Page 1

Szerednyei PĂŠter

VĂĄ r k e rt


Szerednyei Péter

Vá r k e rt Cserepek egy feneketlen kútból

a bac u s Budapest, 201 4


© Szerednyei Péter, 2011 ISBN 964 8256 664 9


Tartalom A sors verte kapitány 7 Az északi bástyánál 25 Elpusztított kirakat 33 Vissza a Lánchíd utcán 49 Ahol az utak találkoznak 71 Gallen-Kallela meg az oroszlán 93 A vízi promenád udvarában 115 Élet a bazársoron 131


Prológus Furcsa dolog ez. A panorámában többnyire a pesti partról gyönyörködünk. És mindent tudunk a balparti házsor köz- és magánpalotáinak közelebbi történetéről, noha Buda földszintjéről a látványt igencsak ritkán vesszük szemügyre. A jobbparton is ott állnak az ugyanezzel az igénnyel formált paloták. Amikor mai maradékvonulatuk eredeti beépítési képlete kialakult, tervezőik, építtetőik éppen úgy számoltak a folyóval, ahogy a balpartiak. Azzal, amit a Dunaparti státus értékben, látványban, élményben jelent. Mégsem tudjuk, milyen házak álltak-állnak itt. Pedig még mindig – sokat romlott állapotukban, pusztulások utáni metamorfózisukat követően is – megérdemelnék, hogy észrevegyük őket. Legalább egyszer, történetük belátható évszázadai alatt. Könyvünk a Buda hátsóudvarává szegényedett Duna-sor szebb korszakait idézi. Megrajzolva időnek és térnek hiányos mozaikképét, a feledésbe s érdektelenségbe süllyedt városrész arcvonásait. A képről, ha összeraktuk, még azt is szemtelenül merész dolog volna állítani, hogy hiányos mozaik. Cserepek csak, feneketlen kútból fényre került színes üvegdarabok. Dehát hogy is lehetne másként? Az élet teljességéhez képest az örökmozgó filmszalag fény-árnyék játéka is önkényesen kiragadott mutatvány. Nem tűzhetünk magunk elé megvalósíthatatlan célokat.


Ahol az utak talรกlkoznak


Ahol az utak találkoznak

M 

ilyen páratlan figyelmességre és stílusérzékre vall, hogy az ismeretlen fotográfus kivárta a cégért és az általános szomjúságot fényesen igazoló pillanatot, és akkor kapta lencsevégre ezt a vendégszerető régi házat, amikor éppen egy söröskocsi indul az újabb szállítmányért, hordóhegyekkel a lovak háta megett! Ami nem látszik a képen, azon nincs is mit nézni. Nincs már az 1870-es években sem, amikor ezt a jeles korcsmával kezdődő házsort egyébként Várkert utcának is mondják, és állapota a legkevésbé sem méltó a part pazarló szépségéhez: „Minden idegennek melegen ajánlom, hogy ezt az utczát megtekintse – írja Hevesi Lajos a Karczképekben – mert a legszélsőbb keleten, Bokharában és Khokandban sem fog keletiesebbet találni. Elején korcsma és zsinagóga áll, de nem hiszem, hogy ezt a zsinagógát valami nagyon látogassák, mert a korcsma bulldogja, a ki hihetőleg dühös zsidógyűlölő, egész nap keresztben fekszik az utcza szája előtt, mint valami Czerberus, és ijesztő fogakat vicsorít minden jámbor zsidóra. Ha mindazonáltal sikerül valahogy a véreb háta mögé kerülnünk, a várkert utczában vagyunk, melly

A Stowasser-ház első változata. Mögötte az Öntőház utca indul a várkert felé, sarkán a Söröskocsihoz címzett fogadóval, vendéglővel. Mellette Újváry prókátor úr bérházának felső emelete tűnik fel, s aztán egy darabka a zsinagógából

11


A rövid életű Budai Népszínház töredékes képét rajzolja elénk ez a Pestre koncentráló, 1867-ben Indrikó János masinájával készített fotográfia. (részlet). Szomszédságában a parton nem áll még a Barber-Klusemann ház, s a Lipthay palotának is csupán az egyébként tekintélyes méretű elődje épült fel

Az Alagút – úgy tűnik végleg értelmét vesztett – erkélye

12

gyommal és szemétdombokkal van burkolva igen gondosan. [...] Vagy egy tuczat ház képezi az utczát, de egyetlenegyben sem lakik senki. Az egyiket egy össze-vissza hasgatott kapuszárny, egy félig kifeszített ablakrács és két dűlőfélben levő fal képezi, a másik csupán egy dülöngöző kémény alakjában mutatkozik ..., a harmadik egy négyszögletes térből áll.” És végül délen, magas fallal, zárt kapuval ér véget az utca, maga a Vár állja az útját. Azon a ponton, ahonnan most lépcső vezet le az Ybl Miklós térre. Széles közzel ereszkedik alá ellenkező végénél is az Öntőház a Lánchíd utcára. Túloldalán a kereskedelmi minisztérium hatalmas tömbjének hátsó homlokzata magasodik. Azok az egyfogatú bérkocsik – konflisok vagy komfortáblisok –, amelyek itt sorakoznak, már a magas hivatal vendégforgalmát szolgálják ki, ha kínálkozik erre valami alkalom. A minisztérium főkapuja a Clark Ádám – akkor még Lánchíd – térre néz. Még régebben Népszínház térnek hívták, a katonai raktárépületek Alagút közeli szárnyában kialakított, korábban már említett műintézet itteni berendezkedése nyomán. 1861-ben nyílt meg, 1869-ben bontják le (a színházat, de persze tulajdonképpen a katonai raktár átalakított maradék épületét). „Hazafiság a nemzetiségnek” hirdette büszke felirata, utalva az érzelmekre, amelyek fogantatásáig vezettek a sültnémet Vízivárosban. Széchenyi jól tudta: ha nem épül meg a Várhegy alatt az átjárás, a Lánchíd önmagában kevés összekötni Budát és Pestet, különösen, ha anyugatnak terjeszkedő jobb parti város jövőjét nézzük. Ötletét 1856-ra valósítja meg Clark Ádám, akit tervezőnek, kivitelezőnek újra meghív a város. Clark újra dolgozni kezd, vállalatot alapít, s végleg itt marad. Időzzünk egy pár mondatnyit a műnél:


Ahol az utak találkoznak

felette tanulságos, miként integrálta akkoriban (már és még) a város bármely új és fontos építményét életének kereteire is figyelve. Az első vázlatok szerint mindkét végén hatalmas üvegajtókkal tervezték lezárni az építményt, hogy a forgalomcsendes napokon és éjszakákon fényes bálokat rendezhessenek ebben az érdekes, mert szokatlan környezetben. Nemcsak a táncra vágyók kedvéért, de hogy némi további bevételekhez is juthasson a társaság, túl a vámként kas�szírozott krajcárokon (gyalogosnak kettő, egylovas kocsinak négy, kétlovasnak nyolc krajcár). A dologból ugyan nem lett semmi, de hogy barátságos belső világot álmodtak ide azok a régi városatyák és a megbízásukból a részleteken dolgozók, annak van tárgyiasult nyoma a mai Alagútban is: a hídmester lakása dekoratív erkéllyel nyílik rá odabent. (Az más kérdés, hogy a hivatal mai gyakorlója ide valószínűleg csak gázálarcban jöhetne ki.) Üvegajtó végül nem, de otthonos csigalépcső mégis épült, hogy gyorsan le lehessen sétálni a Szent György térről a hídhoz, a konflisokhoz, fiákerekhez, ha eső támadna odafent. A mai Alagút déli falához érkezett le a fokok hosszú és komfortos sora, csak a második világháború után zárták le végleg, mielőtt megsemmisült valamelyik legújabb kori átépítés során.

