Barbárokra várva

Prágai Tamás

Barbárokra várva

Napkút, 2009

1

Barbárokra várva (Versek 2006-2009) Plantus és Planéta (Tündérjáték egy színben, 2008-2009)

Szerkesztette: Kelemen Lajos

2

Már csúfja minden állatoknak Isten híres sarja, az Ember S a próféták is csak makognak.

Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: – Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten.

(Ady Endre: Mai próféta átka)

3

Újabb végek

4

Most vagy soha Átszívódni egy eleven homokórán: éppen itt, éppen most van az a perc, minden születés szükségképp szoros, pereg a felismerés: soha perc nem lesz még ilyen, itt az idő, terjed észrevétlen, – nedvesség a falban –, lassan eszméletlenre itatja az épületet, önkívült összeomlás – különválik a téglák és a mestergerendák, külön ablakkeretek és ajtótokok ideje, a falakon ujjnyi széles repedések; semmi sem egyezik, nem is azonos semmi, inog, kibillen a tető...

A sűrű omlás közepén végre megállsz – kiemelkedsz a romokból, mint egy látomás, végre tényleg itt és most vagy, végre most vagy soha.

5

Falu A szalmavékony, zizzenő szelek a házak magját elvetik, szétszórt életét drótfonatok, hátsóudvarok között műveli az ember.

Egér motoz a vidéki házban, álmos porcica kergeti szekrény mögött, a padzugolyban, puha szőrére ráveti bolyhos magányát.

Bent kályha, kint februári nyár van, idebent melegek az esték, hűteni kell a sört, a lázat, s míg felidézem keskenyen a szádat, elhamvad a parázs.

Valaki szólt: az itt-től távol estél – pedig csak vártalak, s a szívemben őrzött lomok között egy embernyi helyet számodra hagytam.

Sose lépj vakon idegen házba kimerevített lények közé, a láthatatlan testek megsebeznek, beléjük ütközöl – minden bútor ököl.

Kint a macskaképű holdat elnyeli a fonott messzeség, lehuppan, játszik egy árnnyal.

Pihenj, nyugodj. A holnap ma sem ér ide hamarabb.

Az almárium üveghideg szemében már a csönd ül – megtorpan, csöndül, s a polcokon, héjukba zárva mozdulatlan álmuk görgetik az almák.

6

Sárga húsú iszapot kenjünk a hajra – mondják, hogy jót tesz nyaralás, iszap.

Aztán iszkiri: futás a partról, mint aki sanda bűnt követ, zihálva, el: nem érsz nyomába, utána kapsz, kicsúszik ujjaid közül, alámerül az “éjszaka tavába”, és összerezzensz, ha hűvösen megérint.

Tudod, már féltelek. Sápad az arcod, fázhatsz, fogad össze- összekoccan, keskenyre szorítod – hiába – a szádat, nem somszínű már, de még nem is deres kék.

Terjed a parti sötét, a “tónyál”, teltek a tóparti esték.

7

Elnyúlt délután Látni, fuldokoltak. A férfi testét alig takarja más, csak a kunkori szőr, fölpöndörödött tóga, a nő a vágy csapzott mélyéről éppen most bukik fel, mélytengeri kagyló csupasz, márványozott öle. Áradnak, belül. A félhomályos tengermély finom fényhálója leszáll, s a hűvös áramoknak kitett hallban a bútorok között meglódul a lomha tenger – s a dolgaik közé, a kávé és az elmozdult vizespohár közé beeresztik. Egymás kezét fogják. Egy mondatot elnyújt most egyikük, ahogy a rágót.

Nem sietnek. A fotel meszes héjába zárva őrzi őket a kép, hosszan, ahogyan kép őrizni tud csak: rájuk kacsint az objektív puttószeme.

Néznek vissza, kivédhetetlenül sokáig.

A szürkület elnyúlt házikabát a karfán.

8

Dagerrotípia Végre rácsukódik a pilla erre a szürkületre, itt marad a katatón magány, a próbálkozások: ma, persze, majd ma, mindent, végleg.

Legalább ezt az áttetsző-finom házfalat sikerült volna megoldani, mint egy kötést: finoman foszlik egy karcsú kéz ujjai közt, kibomlik szemben a vakolat rusztikussága, a téglák sűrű, egymásba kötött hálója legyen málló szövet!

Marad a nagy tér, a megbillent tetők alatt a végtelen-üres gyep.

Egy hajszáladon múlott ez a nap.

9

Azazello-krém Zihálás: nagy csokor virág, vadító sárga (felkavart levegő, illatok), aztán erőlködés még, mielőtt pörögni kezd a belső propeller, a kicsi lendkerék, “a szív motorja”, a mennyezet alatt, a fehér magasban – végre bekened magad boszorkánykrémmel.

Hanyatt fekve verdesni kezdesz, vállnál leszorított madár? vagy angyal? felemelkedés előtt.

Nyitva tartod a szemed, hogy zavarba hozz.

Hátadról a két felcsatolt angyalszárny aztán lehull, mielőtt eltűnnél, a magasból egyszer visszanézel.

10

Mint mikor folyók redőit hámozzák ügyeletes kezek tépik fejtik a hámot fel nem szaroznak nem érzéstelenítenek a terror orvosai egyre több réteget fel! fel! ti kések és szikék! a szétfolyó fájdalmat teregetik széjjel: lebenyegek a parton – olyan ez nekem.

11

Fák lombja Hanyatt a száraz diófa dokkban.

Fák lombja susog a bútorokban –

12

Ha jössz Ha jössz hozzám, ne törd rám a régi ajtót, szokásaid, mint egy sárcipőt, hagyd kint – tartok a tornácon vaskaparót, az ajtón nyisszenve nyiss be, köszönj, s ha tényleg itt vagy, mielőtt fogasra dobnád, lassan húzd le arcodról az olajfinom hártyát.

13

Fertőd Elszabadult ruhaujjak, nehéz, tömött huzat jár át a hálószobán, a tárgyak közeit kitölti, egyre több réteget öltözik magára, sűrű, nehéz gyolcs.

Végül kiszalad, a ragyogó test maga marad bent.

Baldachinoktól fosztott, aranyos menyasszony.

14

Két tigriskarom Választékomba már beszökött az ősz, macskaléptekkel oson, meztelen testeink közé hever nesztelen és most egy idézőjelben időz – legalább tépj össze, ha már “rám találtál”.

15

Vízszintes idő Öklelődző kosokról akartam írni, hogy övbe tűzött mordállyal a fák közt, egyre feljebb a meredek oldalon, összesúg a fenyők palotája, még ők sem láttak ennyire férfit.

De kiszisszent a versből a levegő, leeresztett, mint a régi tömlő, nemes italokat, keleti nedűt, óbort vagy illatos olajat benne nem tartani jobb lesz.

Tegnap vízszintes eső esett és mára sem várható más, hideg, végtelen hosszú cseppek nyúlnak el fémesen, vízszintesen, elszórt acélhuzalok tereinken.

Hálónak nem foglya a hangya, se tetű, se apró földi féreg.

Ez jó. Csalóka örömhír a reggeli cukor, tej, és a zaccos kávé mellé.

Ezek vízszintes vázlatok, el nem takarnak semmit, nem is domborodnak ki a papírról, belesimulnak látóteredbe, mint a szentségen esett gyalázat.

Lapulni kell, amikor emelkedni nincs hová, se magasra, se félközépre, akár utcafalnál, akár a tömegközlekedésben, jöhet ellenőr, valaki végre ránk szól, és beigazolódik a rettegésünk.

16

Törzs és gerinc (Szabálytalan szonett és ellenszonett) I. A lomb lehull, a lomb kihajt, míg ballagunk a fák alatt, körös-körül gyűrűbe fagy a háncsszövet: csak pillanat, itt van belül? vagy kint maradt? hang semmi sincs; nyújtóz, terül és vastagabb.

Mind több bilincs.

II. Gyűrű? Belül.

Gerinc feszül, elrendezett csigolyacsont, más semmi nincs – egymásra rak, amit lehet, dehogy bilincs; csak csontra csont, csak napra nap, telik, marad – gyűrűin át arany szalag fúrja magát.

17

A la Baudelaire A macskát imádjuk, mint a nőket, az ablakban ülve, kényesen fejtik a sötétet – édesen simogatjuk e közben őket… –, és nyújtóznak, és a körmüket mindig más-más pillanatba mártják, tövig, persze; hiába vár rád, másnak is csordul könny, s üzen – ők, mint egy gombolyagba, egész életed befonják, hiába szíved legbelső, rejtett indulatja, megköt a puha, légi spárga. És mint a homok, elcsorog karmuk között minden viszonyod.

18

Páva a fürdőházban Csobbanások után a víztükör, eljött a vízszintes idő, elsimul, kitölti medrét minden, ami áradni látszott, szilvakék fürdősót, faragott fabábut ne ejts a kádba --elment tőlem ez a nyár, átkelt a fürdőházon, fehér csempe, narancsszín csempe, ragyogó zöld kísérik, üveghang csörömpöl, ahogy magát lerázza --képek, képek! zubogsz a körtefényben, tested egy szüntelen objektív előtt felém vonul, dacosan és büszkén így maradsz meg, színes bokréta, uszályod lobog, erdei úrnő ---nyitott villám a szemed, gyógyító, arany mező gördül le homlokodról, páros terhét lágyan kínálja mellkasod, feszes iramú szarvasok kergetik egymást az izmaidban --forog benned a láthatatlan táncos, palástja a magasban szétterül, sugárral hímzett felleg, mint hegyről a víz, lezúdul és mint az emlék, kibuggyan a megváltó zápor ---aranyos pikkelyét veszti az erdő, eléd teríti, tiporj rá, látni akarom, ahogy tiporsz, mert ilyennek foglak elfeledni, és tudod jól, én emlékszem minden feledésre ---

19

Duhaj fohász (Fiatal orosz költő reflexiója a pirkadatra)

A pirkadat hegyes pikája felhőt döf át, buggyan az ég, egy őszülő platán fejére kifröccsen egy kis buborék.

Vér és mocsok! Hiába szépít a titkot alkotó magány, a verspapíron foltokat hagy a hajnal indigója ám...!

A párás hajnal hűs vizébe merítem vad, duhaj fejem, nem kocsmagőzt, nem perzselő szeszt, a józan elmét kedvelem!

Barátok, hej, a duhaj ének többé nem forr a torkomon, forrjon a bor, de inni: én nem! a józanságot kortyolom!

A hajnal pengevillanása sebzi az ébredő időt, az életemmel szembenézni Istenem, ehhez adj erőt, terítsd a roskadó mezőket a lábaim elé sután, Istenem, majd így találj rám, a félszeg ütközet után.

20

Szép elfajzás Az üvegben némi plankton, üledék, pár ázaléknyi alkohol – szép elfajzás simít végig a lugason lehulló, leprás levélkezével.

Legjobb lesz feledni ma is.

Oly mélyen, ahogy feledni tud csak egynémely csacsogó, harmadnapos isten a borral csobogó kőkutaknál. Én vétkem, ha elfogy az áldozati bor, enyém a szomjazó hiány, megint enyém a másnap – de a harmadik már a tiéd.

Ne pillants hátra, ha akarsz még golyót a szemedbe.

21

Két epigramma Születésnapomra Lázamat ez méri: harminchét évem az égi hőmérő higanyán, kétezer-öt derekán.

Drága hazám...!

Drága hazám! kérded, hogy másszál már ki a szarból?

Markold a... hajadat. Fogd, a tiéd, ez a fő!

22

Megkopott költő Mióta lazább a hasam, lazábbak a soraim.

Nem tudom, miért, kitennem már nehezebb a pontot.

Nemcsak akárhol, de kiváltképp pont ott, ahol a ponthiány nagy. Magamra maradtam én, magamra, és erről írok. Mindig. Pontatlanul fogalmazom, de nem kezdek verset úgy már, hogy "angyal jött, a sötét spaletta lezuhant, este lett”, mert tartok attól, tényleg jön, tényleg lezuhan, ha nem félek is, de egyre jobban tartok.

Ettől. És néha izzadok. És nem kezdek verset úgy, hogy „nem kezdek verset úgy, hogy....”

Sötét lett, ennyi. Kalmopirin, nagypárna, dupla takaró, túl sokat ültem fülkefényben és huzatban.

Nem kezdek verset így se: „én , én, én.”

Volt már elég ilyen, és mi változott azóta, ugyan mi?

