Page 1

u

n a s ü r e s t u l e b t é r s é g t ü k k

2009/1-2

o

k

t u

v

k

a

t

i

á

i

-

n

l t o n o r l ä t i s z á g l

k s

t

i

j v m t

g f

i k

a a

l é a

á

u

e -

n

u g b

-

i

j

g

-

s

s

R

t

l m

a e

j

i

a

a r n

e l m l s t p í t j a r o h t u

m

T

i

z i t

v

t

O

l

z a m s o i

v

d

K

e

e

a

h

i

t

s

s

g o

a a

õ á i

a m e d i m e t a t s i d i o o n t á m e i s l á s t r i t

s

i

d z

s

a

k

Á

R

e

t

g s

S

É

S

Z

T


m f

s

a ü

t m s j s

a

r h

d a i n a a d o r e e z á g ä r e l j ö n o o m e h n

m t

e

j

e l

s r g

-

t

-

a b n y u g s i i s t a t j a k i d

m

e u

a

j

m m t b b l

o

a

s s z u r r t á s i á s o n

a t u a

a


P

A világ összetettségének megértése az emberfélék számára régóta kihívás, és egyben igen nehéz feladat, ami bizony hom lokukra mindig is ráncokat húzott. Ezek az idő előrehaladtával – boly-

R

A Pluralica negyedéves folyóiratként, tematikus számaival erre törekszik a művészet területén, és a koherencia mellett másik, ehhez kapcsolódó elvének a nyitottságot jelöli meg. Hiszen multikulnek nehézsége is. Segített és segít ma is, ha egy-egy kérdéskörről minél koherensebb válogatás áll rendelkezésre [pars pro toto], megadva vagy növelve ezzel az arra való alapo sabb rálátás lehetőségét.

gónk kultúráinak egymásba érésével párhuzamo san – nem hogy simultak volna, hanem barázdává mélyültek [homo sapi ens], mert ismereteink fokozatos gyarapodásával nőtt azok kezelhetőségé-

V

turális jelenünkben mindenki máshol húzza meg a határt, hogy meddig terjedhet felelőssége, mégis nyitott hozzáállásunk a világhoz alapvető kívánalomként állítható magunkkal szemben [plu-

ralica]. Tájékozottságunkat eredményesen gazdagítja a látómezőnkön kívül vagy annak periféri áján lévő kultúrák részletesebb, az ismerteb beknek pedig más vagy másként fókuszált nézőpontból történő ta nulmányozása. Ezért, és hogy rutinszerűen alkalmazott értelmezéseinket új és friss irányokból rázza fel, a Pluralica a ritkábban szemlézett, jelenleg marginális helyzetben lévő

O kultúrákra, témákra keres rá előszeretettel. A körültekintésén túl műfajilag is nyitott Pluralica bátran kísérletezik szempontjai megvalósításához szerkesztésével és vizuális megjelenésével

O


szociativitására. Az aktuális téma szakembereivel közreműködve a Pluralica úgy kíván magas színvo nalú kiadványt létrehozni, hogy abban az érdeklődő és a tapasztaltabb olvasó is megtalálja saját

C

egyes elemek, rétegek közötti kapcsolatok, értelmezési hálók kiépítésével is szorosan összefügg, melyek felfedezésében, vagy újak megalkotásá ban mindenképpen számítunk az olvasók asz-

A

regiszterét, otthon érezze magát [tudomány]. Az interkulturális kommunikáció fejlesztése közben odafigyelünk a kultúra egészére, mivel azok elemei (pl. a művészeti ágak) összekapcsolódnak, és találkozásaik bemutatásá val magukban is jobban megközelíthetők [kultúra]. Ám a kultúra nemcsak egy fogalom, hanem mindennapjaink tapintható része, mely velünk

I

van munka, szórakozás vagy éppen szeretkezés közben, minek következtében a saját vagy a világ bármely kultúrájában való magabiztosabb el igazodás: megnyugtató, kellemes és még egymás

(pl. kép és szöveg kapcsolatának kialakításában), vagy internetes felületének a gondolattársításokba interaktív módon való bevonásával. Mindez természetesen a tematikán belüli koherencia, az

O

T iránti toleranciánk emeléséhez is hozzájárul. A Pluralica nem fogalom, és nem is lap, hanem világnézet [szellemiség]. Lőrincz Gergely főszerkesztő


(:) ööbik möliseb buddha ütles et kui ei tea siis ole vait (:) fülemüle búg buddha mondta hogyha nem tudod akkor kuss


p a r t i t u r a

PAR T

Materia 16 18

A gladiátor születésnapja . . . . . . . . én . . . . . . . . . . . . . . .18 nincsen . . . . . . . . . . . . . . . ott van lettország . . . . . . . . birtokok égnek . . . . . . . . . . . . a füstifecske . . . . . . . . . . .18 igen fáj mégis . . . . . . . . . . . . . prózaírók mi . . . . . . . . . . . vonnegut tudta . . . . . . . . a kakukk dadog . . . . . . .19 bánat levertség . . . . . . . . . attól fogva . . . . . . . . . . . . . . ezek csak dugnak . . . . . . a meditálás . . . . . . . . . . . önös nyári nap . . . . . . .19 ha ezúttal a . . . . . . . . . ha reszket a kéz . . . . . . . . . . fűszál . . . . . . . . . . . . 20 hat . . . . . . . . . . . . . . . egyszerű történetek emberekről . . . itt nincs igazság . . . . . . . . . 22 a kis gyöngyöket . . . . . . . . . . gólya háromszög . . . . . . 22 az összes újhold . . . . . . . . ülök s teázom . . . . . . . . . . . műveltséged a . . . . . . . . harmsnak van egy anekdotája . . . . . .

.

19 19 19 19 19 20 21

20

22

2222

22

22

. . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

28 29

18 18 18 18 18

Andra Teede

2426

Kivisildnik

30

38 .

. . . . . .

.

. . . . . . . . .

34 .

.

.

. . . . God vol. 2 . kamerák attól tartok . . . . . Add vissza . hívj fel mielőtt elmész . . . . . Sforzando

Jaan Kaplinski

. . . . . . . Jöjj vissza metasequoia . . . . . . . . . A gyöngyfenyő

.

Tõnu Õnnepalu

48 . 49 .

.

.

50 .

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

. .

.

. .

.

. .

.

. .

. .

. . . . Holdnyugta . Hogyan gondolkodom . . . L’aurore éternelle

fs

52 .

56 56 .

.

. .

. . . . . . . fs – ki ő és hová való . . . . . . . . . . . . Tallinn . . . . . . . . . . . . . három kereszt . . . . . . . . . kik vagyunk? . . . . . . . . . . . ókeresztény rítus 56 . . . . . . . . alázd meg magad . . . . . . . . . . . . ha az ember meghal . . . . . . furcsa embereket találnak ki 59 . . . . . . . . . . . . . . . végleges

56 56

5759


p a r t i t u r a

I

Maarja Kangro

83.

Jürgen Rooste mi értelme a költészetnek? . . . . . részlet a Felvilágosítók című versből . . fogsze szeretni az örökkévalóság végéig . teljesen hétköznapi észt bunkó . . . . a munkahelyemen . . . . . . . .

61

. . . . . . . . 63 . . . . . . . .

Asko Künnap

.

.

.

.

.

70 .

.

71

73

A háttérről . . . . . . . . . . . Mókus . . . . . . . . . . . 74 Szavakszavak . . . . . . . . . . .

Paavo Piik

85 84

64 66 87 69 89

Karl Martin Sinijärv egy nyomorult kis örömöt szeretnék újra érezni . . . . . . . . most nem engedhetem meg magamnak hogy aludni menjek .

. . . . . . . . . . . Az állampolgár dala . . . . . . . . . Nevetés a nyír alatt . . . . . . Daphné, elhanyagolható . . . . . . . . A fa csúcsáról úgy látszik 86 . . . . . . . Visszafordíthatatlan pillangó 87 . . . . . . . . . . . . Disznó . . . . . . . . . . . . . . . Gólya 88 . . . . . . . . . . . . Ruila: hullák . . . . . . . . Hatolj a barlangomba, matéria! 90 . . . . . . . . . . . . . . . Sarjad

84 .

. . . . . . . . . . . . A kemény nő

Mihkel Samarüütel

98.

74

7777

odajött hozzám és megkérdezte . . . . ÉLVEZD A NAPOT, szaggasd szét . . . . mi kis emberek . . . . . . . . . . a természetesség karnyújtásnyira van . . . na, fel akartam hívni . . . . . . . . hey mr tambourine man . . . . . . . FIGYELEM, a kapcsolathálók fent vannak .

92

Andrus Kivirähk

. . . . . 78 . . . . . . . 80 .

78

79

81

106

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

. 10 pm – 3 am

Jan Kaus .

.

.

.

.

.

.

.

.

.

. Egy kellemes nap

Jaan Undusk

118 .

. . . . . Forró (regényrészlet): Vidéki levél

128

Paavo Matsin

. . . . . . . Manxxverek ideje

7


8

p a r t i t u r a

Jaan Pehk puhítom a napot . fények . . . . . nem tettem . . . ásd a fejed . . . a fahasábok . . . nektek . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

Mart Kivastik

134

188.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135 . . . . . . . . .

134

134

135

206

136

Az ugráló szem verse . Írjál, Barátom! . . . . Két vers . . . . . . Mátrixvers . . . . . Rasszizmus . . . . . Ember és köszönet . .

. . . . . . . . . . . . .

. . . . .

. . . . . . .

. . . . .

.

.

Wimberg Tallinn. Reggel. Március. Hétfő .

Kalev Kesküla Ha csak Tallinnban van munka . Ami átfolyik . . . . . . . . Az észt élet . . . . . . . . Platón államában . . . . Kalamaja holdja . . . . . . .

155

. 155

Anti Saar Ők ketten (regényrészlet): Tallinn, 2006 márciusa . . . .

158

Peeter Sauter

169

Hasfájás . . . . . . . . .

141

.

.

.

.

.

.

. Morc

Elo Viiding .

.

.

.

.

.

.

.

.

. Egy hangra

214

216

Triin Soomets

. . . . . . . . . ha a falhoz szorítasz semmit se merek már akarni. 217. . . . . . . . . . utólag nem viselem el . . . . . . . formázz belőlem madarat . . . . . . . . . formát keres . . . . . . . . . tisztíts meg a holdfénytől 218 . . . . . . . . . rajtad el nem hatalmasodik 218 . . . . az aszfaltra írta a nevem egy macska . . . . . . . . . . és én nem bírok már várni . . . . . ma fa vagyok: 4/5 részben halott 219 . . . . . . . . . . . . . . zajong a kambium 220 . . . . . . . . . . . a nektarin elrohad az asztalomon minél mélyebbre nézel, . . . . . . . . annál távolabb van az ég 220 . . . . . . . . . Ha kivergődsz a bűn aknalabirintusából 220 . . . . . . . . . . . . . . . . isten taxisofőr . . . . . . . . . . . igazából út vagyok . . . . . . . . . . . . . . . nincs hozzád út ha már nem tudsz megnevezni . . . . . . . és jelentéseket adni . . . . . . . . . . . . . . ismer engem az éj 223 . . . . . . . . . ha már valami akkor jel vagyok

150

154

.

207

214

144

. . . . . 152 .

.

210

. . . . . 139 . . 140 . . . . . . 142

146

.

. . . . . . . . . . . . . Juhan Viiding 206 . . . . . . . . . . Adagio sostenuto . . . . . . . A zene labirintusában . . . . . . . . . . . . . . Egy isten 210 . . . . . . . . . . . Medvék . . . . . . . . . . . . . . . Haj 213 . . . . . . . . . . . Tízcipősök . . . . . . . . . Emlékezet . . . . . . . . . . . . . Dugó

209

138

. . . . . . .

.

Hasso Krull

barátaim az én oldalamon álltak . . .136 Otthoncsinosító . . . . . . . . . . . Az öltöny . . . . . . . . . . . . 137

Valdur Mikita

.

192

135

Contra

.

217

218 219

217

219

220

221 221 222

222


p a r t i t u r a

a felelősség a felelet . . . . . . . . . . 223 A szerelemből nem elég . . . . . . . . . 223 a születési együttállásom a Szaturnusz jegyében áll . . . . . .

250 .

. . . . . Ragyogó, mozdulatlan nap . . Ha a halálfélelem úgy elhatalmaskodik 251 . . . . . . . . . . . . . . . Mandragóra . . . . . . . Az élet és az álom – levelek

223

Kalju Kruusa

227

233

Kaisa és a halál . . . . . . . . . 234

Ló a semmiből .

Doris Kareva

.

.

.

.

.

.

.

. 232

233

Ervin Õunapuu

Jüri Ehlvest

.

Aare Pilv

252 .

.

254 .

.

. . . 255 . . . 257. . . .

258

229

Mit tudnak az idegenek szetuföldről . . mint templomokban festettek . . . szent ivánkor hoztál haza . . .

.

.

255

227

227

Kauksi Ülle

.

251

224 225

Az első kitartó Erósz . . . . . a négy fal között . . . . . . . . . . . mikor írok neked . . . . . . . . . 225 így. Tsitrében . . . . . . . . . . . . Orgonabokor műanyagból . . . . egyedül voltam otthon . . . . . . . . minden a korábbiakra hivatkozik . . . 228 Az ötödik pótkerék . . . . . . . . . .

.

251.

. Advent előtt (a mondat a végére ér) Esszé. próbálkozás, . megpróbáltatás, megpróbáltság Sok ember egy csendes kávézóban . . . . . . egy asztal mögött . . . . júniusi szél járja a bokrokat . . . . . . Ex-stasis. szétterülés . . . . . . . . . . . . Én . . . . . . . Rügyek és barkák

259

260

Lauri Sommer

. . . . . Egyedül aludtam az erdei tanyán . virágzó sírhalmok mentén szeretném kézenfogva 262 . . . . . . . . . . tudod, hogy menni kell . . . . . . . . Senki nem mondja meg Neked, ki vagy . . . . . . . . . . A láthatatlan emberek 265 . . . . . . . . . . . mikor sokáig nyújtózkodnak

262 .

.

.

262 263

241 248

Amire szükséged van, rejtett formában . . Nem tudom, hogy minden út az igazsághoz visz-e . . . . . . . . . . 248 Aki csak egyszer is érezte az igazság szépségét . . . . . . Hallgatom órákon át . . . . . . . . . 249 A szó ujj . . . . . . . . . . 249 Az Isten történik . . . . . . . . . A nő víz – nyugodt . . . . . . . . . . . 249 Erdei tó van bennem, mélyén . . . . . 250 A hó vakító, kínzóan tiszta . . . . . . . . A szomorúságtól berozsdázott . . . . . 250

248 249

250

Kristiina Ehin

266 .

. . . . . . . . . . lenn morog a város 266 . . . . . . . . . . Augusztus 1. 267. . . . . . . . . . . álmomban láttam . . . . . . . . . Augusztus 5. 268 . . . . . . . . . . szerelem mondod te . . . . . . . . . Augusztus 20. 269 . . . . . . . . . . . . . . ez a szoba 269 . . . . . . . . . . . . . . Szeptember 11. 270 . . . vadász vagyok egy homályos álomparton . . . . . . . . . . . . . . Október 30. 272 . . . . . . . . . . . . vihar után 273 . . . . Egyszer a tengerparton láttam egy férfit

267

268

271

276

Mehis Heinsaar

. . . . . Utazás a világ végére

9


10

p a r t i t u r a

Thesis Piret Viires Áttekintés az észt kortárs irodalomról .

.

.

.

.

.

.

.

.

290

Interactio

Priit Kruus A csoportokba szerveződés hulláma: az észt irodalom új arculatának megalkotói . . . . . . . . . . . . . .

302

330

Jan Kaus Az észt költészet napjainkban – nyitottság és életerő . . . . .

.

.

312

Lauri Sommer interjúja Tõnu Õnnepaluval .

.

.

.

.

.

. A vándor visszatekintése

Csüllög Edina interjúja Triin Soomets-cel

344

354 .

Másfajta csöndek – . . . . . . . . . a kérdések feszültsége

Csüllög Edina interjúja Kristiina Ehinnel .

.

.

362

.

.

.

.

.

.

.

.

. Egy csepp csend

Sven Vabar interjúja Jaan Kaplinski

.

.

.

.

.

.

Kaplinski és . a fantasztikus irodalom


T UR A

p a r t i t u r a

Reactio

Gaborják Ádám Lauri Kitsnik Egy híd lehetségességéről (Kivisildnik: (:)vägistatud jäämägi) . . . . .

380

404

Märt Väljataga A mérték és az istennő (Hasso Krull: Meeter ja Demeeter) . . . . .

.

.

.

A csönd erejének megnyilvánulásai (Mehis Heinsaar: Pál úr krónikái – . . . . . Härra Pauli kroonikad)

Ambrus Mónika

Hallgatás a lényegről, beszéd a hallgatásról (Mati Unt: Ők beszélnek, mi hallgatunk – 407 . . . . . . . . Nad räägivad, meie vaikimine)

384

Johanna Ross Flandriai napló (Tõnu Õnnepalu: Flandria päevik) .

Marion Jõepera Boulgakoff (Jaan Undusk: Boulgakoff ) . . . .

.

387

391

Linda Kaljundi Bravúros letérés az észt történelmi regény megszokott útjáról (Andrus Kivirähk: Mees, kes teadis ussisõnu) . .

Epp Ollino Kávéscsésze a világűrben (Mehis Heinsaar: Rändaja õnn) . . .

Küű Anita

410 .

Korencsi Krisztina

413

394

399

Történelem és (új) idő(k) . (Történelem és idő. Mai észt novellák és kisregények)

Egy csikk emlékei . . . (Jaan Kross: A hamutartó és más elbeszélések)

Gaborják Ádám

417.

.

„Gyermekek vagyunk, akik együtt játszanak.” . . . . . (Emil Tode: Hercegkisasszony)

Domokos Johanna

419.

.

.

„A föld, ahol meghalunk” . (Jaan Kaplinksi: Meztelen juharfák)


12

k o r t á r s

é s z t

Beszélik, hogy élnek valahol… hogy egyszer [hol volt, hol nem…] egy nép elfeledett álmai nyomába eredt, ám mikor hosszan tartó üldözés után épp utolérték volna egymást (ki tudta már, ki vágyott kire), útjukat állta a tenger. Búsan leültek hát a kerekre csiszolt kövekre a parton, és nézték, hogyan tűnnek tova. Haragot mégsem éreztek, ugyanis a végtelen víz látványa és szívüket simogató lassú hullámzása megnyugtatta őket, békével töltve meg lelküket, hogy elmerülhessenek a csendben. Megfeledkezve szavaikról beleolvadtak a természetbe, és tiszta, határozott hangokká váltak. Ezért ha szólnak, bár (ön)iróniával, s szarkasztikusan, csakis őszintén. Mondom, beszélik, hogy így történt, ekképpen…


k o r t á r s

Hasonló lehet egy kortárs észt is, vagy másmilyen [aki nem hiszi…] alkossa meg saját képét mindenki, ezzel a céllal állt össze a motívumok és asszociációs mezők ezen szövete. Felfejtéséhez, egyéni társítások létrehozásához, illetve képzelőerőnk mozgásba lendítéséhez a képek és szövegek rendszere [partitura] megfelelő ösztönző, alap lehet. Kortárs észtnek tekintettünk a válogatás nézőpontjából mindenkit (legyen élő vagy holt; legyen elismert és neves vagy pályája elején álló), aki az 1980-as évek végi fordulat és a jelen pillanata között olyat alkotott, ami kora művészeti lüktetésében meghatározó. Ennek és a Pluralica elveinek figyelembevételével, a mai észt irodalomban és képzőművészetben otthonosan mozgó szakemberekkel együttműködve szerkesztettük meg ezt az átfogó keresztmetszetet. Azon túl, hogy minden itt szereplő szöveg vagy kép (egy-két kivételtől eltekintve) az elmúlt szűk húsz évből (sőt leginkább az ezredforduló utánról) való, az itt közölt írásoknak ez az első magyar nyelvű megjelenése, és a materián kívüli blokkokban a külön nem jelöltek kimondottan e lap számára készültek. Impulzivitásukról, összhangzatukról döntsön majd az olvasó, mindenesetre a kötet elemei (a lábjegyzetek is) – legyenek azok a materia, a thesis, az interactio vagy akár a reactio részei – együtt, külön-külön, egyazon helyen vagy távoli pontokról egymáshoz ívelve, de egy széles, kihívó és elgondolkodtató merítés szándékával kerültek bele ebbe a dupla számot kitevő válogatásba, hisz [ jó tett helyébe…] beszélik, hogy élnek valahol észtek, kortársak. (a szerk.)

é s z t

13


16

m a t e r i a 

Kivisildnik



F Á B I Á N

O R S O L Y A

É

A gladiátor Nem akarom a karácsonyt A karácsonyi szünetet akarom Nem tetszik nekem Semmilyen születésnap Különösen nem az Amikor a keresztrefeszítést ünneplik A kalapács és a szögek ostobák Ostoba a kereszt És a domb is szar Kínos nekem A római politikusok Korlátoltsága És a zsidó nép Rossz ízlése Nem kellett volna keresztre feszíteni Ehelyett az ünnepeltet Az arénába kellett volna Ereszteni A gladiátorok közé Az oroszlánok elé A közönség szórakoztatására Mit ünnepelsz Azt hogy valaki lógott A nyelv is a szájából Árcédula a feje fölött Uncsi uncsi uncsi




m a t e r i a

G l a d i -

a a S

P U S Z T A Y

J Á N O S

F O R D Í T Á S A I

születésnapja

t o r i

s ü n n i -

p ä e v

Az én Jézusom az arénába ment Háromágú villa egyik És háló a másik kezében Megverte az orrszarvúkat Súlyos fegyverzetben A hivatásos gyilkosokat Meg a határvillongásokban Elfogott nőket Gyermekeket és háziállatokat Az én Jézusom Gladiátor Az én Jézusom mindenkinek Tetszik és születésnapja Csupa véres szórakozás Háborús propaganda és Randalírozó tömegek Zsíros elégedettsége Én hiszem hogy a gladiátor Visszatér és az ő reitingjéhez Nincs hasonlítható és hogy ő ölhet Mind lándzsával a gyomorba Mind fejszével a hátba Vagy a bibliával a fejre sújtva Alice Kask Cím nélkül (Nimeta) ceruza, papír, 2005 42 x 31 cm

17


18

m a t e r i a 

Alice Kask Beszélés (Rääkimine) akril, ceruza, papír, 2005 42 x 31 cm

(:) ott van lettország utána üres térség majd finnország jön (:) birtokok égnek németek halnak aki paraszt az marad (:) a füstifecske az észt nemzeti madár szálló tüdőrák (:) igen fáj mégis kell a szer mi tompítja az igazságot (:) prózaírók mi közük egyáltalán az irodalomhoz

(:) én megvizsgáltam Jézus életét és az minden további nélkül lehet öngyilkosság is (:) nincsen nagyobb bölcsesség mint imádkozva fordulni az egyszeri használatra szánt istenhez

(:) vonnegut tudta hol a globális segglyuk viszont már halott




m a t e r i a

(:) a kakukk dadog évek nyúlnak a halál dugóban reked (:) bánat levertség nehéz napjai vannak a kérészeknek

(:) attól fogva hogy a titanic meghágta a jéghegyet senki sem emlékeztetett az áldozat kínjaira az ő fájdalmára és megaláztatására mindenki csak arról beszél hogyan emelkedett és süllyedt a hajó segge

(:) ezek csak dugnak meg gyereket szülnek a halál devalvál (:) a meditálás a mestert megnyugtatja a maszturbálás (:) önös nyári nap csak görgeted magadat s máris este van (:) ha ezúttal a világvége piaci úgy tiltakozom Alice Kask Cím nélkül (Nimeta) akril, papír, 2005 42 x 31 cm

a megerőszakolt jéghegyet elfelejtették

19


20

m a t e r i a 

(:) ha reszket a kéz adj utat és teát a kávé foltot hagy (:) fűszál áttöröd magad az aszfalton szegény gyermek keserves lesz utad a fűnyíró felé (:) hat milliárd ember aki nem törődik veled egyáltalán csak nem tévedhet


l i h t -



m a t e r i a

s a d

l o o d

i n i -

m e s -

t e s t

egyszerű történetek emberekről 1 amikor az egyszerű ember meg akar halni fizet háromszáz koronát és felad egy hirdetést az áldozat keres gyilkost rovatba más rovatokat mint férfi keres nőt gyilkos gyilkost meg munkanélküli munkát már többször is kipróbált 2 az egyszerű ember mint az agyag vagy a szamárszar belenyomod bankkölcsönének formájába és rádobod az eladási kényszer tüzére

Alice Kask Cím nélkül (Nimeta) akril, ceruza, papír, 2007 42 x 31 cm

Alice Kask Kábel (Kaabel) olaj, vászon, 2008 137 x 137 cm

téglát nyersz amiből építhetsz valami undorítót

21


22

m a t e r i a 

Alice Kask Lábak (Jalad) akril, papír, 2005 42 x 31 cm

(:) az összes újhold minden csillag és felhő kínában készül (:) itt nincs igazság az én hamis tanúm az isten az égben

(:) ülök s teázom fél lábbal a sírban min másít a halál

(:) a kis gyöngyöket mindennap rengetegszer meg kell számolni

(:) műveltséged a sírba nem követ de a sumoháj igen

(:) gólya háromszög és picsa háromszög egy dávid csillagban

(:) harmsnak van egy anekdotája puskinról aki vendégségben összegömbölyödik az ablakpárkányon elutasítja a matracot forgolódik egész éjjel és senkit sem hagy aludni régóta keresem a megfelelő ablakpárkányt és most itt ülök főtéri kilátással egyébként ezt a verset ezüstceruzával írom és teljesen meztelenül karácsonyt követő éjszaka van lenn a földszinten kocsma az autók megállnak a színház előtt de senki sem néz fölfelé senki sem szégyenkezik és nem féli az istent

Alice Kask

Alice Kask

Cím nélkül II (Nimeta II) akril, papír, 2007 42 x 31 cm

Kanyar (Kurv) olaj, vászon, 2008 250 x 150 cm




m a t e r i a



23


24

m a t e r i a 

God Andra Teede

Maarit Murka Francia (Frenchman) olaj, vászon, 2007 70 x 100 cm

nézi-e isten az életem mint valami szar mexikói sorozatot és csatornát vált-e ha unalmas vagyok vagy túl fáradt valami látványosat produkálni isten gondol-e rám amikor reggel fogat mos vagy elszívja az első cigit félt-e engem szégyenkezik-e ha túl hangosan beszélek hamisat állítok fáj-e neki ha sírok érzi-e az átható pillantásod rajtam és az ízt a számban

vajon tudja isten amit én tudok rám néz-e épp a megfelelő pillanatban látja-e a világom ugyanazokban a színekben amelyekben én egyáltalán az én világom-e nekem adta ezt a világot vagy úgy tart itt mint egy foglyot kísérleti egeret amelyet csak távolról bökdös vajon tudja hogy ő számomra halott hogy nincs bennem mert nem rakták belém




m a t e r i a

25

J A N U R I K

B O G L Á R K A

É S

D O M O K O S

J O H A N N A

vol. 2 F O R D Í T Á S A I

és már nem is férne el mert már túl sok bennem az általa teremtett szemét gyűlöl-e ezért a tudásért isten átlát-e rajtam tetszem-e neki reggel smink nélkül megles-e a felhőjéről ha túl nagy a dekoltázsom vajon vigyáz hogy ne üssenek el vagy ő maga lök az autók elé van-e kedve rám nézni istenien szép vagyok-e neki érdekli-e

lát-e és hall-e kibírja-e kiabálásaim és gondolataim kis átkaim és imáim vajon figyel most engem nézne-e ha ő létezne a számomra ha bennem létezne segítene-e engem ha hinnék vagy csatornát váltana elszívná a cigit megkefélné a feleségét és nem hallgatna meg engem nem is érdekelném én és a velem született szemét apró kísérletállatai kertjében


26

m a t e r i a 

Maarit Murka

Maarit Murka

Amerikai (American) olaj, vászon, 2007 70 x 100 cm

Észt (Estonian) olaj, vászon, 2007 70 x 100 cm

kamerák attól tartok hogy mindenhol kamerák vannak

a fürdőszobám tükre mögött mondom biztos hogy kamera van teljesen lehetséges egyébként elrejthette oda valami perverz vízvezeték-szerelő vagy véletlenül meghívott vendég

az üres irodákban és a lakásokban ahol titokban éjszakázunk vagy a bárok eldugott vip-szobáiban és backstage-eiben a troli plafonja alatt sötét udvarokban és az iskolák és szupermarketek és éjszakai klubok vécéiben kamerák

és a taxik hátsó ülésén természetesen a szállodák folyosóin vagy a kikötő dohányzásra kijelölt helyein mindenütt mondom hogy mindenütt kamerák vannak




Maarit Murka

Maarit Murka

Japán (Japanese) olaj, vászon, 2007 70 x 100 cm

Orosz (Russian) olaj, vászon, 2007 70 x 100 cm

és ezeken a kamerákon át figyelnek engem folyton gyűjtenek rólam folyton végtelen videóanyagot

mondom mindenhol kamerák vannak

míg végül minden utolsó mozdulatom arckifejezésem gondolatom delíriumfázisom szalagra kerül hogy tudják ők akik mindent látnak elektromos szemükkel sokkal többet tudnak rólam mint én valaha is

m a t e r i a

27


28

m a t e r i a 

Add vissza

A n n a

t a g a s i

magas sarkú cipőben szeretnék az erdőben járni lélegezni néha énekelni egy naplementedalt dalolni a holdnak hinni életem végéig hogy a világnak nagy és meleg íze van és nevet minden pillantásra szeretnék maradni megvárni fehér lovad a hajót aranyat képzelni hogy a fehér hó íze illata minden télen sajátos elgondolni hogy szerelmesen a nap melegebb nehezebb a városban fecskendőbe lépni linóleum talpú nyári cipővel és éjjel színesen álmodni a boldogságtól zöld mezőkről és értünk nyugtalankodni minden gondolattal minden teliholddal hideg fényébe újra elmerülni szeretném ha az arcom pirospozsgás lenne kurjantások közepette magamat elfelejteni elképzelni hogy messiásom örökre védve van a ráktól nem félni éjjelenként amikor mustamägin egyedül ülök szeretném azt gondolni hogy minden gyerek aki erre a világra születik megérdemli a neki adott teljes szeretetet és fájdalmat szeretném hinni hogy meg tudnék tanulni repülni ha eléggé sokáig próbálnám szeretném minden szempárban a meztelen és a legszebb lelket látni szeretnék vágyni magas sarkúban az erdőbe add vissza a hitemet szeretnék hinni szeretnék visszamenni az erdőbe vágyom




Maarit Murka

m a t e r i a

Tallinn–Helsinki I olaj, vászon, 2007 135 x 270 cm

hívj fel mielőtt elmész a selyemfüggönyökön át a világ végére a vasút túloldalára hol nem hever egyetlen üres műanyagpalack sem hol nincs politika nincs mikrofon nincs basszus és paparazzók sincsenek hívj fel beszélhetünk a mobilkapcsolatistenek kegyeleméből hadd mondjam el végre amit igazán tudnod kell hadd ne mondjam el és segíts titokban tartanom talán nem látjuk többé egymást hogy feltehetőleg véget ér a világ de előtte még le tudjuk élni az életet te egy messzi helyen és én itt hol nincs más csak üres műanyagpalack hívj fel

Maarit Murka Tallinn–Helsinki II olaj, vászon, 2007 135 x 270 cm

29


30

m a t e r i a 

S

forzando 1 látom ahogy sétálok melletted ahogy a taxisofőrnek megadom a címed ahogy fent a dán király udvarában a havas városnak rólad mesélek látom ahogy feléd kiáltok az augusztusi esős vorumaai erdőben ahogy üzenetet küldök a haapsalui országútról felettem a csillagos ég és fél üveg fehér gólya látom magam ahogy főzök neked ahogy zenédet hallgatva takarítom a lakást ahogy tévét nézünk




m a t e r i a

31

Reio Aare Cím nélkül I–IV (Nimeta I–IV) digitális nyomat, 2005 egyenként 60 x 60 cm

ahogy csendben ülök a padlón hatalmas könyvespolcod mellett miközben dolgozol és én nem zavarlak 2 látom magam ahogy összetöröm a szíved amint először hazudok ahogy megjátsszuk nem látjuk egymást a tömegben 3 látom magam ahogy örökké boldogan élek veled mérgesen összevont szemöldököd látom vagy a túl őszinte szemed vállad vonalát és arcod vonásait látom magam ahogy mindenütt rólad énekelek közönség előtt ahogy nehézkesen tartom a viru kapuk alatt eltört kezed


32

m a t e r i a 

4 látom ahogy utazom az autódban látom magam ahogy valaki másnak az autóján elhajtok tőled magam ahogy táncolok melletted a klubban ahogy rólad álmodom látom magam ahogy felejtelek a nyirkos stroomi parkban elnyűtt csizmában hibákkal teli létezéssel és ahogy jövök hozzád mégis újra és újra látom ahogy hozzád akarok menni látom magam ahogy gondolok rád a roosikrantsi utcán ahogy levelet írok neked ahogy erőfeszítést teszek érted látom magam az irodádban amikor kint sötét van vagy a lépcsőházadban látom magam amint korábban ébredek hogy munkába kísérjelek ahogy fogom a fejed a busz padlóján május végén vagy máskor magunkat a karácsony előtti városban ahogy kólásüvegből teát iszunk látom magam ahogy rád gondolok a zuhany alatt a színházban nagyapa születésnapján az orvosnál és temetésen mindenütt látom

Maarit Murka Álom II (Dream II) olaj, vászon, 2007 135 x 135 cm




Maarit Murka Álom I (Dream I) olaj, vászon, 2007 135 x 135 cm

5 magam ahogy telefonálok neked a vasút mellől ahogy várom hogy elém jössz iskola után ahogy eltűnsz a láthatárról ahogy befordulsz a sarkon ahogy felszállsz a buszra látlak véletlenül a városban lobogó kabátszárnyakkal gyűrött nejlonzacskóval a kezedben 6 látom ahogy babrálod a copfom a fülbevalómat az öltönyöd ujját látom ahogy tartasz látom magunkat ahogy összenövünk látom magam ahogy látok 7 látlak téged álmomban és ébren mindenütt minden macskakövön minden fa mögött a pohár alján vírusként a számítógépemben fényképként a polcon blokként a pénztárcában vagy valamilyen más formában nem tehetek róla látlak mindenütt látlak

m a t e r i a

33


34

m a t e r i a 

Jaan Kaplinski

Jöjj vissza Más korok szülték hangtalan sárga napfolt buktatta át e kongó borostyánt szíven és fakoronán

