Issuu on Google+


RUKKOLA KÖZÖSSÉGI VERSGYŰJTEMÉNY – selected by rukkolinák és rukkolérók –

www.rukkola.hu www.facebook.com/rukkola.hu


Halászi Emese:

József Attila: Rejtelmek Rejtelmek ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe’. Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe. Szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted. Szól a szem és szól a szív, folyamodnak teérted. Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyűvé énnekem ezt a nehéz hűséget.

Wirth Anikó:

Radnóti Miklós: Két karodban Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.


Tóth Bogi:

Zápor György: Az ablakon át Az ablakon át, bejött a Nap a szobába, tovább a széken, túl az asztalon és sárgán belemázolt a falba, aztán, az ágy fölött balra, elment valahová, lehet, vacsorázni, felfalni téged, hogy azontúl várjak, miként a varjak állnak őrt éjjelenként az alvó fákon. Tán hiába is állom útját magamnak, majd egyszer hollónak, vagy hónak, perfekt zuhanónak, látszom, s ha valaki, pont akkor, egy háztető szélén, élete tervezett végén, ugrás előtt meglát, mögöttem a Nappal mázolt fallal, ahogy szállva várlak, visszamászik és gyertyát gyújt magának.


Szabó Krisztina:

Ady Endre: Az én menyasszonyom Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkisérjen egész a síromba. Álljon előmbe izzó, forró nyárban: »Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.« Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, Csak a szivébe láthassak be néha. Ha vad viharban átkozódva állunk: Együtt roskadjon, törjön össze lábunk. Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk. Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba: Borúljon rám és óvjon átkarolva. Tisztító, szent tűz hogyha általéget: Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget. Mindig csókoljon, egyformán szeressen: Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben. Amiben minden álmom semmivé lett, Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet. Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom. Szétzúzva minden kőtáblát és láncot, Holtig kacagnók a nyüzsgő világot. Együtt kacagnánk végső búcsút intve, Meghalnánk együtt, egymást istenítve. Meghalnánk, mondván: »Bűn és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«


Zolnai Dóra:

Kormos István: Vonszolnak piros delfinek vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia Farkas Adrienn:

Gazdag Erzsi: Őszi búcsúzás Int a pitypang-bóbita, s más vidékre száll. Liba nézi, s bámulva fél lábára áll. „Hova, hova, bóbita?” „Itt van már az ősz. El kell mennem, elkerget e goromba csősz. Isten veled, kis patak! Beteg sárga rét! Libák, lepkék, bogarak, száraz margarét!” „Isten veled, bóbita!”szól a lúd sután, s bánatosan pislog a bóbita után.


Bordás Gabriella:

Pilinszky János: Ne félj Én megtehetném és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy fölvetem, játszom magammal, ennyi az egész, siratni való inkább, mint merész. Bár néha félek, hátha eltemet a torkomig felömlő élvezet, mi most csak fölkérődző förtelem, mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? A házatok egy alvó éjszakán, mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? hogy pusztulj ott és vesszenek veled, kiket szerettél! Együtt vesszetek. Előbb örökre megnézném szobád, elüldögélnék benn egy délutánt, agyamba venném, ágyad merre van, a képeket a fal mintáival, a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, a tűzvész honnan támad és hova szorít be majd a lázadó szoba? Mert égni fogsz. Alant az udvaron a tátott szájjal síró fájdalom megnyílik érted, nyeldeklő torok. Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. A túlsó járdán állok és falom: gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, vérző gubanc a szűk tető alatt! Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végig ömlik rajtad, mint a genny, sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent.


Így kellene. De nem lesz semmi sem. A poklokban is meglazult hitem. Vigasztalást a játék sem szerez, az éjszakának legmélyebbje ez. Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. Nem érdekelsz, nem is szerettelek. Aludj nyugodtan, igyál és egyél, s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Csicsók Nikoletta:

Fodor Ákos: Lehet Nagyon figyelj, mert a világot teszed is azzá, aminek látod. Emese Halászi: József Attila - Rejtelmek Rejtelmek ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe’. Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe. Szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted. Szól a szem és szól a szív, folyamodnak teérted. Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyűvé énnekem ezt a nehéz hűséget.