Balra ismét egy darabka Népszínház. Az Alagút tetején az Ellypsz kioszkja. Jobbra a takarék palotájának oldalhomlokzata, a kép előterében a pavilon a kávéház tartozéka

13


Clark Ádám, az Alagút építője Barabás Miklós litográfiáján

Jobbra a takarék palotája. A nap erejét és az esőt fogó ponyva már a híres kávéház tartozéka. Balra a kereskedelmi minisztérium épülete

14

Kávéháza is volt az Alagútnak. Ahogy az ide (is) vezető sétányt, ezt is Ellypsznek hívták. A hegybe vájt átjáró tetején rendezték be a hangulatos mulatóhelyet, üzleti hasznot remélve a felkínált páratlan kilátás élményétől. Az Ellypsz az 1860-as évektől több mint egy nemzedéknyi időn át kínálta kényelmes székeit s kitűnő süteményeit, limonádéját, kávéját többnyire alkalmi vendégeinek, megkoronázva élettel a lélektelen „műtárgyat”. És éppen erről van szó. Hogy legyen bár a lehető legprózaibb egy mérnöki mű rendeltetése: épülhet köré kioszk, ahogy a Vízház kéményéhez, vagy rátelepülhet egy cukrászda. Lehet belakható, barátságos. Az 1870-es évekre már paloták veszik körül a teret. A déli oldalon Klusemannéké és a minisztériumé. Ez utóbbi az 1870-es évek elején épült, eredetileg a Magyar Nyugati Vasút székházaként, Wagner Sándor tervei alapján. A millennium évkörétől lakja a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztérium, egészen a pusztulásig. Az északi térfalat a Lánchíd Társaság mostani elhanyagolt állapotában is impozáns székháza, illetve – a Fő utca páros oldalán, közelebb a hegyhez – a Budai Takarékpénztár ugyancsak Ybl tervezte palotája építi a képbe. Utóbbit (a szokásos hivatkozással: állítólag helyrehozhatatlan) sérülései miatt a háború után lebontják. A foghíjat foglalja el


Ahol az utak találkoznak

sokáig a mára már szintén emlékké nemesült Lánchíd presszó, a hajdani legendás Lánchíd kávéház szerény örököse. Ha valóban az utóbbi örökösének tekintjük, ez már a harmadik feltámadása (volt). Először 1869-ben nyílt meg, vagyis a befogadó palota vadonatúj korában. Hamarosan a legendás Schőja-család bérlete már – ők aPilvaxnak is a gazdái ekkortájt Pesten – és sokáig az is marad. Jól megy az üzlet. Utolsó bérlője, már a századforduló táján, Zailner János. Gundel Imre leírja: mindig nevezetes vendégei voltak a példásan berendezett, elegáns kávéháznak. Idejártak a szomszédos minisztérium magas rangú tisztviselői, gyakran a főpolgármester, a főkapitány, s művészek is, seregestül. Fadrusz, Ligeti, Telcs. 1905-ban mégis lehúzzák a redőnyt. A csőd oka ismeretlen. De 1927ben Grosz Albert, a szintén jó nevű kávés igazgatása mellett újra kinyit. Ismét népszerű vendégek látogatják, a harmincas években például heti rendszerességgel a Nyugat munkatársai. Itt gyülekeznek továbbá szezonról szezonra az ifjú joghallgatók, ha farsang idején Budát célozzák meg táncolni

1860–62-ben épült a Budai Takarékpénztár Ybl Miklós tervezte székháza. A második világháború után sérüléseit helyrehozhatatlannak ítélték – ami az idő tájt nagy divat volt – és lebontották

15


Magyarország közepe: három változatban

16

való kedvükben. Nemcsak a remek kávé miatt, hanem mert itt a házban, a Fő utcai oldalon árusít Nagy Imre városszerte ismert virágboltja. Maga a főnök tűzi a báli öltözékről elmaradhatatlan fehér szegfűt a frakk reversjébe, varázslatos ügyességgel, hogy ne törjön el az érzékeny virág szára, de ne sérüljön meg a kabát anyaga sem. A tér Magyarország kitüntetett pontja. Ide csúszott le ugyanis a Vár magasából: egészen 1849-ig, a Lánchíd építéséig a minden út kezdetét és végét szimbolikusan megjelölő „0” kilométer köve – az idevágó források kissé pontatlan megjelölése szerint – a „budai királyi palota küszöbénél” ült. A forradalom után hozták ide, a partra, ahol néhány év (vagy évtized?) után nyomtalanul elkallódott. Az 1930-as években a Hungária Automobil Club karolja fel gróf Festetics Pál ötletét – jószerivel az egyetlen arisztokrata, akinek nem volt budai Duna-parti palotája –, hogy pótolják valami módon azt a régit. Körmendi-Frim Jenő alig egy méter magas, de kétméteres talapzaton álló Madonna-szobrát a kereskedelmi minisztérium palotája mellett, a tér déli járdagyűrűjének peremén helyezték el 1932-ben, József Ferenc királyi herceg, az autóklub díszelnöke mondott avatóbeszédet: „Kelet és Nyugat találkozó keresztútján állította fel a magyar közönség és sporttársadalom Magyarország védőasszonyának szobrát, az ő nevében indulunk a nagy útra, a feltámadás útjára.” A talapzat három oldalát domborművek díszítették, a vándort, a kocsist és az úrvezetőt megörökítve. A háború után a sérült szobrot eltávolították. 1952-ben került a helyére utódja, Molnár László alkotása: a szemét a kezével árnyékoló, messze tekintő munkás figurája. Kétméteres munkás kétméteres talapzaton. (Ha volt ünnepi beszéd az avatáson, bizonyára ismét a feltámadás útjáról volt szó, de külön ejtve a t és a j hangokat.)