Változásban bízni: ifjonti vétek, a fogak kopása mélyül, a rángások talán idegesebbek, ha öröm ér, csak az, hogy kunkorul a szőr mellkasomon buján, és vörös hajnal hasad majd, mint egy vulva, de az már nem nekem.

23

Forró zsák Derekas ez a július!

Vállán a gabona elmegy, elég jó bekötött szájjal, zsákokba gyömöszölve magszárító csűröd felé haladni, te valaki.

24

Három menhir

Várakozás, hiába Valami miatt valaki helyett egyszer már hiába jöttünk, és ezt újból és újból újraéljük, ugyanazok a véletlen elszólások, kopogások egy asztal peremén, ideges ujjmozdulatok, mint sokadszor, megint feledjük a hamutartót. Unalmas, fűtetlen álom. Végül már mindegy is, hogy valaki után, vagy valaki helyére.

Lassan kihűlő évszak A tálak peremén lecsapódik a pára, a felszínen megtetszik a zsír, végig nem gondolt mozdulatba, valami aranyló színfolt a húslevesbe dermed – domesztikált, aztán magára hagyott tenger.

Sodrás Vizinövény a nappaliban, sós víz a bútorok között, az alsó fiókban szempár foszforeszkál.

Megannyi esetlegesség. Sodródj mély sóhajok híján, napokig, vagy pereld a tengertől a partokat vissza.

25

Láthatatlan testek anatómiája

Lehull a dérfüggönyös évszak, ablakteli csipke, függönyök mögött derengő szenvedély, lepke pillantások, jégcsipke hűti a parázsló tekintetet, finoman metszett háló takarja mától, amire vágytunk ----- hó jön, csengős széllel füttyögető emberek, ormótlan cipőkben, kabát és sapkák alatt, uszályuk sültkolbász-szag és sültgesztenye-szag, tükörsimára fagyott arcukon piruettmosoly, forralt borban kerengő jókedv, hé és hó és hahó, egy szánkó merev madzagon maga előtt üdvözült arcú kispapát tol --mind a valahánysok részletet jegyezd meg, ki tudja mennyit: lehet, nincs is az a szám, amennyit gondolsz, telelni indult, elfedi bőrpuha porhó, átlényegíti, habfehér csipke takarja, és szintúgy a mindazt, amit korábban láttunk ------ de a rajzoló jön, előtte lepelsíma fehér, kezében kréta, a mappát kitakarja, odavet füttyögető embert, kispapát, gesztenyeárust, bontja testből az izmot, izomból ínt, ínból a csontot, de fehér papírján a vérszag és az elevenen elvégzett bonctan testszaga nyomot se hagy, hó lepi azt is, rajzoló, vigyázz --fehér papíron csak-fehér világ, fehéren fehér, láthatatlan testek anatómiája, tejben a cukor, fényben oldódnak a lomha testek, elsimul az aprócska részlet, csont, izom, hús, nincs más, csak öt betű, fehér fehér a fehéren.

26

Egy képzeletbeli ásatásra „Én nem is akartam egyebet, mint felmérni, feltárni, felásni és restaurálni ezt-azt az emberi időből.”

Lászlóffy Aladár

Az a házfal is: hogy tudott vakítani! Mintha röntgenfényben ázna, a téglák közein átsejlik az "odabent", magányunk, esendőségünk... Áttetsző termek, kristályszobák, porcelán hamutartó az asztalon, az almazöld szalon régen eltűnt a cigarettafüstben derengő emberek szagában, épp most a kimért óraketyegésben blokkol egy emlék, fék csikordul, sötét kabátos emberek jönnek és ami még maradt, sietve fölpakolják, de mi is maradt? néhány kötet, levél, kredencpor és címer a tálaló mélyén veszteglő családi porcelánról – és emberek, arcok a derengő fényben, mint nehéz kabátot hordják testüket keresztül a kihantolt szobákon, mind lassabban, mind nehézkesebben, és rájuk alkonyodik a ház jelene – A falak közeit sűrű folyadék tölti fel, növekvő közegellenállás, filmszürke és anyagszerű csönd. Ha előbbre akarsz jutni, költő, dolgaidban, e képet hordd, medálként, nyakadban, szíved fölött.

27

Gém Ne rebbenj föl, amikor szólítanak, madár! – előbb-utóbb szólítani fog egy hang, tollas barátom –, de akkor két hártyás tappancs nehezedjen a bitumenre, két ragacsos, kicsi tappancs, amikor kell, maradj a helyeden, maradj te veszteg, amikor vihart jelez, és zuhanni kezd a légnyomás, és kapkodás van, zuhan, zuhan, és be is csapódik valami higanynehéz a szívbe. – Hisz mindig becsapódik valaki, valami (ha lehet, ne te legyél az), mielőtt a robbanó, fehér megvilágosodás virágszirmai kinyílnak bent a koponyában... Billegj hosszú lábaidon te akkor is, de álld meg, ahogy lehet, e kort, s a sáros, híg aszfalt, szürkület, hétköznapok felett tekints szét.... Hiszen ragacsos altalaj a szürkék búvóhelye, akik apró-cseprő életükben kémek... Állj meg, madár! Meglátod majd, mint finom selyemszál, feszülni kezd talaj és valamely felső szép ég között, egyre vaskosabb gerinced, makacs szár, gyökeret bont, vastagszik és felső bóbitáján már beérnek az idő telt bogyói, gyapjasodik a háncsszövet, törzsebb a törzs, mind tagoltabb a lomb, ha kell: nesze! egy tölgyfa benned; annak akartad? mindegy, akárminek akartad, tölgy lett – szilárdabb benned, mint a tudás. Most már repülhetsz, szállhatsz, madár – ő marad, érted áll helyt.

28

Egy összetört alkotmányra A régi alkotmány széthasadt, erélye nincs, múzeumi áru, műemlékszag és reminiszcencia: ilyen vaslatot nem csinál többé kovács, forgácsait tapodjuk, ami bent volt, most kívül került, ami sötétben hevert, napvilágra jött, kívül rekedt, amit őriztünk sokáig, kintre, de nem a szabadba: kívül van törvényen, időn.

Törvény lett, hogy mind kívül legyünk, ha bent nincs, nem is nehéz ez: betyárok, mámorok kivetettjei, kint a csalitban, csipkefa alatt faggatjuk egymást: komám, miért?

Fejét mindenki önként veszítse el, egy elomlott tornác oszlopai közt álljon és várjon a töke mellett, jön hóhér vagy jó hír: a tőke kihajt, nohát, vadszőlőt, fürtöst, delevárit.

Egyetlen húr zörög az agyban, cimbalomé, vak zenésze tépi-cibálja, siralomházi idill – a széllel bélelt ajtón szél gázol keresztül, ennél kijjebb már nincs emberfia, a levegő húrjait pergeti két verő.

29

A hajnal lovai Szétszórja november piros bogyóit, jönnek a nagy lángolások megint, jönnek a kemény emberek, és a hegyek fölött képződni kezd a gumiköd, titátitátitátitá, az élet ritmusát ontja a hírállomás, aluljáró a munkába siető, életét rendbe tenni hiába igyekvő embert, iáiáiáiá ---komoly verset írni: vagy begyepesedett vagy nagyon virtuóz elme kell, a középszernek vége, hiába borultunk lábai elé, befuccsolt ez a működésében gátolt termék, élete peremén kisszerű játszmáit unja nagyon, de unjuk mi is, akik nézzük, életünk magaslatairól a pontnak látszó pont mindenképpen --ha ismerném helyzetem, megrengetném a világot, mert rengésre vár az, mást sem akar már, mint a rengést, kényes rugdalódzást szélesre vetett szivacságyon, faltól falig, a végtelen rengés, a szép bűvölet tarthatja fenn az ágon a termést, és a szánalom virágát, hajlik a szélben, és illatát ontja azért, minek, kinek --eljött értem a fekete november piros bogyóival, benőtte a kertet, a pincegádor fölött összeborult a vad hajnal pirosával, emészti vérem, deresre vonja a szőlőt, ólmeleg csendben hizlalja a haragot, tehetetlen öklöz, keresi az utat a hold felé, de elfelejti, hova indult, mielőtt dobbantana --szikráznak bennem az éjfekete lovak, szerelmem hajnalát tiporják, fekete mustot iszom, patáik nyomán levet ereszt az éjszaka, 30

erdei bor, megerjed a vérben, jönni kellett volna a hajnal lovainak, nem értek ide, az értem küldött hajnal elbitangolt, az éjszaka teje fekete mámor, látomás? rengés vizespohárban, nem is víz, nem is pohár, értem küldött nappaloknak intek, tisztán, mint aki rengésben áll, és meredek repedést ápol befelé, szétfut a híre a korhelyek között, menekülnek előle a legvadabbak és agancsot növeszt ellene az erdő, hiába minden: tiporják a paták.

31

Barbárokra várva Talán a kert. Talán az volna jó: körték, aranyló dáliák közt egy csordultig hamis, de másik élet, kerti szék és kinti asztal a lugasban, fölhevült virágok: szeptemberi idill, kiinni egészen – a kehely, a kép üres, üres, üres, senki a kertben, senki a parton, a fák közt, a túlságosan romantikusra festett tájból kilépett valaki, magára maradt körtefa, vénülő cseresznye – renyhe embertelenség. Alig hiszem, megérem: távol, kényes szordínóban munkazaj dongója zümmög, szitál, egy helyben fonalat húz, feszül a pillanat, fényes selyemszál: véget érni, elszakadni nem fog.

Légy te nyugodt. Légy víg. Nézd, asztalon a sajt is rohad már, beérett. Így romlik rád időd, szeleteld, falatozd bölcsen, míg lehet. Vadállat-szag és sötét lesz úgyis, barbárok, miattatok!

32

Túl majd mindezen

A gesztusok ívét a kéz ismételgeti, szavakat a dadogó nyelv, félelmeket a dobogó szív – mi meg majd túl leszünk mindezen egykor, néhány botlás, borozás emléke csak, ez marad jó barátban, itt-ott utánunk, egy-két bekezdés, kis lihegések: állnak a kocsmapultnál, milyen kopott arcok, te isten! Előttünk már csak a regruta szőlősorok, guggos és nyújtózó, felkordonozott szőlő, szépen kaccsazva, kötözve… S a távol – a sor végén a megfáradt gazda arcán a széles, ragyogó mosoly.

33

Amit elmulasztottunk Jönnek a nehezebb napok, ólomcipőben, a forró aszfalton kényesen emelgeti azt a meg-megolvadó csizmát, megcsúszik a sarka, ólomfolt sistereg a szürke tükrön, mind bugyborékol, növeli a lépések tömegét, meglépi majd a mázsás, trampli lábakon mindazt, amit korábban elmulasztottunk, hamburgert zabál és langyos, olvadt zsírt iszik rá pöttyös, füles pohárból, szöntyög, megereszkedő hasa buggyan a széles, fekete piszkos bőröv fölé, a kockás ing nyakán lágy, gótikus redőkben kicsordul két toka, mintha márvány kútból ömlene az emlékezet szürke grádicsain lefelé a lassan visszadermedő zsír, elmozdul, ahogy a háttér lebbencs fülek mögött libbenni tud, rossz műtermi képen naplemente, rózsa, hajnalpír, egyre megy vele, lépdel a festett erdőn keresztül, csíkokat húz a durva sárúton, gázol a sárban, megmerül kötésig, mellkasig, nyakig, két karjával felszínen maradni már hiába próbál, amit elmulasztottunk, egyre sárosabb, egyre nehezebb, tohonya ólomember, testüregeiben gólyák keringenek, nehéz és mérgező eszmék, vágyak, lebontott otthont, házat, kéményt keresnek, nekünk nem otthonos kicsit sem, nem a miénk, akárhogy nézzük, és inkább már nem ismerünk rá.

34

Belรกthatatlan harcmodor

35

Beláthatatlan harcmodor „Ezt jövendölte, lám undok üvöltéssel Egy rút fülesbagoly mindennap jó reggel.”

Zrínyi Miklós: Idilium (Violához)

I. Ma nincs bennem könyörület, mert ilyen napom van, könyörület nélkül etetem gumisajttal a macskát, mind a négyet, és lejárt szavatosságú szalámivéggel, könyörület nélkül figyelem, ízlik nekik, megették, bajszuk nyalogatják és lábukat hosszan előre nyújtva a hasuk alját, azt a részt, melyet nyugodtan intim területnek nevezhetnék.

II. Nincs kegyetlenebb, mint a tavaszi kert ébredéskor, amikor a végtelen mezők illata összpontosul minden levélben, egy gonosz isten hegyes, zöld tűkkel szurkálja a földet belülről, és átdöfi sokszor, gyöngyöző kék, fehér és sárga cseppek, földvér.

