TRANKER Kata | Hiányzó végtelen | Unaccounted Perpetuity

Page 1

T R A N K E R KA T A

Hiányzó végtelen U n a c c o u n t e d

P e r p e t u i t y



PA K SI K ÉP TÁ R A RT G A L L ERY PA K S 2017



TR ANKER K ATA

Hiányzó végtelen

U n a c c o u n t e d

P e r p e t u i t y

2017. február 4 − április 2. | 4 Februar y − 2 April 2017


John KEATS

Ode on a Grecian Urn

Óda eg y görög vázához

By John KEATS

Óh, tűnt derűk arája, íme még Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend S mesélsz: füzérid közt rajzos regék Lágy dalnál édesebb lejtése leng: Óh, lombdiszed közt mily legenda él? Mily istenségek vagy mily emberek? Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj? Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek? Őrültet űznek? vagy harc sodra kél? Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Thou still unravish’d bride of quietness, Thou foster-child of silence and slow time, Sylvan historian, who canst thus express A flowery tale more sweetly than our rhyme: What leaf-fring’d legend haunts about thy shape Of deities or mortals, or of both, In Tempe or the dales of Arcady? What men or gods are these? What maidens loth? What mad pursuit? What struggle to escape? What pipes and timbrels? What wild ecstasy?

Édes a hallott dal, de mit a fül Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd! Ne testi fülnek! Gyöngyözd remekül Lelkembe ritmusát, mely csupa csend! Szép ifju! nótád tündér lomb alatt Örökre szól s örök a lomb a fán! S te, vad szerelmes, kinek ajakad Bár oly közel, édes célt mégsem ér, Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér, Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Heard melodies are sweet, but those unheard Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on; Not to the sensual ear, but, more endear’d, Pipe to the spirit ditties of no tone: Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave Thy song, nor ever can those trees be bare; Bold Lover, never, never canst thou kiss, Though winning near the goal yet, do not grieve; She cannot fade, though thou hast not thy bliss, For ever wilt thou love, and she be fair!

Óh, boldog lombsor, el nem száradó, Melynek a tavasz búcsút sohasem int, Óh, boldog pásztor, sohsem fáradó, Fújván örök sipod szived szerint, S óh, százszorosan boldog szerelem, Örökre hév s örök örömre kész, Zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még! – Mily más a bús, halandó gyötrelem, Melytől a szív megundorúl s nehéz S a nyelv kiszárad és a homlok ég…

Ah, happy, happy boughs! that cannot shed Your leaves, nor ever bid the Spring adieu; And, happy melodist, unwearied, For ever piping songs for ever new; More happy love! more happy, happy love! For ever warm and still to be enjoy’d, For ever panting, and for ever young; All breathing human passion far above, That leaves a heart high-sorrowful and cloy’d, A burning forehead, and a parching tongue.

Mily áldozatra gyűl emitt a nép? A zöld oltár elé szent pap vonat Szelíd üszőt, amely bődülve lép S borítja lágy szőrét virágfonat. Mily apró város az, mely halk habok Partján, vagy békés várövű hegyen Tárt utcákkal e jámborokra vár? – Óh, kicsi város, néped elhagyott S közűlük hírt regélni nem megyen Csöndedbe vissza soha senki már…

Who are these coming to the sacrifice? To what green altar, O mysterious priest, Lead’st thou that heifer lowing at the skies, And all her silken flanks with garlands drest? What little town by river or sea shore, Or mountain-built with peaceful citadel, Is emptied of this folk, this pious morn? And, little town, thy streets for evermore Will silent be; and not a soul to tell Why thou art desolate, can e’er return.

Óh, antik karcsuság, szelíd ivek, Márványfiúk s lányok kecses köre, Óh, sűrü ágak, eltiport füvek, Óh, formák csöndje, anda gyönyöre Az öröklétnek: hűs pásztormese! Ha rajtunk múlás űli már torát, Te megmaradsz, s míg új jajokkal ég Az új kor, nékik is zengsz, hű barát: „A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sose Áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!”

O Attic shape! Fair attitude! with brede Of marble men and maidens overwrought, With forest branches and the trodden weed; Thou, silent form, dost tease us out of thought As doth eternity: Cold Pastoral! When old age shall this generation waste, Thou shalt remain, in midst of other woe Than ours, a friend to man, to whom thou say’st, “Beauty is truth, truth beauty,—that is all Ye know on earth, and all ye need to know.”