Ahol az utak találkoznak

Az 1970-es években került sor a Clark Ádám tér újabb nagyszabású felújítására. A jelenetek rendezői úgy ítélték meg, elavult kissé ez a figura. Száműzték hát a Rákoshegyre, a vasútállomás melletti kis parkba. Nézze ezentúl azt, jön-e már végre a vonat! Borsos Miklós kapott megbízást, hogy alkossa meg a következő, az immár negyedik emlékjelet. Okosan – azelőzmények erősen mutatták a motívumválasztás mindenkori kockázatát – egy nagy nullát faragott a kőbe. (Hárommétereset, egyméteres talapzaton. 1975-ben került a helyére.) A budai nép valamit mintha mégis látni vélne az egyszerű motívumban. Meg is nevezi, keresetlen – s itt leírhatatlan – szóval. Ha valaki mindezt végiggondolja, mérlegre téve minden adatot, és ügyel arra, hogy a gondolatai eközben ne kalandozzanak el, bizony mondom, nem csak a budai Duna-partra nézve bukkanhat rá nagy dolgok és tanulságos összefüggések nyomára.


ElpusztĂ­tott kirakat


E l pu s z t í t o t t k i r a k a t

K 

övetkezik most már a Lánchíd és a hozzá tartozó – az 1860-as évekre raktáraitól is megszabadított – tér, majd tovább haladva egy rövid – kettős – parti házsor, a mára még kurtábbra csonkult és páros oldalának házaitól radikálisan megfosztott Lánchíd utca. A folyóhoz közelebbi, az azzal párhuzamos soron, túl – amióta megvan – a Lánchíd udvarán, az 1700-as évek első harmadának végén állnak az első lakóépületek. Egyszerű, többnyire igénytelen házak. A többször emlegetett 1810-es tűzvész után születik meg aztán itt az igazi utca, amelyet már az 1860-as években készült fotográfiákon is be tudunk mutatni. Az utolsó pillanatban még, ahhoz képest legalább is, hogy ez utóbbi, akkor viszonylag fiatal, s előképeiknél rangosabb polgárházak helyén a klasszikus paloták, az Ybl-bazár meg a kioszk az 1880-as évektől újrarendezik majd a Pestnek szépülő arcát mutató panorámát a budai Duna-partnak ezen a szakaszán is. Ha lenne még a Lánchíd utcának páros oldala – s nem bontják le az egészet úgy, ahogy volt, noha háborús sérülései súlyosak, de rendbe hozhatóak lettek volna – a kettes házszámot viselő épület telkével kezdődne most a történet. A Clark Ádám térrel délről szomszédos fertályon az 1870-es évek elején épül fel a hatalmas bérház: a Barber és Klusemann cég tulajdona. Klusemannéknak az akkortájt éppen virágzó pest-budai malomiparhoz van tevőleges köze, közelebbről az Óbuda-újlaki Lujza

A Lánchídtól délre, annak közvetlen szomszédságában ezen az 1860-as évek közepén készült felvételen a Barber-Klusemann ház telkén még csak a falazáshoz használt kövek jelzik a majdani építkezés helyét. Határának nyugati palánkja mögött az Öntőház utca nyílik. A harmadik építmény a soron a zsinagóga. Még állványzat veszi körül oromzatát és Mózes kőtábláit. A rendezetlen parton a XIX. század népszerű átkelőhajója, a 7. számú propeller horgonyoz

21


Franz Neuhauser 1793-ban készült térképén, amelynek itt szintén csak kis részletét mutatjuk be, a hajóhídtól balra („a” betűvel jelölve) tűnnek fel az ágyúöntőház üzemépületei a Vár alatt

22

gőzmalom részvénytársasághoz. Barber Henriette Klusemann Ottó felesége. A bérpalota másik címe: Várkert rakpart 1. A házhely a katonai raktárépület déli szárnyának lebontása után keletkezett: az 1860-as évek vége felé készült, s a területet mutató legkorábbi hozzáférhető fotográfián még nagy idomkövek hevernek rajta. Az 1910-es évektől a Klusemann-ház a Kerpely Mimi Alapítvány tulajdona. Hogy miként került a ma már ismeretlen Mimi kezére – örökségként vagy vásárlással –, kideríthetetlen. Ahogy ennek az alapítványnak a célja is. Abból azonban, hogy akad forrás, amelyben Kerpely Vilmos nevén említik, és hogy az 1920-as évektől a népjóléti minisztérium kezeli, továbbá mert tudjuk, hogy Kerpely Vilmos híres pesti, közelebbről Lipót körúti gyógyszerész volt, arra következethetünk, hogy ez a pénzalap valami módon a patikusságot támogatta. Egészen addig, míg az állam rá nem tette a kezét a házra, hogy aztán végleg el is tüntesse az utolsó tégláig. A bérpalota mellett nyílt egykor a mára a zölddel egybevont Lánchíd köz. Itt lehetett felsétálni a Lánchíd utcával párhuzamos Öntőház utcához, amelynek a hegy felőli, nyugati oldalán 1866-ra épül fel Knabe Ignác rajzai alapján a mór stílusú, romantikus felfogásban tervezett, mára teljesen elfelejtett vízivárosi zsinagóga.


E l pu s z t í t o t t k i r a k a t

Az Öntőház utca névadója ismét csak katonai intézmény. Ágyúöntőudvar, műhelyépületekkel körítve. Történetének szinte minden elemét a feledés megsűrűsödött homálya fedi, akárcsak a zsinagógáét. Mindenesetre az utóbbitól délebbre kell keresnünk az egykori hadiüzemet, a mai Várkert Kioszknak is a déli szomszédságában. A kioszk, Ybl Miklós neoreneszánsz építménye a palota vízellátó rendszeréhez tartozó, hajdan erős dunai bástyával is védett szivattyúház helyén épült, ezt a funkcióját egy ideig még azután is megőrizte, hogy a tervező belefoglalta korzójának együttesébe: magas tornya a gőzgép kéményét rejtette esztétikus kulisszák mögé. Zolnay László kutatásai szerint a bástyát, amelynek lábát a folyó mosta – s amely építményről korábban már szintén megemlékeztünk –, a vezetéket magába fogadó, belül zárt folyosót alkotó kortinával együtt már az Anjouk korában megépítették, Zsigmond csak korszerűsítette. Ennek a bástyának közvetlen – déli – szomszédságában kezdődött a hegyoldalra is felkapaszkodó öntőház épületegyüttese, itt-ott régi metszeten, két térképen is jól láthatók alaprajzának vonalai. Egybevetve a gyéren fellelhető adatokat valamikor 1780 után épülhetett, és 1810-ben még megvolt. De térjünk vissza a Barber–Klusemann-házhoz, hogy újra végisétáljunk a rakpartnak éppen ezen a most vizsgált szakaszán. A Lánchíd köz túlsó szegletétől számítva a régi vízivárosi Fő utcának két tekintélyes és egy szerényebb épülete követi itt egymást. Az 1870 legelején kelt nyilvántartás szerint a 62. a 63. és a 64. számú akkoriban már Lipthay Adalbert tulajdonát képezi. A két nagyobbik épület első tulajdonosainak neve nem derül ki a forrásokból. A kisebb ház – már ez is emeletes – Bullant József tervei

Friedrich Bernhard Werner rézmetszetének valószínűsíthető keltekezési ideje 1732. A folyóhoz simuló nagy bástya déli szomszédságában az öntőház épülete zárja le a hegyoldalt. Jól kivehető a rajzon az a kortina is, amely a polgárvárosba vezeti fel a szivattyú erejével hajtva a Duna vizét, s amelynek partközeli pontja a nagyléptékű katonai épület(ek) kel egybeépült Vízház a mai Bem rakparton.

