik fontos tünete az ember és a világ közti aránytalanság, egyfajta eksztatikus egyensúlyvesztés, vagy Georges Bataille kifejezésével élve: lefejeződés.********* Azonban a lapos ontológia és a véges kisebbségi lét nevében megállapítható, hogy a technotudományos komplexummal szembeni eltörpülés, csökevényes létállapot más dolgoknak, heterogén nonhumán aktoroknak nyitja meg a diszkurzív teret: minden társadalmi mező végzetes, kitörölhetetlen kiüresedése új aktoroknak, virtuális, digitális, poszthumán ágenseknek kínál lehetőséget a belépésre. A képek, a folyamatosan deterritorializáló hiperkapitalizmus által termelt mesterséges világ megragadható Guy Debord spektákulum fogalmával is.********** A szituacionisták a spektákulumok organizációjaként jellemzték a

kapitalista társadalmat, amelyben a valós életet megtapasztalni, és annak létrehozásában aktívan részt venni közel lehetetlen, tehát az emberek nemcsak a saját maguk által termelt javaktól idegenednek el, hanem saját élményeiktől, érzelmeiktől, vágyaiktól, illetve kreativitásuktól is. Azonban feltehetjük azt a kérdést, hogy ha ez a degradáció, fantáziavesztés megtörtént, illetve az antropocentrikus világmagyarázatok csődöt mondtak, nem kerülhetne-e sorra egy posztantropocentrikus világ a maga burjánzó feszínességével és néma, semmitmondó ürességével. A széleken, a feloldódó valóság felszínén emberi bőrfoszlányok kínálkoznának fel a spektákulum felszínességének. A felszínesség fokozódása egy olyan, minden emberi viszonyulást meghaladó virulens, burjánzó poszthumán világot hozna létre, amelyben teljességgel összeomlana minden orientációs lehetőség. Az értelem ezen végzetes, kitörölhetetlen megsemmisülése a hiány dinamikáját, a nem-létbe átváltó misztikus eksztázist hozhatja el: ez a negatív gondolat blanchot-i szenvedélyessége, amely nem bizonytalanít el, vagy nem sújtja erőtlenséggel a megostromolt, megnyúzott testet.


Túl kell lépni a modernitás tükrének tekinthető kritikai állásponton, egy olyan metakritikai pozícióért, amely a feldarabolódás, a felszámolódás mazochisztikus gesztusán keresztül képes lehet megnyitni a társadalmi valóságot poszthumán ágensek előtt: ez egy megrendítő, szinte felszámoló gesztus. A kereszténység egyik fontos alapja, központi motívuma a megsebzett, keresztre feszített test, amelynek édes sebéből a megváltás áramlik alá: Isten feláldozza teremtményéért saját fiát, akinek sérüléseiből, tönkrement fizikai testéből a megváltás ajándéka szivárog. A spektákulum és a szimuláció korában miért ne hozhatná meg mindenki ezt az emberfeletti áldozatot. Azonban az egyre inkább szekulárissá váló, technikailag túlfejlett társadalmakban ez nem egy transzcendentális áldozat, hanem egy mazochisztikus, a testet felszakító, felszámoló öndekonstrukció, önfelbomlasztás vagy önmegnyúzatás lenne: szimulálni kell Krisztus áldozatát. Ez a poszttranszcendentális mazochisztikus áldozat beleillik a libidinális ökonómia mazochisztikus tendenciáiba. Lyotard szélsőséges módon azonosítja a kapitalizmus inherens működését a test radikális átszerkesztésével.*********** A hiperkapitalizmus, az egész bolygóra kiterjedő deterritorializációs mozgás következtében egy mazochisztikus, a kereszténység maradványaiból szivárgó transzcendentális-nyom szimulációjaként a 21. század embere egész testét megnyúzva felkínálja a virtualitás poszthumanisztikus felülkódoló gépezetének. Jean Baudrillard szerint a szimulakrumokra építkező hipervalóság véget vet a valósnak, mint referenciának, és szimulációs modellként meghaladja azt.************ A szimulakrumok harmadik rendjének központi jellegzetességei a DNS és a digitalitás. Ez a harmadik rend egy még nagyobb fokú irányítást eredményez az előrejelzéseken, szimulációkon, mutáción keresztül. Baudrillard szerint fokozatosan eltűnik, felszámolódik a valóság, a referencia.