(fordította: Tóth Árpád)


ZSIK L A Mónika

A hiányzó végtelen Tranker Kata azonos című kiállításának1 teoretikus alapvetése egy Andreas Huyssen- tanulmányban2 gyökeredzik, amely a nosztalgia személyes, művészet- és társadalomtörténeti vonatkozásait s ezek kölcsönhatását elemzi. A művészettörténeti példákkal gazdagon illusztrált tanulmány a nosztalgia szótár szerinti jelentéséből3 kiindulva arra a következtetésre jut, hogy e fogalom az idő visszafordíthatatlanságának tragédiája mellett magában foglalja a múlt elérhetetlenné válását is, s épp e kettő tölti el fájdalommal a 17. század óta a nyugati kultúrában élő embert. A nosztalgia szembemegy az idő linearitásával, így a haladással és a modernizációval is. A nosztalgiát elszenvedő alany távoli korokba, távoli helyekre vágyakozik, elvágyódása ezért utópisztikus. 1 Tranker Kata: Hiányzó végtelen, Paksi Képtár, 2017.02.04 – 2017.04.02.­­ 2 Andreas Huyssen: Nostalgia for Ruins, In: grey Room, No. 23 (Spring, 2006) pp. 6-21. MIT Press 3 A nosztalgia szótár szerinti jelentése honvágy, sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok iránt. A szó alaktanilag a görög nostos (otthon) és az algos (fájdalom) szavakból tevődik össze.

Unaccounted Perpetuity The theoretical premise of Kata Tranker’s exhibition by the same title1 is rooted in a study2 by Andreas Huyssen, which analyses the personal, art- and social-historical aspects of nostalgia¸ as well as the interactions between them. The study, richly illustrated with examples from art history, starts off with the dictionary definition of the word nostalgia3 and concludes that the concept implies not only the tragedy inherent in the irreversibility of time, but also signifies a past that is unreachable – and these two things have filled the hearts of people living in Western culture with pain since the 17th century. Nostalgia goes against the linearity of time, and therefore, against progress and modernization. Because those who suffer from nostalgia long for distant epochs and distant places, that yearning is utopistic in nature. Huyssen sees his theories embodied in the ruins of ancient times, which not only represent the past, but also suggest its unattainability.

1 Kata Tranker: Hiányzó végtelen/Unaccounted Perpetuity, Paks Gallery, 4 February – 2 April 2017. 2 Andreas Huyssen: “Nostalgia for Ruins”, in: Grey Room, No. 23 (Spring 2006), pp. 6-21. MIT Press. 3 The dictionary defines nostalgia as homesickness, or a longing, yearning for things that are distant, lost, in the past. Morphologically, the word is composed of the Greek nostos (home) and algos (pain). 5


Taking Huyssen’s train of thought as a point of departure, Tranker explores how the past influences the present, as well as its effect on collective and subjective memory, and on the identity of the individual and of society. How do we remember in space, in time, in unity and in singularity? In what ways does personal and collective memory invoke the past? The multiplicity of questions is condensed by the conceptual installations 6


Huyssen az ókori romokban látja elméletét megtestesülni, amelyek nemcsak megjelenítik a múltat, hanem egyben annak elérhetetlenségét is sugallják. Huyssen gondolatmenetéből kiindulva Tranker azt vizsgálja, miként hat a múlt a jelenre, a kollektív és a szubjektív emlékezetre, az individuum és a társadalom identitására. Hogyan emlékezünk térben, időben, egységben és egyediségben? Miféle múltidézésre képes a személyes és a kollektív emlékezet? A kérdések sokaságát a kisméretű, néhol miniatűr tárgyakból és képfelületekből komponált konceptuális installációk két nagyobb egységbe sűrítik: a kiállítótér első termében a kollektív emlékezet, a másodikban a szubjektív nosztalgia mementóival találkozhatunk. Az első térben, a kollektív emlékezés kiindulópontjául nem kisebb világirodalmi hivatkozást választott Tranker, mint John Keats 1819-ben írt s Óda egy görög vázához címen magyarított művének eredeti, angol nyelvű változatát. A kiállítótér könyvespolcán elhelyezett angol eredeti olvasásához az óda kanonikussá vált fordításai közül Tóth Árpád 1918-as átirata 4 szolgál segítségül. Keats és Tóth egymás mellé helyezett szövegeiből azonnal szembetűnik, hogy az angol címben5 szereplő urna szó Tóth Árpád magyarításában vázaként szerepel. Az ódát és az átiratokat méltató elemzések közül Pálfi Ágnes tanulmánya6 hívja fel rá a figyel-

