Page 1

S z i p รก l


Szipál Márton

2

Apám emlékére / In memory of my father

B u d a p e s t, 2 0 1 0


A Citibank csaknem két évszázada nyújt lakossági és vállalati banki szolgáltatásokat ügyfeleinek, s emellett a pénzügyi kultúra fejlesztését is szívügyének tekinti. Hasonlóképpen elkötelezett a művészetek támogatása iránt; most az elismert magyar fotóművész, Szipál Márton albumának kiadását támogatja, ezzel is hozzájárulva a magyar művészeti értékek világszintű terjesztéséhez. Citibank as a provider of world-class consumer and corporate banking products and services with a history of nearly 200 years consider financial education as primary importance. Equally Citibank is committed to supporting arts; we are delighted to have sponsored the publishing of this album with the masterpieces of Marton Szipal’s world famous work, bringing Hungarian photographic arts to an ever wider audience of international cultures and societies.

További támogatók:


Martin Szipál

6

Kincses Károly: Mesterségtől a művészetig Szipál Márton fotográfusi tevékenységéről

8

Károly Kincses: From Craftsmanship to Artistry: On Márton Szipál’s Art of Photography

14

Fotográfiák / Photographs

23

Képjegyzék / Titles

159

Kiállítások / Exhibitions

168

Szipál Márton

Tartalomjegyzék / Content

2010 © Martin Szipál, AFIAP


Szipál Márton Mesterségtől a művészetig / From Craftsmanship to Artistry


Kincses Károly:

Mesterségtől a művészetig. Szipál Márton fotográfusi tevékenységéről

10

Mesterségtől a művészetig

Prológ Történetét sokszor hallottuk különféle előadásmódokban. Életének eddigi nyolcvan éve nyolc mondatban is elmondható dióhéjban. Például így: Ismert és híres fényképészdinasztia legtehetségesebb tagja, aki – erőteljes apai hatás következtében – kezdetben nem akart fényképész lenni. Bankalkalmazottként dolgozott, volt szovjet hadifogoly, saját műtermet nyitott Debrecenben, amit pár évre rá, a kollektivizálás kény- és szükségszerűségéből egy szövetkezeti tagságra cserélt, oly sok magyar fényképészhez hasonlóan. Felköltözött Budapestre, ott felvételezőből hamarosan telepvezető, majd kereskedelmi igazgató lett, jól ment a sora, de mégis, a szövetkezet felső vezetésével teljes egyetértésben, 1956-ban a tagok közül többen átlépték az osztrák-magyar határt. Bécsben nívós díjat nyert, majd valamivel később Los Angelesben a hírneves Sunset Boulevardon lett portréműterme, Almási Lászlóval. Itt negyedszázadon át fényképezett világ- sztárokat és névtelen embereket és extravagáns külsejével, nonkonform személyiségével, kapcsolati hálójával maga is a show-biznisz tagja lett. Aztán mégis inkább hazajött. És most, itt, Magyarországon újjászületett a nyolcadik évtizedében, a hazai celebvilág egyik figurájává vált, cikkek tucatjai, médiamegjelenések sokasága teszik a társasági körök ismert figurájává. Ennyi röviden a Szipál-sztori, amit a bulvársajtó még ilyen-olyan történetekkel, öt feleséggel, Hollywooddal, Rolls Royce-szal és Jaguárral, partikkal és bulikkal nagy, színes lufivá fújkál. Ami minket sokkal inkább érdekel, az az, hogy több mint hatvan éve elkezdett szakmáját nem feledte, mesterfokon tanít, fényképez, nyilatkozik ma is, rendületlenül. Ami pedig fényképészi pályájának talán leglényegesebb tanulsága: nagyon fontos a megszerzett és begyakorolt szakmai tudás, hasonlóan fontos a választott technika, amit használ, de mindezeknél is jelentősebb az a lélektani érzék, intuíció, melynek segítségével minden modellből a lehető legjobbat hozza ki az expozíció pillanatában. Jó a szakmában, jó a technikában, jó lélektani érzékkel áldotta meg őt a sors, és van jó dumája, jó megjelenése, s mindezeken túl még megfelelően tudja kezelni a sajtómunkatársakat is. De most, lássuk, ki is valójában Szipál Márton, mindenki Marcija. Honnan jött, merre tart, helyét hol lehet meghatározni a magyar fotográfiában. A család Egy igazi fotósdinasztia legismertebb tagja, melynek története immáron két évszázadon át zajlik. Apja, Szipál Márton Károly udvari fényképész, felesége, két gyermeke Márton és Margit, Márton Károly nagybátyja Szipál József, Márton fia Péter, Margit férje Szegheő József, két leányuk Szegő Mária és Szegő Katalin is fényképészek lettek. Tekinthetjük véletlennek is ezt a dinasztikus képződményt, de valószínűleg nem az. A családi legenda szerint a Szipálok Csehországból kerültek Magyarországra. A történetből az derül ki, hogy a nagyapa faragta volna a Szent István-szobor talpazatát. Ez a legelső említése a családban felbukkanó művész-mester vonalnak. A következő generációban Martin nagyanyjának testvére, Szipál József következik, aki kitanulván a fényképészszakmát, Pozsonyban nyitott műtermet az 1900-as évek elején. Az ő unokaöccse volt Szipál Márton Károly,