23


Itt már nincs meg a déli nagy bástya, de hogy hol volt, megmutatja a palotától aláereszkedő kortina: annak a partig meghosszabbított vonalában állt. Ettől a ponttól jobbra, az ezen az 1870 körül készült fotón feltűnő, a folyóra néző házak helyén épült fel a Lánchíd utcai palotasor. Nagyjából ott, ahol a pesti partot mutató Depiny’ Duna-fürdő magasságában horgonyzó gőzös baloldali kéménye feketéllik, ért véget a Széchenyi szálló épülete (Várkert rakpart 6.). Az ezután következő, észak felőli szakaszán takart házsor már a Lánchíd utca hegy felőli oldalán áll, távolabb a parttól. Legfeltűnőbb, legnagyobb épülete félig már ki is esik az objektív látómezejéből: Gamperl (Gyöngyösi) Alajos pesti (megbízott) polgármester feleségének budai bérháza

24

alapján épült Held Miksa rézöntő számára 1811-ben: minden adatunk egybevágó tanúsága szerint ugyanakkor, amikor az egész házsor, azaz a későbbi Lánchíd utca 1950-re elpusztult keleti, páros oldala. Heldék a XIX. század első évtizedeiben a Víziváros tekintélyes családjainak körébe tartozhattak, Held Frigyes például – aki foglalkozására nézve kőfaragó – 1828-ban a városrész bírója. Találkoztunk már ezen a családnéven egy parti vendéglőssel is. Hogy az ő leszármazottai voltak-e még, akik eladták báró Lipthaynak az ingatlant, nem tudjuk. Az új tulajdonos mindenesetre már azzal a szándékkal vásárolta meg ezt és a vele szomszédos két másikat, hogy lebontásuk után reprezentatív főúri palotát építsen magának és családjának. Megint csak a legjobbak: Unger Emil és Ybl Miklós készítik a terveket, Lotz Károly a díszterem freskóit. Odescalchi Eugénie hercegnő, akit 1918-ban vett feleségül, s annak a zűrzavaros esztendőnek decemberében hozott haza először ide a ház utolsó tulajdonosa, Lipthay Béla – az építtető unokája –, emlékiratában Benczúrfalképekről is mesél. Ha voltak itt ilyenek, azok talán nagyméretű vásznak, olajképek lehettek. Lotz alkotásairól többet tudunk. 1873-ban leírja azokat Hevesi Budapestbedekkerében. Az első emeleti nagyterem három oldalán „hosszképekként”


E l pu s z t í t o t t k i r a k a t

ékesítették a falszegélyt, és mitológiai jeleneteket ábrázoltak: „E jeles festmények képei Klösz hatvani utczai fényképésznél kaphatók” – tudjuk meg a város irodalmának klasszikusától, aki új házként, és mint a budapesti paloták legérdekesebbikét mutatja be az épületet. A nászutasok Pozsony felől, vonaton érkeznek meg azon a forró télen Pestre. Az államvasút tisztviselője sürgeti őket, a Lánchídon át Budára készülnek a forradalmár matrózok, jobb elkerülni őket. „Beülünk a kocsiba. Nem találkozunk lövöldözőkkel. A Lipthay-palota portása kinyitja a nagy tölgyfa kaput. A szép márvány lépcsőházban már biztonságban vagyunk. [...] Nem megyünk fel az emeletre, befordulunk jobbra egy előtérbe, ahonnan kőből faragott csigalépcső vezet fel a földszinti vendégszobákba. A szobák ablakai a Dunára nyílnak. Kandalló barátságos melege fogad. Ez jólesik, mert a fűtetlen vonatban majd megvett az isten hidege. A szomszéd szobában ünnepien terített asztal vár. A portás felesége kiváló ebédet készített. Fogoly is kerül az asztalra, libamáj, százéves tokaji a palota pincéjéből és bordói. Ebből nagy készlet van még a palotában.” A hercegnő még egyszer visszatér az épület sorsára visszaemlékezésében. Az előadott történet megfogalmazásának jelenidejében már Szécsényben él a család, ide menekültek az ostrom elől, s itt lesz aztán majd végleges lakhelyük is. Előbb a saját kastélyukban (néhány évig megtűrik jelenlétüket az államosított ház egy szűkre szigorított lakrészében, a báró, a szenvedélyes amatőr lepkegyűjtő szakértő álláshoz is jut 1950-ben, négyszáz forintos fizetéssel a balassagyarmati múzeumban), majd a megyei párt és hivatal szelleműző buzgalma folytán egy lelakott házban, de mégiscsak a településen. Innen utazik fel 1946 tavaszán Lipthay Béla Budapestre, hogy tájékozódjon a Duna-parton: „Bombasérült palotánkból az első zűrzavaros hónapokban sok bútort és értéktárgyat elhurcoltak. A királyi várnak szánt bombák a második emeltig hatoltak. Az első emelet azonban, így az ebédlő mennyezetén lévő gyönyörű Benczúr-freskók teljesen sértetlenek maradtak, úgyszintén a nagyterem falán Lotz Károly freskói is. Béla azonnal elment a kultuszminisztériumba a palota érdekében. Ott biztató ígéreteket kapott, hogy a palotát – mivel műemlékké nyilvánították ... – nem fogják lerombolni. Újra felépítik majd teljes szépségében. Béla megnyugodott, bízott az ígéretben.” A háromemeletes reneszánsz palotát 1949-ben lebontották. Amelynek egyébként – a rakparti szokások szerint – volt egy bérháztraktusa, a Lánchíd (akkor még Fő) utcára nyíló bejárattal. Hivatalnokok voltak az első lakói, magas beosztású városi tisztviselők. Zofahl Gusztáv városi mérnök és már nyugalomba vonult, híres kollégája: Reitter Ferenc. Erdey Henrik, Buda városának levéltárnoka, Fackh Oszkár miniszteri tanácsos, Keresztszeghy Lajos bírósági tanácsos. Ékes bizonyságául annak, hogy a városegyesítés időszakában a budai Duna-part társadalma itt is átalakulóban van. Az

Pencz Antal szappanfőző parti házának homlokzati és alaprajza. A nagy tűzvész után 1814-ben épült fel, és azon a telken állt, ahol később a Széchenyi-család palotája

