Page 1

Vademecum 645: A betűk dicsérete, húsz év múltán Virágvölgyi Péter (1948-1998) emlékére

1 Sok csodálatos dolog van a világon, de a nyomtatott betűnél nincsen semmi csodálatosabb. Ezt nem mindig gondoltam így. Első osztályos koromban sokáig gondot okozott, hogy megkülönböztessem a nyomtatott kis „b” és „d” betűket. Őrületesen hasonlítottak egymásra. Amikor reggelente a lassan döcögő villamossal elhaladtunk a Rákóczi út és Nyár utca sarkán álló modern ruhabolt előtt, mindig zavarba jöttem. Vajon a kövér neon betűkkel mi lehet kiírva? Aiba? Aida? Alsóban mindig anyukám vitt iskolába, de nem mertem megkérdezni. Egy „nagyfiúnak” ezt tudnia kell. Amikor beléptem a Váci utcai zenei általánosba, anyukám büszkén mondta, hogy én már „koedukált” osztályba fogok járni, lányokkal együtt. Engem inkább a padok közepébe süllyedő kis műanyag tartály érdekelt. Ica néni, a tanító néni azt mondta, ne törődjünk vele, valaha ott tinta volt, és a gyerekek mártogatós tollal írtak. Szerencsére mi már töltőtollal fogunk írni, nem kell a mártogatással bajlódnunk, de csak később, most mindenki vegye elő a piros ceruzát.

2 A betűvetés elsajátítása folyamatos szenvedés volt, a betűk kerekítése nem ment, a hurkok túl nagyok voltak, és legfőképpen a betűim nem tűrték a vonalak kalodáját, folytonosan túlszaladtak az alapvonalon és


minden segédvonalon. Szabálytalanok voltak és rondák. Ld. alább a kis fogalmazást.

Még elsőben történt, hogy tavasszal egyszer csak kinyitották az ablakokat, unottan kinéztem, és megláttam a feliratot. Aztán nem is bírtam levenni a szememet róla. Rám szóltak, de aztán többször is, lopva odanéztem. Ez volt odaírva három sorban úgy, hogy az alsó és a felső szó félkörívesen ölelte körbe a középsőt: PENSION WÜSZTNER PENSIÓ. Még pont is volt a végén. Most ide másolok egy mai fényképet, de ne így tessék elképzelni, hanem hámló, sötét vakolattal. Ez a felirat sokat jelentett nyolc éven át: titkos vigaszom volt, ha nem akart megszólalni a szappantartóba épített rádió, ha megvert az osztályba az imént érkezett új, pökhendi fiú, ha kinevetett a lány, akinek óra alatt verset küldtem. (Azóta N. Kósa Judit megírta a panzió történetét, kis túlzással az én kedvemért. Elolvasható itt.)


3 Itt nagyot ugrok időben: már én vagyok a legrégebbi magyar iskolai lap, az Eötvös Diák szerkesztője. Nagy nehezen összeáll az első szám és azt el kell vinni a Vadász utcai Révai Nyomdába. Attól kezdve bejáratos vagyok oda, nyaranta ott dolgozom. Sajnos, nem a szedőteremben, a 13/a jelű segédmunkás leszek a kötészeten. Naphosszat vöröskeresztes tagkönyveket csirizelek, asszonyok között. Csak ebédidőben tudok átlógni a szedőkhöz és magánórákat venni betűszedésből. Hamar eldől, hogy nyomdász leszek, ha nem vesznek fel az egyetemre.

4 Gimnazistaként már kiélesedik a szemem a hibákra. Emlékszem, amikor 1970-ben átadták az új metró első szakaszát, bejártam a hozzá tartozó új keleti pályaudvari pénztárcsarnokot. Észrevettem, hogy a nagy méretű feliratokban van egy tucat elrontott betű. Fejjel lefelé álló „N” (a bal felső fülecske jobb oldalon alul van), és néhány „K” is fordítva van. Elmentem, megnéztem: ma is úgy van. (Nem, nem ez a legnagyobb problémám…)


