Page 1

rendező | Valló Péter Az itt olvasható szövegek az előadáson elhangzott változatok Műalkotásokról szóló ismertetők: Bellák Gábor művészettörténész Fotó: Szesztay Csanád Grafikai munka: Megyeri Ágnes www.MNG.hu


Mednyánszky László | Shylock, 1900 körül olaj, vászon, 130 × 82 cm Mednyánszky arcképei többnyire karaktereket, típusokat, érzelmi megnyilvánulásokat ábrázolnak, de soha nem komplex, individuális személyiségeket. Különös és egyedülálló kivételt képez a Shylock, amelynek címe egy irodalmi karakterre utal. Shylock Shakespeare A velencei kalmár című színművének főhőse. Alapkaraktere szerint pénzért és haszonért élő zsidó uzsorás, de összességében együttérzésre méltó figura, aki végül saját bosszúvágyának lesz áldozata. Mednyánszky 1900 nyarán hosszú gyalogos utazást tett Galíciába, ahol rengeteg szegény zsidóval találkozott, akikről számos arcképet készített. Ennek az útnak a során keletkezett a Shylock is, amelynek még maga a művész adta ezt a címet. A kép különös ereje abban rejlik, hogy címével ellentétben Mednyánszky nem egy pénzéhes uzsorás karakterét jelenítette meg, hanem egy elrévedő tekintetű, szakállas bölcset. Azt az igazi Shylockot, akit a darabban is csak kutyának szólítanak ellenfelei, s akit végül engesztelhetetlensége miatt mindenéből kifosztanak. Mednyánszky naplóiból tudjuk, hogy gyakran nevezte magát Kutyának, és barátai számára is ő volt a „vén kutya”. Ha Shylock arcvonásai csak távolról emlékeztetnek is a művész vonásaira, az öreg zsidó drámaian mély pillantásában, sugárzó szellemi karakterében Mednyánszky rejtett önarcképét festette meg.


Shylock monológja író | Barnás Ferenc műalkotás | Mednyánszky László – Shylock előadja | Jordán Tamás

Ez lett belőlem. Hát nézzetek. Lefestettek. A vén csavargó képbe rakott. Ide kerültem, hogy az idők végéig itt legyek. Az idők végéig?! Mesebeszéd. Az időnek nincs vége, se kezdete. Időközök vannak, hatvan-hetven évig tartó időközök, hat-hét percig tartó időközök, ecsetvonásnyi időközök; időközök, amíg megfestik Shylockot. Ki fest kit? A kutya se tudja. Megállj! Az Öreg Kutya tudta. Ő tudta. Mégsem akartam ilyenné válni, ezzé válni. Gyűlöltök, mert pénzzel foglalkozom, a piszkos ügyekkel. Mintha nektek nem állandóan piszkos ügyeken járna az eszetek. A gonosz világnak gonoszokra van szüksége, ti pedig a gonoszságot akarjátok rajtam keresztül igazoltnak látni. Nem értetek semmit. Nézzetek rám. Csak én tudom, mi van mögöttem. Az vagyok, ami vagyok. Elismerem, a kegyetlenség is munkált bennem. De ki nem kegyetlen? Az élet könyörtelen. A könyörtelen részt meg én intézem. Akár egy font húst is kivágatok annak testéből, aki nem tartja magát az egyezséghez. Az egyezség az egyezség. Tán nektek nem? Akkor mit csodálkoztok? Ugye ti nem foglalkoztok pénzzel? Ti ember-barátok vagytok. Jók vagytok, hívők vagytok, keresztények vagytok, katolikusok és protestánsok vagytok, vagy egyszerűen ateisták vagytok. A ti kezeitek tiszták. Az enyém is tiszta. Engem arra kényszerítettek, hogy pénzzel foglalkozzak. Hát azzal foglalkozom. Értek is hozzá. Tudom, mit kell csinálni vele. Ti nem tudjátok, ti csak arra tudtok gondolni, hogy én elveszem a pénzeteket. Nem veszem el. Az élet veszi el. Helyettetek gondolkodom. Lehetőséget kaptok tőlem. Hogy ennek ára van? Miért? Talán nektek nincsenek meg a tarifáitok mindenre? Mindennek és mindenkinek ára van. Ezt én mondom, Shylock, a pénzkölcsönző. Ti azt mondjátok, Shylock, az uzsorás. Talán adjak ingyen kölcsön? És nem is pénzt kértem! Húst kértem. Egy font húst. A testből. Miért? Ha a lelkéből kérek, erkölcsösebb lettem volna? Ti erkölcsösek vagytok, ugye? Ti csak a másik lelkét akarjátok, mert ti finomak vagytok. Én nem a lelkét akartam. Egy font húst akartam. Nem tartották be a szavuk. Ezek után hogyan legyek könyörületes? Hogyan? Én, ha kell könyörületes vagyok. De az egyezség az egyezség. Ti könyörületesek vagytok?! Nem vagytok azok. Különben is csak arra vártok, hogy öletekbe hulljon a pénz. Én nem várok a pénzre. Vagy ha várok, úgy várok, hogy közben csinálom a pénzt. Mozgatom a pénzt. Mozgatom az életet. Azt mondjátok, ti vagytok a jólelkűek, az igazságosak, ti szeretitek az embertársaitokat. Aki azt mondja, hogy szereti az embertársát, álljon elő, és mondja el, hogyan szereti az embertársát! Álljon ide, és mondja el! Adok rá időt. Pénz, pénz, és megint csak pénz. Én vagyok az uzsorás. Én vagyok Shylock. De én nem vagyok uzsorás. Én az élet vagyok. Egyezségeket kötök. És az egyezségeket betartatom. Ti úgy üzérkedtek, hogy közben igyekeztek jó lelkiismerettel átverni a másikat. Nézzetek rám. Ez vagyok én. Jönnek az emberek, és kölcsön kérnek. Én pedig kölcsön adok. Megkérem az árát. Gondoljatok arra, mi történik az életben… Egyedül vagyok. Közben ugyanúgy élek, mint ti, és mégsem ugyanúgy. Megvettek, amiért én bizonyos dolgokat jobban csinálok, mint ti. Jobban értek a pénzhez. Tudok bánni vele. Boltot, boltokat csinálok. Hogy állandóan a pénzen jár az eszem? Nektek talán nem? Aki valamit jól akar csinálni, az állandóan azzal a valamivel foglalkozik. Vagy nem? Nézzetek. Vagy ne nézzetek. Én nézem magam. Közben ti rajtam keresztül nézitek magatokat. Ez az egyetlen, ami érdekes. Nem szívesen tesszük ezt, mert nem szívesen látjuk, milyenek vagyunk. Eltávozásra érettnek lenni, erre megérni. Amíg nézel, nem engem nézel, nem magadat nézed, a láthatatlan dolgok bomlásának és újraépülésének folyamát szemléled – a többi filozófia. Az élet azonban nem filozófia. Az élet az Shylock, akit valamikor Shylocknak neveztek


el, akit valamikor ideraktak. Vásznon folytatódó lény, aki most közelebb van valamikori magához, mint amikor a bárónak modellt ültem. Apropó. Ki fest kit? Hát a báró festi Mohás Gézát, engem, aki a Bableves csárdából átment Medihez. Csavargó csavargót vonz. Átmentem a szemközti műterembe, mert művészem kiváltott. Így csinált belőlem Medi Shylockot. Csak a báró miatt szántam el magam. Iderakott. Nem azért, hogy megörökítsen, hanem azért, hogy megfessen. Ne az értelmet keressétek az életben, mert az nincsen. Ezt most én mondom, Mohás Géza, pardon, Shylock, akit a nagy angol kifundált. Talán csak azért, hogy később belém köthessenek. Az elmúlt évszázadokban mennyien belém kötöttek! És most is belém kötnek. Csak nézzetek körül. Hogy ilyen vagyok és olyan vagyok. Hogy pénzért pénzt kölcsönzök. Persze hogy pénzért kölcsönzök. Ez a vén csavargó azért állt évtizedeken keresztül a vásznak előtt, hogy az arányokat keresse. Mi mihez aránylik, és hogyan, és mely viszonylatban? Ha pénzzel dolgozom, engem is ez mozgat. Mi mennyi és mennyi lehetne, ha nálam lenne, de mivel nincs nálam, machinálok. Vén, megfáradt ember. Ez vagyok. Ez lettem. Az öreg Kutya ezt csinálta belőlem. Nem. Nem a Kutya csinálta ezt belőlem, hanem az élet. Az öreg Kutya csak meghosszabbította az életem. Felőlem beszélhetünk pénzről, Shakespeare-ről, és a többiről, én arcvonásaim nehézkedését hoznám elő. Ahogy a báró iderakta a vászonra az életem. A festés alatt átélt idő lenyomata rajtam. Ti most ezt nézitek. A sok köztes idő szemléli a köztes idő megragadott közeit. Térben és időben. Kutya nem ítélkezik felettem. Mással foglalkozott. Kereste a pillanatot, amikor a tekintetem nehézkedési súlyát kitalálja. A kezében volt a dolog. A jobb festők a kezükből teszik át a vászonra a láthatatlant. És akkor a vászon már nem vászon. Ebből kellene tanulnotok. Ne, ne tanuljatok. Figyeljetek! Figyeljétek, hogy a csavargók bárója hogyan hozott létre. Csak a festés során derült ki, mi vagyok: Ember. Az angol zseni valóságba tett, kivett a káoszból és valóságba tett. A csavargó bárózseni árnyalatot adott. Most már ember vagyok. Ugyanolyan, mint ti, akik most néztek. Illetve nem vagyok ugyanolyan. Senki sem olyan, mint a másik. Én sem. Rajtam az élet, láthatjátok. Azt is, mi mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy most itt lehessek előttetek. Ez vagyok. Hát nézzetek. A vén csavargó képbe rakott. Ide kerültem, hogy az idők végéig itt legyek. Az idők végéig?! Mesebeszéd. Az időnek nincs vége, se kezdete. Időközök vannak.


Mányoki Ádám | Őszibarackos csendélet, 1721 olaj , vászon, 58,5 × 72 cm Mányoki Ádám a magyar barokk festészet legjelentősebb mestere. Az 1690-es évektől kezdve Hamburg­ ban, Hannoverben, Berlinben, főúri és királyi szolgálatban, elsősorban portréfestőként vált nemzetközileg híressé. 1707 és 1712 között II. Rákóczi Ferenc szolgálatában állott, de nemcsak festőként, hanem diplomataként is. Neki köszönhetjük a fejedelem legszebb és legismertebb portréját. 1713 után a lengyel király udvari festője, Varsóban, majd Drezdában és Lipcsében áll hercegi szolgálatban. 1723 és 1731 között ismét Magyarországon fest, és innen tér vissza Drezdába. Mányoki életművében szinte alig találunk csendéletet. Ő, aki szinte kizárólag arcképfestő volt, csak különös kedvtelésből vagy speciális megrendelés miatt fordult a csendélet műfajához. A gyümölcscsendéletek festése az ókortól kezdve a legnagyobb tudást igénylő feladat volt. Minden önmagára valamit adó művésznek legalább egy gyümölcscsendéletet meg kellett festenie, hogy méltó legyen az ókori művészlegendában megörökített Zeuxishoz, aki olyan élethű gyümölcsöket festett, hogy rájuk szálltak a madarak. Mányoki csendélete élethűség tekintetében méltó a nagy előd munkáihoz, ugyanakkor különös kompozíció. A szabad térbe helyezett gyümölcsöskosár egy hatalmas antik oszlop lábazatához támaszkodik. Nehéz elképzelni, hogy itt, egy meredek dombtető peremén egy ilyen méretű oszlopokkal ékes hatalmas épület állna. Sokkal valószínűbb, hogy fiktív térben járunk, amelyben az oszlop a történelem és az idő emléke, az erő és a hatalom szimbóluma. Súlyos és élettelen anyag, amelynek üdítő ellenpontját képezik a napfényben fürdő, kicsattanóan friss és eleven gyümölcsök.