Kocsis Ági:

Nemes Nagy Ágnes: Köszöntő Névnapodra mit vegyek? Vegyek húzós egeret? Vonatot és síneket? Kék építő-köveket? Nem, már tudom mit vegyek: néked tavaszt rendelek, bodzafát és kék eget, rajta csokros felleget. Megrendelem jó előre a virágot a mezőre, tél után a lomb-nyílást, betegségre gyógyulást. És ha meglesz egy napon: bedobom az ablakon. Szilveszter Zsuzsanna:

Túrmezei Erzsébet: A fületlen bögre Ma este elmosogattam éppen nyolcra, Rakosgattam fel a bögréket a polcra. Kettő van fületlen, de elölről szépek, Egészen olyanok, mint a többi épek. Csak a fületlen részt hátulra kell tenni, S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni. Most jut eszembe sok felebarátom, Hogyha képletesen fületlennek látom. Úgy teszem-e őket életem polcára, Hogy ne lássak mindig arra a hibára? Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra? Mert ha így térek egykor nyugovóra, Akkor tesz el úgy az igazságos Isten, Ahogy a bögréket rakosgatom itt lenn, A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel, Hátrafelé az én letörött fülemmel.


Bódai-Soós Judit:

Wislawa Szymborska: Beszélgetés a kővel Kopogtatok a kő ajtaján. Én vagyok az, eressz be. Be akarok bensődbe lépni, és körülnézni ott, belélegezni téged. - Menj innen - szól a kő. - Zárva vagyok, nincsen rés rajtam. Ha darabokra törnek is, zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk. Homokká morzsolódva sem eresztünk be senkit. Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Csupán kíváncsiság vezet: egyetlen esélye az élet. Be akarom járni palotádat, majd a levél s a vízcsepp bensejét. Nincs sok időm e feladatra. Halandóságom indítson meg téged. - Kőből vagyok - szól a kő -, arra hivattam, hogy komoly maradjak. Menj innen. Nincs nevető-izmom. Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned, sosem látottak, hasztalanul szépek, senkinek léptét soha nem visszhangzók. Valld be, magad se tudsz róluk sokat. - Üres, nagy termek - szól a kő -, de nincs bennük számodra hely. Meglehet: szépek, de a te szegényes érzékeid föl nem érik. Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz . Egész külsőmmel feléd fordulok, egész bensőmmel elfordulok tőled.


Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Nem keresek benned örök otthont. Nem vagyok boldogtalan. Nem vagyok hontalan. Világom méltó rá, hogy visszatérjek. Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled: s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam, nem mutatok fel mást, csak szavakat, melyeknek nem hisz senki. - Nem léphetsz be - szól a kő. - A részvétel érzéke nincs meg benned. Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt, még a mindent-látásig kiélesült tekintet sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek. Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék, fejletlen csíra, csak elképzelés. Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. Nem várhatok kétezer századig, hogy hajlékodba lépjek. - Ha nekem nem hiszel - szól a kő -, fordulj a levélhez, azt mondja, amit én. A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél. Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát. Nevetés feszül bennem, óriás nevetés, bennem, a nevetésre képtelenben. Kopogtatok a kő ajtaján. - Én vagyok az, eressz be. - Nincs ajtóm - szól a kő.


Zsivanov Orietta:

Váczi Mihály: Még nem elég Nem elég megborzongni, De lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak égni: Fagyot is bírni kell, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel. Nem elég álmodozni! Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell, Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el, Jövőnket – tudni kell! Nem elég a célt látni, járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! – Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer. Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, De tenni, tenni kell: A jószándék kevés! Több kell – az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell – az érzelem! Ám nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj!


Nem elég – a Világért! Több kell – a nemzetért! Nem elég – a Hazáért! Több kell most – a népedért! Nem elég – Igazságért! Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég!

Gálovits Rózsa:

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra


Greveletye Anna:

Eörsi István: Bugyi a szélben Bugyi leng a szélben, szárító kötélen, duzzadozik, alakul, ahogy a szél belefúj. Aki odabámul, őszintén elámul, minő ritka alkalom, forma van, nincs tartalom.

Orbán Erzsébet:

Pete László Miklós: Szenteste Fényes, tiszta fenyőillat Lengi be a kis szobát, Szeretetben gyűlik össze Alatta a kis család. Szent karácsony eljöhet, Közénk bátran leülhet, Köztünk ülnek mosolyogva Hit, Remény És szeretet. Hogyha egyszer jobb világra Nyílik az Ember szeme, Talán minden szép estének Karácsony lesz a neve. Szeretet, hit, ész, erő, Az lesz majd a szép idő, Talán dédunokáinknak Ilyet hozhat A Jövő.