III. A jövőn már nem gondolkodom, sem az időn, mióta befellegzett, a hegyeket nézem, mennyire hegyek, a sík, füvekkel lepett mezőt, mennyire sík, mennyire lepett füvekkel, hogy gubbasztanak a szavak kalickáiban a sólymok, hogy röppennek fel a sorban, mikor a halandó költő leüti végre az est, az ót, a lyét, az emmet, az ót megint, a kát, de a bátorságot

nem a sólymoktól, hanem a füvektől lesem el, amikor írás közben a haláltól félek.

IV. Neptun a skorpióban: langy hétköznapok közé illesztett életveszély, szűkös esélyek, szerencsétlen állás: heves fark-lándzsával visszavág a sárkány – jó, hogy nem hiszek mágiában, asztrológiában, kiváltképp ilyenkor, bátor vagyok és elszánt, mint egy szamuráj, mielőtt az utolsó filmkockákat darabolná.

V. Egy ideje mit sem tudok, de annál határozottabban nézek, keményen, férfiasan, megfigyelheted --a tekintetem, pillantásodra tűzve: halott izomgömb, gombostűvégen megmeredt szembogár.

VI. Az égbolt rozsdabarna vízébe merült őskori állat roncsa az otthon, amelyben ébredek, félálomban hallgatom csigolyák, bordák, csontok, ízületek hogyan ropognak, keményen, fémesen élesen, játékgépben hulló zseton csörög – a padláson a szarufákat kopogtatom, és titokban csontszuvasodástól tartok.

VII. Ahogy a partra hajolsz most, úgy is éltél, meredten, egykor, váratlan zajtól megriadva belezuhantál a figyelembe – egyetlen vágyad: átérni parttól a partig, ez az, amit ma még föl tudsz mutatni. Élőlény, halott, megkövesedett csont, kerested helyed a hegyek közt, és itt maradtál, a nyakunkon, végül,

bevérzések a szemgolyón, pupillatérkép, a látvány útvesztői: egymásra montázsolt pillanatok, félig-meddig sikerült fedésben.

Ebből is kihajolsz majd. Emitt kilóg a vállad, erős, vékony és nehéz karmozdulat telik még, majd keresztültöröd magad még ezen a nehezén.

VIII. Mióta spenótot eszem, gyorsabban nőnek a fogaim. Hideg köveken csiszolom őket a teraszon, pirkadatkor. A kelő nap beragyogja a kertet, az üvegházat, a körtefát, számból csikorgás hallatszik, mintha kavicsokon lépdelne valaki, nem akarnám, de közeledne.

IX. Tépősalátát szaggatok, spárgatököt kötözök, retket retkezek (a sarat műanyag tálba öblítem), hagymát hagyok, ahol van, rendeltetésszerűen használom a kertet.

X. Egy látomás csörömpölve átszalad a szobán és mosogatni kezd előttem, minden szennyest kiterít az ágy elé, és minden homályos réteget lesikál a pillanatról – ilyenkor örülök, hogy a nagyja tisztát legalább addigra elrakodtam.

XI. Mit célpontnak tekintesz: valóban célpont, mit halottnak gondolsz: számodra halott valóban, az apostolok halott Jézusa meghal benned is minden éjjel, amint a nagyszülőktől örökölt éjjeliszekrénye visszahelyezed a vizespoharat – ami benne volt ma éjjel sem vált borrá, mit tesz isten.

XII.

Amikor megkondul a harang, megindul a templom felé akinek nincs szava a faluban, viszi magán a feketét, kendőt vagy nagykabátot, a holtak oszlopához támasztja a kerékpárt, topog, köhint, és épp, amint a szárnyas kaput kitárja, a mise ezüst acélszalagja áthúz a punnyadó házak felett, fölzúg a harangszél.

XIII. Vitéznek lenni mit jelent? Üres valamiket (ütést, decit, italt, űrt) mérni vizespohárba, hiteles mértékkel, cinkasztalon --vagy, ha mégsem ezt, akkor más valamit, száguldást befelé egy fékevesztett ménen, de hogy hova? Ez rejtély ám, amíg csak a száguldás van, úgyis elég félni való akad, leeséstől, megérkezéstől – vitéznek lenni, valahogy cinkes, és cinkes is marad, amíg a gyémántokat nem helyeztük vissza a koronába.

XIV. Vágyaink ismét elesvék.

Szürkébbek lettek az esték.

Nincs koronánk, csak fakardunk.

Fölöttünk ível a szarvunk.

Mint kés az olvadó vajban.

Ilyenkor tudom csak, baj van.

Szél fordul zajjal felettünk.

Amiért jöttünk, feledtük.

Benő majd jó puha pázsit.

Gyökere húsunkba vásik.

Benő a puha, a zöld gyep.

Alatta, meglátod, könnyebb.

Nagyúr! király vagy a rosszban.

Hogy lehetsz nálunk is rosszabb?

Elhagytál minket, te hűtlen.

Fő nélkül biccentő isten.

XV. Aprócska gyarmat minden kerti négyzet-

méterben mérhető határ, dolgos hangyák, henyélő tücskök.

A kerttől nem a számító felosztást irigylem.

XVI. Nem otthon, nem haza.

Gyerekszitok. Pisi, kaka!

Lánctalp csikordul. Éles.

Ezért ömlött a véred!

Mi jön még? Nyugalom?

Talán. Majd. Nyugaton.

Maholnap óriás békék békedaluk brekegjék?

Mintha el lenne takarva, fekete a halottak arca.

XVII. Egyre szigorúbb gyarmattartók vagyunk, leigázottaink egyre engedelmesebbek, egyre jobb velünk az együttműködés: elvesszük tőlük levélvégről az illatos cukrot, néha hagyunk nekik is pár állott cseppet, örülj, tetű.

XVIII. Árnyas idő, csapzott idill: kerti falomb alatt a néma délután mélyén habzik a hű szesz.

XIX. Hideg vagyok, akár egy kard belül.

Cikkan, megpendül, de aztán elül. Édesen serceg, fűszeres a hús.

Kezdődik már az esti barbecue.

A sülő hús szaga fanyaran édes.

Mi kellhet még egy kerti ünnepélyhez?

Rajzik a kas megint (megint egy „nemrég”), az alkoholtól spicces kerti vendég.

Fanyar és édes: ilyen a hús szaga.

Kis rozmaring, és rebbenésnyi rózsa-

bors. „Az ott?” „Ne mondd ki!” „Ez teste dőzse.

roston melengeti magát a gaz.” „Hízott, kövér falat.” „Jó a parázs.”

„Helyedben én magam fogyasztanám.”

XX. Az asztalon puha vaj, túlságosan puha, túlságosan emberi, mellette fenyegető kés, kicsorbul a szemem, ha nézem.

XXI. Megírni egy levél történetét, egy falevélét, amint lehull, amint északra fordul a szél és csörren fémesen a ház mögött a rőt akác is, és puha szavakat súg a gyűrűk titkos életéről, vagy skiccelni csak, vázolni a pályája tágas ívét – minden rétorok atyja, írd sorsunk maradandóvá.

XXII. Nem harsonaszóval érkezik, de egyszer eljön, hűvösen szétteríti lágy kendőit a hajnal szeleiben, és bontogatni kezdi zöld sörényét,

a csivitelő csendben meglapul, langyos bordáiról olvadni kezd a hó palástja, lucskosra mossa testét a zápor, száraz szél törölgeti, vadállatnak vélnéd, pedig nem az, finom idegekkel átszövi göröngyeit és lomhán nyújtózik a talaj alatt, eleven, pókhálófinom szövétnek, megállítanád? lapul, de aztán rád vetődik, ha nem figyelsz, észre sem veszed, de itt van és övé a virágos diadal, a győzelem a gyep, a győzelem a pázsit.

Avarlelet

[heverj rám puhán]

kirakósjáték csontjaid

helyezd el a medencémen

feszült tükör vagyok a távolban tenger delphoi felett csobbanj meg bennem a lehetőségek házába vakon lépj tapints érezzem ízed bőröd nyaldosom kegyetlen locspocs felszín: törj szét!

[a függönyök mögött ez este] a meghitt tárgyakat belepte a hűs enteriőr mélyén a sütiszag lapul a földúlt kincsesház szobácskák zárját parancs alatt bezárták a kulccsal éji őr volt karhatalmi tag vadul poros a bronzszobor s a hallon át rápillog a kőmedalion: mondja már, sérti önt a szó, hogy kisztihand – halul?

[nem gyulladás, nem tályog] csak görcs feszül bent, a gumónak érzett szív helyén, a felszín feszesebb, fenntartja még a látszatot, a simaságét, a bőr a vágyat, egy apró érintés iránt, de egyre vékonyabb, egyre feszesebb – és bent az irdatlan vadak imbolyognak, a vadászmezőket keresik a pampák fölé feszített kulisszák között.

[benned hajnalodom]

belső tatár üldöz keresztülszívódom

ha tatárok bántanak derengő vágta reggeli feketémen

gubás fák ködben néma füstcsóva sűrű illatot szeletel szablyám nyöszörgő szavakkal kezdj el hívni mikor a legjobb szilajom a magasból lehull

ne fordulj hátra lovagolj meg pár lombtalan lélek

[nem vagyok nektek] valakitek bárkitek senkitek: nem! tetszik a fújtatásom nyihogásom? nem! karám akol tüskés sövényfal verővel sulykolt galagonya hiába – költő vagyok csikorgó ajtóhoz szegzett papírló ---papírló alkonyat rázkódsz zakatolsz mintha vonaton ülnél "a tengerbe most hanyatlik" nekem adél vagy léda vagy --mint aki arra vár kosztolányi legyen a kedvenc költő kávéja szerelme mindene úgy ül néz teszi zsebbe a cigarettapaklit nyakkendő: stimmel gallér mandzsetta: stimmel kiköpött remekíró ám ezalatt ez alatt a sziklakert alatt a szálkás alkonyatban hiázik valami állati nagyon ---

ha változtatni kell akkor leginkább azon ha már kell akkor legkevésbé azon nem a csípőm derekam a megjelenésem a formám olajos szavakat járó üzemű motorba változás? vagy a motor pörög? mint őrült nő? amikor végre megértik?

--ez az én nem az én vagyok hanem az az én aki magára mondja: én rámutat a tükörre vigyorog azon hogy ismeri a tükröt igazolványát felmutatja megvan az azonosító szám az ő én aki nem én magát légyottra hívja azt mondja "legyünkott" de félreérti azt hiszi mégis inkább nem ismert skandináv szerző --alkalmi tárló könnycsepp tű alteregóm nincs hát ne is legyen kiforrtam nem vállal egy sem el --ha vér csöppen körmödre körömlakklemosóval ne illesd ne illesd a vért acetonnal benzinnel – költő: mosogatószivaccsal keresztezett vámpír mutáns nyugodtan szopogasd körmeidről vért ---

mint aki a szigeten a futókat nézi és arra vár hogy megtudja értelme várni van-e bármit bármire de addig megtöri azért a verssort egymásra rak tételre verzót egy-egy gesztus röpül teniszlabdaként felé néhányat elkap néhányat enged repülni fölfelé nem én nem én nem én hányszor mondjam nem én vagyok aki megtöri mit nem lehet a versmondatot nem én gépelek vak ujjal halkan nem én vagyok a parkban bajban – gond ha kiderül van miért várni ha alakot nyer a transzparens idő ha van vége: van vég és már a kezdet is vastagszik egyre nő futásban kisportolt comb

[hideg tű] jár bennem napok óta, föl-le: vak szabó zingerét nem is hajthatná jobban, szorgosabban – nem tudok róla semmit, egyedül a fájdalomból következtetek rá, a fájdalom nélkül nem is hinnék benne, neki: még csak nem is nyelv, mégis mind több a precíz öltés.

[ahogy a régész mind mélyebbre] hatol – és tárja és dobálja a földet rögös kupacba és motoz óvatos, finom kézmozdulattal, spaknival, ecsettel – nehogy moccanjon csontocska, rész, porcika „egy csontja se vesszen” a kétszáznégyből, ha már a napvilágra bukott, légre tárt állkapoccsal – így bontom én is most ki e versszövetből alakját, ahogy dolgozik, a rétegzett múltba merülten, meg nem torpan, munkál, időz. koponya lett a tárt világ, a faluszéli dombhát mélyén emlékek riasztó-hideg barlang-ürege a kihalt szem, s hogy milyen odvas eszméket rágott, az állkapcsában őrzi három őrlő – nem kapkod, nem is késlekedik semmit. halad, de óvakodva, talán mert szaggatni szánja a testét annak, aki az anyánk.