©BARNI & SZILVI


Azonban a szimuláción alapuló hiperkapitalista társadalmi renden nem a

A digitális kódok folyama az információbőséggel, a radikális se-

termelés tükrének tekinthető marxista forradalmi praxison keresztül juthatunk át, hanem a premodern áldozatiságon, a felszámolódás és a hely átadás ellenérték nélküli gesztusán: hagyni kell a szimulációnak, hogy azt tegye önmagával, amit az emberi társadalmakkal illetve az egész bolygóval tett. Mikor Isten feláldozta saját fiát az emberiségért, akkor is hosszú időbe telt, hogy a teremtménye túljusson rajta, feláldozva Teremtőjét és eljusson Isten halálához. Az ember által generált, teremtett virtuális aktorok az ipari forradalomtól számítva alig háromszáz év alatt haladták meg teremtőjüket: a digitalitás aktorai gyorsabbak voltak az embernél ebben is. A társadalmi gyorsulás az áldozati ciklusokra és a meghaladás periodikusságára is kihat.************* A virtuális ágensek ezen egyre inkább gyorsuló technofil rendszer logikájánál maradva rövid idő alatt orgiasztikus módon kitombolhatják, majd felszámolhatják magukat. Azonban, ahogy az ember is a különböző transzhumán víziókban, illetve a modernitás során általánosságban Isten képét kívánta magára ölteni, úgy a digitalitás, a virtualitás is éhes teremtőjének húsára.

bességgel, az azonnali konnektivitással felemészti az ember statikusságát, lassú történetiségét és az ‘emberi hús’ helyére az ‘adat hús’ fluxusa kerül. Az adat trauma a kódok terrorja által kiváltott pszichózis, neurotikus hisztéria, amely az emberi orientációt radikálisan elbizonytalanító digitális könnyeket termel. Minél intenzívebb, minél gyorsabb a domináns digitális médium cirkulációja, annál erőteljesebb az összeolvadás az emberi és a digitális idegrendszer között. A digitalitás terrorisztikusan szív magába minden életeseményt, testi kötődést: magával ragadja a testet, megnyúzza vagy felőröli azt, plasztikussá, alakíthatóvá és konnektivitásra alkalmassá teszi azt. A személy feloldódása, dekódolása és feldarabolása megy végbe. Metakritikai, szimulációs-orgiasztikus áldozati álláspontunk szerint az embernek a néma kisebbségek pozíciójára kell helyezkednie, ezzel önmagát kivonnia a társadalmi térből és teljességgel megnyitni azt a virtuális aktoroknak. Laruelle egy 1985-ben megjelent tanulmányában az ember valódi lényegét a hozzáférhetetlenségben határozza meg.


A feltárhatóság utópikus törekvése helyett Laurelle egy olyen episztemológiai praxist javasol, amely elismeri az embernek, mint élőlénynek eredendő végességét. Mint írja “az ember esszenciája az Egyben rejlik, vagyis egy non-pozicionális önmagában való létezés, egy csupasz szubjektivitás, abszolút szubjektivitás, avagy a végesség maga.”************** A véges kisebbséghez tartozóknak nincsenek tulajdonságaik, sem arcaik. A digitalitás poszthumanisztikus hipertárgyától beárnyékolva remegve el kell ismernünk, hogy mi magunk sem vagyunk egyebek, mint véges élőlények, akiknek a felszámolódása, az evolúció hatalmas fluxusában való alámerülése csaknek bizonyos. Nem vagyunk képesek reflektálni az eltűnés, a megszűnés ezen bizonyosságára. A társadalomtudomány is véges, mivel csupán egy emberi konstrukció semmi más. Pár szociológiai elemzés, vagy a bolond által összetört dobozokból előgördülő keszekusza dolgok heterogenitása: mindkét sorozat a lapos ontológia azonos síkján áll, és a végesség felé siet, röpke, bizonytalan kitérőket követve egy nonhumán, poszthumán eksztatikus fluxus felé tör.