Polgári Regina:

Ady Endre: Fekete zongora Bolond hangszer: sír, nyerit és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szivemnek vére Kiömlik az ő ütemére. Ez a fekete zongora. Zámbó Lilla:

Jónás Tamás: Álom Átszalad a folyón a híd. Látom mozdulni tagjaid. Zörög a villamos, megáll. Ott vársz a híd túloldalán. Szaladok most a hídon át. Átfutottam a fél Dunát. Egyszerű, nyári kis ruha. Nem érinthetlek meg soha. * Nem elég csak mosolyognod: meg kell lopnod, kirabolnod. Nem elég csak jónak lenned! Engedd, hogy csalódjam benned! Túl-sok-szépséged sem elég: hadd ússzak s fulladjak beléd. Nem elég, ha tudod nevem: feledkezz meg rólam velem!


Ipniarski Mónika:

Marina Cvetajeva: Cigánylakodalom Lópata villog, sárfröccsentő. Pajzsként védi az arcot a kendő. Hej, vőfélyek, rajta, mulassunk! Bozontos ló táncol alattunk. Óvott féltve apánk meg anyánk. Rajta, a rétre! Az lesz a násznyoszolyánk! Most a fej nem bortól szédül. Mulat a cigánynép, esküvőt ül. Teli a pohár. Üres a pohár. Holdfény, sár. Pönög a gitár. Táncol kígyó-derekú leány. Herceg a cigány! Úr a cigány! Vendég uraság, vigyázz — éget! Bor tüzesíti a cigánynépet. Batyu, suba, cókmók tömkelegében csattan a penge s a csók a sötétben. Sarkantyu, gyöngy zeng. Kéz motozása. Hasadó selymek sikkantása! Egy hang felüvölt — farkas az éjben, másik bikaként horkan mélyen... Alszik a násznép, alszik a réten.


Rásó-Unger Eszter:

Romhányi József: Egy költői vénától jól becsípett bolha önéletrajz-regényét nekem mondta tollba Születtem Dolhán, egy kutyán, tizenkettőben, Gezarol után. Atyám paraszti sorban élt egy lobogós gatyán. Anyám egy cipész vérét kicsikarva átment a kisiparba. Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet, s a csípésem jelentősen viszketett. Lakókutyám egy kis pulipintyó, mint jó suba betakart, de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra: átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra, mely nemsoká a plébános ebe lett. Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett. A lelkem felkészült, s a tornácon, hol este a lelkész ült, magam is reverendába bújtam, ám az új tan, s a jámborság nem kötött le sokáig. Megláttam másnap a szakácsnő bokáit, fogtam magam s kiugrottam. De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag. Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom, és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom. Nem maradtam egy estet sem, megszöktem a sekrestyésben, aki velem a kocsmába tántorgott. Magához vett a kántor ott, s hogy lett tanyám egy tanár úr nadrágja? - Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében. Én megértem! Így kerültem iskolába, amit néhány diákban tisztességgel kijártam. Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott, de mivel az osztály sűrűn vakarózott, szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba! Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre. Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam, mégis, pályám érdekében addig benne éldegéltem, amíg a rég áhított fővárosba szállított. Az elnök egy kis színésznőt szeretett. Így kaptam szerepet az egyik színpadon. De nem szerepeltem soha a színlapon, mert atyám tanácsa mindig bennem marad: “Sohase engedd kinyomni magad!” Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba. Az öltöző pad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat. Ám az én művésznőm felelőtlen fruska,


ráerőszakolt egy színikritikusra. Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem, de rágós volt, fanyar, avas és vértelen, ezért ugrottam át Önhöz néhány napra, többi rajongómat inkább megváratva. Csináljunk most együtt egy jó csípős darabot. …S ezzel a bolha jól belém harapott. Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan. Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan! Veszítve karriert, nagy lakomát, riadtan menekült az ablakon át. Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva, s lett, ami volt: kutyabolha.


Kiss Tünde:

Juhász Gyula: Szerelem Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok. Én nem tudom mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, mint napsugár, ha villan a tetőn, holott borongón már az este jön. Én nem tudom mi ez, de érezem, hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!


Kósáné Bajnoczi Beáta:

Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma... Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne. Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik, Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség. De a kocsma bezzeg hangos! Munkálódik a czimbalmos, A legények kurjogatnak, Szinte reng belé az ablak. „Kocsmárosné, arany virág, Ide a legjobbik borát, Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifju babám! Hüzd rá czigány, huzzad jobban, Tánczolni való kedvem van, Eltánczolom a pénzemet, Kitánczolom a lelkemet!” Bekopognak az ablakon: „Ne zugjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefekütt, alunni vágy.” „Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba!.... Húzd rá, czigány, csak azért is, Ha mingyárt az ingemért is!”