T u l e

t a g a s i

m e t a -

s e -

tengerbe hullva erdei gyanta mélyén áramlatok és fagyok de csak a világ-világossága maradt elillantak az illatok csak a fény kövült viaszossá a tudat mely rajongott érted lett benned üdvvé és búcsúvá homokba hullt aranycsepp tán a tő mely gyantát könnyezett szenesre zúzta rostjait ős fák nem tudom csak bennem felébredt értetek mély és néma gyász kiutat én már nem lelek ó fák gondolatösvényen az est sétát sző metasequoia mindközül tehozzád csak hozzád gyöngyfenyő ha a sötétben házam néma lesz ha a rohanás megbotlik a pillanatban egy ismeretlen erő arra késztet hogy a lehetetlenre vágyakozzam

k v o i a




W E I N E R

S E N N Y E Y

m a t e r i a

T I B O R

F O R D Í T Á S A

metasequoia kontinensek és szigetek világát látnám s értetlen szívemből vágyom gyantaerdők őskorát a jegek előtt az ember előtt bár elmém józanságra int de varázstól nem szabadul föl hisz tudja mint bent – szent odakint az egy Ég egy Idő egy Föld hisz szűk lehet tér és idő sokaknak – tudja ő is így aztán varázsvessző lehet egyetlen borostyán is így aztán az északi tél közepén nekem a fél-pogány királynak külön öröm és külön kéj ha hangtestet szövök imámnak s a csönd e pár szót jól felissza ha mondom körém burkot is sző metasequoia jöjj vissza jöjj vissza gyöngyfenyő JÖJJ VISSZA GYÖNGYFENYŐ

35


36

m a t e r i a

Peeter Laurits Két város (Kaks linna) digitális nyomat, 2005–2007




m a t e r i a



37


38

m a t e r i a 

H e l -

Jaan Kaplinski

A gyöngyfenyő K O R E N C S I

K R I S Z T I N A

F O R D Í T Á S A

Mielőtt kinyitotta a csapóajtókat, még egyszer átnézte a hajónaplót és a kommunikációs egységet: biztos akart lenni benne, hogy sikerült eltüntetni minden nyomot. Sikerült. Levinson alagútja, a téridőben keletkezett féreglyuk bezárult, és vis�szajutni az utazás kiindulópontjához csaknem lehetetlenné vált. Ha az összes energiatartalékát felhasználta volna, akkor sem jutott volna messzebbre az i. e. 16. századnál, valószínűleg valahol korábban megállt volna. De ez már nem érdekelte. Nem akart visszakerülni az emberi történelembe, még kevésbé saját korába. A táj, melyet most látott, többé-kevésbé az volt, amit szeretett volna látni. E táj miatt akart annak idején ide jönni, bár mostanra mindez már elvesztette jelentőségét. Egyszer azért mégis végig akart sétálni a folyóparton, ott, valahol az erdő mögött. Hogy lássa a virágzó bokrok körül repkedő hatalmas lepkéket. És lásson olyan élőlényeket, melyekkel még sosem találkozott, de remélte, hogy itt majd fog. Sok túlságosan is bonyolult navigációs eszközzel rendelkezett, de volt még valamije, egy valódi iránytűje, kalauza a téridő labirintusaiban, melyet kortársai most kezdtek meghódítani. Legalábbis úgy gondolták, hogy képesek rá. Neki azonban fontosabb dolga, feladata, kötelessége volt, amit teljesíteni kellett. Csak ez számított, csak ennek volt jelentősége.

m e -

m ä n d

Akaratlanul is zsebre tette a kezét: igen, még ott volt a borostyán nyakék, egyik gyöngyszemében légyszerű bogárral. Közönséges borostyánkő-darab, melyet azonban sikerült lokalizálni, megtalálni származásának pontos helyét a térben és időben, sőt további útját és sorsát is. Mielőtt felvették időutazónak és megkezdték a kiképzését, ezt a területet kutatta, de később is ezzel foglalkozott. Az újkori elméleti fizikában most, ahogy régen is, volt valami misztikus. A locusok, a helyek elméletét egy ragyogó teoretikus dolgozta ki, egy bhutáni, aki a mahájána buddhizmus utolsó erődítményének egyik kis falujában született, s ebből kifolyólag jól ismerte ennek az iskolának paradox filozófiáját. Miután megjelentette iránymutató munkáit és néhány évig Princetonban tanított, búcsút vett Amerikától, s visszament Ázsiába. Senki sem tudta pontosan, mi lett vele. Egyesek úgy hallották, hogy egy eldugott hegyi kolostorban folytatta munkáját az elméleti fizika területén, amihez állítólag tökéletes szuperkomputereket szerzett be. Talán egy nagy szintézisen dolgozhatott, megalkotva a szellem és matéria egységes elméletét, bizonyos ősi buddhista értekezések alapján. De lehet, hogy ez is csak egy a sok legenda és anekdota közül, melyek a Kelet e géniuszáról szólnak. Egyszer látta őt: akkor, amikor fiatalabb egyetemistáknak tartott meg egyet ritkán hallható előadásai közül. Az előadás rendkívül lebilincselő volt, a bhutáni úgy játszott a képletekkel és az egyenletekkel, mint a tigrisidomár a tigrisekkel, arcán széles gyermeki mosollyal. Bár valóban csak




fizikáról beszélt, bevezetőjében említett egy indiai vagy kínai filozófust, aki azt állította: minden benne van mindenben. Kicsit úgy hangzott, mint Blake verse: a világ egy homokszemben és az ég egy kis virágban. A bhutáni úgy vélte, hogy ez a mondás nagyrészt igaz. Minden dologban hihetetlen mennyiségű információ van a rajta kívüli univerzumról, bár ezekhez sértetlenül többnyire nem jutunk hozzá. Bizonyos esetben azonban mégis. A lektor úgy találta ugyanis, hogy ez lehetséges lehet az élő szervezetek esetében, melyeknek a térben és időben való tájékozódáshoz saját molekuláris mechanizmusaik alakultak ki. Vagyis minden állat és növény, talán minden sejt is, a maga módján tökéletes navigációs eszköz, mely minden pillanatban meghatározza saját koordinátáit. Ha nem is tudjuk, hol vagyunk és mennyi az idő, a testünk akkor is tudja. Néhány munkatársa később valóban talált olyan mechanizmusokat, amelyeknek létezését az ázsiai tudós megjósolta. Ez a nagy áttörés egy teljesen új biofizika, az életfizika születéséhez és annak alkalmazásaihoz vezetett, és végül elhozta ide őt az egyik első időgép pilótájaként. Megtetszett neki a „minden mindenben” eszméje és arra gondolt, vajon nem lehetne-e alkalmazni ezt az elméletet a fosszíliákra is, melyekben bizonyos esetben talán megőrződtek a „tér és idő hajónaplói”. Tanulmányai befejeztével csatlakozott egy kutatócsoporthoz és hamarosan a paleofizika szakavatott specialistájává vált. Ez tette lehetővé később, amikor a Téridő Iroda megindította nagyszabású időutazás-projektjét, hogy ötéves időutazó-kiképzésbe kezdjen, és azon elsők egyike legyen, akiknek sikerül áttörni a múltat a jelentől-jövőtől elválasztó korlátokat. A projektet tulajdonképpen olyan társaságok konzorciuma kezdeményezte és finanszírozta, melyeket mindenekelőtt – ahogy ők nevezték – a „tér és idő forrásainak kutatása és fejlesztése” érdekelt. A nagyrészt szintén e társaságok kezében lévő, nagy olvasótáborral rendelkező sajtóban sok lelkesítő cikk jelent meg arról, hogyan válik most lehetővé újra felfedezni a paleozoikumban vagy a mezozoikum-

m a t e r i a

ban elveszett géneket, megszerezni az inkák vagy az etruszkok kincseit azok elrablása és kiolvasztása előtt, kideríteni, mi történt a viking kolóniákkal Észak-Amerikában, vagy megmenteni néhányat az alexandriai könyvtár elégett kézirataiból. Ilyen múltból hozott kincsek milliárd dollárokat érhetnek, és így gyorsan megtérülnének az időutazásba történő befektetések. Persze a projektnek kemény kritikusai is akadtak: néhány tudós figyelmeztetett a múlt befolyásolásából fakadó esetleges veszélyekre. A káoszelmélet szerint a pici ingadozásoknak, a jelentéktelen eseményeknek is nagyon komoly következményei lehetnek. Az ökoaktivisták weboldalukon közreadtak egy 20. századi tudományos-fantasztikus történetet, melyben arról van szó, hogyan tér le egy időturista a kijelölt útról, és öli meg a pillangót az őserdőben, melyen az út átvezet. A jelenbe visszaérve az időutazók azt tapasztalják, hogy minden megváltozott, és az országot egy vérszomjas diktátor irányítja. Efféle figyelmeztetéseket azonban csak néhány tudományos folyóirat vagy az anarchisták illetve zöldek csoportosulásainak kiadványai közöltek, melyeket csak ők maguk olvastak és a szélesebb olvasóközönséget célzó sajtó teljesen mellőzött. Maga is ismerte ezen írások többségét, de tartózkodott tőlük, nem is beszélt róluk. Még kevésbé adott hangot a projekttel kapcsolatos kételyeinek. Gyermekkora óta magányos gondolkodó volt: legmélyebb gondolatait és érzéseit többnyire nem osztotta meg másokkal. Az első kísérleti repülés nem ment túl jól. Szerencsére vissza tudták hozni a gépet meg a súlyos sérüléseket szenvedett időutazót a keresztes háborúk korabeli Palesztinából. A férfi soha nem tért egészen magához, és megtagadta, hogy beszéljen arról, amit átélt. A legjobb pszichiáterek segítségét igénybe véve végül sikerült őt hipnotizálni. Amit mondott, olyan szörnyű volt, hogy még azok a történészek is elborzadtak rajta, akik olvasták a krónikák leírásait a mészárlásokról. Ő is tanulmányozta a férfi beszámolóját, s ez csak elmélyítette ellenszenvét a világgal szemben, amelybe beleszületett, s régi vágyát, hogy el-

39


40

m a t e r i a 

meneküljön innen; az ellenszenvét és a vágyakozását, melyek tán akkor alakultak ki, amikor gyerekként hallotta az idős emberek visszaemlékezéseit a nagy háborúról. De hova menekülhetne, hol találhatna búvóhelyet, hol volna az a hely, ahol az emberek nem kínozzák, ölik egymást és más állatokat? Gyermekkora óta borzalommal töltötte el az állatkínzás és az állatok legyilkolása. Néhányszor látta, hogyan lődözik az idősebb fiúk légpuskával a kismadarakat. Ilyenkor teljesen elveszítette az önuralmát, és gondolkozás nélkül nekirontott a nála erősebbeknek. Egyszer sikerült saját kezébe ragadnia a fegyvert és a kőfalhoz csapva szétvernie, máskor meg alaposan ellátták a baját, és otthagyták a parkban fekve, véres arccal és könnyes szemmel. E trauma után még inkább magába zárkózott, és gondosan rejtegetni kezdte legtitokzatosabb gondolatait, félelmeit és álmait. Már a középiskolában rájött, hogy érdeklik a természettudományok, így elkezdett lelkesen foglalkozni velük. A paleontológiától indult, innen az ökológiához és a fizikához lépett tovább. Úgy látta, hogy e tudományok utat mutatnak neki oda, ahova menekülni vágyott. Fiatal korában arról álmodozott, hogy elköltözik az indiánok vagy más őslakók közé, valahova az őserdőbe, de hamarosan rádöbbent, hogy sem az őserdő, sem a természeti népek nem léteznek már, vagy ha igen, akkor is csak hollywoodi stílusú vademberek és falvaik formájában, ahol a turisták számára egzotikus táncokat, egzotikus ételeket és néha, félig titokban, egzotikus szexet kínálnak. Hétvégenként. A hétköznapokon azonban az indiánok, negritók és mások isznak, csapatokba verődnek, és egymással verekednek. Már egyáltalán nem őslakók, természeti emberek, csak a turizmus iparának munkásai, kiknek háttere és környezete az erdőtársaságoktól megvett vagy kibérelt utolsó talpalatnyi esőerdő. Az ő lelke valójában nem ilyesmi után vágyott. Kevés barátja volt, habár néha egészen társasági lény tudott lenni, bárba járt a munkatársakkal, sőt, lányoknak udvarolt. Egészen addig, míg

nem találkozott egy Észak-Európából származó nővel, akinek hazája a múltban felváltva állt orosz és német fennhatóság alatt. Nem szeretett bele rögtön, táncolni jártak, és együtt töltöttek néhány éjszakát. Az volt az első benyomása, hogy a lány minden amerikaiságért lelkesedik, angolul is texasi akcentussal próbál beszélni, és minden lehetséges alkalommal azt mondja: fantastic, great és marvellous. Boldognak is látszott, hogy egy echte amerikait ölelhet. Ám egy este a férfi pillantása a lány által viselt nyakékre tévedt, pontosabban annak egy gyöngyszemére s a bogárra a gyöngyben. Mindig is azt gondolta, hogy az ékszerek, díszek, gyűrűk meg ehhez hasonló tárgyak: jelek, amik utalnak valamire. Az is kellett, hogy jelentsen valamit, amikor a lány feltette a borostyán nyakéket. Így hát a táncklub helyett meghívta egy kis olasz kávézóba, és arra kérte, beszéljen az ékszerről. Sokáig ültek ott. Kezdetben a lány beszélt többet, főként a nyakékről, aztán magáról, majd a férfi kezdett bele, meglepetten tapasztalva, hogy első ízben találkozott olyan emberrel, aki en�nyire figyelmesen hallgatja őt. Igen, a nyakék jel volt, jel a számára: majdnem teljesen biztos volt benne, noha egyáltalán nem hitt az okkult hókuszpókuszokban, melyek annyira elterjedtek a kampuszokon. A lány kicsit olyan volt, mint ő: túlérzékeny és gyermekkora óta magányos. Elmondta, hogy mindig mély szomorúságot érzett minden és mindenki miatt, érezte, hogy az élet és a világ hihetetlenül szép, de ugyanakkor elviselhetetlenül visszataszító is – az emberi szenvedés és butaság teszi azzá. Mindig fájt a szíve, öngyilkosságot fontolgatott, de aztán rádöbbent, hogy mindezt elhalaszthatja, és úgy döntött, igyekszik olyan lenni, mint mások, igyekszik élni a normális fiatalok életét, akár azért is, hogy másokat (és önmagát is) megértse. És ahogy azt kis bűntudattal hozzátette, huncut mosollyal az arcán, egy jelet várt, várta, hogy valami történjék, hogy találkozzon valakivel, aki képes megmagyarázni neki azt, amit néha olyan fájdalmas világossággal érzékelt, amit nem tudott másnak nevezni, mint a világ titkának.




Ettől az estétől fogva elválaszthatatlanok voltak. Három hónappal később összeházasodtak és egy kis lakásba költöztek ugyanennek a kampusznak a közelében. Az asszony az orvostudomány területén bontakozott ki, szerinte ez a tudomány elsősorban az emberek szenvedéséről kellett volna, hogy szóljon. A férfi pedig befejezte doktori értekezését paleofizikából, melynek tartalmát most boldogan magyarázta fiatal feleségének, újra és újra érezve az örömöt, hogy milyen lelkesen hallgatja, és milyen jó kérdéseket tud feltenni kedvese. – Akkor például elmehetek és megtalálhatom a fát, ahol a borostyánkő-darabban lévő légy még a friss gyantában vergődik? – kérdezte a felesége. A férfi úgy vélte, hogy elméletileg lehetségesnek kell lennie. Erre párja elmesélt neki egy történetet, amit még a dédnagyanyjától, egy tengerparti faluból származó asszonytól hallott. A történet egyik korábbi ősanyjukról szólt. Ez az asszony hirtelen halt meg, fiatal lányként. Lefeküdt aludni, de reggel már nem ébredt fel. Koporsóba tették, az emberek pedig a szobában ülve őrizték a halottat, amikor valaki észrevett az ablakban egy éjjeli lepkét, ami kétségbeesve próbált bejutni a szobába. Ez a valaki talán sok régi történetet hallott, mindenesetre fogta magát, és kinyitotta az ablakot. A lepke bejutott, egyenesen a halott arcára szállt, majd eltűnt. Akkor a nő egyszerre lélegezni kezdett, kinyitotta a szemét, és látva, hogy koporsóban fekszik, amit égő gyertyák vesznek körül, segítségért kezdett kiáltani. A temetés elmaradt, a nő később férjhez ment, és sok gyermeke született. Élményeit másoknak is elmesélte: furcsa álmot látott, sok idegen helyen járt, egy nagy városban is, több száz versztányira délre, büszke házakat és templomokat írt le. Habár korábban nem járt ebben a városban, azok az emberek, akik jártak ott, az általa leírt helyeket felismerték. Később a helyi pap elmondatta az álmot az asszonnyal, és le is jegyezte, de a kézirat eltűnt, így a történet csak a rokonságban maradt fenn. – Néha azt gondolom, hogy a légy abban a borostyánkőben valakinek a lelke – mondta fe-

m a t e r i a

lesége egy este az ágyban. – Vajon nem lehet-e az én lelkem? Ez a gondolat képtelennek tűnik, de nem tud-e végül is a lélek, legalábbis néha, átlépni tér és idő határain?… Drágám, ugye tudod, ha velem bármi történne, te kiszabadíthatod a lelkem abból a borostyánkőből? Ezt nem gondolta komolyan, mint ahogy a legtöbb, éjszaka, egymás ölében elmesélt történetet sem. De a férfit nem hagyták nyugodni felesége szavai. Következő nyáron az asszony szülőföldjére utaztak, és pár hetet szülőfalujában töltöttek egy tanyasi házban, amit még édesapja épített át nyaralóvá. Nem voltak már földművesek errefelé, egészen a nyugdíjba menetelig a fővárosban dolgoztak és éltek az emberek. A férfinek tetszett a hely: az északi tenger hűvös volt és szürke, az emberek komolyak és szűkszavúak. Órákig tudtak együtt ülni úgy, hogy csak egy-két szót váltottak. Azt gondolta, hogy ezek a tengerparti emberek nem különböznek bármely más szófukar embertől a világon, de igazából nem volt összehasonlítási alapja, hogy ilyen következtetésre jusson. Bár keveset beszéltek, mégis megvolt a saját nyelvük, amely – ahogy neki magyarázták – nem volt rokonságban egy nyugat-európai nyelvvel sem, és amely, legalábbis a felesége és annak édesanyjának szájából, nagyon szépen hangzott. Az asszony anyanyelvén íródott verseket olvasott fel neki, melyeket igyekezett olyan jól lefordítani, amen�nyire csak tudott. Egy költemény nagyon megmaradt benne, melyet az asszony bizonyára tartalma miatt választott. Ebben a szerző, akinek a nevét képtelen volt megjegyezni, megvallotta vágyakozását az eltűnt fák, a jégkorszak előtti növényvilág után, és költeményét mintegy ráolvasással zárta: metasequoia jöjj vissza, jöjj vissza gyöngyfenyő. Az effajta vágyakozás az eltűnt világ után saját korában bizonyára kissé erőltetettnek hatott. Most viszont, a locusok elmélete és az időutazások idején lehetségessé vált kihalt fajokat visszahozni a múltból, sőt már vitákat is szított e kérdés. A legproblematikusabb persze az ősi óriásállatok – dinoszauruszok és mamutok behozatala volt nap-

41


42

m a t e r i a

Peeter Allik Az, ami ellen egész idő alatt harcoltunk (See, mille vastu me kogu aeg oleme võidelnud) olaj, vászon, 2001–2002 145 x 225 cm




m a t e r i a



43


44

m a t e r i a 

jaink világába, amit néhány lelkes személy hevesen támogatott, a józanabb tudósemberek azonban veszélyesnek és megengedhetetlennek tartottak. Ő maga szkeptikusan viszonyult a dologhoz, úgy vélte, vannak olyan álmok, amelyeket meg kell hagyni álmoknak, és mesék, melyeket nem szabad valóra váltani. Az asszony elmondta, hogy érdekes módon a gyöngyfenyő-vers szerzője írt erről a témáról egy esszét is, melyben többé-kevésbé ugyanezt állítja: „az emberiség ősi álmainak” megvalósulása nem kívánt, néha szinte végzetes következményekkel járhat. Nem hagyta nyugodni az időutazások projektjének gondolata, melynek javára már akaratlanul is előkészítette a terepet saját kutatási területével. Másrészt viszont munkájában olyan eredményekre jutott, melyek figyelmeztetőek lehettek volna azok számára, akik képesek és át is akarják gondolni ezt a problémakört. De a téridő forrásainak kiaknázására készülő társaságoktól reménytelen volt elővigyázatosságot várni: a kíméletlen konkurencia arra kényszerítette őket, hogy siessenek és kockáztassanak. Az újkori üzleti világban mindenekelőtt cselekedni kellett, jó esetben ezután volt idő gondolkodni. A férfit érdekelte a zene, kicsit játszott zongorán is, de nagy csalódására az itt élő nép elfelejtette saját zenei hagyományát. A fiatalok főleg angol-amerikai popdalokat hallgattak, a régi dalok, köztük saját korának hazafias dallamai, amelyek a nemzeti függetlenségi mozgalmat inspirálták, német dalok feldolgozásai voltak. Próbálta tanulni kicsit a nyelvet, azonban nagyon bonyolultnak találta; ezért úgy döntött, majd a következő évben foglalkozik vele, amikor már elkészült a doktori disszertációja, és több idejük lesz. Kitalálták ugyanis, hogy vásárolnak és berendeznek itt egy öreg tanyaházat a maguk számára. Így nekik és gyermekeiknek is, kiknek vállalását a doktori értekezés elkészültére várva elhalasztották, mindig volna hol lakniuk. Lehet, hogy még munkát is találnának ebben az országban; ha a férfi meg tudja tanulni a nyelvet, taníthatna akár vendégprofesszorként paleofizikát az egyetemen. Az asszony szerint mind a házvásárlás, mind

az előadások a kis helyi egyetemen nemes cselekedet volnának. A nép errefelé még meglehetősen szegényen élt, különösen a fővárostól távol, és épp ezt kihasználva vásároltak telkeket és házakat a szomszédos országokból érkezők a tengerparti falvakban. – Ilyen hát a kapitalista megszállás – mondta az asszony. – Úgy tűnik, ez még veszélyesebb, mint a náci vagy a kommunista megszállás. Felvásárolt földjeinket, melyekért őseink olyan sok verejtéket és vért hullattak, valószínűleg soha nem kapjuk már vissza… A férfi megértette a nő szavait, és biztos volt benne, hogy tud majd segíteni. Jó fizetéssel járó állást szerez valahol az egyetemen, és képes olyan kedvező árat kínálni egy csinos kis parasztházért, mint a svéd kereskedők vagy a német nyugdíjasok. Tudta, hogy felesége kedvéért bármit kész megtenni. Következő tavasszal megvédte disszertációját, és úgy döntöttek, szabadságra mennek, s az egész nyarat az asszony szüleinek tengerparti falujában töltik. Felesége már június elején elutazott, neki még egy-két hetet maradnia kellett, hogy elrendezze munkájával kapcsolatos dolgait, csak aztán akart az asszony után menni. Épp kivitte a reptérre feleségét, mikor az észrevette, hogy a borostyán nyakék az éjjeli szekrényen maradt. A férfi, mikor az asszony aztán otthonról felhívta, szólt neki, hogy megtalálta a nyakéket. A nő azt mondta, hogy a nyakláncban ott van a lelke, és szerinte a lelke nagyobb biztonságban érzi magát a férfi kezében. Különösen a két évvel ezelőtt történt kegyetlen repülőgéprablások után, amikor a légierő gépei, melyek egyik pilótája később öngyilkos lett, lelőttek két utasszállítót. Megígérte az asszonynak, hogy nagyon vigyáz a lelkére. Egy héttel később, épp a számítógép előtt ült, befejezve munkája összefoglalását egy népszerű tudományos folyóirat számára, amikor megcsörrent a telefon. Idegen hang rossz angolsággal közölte vele, hogy a feleségét boltba menet elütötte egy autó szülőfalujában. A skandináv autóvezető részeg volt. A nőt helikopterrel az egyetemi kór-




házba szállították, most kómában fekszik. A férfi felhívta az utazási irodát, jegyet foglalt az első járatra Koppenhágán át, üzenetet hagyott az intézet vezetőjének, és a reptérre sietett. Amikor az intenzív osztály kórtermébe ért, az asszony még életben volt, de eszméletlen állapotban. Hajnalig ült az ágyánál a borostyán nyakékkel a kezében. Reggel az asszony meghalt. Testét elhamvasztották, mivel férjének egyszer azt mondta: nem akarja, hogy eltemessék. A férfi a tengerbe szórta a hamvakat, és visszautazott Amerikába. Miután közel egy hétig ült egyedül otthon, eldöntötte: nem vesz be több altatót, mert így talán több reménye van rá, hogy a feleségével álmodjon. És az asszony jött is, mosolygott, és azt mondta, ne aggódjon, valamikor még biztosan találkoznak. „Térrel és idővel szemben…” – mondta – „Ne felejtsd el szabadon engedni a lelkemet” ezek voltak utolsó szavai a férfihoz. Az álombeli találkozás után a férfi kezdett feleszmélni, és lassanként visszatért a kutatáshoz. Amikor a Téridő Iroda elindította időutazás-projektjét, már jó formában volt. Legalábbis mások számára úgy tűnt. A pszichológusok, akik megfigyelték és meginterjúvolták a pályázókat, elégedettek voltak vele, a projektvezetőnek és a kollégiumnak megerősítették, hogy a férfi túljutott a problémáin, kiegyensúlyozott és megfelelően motivált. A munkatársak semmi különöset nem észleltek viselkedésében: kedélyesen társalgott velük, néha nem mondott le egy kis italról sem, sőt időnként flörtölt is a helyi lányokkal. Sem az itallal, sem a nőkkel nem tudott persze messzire menni: a kiképzés idején szigorú szabályok voltak érvényben, és az idő nagy részét a központban kellett tölteniük. Folytathatta kutatásait a fosszíliák lokalizálása területén; a bizottságban ülő üzletembereknek ez tetszett. Így hozzájutott minden lényeges információhoz a borostyánkő-darabról és a légyről is. Egyedül kellett repülnie. Túl bonyolult és drága lett volna két személyre építeni az időgépet. Első kiküldetése tisztán kísérleti jellegű volt: néhány, már kihalt, gyorsnövésű mamutfenyő-fajt, melyet talán érdemes volna a múltból megszerez-

m a t e r i a

ni és újrahonosítani, kellett megvizsgálnia, illetve magával hoznia magjukat, és ha lehet, facsemetéiket is próbaültetvény kialakításához. Más feladatai is voltak, melyek főleg a repüléssel álltak kapcsolatban. Egy nagy turisztikai cég arról érdeklődött, hogy hazatérve adna-e neki jó tanácsot egy tervezett Jura-park alapítása kapcsán. Valódi célját senki előtt nem fedte fel. A levegő, amit most belélegzett, nedves volt, meleg és fenyőfaillatú. Eszébe jutottak Washington és Brit Kolumbia óriás tujaerdői, bár ez erősebben illatozott. Jólesett ezt belélegezni a légkondicionált, szűk gépben töltött napok után. Volt nála térkép, elektronikus lokalizátor (részben ő maga alkotta) és lézerpisztoly. Később még vis�szajön más dolgokért, de előbb meg kell találnia a fát. És egy kicsit körül is szeretne nézni. Kimászott a gépből. A földet vastag moha és páfrány borította. Kis tisztáson landolt. Két hatalmas ledőlt fa vette körül, azokon a helyeken, amit még nem foglaltak el a bokrok és a fiatalabb fák, bár apró hajtások már voltak mindenfelé. Ezek többnyire puhatövisű tűlevelűek voltak, valószínűleg jegenye- és mamutfenyők, de talán másfélék is. Néhány fát csak névről ismert a paleobotanika könyvekből, néhány pedig még a könyvekben sem szerepelt. A leszálló gép feltehetően elijesztette az állatokat. Most kezdtek visszaszállingózni. Pár szajkószerű madár a fa tövéhez röppent, egy mókus kibújt odvából, és a férfit vizslatta. Még ellenőrizte, hol van, aztán elindult. Sem a szajkók, sem a mókus nem mozdult a helyéről. A folyó felé, ahova menni akart, egy csapás vezetett. Ezen jártak az állatok a folyópartra inni. A botanika és az ornitológia mindig is érdekelte, de az, amit látott, a legképzettebb biológusnak is túl sok lett volna. A madarak, mókusok, patkányok és a mindenféle állatok, akik egyszerre emlékeztettek miniatűr lovakra és disznókra, cseppet sem féltek tőle – így zavartalanul szemügyre vehette őket közelről, és persze azok is ugyanúgy megfigyelhették őt. Egyszer le kellett térnie az útról, hogy elengedjen egy csapat gímszarvast.

45


46

m a t e r i a 

És akkor, épp mielőtt a folyóhoz ért volna, megpillantott egy kardfogú tigrist. Ez egy kisebb termetű állat volt, bár valószínűleg elég erős ahhoz, hogy megöljön egy szarvast. Vagy egy magafajta embert. A tigris szemből jött, így újra utat kellett adnia egy vadállatnak. Nem volt többé a természet ura, csupán egy a sok közepes termetű állat közül. A tigris lelassított, beleszagolt a levegőbe, a férfi irányába tekintett, majd továbbsomfordált. Vajon az állat azért nem érdeklődik iránta, mert nem éhes, vagy mert a tigris megszokott zsákmányaitól annyira különbözött, gondolkodott el a férfi. Valóban nagyon erős és furcsa illata lehetett a ragadozó számára. A műanyag, a kemikáliák és az emberi test biztosan egészen másféle szagot árasztanak, mint bármi, amivel a tigris eddig találkozhatott. A folyó szélesebb volt, mint ahogy azt elképzelte, és a távolban látszott a napsütésben csillogó tenger is, melynek sós illatát a szél az orráig hozta. Jobbra fordult, s a tenger felé indult. A folyóparton nem volt út, így vagy átmászott a ledőlt fákon, vagy megkerülte őket. Egyik-másik – valószínűleg mocsári ciprus vagy mamutfenyő – valódi óriás volt. Ezekből sok nőtt a folyóparton, nagy páfrányok és pálmák, sőt, pálmapáfrányok is, de nem akarta közelebbről megvizsgálni, melyikről van szó pontosan. Körös-körül a vízben és a szárazföldön is rengeteg madár volt, egy-kettőt kacsának nevezett volna: azok a vízben úszkáltak népes családjukkal. Nagy halakat is látott, melyek viszont, úgy tűnt, félnek tőle: talán találkoztak már más kétlábú halásszal is. A levegő megtelt csobogással, huhogással, rikácsolással és kiabálással. Nem hallatszott egy ismerősebb madárdal sem, a számára ismert énekesmadarak valószínűleg még nem is léteztek. Odafent a magasban pár sas körözött. A nagy fa egy kis dombon nőtt a folyó partján, páfrányok és olyan virágok ölelésében, melyeket nem tudott beazonosítani. Elővette zsebéből a nagyítót. Szerencsére a bogár, melynek keresésére idejött, egészen alul volt, ahogy a számítások jelezték. És a számítások helyesnek bizonyultak. A légy ott volt. Sőt, színes volt: fekete-narancsszínű, mint a méhek és darazsak, de ez légy volt, bár két

szárnnyal csupán, melyek közül az egyik és három lába már a gyantába ragadt. A légy kétségbeesetten próbált kiszabadulni, de hiába. A férfi kést vett ki a zsebéből, és egy nagy gyantacseppel együtt leszedte a legyet a fakéregről. Igen, ez lesz a Pinus succinifera – gyöngyfenyő, borostyánfenyő. A folyó a tengerbe hordja gyantáját, és ott az idők során borostyánkővé formálódik. Volt nála egy kis üveg alkohol és egy ujjnyi vatta. Óvatosan kiszabadította a légy egyik majd a másik kettő lábát is, alkohollal megtisztogatta őket, és ugyanígy tett a szárnyával is. A szárny nem tört el. A légy eleinte nem bírt repülni, talán kicsit megrészegült az alkoholtól, de aztán kiegyenesítette szárnyát, és elszállt. A férfi kivette a zsebéből a nyakéket. A gyöngy fénye ugyanolyan melegen verődött vissza, mint előtte, de a bogár már nem volt benne, nyomtalanul eltűnt. Leült egy kőre, és körbenézett. Most már nyugodt volt a szíve. A messzi távolban, talán már a tenger vizében, látta, ahogy a delfinek úszkálnak, s közben kiugrálnak vízből. Fent már több sas körözött. Igen, hamarosan visszajön ide, előtte azonban meg kell szabadulnia a géptől. Egy pillanatra becsukta a szemét, hogy jobban hallja a természet hangjait. A madárének más volt, mint az ő világában, de az erdő moraja (vagy kicsit a tengeré is) ugyanolyan volt, mint több tíz millió évvel később. A visszafelé úton, éppen azelőtt, hogy a csapásra lépett volna, az erdő felől nehézkes léptek zajára lett figyelmes. Megállt, és szőrös, kicsi elefántokat, talán masztodonokat pillantott meg. Ők is inni jöttek a folyópartra. Az egyikkel, valószínűleg egy nősténnyel, együtt volt a kölyke is, akit anyja nem tudott megakadályozni abban, hogy a vízbe gázoljon, pancsoljon benne, és a túlsó part felé induljon. Most az anyaelefánt is a vízbe lépett, fia után úszott, majd elé vágott, nehogy a kölyök messzebbre jusson. Aztán mindketten kiúsztak a partra, és kirázták bundájukból a vizet. Az anya egyszer csak megállt, felemelte füleit, és szemmel láthatóan nyugtalanná vált. Aztán a többi elefánt




is fülelni kezdett, majd körbeállták az elefántkölyköt. Erre megvolt minden okuk: a férfi is észrevette a kardfogú tigris körvonalait a bokrok sűrűjében. Az elefántok trombitálni, lábaikkal trappolni kezdtek. A tigris rájött, hogy észrevették rejtekhelyén, felemelte fejét, csalódottan üvöltött egyet, és elcammogott, farkával a páfrány sűrűjét csapkodva. A férfira az állatok egyáltalán nem figyeltek. Ő nem tartozott ide, ő nem játszott velük ebben a játékban. Igen, ez, amit látott, a paradicsom volt. A paradicsom, ahol nincsen béke – valahogy így hangzott egy amazóniai bennszülöttekről szóló könyv címe, amit még gyerekként olvasott. Az emberek számára azonban minden paradicsom elérhetetlen, jó esetben kis idővel későbbről talán láthatunk belőlük valamit. Bemászott a gépbe, és még egyszer ellenőrizte az irányt. A gépnek egy működő vulkánhoz – amelyből később az Atlanti-óceán lett –, kellett repülnie, majd leereszkednie a kürtőjébe. A forróság ott elég intenzív ahhoz, hogy minden elolvadjon és elégjen, így a jövőben, az ő idejében senki nem talál majd semmit. Fogta a jegyzetfüzetét és egy kis dobozkát, betette a táskájába, és aztán felírta a képernyőre az utolsó parancsot. – Biztos, hogy a TUZHANYO pontra kívánod küldeni a gépet? – kérdezte a fedélzeti számítógép. Kétszer beírta, hogy IGEN, bekapcsolta az időzítőt, és kimászott a csapóajtón. Három perccel később, amikor már biztonságos távolságba került, a gép fülsüketítő robajjal elindult. A férfi követte a tekintetével, amíg az el nem tűnt az ég kékjében, aztán rátért az előbb megjárt ösvényre, hogy visszamenjen a fához. Az elefántok még mindig ott voltak, tőlük ki-

m a t e r i a

csit távolabb pedig most egy nagy, mókás külsejű állatra figyelt fel a férfi, ami az első pillanatban egy gorillára emlékeztetett; de ennek a feje sokkal kisebb volt. Rájött, hogy az állat nem majom, hanem egy nagy lajhár, aki időközben kiegyenesítette a mancsát, megfogta a kis pálma tövét, amelynek végén termés nőtt, és a szájához emelte. Levette hátáról a pilótadzsekit, leterítette a földre, odaült, háttal a fa törzsének, és előkereste a táskából a zsebnaptárat. Ott volt az asszony fényképe, arra a napra ragasztva, amikor az olasz kávézóban ültek. – Megtettem, amit kértél – mondta. Aztán kivett a dobozból két tablettát, és a szájába csúsztatta. Nem kellett sokáig várnia, hamar elfogta az álmosság. A folyóra, erdőre és a távolban csillogó tengerre nyíló kilátás kezdett összekeveredni más képekkel. Aztán az asszonyt látta. A jól ismert piros pulóverben lépett ki a fák közül, odament hozzá, vállára tette a kezét, és azt mondta: – Idővel és térrel szemben… Induljunk hát. Ez volt az utolsó, amit látott és hallott. Egy kisebb medvének látszó barna szőrös állat érkezett a fához, hogy megszemlélje, vajon a fa alatt fekvő állat halott-e, s milyen lehet az íze. Mancsával megérintette a földön fekvőt: az kicsit megmozdult, és halk hangokat hallatott. Hiszen az állat még életben van, veszélyes is lehet. Jobb megvárni, amíg már nem lélegzik, és nem mozog. A haldokló állat furcsa bűzt árasztott, de a medve hozzá volt szokva a bomló tetemekhez, így a szag nem jelentett gondot számára. Kissé távolabb két kicsi, macskaszerű állatka ült. Ők is várakoztak, biztosak voltak benne, hogy a medve nekik is hagy majd valamit.