4 Az elmúlt száz esztendőben e versnek számos fordítása és újrafordítása látott napvilágot. Hogy csak néhányat említsek: Varró Dániel és Bajnóczy Zoltán 2010-ben, Nádasdy Ádám 2014-ben tett újabb kísérletet, hogy a közel kétszáz éves ekphraszisz elképesztően komplex nyelvi és képi világát átültesse magyar nyelvre. 5 John Keats: Ode on a Grecian Urn, 1819 6 Pálfi Ágnes: A meghalás-feltámadás orphikus mitológiája Keats „Ode on a Grecian Urn” című költeményében, in: Szín 15. évf. 1. sz. (2010. február), 108-114.

– composed of small, in some cases miniature, objects and image surfaces – into two larger units: in the first exhibition hall, we encounter the mementos of collective memory, while the second showcases souvenirs of subjective nostalgia. For a starting point of collective remembering, which is represented in the first exhibition room, Tranker has chosen no less than a reference from classic world literature: the original English language version of John Keats’ Ode on a Grecian Urn, written in 1819. From the canonized translations of the ode, Árpád Tóth’s version 4 of 1918 provides help with reading the original, which is placed on the bookshelf in the exhibition hall. From the two juxtaposed texts by Keats and Tóth, it immediately becomes apparent that the word urn in the original English title is translated as vase in the Hungarian translation. Of the analyses praising the ode and its translations, it is Ágnes Pálfi’s study5 that draws attention to the

4 The poem has seen numerous translations and re-translations to Hungarian over the past century. To mention only a few: Dániel Varró and Zoltán Bajnóczy in 2010; Ádám Nádasdy also made an attempt, in 2014, to convert the incredibly complex visual and linguistic world of the nearly two-hundredyear old ekphrasis to Hungarian. 5 Ágnes Pálfi: “A meghalás-feltámadás orphikus mitológiája Keats ‘Ode on a Grecian Urn’ című költeményében” [The Orphic Mythology of Death and Resurrection in Keats’ poem, entitled “Ode on a Grecian Urn”], in: Szín, Vol. 15. no. 1. (February 2010), pp. 108-114. 7


met, hogy „Keats emblematikus költeményének néma tárgya, majd beszélő alanya, „akit” a lírai narrátor az utolsó előtti sorban az „ember barátjaként” szólaltat meg, valójában nem csupán dísztárgy. A költő megnevezése szerint nem „váza”, hanem urna, az ember földi maradványait rejtő hamvveder. A címnek ez az elsődleges jelentése azonban valahogy mindmáig elsikkadt, és korántsem csupán Tóth Árpád „szecessziós átköltésében”.7 7 8

Pálfi, i.m.


A korszellemet a léckönyvespolcra helyezett és pillanatszorítókkal nyitott állapotban rögzített Keats-óda mellett Platón Lakomája és Trencsényi-Waldapfel Imre Görög regék és mondák című köteteinek történetei is segítenek megidézni. Az irodalmi művek olvasása-lapozgatása közben kibontakozhat előttünk az évszázadok óta alakuló és egymásra rakódó mitologikus elbeszélések rétegzettsége és ok okozati összefüggései. Keats ódájának magasztos sorait és dicső múltba való elvágyódását egy múzeumi tárlóban látott görög váza ihlette. Ám a kutatók többsége ma úgy véli, hogy Keats versét nem egy, hanem három antik alkotás inspirálta: az ún. Sosibios-váza, amelyről az író saját kezű rajza is fennmaradt, valamint a British Museum gyűjteményének második századi márvány kratérja, az ún. Townleyváza, továbbá a Parthenon Londonba került fríz töredékein látható jelenetek. A kulturális örökségek figurális kompozícióiból összegyúrt és az óda soraiban életre kelő hősök és mitologikus istenalakok Platón elbeszélése nyomán hús-vér figurákká, a görög regék segítségével pedig beazonosítható szereplőkké válnak. S bár a könyvespolc mellől felpillantva nem csak Keats elvágyódásának romantikus toposzát érezzük a jelentől felfoghatatlanul távolinak, hanem a megverselt pásztori idillt, a dionüszoszi jelenetet, az antik vallási szertartást és a költőnek mindezekből kibomló ars poeticáját is, a vers soraiból sugárzó rajongás és tisztelet máig a kollektív kulturális tudat része, segít a mindenkori olvasónak átérezni az antik görög kultúra nagy és fenséges voltát. Az óda magasztos zengését egy hatdarabos kollázssorozat képei hangolják 21. századira. Az egyes kollázsokon, az egykoron többnyire bor és víz tárolására használt amfora, peliké, hüdria, leküthosz és kehelykratér típusú

