Almudena grandes megdermedt szív 586

Almudena Grandes: Megdermedt szív Befejeztem ezt a hatalmas regényt, amely – bízvást kijelenthetem – életem egyik legjobb olvasmánya volt. A múlt héten írottakat elolvashatják itt.

Hogy remekmű-e a Megdermedt szív? Valószínűleg igen, mert több műfajt tudott olyan kémiai kötéssel egybeépíteni, hogy a szálak sehol sem feslenek fel, és képes mindegyik műfajban kiemelkedő lenni. Jó történelmi tabló a spanyol polgárháborúról, jó szerelmi történet, jó emigrációs história, jó kalandregény – de legfőképpen családregényként remekel. Két nagycsaládnak is megfesti érzékletes tablóját. Egy afféle kifordított Buddenbrook ház. Nem arról szól, hogy a hagyományos, szorgalmas munkával szerzett pénz nemzedékek kezén hogyan folyik szét, hanem éppen az ellenkezőjéről: az ebül szerzett vagyonból hogyan lesz normális polgári világ. A sok fordulat közül néhány arról szól, hogy ez a birodalom kártyavárként omolhat össze, de az utolsó oldalakon a családfő özvegyasszony – addig az egyik negatív hős – viselkedése arra utal, hogy ez a család már örökre megkapaszkodott. Más szóval: Spanyolországban van remény. Talán ez a könyv is hozzájárult a lezáruló félben lévő spanyolországi múltfeltáráshoz.

De hagyjuk a nagy szavakat, forduljunk inkább az olvasási örömök felé. Ugyan miért érdemes ezzel a 925 oldallal tölteni a karácsonyi ünnepeket?

Azért, mert végtelenül jó dolog olvasni. Emlékeznek még a gimnáziumi lábtörés (mumpsz, szerelmi bánat) idején olvasott hatalmas Balzac-regényekre? Ez az érzés jött vissza. Nem érdemes, nem is lehet sietve olvasni, mert egy-kettőre eltévesztjük a bonyolult cselekmény-szőttes színét és visszáját.

Ahogy a Vademecum előző számában ismertettem, ez a könyv tipikusan 21. századi, időugrásos technikával íródott, méghozzá pontosan elképzelt terv szerint. A bekezdés- és mondatszintű fogások

is mind működnek – itt minden a varázslatot szolgálja: hogy egyszerre tudjunk a szerelmes férfi és az igéző, az utolsó száz oldalig kiismerhetetlen nő lenni (az ágyban is). Mi legyünk az egyetemi fizikatanár, a falangista hívő, a nyolcvanon túl járó építési vállalkozó, a menyasszonyát írni-olvasni tanító joghallgató, a Franco halálát Párizsban ünneplő spanyol emigráns és a nagypapáját sírni látó nyolcéves kislány. És van egy metaforikus szál is, amely szorosra húzza a széttartó cselekményszálakat. A kiskamasz Juliót a falusi házukba bekvártélyozott menekült tanító bűvészkedni tanítja. „A kéz gyorsabb mint a tekintet” – mondja újra és újra, biztatóan. Ez a kifejezés aztán lassanként vezérlő elvévé válik. A megállapítással, ebben vagy kifordított formájában fél tucatszor találkozunk. Egy másik, hasonló szereppel bíró aforizma: „Az okos is lehet buta, ha nálánál okosabbal találkozik.”

A regény csontváza voltaképpen egy ördögi felemelkedési történet.

Aztán Julio Carrión figurájából negyvenes éveire példás családapa, a szó pozitív értelmében is rendkívüli ember lesz. Apja gonosztevőfigurájára az elbeszélő-főszereplő, a negyedik gyerek, a fizikus foglalkozású Alvaro rakja fel az emberi vonásokat.

Ami az érdeklődést mindvégig fenntartja, az a nagy fokú, eddig csak krimikből ismert fordulatosság. A Megdermedt szív egy nagy méretű, történelmi-magánéleti kirakós, amely, lefogadom, érdekesebb egy külföldinek, mint egy spanyolnak. Mert mi édeskeveset tudunk Madrid két éven át húzódó ostromáról, a francóista törvényekről, stb.

Azt le kell azonban szögezni, hogy a könyvben mindvégig jelen van az elnyomhatatlan mediterrán életöröm.

Az utószóban az írónő felfedi forrásait, emberi és szakirodalmi értelemben egyaránt. Spiró Fogságához hasonlóan bő az irodalom, de érdekes módon egy-egy emberi/baráti szituációt is megnevez, ahonnét

egyes figurákat és élethelyzeteket kölcsönzött. Még egy fizikust is, akitől az Alvaro munkájához szükséges tudást merítette.

Van a regénynek egy kifejezetten magyar vonatkozású tanulsága is. Úgy látszik, létezett a vörös kommunista rendszerhez hasonlóan gyűlöletes másfajta rendszer is – annak fekete változata. Az is vérben fogant, pártok nem működhettek, sajtószabadság nem volt, de legalább a tej árát, a fizetéseket nem központilag határozták meg. Az „csak” autoritárius rendszer volt, nem totalitárius.

Lám, a spanyol emigrációnak is megvolt a maga „jaltai fájdalma”: a Hitlert fegyveres alakulatokkal segítő Spanyolországot a szövetségesek nem büntették meg, Francót nem taszították le, nem vezették be a demokráciát, mint például Japánban… Ennek emberi konzekvenciáiról is szól ez a könyv.

Akkor végül is érdemes kiborítani a majdnem minden családban meglévő, szekrényben megbúvó csontvázakat? Ebben már nem segíthetek. Tessék elolvasni a könyvet.

(El corazon helado, Tusquets Editores, 2007, Scolar Kiadó, 2013, fordította Cserháti Éva, a borítót tervezte Máthé Hanga, 925 o., ára 4450 Ft.)