AZ EZREDES BARACKJAI Író | Bánki Éva Műalkotás | Mányoki Ádám – Őszibarackos csendélet Előadja | Trokán Péter Közreműködnek | a Harmónia Balettiskola növendékei

Minden képnek feladata van, szokta mondogatni Charlotte nénikém komolyan. Ő bizony nem felejtette el, hogy Lotaringiában, ahol született, még helye és neve volt mindennek. Nemcsak a képeknek, hanem barátoknak, a cselédeknek, az étkezéseknek. Ha valaki éjszaka megéhezett, nem rendelhetett mást nála, csak borlevest, a reggeli „megjelenést” pedig még a fekvőbetegek sem mulaszthatták el. És ami a képeket illeti, egyetértettem Charlotte nénémmel. Vannak festmények, amik derűt és áldást árasztanak, beragyogják a házat, mások vad halálfélelmet keltenek, és megrövidítik az életünket. Barackok, szőlők, almák, fácánok helye az ebédlőben van, szögezte le Charlotte nénikém. Minek ínycsiklandó gyümölcsöket akasztani a könyvtárba, hiszen erre valók a csatajelenetek, a várromok, az antik erényeket bemutató metszetek… – No, de ezek az én barackjaim – vágott közbe az ezredes. – És én szeretem nézegetni őket. Illem, mértéktartás, választékosság és célszerűség mind vereséget szenvedett egy öreg katona akarnokságán. Charlotte néném az ebédlőben fanyalgott a cseh porcelánok és a festett gyümölcshalmok társaságában, míg az ezredes ott bóbiskolt a bőrkötéses klasszikusok között a barackjai aranyos ragyogásában. Már nem az alpesi hágókat védte, hanem a tetszetős kosárban az oszlop lábához helyezett érzéki gömböket. És ahogy estefelé a derekát nyomkodva Charlotte néném elindult a felső emeletekre, az ezredes csengetett, és hangosan szitkozódva húst és kenyeret rendelt. – A barackoktól megéheztem. Első családi látogatásunk idejéből még csak öt áttetsző gömböcskére emlékeztem. Úgyhogy tizenkét év is eltelt, mire a festményt és szegény nénikémet újra megcsodálhattam. Öt barackra emlékeztem, no de most hat van! No, de ismervén az ezredes különleges viszonyát a képhez, azon sem csodálkoztam volna, ha a barackocskák tizenhétre szaporodnak, aztán eltűnik egy-kettő, ahogy a gyerekek is kirepülnek a családi fészekből. Ám annyi vesztes csatával a hátam mögött érzékeny lettem a kép más különlegességeire is. Vajon gyerekkoromban is ősz volt ezen a festményen? És az ősz végén beérő körte hogy kerülhetett össze ezekkel az édesen mosolygó, nyári gömbökkel? – Ezek az én barackjaim – mondogatta az ezredes. És semmilyen kérdésre nem felelt. Mindenki sejtette, hogy van valami titok a képen, ami a pármai csata hajdani csata hősét valami elveszett gyönyörűségre emlékezteti. De az ezredes nem volt a szavak embere: soha életében nem ejtett szót semmilyen piemonti asszonykáról, aki őt a hadjáratok szüneteiben hat barackocskával, egészséges kisgyerekkel vagy legalább hat örökre emlékezetes szerelmi nappal ajándékozta volna meg. De talán nem azok az életünk legeslegszebb pillanatai, amiket soha semmiféle csalódás nem szennyez be? Ámde én a festmények és nagynéném lármás vendégszeretete ellenére sem voltam hálás, hogy a háború miatt kénytelen voltam az otthonukban rostokolni. A kastély rozogább volt, mint ahogy emlékeztem, mintha a falakat szép lassan ös�szegyűrte volna a gyűlölet. És azért sem voltam hálás, hogy kényszerűségből a jó ezredes haldoklásának is tanúja lettem. Charlotte nénémet a háborús helyzet amúgy is ingerültté tette, és úgy tűnt, nemcsak az élő férfinak, a halottnak sem bocsájt meg, így rám bízta végül, hogy az elhunyt iratai közt tegyek rendet.


Régi tubákosszelencék és menetlevelek között rábukkantam néhány fából faragott játékkatonára, kislányoknak való, gyöngyös főkötőcskére. Falusi vásárokban kapható, olcsó kacatok: talán az alpesi hadjárat idején nem tudott ellenállni a jó ezredes a reménynek, hogy egyszer gyereke lesz… Ki tudja? A cselédek már mindent zsákokba porcióztak a hálószobában, mikor eljött a perc, hogy finoman a szájára tapasztott csipkekendővel maga Charlotte is megtekintse az eredményt. Nyugodtan bólintott, és azonnal a könyvtárszobába sietett – mert itt volt az ideje, hogy a híres barackos képet igazi helyére, az ebédlő díszes pohárszéke fölé helyezze. Az ezredes halála után a barackok is veszítettek a ragyogásukból. Vagy csak a többi szőlős-gyümölcsös csendélet között nem volt olyan megejtő a selymesen érzéki fényük? Nagynéném forralt bort kortyolgatva derűsen pletykálgatott kedvenc karosszékében. Mit neki Napóleon, ha egy ilyen sorsdöntő csatában döntő győzelmet aratott? Mint a megfélemlített árvák, a barackok is illemtudóan sápadoztak a feje fölött. Mit mondhatnék? Vérpezsdítő, diadalmas délután volt. No, de távol álljon tőlem, hogy élcelődjek tiszteletreméltó, idős hölgyekkel! Nem is piszkálódtam, nem is élcelődtem, csak hallgattam a félévszázados adomákat. Én tudtam, milyen felirat van a kép hátoldalán: barátom, helyetted élek.


Haris László | 1975. VI.5 fotó, papír, 140 × 184 cm Haris László különös fotósorozata egyetlen átlagos nap látszólag pontos dokumentációja. A 20 × 24 darabból álló sorozatban minden órának 20-20 képkocka felel meg. Az 1975. június 5-én készült, 0 órától 24 óráig, hárompercenként exponált képek a kőbányai Mázsa tér egy teljesen érdektelen részletét mutatják. A képsorozat egyrészt bravúros alkotás, hiszen a művésztől 24 órán tartó feszült figyelmet követelt: a filmtekercseket időről időre cserélni kellett, s azt követően a kamerát pontosan rögzíteni mindig ugyanabba az állásba. Másrészt viszont a képsorozat egy mind a mai napig elevenen élő kérdést állít középpontba: az objektivitás viszonyát a művészi igazsághoz. Elegendő-e objektívnak, tárgyilagosnak, semlegesnek lenni ahhoz, hogy valóban jelentéssel teli képet kapjunk? Haris műve pontosan azt mutatja be, hogy bármilyen gondosan kimódolt objektív ábrázolási módszert választunk is, a személytelen tárgyilagosság nem elég a valóság gazdagságának megragadásához, de még az értelmezéséhez is alig. A Mázsa tér képe ahelyett, hogy egy nap történetét mondaná el, értelmezhetetlen képfolyammá áll össze. Sőt, a Kádár-kor dogmatikus művészetpolitikája idején, amikor elvárták a „közérthető” ábrázolást, Haris László alkotása ironikus gesztusnak is értelmezhető: „Íme a valóság pontos képe Budapest egyik munkáskerületéből!” – mondhatta volna a művész, miközben műve a valóság banalitását és értelmezhetetlen ürességét tárja föl.


1975. VI. 5. Író | Berg Judit Műalkotás | Haris László – 1975. VI. 5. Előadja | Kovács Lehel

Hosszú ideig nem történik semmi, csak a három percenkénti kattanás. Kihalt a város, senkinek sincs dolga az éjszakai Budapesten. Egy kóbor kutya átsántikál az úttesten, de nyoma vész a sötétben, mire újra kattintanék. Éppen csak pirkad, amikor eloltják a köztéri lámpákat; a fényben úszó térre hirtelen ráborul a hajnali félhomály. Négy órakor megérkezik az első villamos. A vezető fél háromkor kel mindennap, mert gyalog jár ki a remízbe. Évek óta szeretne egy Trabantot, de a spórolt pénze nem elég rá. Néha eltűnődik, hogy talán egy robogó is elég lenne tavasztól őszig. A kocsiban jobbára gyári munkások utaznak, Bélát tegnap kikosarazta a szerelme, Aranka elszerette a szomszéd Mari udvarlóját. Józsi bá a hátsó kocsiban ül, negyven éve dolgozik ugyanazon a gyártósoron, március 21-én a Csavargyár Kiváló Munkása elismerésben részesült. Most kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Két hét múlva diagnosztizálják majd a tüdőrákját. Lassan szállingózni kezdenek az emberek is. Nem ismerem őket, és ők sem tudnak a létezésemről. Kívül­ álló vagyok: kattintgatok, figyelek, gondolatban eljátszom az előttem felvonuló életekkel. Tisztában vagyok saját jelentéktelenségemmel. Laposi Gyula, a házmester, a múltkor a fejemhez is vágta: vegyem tudomásul, hogy nem én szartam a spanyolviaszt. Amúgy ő ilyenkor még alszik, hat körül szívja el az első cigarettát, utána csipásan és borostásan átslattyog a közeli kisboltba disznósajtért. Az a kisírt szemű asszony is a közértbe siet, ő nyit ma reggel, aztán délutánig a kasszában ül. A férje megint részegen ment haza éjjel, az ordítására ébredt, utána valami csattant a jobb oldalán. Most fáj a csípője, nehezére esik a járás, de a kolléganőknek egy szót sem mond majd az ábécében. A teherautó sofőrje megszokta már a koránkelést, a felesége várandós a harmadik gyerekkel, véletlenül jött össze, túl kicsi a lakás, mondta ő, hogy ne szüljenek ennyit a másfél szobás panelba, de az asszony megmakacsolta magát. Na, az a Zsiguli nagy reményekkel gurul a tízes út felé! András Bécsbe tart, tárcájában ott lapul a három évre kapott valutakeret, nagy pénz, kerek 50 dollár! Vágyakozva gondol a Mariahilferstrasséra, orrában érzi az osztrák habos kávé illatát, amiről tavaly mesélt a Bécset megjárt barátja. A határ előtt megáll majd tankolni, ott fogja megenni a parizeres zsemlét is, amit tegnap este csomagolt magának. Elzsibbadt a lábam - lassan peregnek a percek a napnak nevezett homokórán. Három percenkét kattintok, ez elég ahhoz, hogy rögzítsem a fények átmenetét, de elkerüljem a filmes hatást. Percenként exponálva elcsíphetném egy csók kezdetét és végét, vagy, ahogy egy öregember lekecmereg a villamosról. Nem akarok befejezett történeteket! Három percenként egy kép, vagyis óránként 20, az egész nap összesen 480. Nem beláthatatlanul sok, de nem is kevés. Három perc alatt filmet is tudok cserélni a kamerában, kimehetek vécére vagy bekaphatok pár falatot. Az aszfalt ontja magából a meleget. A villamosvezető már ötödször fordul. Az ő lába nem szokott elzsib­ badni, de a vezetőfülkét vastagon átjárja a verejtékszag. Jó dolog ez a kukkolás. Nincs jelentősége, mégis izgalmas kérdés, kire vár vajon az a fiú a megállóban? Több mint félórája ott dekkol, ugye, hogy egyből odafordultak! Azt remélték, hogy a tartásából feltárul