fact that “The silent object – and then speaking subject – of Keats’ emblematic poem, which, in the penultimate line, the narrator of the lyric addresses as “a friend to man” is truly more than a mere decorative object. By the poet’s own designation, it is not a “vase”, but an urn that contains the earthly remains of a human being. The primary meaning of the title, however, has somehow eluded us till today, and not only as a result of Árpád Tóth’s “Secessional re-write”.6 The spirit of the epoch is invoked not only by the Keats ode – placed on a plank shelf in the form of an open book fixed in place by bar clamps – but also by Plato’s Symposium and stories from Imre Trencsényi-Waldapfel’s volumes entitled Greek Myths and Legends.7 While reading and leafing through the literary works, the stratification and causal relationships of mythological narratives, which have been transforming and accumulating for centuries, unfold before us. The lofty lines of Keats’ ode, his yearning for a glorious past, were inspired by the sight of a Greek vase in a museum display. Most researchers, however, now believe that Keats’ poem was inspired by not one, but by three antique artefacts: what is referred to as the Sosibios Vase

6 Pálfi, Ibid. 7 Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék és mondák. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2016. 9



antik váza-sziluettek ölelésében, fekete-fehér fotókon dokumentált, kimerevített kortárs pillanatképek láthatók: egy lecsupaszodott ágú, kiszáradt fenyőfa, tüskés fémhálóval határolt magaslati tájkép, burjánzó növényzetre nyíló panoráma, valamint egy antik templom sziluettjében, a kannelúrás dór oszlopok közelében sürgő-forgó, építkező darucsapat. A sematikus vázaformákkal övezett fragmentumok már nem a magasztos antik szépségeszménnyel, hanem az elmúlás, az örökös át- és újraformálódás elcsípett pillanataival szembesítenek. A falra projektált végtelenített videó képkockáin a fotók által kimerevített pillanatok, mintegy a hivatkozások évszázados vándorlását illusztrálva, mozgásba lendülnek, és egymást követve tűnnek fel, majd újra el egy fénnyel rajzolt vázaforma felületén. A Keats elvágyódását életre hívó antik váza jelen idejű átiratául szolgál a PET palackokból létrehozott amfora installáció is. A kiállításról írt recenziójában Szegedy-Maszák Zsuzsanna megállapítja, hogy a műanyag vizes PET palackokból komponált installációval „Tranker tulajdonképpen visszájára fordítja Keats munkáját, hiszen az inspirációként szolgáló, képzőművészeti alkotásból kiinduló irodalmi műre képzőművészeti alkotásokkal válaszol.”8 A kiürült vizes palackokból létrehozott girbegurba amforák a klasszikus görög művészet legszentebb tárgyainak hulladék változataiként egyensúlyoznak a vízzel teletöltött palackok hordozta OSB lapok felszínén. Az eldobható transzparens műanyagflakonok által megjelenített antik formák a 21. század fogyasz8 Szegedy-Maszák Zsuzsanna: Tranker Kata ódája az időhöz, http:// artmagazin.hu/artmagazin_hirek/oda_az_idohoz.3611.html?pageid=86

