Pécsi Sándor

Pécsi [Péchy] Sándor

Színész Sajószentpéter, 1922. március 18. – Budapest, 1972. november 4.

„Ma is fülembe cseng még az a rendkívül hosszú nyílt színi taps, amely nyolc évvel ezelőtt a Művész Színház nézőterén fölcsattant. Percekig tartott. Színpadi időszámítás szerint ez egy egész örökkévalóság. […] Az előadást megállító tapsot egy fiatal színész kapta.

Pécsi Sándornak hívják. Nevét azóta mindenki megismerte két Kossuth-díj és számtalan nagy alakítás fényében.” Ezekkel a sorokkal idézte fel Mátrai-Betegh Béla 1954-ben a Magyar Nemzetben a színész pályakezdését. Keveseknek adatott meg, hogy ilyen kirobbanó siker fogadja első fellépésüket. De rendhagyó ez a pályakezdés más szempontból is: Pécsi Sándor ugyanis jókora vargabetűvel érkezett a Színművészeti Akadémiára. Gyermekéveit borsodi falvakban töltötte, a négy elemi osztályt Ormosbányán végezte, ahol az iskolaigazgató gyerekdarabjában szerepelt először színpadon. Később a sárospataki kollégiumban tanult; itt az önképzőkör előadásán az egyik mesterembert alakította Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában. Az érettségi után beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karára, de két szemeszter után félbehagyta tanulmányait, s Csepelen lett jegyzőgyakornok. Ez a munka azonban nem volt ínyére, így került a Magyar Filmirodához rendezőgyakornoknak. Az 1942ben bemutatott A beszélő köntös című filmben dublőrszerepet kapott; ennek hatására jelentkezett a színiakadémiára. Tanulmányait 1941 őszén kezdte meg, s 1944-ben szerzett oklevelet. Az 1944 februárjában megtartott vizsgaelőadáson Szemere György A siralomházban című egyfelvonásosát adták elő. Dalos László a bemutató után az Új Magyarságban így írt Pécsi Sándorról: „nemes emberábrázoló képességgel mintázta meg a gyilkos paraszt alakját, őszinte és emberi volt. Ez a fiatalember máris kész színész.” Oly erőteljes volt az alakítás emléke, hogy Dalos két évtizeddel később, 1967-ben a Film, Színház, Muzsika című hetilapban is felidézte: „ott állt egy végzős színinövendék, s ahogy állt, ahogyan lépett, amint csizmájához vagy a borospohárhoz nyúlt: minden gesztusa, játéka ma is előttem van. Emlékszem, arra a kérdésre kerestem közben a választ: kit utánoz? Nem utánzott senkit. Kihez hasonlít? Nem hasonlított senkihez.”

A második világháború legsötétebb hónapjai azonban nem kedveztek a pályakezdésnek. 1944 nyarán Sárospatakon, Homokay Pál társulatában két darabban is fellépett tanárával, Kiss Ferenccel. Ősszel a szombathelyi társulathoz szerződött, ahonnan 1944 novemberében behívták katonának. A Németországba vezényelt alakulattól megszökött; a háború befejezéséig Csehszlovákiában bujkált. Színészi pályáját 1945-ben a Miskolci Nemzeti Színházban folytatta, egyetlen évad alatt negyvennégy szerepet játszott el. A kétnaponta rendezett bemutatókra csak állandó tanulással tudott felkészülni.

A következő évadban azonban nem akart Miskolcon maradni, ezért felkereste

Várkonyi Zoltánt, a Művész Színház igazgatóját, hogy hallgassa meg. Bár a színház társulatában nem volt hely, Pécsi Sándor olyan meggyőzően mutatkozott be, hogy azonnal szerepet kapott az évadnyitó darabban: Jean Anouilh Euridike című színjátékában; majd novemberben következett Jean Giraudoux Trójában nem lesz háború című művének premierje, a már említett nyílt színi tapssal. Pécsi Sándor nevét egyszeriben megtanulta a közönség. A Művész Színházban két évadot töltött, s szinte minden előadásban részt vett;

Zerkovitz Béla Csókos asszony című operettjében énekelt és táncolt is! A Madách Színház 1948-ban szerződtette, s ennek a társulatnak maradt a tagja haláláig. Bár Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre, a Művész Színház kiváló rendezői indították el a pályán, igazán nagy művésszé a Madáchban érett. Noha neki is meg kellett küzdenie a sematikus művek sematikus figuráival – 1955-ben Pagonyin A Kreml toronyórája című művében még Lenint Alkata, orgánuma elsősorban karak- is megformálta –, ekkor alakította ki szíterszerepekre tette alkalmassá; és nészi karakterének személyiségjegyeit. sorra játszotta zseniális maszkban, Cserje Zsuzsa így írt erről 1985-ben a belső hittel az öregember-szerepeket. színészről szóló kismonográfiájában: „Dermesztő csendet tudott teremteni a

színpadon sivító hangjával, egyetlen groteszk, hirtelen mozdulattal is. […] Vidám és hangos volt, mint egy gyerek, gyakran hadarva, ordítva beszélt, nevetése nyers volt, mint egy üvöltés, mégis az élet igazsága áradt minden hangjából.” Alkata, orgánuma elsősorban karakterszerepekre tette alkalmassá; és sorra játszotta zseniális maszkban, belső hittel az öregember-szerepeket: Sipost Sarkadi Imre Szeptemberében (1955), Aesopus rabszolgát A róka meg a szőlő című Guillerme

Figueiredo-darabban (1957), Van Daan szerepét az Anna Frank naplójában (1957), Andersen lelkészt George Bernard Shaw művében, Az ördög cimborájában (1958), Rubinstein doktort Bródy Sándor A medikus című drámájában (1959). Pályájának egyik legnagyobb sikerét mégis olyan szerepben aratta, mely nem illeszkedett ehhez a vonulathoz. A Madách Színház 1960-ban adta elő Arthur Miller