a titka, vajon a szerelmét várja vagy a nyugdíjas édesapját? Túl korán érkezett, vagy már régen elveszítette a reményt, csak még nem volt ereje hazamenni? Most már benne járunk a délutánban. Az a két kislány a cukrászdából jön éppen, a nagymamától kaptak négy forintot, de a pénzt nem a perselybe dugták, hanem elfagyizták, fejenként két gombócra futotta belőle. Azt remélem, hogy az objektívem többre képes, mint puszta objektivitásra. Ha óránként új sorba ragasztom a képeket, a sötét keretbe foglalja a világosságot: szélesvásznú mozifilm a tévéképernyőn. Érdekes, hogy a nappal is hozott néhány szürkés árnyat. Más tónusú a kép, amikor áthalad egy teherautó, megjön a villamos vagy bárányfelhők vonulnak az égen. Távolról nézve a 480 fénykép különös mintázatot ad ki, nevezhetjük akár a nap árnyképének. Ha ezt egyben lefotózom, felerősítve a kontrasztokat, igazán szép alakzatot kapok, olyan, mint egy ujjlenyomat, a mai nap egyedi azonosítója. Lehet, hogy a jövőben éppen efféle formákkal jelölnek majd mindent, vonalkód helyett ilyen mintákba zárják az információt. Talán el is nevezik majd „mozaik igazolványnak”, „gyors azonosítónak” vagy valami hasonlónak. A rothadó nyugat cinizmusa aztán leegyszerűsíti a nevet két szimpla, ám hangzatos betűre, XY, WZ vagy, mondjuk, QR. Igen, ez jól hangzik! QR-kód, a nap lenyomata. Van valakinél okos telefon? Szkennelje be a képet, és letöltheti magának az egész napot! 1975. június 5.


Szabó Ákos | Konyha, 1961 olaj, vászon, 70 × 110 cm Szabó Ákos annak az úgynevezett szürnaturalizmusnak egyik kiemelkedő művésze, amely az 1960 körüli években a modern magyar festészet egyik meghatározó irányzata volt. A stílus a szürrealizmus és a naturalizmus összevont fogalmai után kapta nevét, s lényege abban állt, hogy az egyes képi motívumok naturalisztikusan pontos, szinte fotószerűen részletgazdag megfestése ellenére az egész kompozíció mégis valószerűtlen, szürreális világot jelenített meg. Ma már pontosan látszik, hogy ez a látásmód mennyire hitelesen, kritikusan és ironikusan volt képes kifejezni az 1956 utáni, úgynevezett puha diktatúra világát. Azt a világot, amelyben semmi nem volt igazán az, aminek látszott, amelyben szinte mindet ki lehetett mondani, csak a lényegre nem volt szabad rákérdezni. Szabó Ákos zsúfolt konyhai miliője egyszerre enteriőrkép és csendélet. Zöldségek, péksütemények, darált hús, tojás foglalják el az asztalt, mintha fasírt alapanyagai lennének, de ott van köztük – oda nem illő módon – egy üveg meggybefőtt is. A kép előterét hatalmas görögdinnye és bravúrosan megfestett konyharuha foglalja el, a háttérben pedig régi gáztűzhely látható, edényekkel. A konyha tágassága, a benne felhalmozott pazarul megfestett tárgyak, élelmiszerek első pillantásra kispolgári gazdagság érzetét keltik. Közelebbről szemlélve azonban feltűnik a dolgok kopottsága, szegényessége. A kép finoman kritikus hangja is éppen erről szól: az ételekkel megrakott asztal, a tárgyakkal telezsúfolt konyha még nem gazdagság. Sokkal inkább abszurd telítettség, amelyből tényleg hiányzik a gazdagság minősége és kultúrája.


Fasírt dinnyeszezonban Író | Cserna-Szabó András Műalkotás | Szabó Ákos – Konyha, 1961 Előadja | Őze Áron

Abban az évben, mikor az apám meghalt, korán jött a dinnyeszezon. Szokatlanul korán. Már június végén az utcán álltak a teherautók, két kerékkel a járdára parkolva, és a platóról árulták a dinnyét. Akkora volt a sor, hogy az árusok nem lékeltek, nem volt rá idő. Vitted, amelyik jutott, legfeljebb annyit kérhettél: kicsit vagy nagyobbat akarsz. Azon a napon, mikor az apám meghalt, anyámmal a piacra indultunk. Már majdnem dél volt. Ketten laktunk egy másfél szobás lakásban, enyém a nagyszoba, övé a fél. Régen, még mielőtt az apám elment, ők laktak a nagyszobában, és én a félben. Fordult a kocka. Minek nekem a nagyszoba? – kérdezte anyám. És tényleg, minek? Amikor ő úgyis csak alvás céljából hagyta el a konyhát. Nagyritkán. Mert főzött, mindig főzött valamit. Pótcselekvés. De hát mit csináljon egy magára maradt nő? Apámat több mint négy éve nem láttuk. Néha ugyan kaptunk róla valami hírt, de látni nem láttuk. Ketten voltunk, csak ketten. Anyám kiszámíthatatlanná vált. Egyszer csak eszébe jutott, mondjuk, hogy összedob egy töltött káposztát, azzal nekiállt, és húsz személyre főzött töltött káposztát. A fél fizetése ráment. Aztán ott rohadt meg az étel, mert ő nem evett soha, csak cigarettázott egyfolytában, és nézett maga elé szomorúan, mint a Karády Katalin. Én meg nem tudtam egyedül húsz adag ételt megenni. Hívd el a haverjaidat, jöhet az egész big band, és faljátok fel a maradékot – mondta végül mérgesen az anyám. Aztán lement a piacra, bevásárolt, és nekiállt egy új ételnek. Aznap, amikor az apám meghalt, a piacon vettünk disznóhúst, vöröshagymát, krumplit, tojást, két liter tejet, egy fej salátát. Anyám három kiló húst kért a hentestől, de én gyorsan kijavítottam, elég fél kiló is, bőven. Anyám durcásan legyintett. Fasírt lesz krumplipürével ebédre, mondta boldogan, mikor minden megvolt. Aztán pénzt nyomott a kezembe, a sarkon álló teherautóra mutatott, és azt mondta, vegyél egy nagy dinnyét. Ki fogja megenni? – kérdeztem mérgesen. De anyám hajthatatlan volt. A legnagyobb dinnyét vedd – parancsolta ellentmondást nem tűrően –, mintha még itthon lenne az apád. A plató legnagyobb dinnyéjét kaptam. Persze nekem kellett hazacipelni. Néha egy-egy ismerős srác felém kiáltott: − Hé, Trane, holnap mehetünk hozzátok zabálni? Mikor lesz a disznóvágás? És röhögtek, ahogy a torkukon kifért.


Abban az évben, mikor az apám meghalt, kölcsön kaptam egy lemezt az unokatestvérem egyik barátjától. Valami rokon küldte neki Amerikából. Coltrane: Giant Steps. Még most is emlékszem, pedig csak tizenöt voltam akkor: a borítón egy alulról fényképezett, nagytokájú néger ürge fújta a szaxit. Bementem a nagyszobába, és apám szaxofonján próbáltam utánozni, ahogy Coltrane játssza a Naimát. Egyre jobban ment, pedig soha nem tanultam senkitől. Egyszerűen csak napról napra jobban ment. Lehet, hogy századjára hallgattam meg a Naimát, és századjára próbáltam Coltrane után csinálni, amikor ajtócsapódást hallottam. Olyan volt, mint egy ágyúlövés. Azon a nyáron, mikor az apám meghalt, 1961-ben, szörnyű kánikula volt. A dinnye szinte forró volt, amikor az árus a platóról a kezembe adta. Dobálni kellett hazafelé egyik kezemből a másikba, hogy ne süssön. Anyám a konyhában azt mondta, tegyem hideg víz alá a dinnyét, aztán ha lehűlt, szedjem ki a csap alól, és tegyem a hokedlire. A hokedli ugyanis a leghűvösebb hely a konyhában, oda sose süt a nap, mondta és nevetett. − Tedd a sparheltre a kannát, készíts mindkettőnknek teát, mert hőségben legjobb a forró ital, aztán mehetsz a szobádba fújni. Sok évvel később elmesélte, hogy akkoriban azért szerette, ha játszom, mert mikor a szobában szaxofonoztam, ő mindig azt képzelte, hogy apám itthon van. Mikor az ajtócsapódást hallottam, leraktam a szaxofont, de Coltrane tovább játszott. Benyitottam a konyhába. A dinnye a hokedlin. A hús már ledarálva. A tej a kannából kiöntve egy kis üvegkancsóba. A prézliszacskó, a tojások már az asztalon. De a krumpli még nem volt meghámozva, egy zsákban állt a másik hokedli mellett; a szikkadt császárzsömlék se voltak még beáztatva a tejbe. A fokhagyma és a vöröshagyma héjastul várt sorára. Anyám meg sehol. Azon gondolkodtam, vajon láttam-e már üresen a konyhát. Mármint anyám nélkül. Még csak délután négy óra volt, de már sötét volt. Olyan sötét volt a konyhában, mint egy fasírtban. Egy összegyűrt papírcetlit találtam a konyha metlachi padlóján. „Ma reggel felakasztották.” Annyi bizonyos, hogy női írás volt. Kinyitottam a konyhaablakot, láttam, ahogy anyám az utcán fut a folyó felé. Sok dolgot nem tudtam akkor még a jövőről, de hármat igen. 1. A szaxofon most már csak az enyém. 2. Soha többé nem eszem fasírtot. 3. Dinnyét se.


Kisfaludy Károly | Tengeri levegői vihar, 1825 körül olaj , vászon, 48 × 75 cm Kisfaludy Károly, a magyar romantika egyik érdekes figurája. Költő, drámaíró, művészetszervező, s nem utolsósorban rajzoló, illusztrátor és festő. Képi világára, témaválasztására többnyire a magyar történelem páros hőseinek érzelmes történetei hatottak (Dobozi és Doboziné, Szent László leánymentése Cserhalomnál). Kisfaludy 1822-ben váltott át az addigi grafikai technikákról az olajfestésre, és festészetében ekkor jelentek meg a vad, romantikus tájképek éjféli viharokkal, hajótörésekkel. A vad viharokat ábrázoló tájképei nemcsak a kor divatos témavilágához illeszkedtek, hanem Kisfaludy egész életfilozófiáját is illusztrálták. Az Élet és phantasia című 1821-es költeményében így ír: „Sötét homályban / Intézik és szövik / Komor hatalmak / A földi kétes / Pályák irányait; / S némán, szívetlenül, / Tüskéket hintve / rejtélyes útra, / Hideg karokkal / A puszta élet / Háborgó tengerére / Taszítanak.” Kisfaludy romantikus tájképei nem eredeti, személyes tájélményekből táplálkoznak. Képei többnyire olyan neves külföldi mesterek képei és metszetei után készültek, mint Michael Wutky, Claude-Joseph Vernet vagy Philip de Loutherbourg. A Tengeri és levegői vihar című képe Claude-Joseph Vernet kompozícióinak motívumai alapján készült, és 1846-ban került a Magyar Nemzeti Múzeumba.