47


48

m a t e r i a

Tõnu Õnnepalu W E I N E R

Holdnyugta

S E N N Y E Y

T I B O R K u u -

l o o -

Dombok felett bíboros nap bukott alá mélyen Hé Te hova futsz utadon? Biztos Város menedékem

Arne Maasik Rebala, tavasz 7 (Rebala, spring 7) fotó, 2006

j a n g

Eltűnik mögöttem az Út is a szomjas kőfolyam elapad még ma a város kútjai hűsítik repedt ajkamat

Nincs merszem megállni …ott ahol a tetők fölött… Nem kell sokat menni… …őrködnek a csillagködök

Még ma… Bár sötétedik a dombság összezár a világosság belecsuklik mert a néma óra mégis jár

Hold ezüstöz ott kupolát világol a ház fala bódítva küldi illatát a sárga parti széna

Harmat marja lépteim örvény húz a sűrű fűbe fenyők fojtják csillagim dereng a vész fénye

De elrejtve tetők rezét a Hold többet nem ír Vacogva dörgöli kezét a ködben egy ferde nyír

F O R D Í T Á S A I




M i s

o n

s e e

m u

Hogyan gondolkodom Gyereksírás ősszel a sötétben véres száj és hideg kezek kotorásszák a krumpliszárak között a sár illatában a poros földön az ételt

m õ t -

l e -

m i n e

Emlékek segítenek mint csillagok láthatatlanul ha utat keresünk hazafelé de otthonunk fénye tovatűnt mert sűrű és sötét fák takarják volt ablakok ragyogását és lehet hogy már nem ég többé a mécses az ablakban nem ragyog nem várnak haza éberen a háziak és alusszák réges-rég a meleg kenyérillatban édes álmukat

m a t e r i a



49


50

m a t e r i a 

L’aurore Arne Maasik Rebala, tavasz 3 (Rebala, spring 3) fotó, 2006




m a t e r i a

éternelle Nárciszoktól illatos est után az álom lassú hullámokon visz tova a reggel kongó partjaira, hová az éj leple alatt nedves hó esett. És ott lerak. Olyan egyszerűen mint a tenger rönköt, deszkát vagy fókahullát. A tudat őrzi még a nárciszok sárga illatát. Ürességet markolok mikor utánad kapok. Arra ébredek, hogy rettentő űr ez. Kanyargó havas part csipkézi a szürke öblöt. Hajnalodik, vagy ez az örök világosság, amely nem születik és nem hal meg, hanem hullámról hullámra áztatja a nemlétezés partjait, a nedves hóra cipelve a száraz lényeget a tárgyi valót és otthagyva őket. Hogy megleljék erejük vagy erőtlenségük, kezdetük vagy végük.

51


52

fs m a t e r i a 

K Ü Ű

A N I T A

F O R D Í T Á S A I

f s –

fs – ki ő

k e s

t a

o n

és hová

j a

k u s t

t a

való t u l e b

észt költő vagyok lasnamäei vagyok mi is az a Lasnamäe? a fővárosunk egy keleti kerülete szürke házak vannak ott öt- és kilencemeletesek vannak magasabbak is vannak szupermarketek is és sok kutyaszar hogy Lasnamäere juss végig kell menned a mészkőbe vájt egyenes úton ahol a busz mindkét oldalán nagy szürke kőfalak futnak a Lasnamäen élők nagyobb része még csak nem is észt már ha jelent ez egyáltalán valamit én például nem tudom milyen nemzetiségűek a gyerekek

Arne Maasik Tallinn, nyár 17 (Tallinn, summer 17) fotó, 2002


 Maasik Arne

m a t e r i a

Tallinn, nyár 14 (Tallinn, summer 14) [részlet] fotó, 2002

akik minden este a vasút mentén álló ház padlóján játszottak függöny nélküli rácsos ablakok mögött szemközt egykori otthonommal de kik azok az észtek egyáltalán? egy kis nemzet szenvedélyesek mint az olaszok csak magukba fordulva kifelé ez nem látszik érzéseik lángszerűek melyek lelkük legmélyén égnek csak akkor énekelnek ha sokan vannak együtt vagy már annyira részegek hogy a dallamot sem tudják tartani és ez persze borzalmas állatkertbe menni jobb ennél hiénákat és farkasokat hallgatni ők biztonságosan a rács másik oldalán vannak végre több szabadságunk lett ki tudja meddig még amikor egy észt szerelmes lesz minden felkavarodik benne a legjobb esetben túl van rajta egy szimpla depresszióval sok vodkát iszik néhanapján tiszta szeszt öngyilkosságot kísérel meg páran felakasztják magukat mások vagdossák az ereiket ezek gyakran életben maradnak egy viszont nem élte túl mázlija volt de ő csak a kivételt erősíti korának valóságos legendája ha van pénze és fegyvertartásija vehet puskát általában csak olyan maguknak való fajták könyveket olvasnak néhány egész éjjel hallgatja az énekest aki felakasztotta magát

53


54

m a t e r i a 

egy másik pedig a déli népek ősi szent iratait kutatja magába gyűjti a gonoszt és összefüggéstelenül kezd fecsegni más meg a komplexusait jegyzi föl hogy esetleg jobban érezze magát amit aztán se akkor se később nem olvas el senki kivéve talán valakit akinek saját félelmei vannak saját elgyötört lelkében amiktől szenved amiktől szenved van nekünk saját eszmetörténetünk gyűjtögettünk mindenhonnan összeolvastuk és leírtuk finnugor-német nyelven de a történelem hús és csont vér izzadság só vodka meleg német sperma

fagyott szibériai föld és a Balti-tenger hullámai ahová bombák hullanak mindenekelőtt mégis vér újra és újra legyőzik csendben mások rabszolgája valaki másnak kellene lennie hogy minderről beszélhessen túl sok vér és heves érzelem mi befogjuk a szánkat a jelenről beszélgetünk hiszen általában életben maradunk ameddig természetes úton meg nem halunk a természetes halál az ha nem nyírnak ki ha nem nyírod ki magad ha nem ütnek el és más balszerencse sem történik veled mi hát a szerencse és mi a balszerencse? a választ homály fedi persze




szerencse-e vagy balszerencse ide születni a metsző hidegbe a rideg északi sötétségbe a tengerparti nyirkosságba koszos levegőt beszívni marék számra gyógyszert szedni a testnek muszáj melegedni és ez segít felejteni kellemesen elbutít néha én is szoktam alkoholt inni persze de az apám többé már nem iszik régen ivott keményen piált az oroszokkal együtt jártak vadászni és valaki megmutatta neki hogy hol állt hajdan egy falu a legutóbbi háború kezdetén ahová megsemmisítő-egység érkezett és mindenkit legyilkoltak nőket és gyerekeket és fiatalokat és öregeket a nők mellét levágták és így tovább értitek az egység parancsnoka éveken át azon a környéken élt elvtársnak szólították a hideg és sötét ég alatt fivérek és nővérek az emberek neked tudnod kell mi történik akkor ha te nem akarsz az lenni beszéljünk a jelenről a vodkából van még az élet megy tovább egy barátságos orosz börtöntetoválással adja a visszajárót elteszi az üvegeket a tetkó nélküli sikeres és talpraesett észt fiúk mert azon az oldalon álltak ahol a saját vérüket rejtegették most szolgáltatásokat adnak el nekünk Arne Maasik Tallinn, nyár 11 (Tallinn, summer 11) fotó, 2002

m a t e r i a

akinek van összespórolt pénze egészséget vásárol tőlük vagy akár kultúrát de az élet mint szolgáltatás drága a világpiacon emelkednek az árak az önbecsülés egy luxuscsomag része most már befejezem ezt a sztorit bennem folyik orosz vér is de az észt kulturális közeg még mindig csak belül létezik jobb csendben lenni vagy úgy beszélni mint egy európai arról ami a társaságot érdekli igenis vannak gyönyörű nőink bár nem túl sok csak néhány de tőlük eláll a lélegzeted még mielőtt eggyel is találkoznál közülük ha Észtországban jársz le fognak itatni és már el is tévedtél a ködben vagy a nyúlós havas esőben vagy a nyúlós havas esőben és mire végre odaérnél egyhez is sok évnek kell eltelnie az éghajlatunk valóban nyálkás sötét hideg és szeles kevés a napfény ezért is tesznek kicsi ablakokat a házakra ami végülis nagyon jó mert mi jó jönne kívülről és a falaknak is vastagnak kell lenniük masszív házakat csinálunk a mészkő a mi gazdagságunk nehéz csúnya és szürke szívósak vagyunk és keményen dolgozunk ha még mindig nem érted elmondom újra erős pia és kultúra ez tart minket életben másképp halálra fagytunk volna vagy teljesen megőrültünk volna amilyen szenvedélyesek vagyunk

55


56

m a t e r i a 

Arne Maasik Tallinn, nyár 18 (Tallinn, summer 18) fotó, 2002

Tallinn a börtön és a kikötő közt szép kilátás van a tengerre

három kereszt a Golgota-hegyen Isten aláírása?

kik vagyunk? honnan jövünk? részletre is meg lehet minket venni?

alázd meg magad borotváld le a hajad égess stigmákat a kezeidre kaszabold össze a tenyered és a csuklód tartóztasd meg önmagad alázd meg magad borulj térdre az utca közepén az ötös busz megállójában az aszfalton a csúf evangélikus templom melletti pocsolya előtt hajts fejet és igyál a sáros vízből jó nagy kortyokkal alázd meg magad az állatoknál is lejjebb a gépeknél is lejjebb légy fs így és most írj verset na milyen érzés?

ókeresztény rítus hal ízed van




ha az ember meghal az ajtókat püfölik az autókat hajtják és az égen megnyúlnak a felhők a cica is mosakszik a járókelőknek sietős a dolguk és a szomszédban zúg egy számítógép ahol egy hatalmas férfi fekszik kitölti a padló felét vagy a negyedét de legalább az ötödét testét görcsök rángatják arcbőre kékes szemei már nem látnak és a szemeiből már nem látszik semmi vérrel kevert nyál folyik a szájából többé már nem beszél most se de később sem

m a t e r i a

nagy és súlyos testét az oldalára fordítottad menteni próbáltad az utolsó pillanatig amikor is többé már nem remélsz és akkor eljön a pillanat te életben vagy és azt látod és gondolod és érzed hogy ez az ismerős alak már nem lát és nem gondol és nem érez ha az ember meghal semmi sem változik meg az utca tolakodással van teli befejezve a munkát bezárja az irodaajtót anya elhozza kicsi lányát az óvodából hazafelé úton vesznek kekszet ma már nincs több bőgés

57


58

m a t e r i a 

a villamos balra fordul a lift leereszkedik a kávéházi asztalon cukorszemek az üzem kapuja előtt egy ember tüzet kér a másiktól ad megköszön hallgat mint mindig napra-nap a vasútállomáson álló taxisofőr saját nyelvén káromkodik a rádió valami árut reklámoz az ablaküvegre esik az első csepp

az ég szürke a beton szürke az aszfalt nyirkos és szürke a fű még nem sarjadt ki egy zöld házban fagyos az öregasszony lába egyedül a tévé előtt ha az ember meghal minden marad úgy ahogy volt ez nem is lehet másként nem is lehet másként mint ahogyan te hiszed




m a t e r i a

59

furcsa i m e l i k k e

i n i m e s i

embereket m õ e l d a k s e

v ä l j a

találnak ki végleges l õ p l i k

furcsa embereket találnak ki akiknek divatos cipőjük van és jól szabott öltönyük és laptopjuk meg kalandjuk néha több éjszakás fekete autójuk és gondosan gyakorolt bájos vigyoruk és a szemükben szikra és a szájukban nyelvek és egy látomás vízió ők mentik meg a világot ez csak vicc volt joke ők mentik meg az Észt Köztársaságot vagy legalábbis a gazdaságát elkeserítőbb esetben a kultúráját vagy a köztévé reklámcégének jóhírét valamit biztosan legalább a saját bőrüket derék emberek

Arne Maasik Tallinn, nyár 9 (Tallinn, summer 9) fotó, 2002

________ _______________ _______________________ _________________________________ ___________ ______________________________________ _________________________________________ _____ ___________________________________ __________________ _________ _____ __ _

erre a világra többé nem jövünk


60

m a t e r i a 




Asko Künnap

mi

m a t e r i a

KünnapRoosteSinijärv – A három kismalac megérkezése (KünnapRoosteSinijärv – Kolme Põrsakese tulek) vegyes technika 75 x 120 cm

Jürgen Rooste

K Ü Ű

m i l l e k s

A N I T A

F O R D Í T Á S A I

o n

értelme a költészetnek?

mi értelme a költészetnek kérdem én – mi

kibékíti-e a költészet elvált szüleinket tipi-tapi kéz a kézben újra együtt minden rendben ahogy gyakran láthatjuk is ahogy ez lenni szokott madárdal és napsütés minek nekünk a költészet segíthet-e bármiben is lemondani a piáról mondjuk hogy az isten picsájába ne azt mondtam „lemondani a piáról” miért kéne lemondani a piáról ez egy jellemző nemzeti trademark még jellemzőbb mint a „welcome to estonia” i will motherfuckin’ phone ya aztán menjünk le a bárba már hemingway is tudta hogy a világ minden kikötőjében

v a j a

l u u l e t ?

van legalább egy észt aki már biztosan seggrészeg minek nekünk a költészet ha anyáink alkonautaként startolnak az éjszakában vagy beletemetkeznek a munkába köztünk és köztük szakadék marad és a nyugtatók uralkodnak a kiherélt univerzumban mi értelme a költészetnek érdekel az kurvára bárkit is ha egy segghülye idióta szép és homályos szavakat ír úgymint a háború csúnya dolog ezzel senkit sem ment meg hogy a pénz rossz dolog én nem megyek ma se szürreális szuperhipermegamarketba

61


62

m a t e r i a 

mi értelme a költészetnek kifizeti-e a számláimat elmegy-e dolgozni helyettem kitalálja-e hogyan szerethetnék bele újra a feleségembe csillapítja-e az éhséget és részegen tart-e éjszaka a városban vagy amikor a földön fekszem és magam alatt vagyok és nagyon fáradt és a járókelők meg sem állnak fog-e segíteni hogy lábra álljak másrészről pedig mi értelme az észt államnak az észt állam mint egy grafomán költészete szélország igen fújj el a pokolba köszönöm-kérem-viszlát meg a bankok mint a klasszikus aranyveretes költészet és a tudósok akik elpepecselnek rímeikkel a szociológus aki alliteráló szavak után kajtat lelket lehelvén ködös kutatásaiba igen és a szex mint költészet egy tisztességes dugás jónéhány négylábú trocheust tartalmaz a profisportot meg elégikus disztichonban írják kérdezem minek mi értelme mi értelme van a költészetnek kérdezem magamtól és attól az arctól aki munka gyanánt autókat mos és attól a külföldi kulturális intézetben dolgozó csinos kis nőtől aki a költőket importálja és a homotévébemondótól egy elegáns night

Asko Künnap Jónás lelkész visszatérése (Pastor Joonase tagasitulek) vegyes technika 100 x 100 cm

clubban neonfény alatt tárcsázok egy szexvonalat és egy lakatost és megkérdezem tőlük minek nekünk a költééééééééééééééééééééééééééééééééészet és íme hallgassátok válaszukat én saját magam hallgatom ez már majdnem költészet méltó a legnagyobb költőnk under strófáihoz ja tényleg mi értelme


Asko Künnap

k a t -



m a t e r i a

Az egybeesés védelmében (Kokkusattumuste kaitseks) vegyes technika 65 x 65 cm k e n d

p o -

e e -

m i s t

V a l g u s t a j a d

részlet a Felvilágosítók című versből nachtmusik (dal a csigákról) jellegzetes világnézettel él az erdőben egymagában a csigák faja minden este a víznél gyűlnek össze megnézni a naplementét az utolsó étkezés előtt a legidősebb csiga eszi a zörgő levelet a többiek is összecsócsálják vegyétek ez az én házam hajnali harmat a nyálam minden este megölik a legidősebb csigát

ámde egyszer megfogták a soron következő csigát egy szarvasrák véletlenül elvitte a jó példányt amikor az pont ott evett s hamarosan az idős csigák összeesküvést szőttek mert tovább akartak élni így elhatározták hogy mostantól mindig a legfiatalabb csigát ölik majd meg (itt a csigadal vége)



63


64

m a t e r i a 

k a s s a

fogsze szeretni az örökkévalóság végéig

a r m a s t a d

m i n d

i g a v i k u

ä ä r e n i

vasútállomástőrzővédőlány

fogsze szeretni engem az örökkévalóság végéig és aztán ha az örökkévalóság is odaveszett és már sok órája együtt kell mennünk anélkül hogy értenénk melyik világba érkeztünk fogsze szeretni engem még akkor is ha ezzel az egésszel nem boldogulok ha újra és újra leiszom magam és ha a világvége előtti pillanatban a saját mocskomban alszom el valahol a szoba sarkában mint egy üdvözült gyermek fogsze szeretni engem az éjjel szemben ahol az idő pokoli hidegre változik de nem tudunk sehová melegedni menni se fény se egy célirány fogsze akkor szeretni engem ha azt mondom csak mi ketten együtt vagyunk képesek az idő múlását megindítani




m a t e r i a

mi csakis együtt tarthatunk ki az időkön át a titok abban áll hogy nélkülünk a világ örökre megszűnik létezni fogsze szeretni engem pusztán azért a csodálatos világért amelyik akár valóságos is lehetne fogsze szeretni engem esztelen állatot egoista nagy kandúrfélét aki törött fa tövén dorombol egy dalt ami pokoli mély és meleg míg a pokoli mély és sötét éj ránk nem borul és senki sem tudja mi történik addig amíg majd megérkezik a fény senki sem fogsze szeretni engem ha meleg véredre szomjúhozom és csak azért a sejtelemért élek hogy fogyaszthatlak fogsze még akkor is szeretni drága fogsze szeretni engem az örökkévalóság végéig és tovább tovább messze azon túl

Asko Künnap A titok a láthatóban és nem a láthatatlanban van (Saladus on nähtavas, mitte nähtamatus) vegyes technika 100 x 100 cm

65


66

m a t e r i a 

t a v a -

l i n e

e e s t i

teljesen hétköznapi

i d i -

o o t

* szevasz én egy-akaraterő-nélküli-barom úr vagyok egy teljesen hétköznapi észt bunkó a sötétség földjéről érkeztem szerencsére szerintem minden rendben és dől a zsé

* ha egy orvos vagy egy tanár nyafizik mert több pénzt akar akkor végül is szarjon a saját szájába és inkább menjen és legyen építőmunkás norvégiában vagy legyen kurva

akár héttonnás mosógépet is vehetek magamnak és szét is verhetem még aznap éjjel

ez legalább két tisztességes foglalkozás amelyekben ott a mélyebb gondolatiság – hogy a saját fehér kezeikkel kell tenniük valamit

megtalálhatom az igaz boldogságot és szarhatok rá még ebben a fojtogató életben nézhetek sorozatokat vagy későéjszaka fülledt szexműsort mert ha éppen nem iszom és nem dugom a feleségem megtehetem mindezt mert én vagyok az isten –

* íme itt vagyok – a sátán kis segédje minden rendben mint mindig gyűlölöm magam és szeretlek téged nem tudok kettőnk közül választani

a teljesen hétköznapi észt idióta * sok van belőlem egy egész légió és mindig az oroszbarát edgárra szavazunk nem mintha szimpatikus lenne de tökjó kitolni veletek

ha kérded hogy megy a sorom válaszolok: szarul úgy ahogy az észteknek szokott * már a világ első petéjét becserkészte egy sasorrú fritz


Asko Künnap A mágus fiatal férfiként (Maag noore mehena) vegyes technika 65 x 65 cm

észt bunkó karl ernst von baer aki a sajnálatszürke kétkoronáson vágyakozva terpeszkedik (aminek sejtbiológiától eltérően túl nagy jövője tehát szépirodalmi szempontból kár is itt említeni) az biztos hogy az észt beszámítható és istenmegvető nép éppen emiatt hiszünk a horoszkópban és a jósokban és a fekete macskában is mindennapi bulvárhírekben a végtelen gazdasági növekedésben és a politikusokban akik a pénzről pofáznak gondolj bele milyen jól hangzik több pénz

* különösen büszke vagyok rá hogy nem ismerek egyetlen egy négert kínait cigányt zsidót oroszt lettet katolikust entellektüelt és buzit sem

ez majdnem úgy hangzik mint a több szex

értsétek már meg nem én hívtam őket ide

így csak egy nagyon bölcs ember szólhat

én egy lenhajúról álmodoztam de az éjsötéthajú ismeretlennel találkoztam


68

m a t e r i a 

akiből tudvalévő farkasember lesz már az elhunyt kitzberg öreganyja is erre figyelmeztetett de ki hallgatott rá a szoknyát viselő férfin eleinte csak röhögtek pedig sírni kellett volna * az igazi győztes az aki nem öli meg az év végére magát és a családját akit nem gázolnak el a zebrán ha elővigyázatlan tekintete egy elhaladó szépségen akad meg akit nem ejt foglyul holmi szív- és érrendszeri betegség hiszen már semennyi ideje sincs saját magára akinek a kisbusza nem törik össze a sztrádán ha épp nincs bekapcsolva a biztonsági öve akinek gyönyörű koponyáját nem roncsolja egy remegő kezű amatőr bérgyilkos eltévedt golyója (hisz’ profit minden területen nehéz találni) aki nem sodródik komppal őszi viharba a tengeren ha az titkos fegyverszállítmánnyal van tele akkor ő valóságos winnertakesitallwearethechampion-győztes és az év legutolsó napján vesz majd vadonatúj mosógépet * ám a szerelem nem érkezett meg a vargamäei tanyára




a munkahelyemen azt várják tőlem hogy duracell nyuszi legyek de a végeredmény csak egy átlagos tengeri malac otthon azt akarják hogy sürögjek-forogjak mint egy lelkes pingvin papa s nem mint a közepesen ittas madárkád de a szívem az én szívem olyan szabad mint a hagyma alul a gumó felül a szára a viharos északi szélben

Asko Künnap Fontos vendégek érkezése és távozása (Tähtsate külaliste saabumine ja lahkumine) vegyes technika 130 x 65 cm

m a t e r i a

69


70

m a t e r i a 

Karl Martin Sinijärv J Á S Z

A T T I L A

F O R D Í T Á S A I

egy nyomorult kis örömöt szeretnék újra érezni ami állítólag bőven található a dolgokban és az emberekben tartalékban ám amit senki se képes teljesen feloldani magában és amitől folyton szenvedünk éjszaka ami miatt a gyerekek rögtön szétszerelik a játékaikat ami hiányában a szülők csak veszekednek egymással még a legharmonikusabb családban is (micsoda kakofónia!) ami miatt életben vagyunk egyáltalán még akkor is ha ennek az oka egyáltalán sincs indokolva amitől tiszta tekintettel üdvözöljük az újabb napot mielőtt a hétköznapi fájlok végleg bevésődnének személyes merevlemezünk munkamemóriájába ami miatt néha muszáj egy kicsit becsípnünk esténként ami miatt egy másik élettel házasodunk össze amitől olykor jók is tudunk lenni akár azokkal szemben is akik ezt nem érdemelnék meg ami miatt nem vagyunk ellenségesek azokkal akik azt amúgy nagyon is megérdemelnék ami miatt elismerően csodáljuk még a lyukas hajót is ami miatt együtt érző pillantással figyeljük a lópatkolást egy hideg ködös novemberi éjszakán ami miatt mélyen magunkba tekintünk de nem a tükör által ami miatt valami iszonyatosan hülye indokkal kapcsoljuk ki a telefonunkat ami miatt néha a kollégánkban is meglátjuk az embert a nap közepén egy kizökkent pillanatban ami miatt mindenképpen ott akarunk dohányozni ahol tilos még ha már régóta nem is dohányozunk ami miatt méltán aggódunk hazánk és népünk sorsa miatt és hogy kell-e aggódnunk valakiért is egyáltalán ami miatt egy jó baráttól nem kérjük vissza a kölcsön adott pénzt az első adandó alkalommal inkább adunk még neki ami miatt néha pokolian rosszul érezzük magunkat ami miatt mély meggyőződéssel élünk tovább ha élünk még egy kicsit egyáltalán és ami miatt mindezt a legnagyobb örömmel tesszük


Asko Künnap



m a t e r i a

Szavak és üzenetek tesztelése II (Sõnade ja sõnumite testimine II) vegyes technika 30 x 30 cm

most nem engedhetem meg magamnak hogy aludni menjek és megosszam jó kis ágyam veled a levegőben nehéz lélek lengedez ez a tüskés növény a szörnyű éjszakák legforróbbikán mikor azzal rágalmaznak hogy részegítő szellem vagyok abból a százból aki most épp fönt van sejtelmem sincs arról sem ki lehetne adott pillanatban a legszebb a tükrömben ám még ősidőkben a valódi ördög te voltál én is egész jól néztem ki lebegtetem magam ha dühöm csillapodik és a korlátokat megátkozom mivel hiányoznak az itteni útpatkákról és megbékélek a ráncokkal a fenekemen kisimítom őket és nagy nehezen megmozdulok és ami kiáramlik belőlem szennyvízként érkezik a folyóba (cut) ó, nagyvilág, legalább egy kicsit add már meg magad

71


72

m a t e r i a 

Asko Künnap Szavak és üzenetek tesztelése I (Sõnade ja sõnumite testimine I) vegyes technika 75 x 75 cm




m a t e r i a

Asko Künnap L E N G Y E L

T Ó T H

K R I S Z T I N A

A háttérről

F O R D Í T Á S A I

T a u s t a s t

Ha megadatott volna egy rendes középosztálybeli otthon: makramék, cseh kristály, sárga konyha, fürdőjáték és -hab és -szoba, vacsorák az éjbarnított étkezőben, hamis csillár egyenfényénél. Volt viszont végtelen burjánzó bozót, idegen nyelvű viták ricsaja, tizenkét bátyám, mindegyiküknek mondandója, embercsontlépcső a másodikra, a bitliszek utolsó lemeze. Ha megadatott volna, hogy első szerelmem untig unalmas rózsás arcú csaj legyen, klasszikus klasszisosztálytárs, kertvárosi bézsszín házból, ellenőrzőjében dicséretek és matricák, szájában szopósmalacillat, nyakában mamától kölcsönkért üveggyöngysor. De a napok akkortájt rövidebbek voltak – rövidebbek, sűrűbbek is a maguk módján, s a fiatalasszony, aki felvitt a padlásra kézen fogva, mentolos dohányízű volt és vadgesztenyeízű volt, mert hát megjött már az ősz. Ha megadatott volna, hogy legyenek szüleim, és nagy- és dédszüleim, és az ő felmenőik, akik a háttérben állnak, kezük földes, szívük színaranyból, szemük égszínkék, és hozományul tehetős tanyák valahol Viljandi alatt. De az apai ház falán kitömött aligátor lógott és nejlonszálon nagyatyai nagybátyám fogai, az asztalon kinyitva hevert egy félkész könyv a háború idejéből. Apám mindig csőre töltött pisztolya, osztrák gyártmány, tiszta, szép, feketéllett az asztalfiókban esténként.

73


74

m a t e r i a 

Mókus

O r a v

Ó, lángbarna diómalom, ki gesztenyefák koronáját kavarod s kadriorgi tántik csatos ridiküljében lapuló süteménysorsok fölött őrködsz, te ravasz egyujjas bundakesztyű, ki kuszálod a szelet majd elszelelsz, gyere, beszéljünk valódi dolgokról, mint a betoppant szerelem, pénz és csend, tiltások, parancsok sűrű bozótjában, a törvény lassan keringő, egyre erősebb kötelékében, ha egyedül vagyok otthon, kártyaváramban, mely megválaszolatlan levelekből épült, banki értesítőkből és lízingajánlatokból, placebóreceptekből, és újra és újra süteményből, abból a teasüteményből, mely fölött te őrködsz, ó, mókus, mókus, lángbarna diómalom.

Szavakszavak

S õ n a d s õ n a d

Volt neked már valaha pasid vagy csajod, rosszkedved és olyan napjaid? Voltak neked valaha szavaid? Sötét szavak – nagyobbak mint az élet. Az életben pár pillanat, zsíros haj – egyáltalán a szádban haj? Szavak, szavak, szavak, szavakszavakszavak, szavak. Álomképekkel telt furcsa éjszakák, arcokkal telt, és térkép nem jelölte városok. Ezekben utcák, és egy tér, az egyik vén szívében, ahol találkoztunk – emlékszel tán –, teát ittunk. Vagy vizet vagy bort, tiszta mérgezett szelet. És mesénk nem ért itt véget, mert még nem volt szíve véget érni. Aztán azt kérdezted, szemed komoly volt, szád nevetett: volt neked már valaha. És így tovább.