udvari fényképészmester, ki kalandos élet után Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen kamatoztatta fényképészi tudását, amelyet a müncheni művészeti iskolában töltött négy esztendő alapozott meg egy életre. Pataki időszaka 1919-től 1923-ig tartott, ekkor tette át székhelyét Szolnokra. Onnan 1930-ban költözött a Szipál család Debrecenbe, a Piac utca 41. szám alá. 1944-ben a 24 helységből álló, jól menő és igen sikeres műterem bombatalálatot kapott. Közrejátszhatott ez is abban, hogy az apa Nyíregyházára költözött, 1951 után itt érte a szövetkezetesítés. 1956-ban Budapestre költöztek, előbb az V. Szemere utca 21.-be, ahonnan 1963-ban az Apáczai Csere János utca 1.-be ment a család. Az idősebb Szipál 81 éves koráig aktívan dolgozott, ekkor vette át lánya, Maca a műtermet, akinek férje, Szegheő József is elsajátította a fényképészszakmát, és természetesen két lányukból sem lett más, mint fényképész. S ha még lesz Budapesten fényképészműterem, akkor ők is lesznek, azt hiszem. A felsorolt családtagok mindnyájan a fényképészszakma krémjéhez tartoztak, de egyikük sem volt művész. Ez a pálya egyedül Mártonnak jutott. De szülei, családtagjai ebben-abban, külön és együtt is mind alakították figuráját, hozzájárultak ahhoz, hogy Mártonból Martin legyen. Szipál Mártontól Martin S. Martinig Ahogy említettem, apjától tanulta meg azokat az anatómiai alapokat, amelyek segítették, hogy a legszabálytalanabb arcú modelljéből is vonzó személyt varázsoljon. Hasonlóképpen a fényképészszakma alfáját és omegáját jelentő, a világítással, a hátterekkel, kellékekkel a lényeget kiemelő, lényegtelent, zavarót elfedő tudás forrása is Szipál Károly udvari fényképészmester volt. Ráadásul az ő idejében, az 1920-as évek második felében tért át a szakma az addig többnyire használt üvegműtermes felsővilágításról az elektromos lámpák, reflektorok segítségével előállított műtermi fényeffektusokra. Ha kritikusan figyeljük a folyamatot, ez a váltás sokaknak nem sikerült, a fényképészszakma igénytelenedése, értékcsökkenése megítélésem szerint igazából itt kezdődött. Szipál Márton Károly azon – kevés számú – kivételek közé tartozott, akik az új technikát színvonalcsökkenés nélkül voltak képesek átvenni, s ferde fényterelő lemezeikre világító reflektoraival hasonlóan szép, puha fényeket tudott produkálni, mint korábban az üvegműterem tetejére szerelt függönyrendszer finomhangolásával. Ez a kétfajta tudás a fiút, Mártont, mindmáig elkíséri. Ezekre a biztos alapokra építette aztán azt a saját személyiségéből, habitusából, az általa megszerzett tudásokból álló, filozófiai, esztétikai ismeretekből szövődött, egyéni stílust, mely segített létrehozni életművét, mely őt Szipál Mártonná tette. Majd száz vele készült interjút átolvasva, feltűnt, hogy amikor nem kalandjairól, feleségeiről, autóiról, bulijairól beszél, hanem a szakmáról, akkor százszor is az apjával kezdi, vele folytatja, s csak utána tér vissza ahhoz, hogy ő mi mindent tett hozzá ahhoz, amit Szipál Károly Mártontól akaratlanul is eltanult. Szívesen meséli, hogy a gyermekkora óta az őt szervesen körülvevő műtermi világból kizárólag a csinos retusőrlányok érdekelték. Márpedig ők aztán voltak számosan, hiszen Szipál édesapja nagy műtermet vitt akkoriban Debrecenben, sok munkával és sok alkalmazottal. Érthető és elfogadható ez a történet. Gondoljunk csak bele, ránk milyen hatással lett volna ugyanolyan 8-10 éves korunkban, ha egyebet sem hallunk apánk szájából, mint hogyan kell kinéznie egy kompozícióban a fejnek, a szemnek, hogyan kell jól világítani egy arcot. Vagy miként kell a jellegzetes Szipál-beállítást létrehozni a modell előnyösebb kinézése céljából. Már az idősebb Szipál is jól tudta, s ezt fiával, lányával is elsajátíttatta, hogy ez az az ideális fejtartás, ami majdnem mindenkinek jól áll. Apjuk azt is mondta, takard el a szájat, és megtudod, milyen a kép. Lehet, hogy más talán észre sem veszi, vagy azt hiszi, milyen szépen nevet, de a szemekből pontosan látszik a legkisebb szorongás is. Ilyen és hasonló ismeretek százai alapozták meg Szipál Márton mai fotós tudását. Itt kapta a szakmai alapokat, itt szokta meg az igényességet, tanulta meg azt, hogy mi mindenre képes egy fényképész az ügyes beállítással, a világítás beállításával. Ezeket mind kétségtelenül innen hozta, éltette tovább munkája során itt és Amerikában, s tanítja most is. Még néhány dolog feltétlen az

11


apai örökség részét képezi. Például, hogy megtanult így komponálni, s nemcsak megtanulta, hanem fényképészi hitvallásának lényegévé, központi részévé tette. Ennek eredményeként törekedett arra, hogy az általa létrehozott képeken a dolgok harmóniában legyenek. Mára már a matematikával, geometriával érvel, ha valaki szakmai dolgairól, látásmódjáról kérdezi. És ha berzenkedett gyermek- és ifjúként Márton, ha nem, a folyamatos atyai intelmek megtették a magukét, akkor is tanult, ha nem akart. Elmesélte többször is, hogy debreceni műtermükkel szemben a moziban vetítették Laurence Olivier főszereplésével a Dán királyfi című filmet, s ő azt legalább tucatszor nézte meg, memorizálta a fényeket, beállításokat, s addig kísérletezett apja műtermében, mígnem sikerült hasonló világítási effektusokat előállítani. Igen, így lehet valamivé válni.