A tenger legsötétebb éjszakája Író | Dunajcsik Mátyás Műalkotás | Kisfaludy Károly – Tengeri levegői vihar Előadja | Sipos Vera

Amikor tizennyolc éves lettem, azt mondta az apám, ezt a terhet már nem viselheti egyedül, és nekem is megmutatta a fókabőrt. Mostantól együtt kell vigyáznunk a családra, mondta, főleg az öcsém miatt, aki még csak három éves volt akkor. Szüksége van az anyjára, nekem is szükségem van rá, édes lányom, mondta az apám, nem veszíthetjük el csak úgy egyik napról a másikra. Már miért veszítenénk el, kérdeztem tőle naivan, és mi köze van ennek a fókabőrhöz, kérdeztem, pedig valahol mélyen már akkor tudtam, mindig is tudtam, hogy az anyám nem közénk tartozik. Olyanok voltak apámmal ketten, mint a szárazföld és a tenger. Az apám mindig szilárdan, két lábbal állt a földön, keveset beszélt, de akkor úgy görögtek le a szájáról a szavak, mint a sziklák hegyomláskor, ahogyan akkor is, azon az éjszakán, amikor attól féltem, hogy végül engem is maguk alá temetnek. Anyám a szomszéd szigeten volt éppen, az öcsém az ágyában aludt, senki nem hallhatott minket. Akkor mesélt apám először arról a reggelről, amikor innen nem messze, a világítótorony lábánál meglátta azokat a gyönyörű embereket, nőket és férfiakat, meztelenül aludni a parti sziklákon a hínár között, szerte a köveken pedig a levetett fókabőröket, amiket aztán, mikor egy száraz uszadékfára lépve felverte őket, úgy kapkodtak magukra vissza, mintha az életük múlna rajta, hogy néhány karcsapással később már el is tűnjenek a vízben. De volt egy közülük, aki nem mehetett vissza. Csak állt ott gyönyörűen, meztelenül és kiszolgáltatottan, ahogy a lábát nyaldosták a hullámok: az anyám, akinek a bőrét most az apám ott tartotta a kezében, és tudta, hogy már soha nem fogja elereszteni. Én mindig azt hittem, hogy a szüleim szerelemből házasodtak össze, de akkor kiderült, hogy ez csak félig volt igaz. Csak az apám volt szerelmes, az anyám meg inkább csak balszerencsés. Ha te meg az öcséd nem születtek meg, már régen a vízbe ölte volna magát, mondta az apám azon az éjszakán, és úgy szorította a kezében tartott fókabőrt, mintha most is ott állna a világítótorony alatt. Soha nem találhatja meg, mondta az apám, én pedig akkor értettem meg, hogy miért kezd el mindig olyan őrült körültekintéssel pakolni és takarítani az anyám, amint az apám kimegy a tengerre és egyedül hagy minket a szigeten. Aztán eltelt három év, és csak annyi változott, hogy már ketten tudtuk, hogy amikor anyám vágyakozva kinéz a konyhaablakon a víz felé, az nem egyszerűen csak az ábrándozás. Hanem a honvágy. Én huszonegy voltam, az öcsém meg hat éves, amikor megérkezett a bálna az öbölbe. Senki nem tudta, miért pont akkor, nem is volt szezonja, emberemlékezet óta nem láttak bálnát errefelé az évnek ebben a szakában, és mégis. Az összes férfi a szigeten csak erről beszélt, és azon az éjszakán, hiába tombolt úgy a vihar az óceán felett, hogy azt hittük, még a házak tetejét is leviszi, amikor az első páraoszlopok megjelentek a horizonton, mindenki hanyatt-homlok rohanni kezdett a hajók felé a csáklyáival. Ha ezt az egyet sikerül elejteniük, fél évre meg van oldva a sziget megélhetése. Ha rajtam múlik, én ki nem teszem a lábam a házból abban az időben. De a férfiak a bálna után szaladtak, a nők a férfiak után, én pedig, amikor megláttam a konyha ablakából, hogy a kezében azzal a régi, szürke foltos fókabőrrel az anyám is ott rohan közöttük, az életünkért futottam a többiek nyomában.


Egyetlen láda volt csak a fészerben, amihez anyámnak nem volt kulcsa, mégpedig az, amelyikben apám a bálnavadász szigonyait tartotta. És a nagy sietségben most bizonyára elfelejtette bezárni. Zúgott, tombolt előttünk a tenger a viharban, mintha ő maga lenne az a hatalmas, lomha, jobb sorsra érdemes állat, aminek éppen az életére törnek. A szél úgy csapkodta az asszonyok térdén a szoknyát, mint a vitorlavásznat. És mint egy álomban, amikor üvöltenél, de nem jön ki hang a torkodon, és futnál, de egy lépést se tudsz tenni, hiába próbáltam anyámat elérni a legszebb szavakkal, amiket gyermek mondhat annak, aki a világra szülte, a hangomat felkapta az orkán, és elvitte magával a felhők közé, majdnem ledöntött a lábamról is, és mintha valami fekete, sűrű mocsárban küszködnék előre, már szinte négykézláb értem ki a partra, amikor már csak a csobbanást hallottam, ahogy a sebtében magára húzkodott fókabőrben eltűnik a habok között. Mire felkel a nap, vagy félig leszünk árvák az öcsémmel, vagy egészen, és mindkét szülőnket elveszítjük, erre gondoltam akkor. Mert ahogy álltunk ott a parton, lányok és asszonyok vegyesen, a tenger leendő árvái és özvegyei, mind tudtuk, hogy nem az a kérdés, hogy lesznek-e veszteségek. Hanem hogy lesz-e egyáltalán valaki, aki majd a partra vontassa a gigászi, nedves holttestet, ha vége lesz az ütközetnek. Aztán amikor egy újabb titáni erejű szélroham felkavarta az eget is felettünk, és a sötét gomolygásból egyszerre csak előbukkant a Hold, már azt is láttuk, akár egy távoli színpadon, hogy ez a csata bizony vesztésre áll. Apám mindig azt mondta, hogy a tenger vigyáz az övéire, de tévedett, amikor ebbe az emberi fajt is beleértette. A csontjainkban éreztük a reccsenést, amit hallani nem hallhattunk az zúgó szélviharban, amikor az első hajó gerince ripityára tört. Két asszony, akiknek a férje azon a hajón volt, most úgy hanyatlott térdre mellettünk, mint egy kivégzőosztag első áldozatai. A többiek pedig csak azért nem kuporodtak melléjük, mert épp a sorukra vártak. Hol az első szigonyszúrásoktól megbokrosodott bálna robbantot szilánkokra egy újabb evezőt vagy csónakot egy-egy farkcsapással, hol az egymás hátán tovagördülő, hegylánc méretű hullámok vittek be egy-egy ütést az amúgy is rozoga hajótestekbe. Mi meg csak álltunk, és számoltuk őket, ahogy az öt hajóból először négy lesz, aztán három, aztán kettő, aztán már csak egy, a pirosra festett, épp az, amin az apám is ott ült a két legjobb barátjával, és aminek a legénysége láthatóan végre kiszakadt ebből a gyilkos tébolyultságból, és most kétségbeesetten evezett kifelé a partra. Ám amikor már éppen azt hittük, hogy sikerült irányba állniuk, talán megmenekülnek, és már a bálna ittott felbukkanó, óriási fejét vagy farkúszóját se láttuk sehol a láthatáron, a kis piros lélekvesztő egyszerre emelkedni kezdett. Először úgy tűnt, csak egy különösen nagy hullám indult meg alattuk, de pár másodperc múlva már mi is láttuk, hogy egyáltalán nem erről van szó: maga a bálna, a hatalmas, több sebből vérző, bosszúszomjas fenevad vette a hátára hajót, és most, hogy már érezte, hogy csapdába ejtette őket, óriási testének egyetlen rándulásával küldte vissza őket oda, ahonnan már majdnem sikerült kijutniuk: a dühöngő vihar kellős közepébe. Mintha csak fogpiszkálókból építették volna, úgy esett darabjaira azonnal a hajó, amikor becsapódott a távolban fortyogó habok közé, hogy a következő pillanatban már el is nyelje a minden bálnatoroknál feketébben tátongó hullámsír mélye. Csak én maradtam állva a parton, miközben mellettem az összes többi lány és asszony már a földet kaparta keserves sírása közben. Csak én álltam ott, mikor a többiek már egymást támogatva elvánszorogtak a házak felé, hogy sötét szobáik magányában gyászoljanak tovább. És már csak én álltam ott egyedül a parton akkor is, mikor a hajnal közeledtével lassan elült a vihar, és a távolban egy apró, sötét foltot láttam közeledni. Az apám volt az, legalábbis a teste, amiről először úgy tűnt, magatehetetlenül sodródik a part felé a hullámokon. De ahogy közelebb ért, már láttam, hogy nincs egyedül, és valójában egy szürke, foltos bőrű fókába kapaszkodik, aki minden erejét latba vetve próbálja öntudatlan terhét eljuttatni a biztonságos szárazföldre. És ha nem lettek volna mindketten csuromvizesek, talán még a könnyeket is látom mindkettejük szemében, mikor a sekély, fövenyes partra érve elfeküdtek a kavicson, ahogy egykor minden éjjel egymásbakarolva feküdtek a hitvesi ágyban, mint a hajótöröttek. Amikor odarohantam hozzájuk, az apámat rögtön a hátára fektettem, és ahogyan mindannyiunknak megtanították, próbáltam kinyomni belőle a tüdejében összegyűlt tengervizet, és az orrát befogva a száján át új életet lehelni belé. Egyszer, kétszer, háromszor is kellett próbálkoznom, amíg felköhögött, és végre újra lélegezni kezdett. De mire felült, és a kelő nap fényében hunyorogva körbenézett, már csak mi ketten ültünk ott a hínár között a fövenyen, a tenger színe pedig sima volt és rezzenetlen, mint egy lecsukott szemhéj.


Rippl-Rónai József | Kalitkás nő, 1892 olaj , vászon, 185,5 × 130 cm Rippl-Rónai József képe, a Kalitkás nő, a magyar századfordulós festészet egyik legismertebb és legjelentősebb alkotása. Rippl az 1890-es éveket Párizsban töltötte. Ekkori képeinek monokróm (többnyire barna, szürke, fekete vagy fehér) színvilága miatt ezt a korszakát „fekete korszak”-nak nevezzük. A Kalitkás nő a fekete korszak legszínesebb képe. Rippl célja a szinte egyszínű képekkel az volt, hogy minél egyszerűbben, minél kevesebb eszközzel, s természetesen minél kevesebb színnel próbáljon minél többet kifejezni. Mindennek következménye a rajz és a körvonal erőteljesebb hangsúlyozása lett. A Kalitkás nő is lényegében alig több, mint egyszerű, lendületes körvonal: a nő ívesen hátrahajló alakja kép fő motívuma, s az ívet a kék kanapé nagy vízszintes tömege „támasztja” meg. A sötét háttérből csupán a nő arca és keze villan elő, kezének formája pedig érdekes módon a kalitkában lévő kis madár körvonalaira emlékeztet. A nő­alak a kép bal szélére tolódik, s szinte az az érzésünk, hogy hamarosan kilép a képből, és szabadon engedi kis madárkáját.