Minden szociológus magyarázó szájában egy ordító bolond lakik bent, aki dobozokat dobál ki a szociológia professzor beképzelt száján. A heterogén, kibomló, bizonytalan betegségdobozokon keresztül a digitalitás és a virtualitás, a szimulakrumok és a spektákulum nonhumán, nonantropocentrikus aktoraihoz csatlakozhatunk. Az ember identitás-nélküliségénél fogva, mint véges kisebbség ellenáll az Állam vagy a Tudomány fürkésző, racionalizáló tekintetének. A véges kisebbségek alteritása a kívülállóságuk okán áll fenn, egy radikálisan láthatatlan szférát alkotva. A radikális láthatatlanság végtelen űrjében a szeretetteljes rombolás nem negatív és nem pozitív tombolása megy vége, egy semmire sem irányuló semleges vágy kifejeződéseként, de ez a semleges, iránytalan vágy önmagára is visszahajolva önmagát is generálja. A kívülállóság, a radikális alteritás vacogva takaróként maga köré gyűri a semleges űrben kibomló rombolás súrlódó simaságát. Olyan selymes, mély és lágy ez a rombolás, hogy nem okoz sérüléseket, csupán a romboló szeretet semleges vágyán át omlaszt mindent magába. Megnyílik a végtelen űr, és a semleges űr ölelése nélkül üvöltve, nyitott szájjal fagynának meg a véges kisebbség tagjai, de a semleges űr perzselő ölelése figyelmeztet, hogy “lángok rejtőznek minden dologban, mert a rettegés tűzvész kezdeteként láttatja a világot. Elég, ha összeomlik a pánik egyensúlya és a rémuralom formális harmóniája, a hegyek szikrákká válnak, s hamuvá lesz minden csillag.


Ilyen pillanatok után a lélekben nehéz rábukkanni másra, mint a sivatagi tágasság utáni vágyra.”*************** A véges kisebbségek lelkének folyamatosan bizonytalanul mozgó középponjában a megsemmisült csillagok hamujából létesült végtelen sivatagi tágasság uralkodik. Kiégett, szétmállott, felszámolódott hegyekből szökésvonalakon át meglépő szikrák által meggyújtott üresség: a semleges űr nem negatív és nem pozitív, nem pusztító, mindennél mélyebb rombolásának motorját ez a folyamatosan szikrák által berobbanó gép hajtja. A sivatagi tágassággal lelkükben a véges kisebbségek legfőbb tulajdonságai a csend és a néma hallgatás. Bőrünk az összeomló valóság felszínén feszül, de a digitális kódok beivódását bőrünkbe némán, szavak nélkül tűrjük. A véges kisebbségek kapcsán, olyan társadalmi ágensekről vagy aktorokról van szó, akik akár a puszta létükkel ellenállnak a kategorizációs szándéknak. Nem besorolhatóak, és ebből adódóan, az autoriter látás számára hozzáférhetetlenek. A véges kisebbségi lét “minden forradalmi gondolkodásmód radikális elutasításaként”**************** egy olyan sivatagi tágasságból táplálkozó passzivitás, amely felette áll minden aktivitásnak. A nemcselekvés cselekvésének pre-modern orgiasztikus áldozati gesztusa, mint az emberiség a poszthumanitásra megnyíló technofil mégis mélyen keresztény ajándéka. A kisebbségi lét egyfajta fluktuált megragadhatatlanság, ami a vágy skizoid szabad folyását, valamint a reprezentációból