Megint jőnek, kopogtatnak: „Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket, Szegény édes anyám beteg.” Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének S haza mennek a legények.

Kisgéczi Magdolna:

Babits Mihály: Új Leoninusok Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok, hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj. Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés, gyűl a vihar serege: még lila s már fekete. Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok, csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák. Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor; szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék. Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre; sír és fél a világ; jer velem árva virág. Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak! Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered. Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám. Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég. Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.


Barta Eliza:

Nagy László: Vérugató tündér Ó, aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket! Fehér vagy mint a jég verése, zuhansz vaságyra, jégfehérre. Ráfekszik szívemre a sorsod, csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod. Véren, zúzmarán túl tavasz van, lesz-e még nyár - kérdem magamban. Aranyeső tündököl sárgán, árva vagy, itt maradtam árván. Mint pirkadatban őrült álom, szél dobol gyulladt mellhártyádon. Tüdődön láthatatlan térdek rengetik bölcsőit a vésznek. Favirág habzik s te letüntél, világos vért ugat egy tündér. Csak ez kellett, csak ez hiányzott, csírázik itt az átok átkot. Forgok arcomon új pecséttel: új tehetetlenség dühével. Nikotin ikrásodik számban, a csikkek szétmásznak szobámban. A szesz kék tüzein keresztül idegeim lármája zendül. Alkohol nincs ami ledöntsön, valami szörnyűt tervez az ösztön! Ó, aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket!


Kitárva fejednél az ablak, nyitok ajtót a léghuzatnak. Mintha egy szél fújna egy holtra, nem mozdulsz, csak a hajad fodra. Tulipánt hozok, meg se látod, álmod a morfium s virágod. Lehet, hogy hozzád késve jöttem, lehet, hogy el se köszönsz tőlem. Csak elmész, elzengnek a szárnyak s marad a vérhomály utánad. Érted már félig megszakadtam, tündérem, ne légy irgalmatlan. A földi szerelmet ne vesd meg, ne vidd a semmibe a tested. Hiszek, s hitemet levagdalja tündéri fintorod hatalma! Csalogatlak sírva magamhoz, te csak a halálhoz ragaszkodsz! Nappalom éjjelem tiéd lett, te csak a temetőt igéred! Fényleni éretted akartam, te az észt rombolod agyamban! Szeretni tehozzád szegődtem, te sírkövet faragsz belőlem! Ó, aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket!


Corda Arina:

Shakespeare: Az vagy nekem Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom

Márta Józsa:

Fodor Ákos: Hegedű-szóló Miért is bánok magammal keményen - kérded - sőt olykor embertelenül? Tekintsd a hangszert, s tűnődj a tényen: a húr is csak akkor zeng, ha feszül.


Hambuch Csilla:

Reviczky Gyula: Magamról Dőresége bosszuságod; Siratod az élet álmát, Földi gondok durva jármát; Felpanaszlod lázban égve: Bölcs elméje, jók erénye S fényt sugárzó lángod, ég, Csak hiúság, búborék. Óh, pedig hány perczed, órád Volt, midőn e sujtoló vád Könnyeidben elviharzott S kiderült rá szíved, arczod. Gyönyörűség volt az élet, Megáldottad születésed; Rózsák közt jársz, azt hivéd, S mi okozta? ... Semmiség! Nem tudod, mi nyomja szíved, Semmiségek üdvezítnek. Hogy jön, nem tudod, csak érzed, Hogy e bűnös-bűvös élet, Mely ma szennyes, ronda börtön, Holnap éden kertje rögtön. Ma a békét áhitod, S holnap küzdve élni jobb. Ember! önző vágy vezérel. Bánatával, örömével Ezt az undok szép világot Sorsodon át nézve látod. Hogyha gondok elcsigáznak: A világot éri vádad, S ha örömre gyúl szived: Nincs e földnél semmi szebb. Ragyoghat a nap az égen; Te sötétben, feketében Látsz mindent, ha bánatod van; Mig, ha kedved lángra lobban, Minden érted van teremtve; Télen is jársz rózsakertbe;


A nap is csak rád ragyog, S kik itt laknak: angyalok. Az örvendőt meg nem érted, Ha világod búban éled; S csak ha lelked szenvedőnek Vallod, sajnálsz szenvedőt meg. Mit törődöl a világgal, Szenvedő sziv sóhajával, Ha egy édes pillanat Teljesíti vágyadat! Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen... Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. Ki sohajtoz, ki mulat. A világ csak hangulat.