Kirepül Író | Karafiáth Orsolya Műalkotás | Rippl-Rónai József – Kalitkás nő Előadja | Pálfi Kata Közreműködik | Hovanyecz Petra

Persze miért is lett volna épp ez a születésnap, Marcsika születésnapja normális, gondolta Kisanna, hisz megint vasárnap van, és megint összegyűlt mindenki, és ilyenkor sosem szokott semmi normálisan zajlani. Először persze most is Annuska mamáék érkeztek, egy kalitkával, benne a kismadárral, amiért Marcsika már hónapok óta nyúzta őket, és egy hatalmas tortával, amin csodás marcipánpapagáj díszelgett, és amin később a másik nagyszülőkkel össze is vesztek persze, hogy minek ennyi pénzt kiadni a cukrászdára, hát nem képes Annuska egy rendes tortát összeütni, ez is urizálás, nevetséges. Később amiatt is megint rászóltak Kisannára, hogy ne nevezze a nagyszüleit Annuska mamáéknek és Nusi mamáéknak, hanem mondja rendesen Tibcsi papának és Annuska mamának, mert így úgy hangzik, mintha a papa csak a mama ridikülje, rúzsa, kiskutyája lenne. Ezt is persze Nusi mama találta ki, épp ő, aki a Tibor papát soha semmiről meg nem kérdezte, soha figyelembe nem vette. Apa unott volt, mint mindig, kelletlenül rakta félre a tankönyveit, utálta ezeket a családi összejöveteleket, nem véletlenül. Hamarosan megérkeztek Nusi mamáék is, már a lépcsőház zengett a veszekedésüktől, illetve a mama zsörtölődésétől. Bent terített asztal várta a családot, az anya, Panni semmit nem bízott a véletlenre, és szeretett volna mielőbb túl lenni az egészen. Nem igaz, hogy ezzel az ócskasággal tudtál csak megteríteni, kislányom – húzta a száját Nusi mama, rögtön az első pillanatban, és ez így folytatódott a rántott húsig, és tovább. Már a kávéra vártak. Na, most jön az, hogy Nusi mama nekiszegezi a kérdést Annuska mamának – nevetett össze a két kislány az asztal végén. És így is történt. Mert én eladtam a nyaralómat a gyerekekért – emelte fel éppen a hangját Nusi mama – de te – mutogatott idegesen Annuskára – te mit adtál nekik! A kedves fiad egyszál posztógatyában jött ebbe a házasságba! Az első öltönyét is én vettem neki, én! És ki fizette az esküvőt, kedves Nusika – csattant fel Tibcsi papa – mi fizettük az utolsó fillérig. És cserébe el kellett tűrnünk azokat a részeg prolikat, akit kedves Nusika odacsődített. A mélyen tisztelt barátait. Kikérem magamnak – visított Nusika – én úriasszony voltam mindig is. Proli – köpte Annuska, és félrenézett. Egy pillanatra csend lett. Nem lehetett döbbent csendnek hívni, a döbbeneten mindenki már évek óta túl volt. Ha úgy vesszük, menetrend szerű volt ez is. Ebben az istenverte rohadt családban mindenki Anna – üvöltött közbe hirtelen az eddig csendben meglapuló Marcsika, és aztán nem bírt leállni. Hogy miért van az, hogy ő egyedül nem az, és követelte, hogy mondják meg, miért nem. Nem lehet két testvért ugyanúgy hívni – vigasztalta Tibcsi nagypapa, az egyetlen, aki kicsit épelméjűnek tűnt ebben a famíliában. De ha megnövök – kérdezte Marcsi – akkor megváltoztathatom a nevem? Nagyon szép neved van – kezdett bele nagypapa, de Kisanna félbeszakította. – Te hülye – húzta meg a húga haját, mire az sírni kezdett – hogy lenne mindenki Anna! A nagypapák és apa neve Tibor. És a Tibor az nem Anna.


Kisanna, állj a sarokba – rángatta fel Kisannát Nusi mama – és a hangodat ne halljam egész délután. – Te meg – fordult Marcsi felé – honnan a büdös nyavalyából szeded az olyan szavakat, hogy rohadt, meg istenverte. Tőled, Nusi nagyi – kezdte Kisanna sunyin. Azt a kur…- kiáltotta a nagymama, de gyorsan helyesbített – kurtya életbe! Mi az a kurtya? – nyitotta álságosan tágra a szemeit Kisanna. Az, hogy nem kapsz a tortából – köpte oda a nagymama, és hirtelen betolt még egy unikumot. Ez már a hetedik-nyolcadik lehetett aznap délután, de hát a nagymama szeretett iszogatni, mindig azt mondta, ő nem iszik, ő nem alkoholista, isten ments, az unikum orvosság, a jó öreg doktor úr miatt vedeli csak, mert az azt mondta, az unikum jó a szívének. Büdös vagy mindig és undorító – sírt fel Kisanna, mire repült is a pofon, ezt már anya adta, lendületből, a jeggyűrűje felszántotta Kisanna homlokát. Hamarosan együtt sírtak a sarokban. Közben Nusi mama öblített még egyszer, és szinte elégedetten figyelte az ünnep romjait. Kell is a gyereknek a pofon – szónokolt Nusi mama – most legalább megtudja, hogy ne feleseljen a szüleivel. Én se fukarkodtam a pofonokkal, mikor Pannika kicsi volt, és lám, ember is vált belőle. Nem úgy a ti fiatokból – nézett Annuska mamáékre, akik jobb híján úgy tettek, mintha nem hallanának semmit – mert nézzetek magatokra. Egyik gyereketek disszidált, a másik meg lepottyantott húsz évesen két büdös kölyköt, akit eltartani nem megy ám! Ha én nem lennék, ha nem hoznám hétről hétre az ennivalót, meg is döglenének. – Itt anya közbeszólt, hogy Annuskáék is segítenek, sokat, de Nusi mama letorkolta, hogy most is, most is, mit hoztak a kölyöknek! - Én rengeteg étellel és pénzzel érkeztem! – rikácsolta - Míg ők! Egy büdös madárral és a csicsás, ehetetlen tortájukkal. Minek egy kölyöknek madár! Csak csinálja a bűzt, a mocskot, viszi a pénzt, aztán jöhetek majd takarítani is. Marcsika kérte a madarat – szólt közbe anya, de Nusi mamát már nem lehetett leállítani - Nekem lovaim voltak – sóhajtott fel – gyönyörű lovaim. Beszélsz már zöldeket – bökte oldalba a nagypapa, mire Nusika erősen belécsípett, és a fülébe sziszegte – te engem meg ne hazudtoljál, főleg ne ezek előtt. Majd otthon megbeszéljük a többit – majd már kiabálva folytatta – mert persze a ti drága fiacskátok tanul. Minek az? Zabálja a pénzt! Én a lányomnak megmondtam, mikor el akart menni mindenféle szar cserépedényeket alkotgatni, hogy nem lányom, az élet kemény, pénzt kell keresni, mész a hadseregbe, ahol apád is dolgozik, tud neked egy helyet, mert ami biztos, az a biztos… És olyan boldog a lányod – szúrta közbe Tibcsi papa, ami csak olaj volt a tűzre. Igenis boldog – üvöltötte Nusi mama – igenis boldog. Vagy legalábbis ő hoz haza pénzt! És neki nem jutna eszébe, hogy szar madarakat adjon a kölyöknek, mikor egy normális göncük nincsen! Mint a ti édes fiacskátoknak! Egy rongyos farmerben jött volna a lagziba, én vettem az első öltönyét is! Ezt már mondtad, nagyi – szúrta közbe Marcsika, így ő is bekerült a sarokba, Kisanna mellé. Közben nem is vették észre, hogy anya kiment a szobából, csak azt, hogy most itt van újra, kezében a kalitkával. Ment az ablak felé. Kinyitotta előbb az ablakot, majd a kalitka ajtaját is. A kismadár tétován lépkedett kifelé, előbb a kis fejét dugta ki a rácsok közül, csodálkozva, hogy hát ezt tényleg lehet. Marcsika már hangosan zokogott. Kisanna felugrott, és épp mikor a madár kirepült volna, akkor csapta be az ablakot. Nehéz rekonstruálni, ez után mi történt, mindenesetre anya is sírni kezdett, Annuska mamáék pedig gyorsan összepakoltak, és nagyon hamar üres lett a lakás. Az egész történet vagy húsz évvel később jutott Kisanna eszébe, hiszen utána másnap Marcsika kapott másik madarat, és soha többé nem beszéltek az esetről. Ám amikor anya több doboz gyógyszert vett be, és levél helyett két rácsos medált hagyott csak maga után, valahogy bevillant az egész. A nagyszülők közül csak Nusi mama élt már. Hangosan jajveszékelt a telefonban, hogy ő megmondta a legelején, nem kellett volna hozzámennie Pannikának Tibihez, rá kellett volna hallgatnia, és hogy ő állja majd a temetést, mint mindent ebben a kurtya életben…


Strobentz Frigyes | Adagio, 1909 Olaj, vászon, 127 × 103 cm Jelezve jobbra lent: Strobentz F 09 Strobentz Frigyes drezdai és düsseldorfi tanulmányok után 1880-tól kezdve, kisebb-nagyobb megszakításokkal, élete végéig Münchenben élt és alkotott. Egyik alapítója és rendszeres kiállítója a müncheni Sezessionnak, illetve a dachaui művésztelepnek. A századforduló művészeti megújulásában a zene központi szerepet játszott, hiszen a zene jelentette azt a „tiszta”, közvetlen és egyetemesen érthető művészetet, amelyet a kor képzőművészete is szeretett volna megvalósítani. A zenei hasonlatok, fogalmak, címek nemcsak a költészetben és a festészetben, de a sajtóban is megszaporodtak. Az Adagio zenei szakkifejezés, jelentése ’lassan’. A többtételes szonáták, szimfóniák második tétele sokszor egy adagióként jelölt lassú tétel. Strobentz Frigyes festménye nemcsak a zenéről szól, de erős zenei képzeteket is kelt. A behajlított kar, a ruha csíkjai sajátos ritmust adnak a kompozíciónak. Az emberi alakok léptékének különbsége, az egymásba nyíló, labirintusszerű belső terek, a felülnézeti ábrázolás különös feszültséget kölcsönöz a képnek. Az előtérben ülő női figura elrévedő tekintete, tétova mozdulata, és a másik nő háttal ábrázolt, ködszerű alakja feszült és nyugtalanító emberi kapcsolatokat sejtet. A furcsa mozdulatok bizonytalanságát tovább fokozza a zárt, fojtott atmoszférájú enteriőr egy másik zárt térbe nyíló ajtóval. A századforduló magyar enteriőrképei többnyire a védett otthon melegségét idézik föl; Strobentz festészetében azonban az enteriőr a fojtó magány kifejezője.