Pillantás a hídról című színjátékát, melynek főhősét, Eddie Carbonét mindenütt a világon csúnya, erős férfiszínészre osztották. Az előadás rendezője, Ádám Ottó azonban bízott abban, hogy Pécsi Sándor alkalmas a szerep eljátszására. A hosszú, intenzív próbafolyamat végén tökéletes hatású előadás született. Dalos László a Film, Színház, Muzsika című hetilapban megpróbálta a színész szerepépítését összefoglalni: „Kezdetben alig vannak gesztusai, hangjában majdnem semmi moduláció; lassú léptetésű, fáradt ember; az emberi életút szeptemberében jár. El se hinnénk neki, hogy föl fog izzani, majd lángra lobban. Ez a szobornyugalmú férfi? S a csoda ott bomlik ki előttünk. Gyorsabbak lesznek a mondatok, a taglejtés megszaporodik, a hang fölcsattan – és ha keresnénk is, hasztalan, nem találnánk a tegnapi vagy tegnapelőtti Pécsi Sándort. Ugyanaz a művész, és mégsem az. Eddie Carbone ő, akin betelik a törvény, aki eszelősen kéri, követeli, vívná vissza becsületét, aki »nem volt tisztán jó, de tiszta volt, mert hagyta, hogy teljes mértékben kiismerjék«. Az eszköztelenségnek az a foka, amelyet alakításában csodálunk, csak azé a művészé lehet, aki minden eszköz birtokában van.

S a többletnek is, amely csak nagy egyéniségek sajátja.” Emberi értékeire vall, hogy ez a túláradó siker felszabadította, játéka elmélyült, s jó néhányszor jegyezték fel a kritikusok munkáiról: „ismét nagy alakítás” született. Elsősorban nagy drámai szerepeket bíztak rá: Azdak, a bíró (Brecht: Kaukázusi krétakör, 1961), Szkvoznyik-Dnuhanovszkij, a polgármester (Gogol: A revizor, 1962), Mendoza (Shaw: Tanner John házassága, 1963), Percsihin (Gorkij: Kispolgárok, 1964), Kroll (Ibsen: Rosmersholm, 1966), Romulus (Dürrenmatt: A nagy Romulus, 1967), Luka (Gorkij: Az éjjeli menedékhely, 1968), Miller (Schiller: Ármány és szerelem, 1971), Szorin (Csehov: Sirály, 1972). Néhány alkalommal kortárs magyar műben is bemutatkozhatott. Holly Sebestyén városi könyvtárnokot eredeti játékkal, mély átéléssel személyesítette meg Németh László Papucshősében (1969). Müller Péter Szemenszedett igazság című komédiájában (1966) „kivételes művészettel ábrázolta a félrevezetett és becsapatottságára rájövő Hector Revalier bíró összeomlásának és elmebeli megzavarodásának előbb lassú,

később gyors folyamatát”. Az ördöghegy című Szakonyi Károly-darabban (1968) a Colonelt „emlékezetes, invenciózus színészi alakítással” keltette életre.

A Kispolgárok bemutatója előtt a Film, Színház, Muzsika című hetilapban így vallott szerepfelfogásáról: „Percsihin csupa gyermekség, líra; és én – szinte alig élhettem ki a színpadon lírai énemet. És a gyerekkoromat sem! Most vagyok negyvenkét éves, és hosszú ideig alig játszottam nyolcvan éven aluli szerepet. Nos, Percsihin nem fiatal, de tulajdonképpen gyerek. Imádja a szabadságot. Imád repülni, mint a madár. Ifjúi énemet álmodhatom vissza majd a színpadra. Azt mondják, hogy aki korán leveti gyerekcipőjét, sohasem növi ki […]. De ezt én vállalom…” Legnagyobb feladatára 1972 őszén készült. Vámos László rendezésében a Madách Színház William Shakespeare IV. Henrik című drámájának bemutatását tervezte. Pécsi Sándort Falstaff alakjának megformálásával bízták meg. Cserje Zsuzsa így idézte fel már idézett könyvében a színész gondolatait: „Falstaffot sokan fontosabb figurának tartják, mint Henriket. Bevallom, kicsit félek tőle. Mindig féltem, hogy Falstaff egyszer utolér. Hát most elkapott. Meg kell birkóznom vele.” Erre a küzdelemre azonban Pécsi Sándor fájdalmasan korai halála miatt már nem került sor. Pécsi Sándor kivételes színészi tehetségét nem csak a színházlátogatók ismerhették meg: 1948-től kezdve évente több filmben kapott karakterszerepet, melyek a mozivásznon is népszerűvé tették. „Tragikus és vígjátéki, pozitív és negatív kisugárzású figurákat egyaránt alakított” – írták róla a 2005-ben kiadott Magyar filmlexikonban. Egyik legismertebb filmje Makk Károly rendezése, az 1955-ben bemutatott Liliomfi, melyben vérbő humorral jelenítette meg Szellemfit. Telitalálat volt A pénzcsináló (1964) minden hájjal megkent címszereplője is. Számos alkalommal ábrázolta a szocializmus pozitív szereplőit: párttitkárokat, munkásokat; de reakciós alakokat is megjelenített. Mindkét Kossuth-díját filmszerepekért kapta: 1951-ben Medve doktor alakításáért (Különös házasság, rendező: Keleti Márton) „és egyúttal” a Kis Katalin házassága című film (rendező: Máriássy Félix) párttitkárszerepéért; míg 1953-ban az Erkel-film (rendező: Keleti Márton) címszereplőjeként jutalmazták a legmagasabb elismeréssel.

Gajdó Tamás