25


iparosok, kereskedők helyére arisztokraták, nagypolgárok, rangbéli urak költöznek a rakparti rendszerváltás évkörében születő új és pazar házakba. A kisegzisztenciák közül a meggazdagodók tartják csak a lépést, ahogy például a kéményseprő Biscarák – mint elmeséltük már. Vagy a nagyvállalkozók, akiket itt, a Lipthay-palota ikerbérházában 1873-ban Löw-Beer Móric fakereskedő képvisel. (Szegről-végről a mindmáig egyetlen magyar sajtócézár, Miklós Andor rokona.) Hevesi Lajos útikalauza, miközben a Lipthay-palotát méltatja, futólag megemlíti: annak két déli szomszédja „alacsony viskó”. Valóban úgy tűnhetnek föl már az 1870-es években ezek a régi polgárházak – amelyek közül a palotával közvetlenül szomszédos pedig ráadásul kétszintes is –, mint amelyek fölött végleg eljárt az idő. Holott csak két emberöltő telt el, az egyemeletest például akkor mintegy hatvan esztendeje, 1811-ben építették, Dankó István tervei alapján, Orsonits István szabómesternek. Seilern Crescentiának Zichy Károllyal kötött első házasságából született Rudolf, Széchenyi István későbbi mostohafia. 1833-ban Budán látta meg

Pencz Antal szappanfőző parti házának homlokzati és alaprajza. A nagy tűzvész után 1814-ben épült fel, és azon a telken állt, ahol később a Széchenyi-család palotája

26


E l pu s z t í t o t t k i r a k a t

a napvilágot, odafenn a Várnegyedben. Rudolf császári és királyi lovaskapitány gróf Péchy Jacqueline-t vette feleségül. 1867-ben született Eleonóra nevű leányukat, régi rakparti ismerősünket pedig – ahogy azt már mi is tudjuk – előbb Andrássy Tivadar, majd miután megözvegyült, ifjabb gróf Andrássy Gyula vezette oltár elé. Ilyenformán két ágon is rokonságba keveredett a budai rakpart arisztokráciájával annak a nagy háznak az építtetője, amely a Hevesi leszólta két ház telkén – a Lipthay- és a Széchenyi-palota között – tűnik fel az 1880 körül készült fotográfiákon. Zichy Rudolfékkal pedig megérkeznek az Almásyak is: Eleonóra nővérét, Zenaidét, Almásy György vette feleségül. 1900-ban már az övé ez a rakparti palota. Ha 1873 tavaszán nem is áll még – bizonyság erre Hevesi odavetett félmondata – valószínűleg az 1870-es években, sőt annak is az első felében, talán már 1873 végére felépíthették. Igényes bérháznak. Egymást váltó arisztokrata tulajdonosai itt a jelek szerint sohasem laktak. Az 1873-as budapesti címtár szerint viszont itt van az otthona az Alagút szájánál megtelepedő Budai Népbank igazgatójának, Hazay Gyulának. (Aki bizonyosan nem költözött volna be egy „alacsony viskóba”.)

A Sikló hegyre kapaszkodó pályavonalától sorolva az első ház a Várkert rakparton a BarberKlusemann bérpalota. Kis köz választja el a Lipthay-palotától. Mellette fehérlik a Zichy-palota háromosztatú homlokzata. A Széchenyi-család elegáns, az előbbinél valamivel alacsonyabb palotája következik, a sort a szálló zárja. A felvétel 1896 körül készült

27


Nem tudunk ennél többet magáról az épületről, de azt igen, hogy osztozott szomszédai sorsában. 1949-ben ezt is eltakarították, a legkevésbé sem a fejlődés útjából. Noha talán erre hivatkoztak. Ugyanez jutott osztályrészül a dél felé a sorban következő két tekintélyes háznak is, amelyek közül az első (ha állna, a hajdani Várkert rakpart 4-es és 5-ös számú háztáblája jelölné, nyugati homlokzatán a Lánchíd utca 8–10. számmal) a legnagyobb magyar kisebbik fiának, Széchenyi Bélának a palotája volt. A város irodalma – kissé bizonytalanul – Ybl Miklóst nevezi meg tervezőjeként, s francia késő reneszánsz stílusjegyeket mutató épületként írja le. Hevesi megdicséri szép márványlépcsőjét és “érdekes részleteit” (tehát 1873-ban már állt, vélhetően legfeljebb néhány éve), s a családhoz tartozók lakcímeként nevezik meg a budapesti címtárak. Itt élt Béla, a koronaőr, az MTA igazgatósági tagja, s főleg geográfus meg világutazó, négyszeres afrikai oroszlánvadász, tagja Lóczy Lajos híres Ázsia-expedíciójának. Évtizedekig Bertalan gróf, a nagy Széchenyi testvérének, Lajosnak az unokája is lakja – aki szintén egzotikus utazásairól ismert a biográfiai irodalomban –, öc�csével, Domonkossal egy háztartásban. Meg Márton (Marci) gróf, Bertalan egyszülöttje, a két háború közötti évtizedekben a rakparti aranyifjúság emlékezetes alakja, aki – majd már az emigrációban – a Lipthay lányt (a szomszédból a Zsófiát) veszi feleségül. A Széchenyi-palota öt kora reformkori polgárház helyén épült fel 1870 körül. Kettőről többet is tudunk. Az adatok újra megmutatják a helyi társadalom összetételének változásait. Az egyik a régi ingatlanjegyzék szerint a Fő utca 73. számú épület, amelyet Griessbacher József ácsmester özvegye, Erzsébet számára tervezett 1811-ben Kimnach Lajos. Emeletes, háromablakos odafönt, rakparti homlokzatán két bejárat is nyílik. A másik, a Fő utca 74., Pencz Antal ikerháza – két blokkja között szép nagy udvar – íves barokk kapuzattal közlekedik a parttal. Pencz (Penz) szappanfőző. Kiterjedt családjának tagjai között akad szűcs, tímár, csendbiztos, sőt fegyházi felügyelő (őt is Antalnak hívják, lehet az építtető fia, róla 1845-ből van adatunk). A Lánchíd utca keleti házsorának utolsó épületéhez érünk. Lánchíd utca 12., Várkert rakpart 6., Ybl Miklós tér 1.: ezek a számok határozzák meg pozícióját, utoljára 1945-ben, de hosszan előbb is az időben, amíg ugyanúgy le nem rombolják, mint északi szomszédait. Fiume szállóként emlékezik rá a város, mert már nem tudja, hogy eredetileg, talán a szomszédos palota gazdájára utalva, Széchenyi Szállónak hívták. Az a hír járja róla, hogy Ybl tervezte. Mint közel s távol itt a soron oly sok épületet. Bizonyíték nincs. Hotel Széchenyinek született, negyvennyolc szobája volt hatvankilenc ággyal. (Mi mindent rá lehetett volna fogni Hecht Jónásra, aki az első ismert szállodás itt, ha történetesen csak hatvanhét ágyat bontanak és vetnek be nap mint nap, abban a szimbólumokra oly érzékeny korban!) 28


E l pu s z t í t o t t k i r a k a t

A millennium körüli években a budai oldal legkorszerűbb, legkeresettebb és legdrágább hotelje, előkelő vendégekkel, kitűnő étteremmel, remek kávéházzal. Később, elsősorban a két világháború közötti időszakban már csak konyháját és kávéházát dicsérik a kortársak, köztük írók is, seregestül, akik közül többeknek volt itt törzshelye, asztala, köztük Szabó Dezsőnek. Nyári teraszán gyakran elfogyasztott egy-egy borjúpörköltet Móricz Zsigmond, holott akkor, az 1930-as évek második felében éppenséggel már a halászlé volt az étterem slágere: hatalmas reklámfelirat hirdette a szálló tetején, hogy itt főzik Budán ebből a legjobbat.