Nap, mint a másik Író | Lovas Ildikó Műalkotás | Strobentz Frigyes – Adagio Előadja | Zsigmond Emőke Zongorán közreműködik | Tihanyi Zsuzsanna

Ordítani akarok, kiabálni, harsány trombitákkal hálni. Huszonkét éves vagyok. Valóságos vénlány – mondta Mici néni a minap –, a kisasszonynak túlságosan ragyog az arca, makacs a szája, erős a keze. Mintha mancsa volna, jaaaaa?! Púderezzem be az arcom, mert túlságosan fénylik. Púderezze be ő magának. A hájas hasaalját, hogy ne izzadjon össze a bőr és ne legyen viszkető érzése, gombásodása a hajlatokban. Mici néni olyan kövér, hogy három redőben lóg a hasa, teljesen eltakarja a szeméremdombját, gyakorlatilag szinte a térdéig betakarja. Nem ártana, ha bepúderezné. Az én arcom a glória miatt fénylik. Ott van a fejem fölött, ráfekszik a hajamra, ránehezedik, ezért ragyog különben a hajam is a homlokom fölött, meg a fülemnél is látszik ez a különös fény, semmilyen púder sem tudná eltakarni. Csak arra nem tudok rájönni, mivégre. Túl sokáig szoptam, azért lett ennyire kék a szemem, mint a kismacskáknak, amíg szopnak, olyan kék maradt a szemed, mondta Annus a cseléd, miközben egy finom, a legkevésbé sem durva mozdulattal megroppantotta a koponyájuk alatti bemélyedést, ne bámulj így, hát mit csináljunk velük? Nem sajnáltam a kismacskákat, nekem elegendő volt az a kettő, amit kiválaszthattam, játszottam velük, amíg el nem untam, Leányfaluban az volt a legfőbb jó, a kismacskák, aztán ők játszottak egymással, az anyjuk a szájában hordozta őket a tornácra meg a bokrok alá, nem tudott számolni, nem hiányzott neki a többi nyivákoló, egy anya, ha nem tud számolni, akkor nincs is emlékezete. Egy nő, ha nem tud számolni, akkor nincs is emlékezete, ezt mondta nekem, és közben hozzáért a vállamhoz. Megérintett. Ahogy odanéztem, blúzom szürke-fekete csíkjai összefolytak a szemem előtt. Miféle mondat ez? Úgy rémlik, becsaptam magam mögött az ajtót és átrohantam Herminkáékhoz, a lányuk éppen gyakorolt a zongorán. Egyszer még azt fogják mondani, ezekben az években fordult ki sarkaiból a világ. Vajon mi fog történni, amikor majd mindazt, ami a lábam közt történik, valami másnak fogják nevezni. Nem akartam a zárdában tanulni, rugdostam a cipőm orrával az asztal lábát. Pedig minden, ami vagyok, ott lettem. Annak is már több, mint tíz éve. Bár éppen ez a kérdés, ezt kell most megoldanom, azonnal megválaszolnom, amíg Herminkáék lánya abban a semmintmondó, de szép fehér ruhájában gyömöszöli kifelé a zongorából a hangokat. Nem mondhatnám, hogy van tehetsége. Albinoninak volt. De az elég Fruzsinak is. A világban így van elosztva a dolog, legalábbis, amíg rend volt benne, így voltak elosztva a dolgok. Látom magam előtt a zárdában Teréz nővér sima arcát, felemelt mutatóujját, lágy hangját, amit körbe hordozott a termen, mert mégis csak megtanítottak rendesen, hála a drága jó Istennek! – bár azt hiszem, ezt sem kellene mondanom, különösen nem éreznem. Hálát érezni Isten iránt? Mostanában ez már nem divat, sőt, nagyon is gyermeteg dolog, pótkielégülés és illúzió, Isten is csak egy gyógyítható betegség.


Teréz nővér körbehordozta a tekintetét az osztálytermen, miközben felemelte a mutatóujját, keze fehér volt és finom, nem ilyen nagy, erős mancsa volt, mint nekem – ezért nem is fogok soha, semmilyen ékszert viselni. Ölni való kezem van. Teréz nővér finom kezén átsejlett a fény, bearanyozta a délelőtti napsütés. Hallgatom ezt a klimpírozást, amitől azonban, mert hallottam már, mert tudom, mit jelent, meghasad a szívem, ülök ebben a karosszékben, szétvet a düh, legszívesebben felpattannék, elrohannék, ki, az utcára, ki, a zöldbe, lovak elé vetném magam, dehát ilyen hülyeséget senki nem tesz, még elvek miatt sem, nemhogy azért, mert megsértették. Akkor tehát megsértett engem. Már fáj a combom, mélyedést horpasztottam bele a könyökömmel, nem is éreztem eddig. Ott hagytam a lakásban a folyóiratot. A veszekedés hevében leesett a földre, és amikor bevágtam magam mögött az ajtót, nem nyúltam utána, nem vettem magamhoz, nem szorítottam a szívemhez, az egyetlen szálat, amivel még kapaszkodni tudnék az otthoni létezésbe. Egy a mi útunk: diadalmak útja Egy a mi célunk: más nem érti meg Nem azt mondom, hogy hozzám írta ezt a verset. De elküldte, mert tudja, hogy mennyire szerettem otthon hangversenyre járni. Emlékezett rá. Ida, Ida, neked glória van a hajad körül, mint az igazi szenteknek, Istenem, milyen jó, hogy vannak angyalok és szentek, megmentesz, ugye, fogd a kezem – mondta. Szinte magasabb voltam nála, a kezem pedig, akár egy hentes mancsa, körbefogta a kezét. Furcsa arca volt, hatalmas orra ráborult a szájára, én azelőtt sohasem láttam ennyire közel állni egymáshoz orrot és szájat. Nem szentről kaptam a nevem. Ez volt az első vers, ami megjelent tőle nyomtatásban. És én otthagytam a padlón. Hazamegyek. A tehetség egy komoly gond, különösen, ha nincs, vagy kevés van belőle. Rájöttem, most, ebben a pillanatban, a Hermináék karosszékében ülve, a lányuk feszült erőlködését hallgatva, testemben egy vers szavainak a zenéjével, úgy mozdult bennem a valódi muzsika, amit a kislány sem volt képes tönkretenni, mozdult és kapcsolódott össze a szavaival, mint egy igazi, lágy pas de deux. A féltékenységet talán meg lehetne értenem, meg is érteném, ha rólam szólna, és nem arról, hogy hiába jöttünk Münchenig, hogy a megírni való téma megtalálja, ez nem fog megtörténni. Sohasem. Akkor hát mindent lehet? Számon kérni rajtam szeretőim szémát, miközben a világban már mindenki tudja, hogy a testiség az olyan, mint a tüsszögés, nem szabad elfojtani, mert az lesz minden bajnak a forrása. Nagy kezemmel fogtam a kezét, akárha mancsom lenne, látod? Sohasem fogok gyűrűt viselni, sem más ékszert. Annus odavarázsolt valamit az asztalra és gyorsan eltűnt a cselédszoba irányába. Ami történt, az maga volt a remény. Rend volt bennünk, a fahéj illata betöltötte a konyhát, a lábunk között, hastájékunkon masírozó képzeletbeli hangyák elképesztő tömege, a hajam körül repdesett a fény, akár egy glória, milyen jó, hogy körülötted angyalok és szentek muzsikálhatnak, mondta nekem, ígérd meg, hogy mindörökre így lesz. Amikor Géza belépett a szobába, a kezében tartott géppel, a legszebb pillanatban voltam, otthon, a konyhában, akaratosan feszülő, mégis lágyan omló mozdulattal. Le is kapott. – Lekaptalak, Ida, micsoda katonás pózban ülsz itt, nem, nem is katonásan, hanem inkább úgy, mint aki beleült a varró dobozba és a gombos tűk mind a fenekébe szúródtak, vagy inkább mint a postamester lánya, aki az órát lesi, hogy indulhasson végre. Kétszáz kilométert utaztam a gépért, Bayreuth-ban gyártják, a Franka-Kamerawerk. Az idén kezdték gyártani, Solida a neve. Solida fényképezőgép. Agfa színes filmet vettem bele. – Olyan sokat beszélsz Géza… Nem kellett kérdeznie, magamtól válaszoltam: – Nem, nincs semmi bajom sem, ez a nap is, mint egy másik, elmúlik.


Orlai Petrics Soma | Sappho, 1850-es évek olaj, vászon, 113 × 95,5 cm Orlai Petrics Soma a 19. századi magyar történeti festészet jelentős alakja, aki a magyar történeti festészet megújításának igényével kezdte pályafutását. . Nagy témák, nagy, összefoglaló kompozíciók izgatták, de terveihez nem igazán talált értő támogatókat. Történelmi kompozícióiban sajátosan egyesül a történelmi festészettől elvárt magasabb eszmények megjelenítése a realisztikus ábrázolás igényével. Orlai festészetének sajátos vonása, hogy egyrészt különösen kedvelte a kultúrtörténet hőseit – írókat, költőket, irodalmi alakokat – ellentétben a politikatörténet alakjaival, másrészt pedig előszeretettel választott női hősöket. Sappho, a Kr. e. 7. századi költőnő, Leszbosz szigetén élt. Szerelmes verseinek mély érzelmessége és nők iránt érzett szerelme a romantikától kezdve szinte minden időben új és új aktualitást adtak költészetének. Orlai festményén Sappho kezére támaszkodva, melankolikus pózban ül. Ez a testtartás a felvilágosodás korától kezdve költők, filozófusok, gondolkodók kedvelt ábrázolási sémájának számított. Sappho képe is ezt a filozofikus tartalmat erősíti, de mindeközben finom melankólia is érződik benne. Sappho sokszor írt az elmúlt szerelemről, és e képen is mintha egy régi szerelmére visszaemlékező fiiatalasszonyt látnánk. A kép személyes vonatkozását az adhatja, hogy diákkorában, a pápai kollégiumban Orlai maga is költőnek készült, akárcsak vele egyidős unokatestvére, Petőfi Sándor.