(of which the poet’s own drawing still survives today), the so-called Townley Vase (a second-century marble krater from the collection of the British Museum), and finally, scenes depicted on the fragments of the Parthenon Frieze that are kept in London. The heroes and mythological deities – which had been formulated based on figural compositions known from cultural heritage, and which are called into being through the lines of the ode – and in the wake of Plato’s narrative, become flesh-and-blood figures, then, with the help of Greek myths, become identifiable characters. As we stand at the shelf, it is not only the romantic topoi of Keats’ yearning that feel unfathomably distant from our present, but also the pastoral idyll captured in his verse, the Dionysian scene, the antique religious ritual and the poet’s ars poetica which unfolds from all this. The elation and reverence that emanates from the ode remains to this day a part of collective cultural consciousness, helping the contemporary reader continue to experience the great and majestic nature of ancient Greek culture. The lofty resonance of the ode is tuned to the 21st century by the images of a six-part collage series. In each collage, embraced by antique – amphora, pelike, hydria, lekythos, and bell krater type used primarily for stor11


tásorientált közönségességének szintjére rángatják le az archaikus szépségeszményt. Az ódát ihlető antik, míves folyadéktároló kerámia és az ökokatasztrófával fenyegető PET palackok között tátongó szakadék jól érzékelteti azt a távolságot, melyet lélekben át kell hidalnunk ahhoz, hogy a műanyagpalackok jelenéből, a fogyasztás csúcsra járatott századából eljuthassunk Keats görög vázájának magasztos fenséghez. Vajon képesek vagyunk-e még megérteni azt az alázatot, amellyel az antik görög festőiskolák egymással versengve hímezték tele vörös és feketealakos félistenekkel folyadéktároló kerámiaedényeik oldalát? 12


Az archaikus pompa megközelíthetetlenségével vetnek számot a lécpolcokra állított, só-liszt gyurmából, e szobrászathoz teljességgel alkalmatlan alapanyagból megformált, eredeti valóságukban pátosszal teli, az antik szépségeszményt esszenciálisan őrző Milói Vénusz-, Apolló- és Atlasz- szobrok is. A kiállítótér első, a kollektív emlékezet jelen idejű vetületeit kritikusan szemlélő egységéből A trójai faló állhatatossága című kollázs vezet át a kiállítás második, a szubjektív nosztalgia rétegződéseit és módozatait körüljáró egységébe. A trójai faló katonáktól már megüresedett

ing wine and water – vase-silhouettes, contemporary snapshots, documented and fixed in black and white photos, can be seen: a dry, bare-branched pine tree, an aerial landscape bordered by a spiky wire mesh, a panorama opening onto lush vegetation, a group of cranes in the midst of construction work near fluted, Doric columns, framed by the silhouette of an antique temple. The fragments surrounded by schematic vase-shapes confront viewers not with the elevated

13


idea of antique beauty, but with captured moments of impermanence – with perpetual transformation and re-formation. In the frames of the looped video that is projected on the wall, the moments captured into frozen stillness by the photos – as if to illustrate the shifts and migrations of references through the centuries – are brought into motion: they appear and disappear in succession, on the surface of a vase-form, drawn by light. The amphora collection created from PET bottles also represents a present-day take on the antique vase that calls to life Keats’ longing. In her critique of the exhibition, Zsuzsanna Szegedy-Maszák finds that, with her PET water-bottle installation, “Tranker, in effect, brings Keats’ work full circle, as she responds by creating works of visual art, to a literary work that had originally been inspired by a work of art”.8 The crooked-contorted amphorae created from empty water bottles balance on OSB (particle board) surfaces – that are, in turn, held up by water-filled plastic bottles – as refuse versions of the most cherished objects in Classical Greek art. The antique shapes invoked by the disposable transparent plastic 8 Zsuzsanna Szegedy-Maszák: “Tranker Kata ódája az időhöz” [Kata Tranker’s Ode on Time], http://artmagazin.hu/artmagazin_ hirek/oda_az_idohoz.3611.html?pageid=86 14


gyomra és állhatatosan feszülő teste alatt polcokra állított miniatűr fotók, ismeretlen emberek arcképei, a kollektív tudatról a szubjektumra terelik át a figyelmet. Tranker évek óta gyűjti (antikváriumokban, bolhapiacokon) a fekete-fehér egyéni és csoportos „gazdátlan” fotográfiákat, olyan ismeretlen személyek arcképeit, akiknek múltjára, kilétére néhol egy-egy évszám, a fotó hátuljára feljegyzett személy- vagy helyiségnév utal csupán. Hasonló alkotói gyakorlattal készültek például Christian Boltanski azon 2000-es évek elejéről származó alkotásai, amelyekhez a művész berlini családok személyes és családi fotóalbumait vásárolta meg és használta fel.

