Page 1

Susan Faludi: Előhívás – Mindent apámról Végre megjelent magyarul ez a hatalmas sikerű könyv, amelyet az 1959-ben született, Harvardon végzett, neves feminista, Pulitzer-díjas újságíró írt a saját apjáról. A Hajsza című előszó így kezdődik: „2004 nyarán nyomozni kezdtem valaki után; alig ismertem az illetőt: az apám volt az. A folyamat gyásszal kezdődött, egy lány gyászával, akinek megszökött az apja. Egy törvényen kívüli, trükkös svindlert hajszoltam, aki meglógott minden, a kötelességek, az érzelmek, a felelősség és a bűnbánat elől. Vádemelésre készültem, és bizonyítékokat gyűjtögettem a vádhoz. De valahol menet közben az ügyészből tanú lett.” (Merényi Ágnes fordítása.) 2004-ben, tudjuk meg a következő bekezdésben, az Amerikából szülőföldjére visszaköltözött apja azt kéri a szerzőtől, hogy írja meg az élettörténetét. Susan elfogadja a felkérést, ahogy mondja, „bosszúszomjasan vállalta a kihívást”, a saját céljait akarta megvalósítani a könyvvel. Amikor azonban 10 év munka után elkészült a kézirattal, és megmutatta apjának, ezt a reakciót kapta: „Háááát, nagyon örvendek. Többet tudsz az életről, mint én.” Az apa egy év múlva meghalt, a megjelenést már nem érte meg. Az I. rész 1. fejezete azzal kezdődik, hogy Susan (egy e-mailből) megtudja, hogy akkor 77 éves apja nővé operáltatta magát, és most már nem Steven, hanem Stéphanie Faludi a neve. Stefinek kell szólítani. A hallatlanul változatos könyv öt fő összetevőből van bravúrosan összeszerkesztve. Először is itt vannak Susan gyerekkori élményei. A basáskodó, elmondhatatlanul erőszakos és macsó apjáról, aki fotósként, elegáns képeslapok virtuóz fotóretusőreként játszi könnyedséggel megkereste a család és a saját költséges hobbijai számára szükséges pénzösszegeket. Másik fontos szövegréteget alkot Susan tucatnyi budapesti látogatásának krónikája: ahogy megpróbálja


apjából kinyerni az emlékeit, szóban, írásban és képekben. Aztán itt van még a rokonokból és a volt osztálytársakból – Budapesten, Izraelben, Amerikában – kiszedett eseményekből szőtt életrekonstrukció. Hogy élt Faludi Pista dúsgazdag gyerekként, később mint gazdag, de halálos veszélyben forgó üldözött a nyilas érában? Hogyan mentette meg a szülei életét? Hogyan ment ki Brazíliába, milyen jó élete volt ott, és mégis miért állt tovább Amerikába? Egy negyedik, igen alapos, szinte külön könyv terjedelmű rész az ingatag nemi identitású emberekről és az átoperálási iparágról tudósít, a huszadik század első felétől máig. Az utolsó réteg a mai Budapest és Magyarország, mint háttér bemutatása. Ez utóbbi formálisan azt a célt szolgálja, hogy Susan szembesítse apját a hazájával, hátha így jobban megérti, miért jött haza, mi a magyar benne. Susan Faludi könyve kis híján remekmű, mert egy érdekes történet láttató és együttérző elmesélése révén egy nagyobb témát jár körbe: a nemi identitásokét (és talán még egy ennél is nagyobbat, az identitások világát általában). Ráadásul az empátia enyhén szólva nem azonnal jön: a gyerekkori traumák, az újraismerkedés zökkenői alatt lassanként nyílik meg a szerző (ezáltal az olvasó) szíve is. Először egy szánalomra se méltó, hisztérikus, vén roncsot látunk, aki azt hazudja magának, hogy végre, annyi idő után, most boldog. A végére azonban méltányoljuk, ahogy a sok-sok alakoskodás után valahogy, mégiscsak megtalálja magának az emberi életet. És ehhez nagyon is kellett utolsó nagy tette: kinyújtotta kezét a lánya felé. Ahogy Susan Faludival befejezzük ezt a bámulatos érzelmi hullámvasutazást, nem tudunk nem arra gondolni, hogy mennyi mindent örökölt papájától (bocsánat, Stefitől): eredetiség, makacsság, kitartás, saját út bejárása, ösztövér testalkat… Azt mondtam, hogy kis híján remekmű ez a könyv. Igen, mert van egy szembetűnő hibája. Azt képzelte a szerző, hogy e rendkívüli történet


mellett, mintegy mellékesen képes lesz elmesélni a magyar zsidóság 19. és 20. századi történetét. Sőt, Magyarország mai jobbra tolódásának árnyalt históriáját is (Magyar Gárdástól, Vona Gáborostól). Ez a próbálkozás csak fél- (inkább negyed-) sikerhez vezetett, egyértelműbben mondva: ezek a részek egyszerűen nem elég jók, a mai magyar história pedig annyira elfogult, hogy az még egy a jelen rendszert sokat bíráló entellektüelnek is sok. (Még fájdalmas tévedések is vannak benne. Jól emlékszünk rá, hogy Lipótmezőt 2007ben zárták be, ezt nem lehet a fülkeforradalom rovására írni, akár helyeseljük magát a dolgot, akár nem.) Talán egy rövidített, magyar kiadást kellett volna készíteni egy fordítás helyett? Lehet, hogy az se segített volna. Ez azonban az Előhívás egyéb erényeit nem érinti. Nagy kár, hogy nem volt az eredeti kiadásnak egy határozottabb szerkesztője. A mindenféle nyelvi regiszterek között ide-oda vándorló, nehéz, eredeti szöveg bizonyára jól megizzasztotta a fordítót, ez azonban nem érződik a magyar mondatokon. Itt is elkelt volna a figyelmesebb szerkesztő: az „academic” mint főnév magyarul semmiképpen nem akadémikus, hanem, egyetemi ember, kutató, vagy éppen tudós, (169. o.), a „kigolyózni” szót szerintem nem lehet kiradírozni értelemben használni (202. o.), és abban egészen biztos vagyok, mert érettségiztem, hogy a Széchényi Könyvtár névadójának nevét két „é”vel kell írni. (In the Darkroom, Henry Holt, 2016, magyar kiadás Libri, 2018, fordította Merényi Ágnes, 462 o., ára 3999 Ft.)


Susan faludi előhívás – mindent apámról 657  
Susan faludi előhívás – mindent apámról 657  
Advertisement