12

Mesterségtől a művészetig

Hiába volt az ifjú Szipálban oly nagy a kezdeti ellenállás, hogy a debreceni piarista gimnáziumban tett érettségije után, hátat fordítva apja műtermének, a szakmának, 1942-től egy bankban lett alkalmazott pár hónapig, aztán egy biztosítótársaságnál helyezkedett el. Hamar kiderült, hogy a fényképezéssel nem tudott nem foglalkozni. Megpróbálta, de nem állt neki kézre a hivatalnokoskodás. E rövid kitérő után elkezdte apja műtermében a segédlétet, majd a mesterléthez szükséges tanulmányokat, s letöltötte azt a két év gyakorlóidőt, amit az ipartörvény megszabott és aminek betartását az iparkamara nagyon szigorúan felügyelte. 1942-ben kapta meg a mesterlevelét, de még mindig nem a fényképezés volt a kizárólagos tevékenysége. Tisztiiskolát végzett, ahonnan zászlósként indult a frontra. Amikor rövid szovjet hadifogságából hazatért, azt látta, hogy a hozzá hasonló bankfiúk, az alkalmazottak sorsa egyre nehezebb, ezzel szemben apja még mindig viszonylag jól megélt fényképész műterméből. E felismerés nyomán határozta el, hogy önállósítja magát, s saját üzletet nyit. Így is történt. Mivel apja még nem érezte elég felkészültnek fiát az önálló mester-létre, ezért nem támogatta az üzletnyitást, s abba is beletelt majd egy esztendő, hogy felkeresse őt a műtermében. Akkorra már Márton annyit fejlődött, hogy apja kénytelen volt revideálni korábbi nézeteit, s elismeréssel a hangjában kérdezte, ezt és ezt honnan tudod? Nem kis elégtételt jelentett a korábban sokat szidott fiúnak a válasz: hát tőled, apám. Innentől már jól láthatóan elágazik kettejük pályája. Az apa folytatta tovább a kisiparos létet, néha szövetkezetben, néha önállóan. Fia a megélhetését jelentő műtermi, kommersz fényképezés mellett a művészvilág felé orientálódott, s már Debrecenben kezdett színészkörökben forgolódni. Az üzletileg nem nagyon jövedelmező, ámde presztízsben sokat jelentő színészfényképeket tette ki üzlete kirakatába, körükben töltötte szabad idejének jelentős részét. Akkoriban nem akárkik játszottak ám a Debreceni Csokonai Színházban: Somlay Artúr, Gyenge Árpád, Inke László, Kozák László, Solti Bertalan, Petur Ilka mellett Móricz Lili, Spányik Éva, Zenthe Ferenc alkották a társulat krémjét. Az 1948-ban nyitott fotóműtermét három évvel később benyelte a szövetkezesítés. Miután az egyénileg termelők kollektivizálása ugyanúgy része volt az akkori párt ideológiájának és napi politikájának, mint korábban a bankok, gyárak államosítása, a földbirtokok felosztása, ezért nem volt sok választása. Akarta, nem akarta, Szipál Márton 1951-től a Debreceni Művészi Fotó Ktsz tagjaként folytatta tovább tevékenységét. Olyan fényképészekkel volt itt együtt, mint Berzéki Sándor, Gisser Gyula, Hapák József. 1953-ban Budapestre költözött, és a Budapesti Fényképész Szövetkezet dolgozója lett. Igaz, a bemutatkozásnál úgy fogadták, hogy ugye, maga nem császári és királyi udvari fényképész, mint az apukája? Jó kis entrée, nem? Előbb a Marx téri FÉNYSZÖV üzletben dolgozott, mint felvételező, azután a November 7.-e téren lett telepvezető, végül a szövetkezet Bajcsy-Zsilinszky úti központjában lett a kereskedelmi osztály vezetője. Elég gyors karrier. Művészfényképezőként is sikerrel teljesített, hiszen a Fédération Internationale de l’art Photographique,