5 Átugrom azon, hogy sikeres bölcsész egyetemista létemre miért kezdtem intenzíven rajzolni tanulni, miért álmodoztam arról, hogy ha nagy leszek, olyan kiadói szakember leszek, akinek köze lesz a könyvek érdeméhez és külleméhez is. Ötödéves voltam, és egyszer csak ott álltam Virágvölgyi Péter, az Iparművészeti Főiskola fiatal oktatójának szobájában (a rajztanárom vele járt a Kisképzőbe, ő küldött). A címlapterveimet mutogatom, ő meg ingatja a fejét. „Szerintem nem érdemes ilyesmivel foglalkoznia” – mondja nagyon határozottan. Már az ajtóból visszafordulva mondom, hogy nem vállalom, hogy angolra tanítom őt, mert sokat tanítok, de csak a csoportokban hiszek. Aztán mégis megállapodunk, hogy ő tipográfiára tanít, én meg cserébe angolul beszélgetek vele. És így is lett, éveken át, heti rendszerességgel. Általában ő jön hozzám (akkor már saját lakásom van), de néha én megyek a főiskolára a Zugligeti útra, egyszer felhívja a figyelmemet egy alacsony, munkaköpenyes bácsira. Ő Haiman György – aki még személyesen ismerte Kner Imrét. Akarom-e megismerni személyesen. Hát persze! Tőle tanultam meg, hogy — mi az egalizálás (a nagybetűk tologatása oly módon, hogy a közöttük lévő terület nagyjából egyforma legyen); — mi a baj a harmincas években Magyarországon bevezetett zsinórírással, és miért jó a dőlt kézírás, amelyért annyit harcolt, kevés eredménnyel;


— mi a különbség az igazi (külön metszett) és a hamis (lekicsinyített) kiskapitális (kisbetű nagyságú nagybetű) között; — hogy az „o” betűnek csekély mértékben le kell lógnia a sor alá, ahhoz, hogy egy vonalban érezzük a többi betűvel; — hogy a reneszánsz antikva (pl. Garamond) „o” betűjének tengelye balra dől, míg a barokk antikváé (pl. Bodoni) függőleges; — hogy ki volt Ludovico Arrighi, a híres reneszánsz kalligráfus; — hogy miért hívják a Bembo betűt így (Pietro Bembo bíboros után); — hogy ki volt Stanley Morison, a Times betű tervezője; — hogy mi a különbség a font (változat) és a type között (típus) stb; — mi a különbség a (nagybetűkkel harmonizáló) „rendes” és a kisbetűkhöz illeszkedő „ugráló” (old style) számok között, de az a legjobb, ha mindkettő rendelkezésre áll;

– mi az a ligatúra (összeépített betűcsoport, pl. „ffi”), meg a Swash Capital (rajzos nagybetű-variáns).

6 Azt is Pétertől tanultam meg, hogy érdemes ügyekért harcolni, így a könnyebben elsajátítható, tartósan olvasható kézírásért és az időtálló anyagból készülő utcatáblákért. Ajánlatos külön magyar Letraset gyártást indítani (Alfaset néven), szakmai konferenciákat szervezni és támogatni a fiatalokat. Hogy érdemes keverni a műfajokat: lehet valaki egyszerre művész, iparos és keresztes vitéz. Kifizetődő magunkat javítani, fejleszteni, akárhány évesek vagyunk is. Ő ötven éves korában, idén húsz éve egy hirtelen rátámadó betegségben meghalt. Körülbelül akkor, amikor elterjedt az Open Type szabvány, amely


nagykorúsította a magyar nyelvet: ebben már alapból benne volt a hosszú „ő” és „ű”. Nem kellett barkácsolni a betűtípusokkal. E szám hátralévő részében azt próbálom felmérni, mi tetszene neki az azóta eltelt időben, és min húzná fel magát.