[vers az amit füstüvegen] keresztül amit nem vagy legalább félig nem hiány fogalmak érintői közt vonatablak: hideg terráriumüveg áttétel minden kép mint a rák a szemlélet hűvösébe csobban – a vers távolság mikor már nincs is érintkezés fogalmaink közt plátói szerelem

[fűrészpor-fülledt meleggel] I. megjött a nyár jó sár „legjobb vadászföld” párolgó állat teste faluszéli ártér tajtékhab azúr magasban bomlik a tervbe szőtt idő kék palack mélyén habos kumisz

II. megjön a forró évszak ráül ránehezedik csapzott ingünk simítja sörényünk izzadtsággal kézzel cincálja bontja napunk tömött rostjait forró ágyékát tárja csupasz meztelenre túltáplált szerető fújtat liheg – ommmmmmmm darálja a várost marógép állkapcsa zengő r betű úttesten forróság macskapofája villan a templomtér mögött a ferde házfalakról salétromosan pereg vetődni kész mész-fehéren mállik a hőség száradni terített vászon áttetsző remegés a magasban a kánikula mint egy intim pillanat lebben rázkódik elalél –

néma csirkeól szélütötten dobog palánk szakadt téglakerítés tetejéről aláfordul a cserép a korhadás kemencetorka lécet pudvás szarufát nyel semmi semmi semmi semmi a ház a bedőlt garázs mögött fű zabál rozsdás boronát vasekét fű hajt a betonkerítés repedésén jön a forró évszak a néma zabálni traktort megsüllyedt szaurusz kocsihátat emelőt vasbordát tárcsás vasporcot bőrt simít a gerincre tépett üveggyapot szövetek gumiabroncs szemek bevert üvegház szemek zománctál szemek kiszúrt gumilabda szemek tányér szemek faljanak titeket föl a gyep kutyái ---

[jobban járok ha mancsom] nem helyezem hűvös üvegére ha nem hiszem: enyém a habbal együtt fenékig inni nem törekszem csodálom csak a tájkép aranyíve törékeny falán éppen most hogy dereng fel – már bánom is hogy épp ilyennek látom túl konkrét túl anyagszerű deres falán egymást kergeti két árny egy idegen és egy hozzám olyan nagyon hasonló. magamhoz mért lettem ilyen kegyetlen?

[kupacokba raktak] minket aztán mint barlang falán a só a kövek peremén lerakódtunk széthulló csontjaim évezredekig pihennek kövesednek átfolyik rajtunk a hűvös vak rákok keringenek ott felhévíz és alhévíz között újbuda alatt a mélyben boltív alatt pihen az ős a szaurusz város tengernyi kőcsont

[nehezebb csontokkal tömött]

kavicsokkal kövekkel dugig tömött kasokat háton vinni sorsot ugyanígy ki tud?! ágat hajtani – szilaj-fehér akácfa! – ágat faluszéli bozótba hanyatló őszön virágernyőt köteg bodza csalán iszalag felett – ugyan ki??? minden megmozdul, te: maradsz ––––– Minden zörren felel a keleti szélnek diólevél barnul elalél

pörögve elpereg –

jeges géppuskatűzben dől a csalán földhöz bú menedéket keres a pázsit – ősz jön! jaj! tél szállja meg termő kertjeink! ligetünk csontra csupaszodik termő fák bolyongnak benne halottak – föltámadt csontok bókolnak benned

őszi kertünk!

csontagarak ugatnak szitokszavakkal – mi lesz?! neked ez mégis percegés semmi ––––– szitokszó békaugatás pernyesemmi! szél ha port söpör: te maradsz ––––– tócsák arca dermed te lapítasz a mélyben –––– föld alá tipornak ezer magot őrzöl! meg ki állítja vadzöld futásod tavaszi zápor ha önti bő zamatját réten ha tappancsol gázol fűnevelő mezőn? erőd zabolázni sarlókkal kaszákkal éles pengékkel

hol az az önkény? zsarnokság dühöng handabandáz sebez: gyilkolni nem tud!

sandán ha néznek szemük csorbuljon bőrük öltsék

lobot vessen benne a gyulladás – magukra ing gyanánt nessusét!

benned vetkezik időnk meztelenre termő csupaszra hullatja szirmát ––––– az éledés kelyhében mutasd meg magad sors!

ötvenhat gyűrű ragyog a fában elvetett éveink csobbantak abba kútba merültek: tisztuljanak meg!

[vess jeges vízbe] jégszemet szeretem amikor a felszín megtörik a kép elmosódik a régi képről peregni kezd az ezüst és megvakul az a délután amiben keskeny tárgyakként álltunk - a hullámzás a mélység üdvözlete vess jeges vízbe hogy lázam lehűtsd de még szorítsd egyszer magad hozzám - látni akarom hogyan szorítod mielőtt összeborzolom a tükröd

[ne vess jeges vízbe] jégszemet nem szeretem amikor a felszín megtörik a kép elmosódik a régi képről peregni kezd az ezüst és megvakul az a délután amiben soha nem álltunk - a hullámzás nem a mélység üdvözlete ne vess jeges vízbe hogy lázam lehűtsd és ne szorítsd magad hozzám nem akarom látni hogyan szorítasz mielőtt elsimítom a tükröd

[verz és inverz] : épp csak beledermedni egy kapcsolatba csak mert tetszik a szó hogy "beledermedni" megfagyott viasz --felvenni egymás arcát gesztusait alvásszagát mint egy kabátot vagy cipőt tudni mitől pöccen mitől nem az aki a másik de beengedni egészen hadd tegye a ruháját az ágyra --nincs szörnyűbb mint végül felébredni egy hagyma belsejében --akinek be kell lépni belép az úgyis akár elöl akár a konyhaajtón ahol ritkán járunk áthatol mint egy tű fokán a félhomályon félrehajtja fején a glóriát nehogy lepókozza a sarkot eszik zuhanyzik a párálló hűvösben elhúzza a függönyt fogat mos, kiszorít a tükörből: az én tükröm az én fogkefém --mégis: mióta se éjjelem se nappalom egyéjszakás kapcsolatban nem tudok bízni

[ha lágyak volnánk] mint melegben a sajt, szagokat eregetnénk, arról ismernénk magunkra, kenyérre kenhetők volnánk, ezért szeretnének azok is, akinek kezében kés van, akadály nélkül szelnének belőlünk egy vékony metszetet, szinte hártyát, biztos kézzel, nem tartva ellenállástól, olyan vékonyan, mintha a bőrt húznák le tapintatosan felületünkről, magabiztosan az aranyló, finom, hártyavékony sajtbőrt.

[ha kemények volnánk] nem ennénk sült krumplit hallal, ha éppen nem szeretjük, csak magában a szaftos karajt, árt, nem árt, emberes itallal öntöznénk a gyomorban, mert vállalnánk magunkat, ha kemények volnánk, valakik akkor is kihasználnának minket, olyan helyre tennének, ahol aztán lehetne mutatni, milyen kemény az igazán kemény, és ők éppen ezt akarnák, mi pedig vélhetnénk, ez a virtus, kitartani görcsösen a fában, mint a szög, derékszakadásig, kitudódik egyszer, a keresztfa az a fa.

[szürke fóliát terít] egy roskadt némber az autóbontó felett zörög motoz látom az arcát mindjárt szétver egy nagyobb vattapihe gomolyagot kék ködszalonnát szeletel egy villanyhuzal dödög döcög azután fölsír : acélpórázon személyvonat vacakol

[a délutánt egy repedés] hasítja hosszan: pengeél át a járdán attól a fától. bizakodtam. kár volt. finom kis mozdulat egy plakát falonragad aztán lemállik. garantáltan éles zsilett hasítja hosszan és kiabál is: őt a kutya se érti meg?!

[megtalálni egy ölelésben] az éledő törzset elmerülni a finom faháncs-illatban lehunyt szemmel amikor jó amikor nyugalom lengi be a hajnalt magasba lendítő gallyat érezni finoman mozdul csont csigolya ín nyújtózik terjed roppan és erő feszül karodnak és megmoccannak a törzsben az izmok a kérges felszínre simítod a tested --ilyenkor egészen belülre léphetsz belülre már nem félsz hová de a bent is felhevül és a lobogás árama átjár ujjaid végén fölizzanak a megfontolt rügyek

[motívumok, se szálak] „csak úgy fölvenni éppen” -nem lehetsz ennyire optimista. lobogós kopiák, zászólrudak megragadni épp most, épp itt („keresztülvágjuk magunkat, zászlótartó uram”) --emberségről példát vitézségről formát etcetera??? stratégiai okból vitrinüveg mögé húzódtak csapataink.

Plantus és Planéta - Tündérjáték egy színben -

„Life´s but a walking shadow; a poor player, That struts and frets his hour upon the stage, And then is heard no more: it is a tale Told by an idiot, full of sound and fury, Signifying nothing."

--- Macbeth (V, v, 19)

Szereplők: PLANTUS (egy tévelygő) PLANÉTA (tündérkirálynő) KAR (belső hang) PLANTUS Milyen remek dolog itt nézelődni!

Nincs senki itt, nincs senki sem sehol, e hűs falak közt leng a levegő, selyemruhában tündér ruhaujja, teremtett lélek nincs közel, se távol, és egyedül sincs senki annyira, mint én! Ilyet, milyen remek magány! És itt? Megfordulok... Csak senki. Apám, megint sosem leszek ilyen üres!

Színház lehet, kartonpapír makett, tűzriadó után, érezni a futásszagot! A bábok is meguntak, bábemberek – azt képzelik magukról, nézők, s fizetni az érzékeikre rámadzagolt fonálért kaphatók...

Vagy el se jöttek! Ez túl jó talán, üres színre kiállni – van ebben is valami perverz... No? De nem. Pedig már szinte hittem. Hát ott? Ó, dehogy.

Trabant legyek, ha erről a szerepről le nem maradtam! Vagy Velorex...

Plantus, nem gondolod magad ripacsnak ilyen nagy űr előtt? Mi? Nem? Giganagy űr ez, egykomám! De jó, hogy nincs, ki látna, és ki visszamondaná: „...giganagy űr ez egykomám” – mint echó...!.

Ez ám ügyes üresség, nálam is azabb, tehát bólintani se tudhat...

Megállt ám itt most már a tudomány!

No, lám, de csitt. Mégse. Megint felülsz magadnak. Mert bejöttél, és tipegsz, topogsz, a zsákutcába, és sutyorgod: „---milyen remek dolog itt nézelődni, tényleg, milyen” – hogy játszanád pedig!

Csak éppen nincs kinek. Az ám, lazán!

Nincs semmi sem, mit jobban rettegek, mint a magányt. Ma még, reméltem, egy kicsit bolondozom ezeknek. Ó.

De így? hogy tényleg... én pedig egész kiműveltem a topogást! Toporgok.

Nem éppen így totyog, aki magányos?

Fúj. Már unom. Kinek is játszanám el, ha nincs itt senki?! Ugyan, leülj, pörögni rest legyél te, szűnj sietni, amíg Planéta jön, te itt csak ülj.

Nyugodtan. Ráérsz, nem? Hová, minek nyüzsögnél? Szólni szűnj te addig is – hahahaha! Na persze! Nem beszélek, ez lesz a bosszú! Szép bosszú, jövel, velem legyél, te ülj le mellém, ni --ne mukkanj – így, mi együtt nem beszélünk --de tényleg, meg se szólalok ma már, ez ám a dráma! így ülök, ni, lábam a másikon keresztben átvetem, e közben: mukk se! hát, mit is tagadjuk, ettől aligha lesz erős a játék, de eltart majd sokáig. Szép remény, csak ülni némán - és? Vagy nem magam döntöttem így? Na?! Hogy ki is?! Tudom?

Ki döntött úgy, hogy többet nem beszélek?

Az istenért! Mért hallgassak, mikor emberi hangra vágyom? Önmagam halljam, amíg fennköltebb társaság nem lesz ebben az irdatlan hodályban, ahonnét még a birkák is kiszöktek?!

Ordítani tudnék! –– de csitt! mi ez?

Valaki jön. Valaki jár itt, és engem keres! Ki vagy, nemes vagy nemtelen halandó? Ki? Hát bánom én?

Ki érdekelne engem?

Senki az megint. Hogy én ezt mennyire meguntam!

Nem jön, nem is hallok senkit, nincs is beszélni senkihez – tudod, az a fura, mégis beszélek.