Szappho gnosztikus töredék Író | Péterfy Gergely Műalkotás | Orlai Petrics Soma – Sappho Előadja | Takács Kati közreműködik | Messaoudi Emina

Szappho, amikor öreg asszony lett, és rájött, hogy a halhatatlanság fenyegeti, azzal töltötte az idejét, hogy történeteket mesélt Szapphóról, a fiatal leszboszi költőnőről. Leszbosz szigetén már két háború is végigsöpört azóta, hogy Szapphó fiatalkora elmúlt, aki pedig nem a háborúban halt meg, az áldozatul esett a belpolitikai harcoknak, a türannosz orvgyilkosainak és egy titokzatos láznak, amely egy egyiptomi kereskedőhajóról érkezett, és egy hét alatt megtizedelte a város lakóit. Szapphó egy napon azt vette észre, hogy senki sincs életben azok közül, akik őt valamikor ismerték, és ahogy alaposan utánaszámolt, rájött, hogy lassan kilencven éves lesz. Fennállt a gyanú, hogy az isteneknek valami külön tervük van vele, talán nem is hagyják meghalni, és ez tompa, fájó aggodalommal töltötte el. MI várhat még rá, amikor annyi szerelmi fájdalom érte már, annyi féltékenyen végigvirrasztott éjszaka, annyi epedő vágyban töltött hajnal? Egy reggel, amikor a kútra ment vízért, hogy Aphrodité oltárát megtisztítsa az áldozathoz, egy fiatal lányba botlott, aki épp az ő egyik versét szavalta, miközben korsóit töltögette. Szappho csöndben hallgatta egy darabig a lányt, aztán nem bírt a kíváncsiságával, és félbeszakította. Tudod, hogy ez kinek a verse? A lány idegenkedve nézett az öregasszonyra. Ezt minden leszboszi tudja: Szapphó. Te talán idegen vagy? Szapphónak már a nyelve hegyén volt a válasz, aztán hirtelen elharapta a szót. Megértette, hogy hiába kezdené bizonygatni, hogy ő maga írta valamikor ezt a verset, az összes többivel együtt; hiába mutatná meg a házat, ahol felnőtt, a sírköveket, amelyeken egykori polgártársai nevei állnak, nincs a kezében semmi, amivel bizonyítani tudná, hogy ő: ő. Hogy ő az a költő, akit Leszbosz-szerte szavalnak. Megsimogatta a lány haját és hazament. Néhány nappal később, a népgyűlés után az Agorán leült az oszlopcsarnokban egy csoport mellé, akik a gabonaárakról beszélgettek. Maga is tudott egyet s mást a gabonaárakról - a bátyja valamikor három hajóval járta az utat Egyiptom és Leszbosz között -, de nem szólt bele a beszélgetésbe, megvárta, amíg csend lesz. Akkor megköszörülte a torkát. Szappho egyszer felszállt egy gabonakereskedő hajójára, talált egy korsó bort, megitta, elaludt, és már csak a nyílt tengeren ébredt föl. Igen, már hallottam erről – mondta az egyik férfi. – Akkor írta azt a versét, hogy „Hová viszel Aphrodité, az álom hajóján…” A férfi elakadt, keresgélte a szavakat, mire egy másik folytatta a verset. Az öregasszonyra nem is figyeltek tovább. Szapphó biztos volt benne, hogy soha nem aludt el részegen hajón, s azt a verset Theisznek, az egyik lánynak írta, akibe huszonkét évesen volt szerelmes. Amikor hazatért, azon gondolkodott, hogy bár régóta nem látogatta meg az ihlet, ahogy a szerelem sem, most megírja „A másik Szapphó” kezdetű versét, amely arról szól majd, hogy Aphrodité megkettőzi kedves szolgáját, a költőnőt, hogy még több örömhöz juthasson az életben. Hajnalig álmatlanul csiszolgatta a so-


rokat, de nem jutott messzebb két versszaknál. Még alig kelt fel a nap, lent volt az agorán. Szamárkordéról rakodta a fügét két paraszt. Szappho odalépett hozzájuk. Tudok egy Szappho-verset, amit még senki se hallott. A parasztok csodálkozva, de kíváncsian bámultak rá és abbahagyták a rakodást. „Engem az istennő kettős testbe zárt, hogy…” A parasztok legyintettek. Menj haza, anyóka. Nincsenek ismeretlen Szappho-versek. Hogyhogy? Mindegyiket tudja minden leszboszi. Ti ismeritek Szapphót? Persze. Az anyám unokatestvérének a sógornője volt. Már réges-rég meghalt. Egy szikláról a tengerbe esett – mondta a másik paraszt. Dehogy – legyintett a társa. – Ezt is rosszul tudod. Rablók ölték meg, amikor elrabolták az aranyát. Amikor azt a verset írta, hogy… - és elkezdett szavalni egy verset, amelyet csakugyan réges-régen maga Szapphó írt, bár egészen más alkalomkor. Szapphót megrendítette ez az eltökéltség, és az a felismerés, hogy a versei milyen szilárdan gyökereznek szeretett szigete lakónak az emlékezetében, élete eseményeit azonban mennyire változatos sokféleségben hamisítják. Így aztán nap mint nap járta a piacokat és az utcákat, lement a kikötőbe és a színházba, és újabb és újabb történeteket adott elő Szapphóról. Hol azt, mennyire boldog volt, hol azt, mennyire boldogtalan. Több tucat emberélet kitelt volna a történetekből. Százszámra talált ki magának szerelmeket, gyerekszülést, szenvedélyt, halált. És talán ezért, talán másért, az istenek gondoltak egyet, és egy hajnalon hagyták, hogy Szappho meghaljon. Senki sem szerzett tudomást az esetről, a kis ház már épp összedőlni készült, másnapra össze is dőlt, mag alá temette a fonnyadt kis testet. Az istenek terve eredetileg talán csakugyan az volt, hogy életben hagyják Szapphót és halhatatlant faragnak belőle. Talán épp a költött sorsok miatt hagytak fel ezzel a tervvel. Nem tudhatjuk, de talán ezért történt az is, hogy az évezredek alatt Szappho versei eltünedeztek a hagyományból, kiestek a könyvekből, amelyek különös módon épp ott perzselődtek meg a tűzvészekben, épp ott áztak szét az áradások idején, ahol Szappho-verseket hordoztak, míg nem maradt épen egyetlen sora sem. Leszbosz szigetét pedig nyom nélkül nyelte el a tenger Tiberius császár uralkodásának nyolcadik évében. Az a sziget, amelyet most Leszbosznak ismernek, egy másik, jelentéktelen sziget, amelynek Szappho idejében nem volt még neve sem.


Farkas István | Szirakuzai bolond, 1930 tempera, lemezpapír, 80 × 99 cm Farkas jómódú zsidó családban született, apja Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó cég tulajdonosa, az Új Idő című lap kiadója. A gyermekkorától kezdve rendszeresen rajzoló Farkas első mestere Mednyánszky László volt, és atyai barátjaként tekintett Lyka Károlyra és Herczeg Ferencre is. Farkas festészetének egyik meghatározó alapélménye a magány, a szorongás és félelem. Ennek az is oka lehetett, hogy ötéves korában elveszítette anyját és apja nagyon szigorúan nevelte. Farkas önállósodásának első jele az volt, hogy minden atyai segítséget visszautasítva, katonai szolgálatra jelentkezett az első világháború idején. 1916-ban, mint felderítő, többször emelkedett léghajóval a levegőbe, és az ott megtapasztaltak, elsősorban a görbült horizont látványa, későbbi festői látásmódját is meghatározta. Az 1930-as év különösen termékeny esztendő volt Farkas István festészetében. Ekkor járt Szicíliában és számos fő műve mellett ott készült a Szirakuzai bolond is. A nyugtalanító, feszültséggel teli kompozíció fő jellemzője az élettelen földszínek használata. A tenger fekete, az ég piszkosfehér, a táj sivár és kietlen. A bal szélen álló házikó mintha a semmiben állna, a tőle vezető út nem fut össze a háttérbe kígyózó másik fehér úttal. Mind a kutya, mind az előtérben álló bolond bizonyos értelemben az utak végén helyezkedik el, ott, ahonnan már nincs tovább. A bolond mintha kinyújtott karjával tartaná a horizontot, vagy mintha azzal jelölné ki ég és föld határát. Jobb kezében tüskés botot szegez a föld felé. Jóslatot mond-e vagy átkot, nem tudjuk. De a háttérben magasló Etna füstoszlopa mintha maga is a pusztulás jelképe lenne.


Szirakúzai bolond Író | Rakovszky Zsuzsa Műalkotás | Farkas István – Szirakuzai bolond Előadja | Kelemen József

Most! Igen, most! De mégsem! Pedig már majdnem sikerült! A Nap rontotta el megint, a Nap! Most éppen elbújt a felhők mögé, de én tudom, hogy ott van! Ott bujkál, éppen a fejem fölött, és engem néz! Olyan, mint egy hatalmas szemgolyó! Nyert ügyem lenne, ha csak egyszer, egyetlen pillanatra nyugton maradna! De nem: mindig odébb megy, és olyankor összeomlik, amit már majdnem felépítettem! A Nap az Idő cinkosa! Engem megvéd tőle a kalapom, de körülöttem már mindent elvalótlanított. Persze, nem tehet róla: ő csak teljesíti, amit az Idő megparancsol. Mert az idő mindent elpusztít, ami valóság. Az idő olyan terem, amelyben csak árnyak nyüzsögnek. Régebben voltak itt emberek, jártak-keltek, susogtak körülöttem, úgy tettek, mintha valóságosak lennének, de én átláttam rajtuk: láttam, hogy csak árnyak, és eltüntettem őket. Volt itt egy város is, úgy hívták, Szirakúza: évezredek torlódtak össze benne, de mégis csak árnyváros volt, nem létező, azért is omlott össze. Mert csak az tud változni, ami nincs, mert ami van, igazán van, az nem változik: ott van rajta az Örökkévalóság pecsétje. Régen, gyerekkoromban, emlékszem, még valóságosak voltak a dolgok. Egy ház, egy deszkakerítés, egy pinceablak, az arcok: minden csordultig teli valósággal. Egy kertre emlékszem élénken, és egy arcra, amelyet, úgy tűnt, még születésem előttről ismerek, meg egy kézre: ők voltak a középpont, őbelőlük táplálkozott minden valóság: a tűz a kályhában, az almafák, a macskánk, az este és a reggel. Aztán valami történt, nem tudom mi… valami szörnyű katasztrófa, az időhöz volt köze, és talán a Naphoz. Olyan volt, mint egy földrengés, csak nem ott kint, a külvilágban történt, hanem itt bent, a fejemben. Azóta nincs valóság. Van egy házam, teljesen olyan, mintha valódi lenne, de én tudom, hogy nem egyéb, csak puszta látszat. Egy ágy (elég kemény), egy szék, egy asztal: mind puszta káprázat, a démon mesterkedése. Van egy kutyám, persze nem valóságos az sem, de én úgy teszek, mintha az lenne: enni adok neki, és minden nap megsétáltatom, nehogy rájöjjön szegény, hogy igazából nincs is, és elszomorodjon.. És például hová lettek a zöldek? Mért színtelen az ég? Miért okkersárga és fekete itt minden? Az aszály sárgája, a halál feketéje…És a fekete fölfalja a sárgát! A halál közelít, és minden erőmet meg kell feszítenem, hogy megállj parancsoljak neki! Még szerencse, hogy van varázspálcám: fehér, itt találtam a parton. Olyan, mintha egy nagy hal csontváza lenne, és talán az is, az utolsó halé, mert minden más élőlény már réges-régen elpusztult abban a nagy fekete vízben. Régen a tenger kék volt vagy haragoszöld, és csak és úgy hemzsegett benne a mindenféle hal, kicsik, nagyok. De az már régen volt. Igen, ez a hal pusztult el utolsónak és a fekete víz kimosta a csontvázát a partra. Ha minden erőmet összeszedem, és a feketeség felé sújtok vele, az megjuhászodik és visszahúzódik. Aztán, ha nem figyelek rá, megint elindul. Pedig nem figyelhetek rá állandóan, mert más dolgom is van. Igen: egyik reggel arra ébredtem (borús reggel volt, nem sütött a nap), hogy végre tudom, hogy kerültem erre a kopár, sárga partra, és hogy mi itt a dolgom. Hogy mire választattam ki. Kimondhatatlanul nehéz és gyötrelmes feladat, de mit tegyek, nincs más rajtam kívül, aki el tudná végezni. Mindenki mást félrevezet a Nap, a változó fények, a világosság és a sötétség egymásutánja. Megszokták, és azt képzelik, nem is