A digitalitással, a virtuális kódokkal szemben mind véges kisebbségek leszünk: kirekesztődünk a szimulakrumok, a poszthumán reprezentációk rendszeréből. A technológiailag túlfokozott szintetikus interszubjektivitás elrabolja a testi érintkezés közvetlenésgét. Számolnunk kell a megszűnéssel, a felszámolódással. Vagy passzívan hagyjuk, hogy kifeszített, levetkőzött bőrünkbe számunkra értelmezhetetlen poszthumán jelek íródjanak, vagy virtuális, arctalan férgekként hibridizálhatunk a digitalitás rendszereivel. Az informatikai diskurzusban megjelenő férgek és vírusok gyakran kiegészülnek a betegség, a tisztátalanság és erőszakos vandalizmus metaforáival. Véges kisebbségként a passzivitás mellett parazitikus paroxista aktivizmussal is eltűnhetünk a Föld színéről. Az arctalan vírusok az arcközpontú emberi materialitások világát végzetesen fenyegetik. Azonban a vírusok egyben modulációk, szubverzív transzformációk, vagyis olyan eszközök, amelyek megnyitják és átalakítják a tudásstruktúrákat és a társadalmi mezőt. Véges kisebbségként ráébredünk, hogy az emberi test feldarabolódásával és adathalmazzá válásával nem veszett el az emberi lényeg, mert az sohasem létezett. Nick Land alapján megállapíthatjuk, hogy a DNS csupán (a kifeszített emberbőrhöz hasonlóan) egy fétis, a jelentések számára adott felület, amely a szétszakadt, szétszabdalt jelentéstartalmaknak van alárendelve. Foucault az Előszó a határsértéshez***************** című tanulmányában az áldozatról megjegyzi: megölni Istent egyet jelent, azzal, hogy megszabadítsuk a létezést attól a létezéstől, amely behatárolja azt. De ez egyben a határhoz is eljuttat, és eltörlődik a határtalan létezés. A digitalitás, a virtualitás az Isten-gyilkos embert felszámolva vagy azzal összeolvadva egy új, traumatikus határtalanságot, az éjszaka sötétségének kilátástalan reménytelenségét nyithatja meg számunkra, ahol a néma kisebbségek tompán hold-szerűen fénylenek a sivatagi tágasság ürességében.


* Blanchot, Maurice: Rombolni kell, In: Darida Veronika (szerk.) Enigma no. 72: Hisztériák, 52. ** Latour, Bruno (2005): Reassembling the Social: An Introduction to Actor-Network-Theory (Oxford: Oxford University Press) 71. *** Deleuze, Gilles (2002 [2000]): Proust (Budapest: Atlantisz), 173. **** Bryant, Levi R. (2014): Onto-cartography. An Ontology of Machines and Media (Edinburgh: Edinburgh University Press) 191. ***** Blanchot, Maurice: Rombolni kell, In: Darida Veronika (szerk.): Enigma no. 72: Hisztériák, 52. ****** u.o. ******* Morton, Timothy (2013): Hyperobjects: Philosophy and Ecology after the End of the World (Minneapolis: University of Minnesota Press) ******** Lyotard, Jean-Francois (1984 [1979]) The Postmodern Condition: A Report on Knowledge (Manchester: Manchester University Press) ********* Horváth Márk, Lovász Ádám (2017): Látomások a lefejezésről (Szombathely: Savaria University Press) ********** Debord, Guy (1994 [1967]): The Society of the Spectacle (New York: ZONE BOOKS) *********** Lyotard, Jean-Francois (1974): Libidinal Economie (Paris: Les Éditions de Minuit) ************ Baudrillard, Jean (1994 [1981]) Simulacra and Simulation. The Body in Theory: Histories of Cultural Materialism (Ann Arbor: Michigan University Press), 14. ************* Horváth Márk, Lovász Ádám (2016): Felbomlás és dromokrácia: Társadalmi gyorsulás a modernitásban és a posztmodernitásban (Budapest: Dialóg Campus) ************** Laruelle, Francois (2009 [1998]) Dictionary of Non-Philosophy (Electronic publication, Taylor Adkins, Nick Srnicek and Ben Woodard.) 47. *************** Cioran, (2010 [1937]): Könnyek és szentek (Budapest: Qadmon) 191. **************** Laruelle, Francois (2009 [1998]) Dictionary of Non-Philosophy (Electronic publication, Taylor Adkins, Nick Srnicek and Ben Woodard.) 61. ***************** Foucault, Michel (1999) az Előszó a határsértéshez, In Nyelv a végtelenhezb (Debrecen: Latin Betűk) 71–86.


© Crosstalk-füzet, 2017


Profile for Crosstalk Video Art Festival

HORVÁTH MÁRK: Romboló virtualitás és eltűnő szimbólumok  

Crosstalk-füzetek

HORVÁTH MÁRK: Romboló virtualitás és eltűnő szimbólumok  

Crosstalk-füzetek

Advertisement