bottles drag the notion of archaic beauty down to a level of 21st century consumer-oriented ordinary vulgarity. The gaping chasm between the odeinspiring, exquisitely delicate ceramic liquid-storing vessels from antiquity, and the PET bottles that threaten ecological disaster keenly demonstrates the distance that must be bridged by the mind in order to arrive from the presence of plastic bottles – products of the century of peak-consumption – to the noble majesty of Keats’ Greek 15


A kiállítás második, az egyéni emlékezésnek szentelt egysége az idő rögzítésének és rögzülésének egyes módozatait járja körül, számot vetve a személyes emléktárolás, kódolás és visszaemlékezés láthatatlan és automatikus folyamatába rendszerhibaként becsúszó amnéziával és demenciával is. A balsafából konstruált apró múzeumi tárlókba helyezett kisméretű fotó-kivágatok, kövek, fa és papír elemek az emlékezés képi metaforáiként jelennek meg előttünk. A kiállítás első egységét finoman átitató kritikus hangvétel a második téregységre is jellemző. Az apró tárlókból, vitrinekből, muzeológus tablókból, miniatűr szoborfülkékből berendezett képzeletbeli antropológiai gyűjtemény az újkori múzeumi reprezentáció szavahihetőségét is megkérdőjelezi.

16

vases. Is it at all still possible for us to comprehend the humility with which the Greek schools of painting, in great competition with one another, decorated their ceramic vessels with black and red deities? Statues of Venus de Milo, Apollo and Atlas – keepers of the idea, the very essence, of antique beauty and filled with pathos in their original reality – are here presented on plank shelves as creations of salt-and-flour modelling clay. These figurines, made from mate-


rials that are completely unsuitable for sculpting, also reflect on the unapproachability of archaic splendour. From the first unit of the exhibition space, which takes a critical look at the present-day aspects of collective memory, the collage entitled The Perseverance of the Trojan Horse leads viewers to the second unit, which explores the strata and methods of subjective memory. Beneath the Trojan Horse’s belly, now empty of soldiers, and immovably tensed body, we see miniature photos – portraits of unfamiliar people – set on shelves, which guide one’s attention away from collective consciousness toward the subjective. Tranker has been collecting (from used book shops and flea markets) “ownerless” black and white photos of individuals and groups for years now. The identity or past of the strangers who appear in these portraits are only occasionally indicated by a date, a name or a place marked on the back of the photograph. A similar artistic approach is characteristic of Christian Boltanski’s works from the early 2000s, for which the artist purchased and used the personal and family photo albums of Berlin residents. The second unit of the exhibition, dedicated to individual memory, explores the various methods of recording (and recorded) time, taking into account amnesia and dementia as well, 17


which, like system errors, find their way into the invisible and automatic processes of storing, encoding and recalling personal memory. The small photo cutouts, stones, wood and paper elements placed in tiny museum cases constructed from balsa wood appear before us like visual metaphors of remembering. The critical tone which subtly infuses the first unit of the exhibition is also characteristic of this second spatial unit. The imaginary anthropological collection containing tiny display tables, vitrines, museological tableaux, and miniature statue niches also brings into question the credibility of our modern-day mode of museum representation. In connection with the personal, abandoned photographs used in Tranker’s works, I would like to refer to a thought that appears in an essay by Anselm Haverkamp9: “There is no better souvenir, it seems, than the self-made photographic picture, which is meant to preserve individual memories from individual moments of an individual life. The universal success of this picture-taking, memory-storing activity has, in the manner of a supplement (the truest supplement, perhaps, of our world), supplanted what it is supposed 9 Anselm Haverkamp: “The Memory of Pictures: Roland Barthes and Augustin on Photography”, in: Comparative Literature, Vol. 45, no. 3 (Summer 1993), pp. 258-279. 18


