Szentendre-Belváros koncepció, 2005.10.20.

A város több fejlődési szakaszon ment át, amiből számunkra meghatározó időszak kettő. Az egyik, amikor a történeti városszövetben elhelyezésre kerülnek a szocialista korszak, életstílus-, életmódigény új funkciói, a járási központ városi intézményei. Ezek részben a városszövetbe illesztve részben közvetlenül a tradicionális várostesthez tapasztva létesülnek. A város már ebben az időszakban is egyfajta „kirakat” a fővárosból könnyen gyorsan elérhető, megmutogatható látnivaló.

A város iparosításának programja egyfajta „ipari folyosót” hozott létre a város Déli kapujában, míg a szocialista zártkertek az egykori szőlőkkel teli domboldalak beépülését eredményezik, lopakodó fejlődés eredményeként előbb második lakás, illetve egyre inkább lakás területté alakítva a szerkezetében kiskertes körzeteket.

A másik, a 90-es évektől kezdődően, a szuburbanizációs növekedés, ami a több szempontból is vonzó célterület körüli ingatlanokat felértékelte és ezzel a városkörzet spontán, strukturálatlan beépítését eredményezte. Az igazi problémát az okozta, hogy miközben az éjszakai népesség lényegesen megnövekedett, nem jöttek létre az itt élők kiszolgálását biztosító infrastruktúrák.

Miközben a helyi munkaalkalmak csökkentek, a nagyvárosba irányuló ingázás növekedett, nem épültek ki a társadalmi tőke megteremtését a közösség építését szolgáló terek, helyek sőt a szükséges szolgáltatások sem az alacsony sűrűséggel beépített családiházas településrészeken.

A spontán fejlődés, a telekosztás eredményeként egy alulurbanizált egyáltalán nem városi jellemzőkkel rendelkező kiterjedt térséggel, egy közel 20 ezres faluval terhelte meg Szentendre korábbi városi struktúráit. Ezeknek az értékes belvárosi szövet már nem tud megfelelni, nem alakul ki élő, dinamikus interreláció az új lakóterületek és a korábbi – az új igényeket csupán erős kompromisszumokkal kielégíteni képes – hagyományos városszövet között.

Ezzel párhuzamosan a megjelenő turizmus-kereslet a tradicionális városrész egyes szakaszait „helyzetbe” hozta, amely a korábban már megteremtett vonzerőre épülve tovább növekedett, miközben valójában nem fejlődött, nem gazdagodott a kínálat. A jól tőkésíthető, piacosítható vonzerő, a turizmusban a rövid szezonban kitermelendő tőkeigény tovább növelte a lakók számára a vonzó városias tér, terek használatának lehetőségét, kiszorultak városok közösségképző helyeiről, miközben nem, vagy csak alig jöttek létre vonzó, a társadalmi kapitalizációt, közös kultúrát fejleszteni, építeni képes helyek. Pont akkor, amikor a hirtelen beköltözés okán arra a legnagyobb szükség lett volna, hiszen így a város kultúrája elolvad, széthullik a dinamikus növekedés hatására, az integrálás lehetőségének, ennek helyei, alkalmai hiányában.

Mindezek mellett a világban folyó változások olyan igényváltozásokat jeleznek, amelyeknek a tradícionális várostest már nem tud megfelelni, illetve csak olyan áldozatok árán, amely annak értékét rondítja, relativizálja. A város új „falusi” részeiben éppen a spontán fejlődés eredményeként szintén nem áll rendelkezésre olyan összefüggő, hasznosítható terület, ahol egy közel 25-30 ezres kisváros, mikroregionális központ mai kor igényeinek megfelelő új életfunkciói elhelyezhetőek, biztosíthatóak lennének, lehetnek.

14