Asko Künnap Az opciókról beszélgetve (Rääkides valikuist) vegyes technika 100 x 100 cm

m a t e r i a

75


76

m a t e r i a 




Paavo Piik F E R E N C Z

T Í M E A

F O R D Í T Á S A I

odajött hozzám és megkérdezte – hogy vagyok? úgy éreztem beszélnem kell neki egy keveset az összpontosítási nehézségeimről és a furcsa erőtlenségről élvezni már a létezést kezdetként megemlítve, hogy nekem túlságosan idealista céljaim vannak és túlságosan magas a boldogságküszöböm egyszerűen valósághű képet adni és azt mondani hogy persze értem, hogy kívülről nézve nincs jogom ezekre a szomorkás gondolatokra és hogy nekem nem is megy olyan rosszul azonban ez a pillanatnyi hangulattól függ úgy hogy – de ő egyszerűen továbbsétált és arra gondoltam hogy akkor ez csak egy retorikus kérdés volt

ÉLVEZD A NAPOT, szaggasd szét csábítsd el, pipáld ki reggel arra ébredsz hogy egyéjszakás viszonyod van az életeddel

Eve Kask Költő ( Poeet) linómetszet, 1988 50 x 50 cm

m a t e r i a

77


78

m a t e r i a 

mi kis emberek beleveszünk a munkanapok szigorába ősszel elnyelnek minket a hideg idők

a sapkák és a sálak a hologramunkat

kilenctől ötig látják szeptembertől májusig európától észak-amerikáig udvariasan kezet fogunk

visszatükröződünk a képernyőről láthatatlan cseppeket izzadunk és bömbölő gépek készítenek másolatokat a heteinkről és az események jegyzői üres helyekre kattintgatnak

a természetesség karnyújtásnyira van még egy kis izgalmat egy kis felkészülést és fegyelmet a természetesség karnyújtásnyira van a barátotok vagyok többé már nem vagyok viszálykodások közt velem többé nem idegen beszélni furcsa a lemorzsolódás a múlté a természetesség karnyújtásnyira van néhány dolgot még eltaposni néhány dolgot még eltiporni elmerenghetünk például az idő változatosságán furcsa bizony az évszakok váltakozása a politikusok mind korruptak te láttad őt? de őt? én láttam őt tegnap, vele volt a barátotok vagyok velem többé nem idegen beszélni a természetesség karnyújtásnyira van egyszerűen meleg szavakkal és a jómodorral sem fösvénykedve csak még egy kis izgalmat még csak egy kis izgalmat egy kis felkészülést és fegyelmet




Eve Kask

m a t e r i a

Nagy szem (Suur silm) linómetszet, 1989 50 x 50 cm

na, fel akartam hívni de a dollár esett az opciók nem adtak semmilyen lehetőséget a futurumoknak nem volt jövőjük az ördögbe, az egész piac a vesztemre ingadozott fel akartam hívni de new york nem akart eladni tokio vacillált, london célozgatott hogy jobb megvárni frankfurtot…

annyira fel akartam hívni, becsszó próbáltam elfelejteni a telekom gyatra negyedéves áttekintését hátrahagyni a pesszimista gazdasági várakozásokat… be is fektettem… és aztán és aztán az arany egy árfolyamba került az ólommal az iparindex átjött a technológián a kamatok többé nem érdekeltek részvényeim zuhantak a szemében a részvényeim a szemében zuhantak értékük alá

79


80

m a t e r i a 

hey

mr tambourine

man

ó, drága imidzsformáló csinálj meg kifizetem abból a pénzből amit az adóhivatal utalt vissza mikor kubában tanultam drága, drága imidzsformáló adj egy címoldalt vagy lecsupaszított képeket amik a számítógépeken montíroztak ugye tudod milyenek? ó, drága imidzsformáló csinálj meg feleségem van és házam kifogytam az ötletekből alkoss meg hobbikkal rendelkező cool extrémsportolónak taníts meg szabályosan pózolni a snowboardon és a telemark-landolásra drága, drága imidzsformáló mutass utat új mérföldkövekhez ó, drága imidzsformáló alkoss belőlem filantrópot kifizetem abból a pénzből amit az adóhivatal utalt vissza mikor befektettem a hozamot drága, drága imidzsformáló van valami divatos jótékonykodás mostanában? mutasd meg az utat a harmadik szektorhoz ó, drága imidzsformáló üres az életem a feleségem egyre kövérebb van felkapott író mostanában? csinálj meg legalább egy harmadik generációs értelmiséginek


Eve Kask



m a t e r i a

Lépcső (Trepp) linómetszet, 1988 50 x 50 cm

FIGYELEM, a kapcsolathálók fent vannak a neten, 400 embert ismerek, a telefonomban 150-en vannak, a postafiókomban további 200-an (többeknél több cím) VANNAK SZABAD ISMERŐSEID? kapcsolatokat cserélni, eladni, odaadni én szeretnék magamnak még egy harmadrangú barátot és külföldiekből is éppen hiány van MI AZ HOGY ŐT NEM ADOD? leraklak az ötödik kategóriába MIVÉGRE AZ INSTRUMENTÁLIS VILÁGKÉP? nyilván álszenteskedő. a hálók fent vannak, láthatóak a szálak. legutóbb 1995-ben tanúsítottam komolyabb érdeklődést valaki iránt

81


82

m a t e r i a 




m a t e r i a

K Ü Ű

Maarja Kangro A N I T A

Az állampolgár dala F O R D Í T Á S A I

K o d a n i k u

l a u l

A szomszéd asztalnál ülő fiatal művészeket hallgatom, egészségesnek és életerősnek tűnnek. Gondolkodnak, mit tehetnének a még friss húsukkal: huszonnégy órát járkálni megkötözve a dohos börtönben, feküdni meztelen a havas szeméthegyen, összevagdosni az arcukat és az ereiket, fölakasztatni magukat egy fára, megfulladni és temetkezni. Inkább várjatok! Elkérem a szakácstól a kést és odamegyek: és ha én ölnélek meg benneteket, mielőtt finom kis húsotok tönkre teszitek? Aztán megnyúznám testetek, végtagjaitokat darabokra vágnám, fűszerezném és kisütném. Mindenkit megkínálnék vele az esti bulin a szociális otthonban és a nővérszállón, elvinném a gettókba kenyérre való sonka gyanánt. Elhinteném a sózott bárányhúst falatonként Afganisztánban és Afrikában. Ó, mondjátok, hogy Júdás is így énekelt! Eve Kask Nő (Naine) linómetszet, 1993 70 x 50 cm

83


84

m a t e r i a 

Nevetés a nyír alatt a sárga nyír alatt egy férfi nevetett elég hangosan nagyon hangosan aztán halkabban majd megint hangosan az ablakból hallgattam őt a nyír hajlongott és a férfi nevetett rendes ruházatú férfi nem tudtam, min nevetett de éreztem, milyen huzatos ősszel a világ fényes nappal is rémtörténetek jönnek a szájakra

N a e r

k a s e

a l l

Daphné, elhanyagolható D a p h n e ,

m a r -

g i -

n a a l

a nyomornegyed divatos részén egy régi zöld dívány a lépcsőház mellé állíttatott rajta két férfi ült s az egyik így szólt: „fogadjunk, hogy húsz év múlva ugyanezek a nyírfák és hársfák állnak majd itt!” a másik válasza: „a francba velük!” és hozzátette: „ők velem jönnek” az első fogta a flaskát, kortyolt, s a másiknak adta, majd a férfiak hirtelen eltűntek. csendesen susogtak a fák. daphné, daphné – hová menekülnél, még mielőtt kinőne belőled egy új városrész?


Eve Kask



Király (Kuningas) linómetszet, 1989 50 x 50 cm

A fa csúcsáról úgy látszik a másik fa akár egy metafora. Az erős törzs körül himbálózó ágak arcot formáznak, talán beszélnek is, pedig valójában a helyükön vannak. Kezeim szorosabban ölelik erdei fenyőmet, szemem behunyom. Fásult gondolataim sokmindentől szárba szöknek. A levegő bársonyos. Amikor felpillantok, az erdei fenyő még mindig ott van, ágai hajladoznak, de törzse áll mozdulatlan, mint a cövek. Jelenléte annyira átható, hogy világossá válik számomra, ennek súlyos ára van: beszédkészsége hiánya. Nekem, a szónoknak pedig időről-időre felejtenem kell, összezavarodni és aludni.

m a t e r i a

85


86

m a t e r i a 

Visszafordíthatatlan pillangó

P ö ö r -

d u -

m a -

a ’megint’ nagy szó. apránként és gyorsan megint

t u -

a rádióban megint azon örömködnek a pasik, hogy helyes úton járnak és az idő körforgásáról dumálnak

s e -

a jó út körkörös, én is felismerem a strandon a fiatal bőröket és „et si tu n’existais pas”, énekel a hangszóró

l i b -

a rádiósok szerint minden mindennel összefügg, az egyik hangosan kimondja: pillangóeffektus s felemelem szárnyaim

l i -

a szép álmot a ciklikus idő adja mert ebből – azt hiszik – felébredhetnek és megint

k a s

a szárnyaimmal csapdosok a jóemberek köhécselnek a rádióban még jobban csapkodok, mire feltámad a szél a férfiak panaszkodva köpködnek, az éter lázad a hajók és a strandolók süllyednek, az utolsó álom vihart és sötétséget hoz gondolkozzunk a szón, mely korábban nem létezett csak most született és egyszerre megint nincs többé




Eve Kask

m a t e r i a

87

Totemek (Tootemid) linómetszet, 1989 50 x 50 cm

S

i

Disznó

g

a

A rádióban hallottam: régen disznó járkált a ház körül és emberi ürüléken élt. Ettől megerősödött és malacai lettek. Aztán az ember levágta a disznót és megette. Evés után valamelyik viskó környéki bokorba ment. A malacok felismerték a szagot, és a bokorba mentek ők is. Enni. És így tovább. Így derült ki, hogy a történelem spirális. Visszatérve a gyökereihez a disznó sok finom műszert és tagoltabb pózokat vitt magával.

Gólya

K

u

biciklivel mentem a részeg kerékpár tudta az utat, tudta az én dalünnepemre vérvörösborban – hitvány borban nem hittem volna, hogy megtalálom – de a káposztamező és a keleti szümcső-tisztás határára tényleg kellemes volt lehemperedni. amikor megébredtem, egy gólya állt előttem, mutogatott a lábaival, mint egy tanár és kinyitotta csőrét: „itt hoztalak téged a világra, ha tetszik, ha nem!” menj te a picsába, gólya. az észt nyelv már annyira régi, hogy többé nem is tudni, a gyerekei közül melyik nemkívánatos.

r

g


88

m a t e r i a 

R u i l a :

l

a

Ruila: hullák

i

b

a

d

a macska még mindig nem falta fel a konyhaablak alatti harkályt se a lépcső melletti rigót. így előzi meg a nap a macskát. pedig egy szerves élőlény akár győzhetne is, az élőbb és nagyobb lény a macska, nem a férgek! előzőleg is hanyagul evett a macska: a szürkerigóból egy kövérkés combot hagyott a garázs előtt, sárgásbarna húst és bőröket. mindig úgy manővereztem, hogy az autókerekek ne nyomják szét a csontokat. azt hiszem, a nővérem bedobta a tollas combot egy hideg júniusban a kazánba, de csak azért, mert a vendégek érkeztét vártuk. amúgy lehettünk volna türelmesebbek. a konyhakert mögött volt valamikor az állattemetőnk. most meggyfák állnak ott, a hús eltűnt, a gyökerek csontokból sarjadnak. a madarak felfalják az érett meggyet. hasznos trágyázni a talajt, de konkrét állatokat táplálni még jobb. a számítások talán kimutatják, hogy a kockázat is itt nagyobb. a rigót evő csavargó macska élete talán jó, talán gonosz. a földben lévő hullából jó, aztán kicsit gonoszabb természet nő ki. de a fej vagy írást egy szelíd cicus dobja helyettünk. ha egyszer nekirepülök egy felhőkarcoló síküvegének, nem is sejtem majd, hogy alattam rám is vár egy jó vagy egy rossz kannibál. megyek füvet nyírni. a hullák a helyükön maradnak.


Eve Kask



m a t e r i a

Tárolóedények (Anumad) linómetszet, 1989 50 x 50 cm

Hatolj a barlangomba, matéria! T u l e

m u

k o o p a s s e ,

m

a

t

A felújítás alatt álló kastély homlokzatán zászló lengedez, akár egy rongy. A nemzeti zászló. Így, foszlottan ő magát sem érdekli, ő maga nem bűnös, akármelyik nemzeté is. Csak vízből és levegőből összegubancolódott matéria, meggyengült cérnák. Nem akarja, hogy átázott molekulái bárkit is képviseljenek. Állok a zászló alatt az aszfalton és így szólok: „Hatolj a barlangomba! Hatolj még beljebb a barlangomba, matéria!” Nike tornacipő a boldog leány lábán: a rabszolga munkájából született rózsaszín ócska poliuretán. A rettegett akadémikusok és hivatalnokok szekrényeiben papír: az ő életük gyönyörű, vérszegény és csendes áldozat. A terepjáró forrón fénylő fémje megölte a gyalogost. Gyenge fotó a képviselőről nyomtatott akvarell színekben. A zászló lengedez. Jöjj anyag, szín és struktúra! Jöjj, betű és hang, grafika és akusztika! Jöjj, ölelkezzünk és aludjunk! Jöjj és rejtőzz el bennem, matéria!

e

e

r

i

a

!

89


S 90

m a t e r i a 

T ä r k a b

arjad Másfél hónappal később mostam ki a spermájával bepiszkított lepedőt, mikor visszament a családjához. Más elvesztett pasikkal is így megy: az utolsó alkalmi lepedővel alszom még néhány éjszakát, aztán összefogom és kicsit függőben hagyom őket. Ahogyan a spermanyomokból keletkezhetne valami, úgy sarjadhatna ki néhány üzenet és kelhetne életre egy tényleges világ. A hűtőszekrényben vidéken az ínyencség néha-néha megromlik. Kiveszem, látom az elmúlt időt és a régi ételt kicsit a szekrénybe rakom. Talán kinyílik a kapu. Ugye megmagyarázhatatlan, hogy a beszáradt lazacikrából egy élőlény nő ki. A régi szarvashúsból talán lehet még a szellemeknek is tetsző vacsora. A megsavanyodott tej is megéri a reményekkel teli napot. Az alatskivi temetőben egy kedves lányka arra kér, hogy olvassunk hangosan vele: „Ha még soká sötétben él hazád…” Az élénkpiros levelekre hó sodródik. Betámolygok az autóba aludni. Sarjad a virág.

Eve Kask Istennő (Jumalanna) linómetszet, 1989 50 x 50 cm




m a t e r i a



91


288

t h e s i s

Kaido Ole Cím nélkül CXLV – CL (Nimeta CXLV – CL) olaj, vászon, 2000 egyenként 60 x 60 cm


t h e s i s

289


290

t h e s i s

Piret Viires

Áttekintés az észt kortárs irodalomról Ü l e v a a d e

B Á R Á N Y

e e s t i

B O R B Á L A

n ü ü d i s k i r j a n d u s e s t

F O R D Í T Á S A

Az észt kortárs irodalom olyan fogalom, amelyet hallgatólagos megállapodás alapján csupán az 1980–1990-es évek fordulóján bekövetkezett, mélyreható társadalmi változások kezdetétől szokás különállóként kezelni, és amely egészen napjainkig – jelen pillanatban 2008-ig – húzódik. Első pillantásra könnyű feladatnak tűnhet a mai irodalmat vizsgálni, pedig viszonylag nehéz távolságot tartani attól, amiben élünk, és objektíven tárgyalni azt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyfajta Münchausen-effektusról van szó – az ember a hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból. Ugyanakkor a mai észt irodalom az egyik legizgalmasabb jelenség, hiszen él, folyamatosan bővül, és állandó változásban van. Ha úgy tetszik, sosincs „készen”. A mai észt irodalom változásainak vizsgálatához célszerű három aspektust – három koordinátát szem előtt tartani: a társadalmi változásokat, a technikai fejlődést, valamint az esztétikai kánon alakulását. A társadalmi változások középpontjában a 80-as, 90-es évek fordulóján bekövetkezett nagy

társadalmi átalakulások állnak, mint a Szovjetunió összeomlása, a szovjet birodalom befolyásának gyengülése világszerte, az önálló államok születése, vagy a szocialista tervgazdaság helyett a kapitalista piacgazdaság kialakulása. Az Észtországban lezajlott társadalmi változások szorosan öszszefonódtak a világszerte megfigyelhető társadalmi átalakulással, egyebek közt a világgazdaság globalizálódásával. Az észt társadalomra természetesen mindennél erőteljesebben hatott a szocialista rendszer bukása és az önálló Észt Köztársaság kikiáltása. Észtország egy csapásra kis állam lett a nagy „globális faluban”, és ezzel párhuzamosan hirtelen meglepően szabaddá vált az információáramlás, az emberek pedig szabadon utazhattak; az egész kulturális kontextus gyökeresen megváltozott ahhoz képest, amit az észtek a szovjet időszakban megszokhattak. Ugrásszerűen megnőtt az emberek idegennyelv-tudása, és ezzel korábban elérhetetlennek tűnő információkhoz – így az idegen nyelvű irodalmakhoz – is hozzáférhettek. Az észt társadalom hihetetlen gyorsasággal hagyta maga mögött ezeket az átmeneti éveket, és egyszeriben a kapitalista piacgazdaságban találta magát. A fogyasztási szokások gyors átalakulása mellett az irodalom szempontjából a leglényegesebb változásnak alighanem a könyvkiadás rend-


t h e s i s

szerének átalakulását tarthatjuk. 1990-ben eltörölték a cenzúrát és ezzel beköszöntött a szólásszabadság ideje. Ugyanakkor egy csapásra számos független kiadó jelent meg a piacon, és megszűnt a kiadás fő akadálya – az, hogy a kézirat hosszú ideig pihent az egyetlen, szépirodalmat publikáló, állami könyvkiadó szerkesztőségében. Ebből kifolyólag a könyvek jóval gyorsabban jelenhettek meg, és az irodalmi élet felpezsdült. A könyvpiac átalakulásának másik lényeges tényezője az volt, hogy 1992-ben kibocsátották az észt koronát, és a könyvkiadás, mint olyan, üzleti vállalkozás lett. A harmadik tényező, amely a kapitalista átmenet folyamatában közreműködött, az Eesti Kultuurkapital [Észt Kulturális Alap] újbóli megalakulása volt 1994-ben. Hamar körvonalazódott a pénzosztásnak az észt irodalmat támogató politikája, és egy átmeneti hullámvölgy után a kiadók ismét érdeklődni kezdtek az észt szerzők művei iránt, ugyanis azok kiadásához most már lehetett támogatást szerezni. Az ösztöndíjak, támogatások és egyéb díjak rendszere révén az Eesti Kultuurkapital a mai közkultúra egyik központi intézményévé nőtte ki magát. Ezeken az irodalmi élet szempontjából igen lényeges eseményeken túl az átmenet idején számos irodalmi társaságot is újraindítottak (Eesti Kirjanduse Selts [Észt Irodalmi Társaság], Õpetatud Eesti Selts [Észt Tudományos Társaság], Eesti PENklubi [Észt PEN-klub]) 1, új kulturális folyóiratokat alapítottak (például az Akadeemia) 2 és több kisebb alternatív újságot (Vagabund, Kostabi)3. 1 Az Eesti Kirjanduse Selts-et 1907-ben alapították, működése 1940– 1992 között szünetelt; az Õpetatud Eesti Selts 1838-ban alakult meg, működése 1950–1988 között szünetelt; az Eesti PEN-klubi 1928-ban indult, 1940–1987 között nem működött. (a szerk.) 2 Az Akadeemia egy 1989 áprilisa óta Tartuban havonta megjelenő kulturális folyóirat, mely a különböző tudományágak (bölcsészet-, társadalom- és természettudomány stb.) jelenlegi irányait, kutatási eredményeit igyekszik közérthetően közvetíteni olvasói felé úgy, hogy emellett színvonala révén írásai a másik tudományág szakemberének is segítségül szolgáljanak. A lap folytatja azokat a hagyományokat, amiket az azonos néven 1937 és 1940 között Tartuban megjelenő folyóirat képviselt. Jelenlegi főszerkesztője Toomas Kiho, aki matematikából doktorált. (a szerk.) 3

A Vagabund egy rövid életű kulturális folyóirat volt, ami anyagi

Ugyancsak a 80-as évek végén pedig különféle irodalmi csoportok születtek (például a Wellesto 4 és a Hirohall). Számos ideológiai színezetű módosítás is történt, például az ENSV Kirjanike Liitből [Észt SzSzK Írószövetsége] 1988-ban megalakult az Eesti Kirjanike Liit [Észt Írószövetség]. Fontos lépést jelentett az is, hogy a külföldön alkotó észt írók művei „hazatértek”; ez azzal kezdődött, hogy 1989-ben Helsinkiben találkozó jött létre az anyaországi és a külföldre szakadt észt írók között, és ezt követően számos külföldön élő észt író művét az anyaországban is megjelentették. Az észt irodalom két ágának összefonódása 2000-ben ért véget, amikor a Välismaine Eesti Kirjanike Liit [Külhoni Észt Írószövetség] egyesült az Eesti Kirjanike Liittel. A társadalmi élet felpezsdülése és az irodalmi élet színterének kibővülése révén a műfordítások száma is jelentősen megnőtt. A technikai változások hátterében az információtechnológia 20. század végi forradalma áll. Az információtechnológia fejlődése soha nem látott sebességet ért el. Az egyéb technikai újdonságok (mobiltelefon, fénymásoló gépek stb.) mellett a legnagyobb hatást kétségkívül a személyi számítógépek, a számítógépes hálózatok és az internet fejlődése jelentette. Mire Észtország belépett a nyitott világba, a számítástechnikára épülő kultúra már mindenütt széles körben elterjedt, Észtország pedig követte ezt a fejlődési irányt. A legjegondok miatt szűnt meg. 1991-ben viszont ennek folytatásaként létrejött a Vagabund kiadó, amely könyvei témája tekintetében jórészt az esztétikára és a költészetre koncentrált. Nemrég, 2008 őszén azonban a kiadó főembere, Joel Sang (aki egyébként a Keel ja Kirjandus [Nyelv és Irodalom] folyóirat főszerkesztője is) bejelentette, hogy bezárja a vállalkozást, elfáradt, és szeretne saját munkáival foglalkozni. A Kostabi folyóiratot a Eesti Kostabi-$elts [Észt Kostabi Tár$aságot] működtette. A társaságról lentebb. (szerk.) 4 A Wellesto 1987. december 26-án alakult, és a második független szervezet volt Észtországban a Muinsuskaitse Selts [Örökségvédelmi Társaság] után. Voltak ukrán, lett, német és finn tagjai is. Ez volt az első olyan társaság, amelynek tagjai közé a Szovjetunión kívüli alkotók is tartoztak. Az írók mellett művészek, zeneszerzők, fizikusok, orientalisták, nyelvészek és színészek is szerepeltek a társaság taglistáján, például: Uku Masing, Toomas Hendrik Ilves, Merle Jääger, Doris Kareva, Ott Raun. Erősek voltak a finn kapcsolatai, így Finnországban adták ki a Wellesto első kötetét is Wellesto címmel 1988-ban. A társaság egyszerre volt kulturális szervezet, író-művész egyesület, színháztársulat, alternatív alkotói és politikai csoportosulás. (a szerk.)

291


292

t h e s i s

lentősebb áttörés 1989-ben, az internetes világháló megszületésével zajlott le. Ennek köszönhetően az addig zárt, korlátozott tudományos és oktatási rendszer helyét világszerte átvette az internet tömeges használata. A leglényegesebb változás, amelyet az internet terjedése magával hozott, abban állt, hogy mindenféle információhoz hozzá lehetett férni – természetesen már Észtországban is. Az információtechnológia irodalomra gyakorolt hatása több szinten mutatható ki. Elsősorban persze az információhoz való szabad hozzáférést kell kiemelnünk. Másodsorban meg kell említenünk, hogy az információtechnológiával szorosan összefüggő digitális technika a könyvkiadásban is egyre nagyobb szerephez jutott. A régi betűszedőgép helyét átvette a számítógépes tördelés, ami az új, független kiadók számára jócskán megkönnyítette a nyomdai előkészítést. Az információtechnológia alkalmazása lassan magukat az irodalmi formákat is átalakította: megszületett a világhálón, vagy digitális közegben megjelenő hipertext-irodalom, illetve kiberirodalom, valamint az interneten fellelhető digitális szöveggyűjtemények. Az esztétikai kánon átalakulása. A 90-es évek irodalmi változásait két kérdéssel foglalhatjuk össze: miben különbözik a korábbi észt irodalom a maitól, illetve hogyan hatott ez a korábbi irodalom az átmeneti időszak után kibontakozó irodalomra? Más szóval: hol tart az észt irodalom ma, a 21. század első évtizedében? A 80-as évek vége és a 90-es évek eleje több kutató szerint áttörést hozott a költészetben: ezt az időszakot „lírai áttörésnek”, a költészet „forradalmi” megújulásának, 5 vagy „a költői nyelv forradalmának” 6 nevezik. A költői nyelv e forradal5 Kajar Pruul: Vana sajandi uued luuletajad [A múlt század új költői], in: uő szerk.: Varjatud ilus haigus. Valik sajandilõpu luuletajaid [Titkos, szép kórság. Válogatás a századvég költészetéből], Eesti Kostabi-$elts, Tartu, 2000, 194. o. 6 Tiit Hennoste: Kaanonist lahti [Megszabadulni a kánontól], Looming, 2000/2, 254–264. o.

mának is megvannak a maga előzményei, amelyek 1986 és 1989 között az észt punkköltészetben nyilvánultak meg. A 80-as évek túlnyomórészt ősi, „etnoszimbolikus” költészeti hagyományába – ahogyan azt Kajar Pruul nevezte 7 – éppen az észt punkköltészet hozta be a nyers és életszerű köznyelvet, az alacsonyabb kategóriák poetizálását, a szövegek erejét és intenzitását, valamint az éles társadalomkritikát a maga egyszerű, száraz formáival és idegen nyelvi elemeket alkalmazó írásmódjával. A punkköltészetnél (Mercánál, Tõnu Trubetskynél, Villu Tamménél és másoknál) mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy ez a fajta költészet valósággal „felrázta” a kánont, ami egyébként bizonyos fokig már a szövegek nyomtatásban való megjelenése előtt bekövetkezett. Bár az első köteteket 1988–89-ben adták ki, a punkköltészet csúcspontja 1986–87-re tehető; a punkköltők ekkor tartották első nyilvános fellépéseiket. Mindenesetre azt biztosan állíthatjuk, hogy a punkköltészet volt a költészeti áttörés előfutára. A 90-es évek elejének költészeti megújulását joggal szokás összefüggésbe hozni a Hirohall csoport köré gyűlt fiatal szerzőkkel 8, akik közül Sven Kivisildnik és Karl Martin Sinijärv emelkedik ki. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az irodalmi és társadalmi élet ilyen intenzív fordulópontjának idején (1988 és 1991 között) nemcsak az egyes kötetek voltak meghatározóak, hanem a fiatal szerzők közti szoros kapcsolat, valamint a különféle irodalmi szalonok és műhelyek is. Egyrészt Kivisildnik és Sinijärv mellett jelentős szerepet játszottak a Hirohall további tagjai is (Kauksi Ülle, Valeria Ränik, Jüri Ehlvest), másrészt ideológiai szempontból erős hatást gyakorolt az elsősorban

7 Pruul 2000; illetve Kajar Pruul: Etnosümbolism ja etnofuturism. Teese revolutsiooniaegsest kirjandusest [Etnoszimbolizmus és etnofuturizmus. Tézisek a forradalom irodalmáról], Vikerkaar, 1995/12, 58–62. o. 8 Pruul 2000; Hennoste 2000; tovább Mart Velsker: Kaks lainet [Két hullám], Looming, 2000/4, 562–574. o.; Mart Velsker: Kirjandus ja ühiskond. Uue luule aastad [Irodalom és társadalom. Az új költészet évei], in: Epp Annus – Luule Epner – Ants Järv – Sirje Olesk – Mart Velsker: Eesti kirjanduslugu [Észt irodalomtörténet], Koolibri, Tallinn, 2001, 608–645. o.


t h e s i s

võrui nyelven9 alkotó Kauksi Ülle. A társaság fontos célja volt az „etnofuturizmus” koncepciójának kidolgozása és propagálása. Ezt a sokat sejtető és izgalmas terminust talán a következőképpen lehet a legáltalánosabban definiálni: az etnofuturizmus az archaikus, ősi, jellegzetesen észt tartalmat divatos, néha egyenesen futurista formával párosítja. Vagy fordítva – az archaikus formákat (például az észt regivärsset) 10 párosítja új, mai tartalommal.11 A Hirohall csoportot (akárcsak az Eesti Kostabi-$elts-et [Észt Kostabi Tár$aság]12, amely a Hirohall tagjain kívül további fiatal művészeteket gyűjtött egybe) sajátos szerveződésként jellemezhetjük, amely állandó pezsgésben élt, és mindig új ötletekkel állt elő. A Hirohall esetében a szó szoros értelmében vett társaságról volt szó, hiszen világosan megfogalmazták saját különleges mivol9 A võrui nyelvet [võru keel, võruiul: võro kiil] általában az észt nyelv vagy a dél-észt nyelv egyik nyelvjárásának tartják. Észtország hivatalos nyelvváltozatáért az északi nyelvjárással vívott küzdelemben az döntött az északi változat mellett, hogy a teljes bibliafordítás először az északi irodalmi nyelven jelent meg. A võrui nyelv önálló irodalmi nyelvvel rendelkezik és vannak törekvések autonóm regionális nyelvként való elismertetésére. Körülbelül 70 000 beszélője van, elsősorban Võru megyében. 1995-ben Võru Instituut [Võru Intézet] néven kutatóintézet jött létre Võru városában a nyelv(változat) kutatására és fejlesztésére. (a szerk.) 10 A regivärss [regivers] a balti-finnek régi népdalaira vagyis a regidalokra (vagy regiversekre) jellemző versforma. Az észt kultúra legfontosabb értékei közé tartozik az ősök regiköltészete, ami közös baltikumi örökség. A finnek és a karjalaiak az erre a versformára alapuló éneket rúnóéneknek vagy Kalevala-mértékű éneknek nevezik. A regivers formája feltehetőleg időszámításunk kezdetén alakult ki, észt területen a 19. század közepéig volt uralkodó, a Kalevipoeg is ebben íródott. Az alliteráció és parallelizmus mellett a versmérték egy másik meghatározó tulajdonsága. A klasszikus regiverssor négy trochaikus verslábból (egy hosszú, egy rövid szótag) áll, vagyis 8 szótagból. (a szerk.) 11 Lásd még Piret Viires: The Phenomenon of Ethnofuturism in Contemporary Estonian Literature [Az etnofuturizmus jelensége a kortárs észt irodalomban], Congressus Octavus Internationalis FennoUgristarum, Jyväskylä, 1995. aug. 10–15., Pars VII, Jyväskylä, 1996, 236. o. 12 Az etnofutursita Eesti Kostabi-$elts-et 1989. május 31-én alapították. Nevét Mark Kalev Kostabi (1960. november 27-én született Los Angelesben) észt származású ismert és neves amerikai művészről és zeneszerzőről kapta, aki ideje jó részét New Yorkban és Rómában tölti. Képei megtalálhatók olyan múzeumokban, mint a New York-i The Museum of Modern Art, a Guggenheim vagy a The Metropolitan Museum of Art, de művei olyan emberek falán is ott vannak, mint Bill Gates, Arnold Schwarzenegger, Bill Clinton, vagy éppen Axl Rose, és így talán nem is véletlen, hogy Guns N’Roses albumoknak is tervezett borítót. (a szerk.)

tukat, amelyet az irodalmi alkotásokon túl manifesztumokban és metatextusokon keresztül is kinyilvánítottak. Amint azt Mart Velsker is megjegyezte,13 a költészetben tapasztalható áttörést fokozta magának a költészetnek az önmeghatározása, valamint a metatextusok megléte. A költészet megújulását elősegítette az is, hogy az észt irodalomkritikusok átvették a posztmodern teoretikusok elképzeléseit, amelyeket éppen az újfajta költészettel kapcsolatban volt célszerű alkalmazni. Az irodalomteoretikusok és -kritikusok közül például Hasso Krull költő is, aki a 90-es évek elején maga is kísérletezett a költészet adta új lehetőségekkel. A költészetben a 90-es évek elején bekövetkezett áttörés alapvető vonásait a következőképpen határozhatjuk meg: a költői nyelv átalakulása (szlengkifejezések és beszélt nyelvi alakok alkalmazása, az irodalmi nyelv torzulásai, nyelvi kísérletek, idegen nyelvi hatások, az Aavik-féle nyelvújítás újjáéledése,14 a võrui nyelv használata, az élet és az irodalom közt korábban húzódó világos határ eltűnése); happeningek, fellépések, botrányok, az irodalom és a pénz összefüggéseinek felismerése; a szerző-kép tudatos kialakítása (amely előfutára volt a 90-es évek végén kialakult ún. médiaíró alakjának); az irodalom fogalmának kiszélesedése mind a forma, mind a tartalom szintjén; szoros intertextuális kapcsolat az egyéb kulturális szövegekkel. 13 Velsker 2000, 565. o. 14 Johannes Aavik (1880–1973) filológus, nyelvész, nyelvtanár, újságíró, tolmács az észt irodalmi nyelv megújítója volt. 1912-ben meghirdetett programjában radikális változtatásokat javasolt, mind a morfológia, mind a szintaxis terén, és a „nyelvi szépség“ és „észtesség“ elveit hirdetve igyekezett reformokat bevezetni. Leghíresebbek talán szókincsbeli újításai, melyek során számos jövevényszót (elsősorban a finn nyelvből), nyelvjárási szót és új szóalkotást emelt be az irodalmi nyelvbe, írásaiban, fordításaiban, előadásaiban népszerűsítve azokat. Fordításaihoz mindig csatolt szójegyzéket és nyelvtani magyarázatokat is, illetve kiadta az újonnan alkotott vagy „felélesztett“ szavak szójegyzékét. A szovjet korszak utáni „újjáéledése“ annak köszönhető, hogy a függetlenség visszaállítása után a nyelvművelés kevésbé volt merev, több változatot engedett meg, hiszen nem kellett már élet-halál harcot vívnia az orosszal szemben. (a szerk.)