A Barber-Klusemann ház és a Lipthay palota az ostrom után

29


Vissza a Lánchíd utcán


32


Vissza a Lánchíd utcán

A

ház sorsa a rakparté. Kétségtelen, hogy a kiegyezés utáni évtizedekben ez a legelegánsabb vendéglátóhely Budán. És ehhez illően forgalmas is. Aztán kezdenek fogyni a vendégek és a dicsőség. Másodosztályú hely lesz az akkori Fiuméből. (Közben volt Corso is). Ha csak az üzletmenetet nézzük, lehet, hogy megváltás volt a bombázások utáni végleges eltakarítása. De hát nézhetjük-e magában csak az üzletmenetet? Portálja előtt kötnek ki a gőzösök, amelyek a Dunakanyarba, a Csepelsziget falvaiba szállítják a kirándulókat. Gyönyörűek innen a pesti hajnalok, a kávéval frissített reggelek. A Duna tükrén öngyilkos igyekezettel szédülnek bele a napsugarak örvényébe a pesti part éjszakai fényei. A háziszolga, a szobaasszony, a főúr talán csak azért szorgoskodik szüntelenül összes termeiben, hogy alkalmas modelljei lehessenek Nádas Sándor Kávéház című játékának, amelyet 1916-ban tűz műsorára a Víg. A darab hőse igazi kávéházi figura, akit menyasszonya mellől a barátok végleg visszacsábítanak a Fiumébe. Tehetséges muzsikus a fiú, s erre a valóság is rímel. A hotel egész történetének legjelesebb szállodása Reiprecht Alajos, aki amatőr zeneszerzőként, működése csúcsán megkomponálja az 1902 szeptemberében nagy eseményként ünnepelt budapesti nemzetközi szállodakongresszus indulóját. Idáig, az elfelejtett, az egyetlen budai nagyszállóig tart a Lánchíd utca páros oldala, pontosabban még egy fél épületnyit délnek, ha a kora reformkori beépítés előzményeit is szemrevételezzük. A Fiume ugyanis valahol

Buda patinás hotelje a millennium körüli években már mint Fiume szálló szolgálja ki a főleg Pestről átránduló vendégeket

33


a már említett szappanfőző ingatlana és a parttól kissé már visszavontabb pozícióban álló Matulay Max-féle, sokablakos, emeletes bérház helyén épült fel. Matulay úr 1870-ben a Dunagőzhajózási Társaság vezérügynöke volt, itt is lakott, vagyis a házat legkorábban 1871-ben bonthatták le, hogy telkén fölépülhessen elődje, a Széchenyi. Matulay háza valamivel közelebb áll a hegyoldalhoz, mint Penczé, s a Matulayéval délről szomszédos további épületek – szám szerint kilenc – már a Lánchíd (a XIX. században még Fő) utca páratlan oldalának zárószakaszát jelölik. Ezek közül a régi jelölés szerinti Fő utca 80. számú – a harmadik ház dél felé, a Matulayétól számítva – 1870-ben Frau Gamperl, született Pákozdy Máriáé, aki pedig Gamperl (1871-től Gyöngyösi) Alajos hites felesége. Férje s ő is Pesten, éppen szemben, a Felső-Dunasoron lakik. Gamperl magas hivatalt tölt be a bal parti városban, ő a vicebürgermeiszter. Sőt, valójában maga a főpolgármester: Szentkirályi Mór 1868-ban kelt lemondása után megbízottként viszi a magas hivatalt 1873-ig, a városok egyesítéséig. A megbízott pesti főpolgármester asszonyának ingatlanával szomszédos a következő ház, ez a kincstáré. A régi Fő utca 79. is bérház, várbeli alkalmazottak lakják. Mások mellett Pintér Lőrinc burgzsandár, aztán a fia, a másik Pintér Lőrinc, aki mérnökként dolgozik a palota gondnoksági stábjában, meg a neve után ítélve messziről jött Quaiser Eduárd, aki kútmester. A régi rendszer itt kihagy néhány számjegyet a sorból, a kincstári épületet, egy kis zöld felület közbeiktatásával már a 75. számú követi: ez lesz az ezen a szakaszon álló kilenc közül a leghíresebb, a legnépszerűbb. Sok elődje után most – 1873-ban – éppen Gerdner János üzemelteti az intézményt, a Debrecen városához címzett fogadót (kávéházát Heger György, vendéglőjét pedig Wölfl Zsigmond). Éppen emeletes épülete alatt – a hegyoldal nyugatra forduló ívét követve a házak itt már felkapaszkodnak a Várhegyre – öblösödött hajdan a hajóhíd budai udvara, tágas teret nyitva a hídfőtől délre terjeszkedő Tabán meg a várpalota déli kapuja felé. Gyakorlatilag itt ér véget a Víziváros. A Debrecen ősrégi beszállóhely, amelyről az első hivatalos feljegyzés Schams útikönyvében olvasható az Úrnak 1822. esztendejében. De egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a jeles városleírásban még a Hídhoz címzett fogadóként ismertetett vendégház már akkor is régi és kipróbált szálláshely. A nemes Mayerffy családé, ők alapították, a sörben, borban, Pesten és itt is otthonosan mozgó, gazdag, németből magyarító (Mayer) polgárfamília. Nem ez volt az egyetlen olyan üzletük, ahol a mindenkori vendég szomjúságára alapozták a meggazdagodáshoz fűződő reményeket. 34