azaz a Fotóművészet Nemzetközi Szövetségétől AFIAP (Artiste FIAP, azaz a FIAP művésze) címet kapott, ami azt jelentette, hogy sikeresen teljesítette azokat a mennyiségi és minőségi kvótákat, melyek a cím elnyeréséhez szükségeltettek. Ez bizonyos számú hazai és nemzetközi kiállításon, pályázaton való eredményes szereplést írt elő. Egészen pontosan, a szervezet szabályzata szerint az AFIAPkitüntetés azon személynek adományozható, akinek munkái magas művészi színvonalról és kifogástalan technikai tudásról tanúskodnak, és aki legalább öt év eredményes fotográfiai tevékenységet tud bizonyítani, és ez idő alatt legalább ötven nemzetközi pályázaton elfogadott képet és díjat tud igazolni. Nem maradtak feljegyzések, hogy Szipál esetében hol és mikor történt meg ez a rengeteg szereplés, alig féltucatnyinak sikerült a nyomára bukkanni eddig – olyanoknak, mint az 1955-ös MADOME XI. Országos Kiállítása Budapesten, az 1956 őszén rendezett Fotohaus pályázat Münchenben, ahol első díjat nyert, s még ugyanebben az évben 3. a Rio de Janeiro-i Exposicao Internacional de Arte Fotograficán a Last Good-bye című képével. 1956-ban még részt vett a Magyar Fotóművészek Szövetségének július 28-i alakuló közgyűlésen, aztán hamarost elhagyta az országot második feleségével és a FÉNYSZÖV vezetőivel, Veres Tamással, Skíta Győzővel, Halmi Bélával, Kálmán Bélával és még sokakkal. A szövetkezet több mint harmada lelépett. Ez a debreceni és budapesti szakasz volt Szipál Márton számára az alapozó időszak. Innen már csak felfelé ívelt pályája. Kezdődött azzal, hogy friss emigránsként a bécsi lapokból értesült, hogy még a forradalom előtt kiküldött művei, s közülük is egy, első díjat nyert a már említett müncheni Fotohaus fotópályázatán. 1956 novemberének végén érkezett New Yorkba, ott nem tudott elhelyezkedni, ezért hetek múltán továbbment Clevelandbe, ahol ekkoriban rengeteg magyar élt. Itt egy hónapig keresett munkát, hiába. Tőkés András, aki Los Angelesben élt ez idő tájt, pénzt küldött jegyre Mártonnak, aki ezért választotta Amerikának ezt a részét következő célállomásául. 1957 januárjában Los Angelesben, a Tom Atkinson Studióban kapott állást, heti 35 dollárért. Kezdetben csak fekete-fehér papírképeket laborált, filmeket, lemezeket hívott. A tulajdonosnak három üzlete volt a városban, a Wilchare Boulevard-on, a Robinson Áruházban, és a Down-townban. Aztán, ahogy gyarapodott Martin angol szókincse, úgy kínálták meg fotós feladatokkal is. A három üzlet között ingázott, meghatározott időkben, előre megrendelt portrékat készített. Fizetését 150 dollárra emelték, s kezdett beilleszkedni a helyi életbe, kuncsaftokat szerzett. Egy évig dolgozott itt, aztán a bérelt lakásában alkalmi felvételeket vállalt. Segítséget is talált Landsdown angol lord felesége személyében, aki heti rendszerességgel ügyfeleket küldött neki. Szakmailag is előbbre lépett 1959-ben, amikor a Professional Photographers of America tagjának választották, 4 képét befogadta a társaság, erről egy oklevél is tanúskodik. Amikor 1961 végén megérkezett – a korábbról, a budapesti szövetkezetből ismert – Almási László is Los Angelesbe, akkor leültek a Via Venetón a Tupis kávézó teraszán. Beszélgettek, s úgy álltak fel, hogy akkor közösen kibérelnek egy üzletet, s ki-ki alapon munkákat vállalnak. Szipál portréfényképészként elsősorban az itthonról hozott tudását használta, fekete-fehér fotókat és nagyításokat vállalt, míg Almási az első időkben inkább labormunkákkal foglalkozott, majd a színes felvételeket készítette addig, míg működött kettejük közös stúdiója. Az első évük nem volt túl könnyű és látványos sikerekben gazdag. Változott a helyzet, amikor John Wayne színész szembeült a kamerájával. Fekete-fehér portréját kitette a kirakatba, mert a Sunset Boulevard üzleteiben az az egyik legfontosabb reklám: ki mindenki fordult már meg azon a helyen. Így robbant be Szipál amerikai karrierje. De az igazi jólétet valószínűleg a Californian Girls című divatmagazin szerződése hozta meg a számára. 1965-től kezdve, majd egy évtizeden keresztül járt-kelt a világban, divatfotókat készített Görögországtól Egyiptomig, Alaszkától a Tűzföldig. A sikert anyagi biztonság is követte. Martin kivásárolta Almási üzletrészét, s innentől fogva Martin Studio néven a 8525 Sunset Strip Boulevard címen lévő műterme

13


a helyi társasági élet egyik központjává lett. Sok ismert sztár fordult meg benne, s tucatjával készültek az elhíresült Martin-portrék. Ez volt a főutcája Los Angelesnek, ott voltak a legjobb divatüzletek, és ő is ott volt. 1974-ben az addig szintén a budapesti fényképész szövetkezetben dolgozó fia disszidált, s egy évig az apjánál lakott, használva annak laborját. Egy évre rá Martin nyitott egy kis üzletet Péternek, s attól fogva két Szipál fényképezett Los Angelesben. Az ifjabb Szipál munkásságát most nem tisztem értékelni. Martin – tény, ami tény – ismertséget és hírnevet szerzett klasszikus technikával készült és mégis egyedi látásmódot tükröző fekete-fehér képeivel, valamint azzal az attitűdjével, hogy az amúgy barátságos és mindenkihez kedves ember a műteremben tudott nagyon szigorú lenni. Minden apró részletre figyelt, még a modell lábujját is beállította, s mindegy, hogy Priscilla Presley-nek vagy Margaux Hemingway-nek hívták az illetőt, avagy Miss Smith-nek, saját maga készítette a beállításnak legmegfelelőbb hajviseletet,sminket, öltöztette, vetkőztette őket. Ő tervezte meg a világítást, a hátteret. Egy-egy portréfotója gyakran órákig tartó kemény munka eredménye volt, melynek során a fényképész, de a modell is erős igénybevételnek volt kitéve. Martin törekedett arra, hogy mindent a fotográfia és a művészet szabályai szerint komponáljon, rendezzen meg. Különösen a szemeket hangsúlyozta, mind a fényekkel, mind a beállításokkal. Kamatoztatta pszichológiai ismereteit is, mindenkiből igyekezett a legtöbbet, a legjobbat, a legelőnyösebbet kihozni. S ha ez kimerítő munkát is jelentett a portré alanyától, utólag majdnem mindenki hálás volt a fényképész makacsságáért, s szívesen fizette ki a nem mindennapi honoráriumot a képekért. Ami természetesen tovább emelte Martin hírnevét.