Hé! Alak, ki vagy? Te bárki, senki vagy akárki, vagy csaknem senki, vagy majdnem akárki, vagy alig valaki, vagy bánom én, hogy te ki vagy, mikor még azt se sejtem, hogy én ki vagyok...

Jó, megvolt a közhely, szeretik azt a nézők, már ha vannak – locsogok hát tovább, a senkinek, de mindegy, erre már nem fókuszálok, lépjünk tovább, fölszámolom a gócot, így, már jobb, sokkal jobb.... Könnyű vagyok...

Kész. Csak Planéta lenne itt megint, Planéta jönne, s helyre tenne jól, egy istennő volt ő a lelkizésben, eloszlatná a körkörös homályt, mit szerte látok, ezt a végzetes, galaktikus ködöt – köd! az! megül az mindenütt....! Megint milyen sötét lett.

Planétát mondtam volna? Én? Planétát?

Talán azért, mert már magányra vágytam.

Sötét magány, öt érzék ablakát betörni kész – nem is betörni! Vasredőnyt ereszt le rájuk, jéghideg redőnyt.

Didergek. Itt halok meg, azt hiszem.

Milyen izgága törpe minden ember.

Vesztes vagyok, nem élvezem a létet, talán azért, mert túl sokat tanultam, mindentől félek, és már nem nyitok belülre új ajtót. Mert egy kapu nyílik mindannyiunkban, nyílik és zárul, ha kell... Netán a bent levőn zárat cseréljek...? Megrendült bizalmam! Úgy van! Ha bízni nem tudok magamban, hogy bízzak másban? Itt a bökkenő, kilépni önmagamból szintén képtelen vagyok; bizony cudar kör ez, se társsal nem, de társtalan se nem.

Ezért nem várok senkit.

Hopp, de ott?

Ugyan, ilyen is volt elég ma már, hogy véltem: látom, ott van valaki, homály szinte, vagy a kontúrja csak, de most az egyszer: tényleg, ott, ott...

Dehogy hiszek neked, csalóka kétely.

De most....? Talán?

PLANÉTA (belép)

Plantus! Nem is figyelsz?

Nem is figyelsz rám? Hát ezért siettem?

A hátam is megizzadt, úgy siettem, s ez itt.... hahó! hahó! Nahát, ilyet, hogy így siessek, ez meg itt: se bú, se bá!

Semmibe engem hogy vehet, ha férfi?

PLANTUS Tényleg senki. De most közel megyek, beérni ennyivel – nem, én nem érem, közel megyek és megtapintom őt – nincs, hála Isten!

PLANÉTA Játszik ez velem, vagy megbolondult?

PLANTUS Senki sincs tehát, megint a senki. Féltem ám nagyon, mit kezdenék vele? Mit mondanék, leültetném, ide, a tönkre? „Itt a tuskó, kedves, érezd jól magad?!”

Eléggé szép sztori, és nagy lebőgés, őt itt fogadni... Nem! Ez képtelenség.

Vadonban, indák, irdatlan lián között! Hiszen Planéta kényes és a gyönge teste nem közénk való, akik régóta már vadonban élünk. Én istennőm, Planéta! Hol lehet!

De rég volt már, hogy megöleltem!

Talán... talán.... nem is tudom ma már, lehet hogy meg sem ismerem majd – PLANÉTA Az is lehet, hogy ez talán nem ő, egy nem-Plantus, hitvány, hamis, csere, nem volt ilyen esetlen széltoló a Plantusom!

Nagy széltoló, igen, bevallom, az volt – de milyen pasi!

Legyen a férfiban belső erő, tartás, igény... és tűz, amely hevít, ha elborít a kedvtelen hideg, és akarat, amely a bent lakó, formátlan lényt az öntudatra bírja, nevet, szándékot ad neki, a halvány árnynak határozott kontúrt parancsol...

ez csak a férfi! Mert a férfi Nap, és Hold a nő – nem csak Hold, de Hold, újulni kész, s újulni rest magának.

Ilyen volt épp a régi Plantusom.

Hogy ment keresztül fák alatt a téren, intett egy ismerősnek és köszönt, megállt, nézett szelíden, és a lomb megrezdült... Vagy lehet, hogy én remegtem?

Reszkettem is belül, és láz is rázott, elöntött szélesen a büszkeség, Plantus miatt, s a fájdalom belém mart, hogy csak enyém ő nem lehet sosem, olyan szabad, olyan megköthetetlen, elizzik, mint a tűz és felparázslik, aztán megint elhamvad, és kihűl – több nő kötötte, jól tudom, kezét.

PLANTUS Amúgy pedig: üresen szép a tisztás.

A tölgyek itt, e szálfatermetű urak, amott a gyertyán – azt, ni, ott, a hosszúnövésű iszalag egész befutta – vagy szil? kőris? mindegy, mert csak fa az, amíg ki nem dől, aztán korhadék, hizlalja lent a jó, kövér humuszt, mint zsír a májat.

Hát nekem nagyon elegem lett a nőkből. Mit csináljak, már nemcsak őket, hanem néha már a nő utáni napi futkorászást, hiányukat unom. „Hol van a nő?

Hol van a nő?” Miért is képtelen meglenni nélkülük soká a férfi?

A testi vágy? Az érintés, mely oly nagyon finom, puha és izgató, a langyos rés, hová a vágy besiklik?

A rángatódzó reflex, testi torna? És aztán: a csömör? Nem hiszem.

Az Athosz-hegy lakóinak elég az Isten. Társ? Az kell a férfinak, vékony növény mellé erős karó?

Erős hogy lenne az, ami szeszélyes? És mennyivel több gond, amit teremt, mint mit megold a nő, ha összefon vele a sors keze, de igazán – kutya legyek, ha bárkinek kívánom az ébredést, a fülledt, pállott ágyban, a nyűgös kérdést, „szívem, hogy aludtál?”,

kávét az ágyban, gondolkodni nem hagy, locsog-fecseg, hogy lelkéről beszéljünk, csak ez a célja, majd a szépítés, tükör előtt új arcot hogy hazudjon, de smink és gyári festékrétegek alatt marad, marad, marad, marad, ki volt, bolond útvesztő, kit az évek során a rávont gipsz és vakolat csak vastagít, átjárhatatlan felszín, simább talán, de egyre csak keményebb, és bent lapít a tégla. Mert hideg belül, és bent az összes nő törékeny, sok szögletes darabból összetéve, össze nem illenek sehogy a részek, de egybe tartja valami habarcs, részint kényszer, részint a nagyravágyás, e zűrös halmaz így mutat egészen torzult alakzatot... Falak között, utad során felszínek közt bolyonghatsz, ha behatoltál, és ha nem vigyázol!

Bizony, a tévelygés illúziót ad, a változásét – pedig nincs változás, egy állandó van csak, maga a mozgás, egy helyben, ugyanott, a nő körül – ez is talán a baj, hisz egytől egyig a változások új ízére vágyunk...

A férfi? Kószán tévelyeg, magát sajnálja csak, ha kint a tengeren sós szél simítja végig homlokát, bár partra száll, de mint lehet, az új szellő ismét a nyílt vízen találja.

PLANÉTA Nem néz ide! Zavarba jött tehát!

Nem lámpalázas pedig, nem, dehogy, tudom, tőlem jöhet csakis zavarba!

Hát észrevett! Én Plantusom! Ez ő!

Hogy mozgatja a térdét! Szinte reszket!

Hogy leplezi! Tőlem tarthat talán?

Hát hogyne tartana, hiszen szerelmes!

PLANTUS Ébredezz végre képzelgéseidből! Állsz omlatag falak, üres terek embertelennek tetsző mértanában, és azt beszéled el, milyen üres vagy, a semminek!

Csak volna bárki itt,

egyetlen lény – de nincs... Üres, kiégett szemek a vak éjre tárt ablakok, kiégett elme szunnyad mélyükön, idáig érzem a koromszagot!

Hogyan juthattam ennyire kietlen helyre? A csontkemény falon belül elpunnyadt agyvelőt rejt minden otthon, a hályogként levont redőny mögött megfáradt elmét, mely motozni rest, a konyhaszéken ül, tévé előtt a nagyszobában, és hallgat belül.

Csak lenne biztos bármi, nem csak a a változás! Miben is bízhatom?

Talán a tisztulásban? Hogy elmém felismeri a jót, s egyszer talán világos útra tér? Mikor? Mitől?

Jó volna tudni várni – tudni, meddig.

Nem áltatom magam tovább, hideg szemmel tekintek szét a semmiben, nincs biztos pont, stabil, megfogható, ép ésszel ezt kibírni – legyen erőnk, amíg – megállj! mi furcsa hang? Fülelj – KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪– ∪–

PLANÉTA Milyen fura zaj ez!

Tücsökcirip lehet ehhez hasonló, vagy amikor elektromos sugár húz zárlatos huzal miatt a falban.

Egészen megijedtem. Remegek.

Lehet, hogy jel, valaki így üzen?

Vagy valami? De különös, hiszen most már Plantust se látom! Itt volt ő pedig, nagyon is itt, nagyon is ő – tudom én bizton, ám a csalfa köd agyamra ült, és megzavart egészen – ha mégse ő volt, Istenem, mi lesz?

De hát már csak megismerném a Plantust?

Ha kétkedés van bennem, nem egyébért van kétkedés, hanem mert jó okom van kétkedni: mert hiszen, ha ő a Plantus, tudnám azonnal, ámde – nem tudom...

Szerelmes nő lehet ennyire vak?

PLANTUS Ó, Istenek! Hála! Ez ám beszéd!

Beszéd? Világos, tiszta, égi hang, kristálypohár ha összekoccan, az lehet ilyen, finom, csengő, törékeny! Én Istenem, látod, milyen esendő az ember! Életét, mint jó marok szöget szétszórt csomóba látja, és nem ismeri a dolgok közt a rendet, hetet-havat, mit összehord magáról, téblábol tettei között, de mint vakot, saját testét törik a tárgyak szögletes sarkai, s belefúródnak – majd szétfeszít engem a nagyravágyás! Ütött-kopott volt életem korábban, de már unom, unom, unom, unom, hogy nézzek szembe ezzel, amikor épp csak hogy átléptem megint a fénybe, léptem? dehogy! a fény töltött be színig, színig, nem színleg – minden fölragyog, ha átható figyelmed rávetül, éledni kezd az évgyűrű a fában, s a szürke térbe bárkaként sodort berendezési tárgyak tündökölnek – Mért nekem nyílt meg az idők szíve?

Mért éppen bennem árad szét a fény olyan erővel, hogy majd széttöri törékeny testem robbanása?

Nincs válasz, Plantus, a küldött te vagy, és ennyi. Nézd, az életed a fény betölti, értelemre lel a téboly útja, a szétszórt kapkodás, a sok hiába volt, hiába tett dolog.

Nehéz kifejteni, mi ez, mi történt, de értelmet nyer létem abban: itt vagyok, s hogy így vagyok – most megszakadt a nyűgös, megkötő esetlegesség.

Nézd életed eztán az új szemeddel, olyannak lásd ma már, milyen valóban, kerek és egyszerű, nincs semmi foltja, nézd életed, mint egy üveggolyót!

Micsoda köd! Talán a fény miatt, amely betölt, tetszik a táj sötétnek?

Sötétnek vélem itt a végtelen morajt, a fellegző habot, a tengert – én Istenem, a tenger, de hideg!

PLANÉTA Kitisztult hirtelen. Milyen meleg lett!

Nem is tudom már, hogy kerültem én ide, forró, sivár és puszta hely, a szemhatárig tele van homokkal!

Hisz az imént még – meglehet, furán hangzik, tudom, de – színpadon mozogtam!

A széksorok tele, ahogy szokás ilyen helyen, és néztek rám a nézők azzal a csillogó galambszemükkel, itt volt a folyosó, egész közel az első sor, hátam mögött pedig, ha ide állok, színpadi bejáró.

Most meg: nincs semmi, csak talán a sok homok, az van még a homok alatt is!

Hogy én mennyit nyűglődöm már ezért a Plantusért! Már kétszer körbe jártam ezt a kerek világot, hogyha rám számlálót tettek volna, kétszer is átfordult volna – így nullán vagyok.

Megígértem neki, hogy a világ végére elmegyek vele, de hogy utána, azt egy szóval sem, soha! És tessék, mégis üldözöm szegényt.

Szegényt?! Ó, én bolond, miért hiszek inkább neki, ki hinni nem tudott soha kapcsolatunkban, mint saját szívemnek, ösztönömnek és eszemnek?