A művekhez felhasznált személyes, elhagyatott fotográfiák kapcsán hadd idézzem Anselm Haverkamp esszéjének9 egyik gondolatát: „úgy tűnik nincs is jobb „szuvenír”, mint a saját kezűleg készített fotografikus emlékkép, amely egy egyedi élet egyedi pillanatának egyedi emlékét hivatott megőrizni. Az univerzális sikere az efféle képalkotásnak, emlék-tárolásnak abban keresendő, hogy helyettesítő funkciójává vált annak, amit elsődlegesen hivatott volna szolgálni, az emlékezést épp úgy, mint annak tartalmát, magát az életet.”10 A személyes szuvenírekből tudatosan vagy tudattalanul épített egyéni vagy családi fotóarchívumok gazdátlanná válásuk pillanatától jelentés nélküli vizuális lenyomatokként maradnak az utókorra. A fotókon megörökített egyedi életek egyedi pillanatainak egyedi emlékeire senki sem emlékezik többé. Tranker az ilyen elhagyott helyzetben meglelt fotókat olyan emlékezetromoknak tekinti (Családi rom, 2016), mint amilyenek az antikvitás egykoron lenyűgöző architektúráinak az idő által konzervált maradványai. A képfelületekre applikált, objektekbe komponált fekete-fehér felvételek vizuális rekviemeknek is tekinthetők. Az idő megőrzésére és tárolására nincs örökérvényű megoldás. Az öröknek gondolt aktuális csupán időleges, az emlékek és az emlékezés rendszere pedig sérülékenyebb, mint gondolnánk. Talán a matematika egzaktságában bízhatnánk, a grafikonok, gráfok, halmazok csúcs-, csomó- és metszetpontjainak biztos, maradandó rajzolataiban – csakhogy belőlük meg hiányzik az életnek egy fontos mozzanata: a végtelen. 9 Anselm Haverkamp: The Memory of Pictures: Roland Barthes and Augustin on Photography, in: Comparative Literature Vol 45, No. 3 (Summer, 1993), 258-279. 10 Haverkamp i.m. 258.

to subserve, memory as well as its content, ‘life.’”10 The individual and family photo archives built – consciously or unconsciously – from personal souvenirs, as of the moment of becoming “ownerless”, are left behind for posterity as meaningless visual imprints. The individual memories from individual moments of the individual lives of those who appear in the photos are no longer remembered by anyone. Tranker regards the photos found in such a state of abandonment as memory-ruins (Family Ruins, 2016) that are similar to the conserved remnants of the once-awe inspiring architectural structures of antiquity. The black and white photos, which have been applied to picture surfaces and objects can be regarded as visual requiems. There is no permanent solution for conserving and storing time. What is in the present regarded as permanent is only temporary, and the system of memories and remembering is more fragile than we think. Perhaps we could place our trust in the exactitude of mathematics – the reliable and permanent lines drawn by intersection-, apex- and junction-points in graphs, diagrams and mathematical sets – but they are missing an important element of life: perpetuity…

10 Haverkamp, Ibid., p.258. 19








26


27


28


29


T R A N K E R K ATA Született 1989-ben Székesfehérváron | Born in 1989 in Székesfehérvár TANULMÁNYOK | STUDIES:

2007–2012 Magyar Képzőművészeti Egyetem, festő szak | Department of Painting 2009–2010 Hochschule für Angewandte Wissenschaften, Design department-Hamburg, Németország, – media design szak | Department of Media Design DÍJAK | AWARDS:

2017 Visegrádi Alap, Visual Residency program, K.A.I.R., Kassa, Szlovákia 2014 AIR program, studio das weisse haus, Bécs, Ausztria

EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK | SOLO EXHIBITIONS:

2017 Hiányzó végtelen, Paksi Képtár, Paks 2016 Közös halmaz, Deák Képtár, Székesfehérvár 2013 Vigasz-ág, Viltin Galéria, Budapest VÁLOGATOTT CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK | SELECTED GROUP EXHIBITIONS:

2016 Rain come down, Z2o, Sara Zanin Galéria, Róma, Olaszország

2015 Mindsets, Stúdió Galéria, Budapest 2015 Esterházy Művészeti Díj kiállítása, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest 2015 Syntopia, OFF-Biennálé, Budapest 2015 #everyday, Center of Contemporary Art, Budapest 2015 Definíciók kánonban, Omnivore Galéria, Budapest 2014 Postscript: correspondent works, Artq13, Róma, Olaszország