14

Mesterségtől a művészetig

Ez így ment évtizedeken keresztül, ám 1992-ben be kellett zárni a stúdióját. Részben a megrendelések csökkenése, részben a bérleti díjak emelése késztette erre. Kibérelt West Hollywoodban (89 Kings Road) egy háromszintes házat, s ott lakott az első emeleten, miközben a földszinten egy ablak nélküli stúdiót, a másodikon egy felülvilágítós napfényműtermet működtetett. Részben privát megrendelései voltak, részben színész- és modellügynökségektől kapott felkéréseket: portfoliókat készített, castingoló ifjú tehetségek fényképeztették vele az első lépcsőt jelentő sztárfotókat. Amikor pedig már nem küldte az ügynökség a kuncsaftokat, akkor fogta magát, s 1997-ben visszaköltözött Magyarországra, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elment negyvenegy évnek előtte.

És onnan máig Nem tudom, belegondoltak-e komolyabban, hogy ez a hetvensok éves ember, visszakerülve Magyarországra, hogyan talált magára a Los Angeles-ihez alig hasonlító budapesti életben, miként szokott vissza. De tény, hamar hazaért lélekben is, kialakultak a körei, talált magának elfoglaltságot és pillanatok alatt váltott, amikor kellett. Idősen, túl a pályája zenitjén váltott, s megtanulta a digitális képalkotást, a digitális képkezelést, igazítja a fényképeit fotóshoppal, nyomtat és benne van még ma is a szakmai élet fősodrában. Vett egy digitális Nikont, s jobbára autodidakta módon felfedezte az új képkészítés forszait. Közben kiállítások tucatjait rendezték képeiből, felkapta a média, befogadta a társaság, de ő – mindezek mellett – elsődleges feladatául azt határozta meg, hogy mindazt, amit megtanult, amit tudott, amit megélt, azt továbbadja. Fotótanfolyamot tartott Csobánkán, tanított a D1 stúdióban, megjelentetett egy könyvet, Szipál Márton: Sztárok sztárfotós szemmel 2004-ben, amiben jól nyomon követhető az a folytonosság, amely láttatja, miként mentette át Martin Marciba mindazt, amit csak látszólag hagyott az Újvilágban. A könyvben szinte megkülönböztethetetlenül keverednek a fél évszázados képek a maiakkal, az amerikai sztárok a honiakkal. Bódi Magdi és Szász Lula, Eszenyi Enikő és Olivia Hussey, a Zefirelli-film Júliája, Margaux Hemingway és Medveczky Ilona, Priscilla Presley és Liptai Claudia, Réz András és John Wayne, Staller Ilona, azaz Cicciolina és Gábor Zsazsa, Hubert de Givenchy vagy Dennis Hopper jól megférnek együtt, egy könyvben. Megjelent még 2004-ben egy 400 képes dvd Martin: The Hollywood Years címmel, és amikor éppen nem médiaszerepelt, éppen nem fényképezett, éppen nem aktuális kiállításán forgolódott, akkor a debreceni önkormányzat megbízásából 2009-ben napokon át járta Debrecen utcáit és készített Szipál-fotókat a városról, az épületekről, az emberekről, hangulatokról. Az ebből összeállított anyagot 2010-ben a debreceni Kölcsey Központban állították ki. S hogy valóban tett valamit azért a városért, ahol anno oly sokat élt, talán mutatja az ott kapott Kölcsey Ferenc-díj. Mit szűrhet le az életrajzot író, vagy olvasó mindebből? Talán sokat, talán semmit, ki-ki habitusa szerint. Az azért mégiscsak nagyon figyelemre méltó, hogy egy nyolcvanhat éves ember, részben a múltjával és nem kis részben jelenével, miként tud figyelmet kelteni maga iránt, hogyan képes a tudását megosztani, hogyan képes mindennap jelen lenni, miként teremtette meg és őrzi a Szipál Martin nevet, s hogyan építette be magát nívós munkával a magyar fotográfia történetébe.

15


Károly Kincses:

From Craftsmanship to Artistry: On Márton Szipál’s Art of Photography

16

From Craftsmanship to Artistry

Prologue We have heard his story many times, told in various forms. The account of the eighty years he has lived might as well be cast in eight sentences, which would go something like this. He is the most talented descendant of a renowned dynasty of photographers, who – despite his father’s insistence – initially resented the idea of becoming a photographer himself. He worked as a bank clerk, he was a prisoner of war in the Soviet Union, he opened his own studio in Debrecen only to give it up for a union membership a few years later, which was both a compulsion and a necessary means of survival for many Hungarian photographers in the age of forced collectivization. He then moved to Budapest, where he initially worked as an assistant photographer, then soon became head of unit, and later sales manager. Despite the fact that he could make a decent living, he was one of those in his union who crossed the border to Austria in 1956, with the full consent of the union directors. In Vienna, he was recipient of a prestigious award, and some time later, with László Almási, he became co-owner of a portrait studio on Los Angeles’ famed Sunset Boulevard. For twenty-five years, he took photographs of film stars and ordinary people alike, while extravagant looks, a non-conformist personality, and his being well-connected gained him a membership among the showbiz-people. Yet, he has returned to his native Hungary, reviving himself in the eighth decade of his life, and has become a celebrity proper, well-known for myriads of media appearances. This is the “Szipál-bio” in a nutshell, to which the popular press is eager to add colorful stories about his life in Hollywood, his five wives, luxury cars, and raucous parties. Having little interest in such stories, we are all the more fascinated by the fact that he has unfailingly kept to his professional standards for over sixty years, and even today he is still involved in a variety of activities, be it photography, teaching, or giving interviews. The lesson his career in photography teaches us is that beside the paramount importance of gaining professional expertise as well as mastering suitable techniques and skills, even more important is the psychological sensitivity or intuition whereby he can make his models look their best at the very moment of exposition. He is good at his trade, he has a good technique, he is blessed with good psychological skills, he is a good talker, he looks good, and, in addition, he is good with the media. But now, let us see who Márton Szipál, everybody’s “Marci”, really is. Where he comes from, where he is going, and how we can place him in the history of Hungarian photography. The family He is the most well-known member of a genuine dynasty of photographers, with a history of almost two hundred years. His father, Károly Márton Szipál was a photographer of the royal court, his wife, his two children, Márton and Margit, Károly Márton’s uncle, József Szipál, Márton’s son, Péter, Margit’s husband, József Szegheő, and their two daughters, Mária and Katalin Szegő are all photographers. We might put this dynastic continuity down to mere chance, but there may be more to it than that. Family lore has it that the Szipáls came to Hungary from Bohemia.