7 Hét dolog, ami miatt bosszankodna VP a.) A csúnya magyar rendszámtáblák. A mostani küllem 1990 óta éktelenkedik a kocsikon. Az unióhoz csatlakozás jó apropó lett volna a változtatásra. Elég megnézni az 1994-ben bevezetett német táblák igényességét.


b.) A csúnya magyar pénzérmék és bankók. Ezt nem is részletezem. Amíg ő élt, az euró bevezetése karnyújtásnyi közelségűnek tűnt, nemigen foglalkozott vele. c.) Az elmaradott ízlésvilágú magyar bélyegek, talán a „székes” sorozatot kivéve. Ha élne, biztosan ezt használná. d.) A nem megfelelő anyagú, hámló utcatáblák. (Egyszer egy bizottságban alulmaradt az antikizálást egyedül üdvözítőnek tartó Ráday Mihály álláspontjával szemben. És tessék!)

e.) Az igénytelen, grafikai hozzáértés nélkül készült emléktáblák, melyek örök rekordját a Tátra utcai Peyer Károly emléktábla tartja, amely nem csak hemzseg az elemi, formai hibáktól, de még egy primitív, feltűnő javítást is elhelyeztek rajta.


f.) Az általános, utcai igénytelenség, az ott felejtett cégtáblák, az eltávolított neonok hűlt helye, az egy portálon össze nem illő feliratok, a „genotherm kultúra”.


g.) Leginkább azonban azon lenne kiakadva a gondos grafikai tervezés és a pályáztatás bajnoka, amit az ún. Történelmi Emlékhelyek mellett felállított esetlen kőoszlopokra illesztett bronztáblácskákon láthatunk. Groteszk betű nagybetűs szövegben. Hamis kiskapitális, persze egalizálás nélkül, rossz méretű számok és idézőjelek. „Ide vezet, ha nincs pályáztatás és verseny…” – ingatná fejét Péter. De nem! Tudott volna a tervről, és nem hagyta volna, hogy így legyen.

8 Hét dolog, ami tetszene VP-nek a.) A Zeneakadémia jól sikerült felújítása, a homlokzatán az intézmény helyreállított nevével, amely ma már mulatságosnak hat: Országos Magyar Királyi Zeneakadémia.


b.) A 4-es metró Rákóczi tér állomásán a betonba öntött településnevek, ahol a fejedelemnek birtokai voltak.

c.) A Várkert Bazár vécéje, egy kis négynyelvű tanulnivalóval.


d.) A város legszebb emléktáblája, a Dob utca 15. szám alatt. Bár nincs feltüntetve, én elárulom, hogy Czinder Antal munkája, legalább is az ábrázolás.


e.) Az Evangélikus Országos Múzeum új portálja a Deák téren.

f.) Általában az új kávéházak, éttermek sörözők arculata, amely kiterjed egészen a mellékhelyiségek férfi- és nőábrázolásaira is.

g.) Legvégül biztos vagyok abban, hogy tetszene Péternek a belvárosi boltok és éttermek kirakati tábláin újraéledő, krétával írott, kézműves betűkultúra, amit alighanem egyetlen művész-iparos támasztott fel. Vajon ki lehet ő? Kiderítjük.


9 Azt mondtam, hogy nincs semmi csodálatosabb a nyomtatott betűnél – de aztán ez a vonzalmam hamar kiterjedt az írott betűkre. Meg akartam tanulni szépen írni. Pétertől hallottam Arrighiről, akkor az ő írásmintáit kezdtem másolgatni.


Az ő mintája alapján találtam ki a szignómat, amellyel sikerült összekevernem a vezetéknevem és a keresztnevem kezdőbetűit – így egyképpen használhattam magyar vagy angol nyelvű levél aláfirkantására.

És ma már a nyomtatott betű iránti csodálatom átterjedt a képernyőfontokra is. A betűt elvontan tartom csodálatosnak. Itt van aztán még az írószerszám kérdése. Nem kérdés: töltőtoll. Fiatalon Amsterdamban betévedtem egy írószer-kereskedésbe, nyomban el is képedtem a tintaválasztékon. Beleszeretni a pávakék (franciául bleu de mer du Sud, azaz déltengeri kék) színbe egy pillanat műve volt. Mit mondjak, nem volt egyszerű az utánpótlásról gondoskodni. A rendszerváltás számomra azt jelentette, hogy az én tintámat is árulják a sarki ápiszban. Minden probléma ellenére ez ma is így van. A kézírás kincs, amit őrizni érdemes, a kézzel számolni tudással, a bélyeggel, a fizikai levélírással együtt.

Vademecum645 különszám  
Vademecum645 különszám  
Advertisement