293


Kaido Ole Cím nélkül LXXXXIX (Nimeta LXXXXIX) olaj, fa, 1998, 35 x 33,5 cm

w

A 90-es évek elején lépett színre két fiatal költőnő: Elo Viiding és Triin Soomets, akik a 21. század elejére bekerültek az észt költészet központi alakjai közé. Saját stílusában alkotott tovább számos korábbi szerző is: Ene Mihkelson, Andres Ehin, Sass Suumann, Hando Runnel, Indrek Hirv, Doris Kareva és még sokan mások. A prózairodalomban bekövetkezett átalakulás kezdetét az irodalomkritikusok, így például Epp Annus, 1990-re teszik, amikor egyszerre jelent meg három egymástól és a korábbi irodalmi kánontól egyaránt gyökeresen eltérő mű: Peeter Sauter Indigo [Indigó], Jaan Undusk Kuum [Forró], illetve Mati Unt Öös on asju [Vannak dolgok az éjszakában] című regénye. Mindhárom mű éppen a nyelvhasználat szempontjából különbözik a korábbi irodalmi kánontól. Míg Annus kritikusként Undusk Kuumjában a szélsőséges modern-

izmus példáját látja, addig Unt regénye az észt irodalomtörténet egyik első posztmodern művének tekinthető. Sauter Indigója hétköznapi nyelvet használ, egyszerűen az események folyását írja le; a mű a beszélt nyelvre épül, és egyfajta egyensúlyt teremt az elit és ponyvairodalom között. Sauter ezt az ún. „lúzerprózát” és a laza (és helyenként obszcén szavakkal teletűzdelt) beszélt nyelvi stílust további műveiben (az 1997-es Luusban [Henyélés] és az 1998-as Kogu moosban [Kész, ennyi]) is folytatta. Annus szerint a prózairodalom átalakulásában e három szerző művei mellett jelentős szerepet játszott még Mari Saat Võlu ja vaim I. Loomade ränded [Bűbáj és szellem I. Az állatok vándorlása] című, 1990-es regénye is. Az áttörést mindazonáltal Emil Tode (eredeti nevén Tõnu Õnnepalu) 1993-ban megjelent regénye, a Határország [Piiririik] hozta meg.15 A Határország olyan könyv, amelyet korábban nem lehetett volna észtül megírni. Mindenekelőtt teljesen új társadalmi tapasztalatokról számol be azzal a világgal kapcsolatban, amelybe Észtország és egész Kelet-Közép-Európa a Szovjetunió összeomlása után került. A regény ellentéteket tudatosít: Kelet és Nyugat, Észtország és Európa szembenállását. A főszereplő egy kelet-európai, homoszexuális fiatalember, aki ösztöndíjjal Párizsban tartózkodik, és saját személyes tapasztalatain keresztül 15 Emil Tode: Határország, ford.: Pusztai Réka, Osiris, Budapest, 1998, 137 o. (a szerk.)


t h e s i s

próbálja megérteni azokat a változásokat, amelyek előtt a 90-es évek elején egész Európa állt. Ebben az időszakban az észtek számára a legfontosabb kérdésként az merült fel: kik vagyunk? Miféle világ ez, és milyen szabályok szerint működik? A Határország főszereplője bizonyos mértékig mintha a „nemes vadembert” testesítené meg, aki szeretné megérteni ezeket az új szabályokat. Tõnu Õnnepalu későbbi regényei, a Hind [Ár, 1995], valamint a női szereplő szemével íródott Hercegkisasszony [Printsess] (amelyet 1997ben Emil Tode néven jelentetett meg) 16 tovább viszik a Határországban terítékre került témát: a középpontban a megváltozott világban saját identitását megérteni akaró ember helykeresése áll. Õnnepalu utóbbi években íródott művei közül az Anton Nigov néven jegyzett Harjutused [Gyakorlatok, 2002] személyes hangvételű napló formájában született meg. Az Emil Tode néven jegyzett Raadio [Rádió, 2002] a Határországban megkezdett kérdéseket járja körül, a cselekmény azonban egy korosabb énekesnő és egy homoszexuális fiatalember bonyolult viszonya körül forog. 2007ben jelent meg Õnnepalu esszéregénye, a Flandria päevik [Flandriai napló]. Õnnepalu minden művében számos lényeges kérdést vet fel, amelyekre választ keres: ilyen a szerelem és a magány, a szexuális, társadalmi és vallásszabadság, a hűtlenség, valamint a mások fölött gyakorolt hatalom kérdésköre. A 90-es évek egyik legérdekesebb egyénisége a kiemelkedően tehetséges, sajátos humorérzékkel megáldott Andrus Kivirähk, aki nagyprózát, elbeszéléseket és színműveket is ír. A kánon átalakulása szempontjából különösen lényeges Kivirähk Ivan Orava mälestused [Ivan Orav visszaemlékezései] című, 1995-ös regénye, mindenekelőtt sajátos hangvételével és groteszk vonásaival; azzal, hogy nevetni tud a történelmen, és a viszszájára fordítja mind a történelmi igazságot, mind az ún. etnoszimbolikus költészetben kötelezőnek

számító hazafiasságot. Az Ivan Orava mälestused megszületése, illetve az, hogy az olvasók jól fogadták, azt mutatta: az észt állam és a nemzet olyannyira megerősödött, hogy immár megengedheti magának, hogy nevessen önmagán. Az öniróniát és a történelemmel szemben tanúsított iróniát vitte tovább Kivirähk a 2000-ben megjelent Ördöngös idők [Rehepapp] című regényével17, amely a népi hitvilágra és a történelmi jobbágyság időszakára építve tart görbe tükröt az észtek elé. Egy népi iróniával mélyen átitatott műről van szó, amely az észteket „kis tolvajnépként” mutatja be, akik örökké csak a maguk hasznát nézik. Az, hogy ez a könyv az olvasók körében olyan hihetetlen népszerűségre tett szert, voltaképpen azt mutatja: az észtekből nem hiányzik az egészséges önirónia. Kivirähk legutóbbi regénye, a 2007-ben megjelent Mees, kes teadis ussisõnu [A férfi, aki beszélte a kígyók nyelvét], hasonló népszerűségre tett szert, és a kritikusok elismerését is kivívta. Kivirähk ebben a művében is folytatja az észt történelem feldolgozását, ám ez a regény komorabb: az ősi szokások eltűnésével foglalkozik, és egy nép kihalására figyelmeztet. A fiatalon elhunyt Jüri Ehlvest (1967–2006) szintén egyike a 90-es évek új prózaszerzőinek. Első két regénye, az Ikka veel Bagdadis [Még mindig Bagdadban] és a Krutsiaania [Kruciánia] egyaránt 1996-ban jelent meg; e művekkel szerzett magának biztos és kitüntetett helyet az észt irodalomban, majd ezt követően a novellaírás felé fordult. Ehlvest alkotási módszerét legjobban talán a „mágikus realizmus” terminussal lehetne leírni. Novelláit rétegről rétegre haladva kell kibontani; olvasáskor előtűnik egy sor intertextuális kapcsolat – nem is annyira irodalmi, mint inkább különböző vallási szövegekkel. Ehlvest sajátos ótestamentumi diskurzust hozott be az észt irodalomba, amelyet ugyanakkor át- meg átszőnek a végtelenül egyszerű és emberi témák: a vágyódás a szerelem, a szépség és a bölcsesség után, vala-

16 Emil Tode: Hercegkisasszony, ford.: Segesdi Móni, JAK–L’Harmattan, Budapest, 2006, 165 o. (a szerk.)

17 Andrus Kivirähk: Ördöngös idők, ford.: Segesdi Móni, Valo-Art Bt., Budapest, 2004, 221 o. A regényből 2007-ben a magyarországi Kompánia Színházi Társulat kétfelvonásos darabot készített. (a szerk.)

295


Kaido Ole Cím nélkül IC (Nimeta IC) olaj, fa, 1998, 35 x 33,5 cm

mint az igazságkeresés. Ehlvest szövegei mögött Epp Annus egyenesen „kabbalisztikus értelmezési szándékot” lát, amely révén a bennünket körülvevő világot bizonyos kulcsfontosságú szövegeken keresztül olvassuk.18 Első novelláiban Ehlvest még anarchisztikusabb, sőt skizofrénebb volt; e novellák legjobbjait gyűjtötte össze a Päkapikk kirjutab [A manó ír, 1997] című kötetben. A 2002ben megjelent Hobune eikusagilt [Ló a semmiből] című munkájában már világosabb, higgadtabb hangvételű, egyfajta rejtett társadalmi tónust is felvillantó elbeszéléseket olvashatunk. A 2005-ben Palverännak [Zarándoklat] címmel publikált regénye egyben utolsó útja is lett. Az ifjabb generáció szerzői mellett az 1990-es években folytatta munkáját az idősebb nemzedék is. Az egyik központi téma az észt történelem fájó 18 Epp Annus: Proosast [A prózáról], Looming, 2000/9, 1361. o.

pontjainak feldolgozása lett. A történeti koncepció sorát bizonyos szempontból Viivi Luik A történelem szépsége [Ajaloo ilu] című 1991-es műve 19 nyitja, amely az 1968ban Prágában, Rigában és Észtországban lezajlott eseményekre koncentrál. Ene Mihkelson Nime vaev [Egy név terhe, 1994] című regénye a 80-as és 90-es évek fordulójának átmeneti időszakával foglalkozik, és egyben betekintést nyújt az észt nép lélektanába és emlékeibe. 2001-ben látott napvilágot Mihkelson Ahasveeruse uni [Ahasvérus álma] című monumentális regénye, csupa nagyszabású történelmi párhuzammal. A mű középpontjában az árulás és az igazság viszonylagossága áll, valamint az észtek fájó emlékei, amelyeket a fennmaradás és továbblépés érdekében igyekeznek elfeledni. Ugyanezt a témát fejti ki Mihkelson valamivel élesebb, ugyanakkor személyesebb hangvételben legutóbbi regényében, a 2007-ben megjelent Katkuhaudban [Pestistemető]. Az észt irodalom nagy öregjének, Jaan Krossnak 1998-ban jelent meg egyik legkitűnőbb regénye Paigallend 20 címmel. Korábbi történelmi regényeinek sorát folytatva itt Észtország közelmúltjára és az első Észt Köztársaság 1944-es bukására összpontosít. Akárcsak a Mihkelson-féle Ahasveeruse uniban, itt is az árulás a téma, ám 19 Viivi Luik: A történelem szépsége, ford.: Bereczki Gábor, Osiris, Budapest, 1998, 141 o. (a szerk.) 20 Tkp. ’belső emigráció’. (a szerk.)


t h e s i s

Krossnál Sztálin és Churchill megállapodása révén egész Európa árulja el az észt államot. A 2007 végén elhunyt Kross még be tudta fejezni két vaskos kötetnyi visszaemlékezését is. Ugyancsak színes egyéniség a 90-es évek irodalmában Ervin Õunapuu, aki groteszk, szélsőséges, hátborzongató történeteket vet papírra, amelyekkel mintha az olvasó befogadási képességének határait próbálgatná. Legjobb novellái összegyűjtve az Eesti gootika [Észt gótika, 1999] és az Eesti gootika 2. [Észt gótika 2., 2004] címmel jelentek meg. Prózafronton mindenképpen meg kell még említeni Nikolai Baturin nagyszabású regényeit – a szibériai tajga világát bemutató Karu süda [Medveszív, 1989] és az allegorikus Kentaur (2003) címűt –, továbbá Toomas Raudam személyes hangvételű lélektani prózáját, valamint Ülo Mattheus és Mart Kivastik munkásságát. A 90-es évek irodalmi kánonját megközelíthetjük egyfajta helyi–kozmopolita tengely mentén is. Míg a társadalmi és irodalmi átalakulásokat megelőzően az észt irodalom jellemzően „hazai”, helyhez kötött volt, és túlnyomórészt éppen Észtország saját helyi körülményeivel foglalkozott, addig Viivi Luik A történelem szépsége és Emil Tode Határország című művében már megfigyelhető a kozmopolita vonások elmélyülése. A világpolgári lét – azt mondhatjuk – szélsőséges mértékig jutott a Hiram írói álnéven publikáló fiatal írónő, Mari Laaniste 1999-ben megjelent regényében, amelynek címe Mõru maik [Keserű íz]. 21 Hiram esetében a legújabb, legifjabb írónemzedék tagjával van dolgunk; ez a generáció már a független Észt Köztársaságban, egy kíméletlen szabadpiaci társadalomban nevelkedett és szocializálódott; e nemzedék tagjainak számára öntudatukra ébredésük idején a világ már nyílt és szabad volt. Hiram nem kötődik a totalitárius rezsim uralta társadalomhoz, emlékezetében nem él a sötét múlt. Ez a generáció otthonosan mozog a tech-

nológiai újdonságok világában, számára a világháló a mindennapi élet része; ennek megfelelően Hiram regénye sem az ismerős Észtországban, hanem egy névtelen városban játszódik. A szerző olyan problémákat vet fel, amelyek a 20. század végén a nyugati világ legtöbb polgára számára hasonlóak. Hiram művével a 90-es évekre kialakuló helyi–kozmopolita tengelyen így jutunk el a lokalitástól a kozmopolitizmusig, összhangban az észt táradalom nyitásával, valamint ennek a társadalomnak a technológiai fejlődésével, amely révén a nagy, globális hálózatba beépült. A 90-es évek második felében, Kaur Kender Iseseisvuspäev [A függetlenség napja] című regényének 1998-as megjelenésétől kezdve az észt irodalomban viszonylag élesen rajzolódott ki az ún. médiaíró vagy popíró problémaköre. Így kezdték nevezni a fiatalabb nemzedék bizonyos íróit, akik műveik népszerűsítésére a reklámvilágból ismert szabályokat és trükköket vetettek be. Médiaíróként említhetjük meg mindenekelőtt Kaur Kendert (Iseseisvuspäev; Ebanormaalne [Abnormális], 2000; Check out, 2001), Kerttu Rakkét (Kalevipoeg, 2000; Kolmas printsess [A harmadik hercegnő], 2001; Susanna ja mina [Susanna meg én], 2002; Küpsiseparadiis [Sütiparadicsom], 2007), valamint Kadri Kõusaart (Ego, 2001; Vaba tõus [Szabademelkedés], 2004). E szerzők műveiben megindul a posztmodern tömegkultúra és az elitkultúra közti határ elmosódása, és az író személye médiaközpontúvá válik. Mind Kender és Rakke, mind pedig Kõusaar határozott és kidolgozott írói énnel rendelkezik, amelyet szokványos piaci szabályok szerint bocsátanak áruba. Számukra az irodalom, az alkotás már nem modernista elitművészet, hanem átlagos áru egy átlagos fogyasztói társadalomban. A 90-es évek második felétől az irodalom áruvá válása és a modernista elitizmus eltűnése lett az irodalmi diskurzus egyik fő témája. E diskurzust épp e három popíró alkotói munkássága, illetve a sajtóban kialakuló nyílt viták indították el.

21 Piret Viires: Traces of the Postmodern World in the 21st Century Estonian Novel [A posztmodern világ lenyomatai a 21. századi észt regényben], Interlitteraria, 2004/9, 130–139. o.

1996–1997-ben bukkant fel az észt irodalomban a fiatal szerzők ún. „második hulláma”. Kö-

297


Kaido Ole Cím nélkül CXXI (Nimeta CXXI) olaj, fa, 1998 35 x 33,5 cm

zéjük elsősorban a húszas éveik elején járó fiatal költők tartoztak, akik ugyanúgy csoportokba tö‑ mörültek, mint elődeik az évtized elején. E szer‑ zők háttere azonban más volt, mint az előző nem‑ zedéké, hiszen a költészetben és a prózában már lezajlott az áttörés, így ők nem szemben álltak a korábbi irodalmi hagyományokkal, hanem ki‑ki a maga módján továbbfejlesztette azokat. A fiatal szerzők csoportosulásainak két központja Tartu és Tallinn lett. 22 A tartui csoportok közül jelentős szerepet töl‑ tött be a NAK [Tartu Noorte Autorite Koondis, Fia‑ tal Tartui Szerzők Társasága] és az Erakkond [Reme‑ ték]. Míg a NAK (amely 1996‑ban indult, és bizonyos értelemben máig működik) tagjai mindig is hangsú‑ lyozták összetartozásukat, addig az Erakkond már a társulás nevével is ki akarta fejezni a tagok elté‑ 22 Vö. Velsker 2000.

rő egyéniségét és különál‑ lását. A két csoportba ha‑ sonló alkotói módszerrel dolgozó szerzők tömö‑ rültek. A NAK tagja volt egyebek között Aapo Il‑ ves, Olavi Ruitlane, Veiko Märka, Contra, és mások. A NAK‑írók stílusa jellem‑ zően groteszk, provoka‑ tív és gúnyos, előszeretet‑ tel használnak köznyelvi és obszcén kifejezéseket, riasztó, elidegenítő effek‑ tusokat, vagy némelyikük éppen a võrui nyelvet. A példaképet és a kiin‑ dulási pontot mindenek‑ előtt Kivisildnik munkás‑ sága jelenti, de a 80‑as évek punkköltészetére is gyakran visszautalnak. Az Erakkond (amely 1996 és 2000 között működött aktívan) meditatív és ősi hagyományokat 23 felelevenítő verselési stílust kép‑ visel – lágy, esztétikus, révedező stílust. Az Erakkond tagjainak munkássága mögött felsejlik a műveltség és a kultúra, sűrűn utalnak mind az észt, mind a vi‑ lágirodalom lírai hagyományaira. A csoport szerzői közül többen mára nevet szereztek maguknak az észt irodalomban – így például Kristiina Ehin, Aare Pilv, Berk Vaher, Lauri Sommer vagy Kalju Kruusa. Bizonyos értelemben a tartui társaságok el‑ lenpontjaként jött létre a TNT [Tallinna Noored Tegijad, Fiatal Tallinni Alkotók], amely 1997 és 2000 között működött aktívan. A TNT tagjai közül két költő: Jürgen Rooste és Wimberg emelkedett ki; az utóbbi tollából egy regény és több gyermek‑ könyv is megjelent. Mindkét szerző a társadalom‑ kritikai lírát képviseli; kettőjük közül Jürgen Rooste 23 Többek között a regidalok hagyományának felelevenítésére gon‑ dolhatunk itt. (a szerk.)


t h e s i s

lett nemzedéke egyik legkiemelkedőbb költője. Rooste szociális érzékenységet kifejező, expresszív szabadvers‑formákat használ; műveiben központi szerep jut a szerelemnek és a közösségnek, társa‑ dalomnak. Ugyanakkor Rooste azon szerzők közé tartozik, akik az irodalom performansz‑jellegét képviselik: a lírát zenével kapcsolja össze, és sa‑ ját verseit zenei kísérettel adja elő. Egyik kötetét CD‑vel együtt adta ki 2005‑ben Ilusaks inimeseks [Szépnek születni] címmel. A TNT‑ből harmadik‑ ként kiemelkedő szerző Ivar Sild, aki az észt iro‑ dalomba a nyílt homoerotika témáját hozta be nemcsak a verseivel, hanem elsősorban talán a 2007‑ben megjelent, Tantsiv linn [Táncol a város] című regényével. Tallinnban működött még néhány kisebb tár‑ saság is, így az Õigem Valem 24 és a 14NÜ nevű kí‑ sérleti irodalmi csoport. Az inkább különállóan alkotó szerzők, azon belül is a költők közük érdemes kiemelni François Serpentet (aki írói álnevét később fs‑re rövidítet‑ te). Serpent gótikusan modoros fiatal költőként indult, ám legutóbbi, 2004 című (2004‑ben meg‑ jelent) verseskötetében sikerült eljutnia bizonyos fájdalmasan kristálytiszta igazságokig és egyfajta pontos kifejezésmódig; az ember magányosságá‑ ról és az őt körülvevő mai világról ír, különös te‑ kintettel a sajátos nagyvárosi kontextusra. A prózaírók közül a 2000‑es évek elején egyér‑ telműen kiemelkedik Mehis Heinsaar, az új nem‑ zedék egyik legizgalmasabb írója. Heinsaar a maga sajátságos módján a „mágikus realizmust” kép‑ viseli; legerősebb műfaja a novella (Vanameeste näppaja [Tatarabló], 2001; Rändaja õnn [Vándorló boldogság], 2007). Heinsaar a valóság és a nem‑va‑ lóság álomszerű határait írja körül, méghozzá kel‑ lemes, lágy és könnyen olvasható stílusban. A többi fiatalabb prózaíró közül meg kell még említeni Jan Kaust, aki posztmodern iróniával veti papírra novelláit (különösen az Õndsate tund [Ál‑ dottak órája] címen 2003‑ban megjelent novellás‑

kötetét), ugyanakkor maga is vágyik elérni az ide‑ ális, az emberi természetben elmélyülni képes iro‑ dalmat. Jan Kaus ez idáig legsikerültebb műve a Tema [Ő] címmel 2006‑ban megjelent regénye, amely kiérdemelte a kritikusok elismerését, és nagy népszerűségre tett szert az olvasók körében is. A regény sikerének egyik oka talán abban rej‑ lik, hogy napjaink Észtországának társadalmát írja le, illetve azt, hogy a sikeresség kultuszának árnyé‑ kában mintha elfelejtődtek volna az olyan embe‑ ri értékek, mint a szeretet és az intimitás. Kaus cél‑ ja megmutatni, hogy a legfontosabb érték az élet‑ ben a szeretet, és ha az ember nem hajlandó küz‑ deni a szeretetért és a szeretet megtartásáért, ak‑ kor az összes elért siker és cél üres marad. Meg kell még említeni a mágikus realizmus határait próbálgató Urmas Vadinak és a klasszikus horrortörténetek szerzőjének, Matt Barkernek a nevét, a groteszk prózát és lírát író Vahur Afanas‑ jevet, valamint a hivatásos katonatisztként dolgo‑ zó Leo Kunnast, aki Sõdurjumala teener [A kato‑ naisten szolgája] című, 2001‑es regényével a ke‑ mény katonai és börtönélet tematikáját emelte be az észt irodalomba. A legifjabb nemzedék hangját a Värske Rõhk 25 címmel 2005‑ben indult, hiánypótló ifjúsági irodal‑ mi folyóirat szólaltatja meg. A Värske Rõhkben 17 és 27 év közötti fiatalok versei, prózai írásai jelen‑ nek meg, valamint kritikai írások a legújabb észt irodalomról. A folyóirat szerzői közül néhányan már nevet szereztek maguknak az észt irodalom‑ ban; prózában Diana Leesalu és Sass Henno, lírában Barthol Lo Mejor és Andra Teede, drámában pedig Jim Ashilevi nevét érdemes kiemelni. Sass Henno 2005‑ben megjelent regénye, a Mina olin siin [Itt voltam]26 fiatalkorú bűnözők és drogfüggők életét mutatja be, Diana Leesalu ifjúsági regényei pedig a kábítószereknek a mai fiatalok életében betöltött szerepére összpontosítanak.

24 Az elnevezés szójáték, jelenthet ’jobb szabály’‑t, vagy ’helyesebb‑ hamisabb’‑at is. (a szerk.)

26 A regényből részlet jelent meg a Lettre 60. számában 2006‑ban Putnoky Réka fordításában. (a szerk.)

25 Jelentése ’friss hangsúly’, azonban az elnevezés rájátszik a värske õhk [friss levegő] szókapcsolatra. (a szerk.)

299


300

t h e s i s

Visszatérve az esztétikai kánonnak a 90-es években és a 21. század elején megfigyelhető átalakulásához, összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy az észt irodalomban nem jött létre több párhuzamos kánon, nem léteznek alternatív kánonok, sőt talán még egyes, különálló szubkultúrák kánonjai sem (egyedül a science fiction műfaj képezhet kivételt). Az észt irodalmi kánont nem osztották fel, nem zajlottak érte nagyszabású harcok – a kánon átalakulása mindenekelőtt annak kiszélesedésével írható le. 27 Álljanak itt felsorolásszerűen a kánon kiszélesedésének következményei: a) a nyelv szintjén – a lírában a 90-es évek elején lezajlott költészeti áttörés, nyelvi kísérletek, a prózában a köznyelv és a beszélt nyelv betörése, a szabályozott irodalmi nyelv visszaszorulása, az idegen nyelveknek (elsősorban az angolnak) már a szintaxis szintjén is megfigyelhető hatása, a võrui nyelv alkalmazása; b) a szerző szintjén – a szerző személyének jelentősége megnő; a szerző-képet tudatosan alakítják a média és a reklámvilág szabályai alapján; c) a forma szintjén – az új technológiai források segítségével új irodalmi formák születnek; irodalom az interneten; az irodalom határainak elmosódása; az irodalom szintézise más művészeti ágakkal; kísérletek a videoművészet, a zene és az irodalom összekapcsolására; d) a tartalom szintjén – a tömegkultúra összemosódik az elitkultúrával; intertextualitás; a kollektív nemzeti identitás helyét átveszi a kozmopolita individualizmus eszméje; az irodalomban nyomon követhetők a társadalmi változások; új, aktuális témák kerülnek elő (kábítószer, rockzene, film, számítástechnika, internet, technológia, nagyvilági csillogás); e) a külvilág szintjén – a zárt világ helyét átveszi a nyitott világ; részvétel a globális nyugati kulturális diskurzusban; mozgás, sebesség, időeltolódás, kapcsolat az egész világgal a világháló segítségével; gyors és akadálytalan információáramlás. 27 Lásd még Piret Viires: Etnofuturismist küberkirjanduseni [Az etnofuturizmustól a kiberirodalomig], Looming, 2000/11, 1696–1697. o.

Azt mondhatjuk, hogy mára, a 21. század elejére az észt irodalomban a jelenségek három csomópont köré csoportosulnak. Az egyik talán a kozmopolitizmus, amely Luik A történelem szépsége, valamint Tode Határország című művével kezdődött, és Hiram Mõru maik című regényében csúcsosodott ki. A másik csomópont lehetne a posztmodernizmus, amelyet az észt irodalomba Mati Unt 1990-ben megjelent, Öös on asju című regénye vezet be. Ezt a témát a 90-es évek második felében tevékenykedő „második hullámos” fiatal írók (Berk Vaher, Jan Kaus) viszik tovább, valamint ehhez köthető a mai popirodalom (Kender, Rakke, Kõusaar) is. A posztmodern egységhiány, vagy megbontottság a fiatalabb észt irodalomba is elhozta a szűkebb csoportokat és a különféle szubkultúrák saját kódjait, és jól megfigyelhető, hogy a fiatal írók a saját csoportjukba tartozó, annak kódját értő olvasók felé orientálódnak. Posztmodern jelenségnek tarthatjuk a 21. század elején felbukkant kísérleti irodalmat is (Erkki Luuk, Kiwa, Mihkel Samarüütel), csakúgy, mint a már a 90-es években az interneten elterjedt kiberirodalmat. Harmadik csomópontként értelmezhetjük a történetírást, a történelmi regények irányzatát, amelynek legjelentősebb képviselői – a nemzet és az ország történelmét elemző regényeikkel – Jaan Kross és Ene Mihkelson. Ezzel az irányvonallal függ össze számos visszaemlékezés és életrajz megjelenése; ezekben a szerzők saját személyes tapasztalataikra támaszkodva fejtik ki, hogyan alakult az észt nemzet sorsa a bonyolult 20. századi események közepette. E visszaemlékezések szerzői között nemcsak hivatásos szépírókat, de hétköznapi embereket is találunk. A történetírás vonalát erősítik az Eesti elulood [Észt életutak] nevű társaság 28 által rendszeresen meghirdetett életrajzíró pályázatok is. 28 Az Eesti elulood projektet az Eesti Kirjandusmuuseum [Észt Irodalmi Múzeum] kulturális archívuma indította 1989 végén, maga a társaság 1996-ban jött létre. Az életutak gyűjtése és kutatása már az 1920as években megindult, amikor igen nagy volt az érdeklődés irántuk, azonban az 1980-as évek végén mindez új lendületet vett. (a szerk.)


t h e s i s

Mindezek a jelenségek a 21. század elején egymással párhuzamosan léteznek; egyik sem nyomja el a másikat, a kánon pedig egyiket sem tartja „igazabbnak”, „helyesebbnek” a másiknál. Ha 2008-ban visszatekintünk a 21. század elejének irodalmára, azt mondatjuk, hogy a 90-es években felbukkant szerzők többnyire folytatják, sőt elmélyítik korábbi alkotói munkásságukat. A 90-es évek végén színre lépett „második hullámos” írókköltők pedig biztos helyet szereztek maguknak az észt irodalomban, sőt bekerültek annak fősodrába (mint például Jan Kaus, Jürgen Rooste vagy fs). Ugyanakkor azt is leszögezhetjük, hogy a széles irodalmi palettán belül megnőtt a szórakoztató irodalom szerepe (lásd például Elme Väljaste, Toomas Verrev műveit). A 90-es évekhez képest azonban a leglényegesebb változás alighanem a média belépése az irodalmi életbe. A médiaírók munkássága révén ez ma már inkább tűnik szabálynak, mint kivételnek; a 21. század elejére már az ún. „komoly írók” is tudatosan viszonyulnak a médiához: egy-egy új mű megjelenésekor a nagyszabású kampány vagy sajtótájékoztató ma már mindennaposnak, sőt elengedhetetlennek számít.

Ma, a 21. század elején az észt irodalom más szerepet tölt be a világirodalomban, mint egykor; az észt írók munkásságát már nem csak az észt irodalom műveivel vethetjük össze. Az irodalmi művek intertextuális összefüggései gyakran a tömegkultúra olyan kliséire vagy jelzéseire utalnak, amelyeket azok ismernek, akik egyazon globális kulturális diskurzusban vesznek részt, és amelyek nemzetiségtől függetlenek. A kérdés csupán az, mely nyelven írnak ezekről. Az észt író számára a legtermészetesebb, legkézenfekvőbb, és a legtöbb lehetőséggel az kecsegtet, ha észtül ír, az észt olvasó pedig a mai posztmodern világról is egyrészt Észtország nézőpontjából, másrészt saját anyanyelvén szeretne olvasni. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az észt irodalom jelen pillanatban nyitott irodalom, ahogyan az észt társadalom is nyitott társadalom, amely fogékony a legkülönfélébb új technológiai lehetőségek iránt. A mai észt irodalom nem zárt rendszer, állandóan változik – járja az útját. Ha tudni szeretnénk, merre tart és hová jut el, nincs más dolgunk, mint nyomon követni ezen az úton.

301


I

O


Peeter Allik A Szovjetunióban született (Sündinud Nõukogude Liidus) linómetszet, 2002 60 x 80 cm


330

i n t e r a c t i o

Lauri Sommer interjúja Tõnu Õnnepaluval

A vándor visszatekintése R ä n d u r i

K O R E N C S I

K R I S Z T I N A

F O R D Í T Á S A

Tõnu Õnnepalu (1962) sokak számára csak egy szókimondó és nagyszerű prózaíró, akit az Eesti Ekspress [Észt Expressz] 2006-os közvélemény-kutatásában a függetlenné válás utáni idők legfontosabb írójává választottak.1 Õnnepalu képzettségét tekintve azonban biológus (pontosabban botanikus-ökológus), aki a Tartu Ülikoolon [Tartui Egyetem] szerezte meg diplomáját Vilsandi sziget növényvilágának elemzéséből. 2 Virtuális munkakönyve más furcsa bejegyzéseket is tartalmaz – az Észt Köztársaság első éveiben rövid ideig a 1 Az Eesti Ekspressben 2006-ban Kalev Kesküla költő és újságíró kezdeményezésére felmérést végeztek arról, melyek a legjobb észt írók, illetve kötetek a függetlenség visszaállítása óta. Egy 25 tagú zsűri pontozta az alkotókat és műveiket. A legjobb író kategóriában Tõnu Õnnepalu lett az első, Andrus Kivirähket és Jaan Krosst megelőzve. A legjobb kötetnek Ene Mihkelson Ahasveeruse uni [Ahasvérus álma, 2001] című regényét találták. (a szerk.) 2 Vilsandi a legnagyobb szigettől, Saaremaatól nyugatra található, és Észtország öt nemzeti parkja közül a Vilsandi Rahvuspark [Vilsandi Nemzeti Park] része a maga 9 km 2-ével. A sziget gazdag madárvilágát először Artur Toom, az 1809-ben épült 40 méter magas világítótorony őre óvta és gondozta, kezdve számtalan fészek telepítésével. Az itt fészkelő, vagy vándorlásuk során errefelé megpihenő madarak (például a viharsirály, a lócsér, a kerceréce, a daru, a bütykös hattyú, az apácalúd) mellett a terület növényvilága is jelentős (megtalálható itt a hússzínű ujjaskosbor, a sziki üröm, a piros madársisak, a Boldogasszony papucsa, a balti szegfű, a tengerparti iringó). (a szerk.)

t a g a s i v a a d e

Külügyminisztériumban, később pedig Észtország kulturális képviselőjeként Párizsban dolgozott. 3 A bölcs alkotó valószínűleg szert tett ezen munkák végzése közben bizonyos társadalmi kompetenciára, ami ma is jól jön neki. Õnnepalu első könyve egyetemi tanulmányai idején írt verseskötete, a Jõeäärne maja [Folyóparti ház, 1985] volt. A 80-as évek második felét alapvetően peremvidékeken, a különleges természettel megáldott Hiiumaa szigetén töltötte, melynek különállóságát a szovjet időkben még jobban erősítette határzóna státusza. A versek mellett esszéket is publikált, és rövid ideig szerkesztette a Vikerkaar [Szivárvány] folyóiratot.4 Az évtizedfordulón lassanként a prózához fordult, és a határok megnyitásakor egy időre Párizsba ment. Ott készült el átütő sikerű regénye, az Emil Tode álnév alatt kö-

3 A Külügyminisztériumban 1993 szeptemberétől másfél évig, míg Párizsban az Eesti Instituut [Észt Intézet] kulturális titkáraként 2001től egy évig dolgozott. (a szerk.) 4 A Vikerkaar 1986 óta megjelenő kulturális folyóirat, amely a kortárs irodalmat és művészetet, az új filozófiai, humán- és társadalomtudományi irányzatokat mutatja be. Ez a havilap nyolcszor jelenik meg egy évben, felváltva dupla és szimpla számokkal, melyek lehetőséget adnak arra, hogy tartalmában izgalmas múltbeli, jelenlegi és a jövőbe mutató témákkal foglalkozzon. A Vikerkaar ötletek találkozóhelye, vitaindító fórum, melyről olyan rovatai is tanúskodnak, mint a Dixi vélemény-, a Kaleidoskoop vitarovat, a nemzetközi politikára reflektáló Aken [Ablak] és az olvasói gondolatoknak teret adó Foorum rovat. Főszerkesztője Märt Väljataga; Õnnepalu 1989–90 között volt itt szerkesztő. (a szerk.)


i n t e r a c t i o

zölt Határország (Piiririik, 1993). 5 Ezt követő munkáiban ugyanúgy előfordul az elegáns, álmosítóan hömpölygő próza (Hind [Az ár, 1995]), mint a fájdalmas önjellemzés és az észt lét éles hangú leírása (Raadio [A rádió, 2002]). A személyesség és a tág asszociációs készség összekapcsolása az egyik fő jellemző, ami könyveit lebilincselővé teszi. A naplószerű lélektani analízis kiemelkedő darabja volt a Harjutused [Gyakorlatok] című önéletrajz (Anton Nigov álnév alatt, 2002). Egy jelenkorra vetett, nagyobb látókörű pillantást mutat be a Flandria päevik [Flandriai napló, 2008], amelyben szabad formájú értekezések váltakoznak egy középkori szerzetes monológjaival. Ez a két munka az elgondolkodtató tartalom mellett az észt próza formai úttörője is – a vallomásirodalom és emlékiratok témájában elég sok minden jelent meg e művei után. A szépirodalmi tevékenység mellett Õnnepalu elemző és szociális beállítottságú esszéista, a francia kultúra jó ismerője és Baudelaire, Mauriac, Proust, Gary, Pessoa és mások fordítója. Barátai nagy természetrajongóként, örökké vándorló, kissé magának való zarándokként ismerik, aki szereti a szigeteket, partokat, lápokat és járatlan utakat, aki rendelkezik a megfelelő biológiai ismerettel, élénk figyelemmel és a pontos fogalmazás képességével, és aki ezzel összefüggésben megalkotta Észtország utóbbi negyed évszázadának legjobb természeti líráját. Ezzel kapcsolatban ismerkedtem meg vele néhány éve, és erre vonatkozóan kezdem feltenni kérdéseimet. A 80-as évek elején költőként indultál, és válogatásköteted, az Enne heinaaega ja hiljem [Szénakaszálás előtt és azután, 2005] megjelenésekor azt mondtad, hogy ez a hozzád legközelebb álló műfaj. Most készülő írói naplód is átcsúszott prózából költészetbe, napjaidat és gondolataidat is ilyen szemmel nézed. Beszélj kicsit arról, mért is választottad egyálta5 Emil Tode: Határország, ford.: Pusztai Réka, Osiris, Budapest, 1998, 137 o. (a szerk.)

lán a költészetet – milyen lehetőségek fogtak meg téged akkoriban a líra terén, és ha ott még egyéb mozzanatok merültek fel, miért fontosak ezek most számodra? Nem választottam a költészetet, legalábbis kezdetben nem. Ha választásról beszélünk, akkor már inkább a költészet választott engem. Vagy csak egyszerűen egybeestünk. Az életed veled van kezdettől fogva, talán csak az függ tőled, mit csinálsz belőle. Már egész kisgyerekként felfigyeltem a versekre. Szerettem és megjegyeztem őket. És szerettem őket felolvasni is. Már háromévesen, ha nem korábban. Az egyik legkorábbi emlékképem, hogy megyünk apámmal a fodrászhoz, felállítanak a szoba közepén egy székre, én pedig olvasom a kismacskák versét, ahol van egy sor, hogy nurr-nurr, nurr-nurr, de én nem r-t mondok, és lesz belőle null-null, null-null. 6 A fodrász néniknek nagyon tetszett. Ami még nem jelenti, hogy gyermekként egy percig is azt gondoltam, belőlem lehetne író vagy valami hasonló. Arra viszont emlékszem, hogy törtem rajta a fejem, hogyan lehet, hogy valaki megírta ezeket a történeteket és verseket. Hogyan lehet ezeket megírni? Hogyan sikerülhet ez? Számomra ezek csak úgy voltak. Eszembe sem jutott, hogy én is megtehetném. Egy időben színésznek készültem, majd természettudósnak. Szándékosan mondom, hogy készültem, és nem azt, hogy akartam lenni, mert készültem is. Nem tudom, talán második osztályban lehetett, magamtól és önállóan eljártam a lakóközösség színjátszó körébe szerepeket játszani a színpadon, aztán pedig a természetbarátok házába mentem a természetet kutatni. A költészet kamasz koromban talált rám újra. 6 A Kiisu läks kõndima [Sétálni ment a kiscica] több változatban ismert gyerekvers, de a történet lényege mindig ugyanaz (az észt kiscicák nurr-nurr-jával szemben a magyarok a nyau-nyau-t használják): „1. Sétálni ment a kiscica, a fején volt egy sapka, / Mosolyogva nézte őt a többi macska. / Nyau-nyau, nyau-nyau, a többi macska. / Nyau-nyau, nyau-nyau, a többi macska. 2. Kérdezték tőle: »Miért van rajtad sapka?« / És felelte a kiscica, hogy ő ezt kapta. / Nyau-nyau, nyau-nyau, ő ezt kapta. / Nyau-nyau, nyau-nyau, ő ezt kapta. 3. »Fájt a fülecském, biztos meg fázott, / sapkát rá a kedves Mártika rakott.« / Nyau-nyau, nyau-nyau, a Mártika rakott, / Nyau-nyau, nyau-nyau, a Mártika rakott!” (a szerk.)