The yarn involves the grandfather, who supposedly carved out the footing of St. Stephen’s equestrian statue. This is the first indication of the emergence of the artist/ craftsmen line in the genealogy. Next in line is the brother of Martin’s grandmother, József Szipál, in the subsequent generation, who, trained as a photographer, opened a studio in Bratislava (Pozsony) in the early 1900s. His nephew was Károly Márton Szipál, photographer of the royal court, who, with an eventful life behind him, praciced his trade in Sárospatak and Sátoraljaúlyhely, having mastered expertise in photography during the four years he spent in a school of arts in Munich. He lived in Sárospatak between 1919 and 1923, after which he moved to Szolnok. The Szipál family moved to Debrecen in 1930, taking up residence at 41 Piac Street. The twenty-four-room studio, home to a highly successful venture, was hit by a bomb in 1944, which may have played a role in the father’s decision to move to Nyíregyháza. This is where the wave of collectivizations reached him after 1951. The family moved to Budapest in 1956, where they first took lodging at 21 Szemere street in Dictrict 5, and then in 1963 they relocated to 1 Apáczai Csere János street. Károly Szipál was active until the age of 81, when his daughter, Maca, took over the studio, whose husband, József Szegheő, had also been trained as a photographer, and their two daughters followed in their parents’ footsteps. It is my conviction that as long as there are photo studios in Budapest, they will continue to keep to the trade. All of the family members listed above certainly belonged among the topranking representatives of their trade, but none of them was an artist. This path was for Márton to take, which certainly takes nothing away from the decisive role his family played, both together and individually, in shaping his character, thus contributing to his transformation from Márton to Martin. From Márton Szipál Martin S. Martin From his father, he learned the basics of anatomy, which explains his ability to turn even the most irregular face on his models into an attractive complexion. Likewise, it was Károly Szipál who imparted to him knowledge about how to use lighting – the bread and butter of a photographer – how to deal with props and backgrounds, how to emphasize what is important and how to cover up anything unfitting or unnecessary. Furthermore, it was in the late 1920s that photographers adopted the use of electric lights and spotlights to achieve studio lighting effects, replacing the formerly employed technique of overhead lighting in glass studios. Retrospectively, we may venture to say that many proved unsuccessful at this shift of technology, and the way I see it, this is what set off the downslide of standards in photography. Károly Márton Szipál was one of the few exceptions who were capable of espousing the new lighting technique without sacrificing high standards. He used spotlights trained on tilted reflector sheets, whereby he could attain beautifully soft lighting effects, similar to those he had been able to create by fine-tuning the curtain system installed on the ceiling of the glass studio. The son, Márton, has held on to the skills he acquired from his father to this very day.It was on these firm foundations that he has built his own distinctive style, constituted by his personality, his knowledge of philosophy and aesthetics, which is what made him who he is. Having read through nearly a hundred interviews with him, I noticed that when, instead of his affairs, his wives, his cars, his parties, he talks about his profession, his father is always the first person he mentions, and then continues to speak about him before he goes on to say what he himself has added to what he almost unwittingly learned from Károly Márton Szipál. He likes to recall that the only thing that interested him in the world of the studio, of which he has been an integral part since his childhood, was the prettiness of the young women employed as retouchers. And indeed, there were quite a few of them, since his father ran a big studio in Debrecen at the time, with loads of work and many employees. This reaction on the young Szipál’s part is hardly surprising. To understand it better, we should only imagine how it would have affected us at the age of 8 or 10, if our father had been talking about nothing but the right position of the head or the eyes

17


in a composition, about how to light a face in the best possible way, or about how to achieve the distinctive “Szipál-setting” so that a model can look his or her best. The father knew very well, and he taught it to his son and daughters as well, that there was an ideal posture of the head, which suited almost everybody. He used to tell his children to cover the mouth of the model to know how the picture would come out. One may not even notice when the model has a bright smile, but the eyes give away even the smallest shred of anxiety. It is bits and pieces of knowledge such as this that constitute the foundation of Márton Szipál’s art of photography that he is known for today. This is how he acquired his basic skills, became accustomed to high standards, and learned what a photographer is capable of doing by means of appropriate setting and proper lighting. He undoubtedly brought all this from home as a heritage, which he has kept alive ever since, teaching it both in Hungary and the United States. There are some more elements of the paternal legacy which must be mentioned. One of them is the fact that he has learned to compose pictures in a specific way, moreover, he regards this as the quintessence of his ars poetica as a photographer. As a result, it has always been his endeavor to make all objects in his pictures harmonize with each other. Today, he argues from mathematics and geometry when asked about his professional outlook. Although the young Márton may have resisted at first, paternal remonstrance eventually yielded its results, and, willy-nilly, he did have to learn. He has related several times that he saw Laurence Olivier’s Hamlet at least a dozen times in the nearby movie theater, memorized the lightning effects so that, through trial and error, he could replicate them in his father’s studio. What a way to start a great career!