Gáspár Kata:

Kányádi Sándor: Dél Keresztje alatt az indián és a néger tüzet rakni éppúgy térdel mint a hargitán a pásztor számolni ujjain számol különbség ha van az égen itt a göncöl jön föl este fölöttük a dél keresztje a poncsónak nincsen ujja ritkán telik mégis újra rojtosul a rojtja rongya kigyérül akár a condra különbség ha van az égen itt a göncöl jön föl este fölöttük a dél keresztje egy útmenti fogadóban talán még boldog is voltam rióból murryba tartón a gitárszót most is hallom más a dallam egy a nóta itt a göncöl jön föl este odalenn a dél keresztje ó te istenáldott földrész lenn vagy - a szemem rád fölnéz érett banán az újholdad íve akár a sarlónak nézem hosszan vágyakozva ha feljön a göncöl este szívemen a dél keresztje


Kisgéczi Magdolna:

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem


Boka Melinda:

Szentmihályi Szabó Péter: Kicsi szívem Kicsi szívem kicsit ér, mégis minden belefér, belefér a nagyvilág belefér a rügyes ág, belefér a kerek ég? sivatagban a tevék, hajókkal az óceán, labdával a kisleány, erdő alján suta nyúl, a farkas, ha lelapul, kicsi szívem kicsit ér, a fájás is belefér, //belefér a temető búcsút intő keszkenő,// mély ránc a homloko(d)mon belefér, ha akarom. //Jaj, hogy is van, hogy te nem kopogtatsz a szívemen?// Csinálok én ott helyet, puha ágyat is vetek, betakarlak felhővel, elringatlak szellővel, szegény szívem megdobban, megcsókollak álmodban. Kicsi szívem kicsit ér, neked adom semmiért.


Bodorné Juhász Ágnes:

Váci Mihály: Szelíden, mint a szél Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg – nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél. Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: – fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér. Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél. Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet – égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: – így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én. Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott – azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: – fényt tükrözök csak, sár nem ér.


Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.

Gálné Kiss Mária:

Radnóti Miklós: Erőltetett menet Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!


Ivan Edina:

F. G. Lorca: Találkozás Se neked, se nekem egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem. Tudod, tudod már miért? Oly nagy a szerelem. Megy az ösvény, menj tovább! Kezemen szögek sebe élesen Nem látod, hogy vérezem? Ne nézz hátra, lépegess csöndesen. S imádkozz, akárcsak én, hogy legyen kegyelem, mert se neked, se nekem egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem. 

Kisgéczi Magdolna:

R. M. Rilke: Archaikus Apolló-torzó Nem ismerhettük hallatlan fejét, melyben szeme almái értek. Ám a csonka test mégis izzik, mint a lámpa, melybe mintegy visszacsavarva ég nézése. Különben nem hintene melle káprázatot, s a csöndes ágyék íves mosollyal, mely remegve lágy még, a nemző közepig nem intene. Különben csak torzúlt és suta kő lenne, lecsapott vállal meredő, nem villogna, mint tigris bőre, nyersen, s nem törnék át mindenütt busa fények, mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!


Simon Katalin:

Heltai Jenő A modell c. verse: Egy egyszerű kültelki lányka (Tizenhat éves, jó falat) „Leszek modell!” Így szólt magában És egy festőhöz fölszaladt. Mert megfelelt az arc, a termet, Így szólt a piktor: „Aktra termett E karcsú test... e két halom... Vetkőzz hamar le, angyalom!” És mert a célhoz ez vezet, A kis modell levetkezett. Mit tudta ő, a balga gyermek, A neveletlen vadvirág, Hogy fölfedezve már a szappan, És él vele a nagy világ. Mert fogyatékos volt a teint-je, A piktor így szólt: „Ejnye! Ejnye! E karcsú test... e két halom... Izé... gyerünk csak angyalom, Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar, Segítünk rajta csakhamar.” És karon fogta, ahogy illik, A fiatal, de balga nőt, A szomszédos fürdőszobába Diszkréten átvezette őt. Ott állott martalékra várván A kád... fenékig csupa márvány! Ami fürdőnek a jele, Színültig vízzel volt tele. Festőnk a kádra mutatott, Köszönt és eltűnt: „Jó napot.” Elmúlt egy óra meg nehány perc – A lány nem jön ki. Ej mi ez? A piktor hosszasan eltűnődik: „No, most már szörnyen tiszta lesz!” Benyit, ijedten hökken vissza: Ott áll a lány, a vizet issza És keservesen sírni kezd: „Én nem bírom kiinni ezt! Ha mindig ennyit inni kell, A fészkes fene lesz modell.”