331


332

i n t e r a c t i o

De egészen másként, személyesen. A versek lettek a titkos mantráim, nagyon könnyen megjegyeztem őket, egyszerre volt bennük vigasztalás, lázadás és értelem. Amúgy a világ teljesen értelmetlennek tűnt, de a költészetben valahogy volt valami értelem, és ez a világot is elviselhetővé tette. Ez volt a titkos fegyverem. Középiskolában lett egy-két barátom, akiknek megmutathattam a verseimet. Mindegy, költészet vagy próza, de nekem úgy tűnt, hogy a szóval van valami végzetes, karmikus kapcsolatom. Olyan az én szóhallásom, mint másoknál a zenei hallás. Úgy gondolom, meglehetősen abszolút. Nagyképűen hangzik, de tulajdonképpen ez a hallás inkább összezavar. Nagyon kevés az olyan vers, amely teljes egészében tökéletes lenne, amely ezt az abszolút szóhallást egyáltalán nem zavarja. Világosan látom a hibákat és gyengeségeket az írásaimban, de ez nem jelenti mindig, hogy ki is tudom javítani őket. Ez a szóközpontúság pusztán egy része az életemnek, és úgy tűnik, egy a maradandóbb részek közül. Sok dolog jött és ment, de ez mindmáig megmaradt. Valószínűleg talán minden életben vannak dolgok, melyek azt az életet legmélyebben összekapcsolják a világgal. Nincs ebben semmi különösebben jó vagy rossz, magasröptű vagy alantas. A szó egyszerűen az emberi létnek egy kifejezése, önmagában a szóban nincs semmi fennkölt. Egyébként sem értem soha, hogy lehet szép nyelvről beszélni. Mit értenek ez alatt? Gyakran, nekem úgy tűnik, egyszerűen az üres szépelgést. A szó anynyira szép, amennyire mond is valamit. Minél erősebbet mond, annál szebb. Vagy borzalmasabb. A „szép nyelv” gyakran pusztán a szónak és beszédnek felszínes felfogása. Nem jelent semmit. A költészet és az irodalom nagy része nem jelent semmit.

A szavaid mindenesetre elértek valahova. Két prózaköteted magyarra fordították – a várakozásoknak megfelelően a Határországot és a talán azonos irányzatban ez után következő, nemzetközi szinten valószínűleg kevésbé ismert Hercegkisasszonyt [Printsess, 1997]7. A Határország szűkebben véve az észt irodalmat megváltoztató regény, személyes önmegvalósítás, tágabb értelemben a megfelelő történelmi pillanatban alkotott irodalmi lottónyeremény, tizenhat nyelvre lefordított sláger (tavaly őszszel Belgiumban a Határország szerzőjeként kellett bemutatkoznod). Hogyan tekintesz most vissza erre a siker-dologra? És az utazásra – mit tanulhattál meg leginkább a világvárosban? Mely álmaidat váltotta valóra Párizs, és mely illúzióidat rombolta szét? Mindkét dolog, mind Párizs (az idegen földön való lét), mind a siker, nagy leckét jelentettek. Ez persze csak később derült ki. Kezdetben nagy tévedések voltak, desillusions. Utólag persze azt is mondhatom, hogy ha az első korábban jött volna, a második később, egyszerűbb lett volna. De sajnos az életet nem úgy kínálják, mint a vegyes bonbont, és még anélkül sem választasz, hogy tudnád, milyen töltelék van egyik vagy másik darabban. Egyszerűen csak jön, ami jön. Hiszen az életeddel része vagy a történelemnek, minden más ember életének. Véletlenül abban az évben születtem, 1962-ben, amikor a világ kettészakadása keletre és nyugatra éppen a legintenzívebben zajlott, a ku7 Emil Tode: Hercegkisasszony, ford.: Segesdi Móni, JAK–L’Harmattan, Budapest, 2006, 165 o. (a szerk.)


Tõnis Saadoja

i n t e r a c t i o

A jégkocka olvadása 1–4 (Jääkuubiku sulamine 1–4) olaj, hdf-lemez, 2003, egyenként 80 x 80 cm

bai válság, stb. Ami azt jelenti, hogy az első harminc évemben vagy majdnem harmincban, mindenféle külföldről és Párizsról csak álmodozhattam. Nem a való élet, hanem az irodalmi élményeim alapján képzeltem el őket. Az én fantáziám Párizsa Mauriac Párizsa volt, 1910-ből vagy 1920ból. Zárt társadalmunkban mindenféle tévhitek éltek az akkori „külföldről”. Egyike volt ezeknek, hogy ott a „szabadságban” várnak minket. De ki várt volna? A szabadságban sem volt semmi más, mint az átlagos emberek élete, mindenkinek a magáé. A szabadságot legalább tízszer nagyobbnak képzeltük, mint amilyen valójában. Minden társadalomnak megvannak a maga meglehetősen jeges határai, és a szabad társadalom határai sokszor még jegesebbek, mert oly kevéssé tudatosulnak. A jólét sokkal alattomosabb, mint a hiány. Olyan gyorsan hozzászoksz, hogy észre sem veszed: meg van kötve kezed-lábad. Mára itt megszoktuk ezt, s meg is vagyunk kötve, hamarosan bizonyos értelemben ugyanolyan kiszolgáltatottak leszünk, mint a nyugatiak, akik védtelenségükkel kezdetben mosolyra fakasztottak bennünket. Más értelemben persze itt voltunk kiszolgáltatottak. Minden társadalom maga teremti meg a maga kiszolgáltatottságát és ügyességét. Másrészt ennek a két „szembenálló” társadalomnak a különbségét legalább tízszer nagyobbnak gondolták, mint amilyen valójában volt. Igazából mégis megdöbbentően hasonlóak voltak, olyan értelemben, hogy ugyanaz a kor valószínűleg egyforma eszményt, azonos embertípust teremt. Így, amilyen gyorsan ezek az „óriási” különbségek megszűntek, mutatja, hogy nem is voltak olyan óriásiak. De mégis, más országban, más kultúrában, má-

sik nyelvi környezetben élni nagyon nagy tapasztalatot ad. Franciaország rengeteget tanított nekem, mindenekelőtt persze önmagamról. Mi mást keresnénk egy idegen földön, ha nem önmagunkat? Külföldön nem számítanak azok a társadalmi kapcsolatok, amelyek téged valakivé tesznek. Ott egyszerre csak senki sem vagy, vagyis, szemtől szembe kerülsz azzal, aki valójában vagy. Nem tudom, mi lett volna akkor, ha húszévesen kerülök Párizsba. Harmincévesen az alkalmazkodóképesség már kisebb, de talán soha nem voltam jó alkalmazkodó. Nagyon kötődöm a múltamhoz. Mi más a szülőfölded, mint a múlt, a tapasztalataid és az őseid tapasztalata. Talán ennek a kötődésnek az az oka, hogy főleg a nagymamám mellett nevelkedtem fel. Egyébként valahogy mindig öregnek éreztem magam. Ez ellentmondásos érzés, egyszerre érzetem magam egyrészt mindig fiatalnak, annyinak amennyi vagyok, például ötévesnek, másrészt idősnek is ugyanakkor, ugyanabban a korban, így az élet mintegy teljes egészében létezett, és a megélt élet ehhez a meglévő élethez nagyon keveset tett hozzá. De a sikerélmény, igen, egy volt azokból az álmokból, elképzelésekből, mint amilyen Párizs is (bár az odajutásra nem lehetett és nem is volt remény akkor a 80-as évek elején, valahogy mégis biztos voltam benne, hogy egyszer odakerülök). Az irodalmi siker, az irodalmi „hírnév”. Melyik író ne akarná, hogy a könyveit olvassák. És melyik író ne tapasztalta volna, hogy ez nem jelent semmit, hogy ezzel nem igazán tud mit kezdeni. Nem ízleltem meg semmi különösebb sikert, sem hírnevet, de épp eleget ahhoz, hogy lássam, milyen üresek ezek a dolgok. A sikerélmény elsősorban negatív élmény. A siker az élet kísérlete arra, hogy

333


334

i n t e r a c t i o

önmagadtól elraboljon. A nagy siker igen kegyetlen tapasztalat lehet, és gyakran előfordul, hogy az ember túl sem éli. A siker az, amikor te testesíted meg mások álmait. De neked magadnak ehhez semmi közöd nincsen. Örülök viszont, hogy megtapasztaltam ezt, épp a megfelelő mértékben, különben lehet, hogy még mindig vágynék rá. A vágytól való megszabadulás ilyen tapasztalatokon keresztüli útja nem könynyű és nem is gazdaságos, de nem ismerek másikat. Vágyom dolgokra, hogy ne vágyjam többé rájuk. Ez tragikus és buta dolog, de beismerem, hogy egyszerűen nem vagyok bölcsebb. Nem lehetsz bölcsebb, mint amilyen vagy, ebben biztos vagyok. Bármennyiszer láttam embereket, mindig ugyanolyan bölcsek maradtak, amilyenek voltak, akármit is tanultak vagy tettek. A tanulás inkább egy eleve meglévő bölcsesség eredménye, mint oka. A te életed jól szemlélteti, hogy a tanulás utazás is. Észtország kultúrájának egy része valószínűleg mindig a vándorláson alapult, ilyen nyugtalan és újra szomjazó emberek mindig is voltak. Most együtt kószáltunk kicsit a természetben, és ezek a békés helyek bensőleg sokat adtak. Hogy ha a vándorlás és az írás kapcsolatára gondolok, akkor leginkább az a pillanat érdekel, amikor az ember és a táj összeolvadnak, amikor megszületik egy érzés, egy sejtés, vagy mélyebb állapot, ami úgy is maradhat – ennyi pont elég –, de a szövegbe is bekerülhet. Keresheti az ember ezeket létállapotokat, vagy csak úgy megtörténnek? Szerinted miből fakadnak ezek a dolgok? A helyekkel ugyanaz a helyzet: a megtapasztalásuk

a fontos, de nem önmagukért, hanem azért a semmiért, melyet azok mintha rejtenének. A vándorlás valaminek az odahagyása, de hogy odahagyjunk, kell, hogy legyen mit odahagynunk. Úgy látom, hogy a legjobb darabjaimat utazás közben írtam, futólag, úton egyik helyről a másikra, bár az írás maga persze az asztalnál ülve folyik és általában egy helyen. Hajlamos vagyok belesüppedni a rutinba, a stagnálásba. Egyszerűen csak el kell hagynom az otthont és a megszokott létet, el kell mennem, hogy mozgásba kerüljek, vagy meg kell változtatnom azt a helyet, ahol vagyok, idegenné tenni. És ez lehetséges. Fel kell ébresztenem magamban a szót, mozgásba kell hoznom. De valójában soha nem tudom, hol és hogyan fog történni legközelebb. Keresed és kísérletezel. Még a helyekre visszatérve – Te most KözépÉsztországban, Järvamaaban 8 élsz, ahonnan apai rokonságod származik. Kicsit foglalkoztál ennek a vidéknek a történelmével és saját családod történetével is. Ha egy teljesen ismeretlen idegen megkérdezné, hogy mi jellemzi ezt a vidéket, és miért vagy itt, mit válaszolnál? Nem is tudnék semmi értelmeset válaszolni ennek az idegennek. Azt sem tudom igazán, miért vagyok éppen itt, ezen a helyen a világban. Az „itt” most egyszerűen Järvamaara vonatkozik. Talán ez a származás-dolog volt az egyik lökés vagy vonzerő, ami ide hozott, de nem csak 8 Järvamaa számos, igen korai történelmi emlékkel rendelkező közép-észtországi megye, melynek Esna nevű kicsi falujában él Õnnepalu. Esna falu, ami nevét a szomszédságában lévő, 19. században épült Esna uradalomról kapta, az 1920-as években keletkezett a vasút miatt, melynek pályája errefelé vezetett. (a szerk.)


Tõnis Saadoja

i n t e r a c t i o

A jégkocka olvadása 5–8 (Jääkuubiku sulamine 5–8) olaj, hdf-lemez, 2003, egyenként 80 x 80 cm

ez. És most egyre inkább lényegtelennek tűnik. Egy időben érdekes volt ezen gondolkodni. Most már eleget gondolkodtam ezen, elég volt. A származásba sem érdemes belesüppedni. Ez csak egy pillére a világban való létünknek. Igen, érkeztünk valahonnan, van származásunk, de ennél mégis fontosabb, hogy mi mi vagyunk, itt és most. Ez a rituális tisztelgés, ami a tradicionális kultúrákban az ősökre irányul, részben védőmágia is: viszszautasítják a halottakat, maradjanak ott, ahol vannak, ne avatkozzanak bele túlságosan az életünkbe. Talán a saját származásommal való foglalkozás is részben ilyen védőmágia volt. De itt Järvamaaban született meg bennem igazán egy mélyebb elképzelés arról, mi volt korábban, nemzedékekkel és nemzedékekkel ezelőtt. Nem mintha „tudnám”, de ez nem egy sötét rejtély, és nem is vágyakozás már bennem az elveszett paradicsom után, a régi korok embereit egészen hétköznapiaknak látom. Mindig volt ott valami jóság, bármilyen idők jártak is, és mindig volt szenvedés is. Így bizonyos értelemben teljesen mindegy, mi volt és ki volt. Hadd legyenek. Ebben nincs semmi. Pontosan olyan ember, mint amilyen most te vagy, nem volt soha, magadnak kell boldogulnod a dolgaiddal, függetlenedned kell valahogy a múlttól, újból és újból a világra születni, amíg egyszer csak tényleg megszületsz. De egy dolog, ami itt Järvamaaban megvan, az Észtország szíve adta csend. A szív egy félelmetes dolog. Nem mersz hozzá előbb közeledni életed második felénél. És még akkor sem biztos, hogy megteszed. A helyek, ahova vet a sors, csak dolgok a többi sok közül, amik megtörténnek veled az életben.

Valószínűleg épp akkor érsz el egy helyre, amikor arra készen állsz. Hiszen előtte gondolhatsz rá, de aztán egyik pillanatban egyszerűen csak egy új helyen vagy. Bizonyos értelemben a helyek sem tanítanak mást, csak egyet és ugyanazt – azt, ami vagy. Nem hiszed el addig, amíg nem láthattad mindenhol. Igen, azt, ami most vagy. Megfigyeltem, hogyan tájolod be ezt a helyet, és élsz Esnában valamiféle egyszerűség felé törekedve – forrásvizet iszol, zöldséget termesztesz, magad sütöd a kenyeret, macskákat tartasz, serénykedsz a ház körül, az esnai kúria felé tekintgetsz, megtaláltad a kapcsolatot e helység szociális szerkezetével, stb. Van ebben valami rituális és nagyon érthető. A külvilággal való összhang felé haladás és a béke keresése épp Rád vall. Sok korábbi munkád érzékelhetően belső vívódásból született. A mostani, kívülről nézve kissé nyugodtabbnak látszó belső idő alkotói értelemben is más? Vagy az írás már nem is olyan lényeges? Jelent ez még Neked kihívást, valamit, amit meg akarsz valósítani? Ha már ilyen egyenesen rákérdezel – az írással kapcsolatban –, és magamtól én is így egyenesen kérdezem, akkor a válasz valószínűleg az lesz, hogy sem nagy kihívás, sem nagy célok nincsenek. Valószínűleg ebben a dologban határokhoz érkeztem, vagy megbékéltem a határaimmal. Az írás elég gyakran hallucinációnak tűnik számomra. Miért tettem ezt? Nem maradt más belőle, csak a külső szerep, az íróé. Ez önmagában véve kényelmes, de korlátozó is, mint minden kényelem. Talán csak elkényelmesedtem. Nincs mit tenni. Kicsit ugyanez a

335


336

i n t e r a c t i o

helyzet ezzel a järvamaai élettel itt. Érdekes, hogy te ebben a harmóniát látod. Én magam nem látom. Ez is csak egy soron következő tapasztalat, egy s más dolog „kipróbálása”, ebben nincs semmi végleges. Még egy elmúlás, ahogy minden más is elmúlás az életben. Ez talán a költő sorsa, hogy az életben soha ne találjon nyugalmat, és talán ebben az értelemben költő vagyok, akkor is, ha az írásaim – melyeket én tényleg nem tudok értékelni és mindez nem is érdekel –, ezt nem is támasztják alá. Ugyanakkor – úgy értem manapság – a „költő” valamilyen magas tisztség vagy szitokszó, hogy olyan óvatosan kell bánni vele? Ez csak egyes személyek élete, egy emberélet titokzatos átlagosságának elnevezése. Olyan sok helyet bejártak, olyan sok helyen éltek emberek. Egyébként, ahhoz, hogy egy helyen éljünk, vagy egy életet éljünk, nem kell azt élnünk egész életünkben, sőt évekig vagy egy évig sem. A vándorút olyan, hogy ha egy hely vagy egy ember mellett csak pár hónapra horgonyzol le, akkor is úgy fog elmúlni, mint egy teljes élet, annak minden félreértésével és megértésével, fásultságával és végleges búcsújával (bár soha nem tudhatjuk). Épp ma reggel gondoltam erre, amikor eszembe jutott, hogy egy fiatal barátom azt mondta, soha nem járt még Hiiumaan 9, és feltét9 Hiiumaa a maga 1023 km 2-es területével a második legnagyobb észt sziget, nagyjából 230 kisebb-nagyobb szigettel körülvéve. A sziget csak a partja mentén lakott, belsejében erdőkkel, lápokkal, sajátos flórával és faunával egy vadregényes és titokzatos vidék tárul az arra tévedő vándor szemei elé. A sziget világa és elnevezésének eredete kölcsönösen magyarázzák egymást: Hiisi erdei szellem, óriás és ördög a balti-finn mitológiában. Maga a szó eredetileg ’szent berket’ jelentett, ahova temetkeztek, és ahol így tilos volt letörni az ágakat, kivágni a fákat, azaz megérinteni a természetet. Aztán a hiisi szó az idők során utótagként megkapta a maa ’föld’ jelentésű szót, jelölve, hogy ez a terület szent berkek, óriások, vagy éppen ördögök földje,

lenül egyedül akar odamenni, hogy maga fedezze fel a szigetet. Egyszer csak rájöttem, valamikor én is ilyen voltam, pár évvel ugyan fiatalabb nála, huszonkét éves, és még nem voltam Hiiumaan és sok más helyen sem. Nem tudtam, milyenek ezek a helyek. Sejtelmem sem volt az illatukról és a hangulatukról. Az ember az élete során annyi haszontalan dolgot gyűjt és tapasztal, ebből lesz az élete, melyhez egyre kevesebbet tud hozzátenni. És bizonyos dolgok mégis megtapasztalhatatlanok maradnak számára. Kifut a kezei közül az idő, a legalkalmasabb pillanat. Az írással ugyanígy van: egy életről, egy találkozásról és bizonyos helyekről könyvek születnek. Persze megvan a szerepe a szándéknak, az álomnak, a vágynak, hogy pont ezt és ezt írjuk le, ezt és ezt mondjuk ki. Az írás lehet a végletekig átgondolt, előre eltervezett (bár ezt nem egészen tudom elképzelni), de egy valamit mégsem áll módjában megszabni az írónak: mit fog jelenteni az írás. És ugye ez a legfontosabb. A vers vagy a próza írása új jelentés teremtése, csakhogy ezt az író nem az akarata szerint teszi. Ez megteremtődik. Végül is nem egy új jelentés megteremtődése minden emberi élet? Akár egy kínai írásjel megfestése, a festés mozdulataival és az ecset útjaival: a jel jelentése a legutolsó vonalkavégtől függ, s ezért az ember nem fogja azt megtudni. melyről természetesen számtalan monda és történet szól. (De az innen északnyugatra lakó svédek Dagönek [Nap-sziget] hívják, mert felőlük nézve innen kel fel a nap.) Ez a varázslatos hely a finn származású észt férjet választó írónőt, Aino Kallast (1878–1956) is lenyűgözte, aki Hiidenmaai [a sziget finn elnevezése] történet alcímmel egy erdészről és fiatal, Aalo nevű, farkassá változó feleségéről Sudenmorsian [A farkasmenyasszony, 1928] címmel erős hatású kisregényt írt, mely magyarul is olvasható A farkasmenyasszony. Klasszikus finn kisregények kötetben (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985, 491–551. o.). (a szerk.)


Tõnis Saadoja

i n t e r a c t i o

A jégkocka olvadása 9–12 (Jääkuubiku sulamine 9–12) olaj, hdf-lemez, 2003, egyenként 80 x 80 cm

Igaz, hogy nem fogja megtudni, de mások mégis látnak az életére tekintve jelentőségteljes válaszutakat, és sajátos módon értelmezik őket. Az egyetem befejezése után, amikor az első verseskötetedet elfogadták a kiadónál,10 biológusként peremvidékekre irányítottak, tanárnak a laukai 11 iskolába (ha jól emlékszem). Az első kötetek nem sokat számítanak – a debütáló költők többsége az életükben bekövetkezett változás vagy a kulturális csoportosulás szétesése után eltávolodik az irodalomtól. Azoknak, akik a társaságoktól és kölcsönös kötelezettségvállalástól függetlenül folytatják, sok erőre van szükségük, és tovább kell tudni lépniük. Az az érzésem, hogy a szárazföldről partra költözés individualizáció, még ha akkor Te ezt nem is így fogtad fel – hogy ezek a Hiiumaa szigetén töltött évek megerősítették Benned a kezdetektől ott szunnyadó írót. Talán ugyanezt tette veled az ottani sajátos természet. Érezted a falusi magányt, paraszti-vidéki életet próbáltál élni, elgondolkodtál a keresztény élet lehetségességén napjainkban, és megírtad az Ithakát (1988), melynek magányos természetfelfogása számomra a 80-as évek második felében született észt költészet tetőpontját jelenti. Későbbi prózaversgyűjteményedben, a Mõõtben [Mérték, 1996] is a bensőséges, nagy rendszerektől és kulturális tehetetlenségtől szabadulni vágyó hit és szerelem tapasztalata volt a meghatározó. Időn10 Õnnepalu Jõeäärne maja című első kötetét az Eesti Raamat [Észt Könyv] kiadó jelentette meg. (a szerk.) 11 Lauka egy apró falu Hiiumaa északi részén. (a szerk.)

ként feltoluló emlékként Hiiumaa valahogy mégis Veled van. Fel tudod vázolni, melyek a szigeti élet leglényegesebb oldalai? Hiiumaara én irányítottam magam, különben Tallinnba küldtek volna, tudományos munkára. Egyszer jártam Hiiumaan, és a sziget lenyűgözött. Bár igaz, hogy az odaköltözés az írói út választása volt, a tanári állást egy falusi iskolában romantikus háttérnek tartottam írói munkámhoz. Az életben azért nem egészen így működött. A biológia, kémia és földrajz tanítása, 27 tanóra egy héten, kicsit felülmúlta az erőmet. De egyben sajátos életgyakorlat is volt. Ebben a korban hihetetlen sok energiája van az embernek. De igaz, a tanári állás nem illett hozzám, nem is illik, ahogy arról meggyőződhettem még egyszer itt Järvamaaban is, bár ez alkalommal tényleg egy szoft változatról volt szó: három-négy gyereknek tanítottam franciát egyszer-kétszer egy héten. Nem tudom őket arra kényszeríteni és lelkesíteni sem, amit nem akarnak. Ez utóbbi iskolai tapasztalat felidézte egy sor saját iskolás emlékemet, és megértettem, milyen ellenszenves volt nekem az iskola, és milyen sok volt ott a teljesen értelmetlen erőszak. Most is alapvetően azokkal a dolgokkal foglalkozom – mint az irodalom, francia nyelv –, amit egyik iskolában sem tanultam. Egyébként nem hiszem, bár manapság divatos, hogy az úgynevezett kreatív írást lehetséges vagy főként szükséges volna valahol az iskolában vagy kurzusokon tanítani. Az ilyen írás egy individualizációs folyamat, és nem taníthatja definíciónak megfelelően egy intézmény és egy intézménybeli tanár. Persze, minden ember, akivel találkozunk az életben, tanít nekünk valamit. De ez más. Többnyire ők

337


338

i n t e r a c t i o

maguk sem tudják, hogy tanítanak, és mi magunk sem tudjuk abban a pillanatban, hogy tanulunk. Azt gondoljuk: szeretjük vagy gyűlöljük őket. Az igazi tanár-diák viszony is lehet valamilyen szeretetkapcsolat, mert ellenállásunk akármilyen új tudással szemben mérhetetlenül nagy, és kevés az olyan erő, ami ezt képes megtörni. Az iskola a szocializáció, és nem az individualizáció intézménye. Ilyen értelemben sokat elárul a divatos tanfolyammánia. Mindenki szakadatlanul valamilyen tanfolyamra jár, vagy több felsőfokú végzettséget szerez. Hisz ez remek, de nincs-e szerepe ebben a végeláthatatlan „önmegvalósításban“ az egyénné válástól, az élet vad és természetes tanításától való szorongásnak? Valószínűleg igazad van, amikor azt mondod, hogy a Hiiu-maara költözés ennek az individualizációnak a része volt. Ebben voltak azért romantikus klisék és egyebek is. Ám miért kéne ezt szégyellni? Én úgy látom, hogy kultúránk sem tudta meghaladni a romantikusok eszméit, ma is csak posztromantikusok vagyunk, fogyó bátorsággal. És a korai húszas éveiben az ember elkerülhetetlenül a nagy klisék világában él. De most sem vagyok, már majdnem a negyvenes éveim végén, ezektől elég meszsze ahhoz, hogy képes volnék saját individualizációs folyamatom elemzésére. Leszünk-e valaha képesek, és vajon szükség van-e rá egyáltalán? Önmagunkkal kapcsolatban, mind individuumként, mind emberiségként, főleg tudatlanok, ignoránsak vagyunk. Valójában csak a sejtés vezet minket. Az emberi élet nem rendelődhet alá a tudományos elemzésnek, mert az egy olyan kísérlet, amit nem lehet megismételni. Nem lehetek újból huszonkét éves, nem választhatom Hiiumaa helyett Moszkvát, és nem nézhetem meg, mi lesz

belőle. Talán az eredmény ugyanaz lenne, talán egyáltalán nem. Egyetlen, a legutolsó, élet által kínált választásunkhoz sem térhetünk vissza. És vajon mennyire választások ezek? Nekem úgy tűnik, hogy a döntő pillanatokban már nem választunk, csak egyszerűen cselekszünk a saját végzetünk szerint. Akaratunk megdönthetetlen erővé válik. De Hiiumaan húsz évig maradtam. Na igen, közben másfél évecskét inkább Tallinnban, egy évecskét Párizsban éltem. De Hiiumaa volt az, ahova mindig visszatértem, ahonnan igazán soha nem is mentem el. És vajon eljöttem-e onnan már egészen? Arról a helyről, ahol minden lényeges zajlott, ami történhet veled az életben, ahol életed második és középső szakaszát leélted (ha 21 évet számolunk, és mért is ne, elég természetesnek tűnik egy nagy életszakasz hosszúságának), arról a helyről el lehet-e jönni? Valószínűleg nem. Az a hely a sorsoddá válik. Igaz, mostanában nagyon ritkán jártam arra, de nem is kell odamennem, hogy ott legyek, ez a táj a testembe nőtt, és nem lehet mit tenni ellene. Talán egyszer „igazából“ visszakerülök oda. De az a hely, az a Hiiumaa, ahova huszonhárom évvel ezelőtt mentem, már nem létezik. Ez biztos. De közvetve megörökítetted a könyveidben. A tájak hangulatát költeményeidben, és a Hinden valamint a Harjutuseden keresztül egy sor embertípust is. Aki bele tudja élni magát ezekbe, az megérzi. És néhány embert másképp is megjelenítettél. A Hindben van egy hősöd, a világítótorony őre, Vittorio, alacsony, részeges falubolondja, akit az életben Kõpu Pikknek hívtak, s aki azt hiszem úgy halt meg, hogy részegen elaludt a hóban. Nemrég kide-


Tõnis Saadoja

i n t e r a c t i o

A jégkocka olvadása 13–16 (Jääkuubiku sulamine 13–16) olaj, hdf-lemez, 2003, egyenként 80 x 80 cm

rült, hogy az általa énekelt népdalokat magnószalagon rögzítették, és e hős hangja hallható egy CD-n, a régmúlt idők megindító üdvözleteként. Az emberábrázolásodban ott van a líraiság, a szomorúság, a messzemenő empátia és a másság elfogadása, mint a Lõpetuse ingel [A végzet angyala] konvenciókat el nem ismerő magányos figurájának kegyetlen rajza is.12 Sokan nem viselik el az ilyen illúzió nélküli szemléletmódot. A könyvekben önmagukra ismerő emberek hátat fordítottak Neked, talán meggyűlöltek. Nem sikeredtek olyan szépre, mint remélték. Megsértődtek, bár a Te célod nem a beteges szitkozódás volt, ahogy azt Kivisildnik gyakran műveli. Nemrég azt mondtad, nem akarsz már ilyen vitákat. Hogy nem említesz e szóban forgó írói naplóban már anynyi nevet és személyesebb dolgokat. Másrészt így kimarad az életkép egészéből valami lényeges. Persze a műfajtól is függ, a különböző személyek vonásainak egyesítése egy szereplővé, a képzelőerő szerepe és hasonlók, de az irodalom az élet jelenségeiből táplálkozik, és ha őszinte akar lenni, gyakran ellentmondásba kerül a normákkal. Kifejtenéd, hogyan látod az emberek ábrázolása esetében a megengedett és meg nem engedett között mozgó határt? Volt, hogy néha a friss érzelmek fagyosabbá tették az értékelésed? 12 Sommer itt Õnnepalu egyetlen 2006-os versére, a Juhan Liiv szellemében íródott „Ootad kevadet ja siis ta jälle tuleb… “-ra [Várod a tavaszt, és az újra eljön…] gondol, mellyel 2007-ben Õnnepalu elnyerte a Liiv-díjat. A versben mintegy Kháron ladikját húzva jelenik meg a „Lõpetuse ingel”, mely címen a Kogu művésznévvel fellépő Sommer megzenésítette a költeményt, ami saját albuma mellett a 2007-ben kiadott Laulvad kirjanikud [Daloló írók] CD-n is szerepel. (a szerk.)