2014 Derkovits Gyula ösztöndíj

2016 Concept: Zero, Koreai Kulturális Központ, Budapest

2015 derkó. 2015, Műcsarnok, Budapest

2012 Artist in residence program, Mino, Gifu prefektúra, Japán

2016 Akkumlátor, Budapest Galéria, Budapest

2014 derkó.pécsi.2014 – Műcsarnok, Budapest

2012 Artist in residence program – a Budapest Galéria ösztöndíja, Franfurt am Main, Németország

2016 Vonal, Latarka Galéria, Budapest

2014 A fehér árnyéka, Viltin Galéria, Budapest

2010 Artist in residence program – az FKSE ösztöndíja, Nykarleby, Finnország 2009 Erasmus ösztöndíj 30

2016 Mindenkinek van egy álma, mindeninek van egy tévedése, Stúdió Galéria, Budapest 2016 Silvaphilia, Bálint Ház, Budapest 2015 Mindenkinek van egy álma, Miskolci Galéria, Miskolc

2014 8 rooms: 4 airs – das weisse haus, Bécs 2014 Bothnia Biennale, Nykarleby recall, Nykarleby, Finnország


2014 Kortársak: gyűjtők és művészek, Új Budapest Galéria 2014 Trauma, tér, terápia, Klauzál tér, Budapest 2014 Antropofóra, Stúdió Galéria, Budapest 2013 Öt, Viltin Galéria, Budapest 2013 Fejér Megyei Párlat, ICA-D – Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros 2013 Szubjektív objektek, Latarka Galéria, Lengyel Intézet, Budapest 2013 Flash Art pop-up kiállítás, Akvárium, Budapest 2013 F.F., Klebelsberg Kultúrkúria, Budapest 2013 Betűszedés, (Gallery by Night), Stúdió Galéria, Budapest 2013 Liget30 – független reakciók, Olof Palme Ház, Budapest

2012 Internationaler Künstleraustausch 2012 – Aterlierfrankfurt, Frankfurt am Main, Németország 2012 Mino Paper Art Village Project, Washi Museum, Mino, Japán 2012 Politechnika, Viltin Galéria, Budapest 2012 Sejt Akvárium, Budapest és MODEM, Debrecen 2012 Friss, KOGART, Budapest 2012 Csakide, képvándorlás Magyarországon – Jánossomorja, Mezőfalva, Hegymagas, Balatonboglár (www.csakoda.hu)

2010 Új tagok kiállítása, Stúdió Galéria Budapest 2010 Ludwig pályázat kiállítása, Barcsay terem, Budapest 2010 Hatodik fal, Labor Galéria, Budapest 2009 Pszinapszis, Budapesti Pszichológiai Napok TAGSÁG | MEMBERSHIP:

2010-től a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületének tagja

2012 A 11. Mezőszemerei Vizuális Művészeti Alkotótelep kiállítása – Kis Zsinagóga, Eger 2011 Faceworld, Hattyú ház, Pécs, POSZT 2011 Magáért beszél az FKSE éves kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 2011 Te itt áll/public art, Miskolc

31


T R A N K E R K ATA Hiányzó vég telen | Unaccounted Perpetuit y 2017.02.04. – 2017.04.02. Kiadó | Publisher

Paksi Képtár Felelős kiadó | Responsible publisher

PROSEK Zoltán Szerkesztő | Editor

PROSEK Zoltán Szerző | Author

ZSIKL A Mónika Fordítás | Translation

RUDNAY Zsófia Angol nyelvi lektor | English-language proofreading

Adèle EISENSTEIN Grafikai tervezés | Graphic design

ELN Ferenc Fotó | Photography

TR ANKER Kata, ELN Ferenc Nyomda | Printed by

Pauker Nyomda Kft., Budapest © Szerzők | Authors © Paksi Képtár, 2017 © Forditó | Translator © Fotósok | Photographers A katalógus szerzői jogilag védett. A kiadó előzetes írásos hozzá járulása nélkül részleteiben sem reprodukálható. A ll rights are reserved. No part of this catalogue can be reproduced without express written permission from the publisher. Paksi Képtár H-7030, Paks, Tolnai u. 2. w w w.paksikeptar. hu

ISBN 978-615-5121-20-3