Neki? Vagy benne? Csak mivel becsapták?

Lehet, nagyobbra tartott önmagánál, és megrettent? El tőlem így futott?

Megette őt szinte a kishitűség?

Nagy bajt jelez, hogyha a nagyravágyás szikrája is kihuny a férfiban, zsarátnok sem marad, vagy annyi sem, amennyi kell közérzetünkhöz...

Hoppá, vigyázzunk, itt van ez megint...

PLANTUS Ilyen hideg csak józan fő lehet, vagy elvakult, ha szörnyű jóslatot hall, figyel az istenekre, ám nem ért.

PLANÉTA Mit mormol ez? Jóslat? Hát újra kezded?

Kiakasztasz! Hogy hihettél Saroltnak, aki kis pénzért űzi csak a jóslást, alkalmi kártyazsonglőr és tenyérkém,

miért nem nekem, miért neki?

Nem épp elég már ennyi, hogy ne bízzak benned tovább? Dehogynem! Sok is!

Maradj tehát magad, meglásd milyen lesz nélkülem... rinyálj, ha nem leszek... nekem meg halni itt vagy máshol egykutya. (Félrehúzódik) KAR

∪– ∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–

PLATNUS Hasadjatok, egek!

Betölt a nagyszerű, a tiszta rend, hogyan lehet, hogy eddig tévelyegtem, hogyan lehet, hogy ily nagyon sokáig?

Meghalni legjobb most a pillanat!

PLANÉTA (Egy zugolyból) Ami azt illeti, meghalni sem annyira egyszerű! Most Plantusért haljak, kit nem szeret többé a szívem?

Vagy haljak meg csak úgy? Saját magamnak?

Emlékeimmel akkor meg mi lesz?

Azok enyéim; tényleg nem vagyok, ha már emlékem sincs – PLANTUS Még mit! Dehogy!

Mit is beszélek! Tévelygés az út, ha nem tudom a célját? Út az attól!

Visz és hoz is, ki tudja, hogy hova, aztán megérkezik, egyszerre ott van, láb kell csupán a járáshoz, nem ész!

Haha! Az meg van itt! Negyvenhatos!

De megtalálni, ebben áll a virtus, a sok közül az egyet, mely miénk – már az utat, hová lábunk tegyük, egy a másik után, s megint az első... mit mondjak: nem tündérmese az élet.

A mesében olyan szimpla az egész, bebilleg, majd téblábol egy kicsit, aztán a célba ér a hős, a kis ficsúr, s a legszebb nőre ráteszi legott a piszkos mancsát. Ez olyan pofonszerű mindig a színpadon.

De hogy a „boldogan éltek” alatt mi történt? Na, erről nem szól a fáma, pedig félsorban ezt az apróságot letudni gyenge dramaturgia...

PLANÉTA Mindig hajlott az ötlethajszolásra, ki tudja most megint mit vett fejébe, nagyon gondolkodik, ez is gyanús, lehet, szívéből már egész kiestem.

PLANTUS Át kell bizony gondolni jól, nagyon, kivel is él, el kit taszít magától, ha hajlik érzelemre, meg hamar bolondul, józan életét hamar feladja, ködképeket űz vakon, ha érzi csak, nem tudja – oly hiába áll társa sziklaként az oldalán, megrendül minden változás miatt, ha nincs tudás, a szikla is leomlik, ő csak forog, saját maga körül, mint szél a láthatatlan tengelyében – hát itt hibáztam! Azt kerestem én, hogy kivel éljek – nem pedig: hogyan...

PLANÉTA Hogyan? Erről azért egy-két szavam...

PLANTUS Csitt, kétely, színleg is nyugodj, egy kapcsolatban kell kiteljesedni, ez a meredek út, a hősi élet, fogadni el a bajban is a társat, nem a hibáit nézni felnagyítva, elégedetlenkedni, hogy az ágyban unalmas már az ősi ritmus is, nem dőlni be csábító változásnak, – mert változás a legnagyobb kerítő, a változás, az új ígérete – maradni helyben, és kiteljesedni, ez vallom ma, ezt érzem itt belül.

PLANÉTA Álszent pojáca! Sose hallgatott a szívére! Inkább a csalfa jóslat: bajt hoz neki, ha velem éli sorsát – tudod mit csinálj, Plantus? Kapd be! Most!

PLANTUS Széles a rés hit és tudás között is, ha tudni jó, a hit maga a bástya, erőd, amelyben lábát megveti, támaszt talál a gyenge ember is.

Hisz új tudás a régit csak lesöpri, más színben tetszik az, mi biztos volt korábban, hogyha új hír érkezik, de meg nem árthat semmi sem a hitnek. Éljen a hit, megvetlek már, tudás!

PLANÉTA Hányjak? Mit mondjak, gyomrom émelyeg.

PLANTUS Fura, de mintha hallanám Planétát.

PLANÉTA Fura, de mintha érteném ma Plantust.

PLANTUS És néha-néha szinte már hiányzik.

PLANÉTA Pedig bizony már látni sem kívánom.

PLANTUS Ő az! Igen! Planéta! Merre vagy?

KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Az ő hangja! Nincs semmi félreértés, sok-sok ezer közül megismerem!

PLANÉTA De rég nem voltam így! Mikor utáltam, mindig volt jó oka. De most... Csak úgy Plantust soha el nem kerülte szívem.

Most meg elég volt eddig hallanom...

KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Már követelődzik! Merre fussak? (el) PLANÉTA (előjön) Plantus, nagyot mukkantál már megint! (el) PLANTUS (vissza) Mi van velem? Hát nem beláttam épp imént, hogy csak Planéta által és Planétával, Planétának, Planéta révén élek? Nem? Vagy? Mi is volt az, amit beláttam?

KAR

– ∪ –∪ –

PLANTUS Te akkor se fenyegetőzz!

KAR

∪–

PLANTUS Így. Végre csönd. Hogy én milyen nagyon imádom már a csöndet! Semmi sincs, mi jobb hatással lenne rám a csöndnél.

Hiba volt. Hiba volt most szólanom.

Hibáztam most megint, mint annyiszor.

Bepánikoltam. És a csöndet is ezért zavartam én meg. Mert Planéta cudarul hat rám, én kikészülök ha egy szót szól, de épp elég, ha látom.

Ezért is kértem én a jóst, hazudjon valami jó, szemét kis jóslatot, egy jóslatot, mivel lekoptatom, legyen mire mutatnom, és legyen egy testhez álló érv, szakítani, ha már olyan hatalmas asztrológ.

Bejött. Ilyen hiszékenyek szegények, a nők! Mert gyöngék és bízni akarnak valamiben, és szinte mindegy is, mi az, csak épp legyen az érv erős, erős legyen, hogy bírja gyöngeségük. (el) PLANÉTA (visszatér) Hát ez...? Plantustól meg miért ijedtem?

Közel megyek hozzá – ő eltaszít, közel kerül hozzám – én eltaszítom.

Játszmái közt eltörpül minden ember, saját kezébe venné, de hiába, sorsát, túl sok a tényező, körülmény, egybeállás, túl sok adat, mese, hit, feltevés von kőfalat körénk.

Okosnak látszik – de csak messziről, közelről nézed – látod azt, hogy téved.

Plantus, Plantus, te vagy a nagy hibám, s a gondolat, hogy én okos leszek, s kezembe mindkettőnk ügyét veszem.

A jós, a jós! Sarolta volt, barátném, elmondta, persze, mondta és riadtam, mire is kérted, Plantus, ostoba eszeddel... Jósoljon rosszat, nekünk, nekem, csak hogy leállíts és elűzz...

Nem is csoda, hogy elkapott a düh, és biztattam Saroltot esztelen, hajrá, bújjon ki csak a szög a Plantus nevű zsákból... Mert hittem persze én, hogy nem lehet komoly a csacska trükk, s mert ismerem, tervében megfogom erősen Plantust, apránként puhítom, és női ösztönömmel jóra bírom, enyém lesz ő megint, ha terve dől, még inkább lesz enyém, mint volt korábban, ha terve ellenére az övé leszek – örömmel tölti el a férfit, mikor megérzi a végzetszagot....

De mint szökik hurokból ki a gyáva, fejébe vette, hogy szakít, erőst, és minden szálat elvágott magához.

Azóta, vélem, mindketten bolyongunk.

PLANTUS (visszatér, csaknem keresztül Planétán) Terv! Tervek! Rengeteg bolondozás!

PLANÉTA Ha látna Plantus: már megértene.

PLANTUS Hogy is tervezne, amikor szeles eszmék rabja, jövőről mit se tud...

PLANÉTA Elvégre változik, hisz ő is ember, ha ez nem látszik is; kérdés, milyen irányban változik.

PLANTUS Egek! Egek!

Tervezni mertem? Én, az ostoba! És hogy nevettem minden jóslatot, s egy jóslat által jól seggre csücsültem, bár én akartam, s én terveztem el, viseljem is a terhet jómagam.

PLANÉTA És én? Változtam én? Megöregedtem?

Láthatnám csak magam Plantus szemével – de jókor mondom ezt is, tök süket –, ahogy nem láttam önmagam sosem.

Szidott? Dehogy. Dicsért? Soha, soha!

Lehet, nem is tetszettem én neki?

Jaj! Nem! De, így igaz. Ő nem imádott, szóval sem mondta egyszer is, milyen vagyok, nem is dicsért, nem is szidott – szóval? megálljunk! szóval nem, de élt szeme, ha rám tekintett, s hogy tudott puhán simítani gerincemen az ujjhegyével.... nem, ne nézzetek!

Ne nézzetek így rám! Tudom, hogy így tesz minden férfi, hogyha megkíván.

Jó, hogy itt vagytok, mert ha néztek még önmagamnak sem tudok hazudni.

Szerelmes nem volt, én is jól tudom, kedvelt a teste, ámde szíve nem, ezért dobott el. Szörnyeteg sok él földünkön az üres egek alatt, de nincs szörnyebb, mint egy hideg szerető!

Na én megyek, már túl sokat beszéltem, az igazit keresni hív az út. (el) PLANTUS Túlságosan szerettem, mondhatom, túlságosan: ez volt a bökkenő!

Nagyon szerettem – ezért hagytam el, rosszul hat rám a heves érzelem, ha kötve meg magam találom, félek – Szűk itt a tér. Mintha egy csőben ülnék!

Nagy ég! hiszen tényleg cső ez! Csatorna, vagy mi? Hogy hulltam mélyre, ennyire?

Hát ez bizony cső. Az, vagy ha nem, hát egész megtévesztésig csőszerű!

Engedjetek ki innen! Most! Azonnal!

Nem értitek? Ámbár, ha senki sincs, a senkinek hiába is kiáltozom.

Hahó! Engedjetek ki! Végre, na.

Büdös vagyok, és rettentő magányos!

Kinek köszönhetem? Megint nekem.

Nem az a baj, hogy viszketek, hanem hogy félek önmagam leköpni.

Hát, nincs meghittebb egy meghitt kapcsolatnál.

Olyan telített minden pillanat a kedves mellett, mint egy... egy... uszály, mibe szenet pakoltak, sok szenet, és szinte lesüllyed... vagy egy tehén, minek a tőgye csupa-csupa tej, kívül-belül, az egész egy tejzsák, akkora tőgy! Huh! Még akkora tőgyet!

Vagy kutyaház! Tele kutyával és nyüzsög a sok csupasz vakarcs, nyüzsög, ugat és egyre rágna csak, olyan telített minden pillanat a kedves mellett, mint másutt sehol, egy finom érintés, egy jel, egy szó olyan titok, mit a világ nem ért, s ha hozzád ér, a finom izgalom átjárja tested … és ordítanál a félelemtől! Hogy majd elhagy ő, ezért retteg mindegyik szerető, fél, megcsalják, ha maga nem csal, így járja át féltékeny izgalom az ébredést, elgyűrt párnák között, a kedves kérdést, „szívem, hogy aludtál?”, kávét az ágyban, gondolkodni nem hagy, maszkot visel, aki társára néz, nem érzelem, a célja álca csak, tükör előtt új arcot hogy hazudjon, de smink és gyári festékrétegek alatt marad, marad, marad, marad, ki volt, bolond útvesztő, kit az évek során a rávont gipsz és vakolat csak vastagít, átjárhatatlan felszín, ezért a másik titkot sejt s gyanakszik, és önmagának is hazudni kezd.

Más sincs, csak másik e viszonyban, nincs egyik sehol, csak távolság magunktól!

Csoda tehát, hogy rettegek? Planéta!