Igen, megkaptam a magam fájdalmas leckéit. De naivság lenne azt gondolni, hogy az írás bűntelen cselekvés. A művészet és az irodalom manapság meglehetősen mellékesnek tűnik és az ember azt gondolhatja, ezekkel nem lehet boldogulni, de kiderül, hogy a szavakkal végrehajtott cselekvés hatalma mégis egészen nagy lehet. Szóval is lehet bűnt elkövetni. Valójában úgy élve, tudatlanságban élve, mint ahogy élünk, nem kerülhetjük el, hogy gonoszat tegyünk. Csak az menthet meg tőle, ha meg sem születünk. Ez az elkerülhetetlenség azonban nem jogosít fel semmire. Cselekedeteink következményeiért felelősséget kell vállalnunk. Elkerülni mások megbántását, igen, ez fontos vezérfonal és tanítás, de hogyan kell követni? Az írás az én felfogásom szerint a tapasztalatok megosztása más emberekkel úgy, hogy ők mindezt egyéni tapasztalatként értelmezzék. Hogyan lehetséges ez mások megsebzése nélkül? És azt is látom, hogy az ún. fikcionalitás kódja már nem elég hatásos. Napjaink művészete inkább „dokumentarista“, a valóságshow-k és internetes naplók világában élünk. Csupán egyfajta új realizmus, új művészeti stílus, amely a való élet köntösébe bújik. De a művészet azért csak művészet marad, az elbeszélés elbeszélés és az élet az élet, ezek közé soha nem lehet egyenlőségjelet tenni, nem számít, ha valamit akármennyire is „közvetlenül az életből“ vettek. Hisz a probléma a prototípusokkal a szerzőnél kezdődik, abban az esetben, ha a könyv egyes szám első személyben íródott, ahogy a műveim nagy része. Ez az „én“ ott sohasem én vagyok. Aki maga is írt, tudja, aki nem, annak meg nehéz elmagyarázni. Hogy működjön, mindig kell lennie egy hősnek, fikciónak, hangnak. A naplóban is. Részben emiatt használtam álnevet, ez őszin-

339


340

i n t e r a c t i o

tébbnek tűnt, közelebb állónak az igazsághoz. A szerző, az elbeszélő fikciók, szerepek, amiket felveszel az elbeszélés idejére. Nincs sem előtte, sem utána, ahogyan Ványa bácsi sincs sem az előadás előtt, sem utána. De az előadáson van. Nagyon is létezik, akkor, ha a színész érti a dolgát. Tulajdonképpen a filmszínészeket is megtámadják néha az utcán, ha a filmben visszataszító figurát játszanak. Nincs mit tenni. Engem soha nem érdekelt egy vagy két valóságos ember „ábrázolása“. Valójában egy ember sincs – sőt én magam sem – olyan érdekes, hogy érdemes legyen ábrázolni. Valami mást mindig ábrázolunk, valami törvényszerűséget, emberit. És ebben az emberiben persze benne van mindenféle, mindenki ugyanúgy angyal, ahogy visszataszító alak is, abszolút minden, valahol és valaki számára. Ez a mindenki létezik is valahol és valaki számára, ebben nincs semmi abszolút. Az abszolút gonoszságba (vagy jóságba) vetett hit szerintem tévút. A legbiztosabb az irodalomban persze mindezt a szerzőre, az én-elbeszélőre ráhúzni. De ki ő „maga“, ha nem a többi emberhez fűződő viszonyai is egyben? Hogyan ábrázoljuk ezeket a viszonyokat úgy, hogy senki ne érezze magát megsebezve, megsértve? Ez egy nagyon kényes egyensúly kérdése, és biztosak lehetünk benne, hogy valaki mindig megsértődik. És mindig lesznek olyanok, akik prototípusokat fognak keresni, és ujjal mutogatnak. Ez ellen nincs mit tenni. Az én egyetlen hősöm, akinek prototípusa helyére „tolongtak“ (több ember vélte benne magát felismerni), a Határország Angelója volt. Amiből arra következtethetünk, hogy az ember csupán angyalként hajlandó felismerni magát. De még egyszer mondom, egyik könyvem sze-

replője alapján sem lehet, és nem is szabad valós személyre következtetni. Minden szereplő többé-kevésbé a képzelet szüleménye. Egyik embertől kölcsönöztem az egyik tulajdonságot vagy élethelyzetet, másiktól a másikat. Persze, nehéz elérni, hogy egy szereplő se legyen túl „felismerhető“. Ugyanakkor a prototípusok kérdése is csak amolyan pillanatnyi belső emóció. Az olvasók többségét nem is érdekli, ki áll egyik vagy másik szereplő „mögött“. Nem beszélve arról, hogy egy idő után már nincs is semmi jelentősége. Például Proust is vesztett barátokat a társaságából, mert páran felismerni vélték magukat egy könyvében. De kit érdekelnek ma már ezek a társasági emberek az ő kisszerű „problémáikkal“? A művészet sajátossága az is, hogy végül csupán az őszinteség ér valamit. Hogyha magaddal szemben őszinte vagy, akkor nem is tudsz senkinek kárt okozni. Bár te magad szenvedhetsz. De a szenvedések elkerülésének is az az egyetlen módja, hogy meg sem születsz. Végül a szerző mégis mindent magára vesz, akár akarja, akár nem. Mert ha ő maga nem őszinte, a művészet akkor is az. És az élet is, noha gyakran épp ellenkezőképpen látszik. És tulajdonképpen az írás is egy borzalmas tevékenység. Senki nem választaná magának ezt az utat, ha megmutatnák neki ennek minden következményét. De a tudatlanság az élet mozgatója. Élünk, mert nem tudunk, mert tudatlanok vagyunk. Ez az utóbbi gondolatmenet a jóléti társadalom kulturális közegében egész éles ítéletként hangzik. Mit gondolsz, mi hiányzik a legjob-


Tõnis Saadoja

i n t e r a c t i o

A jégkocka olvadása 17–20 (Jääkuubiku sulamine 17–20) olaj, hdf-lemez, 2003, egyenként 80 x 80 cm

ban a mai észt irodalomból? Miből fakad ez az ellaposodás, hanyag közönyösség, stílusjátékok, leplezetlen önreklámozás és a lényegtelen dolgok közötti kotorászás? És mit kell tennie az alkotónak akkor, ha ez a borzalom kívül, a társadalom szintjén is eluralkodik? Ha háború jön, megszállás, éhínség, földrengés, valami előre nem látható. Nem állásfoglalásra gondolok, mert ez is az ember belső logikája mentén történik, hanem arra az állapotra, ahol a szó nem képes az eluralkodó szörnyűség leírására és elemzésére. Ahol inkább szamaritánusra, katonára, az életben maradni képes „erdei testvérre“ 13 , vagy teljesen másokra, e sötét korszak természetéhez illő kommunikációs formákra van szükség. Manapság nagyszabású irodalomról nem beszélhetünk, ez talán világos. Nem mintha sehol nem írnának jól. Végül is az általános írni tudás már pár száz éve kifejlődött, úgyhogy most minden kicsit is művelt ember (de ki ne lenne az) meg tud írni valami könyvszerűt. Az irodalom középről a szélekre, magasról alacsonyra sülylyedt. Úgy tűnik, hogy a fő szövegkorpuszt már megírták, már nem lehet sok mindent hozzátenni. A „nagy irodalom“ zárt, új műveket nem fogad már be. Időről időre valahonnan mégis felbukkan valami, amiről „beszélnek“, de jó esetben 13 Litvániában, Lettországban és Észtországban a második világháború alatt széles körű partizánmozgalom szerveződött, és e mozgalmat, illetve tagjait nevezték „erdei testvérek”-nek (észtül metsavennadnak). A mozgalom 1950-es évekig volt igazán aktív, de magányos akciókat még az 50-es, 60-as években is végrehajtottak. Az „erdei testvérek” elnevezésnek és mozgalomnak voltak előzményei, mivel már az 1905-ös orosz forradalom hatására létrejött egyfajta ellenállás ezen a néven a balti térségben. (a szerk.)

csak pár évig, többnyire pár hónapig. Ilyen például Jonathan Littell nagy port kavaró könyve, a Les Bienveillantes [A jószándékúak] című monumentális náciregény, amely 2006 őszén jelent meg Franciaországban. Magam is nagy izgalommal, borzalommal és beleéléssel olvastam. De semmilyen erő nem késztetett soha arra, hogy újból elolvassam, úgy ahogy Mauriacot vagy Csehovot időről időre végigolvasom (bár mindig megígérem, hogy többé nem olvasom el). (Sőt, Murakamit is, de ezt más okból: nagyszerű regényeit egyszerűen elfelejtem, összekeverem egymással, emiatt lehet egy év múlva újból úgy olvasni, mint az újakat: ez már nem nagyszabású irodalom, hanem nagyon jó „kis“ irodalom.) Az emberiség történetében voltak jelentős periódusok, mikor az embereket összefogta az egy irányba haladás, valami nagy cél, hogy új dolgokat alkossanak. Ilyen volt a 19. század és ennek nyomán a 20. század is, de már csökkenő iramban. A 20. század valójában nagyon kevés újat talált fel, és nem csak a művészetben, hanem a technikában is, bár látszólag az ellenkezője történt. Az alapvető felfedezések, amelyek az emberek életét és gondolatvilágát megváltoztatták, száz vagy még több évvel korábban történtek, a lokomobilok, az automobilok, az elektromosság, a telefon, a repülőgépek… Vagy a nagyregény, általában az egész „korabeli“ irodalom, melynek hatókörében a mai napig élünk. A 20. század csak bővítette, csiszolta és elterjesztette ezeket a találmányokat. És kezdte őket lassanként megunni. Baudelaire látta azt a nagy megcsömörlést, ami korunk sajátossága már százötven éve. A megcsömörlés az újdonság ikertestvére. Hogy iszonyúan elegünk van, azt az mutatja, mi-

341


342

i n t e r a c t i o

Peeter Allik Konkrét megoldások (Konkreetsed lahendused) linómetszet, 1996, 60 x 80 cm

lyen óriási mértékben kell fogyasztanunk az „újat“, és milyen gyorsuló tempóban öregszik ez az új. Európai, nyugati kultúránk a technika újdonságbűvöletébe beleöregedett. Baudelaire „Spleenjeiben“ nagyon pontosan írja le a helyzetet: „Emlékem több, akár száz éve gyűjteném“,14 vagy: „Vagyok király, kinek földjén eső pereg, / dús, ám erőtlen úr, ifjú s nagyon öreg.“ 15 Ami nem jelenti persze, hogy korunk boldogtalanabb lenne, mint egy másik, vagy hogy boldogtalanabbnak kéne lennünk. Mégis figyelemre méltó, milyen kevéssé tesz minket boldoggá ez a „jó élet“, amelyben élünk, ez a gazdagság, jólét, biztonság. Mintha kísértene mögötte valami, talán a halál, amit ellöktünk magunktól valahova a sötétbe. Azt hazudjuk az életünk irányításáról, államokról, demokráciáról, kultúráról, hogy örökké tartanak, holott tudjuk, hogy épp annyira ideiglenesek, mint mi magunk. Ez okozza talán mindezt a szorongást, bénultságot. Kultúránknak már egy nagy projektje sincs azon kívül, hogy ezt a helyzetet fenntartsa, de belül nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy a helyzetet nem lehet fenntartani. Remek nemzetállamaink, és azok demokráciája, pacifista hadseregek és mesebeli bevásárlóközpontok – mindezek vannak, de egyszer majd nem lesznek. És mit tudnánk tenni ennek tudatában? Jobb nem gondolni rá. Vagy félrehúzódni. Széljegyzeteket írni erre a halványuló csillogásra. Napjaink irodalma a széljegyzetek irodalma. Komolyan megdöbbentett a tavaly ősszel Belgiumban írt széljegyzetgyűjteményem, a Flandria päevik viszonylagos olvasói sikere. Kiderült, hogy az embereknek valójában nem csak egyre hatásosabb szórakozásra van szükségük, hanem egész sokan vannak azok is, akik gondolkodni akarnak mostani létünkről, és nekik nem kell ezt különösen frappáns formában bemutatni, izgalmas regényként, például. Szerintem ez az igazi múló idők könyve, az örökkévaló14 Charles Baudelaire: Spleen, ford.: Babits Mihály, in: Charles Baudelaire: A Romlás virágai, Európa–Magyar Helikon, Budapest, 1980, 124. o. (a szerk.) 15 Charles Baudelaire: Spleen, ford.: Tóth Árpád, uo., 125. o. (a szerk.)

ság és az unalom könyve, a széteső kultúra szilánkjainak megfigyelése. De minden időnek megvan a maga irodalma, saját krónikaírói. Mi a magunk korának krónikáját írjuk, úgy ahogy tudjuk, és úgy, ahogy saját korunkat látjuk. Sőt azt sem mondanám, hogy a mai észt irodalom különösen rossz helyzetben volna. A múlt szebbnek tűnik a fénytörés miatt: elfelejtjük, hogy azok a művek, amelyek bennünk a „nagy korszak“ nosztalgiáját keltik, tíz-húsz év alatt jelentek meg, és hogy akkoriban az a korszak sem tűnt olyan értéktelítettnek és gazdagnak. Persze, igen, a 80-as évek vége és a 90-es évek szegényes szabadsága utáni sóvárgás rövidéletű maradt, és társadalmunk kultúrájával együtt keserű stagnálásba temetkezett. Az irodalom marginalizálódik, s teljes egészében széljegyzetté válik, de egy-két jó dolog mégis megjelenik ebben az általános tömegben, ami tisztán a kedvezőbbé vált gazdasági helyzet terméke (a pénz már nem komoly akadálya a könyvkiadásnak). Akár a Te ez év elején megjelent versesköteted16 – ilyen érett és egységes kötet régen nem volt az észt költészetben. Valószínűleg értem, miért nevezed látszólag teljesen szelíd és békés korunkat „sötétnek“. Tényleg úgy tűnik, hogy egy pozíciófelvétel, lövészárokba temetkezés folyik. Akár ez az ostoba és tartalom nélküli nacionalizmus, amely mindenhol felüti a fejét. Az internet, ami lehetne a tudásszerzés és a megismerés eszköze, éppen a klikkesedés, gengesedés, a düh kitombolásának színhelyévé vált. Mindenki megtalálhatja benne a „magához illőket“ és akkor mindenki másra nemcsak fütyülhet, hanem szidhatja is őket, és gyűlölködhet. Furcsa dolog. Valószínűleg ez a válasz a nagy nyitottságra, ami szorongást kelt. Az irodalomnak és a költészetnek, mint a békés eszmecserének és az igazság keresésének, ahol az öncsodálatot is titkolni kell, és önmagunkat illetve a „magunkfajtákat“ kívülről szemlélni, ezen a „csatatéren“ per16 Sommer K. L. ja N. [Kohtumised, lennud ja nokatäied, Találkozások, repülések és falatok] című, 2004–2007 között íródott verseit tartalmazó, teljesen vörös színű lapokon megjelent kötetére gondol Õnnepalu, ami 2008-ban, ezen interjú készítésének évében jelent meg. (a szerk.)


i n t e r a c t i o

sze nem sok hely jut. De minden őrültség elmúlik egyszer. Ki éli túl közülünk, vagy mi éli túl ezt az írásainkból, nem tudhatjuk, de nem is kell tudnunk. Élünk, ahogy tudunk és meghalunk, ahogy tudunk. Háborútól és megszállástól előre félni

nincs értelme, úgysem tudjuk, mi is lesz valójában, és hogyan viselkedünk egy ismeretlen helyzetben. De mindig van remény, hogy valamit megsejtünk, hogy jobb embernek bizonyulunk, mint amilyennek gondoljuk magunkat.

343


378

r e a c t i o


r e a c t i o

379


380

r e a c t i o

Lauri Kitsnik Ü h e

s i l l a

v õ i m a l i k k u s e s t

Egy híd lehetségességéről Kivisildnik: (:)vägistatud jäämägi Jumalikud Ilmutused, Pärnu, 2006, 80 o.

F Á B I Á N

O R S O L Y A

F O R D Í T Á S A

A mai észt költőnemzedék képviselői közül Kivisildnik neve a nagyközönség számára kétségtelenül a legismertebbek közé tartozik. Hírnévre és olvasottságra azonban elsősorban mint éles nyelvű rovatvezető és blogíró tett szert, nem pedig költőként, annak ellenére, hogy ő az elmúlt évek egyik legproduktívabb és legtöbb recenziót kapott szerzője. Legutóbb megjelent verseskötete a (:)sumo (2007) ez év tavaszán elnyerte az Eesti Kultuurkapital [Észt Kulturális Alap] legrangosabb éves költészeti díját. Nagu härjale punane kärbseseen [Mint ökörnek a légyölő galóca, 1996] című verseskötete pedig valószínűleg az egyik legterjedelmesebb önálló mű az észt irodalomban (841 o.). Nyugodtan nevezhetnénk akár élő klaszszikusnak is. Blogjában saját profilját egyenesen e szavakkal jellemezte: „már egy ideje gyanítom, hogy isten vagyok“. Kivisildnik szerepei – a könyörtelen szociális kommentátor, az ügyesen felépített médiaszereplő és az experimentális költő – jelenleg annyira közel kerültek egymáshoz, hogy nagyon nehéz úgy beszélni az egyikről, hogy ne kerüljön szóba a többi. A róla megjelent kritikák jelentős része is ezt az utat járja. Valójában ebből származik az a t

Markus Kasemaa Térdelő angyal puskával (Ingel püssiga põlvitab) olaj, digitális nyomat, 2003–2007

probléma, hogy miként lehet Kivisildnik költészetét az észt kultúr- és médiaközegen kívül megérteni, mivel ez utóbbi nemcsak harcteréül, hanem kritikus kijelentéseinek és polemizáló írásainak állandó színteréül, valamint egyben témájául is szolgál. Kivisildnik írásai és egész jelensége kapcsán elmondhatjuk, hogy fordítási szempontból egy különleges problémával találkozunk. Pusztán szemantikai szintről nézve Kivisildnik költői nyelve igen puritán, egyszerű és világos, mely mélyebb elemzés nélkül is célba ér, ugyanakkor, ha nem ismerjük azt a hátteret, melyből írásai táplálkoznak, úgy tűnik, nincs sok reményünk arra, hogy műveinek értelmét megragadjuk. Így végül, mint sajnos gyakorta, a szövegfordítás problémáinál fontosabb kérdéssé a kontextus fordíthatósága válik. De kezdjük először a nevével. Mindenki, aki Kivisildnikről kíván írni, már a kezdeteknél gazdag választékkal találja magát szemben: született Sven Sildnikből egy szép napon Sven Kivisildnik lett (a Tartu belvárosában található legendás hírű Kivisild [Kőhíd] után, melyet a II. világháborúban felrobbantottak), aztán egyszerűen csak Kivisildnik, majd pedig (:)kivisildnik. A „szmájli“ az utóbbi időben minden írásáról visszavigyorog, még egyes versei, verseskötetei címéből is. Mart Velsker 1 egészen odáig elment, hogy Kivisildnikről írva egysze1 Mart Velsker: Joosep ja sumo [Joosep és a szumo], Vikerkaar, 2008/7-8. (Ez a cím Kivisildnik legújabb kötetére, a (:)joosepi kahtlusedre [(:)joosep kétségei, 2008] is utal. – a szerk.)


r e a c t i o

rűen csak a (:) jelet használja, megelőzve a névvel való efféle játék elkerülhetetlen jövőbeli fejlődését. Ez egy okos és takarékos megoldás, így mostantól kezdve én is ezt alkalmazom. (:) költői pályáját az 1980-as évek végén kezdte a Hirohall etnofuturista csoportosulás egyik vezéralakjaként. Már kezdetben is erősen intertextuális szerzőnek tűnt: A Märg Viktor [Nedves Viktor, 1989] címet viselő induló kötete, az észt költészet klasszikusa, Marie Under 2 verseinek remixe. Habár a fiatalabb észt költészet szintén sokszínű identitásjátékairól ismeretes (Jüri Üdi/Juhan Viiding, Priidu Beier/Matti Moguči) 3 , ez esetben mégis egy teljesen új kezdeményezésről volt szó, mely egyedül talán az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején a Hasso Krull tollából származó, szerzői pozíciót tagadó polilogikus szövegekkel állítható párhuzamba. Az 1990-es években (:) főként újságés reklámszövegíróként, az ezredforduló idején a televízióban műsorvezetőként, az utóbbi években pedig sikeres kiadóként tevékenykedett. (:) blogja Észtországban az egyik legolvasottabbnak számít, amin valójában nem is csodálkozhatunk, hiszen az internet, mint irodalmi médium adta lehetőségekkel már idejekorán megpróbálkozott: a nyilvánosság figyelme az 1990-es évek közepén fordult felé egy bűnügyi eljárásnak köszönhetően, amely azért indult meg ellene, mert feltette az irodalmi társaság taglistáját az internetre, s (:) minden író személyiségéhez sajátos kommentárokat fűzött. Ez az eset azonban nem akadályozta meg, hogy ké2 Marie Under (1883–1980) észt költőnőnek a társadalmat kritizáló versei (nem véletlen Kivisildnik érdeklődése sem ebből a szempontból), a természetversei valamint a balladái a legjelentősebbek. Tagja volt a Siuru [‘mitikus madár, Ukko lánya’] Körnek, amely az első függetlenség idején (1918–1940) az új irodalmi irányzatok, például az expresszionizmus, a futurizmus észtországi meghonosításában játszott fontos szerepet. (a szerk.) 3 Juhan Viiding költő 1978-ig Jüri Üdi néven jelentette meg a verseit, valószínűleg a sok álnevet használó Fernando Pessoa hatására. Priidu Beier álneve a szépirodalomban Matti Moguči, míg publicisztikájában Pierre Bezuhhov. A Moguči név alatt punkversei jelentek meg, de egy interjúban azt nyilatkozta, hogy azért nem használja többé ezt a nevet, mert már középkorú és királyságpárti lett azóta. Mindig van prototípus az álneve mögött, és ő beleéli magát annak szerepébe, mintha színész lenne. (a szerk.)

sőbb elfogadják jelentkezését az Észt Írószövetség tagjainak sorába.4 Az utóbbi évek alatt blogjában – mely gyakran szolgált (:) verseinek első megjelenési helyéül – közölt írásai közül később többet keménykötésben is viszontláthattunk. Szövegeiben ugyanis lényegesen felerősödött a szociális dimenzió: míg kezdetben a régi mitologikus rétegek voltak kereszttűzben, (:) mostanára a fogyasztói társadalom kritizálásával a jelenig is eljutott. A szóban forgó (:)vägistatud jäämägi [(:)a megerőszakolt jéghegy] című írást időrendben közvetlenül megelőző verseskötetek, a Rahvuseepos Kalevipoeg ehk Armastus [Kalevipoeg népi eposz avagy a Szerelem, 2003], valamint a Tali valla ametlik ajalugu [Tali község hivatalos történelme, 2005] módszere a hagyomány feldolgozása és napjaink szociális kategóriáinak ironikus értelmezése, így ezáltal is hasonlatosak az utóbbi évtized észt prózájának csúcsalkotásához, Andrus Kivirähk pszeudomitologikus Ördöngös idők (2000) című regényéhez. 5 Míg (:) az 1980-as évek végén az észt avantgárd költészet élmezőnyébe tartozott, addig későbbi művészetét éppen azokkal a kulcsszavakkal lehetne jellemezni, melyeket napjaink fiatalabb észt költészetének legjavára is jellemzőnek tartanak: szociális érzékenység, a hagyományok és a tömegkultúra ellen irányuló kritikusság. Kijelenthetjük, hogy (:) együtt úszik az észt költészet vezető áramlatával. Vagy éppen ő az, aki után a folyó áramlik? A két évvel ezelőtt megjelent (:)vägistatud jäämägi című művet úgy olvashatjuk, mint a jelenlegi társadalom fejlődéséről szóló aktuális helyzetjelentést, s egyben úgy is, mint a (:) által öszszefűzött témák és technikák metszetét. A szó4 Ez a szövege az Eesti Nõukogude Kirjanike Liit – 1981. aasta seisuga, olulist [A Szovjet Észtország Írószövetsége – 1981. évi összetétel, fontos, 1996] címen jelent meg. Két aktuális példa belőle ide: „Viiding, Juhan – tud gyilkolni és pusztítani, rossz kézművesből gazdag háztulajdonos lett, virágárus […] Raud, Valda – olcsó erőpolitikus, aki érthetetlen messianizmust képvisel, és a melleivel megpróbálta meg fojtani P. Beiert”. (a szerk.) 5 Andrus Kivirähk: Ördöngös idők, ford.: Segesdi Móni, Valo-Art Bt., Budapest, 2004, 221 o. (a szerk.)

381


382

r e a c t i o

ban forgó kötet az ezt közvetlenül megelőző, fentebb említett Kalevipoeggel és a Tali valla ametlik ajaluguval, valamint az ezt követő (:)sumoval öszszehasonlítva – melyek közös vonása, hogy azonos jellegű írásokat verseskötetben fognak össze – lényegesen több rétegből áll, szinte már eklektikus. A (:)vägistatud jäämägi alapvető gyengeségeként talán helyenkénti terjengősségét és a már ismert írói eszközök ismétlését említhetjük. Ugyanezen okokból viszont éppen ez lehetne az első kötet, melyet (:) művészetével való ismerkedéshez ajánlani lehetne. (:) költészetét jellemezték már fragmentárisként, idézetalapúként illetve intertextuálisként is, a (:)vägistatud jäämägi pedig mindezen tulajdonságokat egyaránt magán viseli. A túlnyomórészt rövid szövegek ironikus és gyakran a káromkodásig menő egyvelegét adják a közmondásoknak, a szlogeneknek, a klasszikus idézeteknek és a reklámszövegeknek. A hatást két unalomig ismételt frázis váratlan összekapcsolása teremti meg: „kölcsönözz fejszét / raszkolnyikov / az a vén fasz / kanneljét vissza / akarja kapni” (32. o.). E rövidvers a Kalevipoeg népi eposz kezdő sorának parafrázisa, melyben az énekmondó Vanemuinétól a kanneljét kérik kölcsön, 6 emellett pedig utal Dosztojevszkijre is. A haiku formában megírt „birtokok égnek / németek halnak aki / paraszt az marad” (12. o.) pedig egyszerű „vágd ki és ragaszd” módszerrel összeillesztett idézet a parasztok egyik régi harci dalából és egy kedvelt kalandfilmből.7 (:) az észt tudatba beivódott szlogeneket katalogizálja, miközben egy számukra teljesen új kontextusban egymással ütközteti. E kísérlet néha jobban sikerül, máskor pedig nem igazán, s valószínűleg ez az alapja annak, hogy a kritika gyakran (:) „szöveggépéről“ beszél, hiszen egy gép a jó és 6 A Kalevipoeg előhangjában találhatók ezek a sorok, mely előhang a Kalevipoeg magyar fordításába nem került be. Az eposz első négy sora így hangzik: „Adj kezembe kannelt, Vanemuine! / Szép ének jár fejemben, / Ősi nép dicső örökéről / Dalt dalolni óhajtok.” (a szerk.) 7 Grigori Kromanov 1969-es történelmi kalandfilmjéről, a Viimne reliikviáról [Az utolsó ereklye] van szó, mely Magyarországon A lovag végakarata címmel volt látható. (a szerk.)

rossz között nem tesz különbséget. Nézzük például a kötet címadó költeményét: „attól fogva / hogy a titanic / meghágta a jéghegyet // senki sem / emlékeztetett / az áldozat kínjaira // az ő fájdalmára / és megaláztatására // mindenki csak / arról beszél / hogyan emelkedett / és süllyedt / a hajó segge // a megerőszakolt / jéghegyet / elfelejtették” 8 (8. o.). Humoros észrevétel, és akaratlanul is emlékeztet Hasso Krull valamikori kijelentésére, hogy (:) versei kétfélék: olyanok, melyek olvasásra születtek, és olyanok, melyeknek már puszta létezése is elegendő. A (:)vägistatud jäämägi egy tematikailag átgondolt, jól megkomponált verseskötet, melyben a csak néhány versből álló fejezetek intermezzóként szolgálnak a hat hosszabbhoz. Az amoki mm [ámoki mm] főleg Japánból származó rövidverseket tartalmaz, a haikuciklustól és a mottótól kezdve: „a rövidvers tetszik / jobb ámokot futni / mint maratont” (11. o.). Meglehet, hogy (:) esetében a rövidvers az egyetlen igazi forma, hiszen kirobbanó tehetsége koncentrált kifejezési módot kíván meg. Egyedül a forma képes neki határt szabni. A kötet tematikus magját két fejezet konstellációja adja. A teine tõotatud maa [második ígéret földje], kolmas tõotatud maa [harmadik ígéret földje] valamint esimene tõotatud maa [első ígéret földje] például a nemzetközi helyzetről („támogatom a kormány politikáját / pártolom és igazolom a háborút”, 24. o.); az egyszerű észt emberek életéről („harminc // éve robotolok / kényszermunkásként / élet tüze kölcsönbe // nincs élet / nincs tűz / csak lakhely // harminc pedig / ugyanannyi mint / huszonöt + öt”, 61. o.) és bibliai témákról („én / megvizsgáltam / Jézus életét és / az minden további nélkül / lehet / öngyilkosság is”,9 72. o.) szólnak. Mintegy jelzésképpen, hogy (:) költészete „tartalmát tekintve népi, formailag pedig az irodalomtörténet, pornográfia, kereskedelem, vallás és a tömegkultúra kollázsát adja” Märt Väljataga emlékeztet a korai (:) verselméleti különbségtételére az 8

Pusztay János fordítása.

9

Pusztay János fordítása.


r e a c t i o

„anorganikus” és az „organikus” költészet között, ahol az utóbbi nem szavak, hanem kész szövegek összeillesztésén alapul, ily módon nem szöveget, hanem egy technológiát hozva létre.10 (:) korai kezdeményezései jól beleillenek e kategória keretei közé, a (:)vägistatud jäämägi szociális szövegeiről azonban ez már nem mondható el. Väljataga mindeközben arra hívja fel a figyelmet, hogy az alluzív költészet mindig más szövegekig hatol, így semmiképp sem lehet organikus, vagy egy organizmuson belüli, s úgy véli, hogy (:) ebben az értelemben visszafordult az anorganikusabb, konvencionálisabb költészet felé. Azonban még ennél is kifejezőbb s polemikusabb az esimene eesti [első észtország] illetve a teine eesti [második észtország] fejezetcím – mindkettő már szlogenné vált hétköznapi kifejezés –, amely Észtország gazdagabb-urbánusabb és szegényebb-vidékiesebb részére és népességére utal. Az elsőben néhány ikonikus észt költő is említésre talál: „suits / tuglas / alver / és mások / mindannyian / ismert írók // akik saját dolgaikat / egyre csak / jobbra faragták // engem egy tökéletes / mosóporra emlékeztetnek” (31. o.). A teine eesti pedig a kötet leghosszabb, 33 írásból álló szövegét tartalmazza Mina pean liivi preemia saama [Nekem kell elnyernem a liiv-díjat] címmel. A vers Juhan Liiv – az 1900-as évek fordulóján alkotott, életében elismerést nem kapott és végül szegénységben meghalt lírikus – híres költeményeinek parafrázisa. Kalev Kesküla (:) egyéb szövegeiben is talál példákat Liiv, saját népe valamint annak jövője iránt érzett aggodalmának kifejezéséről, s úgy gondolja, hogy (:) „Liivvel témában és pátoszban is összetartozik – mely még általánosabb és alapvetőbb, mint amennyire (:) Liiv iránti »tisztelete« […] látni engedteti”.11 Az egész ciklusban végig a „tisztelet“ gondolata ismétlődik, mely a címmel együtt a média eseményeit követőket arra emlé10 Märt Väljataga: Endast ja Eestimaast [Magamról és Észtországról], Looming, 2007/5, 776. o. 11 Kalev Kesküla: Mõisaorjusest pangaorjusse [Az uradalmi rabságtól a bankrabságig], Vikerkaar, 2007/6, 100. o.

kezteti, (:) hogyan köszörülte nyelvét éveken keresztül a zsűrin, mely őt annak idején egy irodalmi díjtól igazságtalanul megfosztotta. Így ez esetben nemcsak szellemes intertextuális játékról beszélhetünk, hanem személyes (emberi) sértődöttségéről is. Egy isten esetében azonban ez nem egészen helyénvaló. (:)-ben több észt költő hangja szólal meg, továbbá napjaink realitása reklámszlogenekkel és bankkölcsönökkel együtt. Vajon ez az egész játék nem vész-e majd el azok számára, akik szövegeire összpontosítanak? Hogyan léphetné át egy ilyesfajta költészet a kulturális tér határait? Nehéz bármilyen példát is említenünk, mivel először a példa hátterét kellene lefordítanunk, s mikor végül ezt sikerül megértetnünk, a szükséges impulzus már nem létezik. Paradox módon mindebből a legkönnyebben éppen azt lehet megmenteni, ami (:)nek a legnagyobb problémát jelenti egyben: a tömegkultúra eltemető hatását. A kulturális határokon túli megértést egyformán szervezett mindennapjaink, az azonos márkájú termékek, autólízingek valamint a valóságshow-k teszik lehetővé: „szívemet / a helyi bevásárlóközpont parkolójába / temessétek” (64. o.) – a globalizálódó világban ez jelképezheti azt a pátoszt, mely képes áthatolni akár a kultúrhatárokon is.

383


384

r e a c t i o

Märt Väljataga M õ õ t

j a

j u m a l a n n a

A mérték és az istennő Hasso Krull: Meeter ja Demeeter Vagabund, Tallinn, 2004, 112 o.