Vissza a Lánchíd utcán

1850 körül kapta új nevét a fogadó, Debrecen városáét, hogy még egy erős emberöltőnyi időn át fogadja a betérőket. Forgalma évről évre gyérül, odébb az új, a vashíd, érkezőnek, átkelőnek kerülő ide az út is, vége a dicsőségnek, amiről még az 1850-es évek elején is így emlékezik meg a város leírója: „Legszebb a budaiak között – a szálláshelyeket veszi itt sorra ifjabb Palugyay Imre – a Hídhoz címzett vendégfogadó a volt hajóhíd tájával átellenben. Nagyszerűsége, tisztasága és kényelmes volta miatt leginkább hasonlít a pesti hotelekhez.” Gvadányi nótáriusa sokkal korábban fagylaldája remekléseiről zeng himnuszt. (Vagyis már az 1700-as évek utolsó harmadában is dicsérik.) De hát persze nem tiszta szobáira, nem is az édes csábításra, sokkal inkább a kortalan és szilárd tabáni szomjúságra építette üzletmenetét a jeles intézmény, ki is tartva egészen az 1870-es évekig, amikor végleg pont kerül a hegylábhoz igazodó kilenc ház históriájának végére is -Ybl Miklós nagyszabású terveinek végrehajtása nyomán. Az utolsó ház a Fő utcában – innen már Dunasor a folytatás neve, s kezdődik a Tabán – az 1860-as években volt megkülönböztetett figyelmünkre érdemes tulajdonosé. Az angol születésű Clark Ádám otthona, aki az Alagút építése kedvéért lett budai polgár. Ebben a házban halt meg 1866 nyarán, ahogy azt a régi épület helyét jelölve ma egy emléktábla is hirdeti.

A Zográf és Zinsler fotográfiai vállalkozás felvételén a mai Ybl Miklós tér az 1860-as évek közepén,mielőtt a város rendbe rakta volna. Jobbra sorakoznak a Lánchíd utca páratlan (és ezen a szakaszon a szó szoros értelmében is pár nélküli) oldalának házai. Szemben két nagyobb épület fehérlik, mintha a Tabán északi kapubástyái volnának. A baloldali a Lykaház, a jobbra álló a Debrecen, a hajdan a Hídhoz címzett ősrégi beszálló fogadó háza. Stílusából arra következtethetünk, hogy ez már egy (talán sokadszor) átépített változata, és vélhetően akkor kapta meg ezt a formáját, amikor felvette, megújulva, a cívis város nevét is, 1850 körül. A fogadóhoz közelítő Lánchíd utca utolsó, itt erős rövidülésben föltűnő emeletes épület lehetett Clark Ádám saját háza

35


Cohner József bőrgyára helyén épült fel 1929-ben a mai Lánchíd utca utolsó, 23. szám alatti háza. Mellette a valaha vele éppen szemben álló Széchenyi-palota személyzeti épülete. 1910 körül épült a sorban következő bérház, a ruhával kereskedő Brückék tulajdona

36

Kilenc ház. Helyükön sétatér születik hamarosan, díszes pavilonokkal. A mai Ybl Miklós tér nyugati térfala. A nagy tűzvész után felépült polgárotthonok – itt, ezen a szakaszon teljes erőből tombol a vész –, a déli, a nagybástyás vízház meg az öntőház helyén. A Tabán északi kapujában. Ahol egyelőre nem nézünk még körül, csak azután, hogy még egyszer végigsétálunk – most visszafelé – a Lánchíd utcán, annak is csak a háború után láthatóvá meztelenített, hegy felőli során. A Lánchíd utca 23. szám alatti bérház 1929-ben épült. Elődjét 1926-ban bontották le. Abban a régiben működött Cohner József 1813-ban alapított bőrgyára. Terebélyes homlokzattal, hosszan elnyúló szárítópadlással. A bőrfeldolgozás telephelyei – láttuk – végigkísérik a budai (és a pesti) Duna-partnak ezt a teljes belső szakaszát. Találkozunk majd innen délre is a jeleivel, s jártunk már a Batthyány téren, Fischer Jakab bőrszárító padlással tetőzött házánál. A 19–21. szám alatti, a szomszédságánál jóval alacsonyabb épület a Széchenyieké. A vele szemben lévő palotának amolyan szervizháza. Ybl tervezte ezt is, valószínűleg egy időben a Várkert rakpart 4. szám alatti másikkal, Széchenyi István fiának, unokájának már bemutatott palotájával. Lóistálló, kocsi- és hintószín, itt lakik a jószágkormányzó, a személyzet. 1924-ben a Széchenyi Hitbizomány átengedi a rendelkezési jogot a Városok


Vissza a Lánchíd utcán

és Vármegyék Országos Mentőegyesületének: innen indultak az első mentőautók fővárosi és vidéki útjaikra. Az udvar fölé tetőt húznak, szerelőaknát építenek az udvaron: ide költözik a gépkocsijavító műhely is. A jogutód az 1980-as években ürítette ki az épületet, bezárták, otthagyták, leírták. Kincstári vagyon. De jól láthatóan nem királyi. Jellegtelen bérház következik, az 1910-es évek elején születhetett. Két öreg épületet bontottak le, hogy ezt felépítsék, mindkettő a Brück család tulajdona volt az 1870-es években. Brück Izidor, Jakab és Mór ruhával, textillel kereskedett. Északi szomszédságukban, a régi Lánchíd utca 15. szám alatti épületben működött egy időben Moldoványi Sándor sebészeti kötszergyára, amely aztán fénykorában, az 1890-es évektől, a Halász utca 1-ben, a Puskariu-házban talált magának telephelyet. A Lánchíd utca 13. helyén az 1910-es évekig az az 1814-ben épült emeletes ház állt, amelynek tervezője Dankó András, tulajdonosa Triebl József vízivárosi polgár volt. A 11. szám alatti régi ház is Dankó munkája, Schneider Jánosnak tervezte 1811-ben, 1920 körül bontották le, akkor épült fel bérházutóda. A Schneideréké mészáros dinasztia. Schmall – egy újabb régi várostudós – szerint az 1710-es években itt egy kis utca, köz nyílt a házak sorában, neve szerint a Bey dennen Fleischbänkchen. Bőrösök és mészárosok jelenlétére utal a megjelölése. Egy régi fénykép megmutatja, hogy még 1890 körül is megőriztek valamit az egykori pozíciókból: innen két épülettel északabbra rendezte be a húscsarnokát Páll Gyula hentes és mészáros. A Lánchíd utca 11. szám alatti, az 1920-as években épült új, igényesebb ház Schinkasch Juda családjáé. A háziúr gabonakereskedelemmel foglalkozott. A mai 7–9. is két épület a régiségben (ahogy a 13–15. is az volt). Az egyikről tudjuk, hogy Dankó József tervezte Kukule József szegkovácsnak, 1811-ben. Történetének

Évek óta üresen áll, sorsára hagyták a Lánchíd utca 21. számú, felmenő falait tekintve még ma is teljesen egészséges, bár élemedett korú épületet. Vajon milyen sorsot szán a Széchenyi-palota szervízépületének új gazdája, az állam?