18

From Craftsmanship to Artistry

Nevertheless, the young Szipál’s initial resistance was so strong that, having graduated from the Secondary School of the Piarist Order in Debrecen, in 1942 [?]1 he started to work in a bank for a few months, and then became an employee at an insurance firm. He soon realized, however, that he could not avoid dealing with photography. He tried his hand at civil service, but he was certainly not cut out for the job. Following this short detour, he started his two-year apprenticeship in his father’s studio, which was required by the industrial statute and rigorously observed by the chamber of commerce and trade. He received his certificate of craftsmanship in 1942, but he could still not focus exclusively on photography. He attended military school, from which he graduated as ensign, and was immediately relegated to the front lines. Returning from his short captivity in the Soviet Union, he realized that while life was harder and harder for young bank employees such as himself, his father was still making a relatively decent living on his photo studio. This recognition prompted him to become self-employed and start his own business. His father was not supportive of this venture, claiming that Márton did not yet have the necessary experience to succeed on his own, and refused to visit his son’s studio for almost a year. By that time, Márton had made such great progress that his father had to revise his opinion, appreciatively inquiring how his son knew what he knew. The answer he received from his oftentimes rebuked son was gratifying in all respects: I learned everything from you, father. From this point on, the course of their careers markedly diverged. The father continued as a craftsman, in a union or on his own. Beside studio photography, which was his livelihood, his son was attracted to the world of artists, so he favored people in theatrical circles. Although taking photos of actors and actresses was by no means a lucrative venture, it meant all the more in terms of prestige, so he exhibited these pictures in his shop window. The list of actors who played in the Csokonai Theater in Debrecen at the time is illustrious: Artúr Somlay, Árpád Gyenge, László Inke, László Kozák, Bertalan Solti, Ilka Petur, Lili Móricz, Éva Spányik, Ferenc Zenthe were all top-ranking in their profession. Three years after he opened it in 1948, his studio was annexed by the union of photographers. He had no choice but to give in, since the political ideology of the day regarded the collectivization of private ventures just as desirable as the socialization

of banks and factories, or the redistribution of landed properties. Whether he liked it or not, from 1951 onwards, Márton Szipál went on to be employed by the Artistic Photo Collective of Debrecen, where he worked with well-known photographers such as Sándor Berzéki, Gyula Gisser, József Hapák. In 1953, he moved to Budapest, where he was employed by the Photographers’ Union of Budapest. The first question his superiors posed to him on introduction was dripping with malicious irony: you are not, by any chance, a photographer of the royal and imperial court like your father was, are you? Some introduction, isn’t it? At first, he held the post of assistant photographer in a photo shop on Marx Square, then he went on to become head of unit on November 7th Square, and later he was appointed head of the sales department. Pretty fast career, one might say. He was also successful as an artistic photographer, which is amply testified by the fact that he was named Artiste FIAP by the Fédération Internationale de l’art Photographique, that is, the International Federation of Artistic Photography, having met both the quantitative and the qualitative requirements for the title. One of these requirements was that the candidate was to have participated in a certain number of national and international exhibitions. According to the regulations of the Federation, eligibility for AFIAP-award was contingent on high artistic standards and outstanding technical skills, moreover, the successful candidate was required to have at least five years of professional experience, and had to provide proof of having had at least fifty of his/her pictures accepted for international competitions, along with awards and prizes he had won. No records have been preserved about how Szipál was able to exhibit on so many occasions and enter so many competitions – hardly half a dozen of them can be traced back, such as MADOME XI. National Exhibition in Budapest in 1955, the Fotohaus competition in Munich in the fall of 1956, where he won first prize, and Exposicao Internacional de Arte Fotografica in the same year in Rio de Janeiro, where he was awarded third prize for his picture Last Good-Bye. On July 28 1956, he participated in the founding assembly of the Federation of Hungarian Artistic Photographers, only to leave the country a few months later with his second wife and the directors of the Photographers’ Union, such as Tamás Veres, Győző Skíta, Béla Halmi, Béla Kálmán, and others. More than one third of the employees in the Union defected. This concluded the period of basic training for Márton Szipál, which began in Debrecen and continued in Budapest. From this point on, his career was on the upswing. To begin with, he learned from the Viennese papers that he had won first prize at the Fotohaus competition in Munich, for pictures he had submitted well before the Hungarian revolution broke out. He arrived in New York in late November, 1956, where he could not find a job, so he moved on to Cleveland in a few weeks, a city which was home to a large Hungarian community back then. He spent a month there trying to find a job, but he proved to be unsuccessful again. András Tőkés, who lived in Los Angeles at the time, sent him money to pay for his fare to LA, which became his next destination. In January 1957, he landed a job at Tom Atkins Studio in Los Angeles for 35 dollars a week. Initially, he worked in the photo lab, developing black-andwhite pictures. The owner had three shops in town: on Wilchare Boulevard, in the Robinson Warehouse, and Downtown. As Márton’s English vocabulary gradually improved, he was more and more frequently offered work as a photographer. He shuttled back and forth among the three shops, taking pre-ordered photographs. Now he made 150 dollars, started to adapt himself to life in LA, and even found his own clients. He worked for Tom Atkins for a year, then he took photos of his clients in a rented apartment. He had a supporter as well: the English Lord Landsdown’s wife, who referred clients to him on a weekly basis. In 1959, his professional progress was made apparent by the fact that he was elected member of the Professional Photographers of America, which accepted four of his pictures, as a certificate testifies.