K Ő H A L M Y

N Ó R A

F O R D Í T Á S A

Hasso Krull költői művének ambiciózussága már a műfajmegjelölésnél, „eposz”, szemet szúr. Hiszen az eposz majdhogynem emberfeletti műfaj – szerzője vagy a névtelen nép, vagy pedig egy olyan költő, akit a múzsa vagy valamely más istennő inspirált. Az angol költő, Robert Graves részletes elméletet dolgozott ki arról, hogy az összes nagy költő egy és ugyanazon matriarchális istennőtől nyeri inspirációját, akit a patriarchális társadalom sajnos már réges-rég száműzött. Az észt irodalomban is voltak tisztelői e matriarchális múzsának – a régebbi időkben Hendrik Visnapuu, az újabb időkben Jaan Kaplinski. Hasso Krull eposzát olvasva gyakran eszünkbe is jutnak Jaan Kaplinski motívumai. Ugyanakkor a két költő közti különbség meglehetősen nagy – Jaan Kaplinski többnyire személyes és vallomásos költő, bár esszéiben kritizálja a romantikus szubjektivizmust. Ezzel szemben Hasso Krull költészete személytelen és „objektív” marad. Az 1964-ben született Hasso Krull költőként és entellektüelként már nagyon sok kanyart tett meg. Az 1980-as évek végén maníros esztétaként érkezett az irodalomba, Nietzsche és Oscar Wilde követőjeként, ami az akkori komoly, nemzeti lég-

körben meglehetősen provokatívan hatott. Ezután a francia „elátkozott költők” és a posztstrukturalizmus kezdte érdekelni. Észtre fordította Bataille pornográf regényeit és Kristeva, illetve Derrida esszéit, majd saját költészete is egyre inkább intertextuálissá és töredékessé vált. Az 1990-es években elmélyült a pszichoanalízisben. Később Hasso Krull érdeklődése a dzsessz és a popkultúra felé fordult, ettől a századtól kezdve pedig figyelmének középpontjában az indiai hagyomány és a természeti népek mitológiája került. Ez idő alatt költőként az egyre nagyobb egyszerűség és természetesség felé haladt, a korábbi töredékesség helyére a teljességre való törekvés lépett. Ha a Meeter ja Demeeter [Méter és Démétér] világirodalmi párhuzamait keressük, akkor megállapíthatjuk, hozzá legközelebb a XX. század közepi amerikai költészet bizonyos irányai állnak, olyan költők, mint Ezra Pound, Louis Zukofsky és a Black Mountain College-hoz kapcsolódó alkotók (Charles Olson, John Cage és mások). Pound vetette meg annak a verselési módnak az alapját, amely szabadon merít alakokat és motívumokat az egész világ kultúrtörténetéből; a hosszú verses műveket szerző Zukofsky objektivizmusnak nevezte saját költői stílusát, a Black Mountain-iskola pedig (de például Gary Sander is) megkísérelte Ezra Pound történelmi és földrajzi merítését még inkább kiszélesíteni, és összekapcsolódni a felszín alatti szubkultúrával, amelynek gyökerei leg-


r e a c t i o

alább a kőkorig nyúlnak vissza. Az észt költészetben Hasso Krull „eposza” kicsit Tõnu Õnnepalu kozmológiai költői alkotásával, a Mõõttel [Mérték, 1996] (hiszen a „méter” is egyfajta „mérték” ) és Jaan Kaplinski Hinge tagasitulek [A lélek visszatérése, 1990] című poémájával kapcsolódik össze. E kozmogóniai eposz, a Meeter ja Demeeter két részre oszlik. Első fele negyvenkilenc, a második ötvenegy versből áll. A mű felépítése éppen olyan, mint a görög kettős baltáé – első felében a versek egyre rövidebbek, második felében pedig egyre hosszabbak lesznek. Az eposz folyását a költemények összefoglaló jellegű címei segítenek követni, melyeket a tartalomjegyzékben találunk. Az első rész beszélője Méter, vagyis a mérték, a másodiké a termékenység istennője Démétér, vagyis a gabona anyja. Mivel a könyv formai felépítése ennyire szimmetrikus, feltételezhető valamiféle szimmetrikus megfelelés a két beszélő, a mérték és az istennő között is. Csábító volna Métert megfeleltetni például az Embernek, a szofista Pitagorasz azon állításából kiindulva, miszerint minden dolog mértéke az ember. Pitagorasz azonban egy meglehetősen dekadens korszak alakja volt, Hasso Krull eposza pedig jóval archaikusabb motívumok körében mozog. Inkább tekinthetnénk Métert az általánosabb értelemben vett tudatnak vagy megkétszerezési szabálynak, ami a dolgokat egymással összevethetővé teszi, és megkísérli megzabolázni az istennő alkotta őskáoszt. A kötet egyik mottója Gille Deleuzetól származik: „A társadalom csupán egyetlen dologtól fél: az özönvíztől.” Hasso Krull eposzának középpontjában tehát ugyanaz az özönvíz téma áll, mint amit a kötet egyik illusztrátora, Peeter Laurits legutóbbi képein ábrázol. A Meeter ja Demeeter így tehát nemcsak a teremtés, hanem a pusztítás története is. Az özönvíz motívuma az egyik leguniverzálisabb motívum a világ népeinek mitológiájában, az eposzban azonban még nagyon sok, főleg ausztrál, óceániai és észak-amerikai nép mítoszát meséli tovább, és dolgozza fel Krull. Krull teremtéseposza a legősibb kérdésekről beszél: hogyan alkották a világot, miért nem lett

tökéletes, hogyan csúszott hiba a kozmosz felépítésébe stb. Középpontjában a világ tökéletlenségének kérdése áll, az, hogy a mindenségnek valami baja van. A keresztény teológia az ember bűnét látja ebben, aki a jó és a rossz tudásának fájáról evett, s ezzel magát és a többieket a paradicsom tökéletességéből a hitvány, kegyetlen világba száműzte, a Meeter ja Demeeter azonban valami mást mond. Itt a hibáért a teremtő, az istennő maga felelős, aki egyszerre teremtő és pusztító, életet adó és gyilkos. Az eposz biztosan nem pusztán ökológiai figyelmeztetés vagy a mai fogyasztói társadalom kritikája, hiszen rámutat arra, hogy világunk mai problémái hogyan voltak már megírva az istennő kezdeti teremtő cselekedetében is. Ráadásul a teremtés és a pusztulás sorrendje az eposzban megfordul: az özönvízről a mű első fele, a teremtésről pedig második része szól. Mindenekelőtt a pusztulás, és csak utána a születés. A mű hangvétele vidáman fatalista, a létezés öröme uralkodik benne, a dolgok körforgásával, az élettel és a halállal, a boldogsággal és a boldogtalansággal való világos megbékélés, és a sors által kínáltak elfogadására való készenlét (95. o.): megteremtődött a világ véletlenül, kíváncsiságból véletlenül csúszott bele hiba is […] furfangok fortélyok mindenféle sajátos lelemény se nem jó se nem rossz fondorlat és kunszt se nem jó se nem rossz semmiségek villódznak minden falevélen 1 A Meeter ja Demeeter élvezetéhez az olvasónak nem kell feltétlenül az egész mű átfogó tervét 1

Lengyel Tóth Krisztina fordítása.

385


386

r e a c t i o

megragadnia – sok gyönyörű lírai vagy hatásosan komor képet és történetet is rejt az eposz: például a víz alatti szivárvány és a kozmikus tánc leírásait vagy a bevásárlóközpont és az alvilág összehasonlítását stb. (14. o.): a szupermarket az egyetlen hely ahol sosem lehet tudni mikor vagy a föld alatt és mikor nem ez az alvilágiak világa régen így hívták: gyehenna

A észt költészet jelenlegi, csoportosulásokban bővelkedő képe Jaan Kaplinski történetét idézi fel arról, hogy a világ vége előtt az emberek már annyira gyengék lesznek, hogy nyolc férfira lesz szükség ahhoz, hogy egy szalmaszál segítségével ki tudjanak mozdítani a helyéből egy tojást. Ezért is igen megdöbbentő szándéka és megvalósulása nagyvonalúságát tekintve Hasso Krull eposza. 5

a gyehenna fiai s a gyehenna lányai suhannak kimért léptekkel a felrajzolt járdákon és föld alatti folyók viszik őket mélyen a labirintus szívébe 2 Markus Kasemaa

A Meeter ja Demeeter nem csak irodalmi mű, a szerző Gesamtkunstwerk létrehozására törekedett. A kötetbe Hasso Krull iskolatársa, Peeter Laurits készített fényképeket, Mirjam Tally 3 pedig zenét szerzett a szövegekhez, amely a kötettel egy időben, három CD-n jelent meg.4 Hasso Krull eposzára ünnepélyes áldását az észt költészet idősebb nemzedékének legfontosabb költője, Jaan Kaplinski adta a Vikerkaar [Szivárvány] című irodalmi folyóiratban, ahol a Meeter ja Demeeternek maradandó klasszikus státuszt jósolt. 2

Úszógumis figura (Ujumisrongaga figuur) akril, digitális nyomat, 2003–2007

Lengyel Tóth Krisztina fordítása.

3 Mirjam Tally 1978-ban született Tallinnban, 2000-ben végzett az Eesti Muusika- ja Teatriakadeemián [Észt Zene- és Színművészeti Akadémia]; ettől az évtől tagja az Eesti Heliloojate Liitnek [Észt Zeneszerzők Szövetsége]. Zenéjére, mely gyakran épít humoros, drámai és költői hangok keveredésére, az elektronikus és az akusztikus megoldások egyaránt jellemzőek. Olykor északi vagy egzotikus hangszereket is alkalmaz (pl. észt kannelt, tamburát, harmonikát, didgeridoot). Hobbija a természet hangjainak gyűjtése, melyeket zenéjében is felhasznál. Jelenleg a svéd Gotland szigeti Visby-ben él. (a szerk.) 4 A CD-ken a következő hangszerek szólalnak meg: kalimbák, didgeridook, shakerek, tibeti csengőcskék és éneklő edények, dzsembe dobok, fafurulyák, gopichand iktara (indiai hangszer), konn, doromb, bell tree, balafon, kannel, gongok. A hangszereken játszanak és énekelnek: Peeter Salmela, Mirjam Tally, Jaak Johanson, Andres Rõhu, Kaupo Muug, Kalju Kruusa, Mart Kangur, Lauri Kitsnik, Alari Allik, Kristin Krull. (a szerk.)

5 Ez az írás az Eesti Ekspressben [Észt Expressz] 2004 szeptemberében Veeuputuste vahel [Árvízek közt] címmel megjelent ismertetés bővített és átdolgozott változata. (a szerk.)


r e a c t i o

Johanna Ross

F l a n d r i a

p ä e v i k

Flandriai napló Tõnu Õnnepalu: Flandria päevik Varrak, Tallinn, 2007, 340 o.

B Á R Á N Y

B O R B Á L A

F O R D Í T Á S A

Tõnu Õnnepalu legutóbbi művét, a 2007-ben megjelent Flandria päevik [Flandriai napló] című alkotást nehéz külön, önmagában vizsgálni. Ha az egyszeri olvasónak kezébe kerül a könyv, és véletlenszerűen felcsapja valahol, alighanem felmerül benne a kérdés: ki ez az ember, és vajon miért adják közre az eszmefuttatásait ilyen „vágatlan” formában, ráadásul keményfedeles kötésben? De ha a könyvet Õnnepalu előző művei ismeretében olvassuk, egyszerűen és magától értetődően kiviláglik, hogy az nem más, mint a legújabb szakasza annak az útnak, amelyen az író a munkássága folyamán szép lassan, fokozatosan, könyvről könyvre halad. Így még az is logikusnak tűnik, hogy a szó szoros értelmében naplóról van szó (amelyet Õnnepalu Belgiumban, egy alkotóházban vetett papírra): tudniillik a szerző irodalmi pályafutását versekkel kezdte, majd folytatta olyan típusú regényekkel, amelyekben sűrűn bukkannak fel önéletrajzi elemek, és amelyekben a fikcionalitás aránya regényről regényre, sőt oldalról oldalra erősen ingadozik. A 2002-ben megjelent Harjutused [Gyakorlatok] például nem más, mint álnéven (Anton Nigov néven) publikált napló, amelyben a naplóírót Tõnu Õnnepalunak hívják. Ilyen állomások után érkezett el Õnnepalu végül utolsó lépésként egy olyan naplóig, amelyben a szerző és az egyes szám első személyben megjelenített főszereplő alakja egybeesik – és ezzel a mű bizonyos

387


388

r e a c t i o

Markus Kasemaa Bokszkesztyűs figura glóriával (Poksikinnaste ja haloga figuur) akril, digitális nyomat, 2003–2007

szempontból rokonságot mutat Õnnepalu kezdeti szabad verseivel. Õnnepalu prózájának ereje éppen abban rejlik, hogy a jelen valóságáról ír – vagyis olyan dolgokról, amelyeket mindennapi életünk révén mindannyian unásig ismerünk, ám amelyekről mégsem írtak annyit, hogy az ember telítődjön velük, és amelyeket még nem sikerült menthetetlenül verbális csapdába ejteni. Õnnepalu pontosan erre vállalkozik: hogy ezeket a témákat szépen, fokozatosan elkezdje munkássága során feldolgozni. Szövegei újdonságát nem az adja, hogy valami egészen rendkívülit alkot, hanem talán az a formai változás, amely során a semmiből szöveg teremtődik. Azt vizsgálja, milyen a mai világban embernek lenni: foglalkozik a világpolitikával, az élelmiszerárak növekedésével, és az internet mint médium sajátságaival. Anélkül, hogy ezzel az érdemeit kisebbítenénk, azt mondhatjuk: átlagos emberi gondolatokat fogalmaz meg (annak ellenére, hogy nem bölcsészettudományi, hanem biológiai irányú végzettséggel rendelkezik). Igazi bölcselőként e gondolatokba belecsempész bizonyos metafizikai eszmefuttatásokat is, amelyek puszta filozófiai tézisként alighanem nehéznek és hihetetlenül elhamarkodottnak hatnának, ám ilyen viszszafogott megfogalmazásban nem csábítanak vitára. Így lehet a hétköznapokat, amelyek máskülönben közhelyesnek és jelentéktelennek tűnhetnének, elegánsan a nagyszabású eszmefuttatások szférájába sűríteni. Annál is inkább jó ezt látni, mivel Õnnepaluról nem állíthatjuk, hogy nagy általánosságban súlyos jóslatokat tenne a világvégére vonatkozóan; az ő következtetései inkább bölcs, jámbor beletörődésből fakadnak. Bár a Flandria päevik csupa aktuális témát dolgoz fel, és a szöveg megírása és megjelenése között is rövid idő telik el, az embert elsőre mégis váratlanul éri, hogy e nyílt naplót maga a szerző egyértelműen elhatárolja az internetes naplóktól: „Megnéztem azt a blogos oldalt, és rájöttem, hogy az én eszmefuttatásaim nem valók oda, és igazából nem is nagyon szeretném, ha oda valók lennének” (67. o.). Meglehet, hogy részben egysze-


r e a c t i o

rű presztízskérdésről van szó. Ám ha jobban belegondolunk, valóban létezhet döntő különbség e napló és az internetes blogok között, nevezetesen az, hogy Õnnepalu szövegéből hiányzik mindennemű interaktivitás, és nem is tükröz semmiféle igényt erre vonatkozóan. Ilyen gondolatmenetek közepette illetlenség volna, ha a töprengésbe valaki egyszer csak kéretlenül beleavatkozna a maga hozzászólásaival – ugyanis az tönkretenné az egész eszmefuttatás varázsát. Az egyik leglényegesebb társadalomtudományi probléma, amely Õnnepalut állandóan foglalkoztatja, az Észtország és Európa viszonya. Ez a kérdéskör már az 1993-ban, az Észt Köztársaság függetlenségének kikiáltása után nem sokkal megjelent, Határország [Piiririik] című első regényében1 is felmerül, mely mű egyébként meghozta számára az igazi ismertséget. Õnnepalu ezt követő műveiben is megmarad ugyanez a nyomasztó polaritás: ez a mi–ők kettősség. Az elbeszélő – aki valahol a főhős és a szerzői én között lebeg, és a történet függvényében néha inkább az egyik, néha pedig inkább a másik véglet felé húz – valahol Nyugat-Európában utazgat: gyakran jár Párizsban, de néha Lisszabonba vagy Bajorországba is eljut, és az élet úgy hozza, hogy időről időre kénytelen kelet-európai származásán eltöprengeni. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy ez a töprengés a Flandria päevikben egyértelmű megoldást nyerne, vagy hogy a szerző ezt a gondolatmenetet teljesen végigvinné, a mi és az ők képzete itt mégis valamivel jobban összeolvad, mint a korábbi művekben. Igaz, az elbeszélő formálisan továbbra is megmarad ebben a bizonytalan, köztes pozícióban: „Ez a civilizáció, amelyet itt Európa közepén látok […], a mi civilizációnk, ugyanakkor mégsem egészen az” (152. o.). Ám a belga kukoricaföldek között sétálva tulajdonképpen a gazda szemével tekint e mezőkre – bár maga a táj idegen számára, amikor beszél róla, mégiscsak úgy emlegeti, mint „észt ügyet”. Ezek egy európai ember gondolatai. 1 Emil Tode: Határország, ford.: Pusztai Réka, Osiris, Budapest, 1998, 137 o. (a szerk.)

Ám a nyomasztó szembenállás mégsem tűnik el egészen: ezúttal egy másik történetben talál kifejezésre – egy XIII. századi szerzetes monológjában, amely Tõnu Õnnepalu naplójával fonódik össze. Elég világos, hogy a szerzetes ugyanannak a naplóírónak egy korábbi megtestesülése – Õnnepalu mindig is szeretett játszani az álnevekkel és a különböző szerzői énekkel. Aktuális alteregóját a hittérítők még kisgyerekkorában Észtországból Flamandföldre vitték, és ott kolostorba adták; a szerzetes élete alkonyához érve éppen a sors e fordulatán töpreng. A kritikusok általában diszkréten figyelmen kívül hagyják e történetszálat és valóban: ezek a szakaszok arra biztatják az olvasót, hogy gyorsan továbblapozzon és ismét visszacsöppenjen a mai napló világába. Igaz, itt is azt mérlegeljük, amin – különösen az utóbbi évek „laikus” történetírásának fényében – az észtek nagy része eltöprengett már: vajon milyen lehetett őseink nemzedékének, amikor első ízben találkoztak a kereszténységgel és a nyugati civilizációval. Csakhogy Õnnepalunak ehhez a témához nem sikerül semmilyen elegáns gondolattal hozzájárulnia: a történet mindvégig sematikus, a mi–ők tengely pedig fájóan csupasz marad, ráadásul a szerzetes szövegrészei – amint az az irodalomban a régi korok emberének ábrázolásakor oly gyakran megesik – a maga félig-meddig jelölt beszéltnyelvi fordulataival minden jó szándék ellenére az együgyűség benyomását keltik. Úgy tűnik tehát, minél őszintébben és egyértelműbben, és minél kevesebb szűrőn átengedve veti papírra a gondolatait Õnnepalu, annál nagyobb sikerrel jár. Ha kicsit rosszindulatúak akarunk lenni, úgy is fogalmazhatunk: azzal, hogy a szerző pusztán ezeket a személyes gondolatokat veti papírra, voltaképpen semmiről sem ír, különösen ha figyelembe vesszük, hogy valódi naplóhoz méltóan mindezt át- meg átszövik az olyan, egészen hétköznapi leírások, mint az időjárás vagy különféle vacsorák részletezése. A Flandria päevikkel kapcsolatban éppen ez a legfőbb kérdés: vajon megengedheti-e ezt magának Õnnepalu – vajon valóban olyan jól űzi az írói mesterséget, hogy szabad a sem-

389


390

r e a c t i o

miről írnia? Előző naplóregénye, a Harjutused (bizonyos értelemben ennek folytatásaként foghatjuk fel a Flandria päeviket) a regények után az első egyértelműen esszéjellegű, elmélkedő műve volt. Ez a kérdés akkor még nem merült fel: ott még túlságosan is érezni lehetett a fiatalos hévet, túl valósak voltak a kétségek, és túl éles az én felfedésének édes fájdalma. A Flandria päevikből már hiányzik ez az íz. Az író lehiggadt és mérlegel; már nem aggódik amiatt, vajon hogyan ítélik meg, ha kiönti a szívét; ehelyett a világot egymagában értékelni tudó ember szerepére pályázik, pedig ezek a szerepek korábbi műveiben kiegyensúlyozottabban jelennek meg. Éppen ezért a regény a korábbinál gyérebb, erőtlenebb marad, sőt talán egy picit még túl erőtlen is, ha már a semmiről írás mint lehetőség szóba került. Ám Õnnepalu a szó legszorosabb értelmében éppen a semmiről akar írni: eszmefuttatásai során gyakran érinti a klasszikus metafizika üresség-fogalmát – amikor mintha semmi sem létezne. Ezt az ürességet engedi különös intenzitással felszínre törni a Flandria päevik már említett gyérsége és erőtlensége. Amint azt fent említettük, eltűntek a korábbi szövegek szándékolt dichotómiái (mi– ők, fikció–önéletrajz, ítélet–megítéltetés). Kihűlt a sürgető kíváncsiság, szelídült a dichotómiák feloldását célzó belső indíttatás. Helyette pedig maradt a mezítelen üresség. Ezért aztán azt mondhatjuk: részben konceptuális művel van dolgunk, és valóban: az olvasóközönség éppen az ilyen művek kapcsán szokta az ürességet és az unalmasságot hibául felróni. Viszont ahhoz, hogy a regényt teljes egészében konceptuális műnek foghassuk fel, Õnnepalu túl jól bánik a maga sajátos stílusával, amellyel a szálakat kibontja, ugyanakkor helyenként képtelen tartózkodni a túl éles és velős megfigyelésektől. Talán azt mondhatjuk: a szóban forgó mű esetében úgy alakult, hogy nemcsak azok kapnak túl keveset, akik az irodalomban a konceptualizmust keresik, hanem azok is, akik az elmés megfigyeléseket kedvelik. Igaz, ez nem feltétlenül csorbítja a Flandria päevik élvezeti értékét. Markus Kasemaa Fegyveres lány (Tüdruk püssiga) akril, digitális nyomat, 2003–2007


r e a c t i o

Marion Jõepera

Boulgakoff Jaan Undusk: Boulgakoff Eesti Draamateater, Tallinn, 2008, 120 o.

K Ő H A L M Y

N Ó R A

F O R D Í T Á S A

A Boulgakoff egy színdarab nyolc képben. A történet forró nyári napokon játszódik az 1930-as évek Moszkvájában, és Boulgakoffról, az íróról szól. A darab cselekménye lineárisan halad előre. Boulgakoff, akinek baráti köre feleségéből és néhány íróból áll, épp Molière-ről ír egy darabot, és izgatottan várja, hogy végre színpadon láthassa azt. Barátai mindeddig folyamatosan szemére hányták, hogy csak az asztalfióknak ír, már ráadásul tíz éve. Boulgakoff maga azonban megállapodást kötött Sztálinnal: azt írhat, amit akar, de megjelentetnie nem szabad. Nem kell sem a szavait megválogatnia, sem pedig kijelölt szüzséket követnie. Nem kell rettegnie attól, hogy egy rossz mondat végzetessé válik számára. Mostani színdarabját meglepő módon színpadra is engedik, de igen gyorsan el is tűnik onnan. A szerző párizsi utazásról szőtt álma csupán feleségével közös álomkép marad. Bár engedélyt is kért rá, csalódnia kellett reményeiben. Körös-körül besúgók, fülek és szemek sokasága, ami nem engedi, hogy az író egyedül járja az utcákat. Túlságosan nagy a rettegés. Mindezt végig a Sztálinhoz való furcsa viszony kíséri, akinek mindent átható terrorjának Boulgakoff soha nem engedi teljesen alávetni magát. Minden

barátja rettegésben él, ő maga azonban nem. Nem egészen. A premier után a Molière-t gyorsan le is veszik a műsorról. Az efeletti szívfájdalom mellett egyre több olyan dolog történik, amelyek aggodalommal töltik el Boulgakoffot. Egyre szűkül a főszereplő ismeretségi köre is, az írók eltűnnek, öngyilkosságot követnek el, vagy egyszerűen felkötik őket. Boulgakoff mostanra készül el művével, amin tíz éven át dolgozott, de ezt elrejti az összes szerkesztő szeme elől. Szüksége van arra, hogy valami őszinte is fennmaradjon. Ezután súlyos betegen, elveszítve barátait, és annak a lehetőségét is, hogy nyilvánosan örüljön munkáinak, a napnyugtába utazik feleségével. Boulgakoff: „Nem akarok a színdarabom hitvány főszereplőjeként meghalni. Ők valahogy mind szánalmas halállal halnak meg. [Szünet]. De talán a valódi írás nem is más, mint saját halálunk módjának keresése.” Undusk darabja egy olyan íróról szól, aki őszintén az írásnak él, függetlenül a szűkös és csupán látszólagos szabadságtól, amivel a megfelelő elhivatottság és foglalkozás mindennapi életét körülöleli. Boulgakoff: „Képzeld el, tudok írni. Micsoda szerencse ebben a világban. Állandó lehetőség tengerre szállni. A hajócska mindig készen áll, a vitorlák dagadnak a széltől, a tenger nyitva áll. A tinta fut a papíron, mint a fene. Senki sem tudja megakadályozni ezt az apróságot. Édes istenem, add, hogy végig írhassak. Add, hogy egyszer azt írjam: »Halál. Pont. Boulgakoff.«”.

391


392

r e a c t i o

A főhős egy aggodalomtól, vidámságtól és végtelen alkotókényszertől átjárt alak, aki a publikálási tilalom és az élete miatti félig paranoiás rettegés ellenére képes függetlenül élni. A többi szereplő mellett saját felfogásával majdnem teljesen egyedül áll, játszva a reménnyel, hogy elutazik, játszva a reménnyel, hogy színpadon látja a darabjait, játszva a reménnyel, hogy még sok minden lehetséges. Sztálinnal kötött szerződése is talán csak egy az író fejében létező játék, csupán egy mód arra, hogy könnyebben elfogadja a betiltott szerző státuszát. Ő csak egy dolgot, a leglényegesebb dolgot akarja, azt, hogy elkészüljön mindennel, hogy célba érjen. Még álmai Párizsában szórakozva is visszavágyik Moszkvába: „Moszkvába, Moszkvába, Moszkvába…” – egy részlet, ami Csehov Három nővéréből vett idézetként gyönyörűen és konkrétan beleolvad az orosz lelkivilág lidércnyomásszerű vágyakozásának képébe. Az alkotáson és a politikai helyzeten túl minden bizonnyal a történet másik fő vonala a szerelem léte Boulgakoff életében. Felesége, Szidónia Szergejevna, nyíltszívű, magát teljesen Boulgakoffnak szentelő asszony, aki szereplőként inkább a feltétel (vagy a majdnem feltétel) nélküli önzetlen élettárs, mintsem a művész mellett szenvedő női szereplő típusa. Kettejük között az életben éppen olyan erős a kötelék, mint Boulgakoff és az alkotás között. Undusk nem emeli ki hangsúlyozottan sem azt, hogy a főhős mit részesít előnyben a „művészet vagy élet” kérdéskörben, sem pedig bonyolult választásait, hanem Szidóniát ügyesen Boulgakoff részévé teszi. További téma az otthonérzet is, ami a mindennapok szintjétől kezdve egészen a nemzet szintjéig átsejlik Undusk darabjának minden elemén – Boulgakoff nem hajlandó külföldön élni, otthon akar lenni, ott, ahol még az illatok is ismerősek, ugyanakkor nem hajlandó megfelelni a feltételeknek, amelyek lehetővé tennék számára, hogy otthon másképp éljen. Undusk szövegében sok a játék, veszélyes tréfa, utalás az észt és a nyugati popkultúrára, Csehovra és persze magára Bulgakovra is. A Boulgakoff zavartalanul anakronisztikus, de éppen a megfele-

lő mértékben az, s a szöveg posztmodernizmusa így friss klasszikusként hat. A szöveg maga meglehetősen terjedelmes, hogy érzékeltethesse a szereplő lelki életének főbb sarokpontjait és meggyőződéseit. A szavak mögül azonban egy mindennapi álmokkal teli atmoszféra sejlik elő; olyan földterület, melyet a szereplők egyedül sajnos gyakran nem mernek átszelni. A Boulgakoff tragikus-abszurd környezetrajz, ami igen erősen támaszkodik az erőteljes szövegre. Ez utóbbin keresztül lendületesen és világosan előtűnnek mind a diktatúrával együtt járó groteszk (bár természetes) változások az ember gondolkodási struktúráiban, mind Undusk mély értelmű és természetesen beszélő karakterek megalkotására való képessége is. Minden szereplő rendelkezik egy rá jellemző (néha egészen vázlatos) sajátossággal, ami mögött azonban van tér az egyéniség kibontására is. Éppen ennek a térnek a megléte az, ami e szöveg esetében különösen fontos, mert rögtön érezteti, hogy színházi szöveggel van dolgunk, ami színpadra készült. A darab gördülékenységének kulcsa a jól formált dialógusok mellett szerkezeti felépítésében rejlik. Nevezetesen mind a nyolc kép többé-kevésbé egyforma hoszszúságú, nem engedve így, hogy egyik vagy másik téma beárnyékoljon egy másikat, egyenletesen ritmikát nyújtva ezzel az egésznek, amelyben azonban a tartalmilag különböző képek eltérő ritmusa is világosan kirajzolódik. A strukturális eszközrendszer minimalista, de kidolgozott. Az egyik képben az örömmámor uralkodik, a másikban a vereség, azután megint az otthonosság és a paranoiás félelmek. A darab egy olyan jelenettel indul, és egy olyannal fejeződik be, amelyben csupán két szereplő van – Boulgakoff és a felesége. A zárójelenetben helyenként a szürreális hangulat, a győzelmi mámor és közöny keveréke uralkodik. A szereplők karakterességének és az annak árnyékában rejtőző mély térnek a vegyülete az egész darabnak meggyőző és természetes orosz hangulatot kölcsönöz. Kényes témákat bőségesen említenek, bár egy szereplő sem töpreng rajtuk hoszszasan, hanem inkább fehérborral öblíti le a gon-


r e a c t i o

393

Markus Kasemaa

dokat. Hasonló stilisztikai szövegdinamikával bír Pownall Mesterkurzus című darabja, melyben a Sztálin manipulációinak kiszolgáltatott két orosz zeneszerző nem képes többé különbséget tenni fekete és fehér között. Mind a Mesterkurzusban mind a Boulgakoffban (olyan színdarabokban, melyek egyike sem orosz szerző tollából származik) olyan játékosan bánnak a korszellemmel, hogy a gondolatvilág és az atmoszféra valósághűsége egyszer sem ébreszt kétséget. A Boulgakoff esetében ez éppen azért élvezhető, mert a szerző nem is törekedett a korszaknak megfelelő realizmus elérésére. A Boulgakoff tele van metafizikus vágyakozással. Történet ez egy emberről, akinek függetlenül kellett élnie, aki az élet képébe mert kiabálni, majd ezután el mert utazni az ismeretlenbe. A darabot Undusk Mati Untnak ajánlotta, az írónak, akit Bulgakovhoz hasonlóan lenyűgözött a színház; a színházi embernek, aki utolsó éveiben nagyszerűen vitte színpadra Bulgakovot; 1 saját kultúrája klaszszikusának és forradalmárának, aki Bulgakovhoz hasonlóan elutazott a sárga napnyugtába.

1 Mati Unt (1944–2005) észt író, esszéista és színházi rendező volt. Nevéhez fűződik az avantgárd színház meghonosítása a posztszovjet Észtországban, és közel 100 színdarab megrendezése, melyek között 2001-ben a Mester és Margaritát vitte színre a tartui Vanemuine Teaterben [Vanemuine Színház]. (a szerk.)

Sebhelyes lány (Armidega tüdruk) akril, digitális nyomat, 2003–2007


428

i m p r e s s u m

Pluralica folyóirat Megjelenik évente négyszer, esetenként összevont számmal. Nyilvántartási szám: 163/0075/1/2009; ISSN 2060 4688 Postacím: 6725 Szeged, Topolya sor 5.; e-mail: pluralica@pluralica.eu www.pluralica.eu A szerkesztőség tagjai: Lőrincz Gergely (főszerkesztő); Domokos Johanna, Gaborják Ádám (szerkesztők); Darabos Enikő (kritika); Bakró-Nagy Marianne, Janurik Boglárka, KerdiLiis Kirs, Siiri Kolka, Kozmács István, Eva Toulouze, Susannna Virtanen, Weiner Sennyey Tibor (lektorálás, nemzetközi kapcsolatok); Horváth Ferenc (grafika); Dér Ádám, Kelemen Réka (jogi háttér). E szám szerkesztésében szakmailag közreműködtek: Lauri Eesmaa, Farkas Kalev Dénes, Lengyel Tóth Krisztina, Segesdi Móni, Andreas Trossek, Berk Vaher, Mart Velsker. A szerkesztőségen kívül az észt nyelvi lektorálást végezték: Lauri Eesmaa, Reet Klettenberg, Lengyel Tóth Krisztina, Kristiina Lutsar, Segesdi Móni, Kaur Mägi, Anne Tamm, Joosep Tens, Tóth Viktória. A borító Maarit Murka Észt (Estonian, olaj, vászon, 2007, 70 x 100 cm) című képe és Kivisildnik ott van lettország…, igen fáj mégis…, valamint a meditálás… kezdetű haikui, míg a borító belső oldala Peeter Allik Művészet (Kunst, linómetszet, 1994, 80 x 60 cm) című képének felhasználásával készült. A borítón található Asko Künnap-vers Weiner Sennyey Tibor fordítása. Kiadja a Pluralica Alapítvány (1026 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 79). Bankszámlaszám: 10700024–47943605–51100005 Nyomdai munkák: General Nyomda, Szeged; Felelős vezető: Hunya Ágnes. A kötet megjelenését támogatta: az Eesti Kultuurkapital, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Hallgatói Önkormányzata és a Pompeji Alapítvány. Pluralica tänab südamest kõiki autoreid koostöö ja toetuse eest! / A Pluralica hálásan köszöni az alkotók együttműködését és támogatását! Továbbá mindenkinek, aki bármilyen formában segítette a Kortárs észt című szám létrejöttét!


A S K O

K Ü N N A P

Férfihang Szomorú patikus akarok lenni, hogy miután mérget kevertem magamnak, odaléphessek az ablakot kinyitni, s örülhessek az utolsó cigarettának.

Férfihang Csalódott női tudós akarok lenni, hogy el ne felejtsek, ha elindulok otthon gázt nyitni, tüzet csiholni, hadd örüljenek az esti hírlapok.

Állatihang Ámen, testvéreim, ámen.


A Z

C I G A R E T T A

U T O L S Ó

Nőihang De a hajó kiköt majd reggel, s harakiri után a cserkészvezér beleit futárral küldi el a híradós bemondók elé.

t u d o m á n y

Nőihang De éjjel eső ébred az alvó óceánból; a tallinni polgármester beismer mindent, magát felgyújtva a téren lángol. Ekkor a sátán fáradtan megszólal idefent, bocsánatot kér mindenkitől, és elernyednek szárnyai a délutáni szélben.

2500 Ft

9 772060 468007

09001

>

k u l t ú r a

>

s z e l l e m i s é g


Pluralica: Kortárs észt / Contemporary Estonian  

Kortárs észt című szám.

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you