Zsótér Zita:

Márai Sándor: Halotti beszéd Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon A tested is emlékezik, mint távoli rokon Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? „ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...” Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...” S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”


Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A radioaktív hamu mindent betemet Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk Íme, por és hamu vagyunk


Pleszkó Anita:

Guillaume Apollinaire: Menet Léon Bailbynak Madár nyugodt madár fordított röptű te Te levegőben fészkelő A határon hol már a mi napunk ragyog Hunyd le másik szemhéjadat elkápráztat a föld Fejedet fölszegőben S közelről színtelen homályos vagyok én is Vagyok a köd amely lámpásokat sötétit A kéz mely hirtelen a szemet elfedi A fal mely köztetek s a minden fény között áll És árnyak közepette feltündökölve távozom S kedves csillag-szemek utánam igazodnak Madár nyugodt madár fordított röptű te Te levegőben fészkelő A határokon hol már az emlékem ragyog Hunyd le másik szemhéjadat Nem is a nap miatt nem is a föld miatt Hanem e hosszukás tűz miatt melynek ereje egyre nő majd Egy napon ez lesz az egyetlen fény mely megmarad Egy napon Egy napon önmagamra vártam S szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj Hadd tudjam végülis én melyikük vagyok Én aki ismerem a többit Ismerem őket az öt érzék meg más érzékek által Elég ha látom lábukat hogy ezerszám elképzeljem őket Ha látom riadt lábukat csak egyetlen hajszálukat Vagy nyelvüket ha jólesik megjátszanom az orvost Vagy gyermeküket ha jólesik megjátszanom a prófétát A hajósok hajóit kartársaimnak a tollát A vakok pénzét a némák kezét Vagy méginkább szókincsüket s nem kézirásukat tekintve Egy levelet ha húsz éves elmúlt az aki írta Elég ha érzem templomaik szagát A folyók szagát városaikban A közkertekben virágok illatát Ó Nettesheimi Agrippa egy kiskutya szaga is elég lett volna nekem


Hogy kölni polgártársaidat leírjam pontosan Háromkirályukat meg a hosszú sor orsolyát Kik tévedésbe vittek valamennyi nő felől Elég ízlelnem a babért amit termesztenek s aszerint szeretek vagy gúnyolódom Érintem ruháikat S nem kétkedem fázósak-e Ó mind akiket ismerek Elég hallanom lépteik zaját S megmondhatom örökre az irányt amerre mennek Elég mindez nekem hogy higgyem van jogom Feltámasztani a többit Egy napon önmagamra vártam Szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj S közeledtek lírai léptekkel kiket szeretek valahányan Én nem voltam közöttük Moszatokkal borított óriások járkáltak tengeralatti Városaikban hol csak a tornyok tudtak szigetként fölmagasodni S világító mélyeikkel ezek a tengerek Ereim véreként keringtek dobbantva szívemet Aztán ezer fehér néptörzs jött s partraszállt Kezében rózsa volt valamennyi fiának S a nyelvet amelyet útközben kitaláltak Ajkukról lestem el és mindmáig beszélem A menet elvonult sehol saját személyem Mind aki fölmerült láttam nem én vagyok Belőlem hoztak el mind egy-egy darabot S lassan felépítettek úgy mint egy tornyot felrakni szokás Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok A minden emberi dolgokból alkotott Tűnt idő Lényemet formáló istenek Eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek Borzasztja szememet ez az üres jövendő Látom hogy az egész múlt bennem élve megnő Nem halott csak ami most még nem létezik Múlt fény fakítja el a holnap színeit Idétlen a jövő de az ami bevégzett Az erőt s a hatást mutatja az egészet


Vörös Tímea:

József Attila: Altató Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét aludj el szépen, kis Balázs. Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs, vele alszik a zümmögés aludj el szépen, kis Balázs. A villamos is aluszik, - s mig szendereg a robogás álmában csönget egy picit aludj el szépen, kis Balázs. Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább aludj el szépen, kis Balázs. Szundít a labda, meg a sip, az erdő, a kirándulás, a jó cukor is aluszik aludj el szépen, kis Balázs. A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed aludj el szépen, kis Balázs. Tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod, elalszik anyuka. Aludj el szépen, kis Balázs.


Közösségi verselés