37


utolsó éveiben Roth Fülöp ruhakereskedő ingatlana, akinek természetesen itt volt szerény üzlete is (Páll Gyuláé mellett). 1912-ben bontották le, s vele együtt a másikat, hogy Ágoston Emil pesti műépítész saját bérházát húzassa fel ide a helyükre. A Lánchíd utca 5. számú épületével érünk most az utca végéhez, de a háború előtt még egy további és tekintélyes közintézmény mellett kellett (volna) elsétálnunk, hogy kiérjünk a Clark Ádám térre: a Lánchíd utca 1-3. szám alatt, szemben a Klusemann-házzal foglalta el hivatalait 1880 körül épült saját palotájában a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztérium. Ami pedig az 5. számmal jelölt telket és ingatlant illeti, itt is 1811-ben épült az első, ugyancsak emeletes ház a Víziváros és a Tabán első nagy rendezésének periódusában. Ez is Dankó András tervei alapján, éspedig Kirchmayer Aegidius (Egyed) körzőkészítő megbízásából. A régi ház földszintjének üzletportálját talán már Stowasser János alakította ki, valamikor az 1880-as évek második felében, amikor otthonának megvásárolta, ahol aztán gyártotta és árusította a neve védjegyével híressé vált hangszereket. A Lánchíd utca 15-17. szám alatti modern bérház, s a mellette álló másik (13.) erősen eltérő stílusuk ellenére időben egymáshoz közeleső időpontban születhettek, az első világháborút közvetlenül megelőző években. A képet záró 11. szám alatti klasszicista ház a gabonakereskedő Schinkasch családé volt, 1880 körül épült

38


Vissza a Lánchíd utcán

Lánchíd utca 7-9. és 5. Az előbbi Ágoston Emil műépítész bérháza, az utóbbi az utca leghíresebb épülete: Stowasserék üzlete és otthona

„Az Európa szerte híres gyáros, ki egyike Budán a legtiszteltebb polgároknak – írja 1901-ben a Buda és Vidéke kissé reklámízű, de talán mégsem túlzó beszámolójának ismeretlen szerzője – művészeti remekeit, a valóban Varázs hangszereket a saját maga és fia vezetése és felügyelete alatt kitűnő szakértőkkel készítteti. A hangszer terem egy szép nagy helyiség, köröskörül karzatokkal, ízléssel berendezve. A látogató egy kiállításban képzeli magát, hol a remekebbnél remekebb hangszereket nézheti gyönyörűséggel és válogathat közöttük tárgyakat, melyeknek jósága és tartóssága az egész világon ismeretes és becsületet szerzett a magyar hangszer műiparnak. [...] Stowasser különös gondot fordított műhelyeire is. Egészség, világosság, tisztaság emelik e helyiségek czélszerűségét. A mely zenekedvelő Stowasser zenetermeit a Lánczhíd utczában megtekinti, lehetetlen hogy valamit ne vegyen, mert a hangszerekből gazdag választékot talál, és olyan hangszereket, melyek bármely gyártmánnyal kiállják a versenyt.” A céget a XVIII. század végén Budára érkező család 1729-ben született sarja, Stowasser Henrik alapította, fia Pál, majd annak fia, Vencel vitte tovább. 1910-ben ünnepelték működésük 140. évfordulóját, az idő tájt János a műhely és az üzlet feje. Nem egyenes ági leszármazottja a Henrik-féle régi budai dinasztiának, csak 1867-ben jött át Csehországból ide, távoli rokonai hívására, akik tőle remélték az üzletmenet megújulását. Nem csalatkoztak. Működésének köszönhetően lett az addigi kis műhelyből Buda egyetlen számottevő hangszergyártó és -forgalmazó cége, kiterjedt és előkelő, idővel nemzetközi vevőkörrel. 1910-ben a bevándorolt János és fia, szintén János, már együtt igazgatják a céget. Új, bérpalotával kombinált műhelyekben s üzletben mutathatta 39


Az 1900 és 1910 között épült fel a hangszergyáros dinasztia új üzletháza, ugyanolyan saroktraktussal, amely – úgy tűnik – a budai parti építészetének stílushatárokat átlépő jellegzetessége

40

be a jubileumon az érdeklődőknek a család példás teljesítményének ezer bizonyítékát a soros Stowasser, „Csász. és Kir. udvari hangszergyáros, a saját házában”. A korabeli tudósítás szerint a házat is idősebb János tervezte. Áll még, de tágas kirakataiban már nincs egyetlen darab sem a különösen nevezetes fúvós hangszerekből, amelyek száz éven át számítottak a legfontosabbnak a saját gyártmányú kínálatban. A katonazenekaroknak nagy tételben szállított transzponáló fuvolák, a kürtök és trombiták – köztük saját találmányuk, az echo-szárnytrombita, amely „minden katonai zenekarban mint dallamos magán hangszer nagy szerepet játszik” –, no meg a tárogatók – Schundáék mellett Stowasserék tudják a legtöbbet erről a romantikus hangú zeneszerszámról. S nincsenek ott a kirakatban a gramofonok és rádiók, amelyeket még 1943-ban is nagy választékban


Vissza a Lánchíd utcán

forgalmazott az üzlet, hangsúlyozva, hogy a modern készülékek javítására is berendezkedett a műhely – lépést tartva a változó időkkel. A Stowasserék első házának a takarásában tűnik fel több régi fotón is az Öntőház utca nyugati oldalának három épülete. A kép bal szélén – ezeken a felvételeken a legdélebbre – a már említett zsinagóga, mellette, a Clark Ádám tér felé haladva, az Öntőház utca 3. szám alatti kétemeletes másik, Újváry Mihály ügyvédé. (Bérház, s legalább két generáción át hoz pénzt a családnak: az övék már az 1860-as és még az 1890-es években is.) Bérlők lakják a sorban az utolsót, az 1. számú egyemeletest is, tulajdonosa a Cullmann família. Ignác, az első háziúr, Buda városának adószedője. Fia is apja hivatását választotta, de magasabbra jutott a ranglétrán: a számvevőszék számtisztje. Házuk – amely szinte teljes egészében megmutatkozik Stowasserék üzlete mögött – a felvétel készítésének idején éppen vendéglő és szálloda. E nemben még valamikor az 1830-as években vagy talán ennél is korábban kezdhette karrierjét (1831-ben kelt első ismert említése), akkor a Víg Söröskocsihoz címezték. Az 1880-as évek végére – Galambos Ulrik ez idő tájt a bérlője – lekopik a cégérről a jelző, marad a Söröskocsi. De bizton feltételezhetjük, víg hely maradt a Galambosé ekkortájt is. Gundel Imre szerint messze környéken a legmondénabb vendéglő. S amellett hogy félvilági, valóságos szimbóluma a demokráciának: mesteremberek és mágnások egyaránt szorgalmasan látogatják. Fénykorában, az 1860-as években, amikor még Berger Ferenc igazgatta, a feljegyzések szerint minden áldott nap elfogyasztott itt az éhes vendégsereg négyezer pár virslit, és ami a fő: megivott minden huszonnégy órában rendületlenül vagy ötvenhektónyi sört.


42


Ahol az utak talรกlkoznak

43


44

Szerednyei Péter: Várkert  

typo design