Planéta, kérlek, légy velem kegyes, csak egyet kérek: ne kerülj elő!

PLANÉTA (távolról) Plantus! Plantus! Szerelmem! Várj! Hahó!

PLANTUS Hol is vagyok megint? Oly ismerős e kert, itt krumplibokrok, s távol, ott karót nyelt, guggos paradicsomok, amott pedig a spárgatök bujdosik!

Hogy én mennyit utazgatok Planéta után... elől... inkább mégis után... jártam én már szinte bárhol is, hát most ledűlök. Hív az árny nagyon, s milyen pöpec itt ez az almafa!

KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Mi az?

KAR

∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Te árny, kinek susogsz?

KAR ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

∪–∪–

PLANTUS Már hogyne tudnék lépni én tovább?

Nem értelek, de nem már csakugyan!

Hát lábam mennyi földet koptatott el már, de őt sehol meg nem kapom, ha összeszedném csizmámról a port, hát összejönne abból egy telek – hogy én nem tudok lépni? még ilyet!

Ne sustorogj tehát, s ne dőreséget!

KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Elmondhatom, látásom épp elég világos! Jól tudom, hogy félre vitt egy dőre terv, megszállta a fejem

a köd, és hogy lerázzam én Planétát egy jóslatot koholtam, ámde fuccs, beláttam már, hogy megfogott a végzet, Planéta nélkül festett kép vagyok, és néma érc és pengő cimbalom, őt várom én, és látni őt kívánom, ezért tiporja lábam az utat, addig megyek, míg végre meglelem.

KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Mást mondtam? Lélegezni sem lehet miattad? Már hogy álmodozna az, aki bejárta már a fél világot, bejárta, mégpedig kívül, belül?

Ne bosszants fel, ezt exponenciálom...! Úgy látom életem, mint az, ki átlépett a fénybe a növő homályból, átóvakodtam szűk csatorna-mélyen, és megvilágosodtam, most ezért fejbúbomig betölt az égi fény, színig, nem színleg – minden fölragyog, ha átható figyelme rávetül, éledni kezd az évgyűrű a fában, s a szürke térbe bárkaként sodort berendezési tárgyak tündökölnek – megnyílt előttem az idők szíve, ezért pont bennem árad szét a fény olyan erővel, szinte széttöri törékeny testem robbanása, és végre értelemre lel a téboly útja, a szétszórt kapkodás, a sok hiába volt, hiába tett dolog. olyannak látom életem, milyen valóban, egyszerű, nincs semmi foltja, egész olyan, mint egy üveggolyó.

KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Mi az?! És ha a belső szem figyel?!

KAR

∪–∪–∪–∪–∪–

PLANTUS Hogy én? Én elvakult? Ki látna nálam árnyaltabban? Akár itt ezt a fát látom az életem – hol itt az elvakultság? Épp ahogyan megfogom az arany lombot, és a büszke törzset érintem a kezemmel, úgy fogom – Hát ez? Mi ez? Egek, hasadjatok!

Hol van a fa? Üres leget kaszál kezem! Megtébolyodtam! Nem hiszem!

Mért nem lettem inkább... vörösfenyő, folyam partján egy semmi kis kavics, fűszál talán, zöld társaim között, vagy lelkes állat... mért is éppen ember?

Az állatban csekély az öntudat, tehát meg nem csalatkozik: ez ám a rettentő előny! Hiszékenyebb nincs is talán a büszke öntudatnál.

Ahogy az álom és a pára száll, az érzékektől kölcsön megkapott gyengécske ingert úgy vetíti ki, egy nagy gomoly, de semmi súlya nincs, kihullt belőle régen a való.

Hazug, hazug, hazug, hazug, hazug, hazug vagy Plantus, és mindig hazdusz, magadnak is, elér a szánalom, ezek szerint az erdő és vadon, a pihenő, mikor egy rönkre ültem, a tölgyek is, a szálfatermetű urak, a gyertyán, amelyet ott, a hosszúnövésű iszalag egész benőtt – vagy szil? kőris? mindegy, már nem tudom, emlékeimből szálkaként kihull, hizlalja lent a jó, kövér humuszt, s a ház, a néma, lusta, lomha ház, ahol a csontkemény falon belül elpunnyadt agyvelőt rejt el az otthon, a hályogként levont redőny mögött megfáradt elmét, mely motozni rest, a konyhaszéken ül, tévé előtt és néz, kietlen létet hogy vetítsen...

Mindez csak képzelet volt, semmi más, lám csak: talán a tenger! Az talán valódi volt, mert hogy lehetne egy

ilyen hatalmas képzetet hazudni, teherhajókkal, dokkokkal a parton?

Egy álmon száguldottam én talán keresztül, álmodtam, hogy egyszer meglelem Planétát, s minden jóra tér – de akkor hol vagyok most? Hol vagyok, nem is tudom már, hogy kerültem én ide, s bárhol legyek, tudom, hogy az is álmom része, csalfa csel csupán – így vélem épp, hogy most meg színpadon beszélek, nagy reflektorok alatt, a széksorok tele, ahogy szokás ilyen helyen, és néznek rám a nézők azzal a csillogó galambszemükkel, itt van a folyosó, egész közel az első sor, hátam mögött pedig, ha ide állok, színpadi bejáró.

Mindez hazugság. Én már nem hiszek neked te áltató világ, hiszen minden ízed kietlen legbelül.

PLANÉTA (jön) Hol a csudába volnék már megint?

Megint Plantus! Hogy én mindig belefutok e sültbolondba! Én pedig... engem pedig már nem is érdekel!

Hogy is fogalmazott Sarolt, barátném? „Megoldja gondodat ez az elixír, hörpintsd csak föl, s ahogy a csillagok járása is kifejti ránk hatását, lelkedben ezt a gócot oldja fel mielőbb e pohár...” Sarolt, köszi!

Megint benyeltem! Itt ül most e góc, egész valója megvan száz kiló.

PLANTUS Ugyan kit vizionálok megint?

Hát persze, hogy a drága, jó Planétát!

Ki hiszi el? Mióta reszketem, s most itt terem?! De hát csak látomás!

PLANÉTA Aztán? Dehogy foglalkozom vele!

Vak és süket, átnéz csak rajtam ő, valódi volna? – ámde nem hiszem –, akkor se érdekelném percig is.

PLANTUS

Szerencse még, hogy fölfedeztem, hogy filmet nézek itt a színpadon, elmém vetít az tengert és vadont, kedve szerint – és most pedig Planétát.

PLANÉTA Milyen kár pedig. Végre jó eséllyel beolvasnék neki, be én, hiszem, most nem vezetne félre, csalni meg nem tudna Plantus, késő már ahhoz, ahhoz korábban keljen énnekem!

Hízelkedő szavát milyen örömmel hallgattam azelőtt! Dehogy, tovább nem megy e játék, széptevőre nincs igény. Felnőttem végre, úgy hiszem.

PLANTUS Csak érteném, hogy ki a frász vetít?

Mert én vetítettem mindig korábban, mégpedig jót – Planéta gyenge pontja, nem bízik ő eléggé önmagában, ezt én tudtam, és épp ezért dicsértem, amíg bevette, hogy cukorfalat, cukorfalat volt velem is ezért, Planétát így kentem könnyen kenyérre.

De más vetít most, s mást vetít elém, nem azt, mit látni vágyom oly nagyon, nem is belőlem származik e kép.

Egy ismeretlen ül a tudatom legalján, onnan néz nagyon bután, és vak szeme holt képeket vetít.

Na, szép. Egy idegennel élek egy túlságosan is ismerős kobakban.

PLANÉTA Amúgy meg: nem beszéltünk még sosem ennyire őszintén, mint most, mikor süket! Engem tényleg megnyugtat ez.

Nem kell az ostoba hízelkedést se hallanom, ez már előny, naná!

Biztos őszinte most, és úgy paraszt.

Nem kell megjátszanom, elolvadok az édes szósztól, mit elém böfög, színlelem, jól esik pár suta szó, csak ő érezze közben jól magát, s szeressen – nem olyan könnyű hazudni...

Hát még, ha ennyire csekély a tét: a lebukástól való ódzkodás,

a félelem, hogy átlát rajtam, és még elveszíthetem – és akkor is, mi van? Hát nem hagyott el így is ő?

Milyen remek is szabadon beszélni!

PLANTUS Nem azt susogja, „szabadulsz Plantus”?!

De honnan tudja, így neveznek?

PLANÉTA Hálóban ültem, most már jól tudom.

Hálóba zártam én saját magam.

Hálóból látni még lehet talán világot, de megváltani sosem.

Csak azt szerettem benne, hogy szeret, vagy nem csak azt, de mégis azt leginkább, tehát egy képzetembe voltam én olyan nagyon szerelmes, képzetet szeret a nő: hogy szeretik! Ez kemény.

Kemény nagyon. De jobb már, hogy kijött.

Miért is vágyik végtelen nagyon a szeretetre minden férfi, nő?

S mi az vajon, mit társtalan hiányol?

Az ébredést, elgyűrt párnák között, a kedves kérdést, „szívem, hogy aludtál?”, kávét az ágyban? Gondolkodni nem hagy, sürög-forog, szerelgeti a lámpát, majd focit néz és bömböl, hogyha gólt kap, vagy ha éppen nem kap a csapat, s ha nem mutatja is, látod, megunt, maszkot visel, ahogy magára néz, hazudja, hogy szeret, előbb magának, aztán pedig, mert nem hiszi, neked?

PLANTUS Ha nem tudnám, hogy semmit lát szemem, azt mondanám, a semmi: az Planéta, és hogy a suttogás, mi áttöri a vaskos förgeteg dühét, az is Planéta hangja.

PLANÉTA Most, hogy ezt kimondtam, milyen hideg lett.

PLANTUS Szél! Orkán! Vihar!

Ha jót akarsz nekem: szaggass ma szét!

Planétától akarok megszabadulni!

PLANÉTA Rég láttam ily zord ítéletidőt!

Hogy ért ez itt, ily hirtelen-hamar?

Plantus, Plantus, ez is a te hibád!

PLANTUS Zúgj, zúgj, ne halljam ezt a suttogást!

PLANÉTA Maradtam volna az albérletemben, minek nekem a tébolyult csavargás, hiába, mondják, és látom, igaz, hogy kerge birka mind, aki szeret, szerelmet én már többé nem hiszek.

Sarolt, Sarolt, miért keverted ezt a mérget? Nincs embertelenebb mint az értelem, embernek nem való.

Majd megfagyok! Plantus! Gyere! Hamar!

PLANTUS Planéta! A nevem mondtad?

PLANÉTA Ölelj meg, Plantus!

PLANTUS Így?

PLANÉTA Igen. Most jó nagyon.

Jé! Elállt a vihar.

PLANTUS Megtörted a magányom.

PLANÉTA Én? Én törtem meg? Te császkálsz utánam ilyen szeles hangulatban!

PLANTUS Látok. Most végre látok. Most, Planéta, látok. Ez itt te vagy, ez pedig én.

S ezek...? Planéta, nem színház ez itt?

PLANÉTA De, de, igen, színház ez csakugyan!

PLANTUS De hát.. mióta...? Mégis csak... mióta?

PLANÉTA Hát... már egy ideje...

PLANTUS Na ez zavart meg.

Az a sok díszlet, most már jól tudom.

Azért csinálták, hogy eltévelyedjek.

Na megyek is...

PLANÉTA Hova?

PLANTUS A rendező, megkeresem én most a rendezőt, s agyoncsapom.

PLANÉTA Ne menj! Maradj! Kicsit!

PLANTUS Planéta! Ez tényleg te vagy?

PLANÉTA Igen, most már én.

PLANTUS Csakugyan te, mert talány szavad.

PLANÉTA Talány? Te a talányt imádod, tehát imádsz így engem is. Igaz?

PLANTUS Mint önmagam.

PLANÉTA Viccelsz?

PLANTUS

Dehogy! Magam kibírni is alig bírom manapság.

PLANÉTA Kedves beszéd, a régi Plantus, ím!

Meg már soha nem változol tehát?

PLANTUS Igen, s nem is. Nem változom, hiszen szeretlek, s változom, hisz tudom is, hogy szeretlek.

PLANÉTA Meglátszik ám nagyon, hogy mennyire, megtetszik szavaidból.

S igaz lehet, mert régen nem szerettél, és semminél nagyobb a csöppnyi is.

Ez ám a baj, Plantus. Hogy én unom a szenvelgést, süket mellékdumát, mindazt, mi nálad oly szépen befér a kapcsolat nevű dobozba. Nem, kicsim, engem nem áltatsz, és papírt saját magadról ki végkép ne állíts.