19


20

From Craftsmanship to Artistry

When in 1961 László Almási – a fellow-photographer from Budapest – arrived in Los Angeles, the two of them went to Tupis Café on Via Veneto and they decided to team up and rent a studio together to work on an individual basis. As a portrait photographer, Szipál relied primarily on the expertise he had acquired in Hungary, he took black-and-white pictures and made photo enlargements, while Almási at first was engaged in laboratory work, and later took up color photography in their shared a studio. The first year was not easy, nor was it fraught with spectacular success. Things changed for the better when the film star John Wayne came to the studio to have his photo taken. Szipál exhibited Wayne’s black-and-white photo in the shop window, because he knew full well that the best way to promote a business on Sunset Boulevard was to show off its famous clients. This was a breakthrough in Szipál’s American career, though financial success followed only when he signed a contract with the fashion magazine Californian Girls. From 1965 onwards, he traveled the world, taking fashion photos from Greece to Egypt, from Alaska to Tierra del Fuego. Now he had the means to buy out Almási’s share of the business, and opened his own Martin Studio at 8525, which became one of the hip places of the local high society. The studio was frequented by several famous film stars, who came in droves to have their portraits made in the now famous “Martinstyle”. Sunset Strip Boulevard was the main street of Los Angeles, where the best fashion shops were to be found, which made his studio even more popular. In 1974, his son, who had worked as a photographer in Budapest, defected to the USA. He lived with his father for a year and used his laboratory. A year later, Martin bought a small studio for Péter, so from that point on, there were two Szipáls taking photographs in Los Angeles. It is not my concern here, though, to evaluate the work of Szipál Jr. It is a fact that Martin became famous for his black-and-white photos, which were traditional in terms of technique, and yet had their own distinctive style, reflecting a highly individual outlook. Although normally amicable to everyone, Martin could be rigorous in the studio. He paid attention to every minute detail down to the position of his model’s little toe, whether it be Priscilla Presley, Margaux Hemingway or Miss Smith from the suburbs. He was responsible for deciding on the hairstyle, the makeup and the outfit of the model depending on what he found most suitable for the given setting. He designed the lighting effects and the background. Oftentimes it took hours of preparation for a portrait photo to be taken, which did take its toll both on him and the model. Martin’s endeavor was to compose his pictures in accordance with the conventions of artistic photography. He laid special emphasis on the eyes, stressing them by means of lighting and setting. He made good use of his psychological skills as well, which he needed to make their models look their best and show their most advantageous side in all respects. Though it may have demanded excruciating effort on the model’s part, in the end, everyone was grateful for the stubbornness of the photographer and was happy to pay the unusually high amount s/he was asked for the pictures, which certainly made Martin even more famous. This went on for decades, but in 1992 he had to close down the studio. It was due partly to the falling number of orders and partly to the rising rental costs. He rented a

three-storey house in West Hollywood (at 89 Kings Road), and lived on the second floor, while he had a windowless studio on the first floor, and a sunlight studio with overhead lights on the third. His work consisted partly of private orders, partly of commissions from actor and model agencies: he made portfolios, budding actors and actresses had their first casting photos taken by him as a first step towards stardom. When the agencies ceased to send clients, he moved back to Hungary in 1997, which was just as abrupt a decision as the one he had made forty-four years earlier when he left the country. The present It is worth sparing a thought to how a man of seventy-odd years could have readapted himself to life in Budapest, which was hardly anything like LA, but he did return home in all senses of the word. He made friends, he found himself things to do, and he adopted a new technique when the changing times required him to. At quite an old age, past his prime, he learned how to use digital image making, he uses photo shop to enhance his pictures, he prints photos, and thereby he still belongs to the mainstream of the profession. He purchased a digital Nikon, and discovered the nuances of the new technology for himself. Meanwhile, he has had dozens of exhibitions and made many appearances in the media, but above all, he has set himself the task of passing on what he learned. He held a photography course in Csobánka, he taught in studio D1, he published a book in 2004 bearing the title Márton Szipál: Stars through the Eyes of a Star Photographer, in which one can easily trace the continuity which shows how much lives on in “Marci” of the “Martin” he only seemingly left behind in the New World. The book features a medley of pictures from the present day as well as from fifty years ago, with both American and Hungarian stars. Magdi Bódi and Lula Szász, Enikő Eszenyi and Olivia Hussey, the Julia of Zefirelli’s film, Margaux Hemingway and Ilona Medveczky, Priscilla Presley and Claudia Liptai, András Réz and John Wayne, Ilona Staller, aka Cicciolina és Zsazsa Gábor, Hubert de Givenchy or Dennis Hopper are all brought together in this book. 2004 also saw the publication of a DVD with 400 pictures, entitled Martin: The Hollywood Years. Beside media appearances and exhibitions, in 2009 he found the time to accept a commission by the local government of Debrecen to take “Szipál-pictures” of the town, the townspeople, the buildings, capturing the local atmosphere. A selection of these pictures was exhibited in Debrecen’s Kölcsey Center in 2010. In acknowledgement of the fact that he contributed a great deal to the city in which he had lived so many years, he was awarded Ferenc Kölcsey prize in Debrecen What lesson might all this teach to the biographer or to the reader? Maybe something valuable to some, and nothing at all to others, depending on their disposition. What is outstanding in this story is that a man of eighty-six can still generate interest around him both through his past and through his present, he can pass on his knowledge to the younger generation, and he has managed to remain a ubiquitous character. Most importantly, however, he has created and preserved the name “Martin Szipál” and, through the high quality of his work, has inscribed himself in the history of Hungarian photography.

21


Szipรกl Mรกrton fotogrรกfiรกk / photographs


24


26


szipalmartin  

szipal martin album

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you