Akárki is írta tomaso albinoni nevezetes g moll adagio ját, csak elnyűttük, vagy eleve giccses mű 61

Akárki is írta Tomaso Albinoni nevezetes g-moll Adagio-ját, csak elnyűttük, vagy eleve giccses mű?

Vajon mi kell ahhoz, hogy egy klasszikus zeneművet elnyűjön az iskola, a médiarendszer, a társadalom? Megérne egy komolyabb tanulmányt, hogy hogyan jutott szánalmas sorsra a Für Elise, a Kis éji zene, a Négy évszak egyes részei, néha a mű egésze. De még ezeknél is ékesszólóbb példa Tomaso Albinoni velencei zeneszerző g-moll Adagio című nyúlós és nyálas, mondjuk ki nyugodtan, giccses darabja, amely pedig elég sokak kedvence. Főleg olyanoké, akik nem vagy csak elvétve hallgatnak klasszikus zenét. És mit kell megtudnom?! Egy olyan tényt, amely jól ismert a zeneértők előtt, csak az olyan félművelteknek reveláció, mint a Hírlevélíró.

CsM (Csabai Máté rovatvezető) ezzel a címmel írt cikket a Koktélparti című rovatba: Nem Albinoni írta az Adagio-t.

A lényeget így foglalja össze: „Az Adagio a zenetörténet legnagyobb és legnyíltabb csalása. Tomaso Albinoni (1671-1751) egy velencei barokk komponista volt, aki káprázatos életművet hagyott maga után.

81 operát írt, majdnem száz szonátát, 59 concertót és 9 szimfóniát, életében kilenc kötetet bocsátott közre. Műveinek nagy része a halála után a drezdai könyvtárba került, viszont 1945-ben, a város bombázásának idején ezek nagy része megsemmisült vagy megsérült.

Az ezt követő évtizedekben több zenetudós is dolgozott a művek rekonstruálásán. Egyik a milanói Remo Giazotto volt, aki nekiállt rendszerezni a műveket, és arra kérte a drezdai Szász Állami Könyvtárat, hogy küldjék el neki egy triószonáta maradványait. A basso continuo szólamából és valami olvasható dallamfoszlányból Giazotto összeállította (megkomponálta) az Adagiót. 1958-ban adták ki az így létrejött darabot, ezzel a megjelöléssel: »g-moll adagio vonósokra és orgonára Tomaso Albinoni két témájából és számozott basszusából«.

Később, 1965-ben Giazotto már teljes egészében magáénak vallotta a művet, de ekkor már hiába: az Adagio rövidúton világhírű lett, a popkultúra és a filmgyártók is felfedezték maguknak. Bekerült az 1961-es francia Tavaly Marienbadban című filmbe, a rockbandák közül pedig a Procol Harum és a Doors is eljátszotta. Albinoni pedig a barokk kor ismert zeneszerzője lett - egy olyan mű folytán, amit nem, vagy csak részben írt ő.”

Hm. Tényleg, ha az ember meghallgatja, érezni, hogy semmi barokk nincs benne, inkább „korát megelőzve” túltengenek benne a romantikus zenére jellemző, lelket ostromló vonások.

Lehet, hogy ez a hegedűre, vonósokra és orgonára írt zenemű nem is elnyűtt, hanem giccses? Vagy egyszerre mind a kettő?

Ha valaki nem tudja felidézni a zenét, akkor például megnézheti a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában itt (8 perc 38 másodperc).

Eddig 1 293 375 személy tekintette meg. Egy spanyol nevű személy ezt fűzte hozzá: „Ne feledjük, hogy amikor mi szenvedünk, valaki más is szenved a világon… A szomorúság mosolya ez a zene.”

Ha már a nagy adósságok rovatban járunk, akkor fel kell hívnom mindenki figyelmét Schuller András remek cikkére, ami a 2000 folyóirat 2011. októberi számában jelent meg: „A komolyzenei giccsről, avagy a giccses klasszikusról”.

A hatalmas tudást görgető írás lényegében öt különböző okot talált a giccsesedésre. Ennek csak egyike a közismert kontextusváltozás: pl. kapucsengő, vagy telefonos hívásvárakoztató motívumokba ágyazás.

A többi négy ok lényegesen bonyolultabb mechanizmust ír le. Meg kell jegyezni, hogy a szerző elképesztően szigorú. Az 5. pontba ezt írja: „(…)giccsként lepleződhetnek le olyan művek, melyek szintén jó előre megemésztett közhelyekből építkeznek, de nem azért, mert anakronisztikusak volnának, hanem azért, mert (…) hazug módon, túlzó gesztusaikkal valami velejéig hamisat igaznak állítanak be.”

Erre a következő példákat hozza fel: „(…) giccsnek tartom többek

között Furtwängler két szimfóniáját, Puccini operáit, Richard Strauss szimfonikus költeményeit, Brahms Altrapszódiáját, Offenbach operettjeit, Gluck Orfeusz és Euridikéjét (különös tekintettel a Boldog lelkek táncára) vagy Lully muzsikáját.”

Az egész tanulmány elolvasható itt.

Az Adagio-ról szóló cikk lelőhelye itt.