Szerettél? Nem! Magad szeretted, hogy felbukkanhatsz néha énvelem a társaságban, mint egy... egy plakáttal, ilyen a nőm, ugye, helyes, s az ágyban...

Beszédes hallgatás, de gyűlölöm!

Magad szeretted, édes Plantusom, teher volt csak, mit néha-néha kértem, hogyha egy polcot képtelen vagy elhozni nekem kocsin az ikeából, az szeretet? És hogy az ügyeletre nekem egy taxival kellett bemennem, amikor elvetéltem? Szeretet? Önszeretet, Plantus, a szobra vagy saját magadnak, egyben csodálód.

Jobb énnekem már egyedül, tudod.

Mert, nézd, ha együtt lennénk, az milyen?

Az ébredés a gyűrt párnák között, a forgolódás, hogy aludni nem hagysz, kávé az ágyban? Gondolod, megéri?

S a zsörtölődést mindig hallanom?

Egyedül jobb lesz neked és nekem.

PLANTUS Hohó! Hohó, megállj, megállj Planéta!

Hányszor mondtad te magad, figyelj,

saját szavaddal: „mennyire szeretsz, érzem, tudom, és ez de jó, hogy így van…”

Még engem vádolsz? Mondd, mi haszna van?

Tudtad te jól, hogy én szeretlek, és... tudod, mit? Te meg ezt szeretted épp, nem engem, dehogy! Azt, hogy szeretnek...!

Szerelmes voltál abba, hogy beléd szerelmesek, én vagy más, egykutya.

Igaz? Csak épp a gondolatba! Hogy?

Hallgatsz? Szólj már! Hallgatsz, tehát igaz!

PLANÉTA Igen. Így volt. Igaz.

PLANTUS Hogyan? Tessék?

PLANÉTA Szerettem, hogy szeretsz, ezt már belátom.

Hibáztam, de jóváteszem: ígérem, mostantól nem szeretlek. Így korrekt?

PLANTUS Ezt meg miért csinálod? Játszma kell?

Téged a játszma most is szórakoztat?

Nem látod, így is sík ideg vagyok?

PLANÉTA Miért ne játsszak egyszer éppen én?

PLANTUS Hát ezt már nem hiszem! Nem épp elég hogy így lejáratsz a káposztafej nézők előtt? És mindenki előtt?

De jó, hogy megtanultam végre látni!

Pusztán ezért a pofonért megérte...

PLANÉTA Talán látsz is, de nem oly élesen, amint hiszed, sejtésnek vélem inkább.

PLANTUS Megint kioktatsz?

PLANÉTA Én? Igen, lehet, ha szembenézni velem gyáva vagy, s magaddal. Adtam volna teljesen

magam, neked? Pedig szerettelek, az isten látja lelkem – múlt idő.

Ahogy léptél a fák alatt a téren, ahogy köszöntöttél egy ismerőst, álltál, néztél szelíden, és a lomb megrezdült... Vagy lehet, hogy én remegtem?

Reszkettem is belül, és láz is rázott, elöntött szélesen a büszkeség, miattad, Plantus, és a fájdalom belém mart, csak enyém sosem lehetsz, olyan szabad, olyan megköthetetlen voltál, miként a tengerparti szél – több nő kötötte, jól tudom, kezed.

PLANTUS Több nő? Ennek bedőltél volna – te?

Több nő! Persze! Mikor oly elvakult voltam irántad, mint egy macskaszem!

Senkim se volt, csak te és még a játék, hogy mást mímeljek, és ezzel tegyem helyére megbillent önérzetem!

PLANÉTA Billent? Miattam?

PLANTUS Nem lepattintottál, mint egy üveggolyót?

PLANÉTA Mármint hogy én?

Hát azt az ostobácska jóslatot ki én ötöltem?

PLANTUS Hát ezt is tudod?

PLANÉTA Persze, hiszen barátném volt Sarolt.

PLANTUS De nem sejtettem még, hogy ő akar.

PLANÉTA Mit? PLANTUS (hallgat)

PLANÉTA Szeretőd lett?

PLANTUS (hallgat) PLANÉTA Aljas áruló! (sír) Jól sejtettem, hogy józanabb, ha ki nem mutatom, hogy mennyire szeretlek, hiszen ha megcsalsz, nyilván meghalok, nem is szeretlek, áltattam magam, és nagy titokban, hártyavékonyat, fátylat vontam érzelmeim köré.

PLANTUS Drága Planéta, végre értelek!

Miért nem szóltál? Mondd meg, hogy miért!

Játszmám: én mással flörtölök, ha nem szeretsz, játszmád: nem is szeretsz, ne sérülj – süket, sötét, és roppant ördögi kerékbe törtük önmagunk, Planéta.

PLANÉTA Plantus! Tudnál te most szívből szeretni?

PLANTUS Gyere, szívem, igen, szeretkezzünk!

PLANÉTA Itt, a nézők előtt?

PLANTUS Nem, nem muszáj előttük, itt e kis fügebokor...

PLANÉTA Fügebokor? Nem inkább egy saláta?

PLANTUS Hidd el, hogy jobb lesz, mint egy nászi ágy, ha ráborul a zöldes baldachin, a dús levél, elrejti lombja nászunk.

Planéta! Most! Gyere! Így! Még! Gyere!

PLANÉTA Plantus! Én csillagom! Szinte ragyogsz...!

PLANTUS Ez érdekes. Nem érzem valahogy a kölcsönös bizalmat.

PLANÉTA Meg miért alázol? Most, hogy épp boldog vagyok?

PLANTUS Boldog? Boldog? E szó mit is jelent?

A testi vágy, a lüktetés neked talán bizonyság? Ne légy felszínes!

PLANÉTA Akkor meg kiben bízhatsz még, te állat?!

PLANTUS Na! Na! Tudod, nem bántani akarlak, úgyhogy ne beszélj így velem, talán ez azért teljesíthető igény. Én pontosan tudom, mit érzek, és egy belső hangra is hagyatkozom.

Igen, világos, tiszta, égi hang, kristálypohár ha összekoccan, az lehet ilyen, finom, csengő, törékeny, mint ez a hang... Segít megértenem amit a sors számomra összetákolt.

PLANÉTA Beszélgess csak vele, és ne velem.

PLANTUS Jól van, figyelj, hitetlen! Most hívom...

PLANÉTA Nagyon erőlködsz, meg nehogy szakadj!

PLANTUS Uhhhh... Semmi. Még ilyet! Hogy jött korábban!

PLANÉTA Elképzelem. Ügyes útmutató!

PLANTUS Még egyszer.... Próbáld meg inkább te, jó?

PLANÉTA

Belső hang! Válaszolj nekünk, oké?

PLANTUS Na, hát neked se megy olyan nagyon!

KAR Parancsolj, mit kívánsz, Planéta?

PLANÉTA Mit üzensz, mondd meg, Plantusnak? Tudom, talán kicsit fura maga a kérdés, de szeressen, vagy ne szeressen engem?

KAR Úgy érted, hogy helyette döntsem én el?

PLANÉTA Hát ez király. Plantus, a HANG, ha dönt, szeressem akkor őt, és már ne téged?

PLANTUS Ez nem igaz. Lenyúltad hangom is.

KAR Ne izgulj, Plantus, már tudom, mi lesz, ezentúl nem neked beszélek, így talán megértesz, ha Planéta szól majd általam s talán helyettem is.

Hallgasd tehát a szíveddel Planétát.

PLANTUS Lenyúltad belső hangomat, Planéta!

PLANÉTA Látom, ez már tényleg reménytelen. Úgy látszik, mégis valót mond a jóslat, hiába szervezted te, vagy Sarolt, vagy én, de már az ötlet is, hogy egy jóslat által vegyük kezünkbe sorsunk, mondd csak meg, Plantus, hát nem badarság?

PLANTUS Mondtam már, épp azért módoltam így ki, lássam: dönteni majd önmagadtól tudsz-e mellettem, bármi ér – de buktál.

PLANÉTA Buktál te is, ha ehhez úgy ragaszkodsz,

de nézd meg inkább ezt a jóslatot, magunk koholtuk, szinte önmagunknak, homályos jóslat, sorsunk szőtte át a jelentése rejtjeles fonál, sorsunk révén bizonyult most igaznak: ha nem vállaljuk egymást, hát bolyongunk.

PLANTUS Iszonyú... Iszonyú ez így.... A hang vagy ki magad ókumláltad ekképp?

PLANÉTA Még most sem érted meg, hogy egyre megy?

PLANTUS Iszonyú... iszonyú fontos nekünk, hogy eddig hogy nem ismertük mi fel... hát tényleg általad hallom a hangot? És pont a nézőknek kellett ma ezt itt nyilvánvalóan kiteregetni?

PLANÉTA Igen, éppen nekik. Nézd csak meg őket.

Nézzük csak meg az embernek fiát.

Nem olyan némelyik, mint egy uborka?

Vagy egy dinnye, hosszú fonálon ül, róla nem tud, el mégsem engedi?

Ismerheti szerinted jóslatát...

PLANTUS ...amit saját maga koholt magának...

PLANÉTA ... de fel nem ismeri, és tévelyeg, és életét sötét italba mártja, míg fel nem szabadul?

PLANTUS Miért? Miért?

PLANÉTA Egy őrült isten, Plantus, minden ember, én mostantól mindinkább ezt hiszem, korlátlan úr, de szinte öntudatlan, tör-zúz saját testén belül, a házban, mit neki kéne majd belaknia, üres szemek, éjre tárt ablakok, kiégett elme szunnyad mélyükön,

és bent, a csontkemény falon belül elpunnyadt agyvelőt rejt minden otthon, a hályogként levont redőny mögött megfáradt elmét, mely motozni rest, a konyhaszéken ül, tévé előtt a nagyszobában, és hallgat belül, kevély és józan is, de tetteit legritkább alkalommal látja át, és a miértre oly ritkán felel...

Nézd meg az embert, Plantus, és remegj az indulattól, vagy a félelemtől, egy öntudatlan zsáknak adatott a hatalom, hogy életét betöltse, vagy épp kioldja függesztő zsinórját, ami a semmi űr fölött köti, kioldja majd, és ki oldotta már a kötelét a telhetetlen ember, és most zuhan, zuhan, zuhan, zuhan.

PLANTUS Nem! Tegyünk valamit együtt, Planéta!

PLANÉTA Táncoljunk, Plantus.

PLANTUS Táncoljunk? Minek?

PLANÉTA A tánc miatt. Tündérországba, jól tudod tán magad is, ez a belépő.

PLANTUS Viccelsz?

PLANÉTA Dehogy! Gyere, Plantus! Gyere! Így.. szinte otthon érzem már magam, emelkedj... fel... magasba már a láb... talán követnek, már ha van eszük...

PLANTUS Én szédülök, Planéta!

PLANÉTA Nem csoda, tegyünk egy próbát, Plantus, hátha mégis, talán a boldog táncot, tündenyelven,

a felfüggesztett semmi peremén mégsem hiába nevezik reménynek.

KAR

∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪– ∪–∪–∪–∪–∪–

Mikor

Mikor Egy lakat feltöretett, egy pecsét feltöretett, nem vettük észre, mikor –

Tartalom Újabb végek Most vagy soha Falu Sárga húsú Egy hajszáladon Elnyúlt délután Dagerrotípia Azazello-krém Mint mikor Fák lombja Ha jössz Fertőd Két tigriskarom Vízszintes idő Törzs és gerinc A la Baudelaire Páva a fürdőházban Duhaj fohász Szép elfajzás Két epigramma Megkopott költő Forró zsák Három menhir Láthatatlan testek anatómiája Egy képzeletbeli ásatásra Gém Alkotmány A hajnal lovai Barbárokra várva Túl majd mindezen Amit elmulasztottunk Beláthatatlan harcmodor Beláthatatlan harcmodor Avarlelet heverj rám puhán a függönyök mögött az este nem gyulladás, nem tályog

benned hajnalodom nem vagyok nektek hideg tű ahogy a régész mind mélyebbre vers az amit füstüvegen fűrészpor-fülledt meleggel jobban járok ha mancsom kupacokba raktak nehezebb csontokkal vess jeges vízbe ne vess jeges vízbe verz és inverz ha lágyak volnánk ha kemények volnánk szürke fóliát terít a délutánt egy repedés megtalálni egy ölelésben motívumok, se szálak

Plantus és Planéta Planus és Planéta (Tündérjáték egy színben) Mikor Mikor