lehetne másképp. De én tudom: az idő megszüntethető! Csak annyi kell hozzá, hogy megfeszítsem egész mivoltomat, rettenetes erővel – néha, egy villanásra sikerül, és olyankor érzem, mélyen a létezésem középpontjában, hogy az idő már megszűnt és a valóság visszatért! Eddig még soha nem tartott tovább egyetlen pillanatnál, de én nem csüggedek. Ma délelőtt például észrevettem, hogy nincsen árnyékom: valahogy fölszívódott a testembe, vagy egyszerűen eltűnt, nem nő és nem csökken többé, nem változik, ahogy a látszólagos dolgok szoktak. Ez azt jelenti, hogy én már félig-meddig valóságos vagyok: itt középen, ebben a fehér sávban már megszűnt az Idő! Csak az a baj, hogy sietnem kell. Nemcsak a sötét tenger közelít: azzal még csak elbírok a halcsontváz varázspálcámmal. De a vízen túl ott füstölög a vulkán. Ezer éve alszik, de most érzem a jeleket a csontjaimban, az álmaimban, hogy a hegy tüzes méhében készül valami… valami, ami borzasztóbb, mint ez a kopár part és a fekete tenger! Nem tudom, mennyi időm van még, talán csak egy hetem, vagy egy napom, vagy talán csak egyetlen órám: azalatt kell véghezvinnem, amire a rejtélyes Hatalom kiszemelt: hogy megállítsam az időt. Hogyha nem sikerül, hogyha a vulkán gyorsabb lesz nálam, akkor elkerülhetetlen a végítélet: tűz, kövek és hamu borítja el a partot, a házamat, szegény kutyámat, és engem is a varázspálcámmal együtt: akkor mindennek vége! De ha csak egyetlen valódi fűszál, nem több, egyetlen egy, kibújik a homokból… vagy egy madár, egy valóságos eleven madár megül pihenni a háztetőmön, akkor már nyert ügyem van! Akkor rés támadt a falon, a résen át visszaáramlik a valóság, és a világ megmenekült! Akkor tudni fogom, hogy sikerült! Csak épp a Nap… a Nap…


Gulácsy Lajos | Dante találkozása Beatricével, 1907 olaj, vászon, 70,5 × 99 cm Gulácsy Lajos festészetében különösen erős a középkori itáliai költő, Dante Alighieri hatása. Gulácsy több, Dante műveiből ismert hőst és történetet festett meg képein, és önmagát is sokszor Dante alakjában örökítette meg. Dante kultusza a 19. század elejétől kezdve egyre erősebb volt az európai kultúrában. Ennek az is oka lehetett, hogy a költő szokatlanul őszintén és természetesen írta le eszményített szerelméhez, Beatricéhez fűződő érzéseit. Az Isteni színjátékban, az európai irodalom egyik legnagyobb művében is tág teret szentel az elkárhozott szerelmesek bemutatásának, annak az örök kérdésnek, hogy az igazi szerelem milyen mértékig szakíthat a társadalmi konvenciókkal és erkölcsi szabályokkal. Dante, aki csodálattal és megbabonázva pillantja meg egy sétája alkalmával imádott hölgyét, Beatricét, valójában maga a művész, Gulácsy Lajos. Ő maga is ilyen furcsa áhítattal vágyott az igazi szerelemre, és álmai asszonyát végül a saját képzeletében találta meg. A festményen az aranyló zöldessárgás tájban úgy jelenik meg Dante és Beatrice, mint két felkiáltójel. Egy vörös és egy fehér alak, erős kontrasztot képezve a háttérrel és egymással is. Az igazi főhős azonban Beatrice. Ő az, aki szembefordul a nézővel, ő az, aki teljes alakjával látszik, ő az, aki szinte ragyog a szürkés városfal egyhangú háttere előtt.


Beatrice monológja Író | Spiró György Műalkotás | Gulácsy Lajos – Dante találkozása Beatricével Előadja | Péter Kata / Szabó Erika

Tizennégy múltam épp abban az évben, leányi kornak talán ez a legszebb, mikor egy nagy, sötétlő falhoz értem. A komornáim szorosan követtek, barnában voltak, én pedig fehérben, követtek – nem azért, mert úgy szerettek, hanem hogy óvják erényem serényen, szülőimtől parancsot erre kaptak. Sétáltunk a derengő, tompa fényben, köröttünk szép szál ciprusok lobogtak, amikor jött egy férfi rőt ruhában. Mindene megvolt, ami nőre hathat. Nem véletlen, hogy éppen arra jártam a lányságomnak elvesztése végett, mögöttem pedig jött a két cselédem, a lányságomnak megőrzése végett. Hogy félrelépek végre, azt reméltem, s hogy félrenéznek ők, amíg lelépek egy férfival, és majdnem félreléptem, mert Ő jött! Délceg, foga még temérdek, álla erős, az orra girbegurba, sötét pillantásával szinte felfalt, ettől döglik a szűz, ettől a luvnya. Nem voltam én sem eleven, se félholt. A két cselédem is el volt alélva, mindegy nekik, kedves vagy randa fráter, csak horgas orra legyen és szakálla, hossza pedig huszonhét centiméter. Tudtam, hogy gyöngéd is tud lenni néha, de alapjában erőszakos állat, a neve pedig Dante Alighieri. Sapkát viselt és jól ápolt szakállat, messziről látszott, hogy igazi férfi. Úgy hírlett, művelt és politizálgat, de jó költő, s így nem kell elítélni.

Tudtam, hogy gyakran sétál arra délben, s beszél magában lázas állapotban, ácsorog és hadonászik a szélben, rímeket gyárt, s úgy hírlett, ríme sok van. Befele néz, csakis a lelki látvány érdekli, semmi egyéb, így a nők sem, egy szűz számára az ilyesmi hátrány, ám felcsigázza, hogy küzdjön erősen. Unalmas férfi sok van, sok a hitvány, a nőkkel ritkán bánnak felelősen. Faggattam volna igen szívesen, ha nem lett volna más a földúton: „Guelf Ön, vagy Ghibellin, ha kérdhetem? Kétféle Guelf van, nagyon jól tudom, és gyűlölködnek sandán, véresen. Remélem, Ön ez ügyben kívül áll, mert dadáimtól azt tanultam én: a politika maga a halál.” Elsőként nem szólhat egy szende lány, úgy látom most, hogy kellett volna tán. Csak állt, és sajnos nem lépett felém, és köszöntő szavakra nem talált. Tudtam, hogy rémes emberek a Guelfek, hiú, önző, beképzelt valamennyi, nem hatnak rájuk érzelmek, sem elvek, a szemléletük ódon, ócska, talmi. És persze szörnyűek a ghibellinek, az ifjak ugyanúgy, akár a vének, a nőstények is, akárcsak a hímek, és édes mindegy, miről is beszélnek a guelfek és a ghibellinek, mind a nőstények, mind a hímek, az ilyen guelfek, olyan guelfek, a baloldali ghibellinek, a jobboldali ghibellinek,


az alul-felül ghibellinek, az elvi guelf, a biznissz-guelf, a régi guelf, a neoguelf, az anti-guelf, az ellen-guelf, a bőszült guelf, a mérges guelf, mindenre elszánt ghibellinek, veszettül csahos ghibellinek, pokolra való mind egy szálig, a tisztítótűz őnekik kevés, kívánom, hogy egészségükre váljék az örökké eltartó szenvedés – de nem ez volt a számomra a lényeg, hanem hogy megszólítson. Nem akarta. Megigéztem, mint rögtön kiderült, de túlságos szépségem megzavarta. Találkánk sajnos félresikerült. Számomra ezzel véget ért az élet, testemmel gerjedelmem is lehűlt, s ő nem mondhatta el, neki mit érek, fohászainak tárgya lettem holtan. Imádott, bennem látta a nőiséget, holott a testiség lefoszlott rólam, s nélkülem zöldelltek tovább a fák, bennem találta meg az ideált. Emlékeiben arcom maszk alatt van, engem már csak a belső szeme lát. Többé nem láttam ifjan sem, se vénen, tehetetlenül vártam ideát, miközben ott vagyok a régi képen. A tornyok, fák ledőltek sorra mind, mi dermedünk a forrástalan fényben, derengő látszat lettünk eszerint, én lépek ártatlanul és fehérben, és minden megvan valahol megint. Nappali táj, mégis homály szivárog, barnás a zöld, kissé barnás az ég, jelenés lévén jelenésre várok, mint énekes, aki színpadra lép, hosszú fal, szemben erdő, keskeny árok, nem baljós, mégsem túl derűs a kép. Szép táj a Földön mindenfele sok van, de itt, ebben a forrástalan fényben a túlvilág bolyong a ciprusokban, és túlvilági vagyok a fehérben. A fal mögött talán egy temető van, netán síromba térek vissza éppen, miután kísértetként megigéztem. Nem emlékszem, éltem-e még, vagy már nem, de úgy hatottam rá, hogy egyre lásson. Számára bárki másnál többet érek, A társa lettem, ő pedig a társam, bármerre jár is, bárhova vetődik. Azt nem mondom, hogy pokolra kívántam, hogy vezekeljen ott örök időkig, de üdvözüljön - merész volt az álmom -,

megtisztulván, nekem köszönhetőleg. Ártatlant sújtott bennem a halálom, vezekelnék bár tőlem telhetőleg, de nem tudok: testemet nem találom, mert soha senkivel sem elegyedtem. Halálom óta kushadok a Mennyben, unalmas lelkek vesznek itt körül, egyikük sem volt hűtlen vagy kegyetlen, a más bajának senki sem örül. A jóság errefelé feneketlen, angyal-szárnyunk nőtt alul és fölül. Hallom, lent interjúzik a Pokolban, mást osztottak mellé kíséretül, hosszan időzik, mondják, sok bugyor van, csak várom, várom tehetetlenül. A Pokolba számomra nincs bejárat, be vagyok zárva menthetetlenül, pedig fizetnék akármilyen árat, hogy legyen itt, hogy ő legyen felül. Szívesen levetném az angyalszárnyat, hiába fognak itt a kerubok. Mondják: „merészet tervez Beatrice”, s én tényleg fényt, glóriát lerúgok. Felbosszantott az Úr ősrégi giccse. A Purgatóriumba lejutok, és megnézem, hogy lelke van-e, nincs-e. Ha van, megmentem és fölvezetem. Ha nincs, akkor is ő az emberem. S ha ellenkezne, azt mondom majd: ácsi, szelídnek ábrázolt minket Gulácsy.

Textúra 2015. Magyar Nemzeti Galéria  

A 2015-ös produkció további elemekkel gazdagodik a tavalyi sorozathoz képest: idén már a tánc, a fotó, a filmművészet, a zene és a divattört...

Textúra 2015. Magyar Nemzeti Galéria  

A 2015-ös produkció további elemekkel gazdagodik a tavalyi sorozathoz képest: idén már a tánc, a fotó, a filmművészet, a zene és a divattört...